Vissza a tartalomjegyzékhez

Fancsali Alpár*

ÚJJÁSZÜLETÉS, VALLÁSVÁLTÁS (1)

A vallásváltás nem ritka jelenség ma már Erdélyben sem. Okait, magát a jelenséget sokan érzékelik, találkoznak vele, de higgadtan, tudományosan kevesen próbálták vizsgálni. Pedig megértése, elindító oka és a folyamat egészének elemzése segíthet a hagyományos történelmi egyházaknak a jelenséget megfékezni, visszafordítani, illetve a megfelelô ellenlépéseket foganatosítani. Talán nem annyira tiltani és tiltakozni kell, mint a kisegyházak, vallási közösségek „kínálatát" jobban megérteni ahhoz, hogy az emberekben megfogalmazódó kérdéseket megfelelôen lehessen megválaszolni s a hiányérzetet alkalmas eszközökkel, összetartóbb közösségek kialakításával ellensúlyozni. Mindebben segít az alábbiakban olvasható konkrét kutatás eredményeinek ismertetése.

*A szerzô 1984. május 28-án született Farkaslakán, a Sapientia egyetem marosvásárhelyi székhelyű kommunikáció és közkapcsolatok szakának végzettje. Jelenleg Londonban a Health Care College diákja.

A kommunizmus bukásával megszűnt a diktatúra, szólás- és vallásszabadság lett, és a kisebb vallások vagy új vallásos mozgalmak szabadon terjeszkedhettek a népesség körében. Hogy mennyire sikerült valamely kisegyháznak terjeszkednie, hány embert sikerült áttérítenie egy közösségben, sok mindentôl függött, többek közt az adott csoport összetartásától, illetve annak vallásos összetételétôl is. Azonban ebben az idôszakban, a diktatúrák bukása után, Kelet-Európában „az utca embere számára nemcsak a Nyugatról érkezô régi-új szekták, kultuszok, új vallásos mozgalmak, New Age-típusú kvázi-vallásos mozgalmak, hanem az ôsi keleti vallások különféle irányzatai és a hazánkban hagyományos vallások lelkiségi mozgalmai is újdonságnak és érdekes vagy fenyegetô furcsaságnak számítottak és számítanak mind a mai napig"1.

A székelyföldi közösségekben elsôsorban a kisegyházak kezdtek fokozott térítô munkába. A szekták egyik legfontosabb sajátossága a magányos emberek köré egy megértô, emberközpontú közösség kialakítása. Hogy aztán egyénileg ki miért választ magának új vallást, vallási csoportot, mi táplálja benne az elszántságot, kitartani benne az ellenkezés dacára: ez azzal magyarázható, hogy a Bibliával való foglalkozás mögött ott van az emberrel való törôdés, és az új vallási közösség emberközpontú arcot mutat, ami az ilyen, gondokkal küzdô, kérdésekkel birkózó, magányos embereket vonzza. Úgy érezhetik, hogy míg a hagyományos nagyegyház nem figyel az egyén, az érintett egyed testi-lelki problémáira, addig a kisegyházhoz nyugodtan fordulhat bármiféle tanácsért és segítségért, hiszen ôk megpróbálnak segíteni rajta. A keresés, majd a választás és döntés egy új egyházi csoport mellett leggyakrabban a testi-lelki krízisre adott válaszreakció, amely arra irányul, hogy megszüntesse az eredeti válság-állapotot. „A krízis nem más, mint az az állapot, amelyben a válasz-reakciók kialakulnak, lezajlanak, és az állapot megszűnéséhez vezetnek."2 Az ilyen, az egyén életében jelentkezô krízis megoldása lehet az, ha egy olyan csoportot talál, ahol aztán otthonra lelhet, amelynek normáit magáénak vallhatja, ahol barátokat szerezhet, ahol minden ember hozzá hasonlóan viselkedik, és a legfontosabb, hogy minden problémáját megbeszélheti a csoporton belül. A communitas érzése (Turner kifejezése) kárpótolja az egyént azért a sok konfliktusért és frusztrációért, amely ôt választása nyomán éri, s ebbôl az érzésbôl merít lelkierôt ahhoz, hogy szembeszálljon a környezetével, sôt, a vallásgyakorlásban a legnagyobb autoritással rendelkezô személlyel, a (hagyományos egyházhoz tartozó) pappal is. Nem mellékes a történelmi helyzet sem: az 1989-es történelmi fordulat felerôsítette az eszkatologikus elképzeléseket.3

A kutatás középpontjába egy konfliktusokkal teli vallásváltást és annak csúcspontját, a szimbolikus beépülés legegyértelműbb rítusát, a rituális bemerítkezési szertartást állítottam. Kutatási alaphipotézisem, hogy ma, a 21. század elején, egy olyan székelyföldi faluban, ahol a konzervatívnak minôsíthetô, hagyományaihoz ragaszkodó katolikus lakosság létszáma és aránya nagy, a vallásváltás valóban testi-lelki megpróbáltatást, egzisztenciális átformáló krízist jelent annak, aki erre rászánja magát. Tette felháborodást, ellenállást, sôt még erôszakot is kiválthat. Mi késztethet ma egy embert arra, hogy mindezt vállalva mégis, hagyományos egyháza, vallása helyett egy másik közösséget válasszon? Mielôtt a konkrét eset leírása és elemzése következnék, néhány elméleti alapfogalmat kell tisztázni: mit jelent a vallásváltás fogalma, mi a szekta, mi okozza a szektásodást, egy új vallási közösség megjelenését, s általában mi készteti az embereket ezek választására: milyen belsô válságok és konfliktusok, s hogyan történik az új vallásba való beavatás.

Vallás, szekta, rítus – fogalomtisztázás

Vallásváltás

A vallásváltás gyakorlatát minden emberi társadalomban megtaláljuk. Ez a jelenség elkísérte az embert a civilizáció során, nem kis problémát okozva neki. Ha a társadalom egy vagy több tagja nem értett egyet egy vallási csoporttal, és ki akart lépni abból, az mindig nagy felháborodást keltett, és belsô konfliktusokat eredményezett. A csoport erejének csökkenését vonta maga után, és a konfliktusokban megnövekedett az alulmaradás esélye más csoportokkal szemben. A különbözô csoportokban, társadalmakban morálisan és jogilag is szabályozták ezért a felnôtt korban történô kilépéseket (például árulásként kezelték), az erre vonatkozó elképzeléseket és döntéseket.

A felháborodás mértéke koronként változott, akárcsak a vallásváltó személy büntetésének a mértéke is. A Római Birodalomban üldözték a keresztényeket, és akár halálbüntetéssel is számolhatott az, aki vallását elhagyva kereszténnyé lett. Septimius Severus (193-211) a zsidó és a keresztény hitre való áttérést tiltotta meg, egyaránt büntetve az áttérôt és a térítôt.4 Késôbb a kereszténység hamar elterjedt egész Európában, a kereszténység terjedését az államok támogatták. A nagy felfedezések korában a seregek mellett mindig voltak misszionárius papok, akiknek feladata volt az újonnan felfedezett területekre elvinni Jézus Krisztus örömhírét. Ez nem mindig bizonyult könnyű feladatnak, hiszen a 15–16. században olyan területeket fedeztek fel az európai népek, ahol törzsben élô bennszülöttek éltek. Ezek legtöbbször ellenségesen viszonyultak a fehér emberekhez, a keresztény valláshoz, és sokszor csak véres háborúk árán sikerült terjeszteni az új hitet. A missziók során sok hittérítô esett a vademberek áldozatául. Mihelyt a katolikus egyház megerôsítette és megszilárdította hatalmát, már maga is tartott tekintélye meggyengülésétôl, üldözte a vallásilag másként gondolkodókat, a katolikus egyházból kilépôket, az eretnekeket kiközösítette. A különbözô korokban a katolikus egyház nemegyszer kötelezte a világi uralkodókat, hogy lépjenek fel azok ellen, akik nem a katolikus vallást követték, így az eretnekekkel szembeni bánásmód nagyon drasztikus volt. Üldözték, kiközösítették ôket, megfosztották jogaiktól, elkobozták vagyonukat, és utolsó fázisban máglyán égették el ôket.

A legnagyobb válság a reformáció volt a 16. században, amely nemcsak a vallási, hanem az egész társadalmi életre is hatást gyakorolt. A mozgalom elveit minden társadalmi réteg a saját érdekei szerint értelmezte: a fokozatosan elszegényedett nemesség abban reménykedett, hogy megkaparintja az egyház javait, a parasztság pedig a nemesség elleni lázadás lehetôségét vélte felfedezni. Ahol a helyi uralkodók ellenszegültek a reformáció törekvéseinek, s szembekerültek a nép akaratával, sok helyen véres csaták következtek. Sok városban máglyán égették meg a reformáció hirdetôit. A reformáció eszméi nyomán két külön protestáns egyház jött létre: a lutheránus és a kálvinista. A magyarok a reformációt a katolikus Habsburg-birodalom elnyomó politikájával szembeni fegyverként látták. Hosszas és kemény viták után a tordai országgyűlés 1568-ban négy egyházat elismert: a kálvinistát, a katolikust, a lutheránust és az unitáriust. Tordán tehát tételesen kijelentették a vallásszabadságot: az ember azon jogát, hogy szabadon választhat magának vallást és hirdetheti azt. Ez jóval késôbb az Emberi Jogok Nyilatkozatába is belefoglaltatott: Minden személynek joga van a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságához, ez a jog magában foglalja a vallás és a meggyôzôdés megváltoztatásának szabadságát, valamint a vallásnak vagy a meggyôzôdésnek mind egyénileg, mind együttesen, mind a nyilvánosság elôtt, mind a magánéletben oktatás, gyakorlás és szertartások végzése útján való kifejezésre juttatásának jogát."5

Napjainkban fôleg az arab államokban szigorúan tiltják a vallásváltást, büntetik a más vallásúakat. A mi környezetünkben elôforduló etnikai vagy vallásváltást államilag nem szabályozzák és nem büntetik, ám a társadalom szereplôi elítélik. Közvetlen környezetünkben találunk hasonló példákat, helyzeteket. Tudományos szempontból ezeket azért érdemes tanulmányozni, mert a társadalmi kommunikáció sűrűsödési pontjai, konfliktusos jelenségei ezek. Kommunikációs szempontból fontos megtudni, mikor következik be az a jelenség, amelyben a hagyományos kommunikációs technikák már nem hatnak valakire, amikor az egyén új formákat keres (új értelmezést, új valóságot), s új közösségben, új szimbólumokban találja meg élete értelmét.

Szekta

A hétköznapi ember a szekta megnevezést olyan csoportra alkalmazza, amely valamilyen okból – legtöbbször vallási területen egyet nem értésbôl – levált egy államilag, társadalmilag elfogadott egyházi intézményrôl. Ez a kifejezés azt tükrözi, hogy a más vallású többség kiközösíti, lenézi, megveti az e névvel megnevezett vallási csoportot. Weber és Troeltsch szerint az egyház egy nagy, szilárdan felépített vallási testület, a szekta egy kisebb csoport, amely olyan vallásos emberekbôl áll, akik a nagyegyházzal szembefordultak és kiváltak belôle. A szekták létszáma kicsi, és rendszerint az „igaz út" keresése és megtalálása a céljuk, nézetük szerint a hivatalos egyházak rosszak.

A szektákban minden tagot egyenlônek tekintenek, és legtöbbször térítés útján kerülnek a csoportba az új tagok. A térítés az utánpótlás és a taglétszám gyarapításának legfontosabb módszere, de kisebb mértékben a születés révén is növekszik a csoport.

A szekta szó hasonlóságot mutat a latin „secta" fônévvel, amely iskolát, tanítást, pártot jelent, s amelynek egyik változata a „sequire", követni. A szekták elutasítják a hierarchiát, és szembeállítják vele a sajátjukat, magukat pedig az egyetlen igaz vallás követôinek tekintik. Az eredeti vallási csoport szokásait vagy elvetik, vagy a csoport vezetôi – megszűrvén és átalakítván szigorúbban alkalmazzák azokat.

A szekta szó negatív töltetű, ezért e megnevezés helyett inkább a kisegyházak, szabadegyházak vagy felekezetek, vallási közösségek kifejezéseket érdemesebb használni. Amikor tehát kisegyházakról beszélünk, olyan csoportokra gondolunk, amelyek a 19-20. században valamilyen teológiai konfliktus nyomán váltak ki és alakultak. Máté Tóth András szerint a 19. század végén, a katolikus és a protestáns egyház meggyengülésének következtében alakultak ki a szekták.6 A katolikus egyházon belül számos vita folyt, hogy alkalmazkodnia kell-e az egyháznak a modern világhoz, vagy meg kell ôrizni a hit érintetlen tisztaságát olyannak, amilyen évszázadokkal korábban volt. A vitákból a konzervatív nézeteket valló csoport jött ki gyôztesen. A hagyományos egyház és a modern világ közt szakadék tátongott, amit nem tudtak kezelni az addigiakban használt lelkipásztori stratégiákkal. Ezt használták ki némely vallási csoportok, és kiválva, önálló vallást létrehozva próbálták betölteni azt az űrt, amit a történelmi egyházak ekkor nem voltak képesek kitölteni.

Máté-Tóth András valláskutató megnevezi a vallási csoportok azon kritériumait, amelyek megléte esetén szektáról beszélhetünk: dialógusképtelenség – eszerint a szekták azok a csoportok, amelyek nem hajlandóak részt venni semmilyen együttműködésben más felekezettel vagy más vallással, elutasítják az eredeti vallási csoport nyitását a modern kor felé, és a hagyomány szigorú ôrzésére szervezôdnek; fekete-fehér látásmód – kétpólusú „dichotomikusság" jellemzi a szektákat, a világot két pólusra osztják, és nem tekintenek el ettôl: jó és rossz, világos és sötét, mi és a különállók; radikalitás – ez azt a szigort jelenti, amellyel önmagukkal és egymással szemben a szigorú szabályok szerint viseltetnek, ez a külsôségekben is megmutatkozó következetességet jelent (öltözködés, nyilvános szokások), és ez szinte lehetetlenné teszi a különbözô kultúrákhoz és a személyes egyediségekhez való igazodást; általánosító problémamegoldás – a csoporton belüli problémamegoldásra az jellemzô, hogy azt az általános, megszokott módon alkalmazzák, eltekintenek attól, hogy az adott helyzetben érvényes-e, vagy az érintett számára kivitelezhetô-e; erôs függôség – a csoport tagjai erôsen függnek egymástól és a csoporttól, nagyon gyakran találkoznak és a magánéletben is nagy az ellenôrzés, a vezetô és a csoport együtt nagyon erôs, de külön-külön bizonytalanok; elkülönültség – a szekták és más vallások, illetve más kisegyházak között a kiegyensúlyozott viszony lehetetlen, a szektatagok számára a csoport az üdvözülés kulcsa, a jó és helyes út eszköze, a belépés a csoportba fontos rítusokhoz kötött, amelyeknek a lényege a csoport tagjainak és normáinak az elfogadása; üdvbizonyosság –ezek a csoportok azt ígérik az embereknek, hogy csakis ôk tudják az üdvözüléshez vezetô utat, hangoztatják a kiválasztottságuk értékét; közösségbe ágyazottság – a legvonzóbb tulajdonsága e csoportoknak, hogy a magányos embereknek olyan közösséget kínálnak, amelyben otthon érzik magukat, barátokra lelnek, függetlenül attól, hogy milyen társadalmi réteghez tartoznak, vagy milyen státuszuk van a magánéletben, minden olyan problémát, amelyet az egyének nem képesek saját erôbôl megoldani, a csoport elé terjesztenek, és ott próbálják megoldani, a csoportban mindenki egyformán fontos, így a csoporton belül uralkodó szeretet és megértés által sokkal kisebb a személyek megbetegedésének az esélye; istenélmény – a bensôségességbôl és a csoport meghitt liturgikus kapcsolatából fakadó megmagyarázhatatlan élményeket nevezik „istenélménynek", ez válik a csoporttagság igazolásává, s ezért a csoport elhagyását istenkáromlásnak, istentagadásnak tartják.

Krízis

A modern idôkben az egyháztól való távolodás tovább nôtt, amely Tomka Miklós szerint egyaránt jelentheti az egyházzal szembeni kritikai beállítódást, ugyanakkor a vallásos emberek egy olyan rétegét, akik az egyháztól függetleníteni akarják magukat. Példa erre: valaki „hisz", de nem jár templomba.7 Emberek sokasága került el az otthoni közösségbôl, és egy idegen környezetben különféle szerepkörnek kellett megfelelnie. A társadalomban az iskolázottság növekedése magával hozta a tradíciók csökkenését a mindennapi életben. Megváltozott a család funkciója és összetétele is: míg a múlt században nem volt ritka az ötnél több gyerekes család, a mai korban ez már csodaszámba megy, a család már kevésbé képes a tradíciók továbbadására és a kultúra közvetítésére, a nevelésben pedig sokkal nagyobb szerep jut az iskolának és a médiának. Ebben a helyzetben az oktatás egyre kevésbé biztosítja a vallásos nevelést, ehelyett inkább kritikákat fogalmaz meg az egyházzal szemben. Ezt a folyamatot az erdélyi falvakban, köztük a vizsgálatban szereplô Farkaslakán is megfigyelhetjük, de nem olyan nagy mértékben, mint a nagyvárosokban vagy a nyugati társadalmakban.

Egy másik ok, amely krízisbe taszította a vallásos embert és a társadalmat egyaránt, a fogyasztói társadalom értékeinek az átvétele a modern világban: a városba költözés, a rohanás, az anyagi javak utáni hajsza mind-mind megrengeti a társadalmat. Virt László Katolikus kisebbség Erdélyben című könyvében kifejti, hogy a modernség egyik jellegzetessége a városiasodás, amely néhány évtizede Erdélyt is elérte, és míg a 20. század elején az ország lakosságának körülbelül kétharmada falun élt, ez mára már átbillent a városon élôk javára. Ez a jelenség a hagyományos falusi közösségeket nagyban érinti, hiszen megszűnnek a hagyományos közösségi formái. Ezen életmódváltás legjellegzetesebb kísérôjelensége a városi polgárság befelé forduló életmódja, amely nem tesz jót a vallásosságnak, hiszen nem lehet valaki igazi keresztény úgy, hogy közben nem nyitott az emberi közösségek felé.

Az 1989-es évet követôen azonban mégis a vallás és az egyház hirtelen minden más intézménynél nagyobb népszerűségnek örvendett az emberek körében, hiszen azok teljesen elveszítették a politikai és társadalmi szervezetekbe vetett hitüket. Az egyház volt az a szervezet a kommunizmus alatt, amely szembefordult az elnyomással, és a nehéz idôkben támasza volt az elkeseredett embereknek. Azonban nem tartott sokáig az egyház ilyen népszerűsége, hiszen már az 1990-es évek második felében sokan csalódtak annak közéleti szerepvállalásában. Az ok abban keresendô, hogy az emberek a rendszerváltás után csodákat vártak az egyháztól, amelyet a hagyományos egyházak nem vittek véghez.8

Egyéni életkrízis és annak megoldása

A egyén élete során gyakran kerül krízisbe. Van, amikor a közösség megoldást kínál a krízisre, és az egyén azt elfogadja, de van, amikor nem fogadja el a felkínált megoldásokat, azok kommunikációs módját, és ezért tovább keres. A krízis szó eredete görög, jelentése: fordulat, döntés. Bakó Tihamér A verem mélyén című könyvében Gerald Caplanra hivatkozva kifejti, hogy krízisállapot akkor alakul ki, amikor a személy kénytelen a lélektani egyensúlyát veszélyeztetô körülményekkel szembenézni, ezek fenyegetô közelsége mindennél fontosabbá válik számára, ezeket a helyzeteket szokásos problémamegoldó eszközeivel sem elkerülni, sem megoldani nem tudja. Peter E. Sifneos a krízist olyan feszült állapotként írja le, amelyben mind a jobb, mind a rosszabb irányba fordulás lehetséges. Ez az állapot törvényszerűen valamilyen kockázatos életeseményt követ, amelyet az egyén még lelkileg egészséges állapotában hozott létre. Bakó kétféle krízist különböztet meg: fejlôdési és esetleges krízist. Az egyén pozícióváltását, lakóhelyváltását, vallásváltását krízisek kísérhetik, mind az egyén, mind a közösség életében. Míg az egyént a régi közösség elhagyása és az újba való megérkezés terheli, addig az ôt elengedô, illetve a befogadó közösség is változást él át. Ezt a terhet hivatott könnyíteni az átmeneti rítus, amelynek szerepe átsegíteni az egyént ezeken a hatásokon, illetve a közösség a szertartások segítségével a megbomlott összhangot újra rendezheti.

Az ember élete során cselekedeteiben, viselkedésében, hitében ellentmondásmentességre törekszik, ami nem mindig sikerül, de az esetek túlnyomó többségében az egymással kapcsolatban levô attitűdök és viselkedések valóban ellentmondásmentesek. Elôfordul olyan eset is, amikor az egyén nem konzisztens módon viselkedik. Megtörténhet, hogy olyan új információk birtokába jut vagy olyan dolog történik vele, ami ellentétben van az addigi viselkedésével, vélekedésével vagy ismereteivel, ekkor lép fel benne a kognitív disszonancia.9 Ha két elempár között disszonancia lép fel, annak nagysága függ az elemek fontosságától. Minél fontosabbak ezek a konfliktusba kerülô elemek az illetô személynek, annál nagyobb lesz az elemek között fellépô disszonancia. A disszonancia fellépésének pillanatában az egyén azonnal disszonancia-redukcióra törekszik, ami azt jelenti, hogy minél elôbb szeretné csökkenteni vagy egyenesen megszüntetni a lelkében keletkezett feszültséget, minél nagyobb a disszonancia hatása, annál nagyobb az e hatás megszüntetését célzó cselekvés intenzitása. Az egyénnek nincs egyszerű dolga, akár a viselkedését, akár a gondolatait akarja átalakítani, és az is elôfordulhat, hogy nem sikerül sem megszüntetnie, sem pedig csökkentenie a disszonanciát. Az a személy, akinek életében a disszonancia nagyon magas, olyan információkat keres, amelyek növelik azt. Addig fokozza a fennálló disszonanciát, amíg az nagyobb lesz valamelyik elem ellenállásánál, és így az megszünteti a legkevésbé ellenálló elemet. Ha egy egyéni vélemény egy csoport véleményével ütközik, akkor a véleménykülönbségekbôl származó disszonancia csökkentésére három mód kínálkozik: ha megváltoztatjuk a véleményünket úgy, hogy az közelebb legyen a csoport véleményéhez – ezzel csakis akkor érjük el a disszonancia csökkentését, ha az eredeti véleményünket kevesen osztják; a másik lehetséges módja, ha a mások véleményét próbáljuk megváltoztatni úgy, hogy az közelebb kerüljön a mi álláspontunkhoz; egy harmadik lehetôség a disszonancia csökkentésére az, amikor a másik felet leértékeljük, nem vesszük figyelembe. Minél vonzóbb az egyén a csoport számára, minél nagyobb a véleménykülönbség, és minél fontosabb a vélemény a csoport számára, annál erôsebb lesz a vélemény megváltoztatására irányuló hajlam az egyén részérôl.

Rítus

A szó latin eredetű, jelentése: szokás, szertartás. Balázs Lajos A vágy rítusai címmel amellett érvel, hogy a rítus és a szokások közé nem lehet egyenlôségjelet tenni: a szokás tágabb a rítusnál, s az ember sorsfordulóinak szokásai több feladatot is ellátnak: határt szabnak a jó és az ártó cselekedeteknek, rendszerbe foglalják, ami megengedett és ami tiltott, ugyanakkor „az átmeneti szokások az emberi kapcsolatok működésének is intézménye, a közösségi-egyéni interakció intézménye, amiben mindkét fél érdekelt". Az ember a szokásait nem tanulja, azokba beleszületik. Míg egy csoport szabályrendszere az engedélyezett cselekvéseket írja le, addig az átmeneti szokásokban a tiltások listáját találhatjuk meg. Az átmeneti szokások közé tartoznak a születésnapok, sorsfordulók, házassági évfordulók. Ezeknek közösségformáló szerepük van, amelyek építik és egybetartják a közösséget. Az átmeneti rítus a szokások színrevitele, tehát a szokások magukba foglalják magát a rítust is. Balázs Lajos szerint a rítusnak nincs egyéb feladata, csak a szokásban ismételgetnie a már megszokottat, így életre hívni magát a szokást. A rítus mindig mozgásban van, mindig változik, míg a szokás konzervatív, változatlan. A rítus szó használata nem kötött, a kutatók egy része a vallásos szokás-cselekedetekre használja, mások pedig mindenféle társadalmi szokáscselekményt annak tekintenek. Az ember bizonyos cselekedeteket megszokott mozdulatokkal végez. Ha ezek „kulturálisan hagyományozott cselekvés- és viselkedésmóddá válnak, akkor beszélhetünk rítusról".

Az ember élete során állandó változásoknak van kitéve. Ezek lehetnek biológiai, társadalmi, életkori stb. változások, amelyek által az egyén kilép az addigi pozíciójából, és számára egészen újba lép át. Ezt az átlépést hivatott megkönnyíteni, lelkileg elviselhetôvé tenni az átmeneti rítus. Ilyen rítus például a megkeresztelkedés, a bérmálás, a pappá szentelés stb. Ezután az ember életében egy új fejezet kezdôdik, ez az új életének kezdete.

Edmund R. Leach felosztásában az átmeneti rítus részei a következôk: elválasztó rítus – olyan szimbolikus viselkedésformát tartalmaz, amely a személy kiválását jelképezi a csoportból, vagy valamely társadalmi struktúra egy korábbi, rögzített pontjáról (a vizsgálatunkban szereplô személy számára ez akkor következik be, amikor rájön, hogy számára a katolikus vallás nem képes a betegsége által megtépázott lelkét megnyugtatni, életébe reményt vinni; eltávolító rítus – elôsegíti az eltávolodást a régibôl az új felé; az átmenetet elszenvedô egyén független mind a megelôzô, mind a bekövetkezô csoporttól, a beavatások alkalmával a személyek egyforma fehér ruhát viselnek, amellyel azt jelzik, hogy nem különböznek egymástól; beépítô rítus – elôsegíti az új viszonyokba való beépülést, a személy egy viszonylagos állandó állapotba kerül, és ennek köszönhetôen jól meghatározott jogai, kötelességei vannak másokkal szemben, ezután elvárják tôle, hogy az új csoportban a megszokott normák szerint viselkedjen.

Az egyes szekták és kisegyházak esetében szokásos alámerítés egyfajta beavatási rítusként értelmezhetô, hiszen ez sorsdöntô esemény az egyén számára. Az alámerítendô személy a szertartás során jelképesen meghal, elhagyja a régi életét, és újjászületik a víz tisztasága által. A víz mossa le a megkeresztelkedôrôl a bűnt. A víz egyszerre jelenti a halált és az újjászületést is, hiszen amikor a személy alámerül a vízbe, akkor jelképesen visszatér a születés elôtti, „megformálatlan", „alaktalan" állapotba.

Egy „újjászületés" története

Farkaslaka hagyományosan vallásos katolikus falu. A kilencvenes évek elején, amikor a vizsgálatban szereplô vallásváltás történt, a faluban szolgáló katolikus pap radikálisan fellépett az effajta elszakadással szemben. Az áttérô így eleve számíthatott a konfliktusokra, ám ô vállalta azokat és azok következményeit. Vizsgálatunk fôszereplôje a körülötte és a „hívôk" körül kialakult agresszív, forrongó légkörben döntött úgy, hogy 1992-ben átáll

a Jehova tanúi közé, új ember lesz és elfogadja „az igazságot". Az ellenállás megjósolható volt: szándékáról családja, ismerôsei, barátai, egyszóval mindenki megpróbálta lebeszélni, de sikertelenül. Több évnyi gondolkodás után, a falu katolikus lakóival dacolva, úgy döntött, hogy elhagyja régi vallását, és alámerítkezik a Jehova tanúi szertartása szerint.

Fôszereplônk 1949-ben született Farkaslakán vallását gyakorló, azt fontosnak tartó és egyházához ragaszkodó családban. Szülei római katolikusok, ôt is annak keresztelték: „római katolikus voltam, nem katolikusnak születtem, csak annak kereszteltek" – vallja. Nagyon hangsúlyozott vallásos neveltetést kapott, elbeszélése szerint minden vasárnap járt misére, és nagyon szeretett a pap mellett szerepet is vállalni: „…én buzgó katolikus is voltam, jártam misére, ott szerettem lenni a pap mellett, ministrálni".

Az általános iskolát Farkaslakán végezte a hatvanas években, majd Gyergyóban tanult az Építészeti Szakközépiskolában. Ennek elvégzése után a székelyudvarhelyi építkezési vállalathoz került a hetvenes évek elején, hosszú ideig ott dolgozott. Késôbb megnôsült.

A krízis

Aztán életében elérkezett egy olyan idôszak, amikor sokat betegeskedett, hasnyálmirigy-gyulladása volt. 1988-ban befeküdt az udvarhelyi kórházba, ahol az orvosok téves diagnózist adtak, így rosszul kezelték. Ebbôl eredôen a betegség krónikussá vált, és más betegségei is kialakultak: krónikus hasnyálmirigy-gyulladás, krónikus máj- és lépnagyobbodás. 1990-ben hosszabb ideig feküdt Kolozsváron a klinikán. Arra emlékszik, hogy itt egy orvos hosszabban elbeszélgetett vele és elmondta neki, hogy ha tovább akar élni, ne gondolkozzon a betegségén, inkább próbáljon meg valahonnan erôt meríteni az élethez, mert a gyermekeit fel kell nevelnie. És valóban ezt tette a következô idôszakban: keresni kezdte a kiutat. A betegeskedés, a kórházi kezelés ideje alatt sokat olvasott: eleinte különféle orvosi könyveket, reménykedve, hogy megtalálja a betegség okát, gyógymódját. Majd elkövetkezett az a pillanat, ami gyökeres fordulatot hozott: kezébe vette a katolikus Bibliát: „egy idô után kaptam egy Bibliát, s azután az égvilágon semmi a figyelmemöt le nem kötte, csak a Biblia. Egyedül olvastam, minden szakaszt szóról-szóra, s a Bibliát elejitôl végig kiolvastam."

A keresés

Habár gyermekkorától fogva, tagja volt a farkaslaki katolikus egyháznak, rendszeresen járt templomba, fizette az egyházadót, házszentelések alkalmából fogadta a papot stb., Andrást a Biblia olvasgatása közben kételyek fogták el. Egyre inkább érezte, hogy ô már nem tud a vallásából erôt meríteni a mindennapi gondok megoldásához. Vasárnaponként, amikor templomba ment, nagyon zavarta ôt, hogy a prédikáció alatt senki sem figyelt a papra, s maga a pap sem arról prédikált, amirôl a felolvasott evangélium szólt. Elôször elkezdett azon gondolkozni, hogy a Bibliának milyen meghatározó szerepe van, hogy az emberek eltávolodtak a Bibliától és nem veszik komolyan Isten szavát. Ebbôl logikusan következett, hogy más vallást kell keressen magának, olyat, amelyik a Biblia szavát betartja, és megpróbálja betartatni az emberekkel is. Ez a gondolat határozta meg a viselkedését, már a misén is azt figyelte, hogy papja nem a Bibliáról tanítja a híveket. Minél tovább olvasta a Bibliát, magában annál inkább arra a következtetésre jutott, hogy a katolikus vallás nem az igazi vallás. Ekkor jelent meg életében a disszonancia, az ellentmondó viszony az általa régebben elfogadott és az újabban óhajtott vallásgyakorlás között. Ez motiválta, hogy újabb és újabb információkat szerezzen a vallásokról, és olyan információk birtokába jusson, majd olyan viselkedéseket alakítson ki, amelyek megszüntethetik ezt a számára kellemetlen állapotot. Ekkor megfogadta magának, hogy áttanulmányozza a keresztény vallásokat, és megkeresi az igazit, azt, amely Istenhez és a Bibliához a legközelebb áll. Erre így emlékszik: „az idô alatt több vallást is megnéztem". Most úgy gondolja, hogy Edward Ralf vallástörténész könyve segített abban, hogy rátaláljon az általa hitelesnek tartott Jehova tanúira, és hogy késôbb ezt válassza: „Elolvastam egy vallástörténésznek a könyvit, ami aztán nagyot segítött, Edward Ralfnak hítták. Az a címe a könyvnek, hogy Babilon a misztérium vallása. Ô leírja, hogy neki vallása egyáltalán semmilyen nincs. Ô megvizsgálta az összes vallást, s azt mondta, hogy a Jehova tanúi vallás áll a legközelebb a Biblia tanításához. Ô senkinek nem mondja, hogy milyen vallást válasszon magának, csak objektíven kijelenti, hogy a Jehova tanúi vallás áll a legközelebb a Bibliához."

E keresési idôszakban András több felekezetrôl is olvasott: a reformátusokról, az unitáriusokról, de szerinte ezek sem álltak elég közel a Bibliához, hogy az neki megfeleljen. Mivel a faluban ismert néhány Jehova tanúját, ezeket titokban megkereste és kapott tôlük irodalmat. Azt kezdte olvasgatni, tanulmányozni. Ebben az idôszakban mindezt titokban tette, mivel nem akarta, hogy érdeklôdése kiderüljön a családja vagy a szülei elôtt. Ez volt életében az „üdvkeresés": kereste a számára igaz vallást, mert azt már tudta, hogy a katolikus vallás nem megfelelô számára. A tágabban értelmezett elválasztó rítus a kételkedéssel, kereséssel, a vallásokkal kapcsolatos információk keresésével kezdôdött. Ezzel már megkezdte leválását a katolikus közösségtôl, és a közösségi útnak hátat fordítva, az egyéni boldogulását keresve, egy másik csoport után kutatott, remélve, hogy oda majd befogadják, és megtalálja lelki békéjét.

A jóslat, amely bizonyosságot hoz

A vallás-keresés idôszakában történt, még 1989-ben, hogy találkozott egy régi ismerôsével Székelyudvarhelyen, akirôl tudta, hogy „hívô". Beszélgettek. Az illetô nem sejtette, hogy hôsünket már foglalkoztatják a Jehova tanúinak tanai, tehát megnyilatkozását nem közvetlen térítô szándékkal tette. A kijelentés, amit tett, utólag mint fontos jóslat illeszkedett vizsgálatunk alanyának az áttérésrôl szóló narrációjába. „Eccer, úgy 89-nek a közepe táján lehetött, amikor azt mondja az illetô: »Nézd meg, nem mondok többet, lehet, hogy ez az év sem telik el – nem politizálni akarok –, de itt a kelet-európai országokban nagy változás lesz.« Mondtam neki, hogy hallgass te, még meghallja valaki s bézárnak mind a kettônköt. Mondtam neki, hogy há tű Jehova tanúi vagytok, tű nem politizáltok. Azt mondja neköm, hogy: »Ezt én nem politizálásból mondom, hanem azért, hogy fogj hezza egy bibliatanulmányozáshoz, mert itt nagy változások lesznek. A Biblia ezt írja.« Azután még szinte ki es kerültem az úton, hogy ne kelljen találkozzak vele. Hát 89-nek a végin megomlik ez az utolsó ország es. S hát amikor ez megtörtént, s az úton találkoztunk kérdöm tôle, hogy: »Hát te ezt honnan tudtad?« S erre azt mondta neköm: »Te András, amielött Isten bosszúállásának napja az engedetlen földre reakövetkezne, Isten királyságát minden népnek hirdetni kell. S a szocialista tömb volt az, amelyik tiltotta Jehova tanúi munkáját. Nézd meg, ez a változás, aminek tű úgy örvendötök, egyebet nem fog hozni, csak azt, hogy a tanúk mehetnek, s nyíltan hirdetik Isten királyságát. Ennél másabb változás nem lesz, az embereknek még rosszabb lesz.« Mondom neki: Menj el, te Béla, ne hülyéskedj. Ne, látod-e, mindenki milyen jól érzi magát, mindenki milyen boldog. S erre azt felelte, hogy pár év múlva beszélgetünk."

A történet tartalmazza a hitetlenség mozzanatát („szinte ki is kerültem az úton"), bemutatja a kezdô-állapotot, és aktualizálja az általános, korhoz nem kötött bibliai szöveget. Az utólagos emlékezésben az, ami ebben a helyzetben elhangzott, egyértelműen a tanítás, a bibliai szövegek igazát bizonyító jóslattá transzformálódik. A válság–ítélet–jutalom hármas szerkezet az apokaliptikus irodalomból jól ismert narratív formula. Ebbôl a korból ismert a „vaticinia ex eventu, azaz a történelemnek jóslattá álcázásának" jelensége: a történelmi tények ismeretében emlékeznek vissza arra, hogy egykor, az események bekövetkezte elôtt, mi is volt a jóslat.10 Ez a mentális mechanizmus a viselkedések jogosságát, a döntések helyességét hivatott utólag igazolni. Alanyunk utólag úgy nyilatkozik, hogy számára ez égi jel volt, ez hozta el a fordulatot, ez indította el a Jehova tnúival való szorosabb kapcsolat felé, addig csak gondolkodott, vizsgálgatta a vallásokat, még nem szánta rá magát komolyabb lépésre. Ezután azonban megfogada, hogy felveszi a kapcsolatot egy helyi tanúval, és komolyan fogja tanulmányozni a Bibliát. Most már nem volt olyan óvatos, tovább nem rejtegette szándékát. Fel is keresett egy helyi hívôt, együtt kezdték értelmezni a Bibliát. Ezt már nem lehetett letagadni: amikor a felesége és az édesanyja tudomást szerzett arról, mire készül, olyan csúnyán összevesztek vele, hogy abba kellett hagynia a farkaslaki helyszínen a Biblia-tanulmányozást. Attól félt az édesanyja és a felesége, hogy kiderül a falu elôtt a szándék, és nagy szégyen, erkölcsi megvetés éri mindannyiukat emiatt, hiszen a falu közössége nagyon elítélte, félrelépésnek nevezte ezt a viselkedést. Elkezdôdött a bujkálás: Udvarhelyen járt Biblia-tanulmányozásra, hiszen a munkahelye is ott volt, így titokban tudott az új vallás elveivel és gyakorlatával ismerkedni anélkül, hogy otthon tehettek volna ez ellen.

Azt az idôszakot a disszonancia uralta: keresô lelke mélyén nagyon nyugtalan volt, örült ugyan, hogy megtalálta a számára igaz vallást, ugyanakkor nagy gondot jelentett számára a tudat, hogy családja és barátai körében nagy ellenségeskedést fog kiváltani, ha közli, hogy alá szeretne merítkezni. Már döntött, s úgy érezte, kötelessége Isten akarata szerint cselekednie, hiszen számára fontosabb, hogy Isten kedvébe járjon, mint az, hogy az emberek mit gondolnak róla. Úgy oldotta fel az életében fellépô disszonanciát, hogy olyan emberek társaságát kereste, akik hozzá hasonlóan gondolkodtak. Ezt a Jehova tanúi csoportban hasonlóan gondolkodó emberek tették lehetôvé az egyre hatékonyabbnak bizonyuló együttlétek, a társas támogatás révén.

Jegyzetek

1 Kamarás István, Új vallási jelenségek Magyarországon. Globalizáció és helyi sajátosságok. In: A várva várt Nyugat. Kulturális globalizáció Magyarországon. 2000/Századvég Budapest, p.189-215, itt: 192

2 Gagyi József, Vallásos mozgalmak. In: Antropológiai Műhely. Évkönyv. p.21– 47. In. A Krízis éve a Székelyföldön. Csíkszereda, Pro-Print Könyvkiadó, itt: 257.

3 Bultmann, Rudolf, Történelem és eszkatológia. Atlantisz 1994.

4 Pierrard, Pierre, A katolikus egyház története. Szeged, Agapé Könyvkiadó 1994, 29.

5 Az Emberi Jogok Nemzetközi Törvénye. Budapest. Magyar ENSZ társaság 1988. 14.

6 Máté-Tóth András, Szekták vallástudományi megközelítésben. Forrás: http://www.rel.u-szeged.hu/liminalitas/m-ta/szektak.htm (2007. április 30)

7 Tomka Miklós, Társadalmi változás – vallási változás, Budapest, Tankönyvkiadó 1991, 171.

8 Kamarás, 194.

9 Festinger Leon, A kognitív disszonancia elmélete. Budapest, Osiris Kiadó 2000, 51.

10 McGinn Bernard, Antikrisztus. Az emberiség kétezer éve a gonosz bűvöletében. Budapest, AduPrint 1995, 27.


JEHOVA TANÚI

Jehova tanúit a 19. század végén alapította Charles Taze Russell (1852–1916) pittsburghi posztókereskedô, aki az adventizmusban csalódott közösségekbôl hozott létre bibliatanulmányozó csoportot. 1881-ben felvették a Watch Tower Bible and Tract Society of Pennsylvania nevet. Russell több reformot hajtott végre, melynek hatására növekedésnek indult a szervezeti tagok száma. 1916-ban Russell halála után Joseph Franklin Rutherford vette át az elnökséget, aki nagyon kemény kézzel vezette a szervezetet, sokan ezért el is hagyták a társulatot. Rutherford kemény szabályokat vezetett be. Nem ünnepelték meg a karácsonyt és a születésnapot, Jézus második eljövetelét várták 1918-, 1920- és 1925-ben is, de ez elmaradt. 1931-ben jelentette be Rutherford a társulat új nevét: Jehova tanúi.

Több évtizedes tiltás után 1989-ben úgy érezték, eljött a lehetôségek ideje Kelet-Európában is, hiszen prédikációjukat immár szabadon végezhették házról-házra járva.

Jehova tanúi hisznek Jézus Krisztusban, de tagadják istenségét, és csak az egyszemélyű Jehovát imádják. Csupán a Bibliát fogadják el mértékadónak és szó szerint próbálják betartani. Úgy tartják, hogy az emberiség már az elsô világháború óta az utolsó napjait éli, és várják az Armageddont, amikor is 144 ezer Jehova tanúja felkerül a krisztusi paradicsomba, a többi hívô ember birtokba kapja jutalmul a Földet. Gyakran kerülnek konfliktusba a hatóságokkal, mivel semmilyen földi hatalmat nem ismernek el. Törvénykönyvük a Biblia, és nem az adott állam törvényeit tartják szem elôtt. Tiltják híveiknek a katonai szolgálatot, az eskütételt, a választást.

Aki a gyülekezet tagjává akar válni, annak részt kell vennie egy hosszasabb közös bibliatanulmányozáson egy testvérrel, akivel együtt egy erre a célra készített,

a szervezet munkáját és tanításait összefoglaló könyvet és a Bibliát párhuzamosan tanulmányozza. Ezáltal nagyobb betekintést, részletes tudást szerez a Jehova tanúiról a bemerítkezésre váró egyén. Mihelyt megbizonyosodik arról, hogy ô tényleg a szervezet tagja szeretne lenni és ezt lélekben is eldönti, jelenti azt a gyülekezeti véneknek. Azok elbeszélgetnek vele, képes-e az egyén arra, hogy ô maga is hirdesse Jehova királyságát. Feltétel például az, hogy a bemerítkezni vágyó személy nem lehet tagja semmilyen hamis vallásnak, pártnak vagy kereskedelmi társaságnak.

A Jehova tanúinak kerülniük kell mindenféle szórakozási formát, amelyek beszennyezik az elméjüket. A fizikai tisztaságot is tartaniuk kell, testüket és ruházatukat tisztán kell tartaniuk, hiszen a fizikai tisztaság hozzájárul a jó egészséghez. Szakítaniuk kell minden addigi káros szenvedéllyel, bűnös szokással: a dohányzással, túlzott alkoholfogyasztással, lopással, szerencsejátékkal, kereskedelemmel. Ha ezeknek az elvárásoknak megfelel, az egyénben megszületett az elhatározás, és a gyülekezet vénei is megfelelônek tartják tudását, az éves kongresszuson felveszik a bemerítkezésre várók névsorába.


ÖVÉINEK MINDENE AKART LENNI

Beszélgetés Barth Ottóval Pál József egykori lónyai plébánosról

Pál Józsefre az életszentség útján járt papként emlékeznek ismerôi, ám – sok társához hasonlóan – az ô áldozatos munkásságát is börtönnel „jutalmazta" a kommunista rendszer. Ezután b?r?gani kényszerlakhelyet jelöltek ki számára, de megtörni így sem tudták. Szabadulása után töretlen hittel, derűvel, alázatos módon folytatta papi munkáját. A kegyetlen körülmények között szerzett betegségek viszont jelentôsen megrövidítették életét: 55 éves korában már kilépni kényszerült a földi világból. Ha élne, ebben az esztendôben 80. születésnapját ünnepelné – ehelyett halálának negyedszázados évfordulójáról emlékeznek, akik ismerték, szerették.

Barth Ottónak, a gyulafehérvári érsekség leköszönô gazdasági igazgatójának életében meghatározó szerepet játszott a „Zsil-völgyi igazgyöngyként" is emlegetett Pál József. Plébánosa, lelki irányítója volt, olyan példaképe, akit máig a szívében hordoz. Saját élményei és

a másoktól hallott szép elbeszélések késztették arra, hogy emlékkönyvvel tisztelegjen a nagy útmutató emléke elôtt. Beszélgetésünk alkalmával a Pál Józsefhez fűzôdô emlékeirôl kérdeztem ôt.

Barth Ottó: 1961-ben költöztünk a Szatmár megyei Mezôpetribôl a Zsil-völgyi Lónyára, ahol édesapám bányászmunkát vállalt. Katonaéveiben is azon a vidéken teljesített szolgálatot, így a kollektivizálás után, amikor elvették a család földjét, mezôgazdasági gépeit, állatait, oda települt feleségével és – akkor még – két gyermekével: a nôvéremmel és velem.

Pál József 1964-ben, börtönévei után, illetve Karda Ferenc korábbi plébános, az ô nagybátyja halála után került szülôhelyére, Lónyára. Vele kapcsolatos elsô élményeim a szentmiséhez kötôdnek: óvodás voltam, amikor már ministrálni szerettem volna, de koromnál fogva erre nem volt lehetôségem. Az iskolába járó ministránsokat kértem, tanítsanak be engem is; egyiküknek kockacukrot is vittem az „oktató munkáért". Sikerrel is járt az akció és bekerültem a ministránsok sorába. Édesanyámmal, testvéreimmel és társaimmal együtt gyakran jártam templomba, és – természetesen – mindig ministráltam. Visszaemlékszem a roráté-misékre is, milyen lelkesen igyekeztünk templomba a hajnali sötétben, a nagy hó és hideg sem tudott visszatartani bennünket. Télidôben is mindig fűtött, meleg templommal várta híveit a plébános. Szentmiséi, prédikációi nagyszerű élményt jelentettek számomra. Mindig példázatokat, történeteket használt, így könnyen elért mindenkihez a mondanivaló. A hittanórák is élményszerűek voltak, többször vetített a szentek életérôl, a Mária-jelenésekrôl és különbözô szentírási eseményekrôl szóló diafilmeket, énekeket tanított nekünk. Különleges élményt jelentett számunkra minden évben a pásztorjáték betanulása és bemutatása. Már karácsony elôtt egy hónappal megkezdôdtek az elôkészületek, aztán az ünnep elôtt nagy, szépen megvilágított színpadot állított fel, ezen játszottuk el a megtestesülés eseményeit. Ez nem csak nekünk, gyermekeknek, de a felnôtteknek is nagy élményt jelentett: az egész közösség izgatottan várta minden évben a karácsonyi ünnepséget. Nyáron aztán a különbözô kirándulások során szereztünk maradandó emlékeket, ezeken ministránsok, kisebb-nagyobb diákok és felnôttek is részt vettek.

Ozsváth Judit: Mekkora volt abban az idôben a lónyai katolikus közösség?

B.O.: Körülbelül hét-nyolcszáz híve volt akkor a plébániának, azóta sajnos szinte csak félannyian vannak. A román katolikusok száma akkortájt úgy 50–70 lehetett. Jártak viszont Petrilláról is oda, de nagyobb ünnepek alkalmával Petrozsényból és Vulkánból is átjöttek a hívek. Pál József nagyon kedvelt szónok volt, többször hívták szentbeszédet tartani a petrillai, petrozsényi, vulkáni, aninószai, lupényi templomokba. A legtöbbször az utóbbi helyen fordult meg, hiszen az ottani plébános, Simonfi Andor, jó barátja, és sajnos börtöntársa is volt – a közös sors különösen összekovácsolta ôket. Minden szerdai napon együtt voltak, vagy ô ment Lupényba, vagy az ottani plébános jött hozzá. Együttléteik alkalmával megbeszélték a vasárnapi szentírási szövegeket, közösen készültek a vasárnapi szentbeszédre.

Hittanos kis- és nagydiákként is gyakran megfordultam a plébánián, részt vettem az ottani munkálatokban, a feketeribizli szedéstôl, ablakjavítástól, oltárfelújítástól kezdve az ünnepi színpad felállításáig mindenben segédkeztem. Egyik-másik ministránstársammal együtt az ostyavágásnál is szerepet kaptam. Közben szoros kapcsolat alakult ki a plébános atya és köztem, ami csak mélyült az évek során.

Pál József nagy figyelmet és gondot fordított az ifjúság nevelésére, még a településrôl való elkerülésük után is tartotta a fiatalokkal a kapcsolatot. Levélben kommunikáltunk, megosztva vele gondjainkat-bajainkat, és ô ilyen módon is próbált irányítani, támogatni bennünket. Bár ô inkább humán beállítottságú ember volt, értett a reáltárgyakhoz is, sokszor segített a diákok matematika, fizika, kémia feladatainak megoldásában. Igyekezett mindig mindenkinek segítségére lenni. Franciául, németül és olaszul aránylag jól beszélt, majd angolul is tanulni kezdett. Gyakran olvasott külföldi irodalmat is, már amennyire lehetôség volt ilyen könyvekhez jutni abban az idôben. Érdekesnek találtam, hogy bár pénzt és lehetôséget ajánlottak fel neki a külföldre való utazáshoz, ô nem hagyta el az országot. Egyszerűen, szerényen megelégedett azzal a sorssal, amelyik osztályrészéül jutott itthon.

O.J.: Milyen nyomot hagytak lelkében a börtönévek?

B.O.: A börtön tagadhatatlanul megviselte. Egészségileg különösen, azok az évek nem múltak el nyomtalanul, viszont a lelkületét nem törte meg semmi, fiatalos, derűs lelkülettel végezte munkáját – még a börtönévekrôl és a kétéves kényszerlakhelyrôl is egészen humoros módon tudott beszélni. Elmesélte például, hogy a b?r?gani kényszerlakhelyen, a néhány négyzetméteres, félig földbe épített viskóban abból állt a „nagytakarítás", hogy kivitték és kirázták a gyékényt, majd visszatették a szobába… Egyebük nem volt. Derűsen mesélte azt is, hogy amikor elfogták és nyilatkozatot akartak vele aláíratni, ô csak úgy vállalta ezt, ha kijavítják a szövegben a négy helyesírási hibát. Kitűnôen beszélt és írt románul, és nagyon zavarta a pontatlanság. A hatalom emberei szégyenkezve javították ki a szöveget…

O.J.: Egy lelkipásztor prédikációi által is beírja magát hívei szívébe. Pál József milyen szónok volt?

B.O.: Nem elvont fogalmakban szólt, Istent mégis egészen közel hozta hozzánk, szinte kézzelfoghatóvá tette. Példázatai, történetei elevenen éltek tovább az ôt hallgatók lelkében. Maga is több példázatot írt vagy dolgozott át, élvezetes például az emlékkönyvbe bekerülô Anti bá-sorozata… Beszédei a jóságos Atyára világítottak rá, aki szeretettel várja haza tékozló fiait. Nem egy félelmetes Istent állított elénk, akitôl rettegni kell, aki ember módjára büntet, hanem egy szeretô, jóságos, megértô Atyát ismertetett meg velünk.

O.J.: Milyen emberi erényei voltak Pál Józsefnek?

B.O.: Mindenkivel egészen közvetlen volt, vidám, humoros természetű. Humorérzékét az utolsó idôben sem veszítette el, amikor már köztudott volt, hogy gyógyíthatatlan rákbetegség kínozza. Övéinek mindene akart lenni, nem sajnálta saját idejét feláldozni másokért, bárkit szívesen fogadott, ajtaja mindig kitárult a bekopogók elôtt. Bármilyen ügyes-bajos dologgal meg lehetett keresni ôt, mindig elérhetô volt. Velünk együtt dolgozott a templomjavításnál, az építkezéseknél is, ám mindig a nehezebb részét fogta meg a gerendának, ezzel is példát akarván mutatni. Érthetô módon szerették, és minden munkájában támogatták ôt hívei. De nemcsak a munkálatoknál, hanem a kirándulásoknál is ott volt az élen, fôszervezô, iránymutató volt, gondoskodott a jó hangulatról, és ügyes tábori szakácsként is bemutatkozott. Tisztán emlékszem, milyen jóízűen ettünk a szabadban készített ételekbôl. Majd nagyokat futballoztunk együtt. Földön járó ember volt tehát, aki együtt dolgozott és imádkozott híveivel. A kirándulások alkalmával is mindig talált alkalmat rá, hogy Istenrôl beszéljen, hogy imádkozzon velünk. Különösen szépek voltak a Retyezát és Paring hegységekben tett többnapos kirándulások, melyekre egész évben készültünk. Busszal, vonattal, majd több órán át gyalog mentünk hátizsákjainkkal, amíg táborhelyünkhöz értünk. Olyan élmények voltak ezek, amelyeket nem lehet elfelejteni. Különös érzékkel hívta fel figyelmünket a természet szépségére egy-egy pihenônél.

O.J.: Nem félt ilyen közösségi programokat szervezni a kemény kommunizmus éveiben ez a börtönviselt pap?

B.O.: Voltak nehézségei is ezzel kapcsolatosan, néhányszor hívatták, vallatták, de ô igazi eleganciával leszerelte a hatalom embereit. Az ô nyelvükön szólt hozzájuk, és azok nem tudtak olyan kifogást találni, ami megakadályozhatta volna megkezdett munkája folytatásában. Román nyelvtudása a pasztorációs munkában és azon kívül is elônyére vált. Román körökben is nagy tekintélye volt, többször tartott román nyelvű szentbeszédeket (pl. temetések alkalmával), amelyek után megjegyezték a hívek, hogy így még az ô papjuk sem prédikál…

O.J.: A művelt Pál József számára nem jelentett gondot az egyszerű bányászemberek szintjére való leereszkedés?

B.O.: Nem. Természetes volt számára, hogy mindenkihez a saját szintjén szóljon. Úgy tudott leereszkedni az egyszerűbb emberekhez, hogy nem éreztette a különbséget, ugyanakkor nem alacsonyodott le olyan módon, hogy ne tudott volna ismét felemelkedni. Állandó jelleggel képezte magát, sokat olvasott. Sokat jelentett számára a nagyobb diákokkal, egyetemistákkal való foglalkozás, utóbbiakra különös gondja volt. Szentmiséin nem csak a felnôttek voltak jelen, hanem a gyermekek, s az egyetemre járók is. Mindenki tudta, hogy tôle mindig lehet tanulni…

O.J.: Személyes hagyatékában mégis elô-elôbukkan egy-egy ellene írt levél. Voltak tehát ellenségei is. Erre hogyan szolgált rá?

B.O.: A szűk látókörű emberekkel, sôt még egy-két ilyen paptestvérével is volt konfliktusa. Utóbbiak irigykedve nézték az ô tevékenységét, sikerélményeit, és ez épp elég volt ahhoz, hogy vádaskodjanak ellene… Volt olyan alkalom például, hogy olasz nyelven kérték fel esketésre, és ô szabadon prédikált olaszul, nagyon megnyerve az olaszországi emberek tetszését. Ezáltal sokan feltekintettek rá, de akadtak persze irigykedôk is. Ám ô minden körülmények között megmaradt egyszerű, alázatos, csendes, visszavonult embernek. Az önképzésrôl soha nem mondott le, ez már kispap korában belerögzült. A gyulafehérvári papnevelô intézet irodalmi iskolájában hamar megmutatta tehetségét, elég fontos tevékenységet töltött ott be, több írása is volt már abban az idôben. Részt vett a különbözô elôadások megszervezésében; egyik évben önállóan rendezte meg a mikulási ünnepséget, az erre az alkalomra írott versei is bekerülnek az emlékkönyvbe. Marosvásárhelyi segédlelkészként is foglalkozott irodalommal, majd az egyetemisták pasztorációja során is képezte magát ezen a területen. Az önművelést még a börtönben sem hagyta abba, olasz nyelvtudását például ott tökéletesítette. Egymástól tanulták a nyelveket a rabok, az új szavakat a földre írták. Verseket szavaltak, elôadásokat tartottak egészen szűk körben, titkos módon. Csodálatra méltó, hogy olyan körülmények között is igényük volt erre, hiszen semmi garancia nem volt számukra, hogy valamikor szabadulnak… Igaz, hogy az ítéletük csak bizonyos idôre szólt, viszont akkor semmi sem volt biztos, és ôk is látták, hogy nem lehet hinni azoknak az embereknek, akik képesek másokat ártatlanul börtönbe zárni és agyonkínozni. Nem sok remény volt tehát a jobb létre, mégis igyekeztek megôrizni szellemi frissességüket. Nagyon sajnálom, hogy Pál József nem érhette meg azt az idôt, amikor valóban szabadon beszélhetett volna… Maga mondta több alkalommal, hogy ha könyvbe foglalná mindazt, amit átélt a börtön alatti és utáni években, kötete valószínűleg bestsellerként jelenhetne meg. Ismerve szóban elmondott élményeit, tudva ugyanakkor, hogy a szavak könnyen feledésbe merülnek, utolsó, részben ágyhoz kötött éveiben kértem, írja le emlékeit, különösen a 40-es és 50-es évek eseményeit, Márton Áron püspök elfogatását, a pereket, börtönéveit. Hálás vagyok neki, hogy ezt megkezdte, sajnálom viszont, hogy nem sikerült befejeznie. Mint drága kincset, úgy ôriztem írását. Erôss Lajos atyának is csak a forradalom utáni években mutattam meg, addig saját dolgaim között rejtegettem. Volt, hogy úgy eltettem a papírjaim közé, hogy keresnem kellett, amíg megtaláltam. Mivel nincs senki, aki e példaértékű élet bemutatására vállalkozna, úgy érzem, az én kötelességem megtenni ezt.

O.J.: Nyilván a „büntetés" része volt az is, hogy csak a perifériára és nem a felkészültségének megfelelô, nagyobb plébániára helyezhették ôt… Műveltségérôl, kapacitásáról viszont tudott az egyházmegye vezetôsége – gondoltak-e arra, hogy az adott helyzetben miként lehet „hasznosítani" ôt?

B.O.: Több alkalommal meghívták búcsúkra, szentségimádásokra prédikálni, élete vége felé papi lelkigyakorlatra is felkérte ôt a püspök úr. Pál József leírta gondolatait, és ezek terjesztésével is próbált másokat szolgálni. Verseket írt, pásztorjátékokat dolgozott át, ezzel is sokban segítette paptársai munkáját.

Aztán hozzálátott az Und die Biebel hat doch recht! című könyv lefordításához, amit végül nem fejezett be. Közben megjelent a könyv magyar fordítása, így nem is volt szükség az ô munkájára.

O.J.: Milyen egyházképe volt Pál Józsefnek?

B.O.: Az ô egyházképe visszatükrözôdik szentbeszédeibôl, és különösen a papoknak tartott lelkigyakorlatából. Az egyházat nem úgy képzelte el, mint egy vonatot, amelyiken a pap a jegyellenôr, sokkal inkább élô közösségnek tekintette; az elôzô képnél maradva: olyan „vonatnak", amelyen a pap a hívekkel együtt „utazik" az örök cél felé.

O.J.: Az eddig elmondottakból szinte következik, hogy Pál József mellett könnyen érlelôdött a papi hivatás…

B.O.: Egyszerűen otthon éreztem magam a templomban, a plébánián, vonzó volt számomra az ô élete, stílusa, és lassan egyre biztosabban éreztem, hogy nekem hozzá hasonlóan kell az embereket szolgálnom és Isten felé vezetnem. Emlékszem, már kisiskolás koromban azt válaszoltam érdeklôdô kérdésére, hogy pap szeretnék lenni. Nyolcadik osztály után aztán jeleztem neki, hogy a gyulafehérvári kántoriskolában szeretném folytatni tanulmányaimat, hogy majd onnan a papképzôbe felvételizhessek. Ô azt javasolta, amíg lehet, maradjak a család körében. Otthon maradtam hát, de ô nagyon figyelmesen megadta számomra mindazt, ami hivatásom fejlôdéséhez szükséges volt. Magas szinten tartotta a hittanórákat, így én késôbb sem éreztem hiányát annak, hogy nem a kántoriskolában végeztem az elsô két évet. Az elsô fokozat befejezése után viszont, amit a petrozsényi líceumban végeztem, hoztak egy törvényt, amelynek értelmében minden megyében csak egy magyar nyelvű középiskola működhetett. Ekkor Déva vagy Gyulafehérvár között választhattam, s én egyértelmű módon Fehérvár mellett döntöttem. Ekkor már plébánosom is támogatta a gondolatot. Bemutatott a fehérvári tanároknak, gondjaikra bízott, aztán többször eljött hozzám. Anyagilag is segítette taníttatásomat, hiszen öten voltunk testvérek, és édesapám bányászfizetésébôl kellett megélnie a héttagú családnak.

O.J.: Ennek az élô kapcsolatnak írott nyomai is vannak. Néhány levél az emlékkönyvbe is bekerült…

B.O.: Igen, több alkalommal váltottunk levelet. De nem csak rám volt gondja, hanem közössége minden, más városban tanuló diákjára is. Számomra mindig nagy élményt jelentett, amikor levelet kaptam tôle, sorait aztán újra és újra elolvastam, mert azokból mindig erôt lehetett meríteni… Különösen kedveltem humoros stílusát. Szavai zamatosak, mélyek, s még az évek múltával is képesek „hatni". Sokat gondolkoztam rajta, etikus-e feltárni a nagyközönség elôtt a köztünk lévô bensôséges kapcsolatot… Aztán mégis igenlô választ adtam magamnak, hiszen arra gondoltam, hátha ezekbôl a levelekbôl más plébánosok is „tanulnak", és mernek és akarnak majd ilyen közvetlen kapcsolatba lépni kispapjaikkal. Ha csak egyet is megérint ez a dolog, már megérte…

O.J.: Lónya tehát több szempontból is otthont jelentett akkortájt. Ma mit jelent önnek?

B.O.: 1982 nyarán költöztek vissza szüleim Mezôpetribe véglegesen, és ennek az évnek a végén hunyt el Pál József plébános úr is… Amíg ô ott volt, természetesen otthonom volt a plébánia, elhunytával viszont azt éreztem, hogy elveszítettem egy erôs oszlopot az életemben, egy olyan személyt, aki talán még szüleimnél is fontosabb volt számomra… Abban egészen biztos vagyok, hogy Isten és a szüleim után neki köszönhetem papi hivatásomat. Idô elôtti elvesztése nagy sebet és nagy megpróbáltatást okozott nekem. Mindenképpen jó lett volna, ha végigkísérhette volna utamat a teológiai évek folyamán és utána is… Ô elment, de emléke bennem él, a tôle hallott szavak gyakran visszhangoznak lelkemben. És hiszem, hogy imájával ma is jelen van értem. Olyannyira meghatározó egyénisége számomra, hogy ma is gyakran az ô szemüvegén át próbálok látni. Többször felteszem magamnak a kérdést: ô vajon hogyan döntene most az én helyemben? Vagy: mit javasolna most ennél az útelágazásnál? Különösen „rá figyeltem", amikor Bálint érsek úr kérésére visszajöttem a temesvári egyházmegyébôl. Már kispap koromban mondogattam, hogy lehet, elhagyom a fôegyházmegyét és átmegyek a szatmárihoz vagy a temesvárihoz, arra gondolva, hogy a sváb vidékek könnyebb munkaterületet jelentenek számomra. Pál József figyelmeztetett, hogy ne tegyem ezt meg, mert nekem itt a helyem. Ennek ellenére öt és fél évet töltöttem a temesvári egyházmegyében…

A visszajövetelkor viszont – mint említettem – az ô szavai is mérvadóak voltak számomra, éreztem, hogy az ô óhaját teljesítem azzal, hogy visszajövök.

A lónyai egyházközséggel késôbb is tartottam a kapcsolatot, többször meglátogattam a plébániát és az ô sírját is. 1993 után, miután nôvérem is visszaköltözött a Zsil-völgyébôl, már rokoni szálak nem kötnek oda, és bevallom, ritkábban megyek arrafelé. Ám ha megyek, nem mulasztom el felkeresni az ô sírját, és hálatelt szívvel emlékezni arra az emberre, aki mellett életem legszebb részét élhettem meg.

Hosszú ideig gondolkodtam rajta, vajon mi lehetett a Gondviselés szándéka azzal, hogy családunkat Szatmár megyébôl a Déli-Kárpátokba vezette? Az elbeszélteket elemezve egyre jobban megértem, a gondviselô Isten azt akarta, hogy egész családunk ismerje meg ezt az embert, aki életünkre és az én papi hivatásomra ilyen nagy hatással volt.


Erwin Kräutler

AHOL A HITET ÉS A SZERETETET AKTÍVAN MEGÉLIK

Május 31-én véget ért Aparecidában, a brazíliai búcsújáró helyen, a Latin-Amerikai Püspöki Kar 5. közgyűlése. Jelszava: Jézus Krisztus tanítványaivá és misszionáriusaivá válni, hogy népeinknek benne legyen életük. A püspökök üzenetet intéztek Latin-Amerika népeihez és egy 118 oldalas záródokumentumot hagytak jóvá, amelyet a pápa elé terjesztettek. Erwin Kräutler osztrák püspök, aki megfigyelôként vett részt a gyűlésen, összefoglalta a brazíliai püspökök tanácskozásának legfontosabb tapasztalatait és eredményeit. Szerinte már a tanácskozás elején jelentôs döntés született, amikor a brazil püspökök elhatározták, hogy a tanácskozás során (másképp, mint a Santo Domingóban megtartott elôzô konferencián) ismét a hármas módszer szerint fognak eljárni, vagyis: látni, dönteni és cselekedni fognak. A pápa beszéde pedig Kräutler szerint tisztázta, hogy a szegények melletti elsôdleges opció a keresztény hit lényegéhez tartozik. A tanácskozás nyomán a brazil püspökök azzal a sürgetô kéréssel fordulnak a világiak felé, hogy közösen hozzanak létre egy misszionárius egyházat és igazságos társadalmi struktúrákat. Konkrétan rámutattak a szegények arcára, valamint a szegénység és igazságtalanság okaira. Eddig nem tapasztalható tiszta hangon hívták fel a figyelmet a dokumentumban a keresztények felelôsségére, emellett pedig kimondottan értékelték a bázisközösségeket. A tanácskozások hangulatát – a különbözô, egymással olykor ütközô vélemények ellenére – az egységre való törekvés jellemezte.

A Latin-Amerikai Püspöki Kar (CELAM) 5. közgyűlése határozottan állást foglalt a bázisközösségek mellett.

A záródokumentum „a Szentlélek kegyelmi ajándékaiként" említi ôket. A tervezett „missziós kampány" során számít rájuk az egyház.

Az a tény, hogy XVI. Benedek pápa nyitóbeszédében nem említette az egyházi bázisközösségek ügyét, nem jelentette azt, hogy az ne szerepelt volna a Latin-Amerikai Püspöki Kar Aparecidában megtartott 5. közgyűlésének témái között. A pápa beszéde inkább motiváló elôadásnak nevezhetô, amely nem tudott és nem akart minden kérdésre választ adni.

Pápák hozzászólásai

A bázisközösségek fontosságát korábbi pápai dokumentumok kimondták.

A még mindig aktuális apostoli irat, az Evangelii Nuntiandi (1974) úgy beszélt a bázisközösségekrôl, mint „az evangelizáció helyeirôl, amelyek a nagyobb közösségek, különösen a helyi plébániák javát hivatottak szolgálni. Az egyetemes egyház reményei ôk." Megjelenésük arra

az igényre vezethetô vissza, amellyel az emberek „az egyházi élet még intenzívebb megélésére törekednek". A bázisközösségek alakulása a személyesség, „a meghitt légkör utáni vágyból, az arra irányuló keresésbôl eredeztethetô, amelyet a nagy közösségek csak nehezen tudnak biztosítani" (EN 58). II. János Pál pápa a Redemptoris missio (1990) kezdetű enciklikájában egy önálló fejezetet szánt a bázisközösségeknek, és ebben kijelentette: „Ôk az egyház elevenségének jelei, a képzés és az evangélium hirdetésének segítôi, egy új társadalom értékes kiindulópontjai, egy olyan társadalomé, amely a »szeretet civilizációjára« épül. Ôk a keresztény élet kovászai, az elhanyagoltakra való figyelés és a másokért való elkötelezôdés kovászai, ôk a társadalom átváltoztatói. Ilyen módon a bázisközösségek segítik az elsôdleges és az elmélyült evangéliumhirdetést és így új szolgálatok forrásai" (RMi 51).

A szegények mozgalma

Azóta viszont alig lehetett egyházi dokumentumokban a bázisközösségekrôl olvasni. Mi történhetett? A bázisközösségekben élôk közül sokan feltették a kérdést, hogy vajon Isten akarata-e az, hogy nekik szegénységben kell élniük, vagy pedig igazságtalan, emberek által létrehozott struktúrák felelôsek ezért. A szegény emberek, akik vasárnaponként és gyakran munkanapokon is összegyűltek imára és a Szentírás olvasására, a Bibliában szeretô Istent fedeztek fel, aki „meghallja népének kiáltását" és „lehajol", hogy a bajból és a nyomorból kimentse ôket. A szegények Isten szavának fényében felkerekedtek és tiszteletet, igazságosságot követeltek. Az alkotmányból eredô jogukra hivatkozva saját soraikból választottak képviselôket.

Az addigi jelöltek közül páran nem kaptak egyetlen szavazatot sem, és így elvesztették mandátumukat. A bázisközösségek néhány tagja viszont a mezôgazdasági munkák szervezetének irányítójává vált. Ez nagy áttörésnek számított. Addig ugyanis úgy tartották, hogy Latin-Amerikában a politika a gazdag felsô rétegre tartozik. Szegényeknek, indióknak vagy feketéknek nincs semmi keresnivalójuk ezen a területen.

Ellenségeskedés

A társadalom megsértett felsô, vezetô rétege így most már az egyházat vádolta, amely szerinte beavatkozik a politikába ahelyett, hogy tisztán vallási küldetésére figyelne. A bázisközösségeket támadások és rágalmazások érték. A politikai vezetôk szerint a bázisközösségek titkos marxista szövetségek, véres forradalmak csírái. A papokat és a szerzeteseket azzal vádolták, hogy fegyvert osztanak a népnek. Szikrázott a levegô a plébániák környékén! A gazdagok az egyházi tekintély képviselôit is igyekeztek meggyôzni igazukról. A 4. Santo Domingo-i CELAM közgyűlésen (1992) néhány püspök a bázisközösségeket ideologizáltnak tekintette és mint ilyet elítélte. Így a szegények szemében az egyház, a püspökök a gazdagok szócsövévé váltak. Ebben az idôszakban sok igazságtalanság is történt. Ám az egyházi bázisközösségek mégis azok maradtak, amik kezdettôl fogva voltak: olyan helyek, ahol az egyház igazán él. Ôk az egyház új létmódja, ahogy azt a Latin-Amerikai Püspöki Kar Medellínben (1968) és Pueblában (1979) – Amazónia számára pedig Santarémben – megtartott közgyűlésein megfogalmazták.

Ez az új egyházi létmód természetesen új lelkipásztori hozzáállást is megkövetelt, egy újfajta lelkipásztori létmódot. Gamálielnek ismét igazat adhatunk: „ha ez a terv vagy mű emberektôl van, elenyészik. Ha azonban Istentôl van, nem ronthatjátok le, nehogy az történjék, hogy Isten ellen hadakoztok" (ApCsel 5, 38–39). A bázisközösségek túlélték az üldözést és a szidalmazást, gyanúsítást, gyalázást.

Élô egyház

A Xingu vidékén kb. 800 egyházi bázisközösség van. Amazóniában több ezer. A teljes Latin-Amerikát nézve egyelôre nincsenek statisztikák. Egy azonban biztos: ezekben a közösségekben valóban megélik az evangéliumot: a testvéri együttlét, a kölcsönös segítségnyújtás egyszerűen a közösségi élethez tartozik. A prófétai dimenzió sem marad el: Istent Istenként tapasztalják meg, aki együtt jár népével. Ezek a közösségek az ima és a meditáció helyei, valamint a nagy szeretettel elôkészített liturgikus ünnepeké. Sajnos csak kevés alkalommal adatik meg e közösségeknek az eukarisztia megünneplésének lehetôsége.

Misszió

Éppen ez a missziós lelkület a legjellegzetesebb vonása ezeknek a kisközösségeknek. A püspökök tanácskozásán most eltervezett nagy missziós kampány biztosan sikeres és eredményes lesz, ha találkozik a bázisközösségek rendszerével. A Brazíliában és Latin-Amerika más országaiban szokásos „népmisszió" már rég nem a missziós rendek egykori sémája szerint zajlik. A világiak maguk a misszionáriusok, akik intenzíven felkészültek a misszióra és utána, mint egykor Jézus tanítványai, egyik helységbôl a másikba mennek, hogy Isten szavát hirdessék a falvakban és a tanyákon, a városok peremén, és tanúságot tegyenek hitükrôl. Családapák és -anyák, fiatalok és gyerekek több napot vagy akár hetet szentelnek a missziónak. Éppen itt tudjuk megérteni, mire utalt Jézus, amikor „felujjongott a Szentlélekben" és felkiáltott: „Áldalak téged, Atyám, mennynek és földnek Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elôl, és feltártad a kicsinyek elôtt. Igen, Atyám, így tetszett neked"

(Lk 10,21).

A bázisközösségek rehabilitálása

Aparecidában bekövetkezett végre a latin-amerikai bázisközösségek rehabilitálása. A záródokumentum hálásan fogalmaz: „A latin-amerikai és a karibi egyház példája bizonyítja, hogy az egyházi bázisközösségek a nevelés és tanítás igazi helyei, amelyekben az Úr tanítványai és misszionáriusai formálódnak. Igazolja ezt a közösség tagjainak nagyvonalú önfeláldozása, amely egyes esetekben egészen a vértanúságig terjed. Ôk az ôsegyház példája szerint élnek, ahogyan azt az Apostolok Cselekedetei leírja (ApCsel 2,42–47). […] A világ szívébe belegyökerezve, a hitbôl táplálkozó közösségi élet privilegizált helyei, a testvériség és a szolidaritás forrásai, új alternatívák a mai társadalom számára, amely az egoizmuson és a kegyetlen versengésen alapszik. Határozottan igeneljük a bázisközösségeket […].

A II. vatikáni zsinat óta a bázisközösségek a latin-amerikai és a karibi egyház számára a Szentlélek nagy kegyelmi ajándékai."

(Forrás: KirchenZeitung, Diözese Linz, 2007. június 14. A cikk eredeti címe: Wo Glaube und Liebe aktiv gelebt wird)

Veress Loránd fordítása


Schupler Tibor

KARITATÍV TEVÉKENYSÉGET VÉGZÔ CSOPORTOK A SZATMÁRI EGYHÁZMEGYÉBEN

1990-2005 KÖZÖTT

A sekrestyébe kényszerített egyház a kommunista önkényuralom bukása nyomán kiléphetett a templom falai közül és újra gyakorolhatta az Istentôl rábízott feladatokat. A Csipkerózsika-álomból felébredt egyház nagyon bonyolult helyzettel találta szemben magát, mivel a kezdeti euforikus hangulat után az események szomorú valóságot tártak fel: sokan váltak munkanélkülivé, hajléktalanná, és ennek nyomán hirtelen magasra szökött az alkoholisták és az öngyilkosok száma; megjelentek az utcagyerekek, a szipózók, késôbb a drogfogyasztók; nyilvánvalóvá lett a fogyatékkal élôk magas száma és kilátástalan helyzete; a gazdaság fejlôdése a dél-amerikai irányba mozdult el, egyre nagyobb lett a távolság a szegények és gazdagok között; hirtelen sokan éltek a szabad kivándorlás lehetôségével, elsôsorban a fiatalok; sok idôs ember lett magányossá és szegénnyé az infláció nyomán elértéktelenedett nyugdíjak miatt. Külön kell említeni a szatmári egyházmegyében nagy számban élô és nagyobb részben katolikus vallású roma népesség helyzetét, mivel eleve sokkal nehezebb anyagi körülmények között élnek, hátrányos megkülönböztetésben van részük, esélyegyenlôségi és érvényesülési lehetôségeik számtalan akadályba, elôítéletbe ütköznek, és így ôket többszörösen sújtják a régióban mutatkozó gazdasági-társadalmi nehézségek.1

A gyorsan változó társadalmi események következtében az egyháznak új feladatokkal kellett szembenéznie, és a szociális segítésnek olyan formáit kellett kiépítenie, melyek az aktuális kihívásoknak megfelelnek. Az egyház szociális tanítására építve a keresztény szolidaritás és a szubszidiaritás elve értelmében elsôsorban a plébániai közösségek feladata, hogy a rászoruló hívek anyagi és lelki szükségleteit felmérjék és lehetôségeikhez mérten segítsenek. A felmerülô gondok megoldása idôt, leleményességet, odafigyelést és szeretetet igényel.

Az egyház küldetése szerint nem szociális intézmény, de a kereszténység egyik alapkövetelménye a rászorulók támogatása, a szükséget szenvedôkrôl való gondoskodás, mely egyúttal egy hívô közösség hitelességének egyik fontos mércéje is. Szatmáron egyházmegyeszerte alakultak az 1989-es változás nyomán szeretetszolgálati csoportok, egyesületek, olyan lelkiségi mozgalmak, amelyek szociális és karitatív tevékenységeket (is) végeznek: betegeket, idôseket látogatnak, nagycsaládosokat segítenek, fogyatékkal élôkkel, árvákkal foglalkoznak, szociális intézményekkel tartják rendszeresen a kapcsolatot. Ha valamely probléma megoldása meghaladja az illetô plébániai közösség lehetôségeit és erejét, akkor az egyházmegyei szintű szervezetekhez fordulhatnak. A Szatmár megyei karitatív szervezetek közül a következôk tevékenységét ismertetjük bôvebben: Máltai Segélyszolgálat, plébániai szeretetszolgálati csoportok, nôszövetség, Szent József férfiszövetség, Ferences Világi Rend, Szent Egyed Közösség, Hit és Fény mozgalom, Kolping-család, Mária Légió.

Máltai Segélyszolgálat

A legrégibb szervezetek egyike, 1070-ben alakították meg a Szentföldön Szuverén Máltai Lovagrend néven.2

A rend eredete az 1048-as évre nyúlik vissza, amikor Amalfi néhány gazdag kereskedôje Jeruzsálemben kórházat és menedékházat alapított az oda zarándokló szegény hívôk ellátására és ápolására, bencés szerzetesek segítségével. Késôbb az elsô elöljáró, Boldog Gerardus önálló szervezetet alapított, amelyet Keresztelô Szent János oltalmára bízott, és szabályzatot is készített társasága számára, intézkedve a habitusról is, amely mindmáig fekete talár, bal vállánál fehér nyolcágú kereszttel.

A fegyveres nemes lovagok eleinte az ispotály és a betegek védelmét látták el, majd Jeruzsálem elfoglalását (1099) követôen a gyorsan növekvô lovagi ág tevékeny részt vállalt a város védelmében és más harci cselekményekben. Vitézi sikereik elismeréseként 1113-ban II. Pascal pápa a Pie Posulatio Voluntatis bullában elismerte a rendet lovagrendként, amelyet nem pápai fennhatóság alá tartozó egyházi renddé tett, hanem biztosította

a szuverenitását, azaz hogy vezetôit, Gerardus utódait, bármilyen egyházi vagy világi hatóság beavatkozása nélkül szabadon választhassa.

A lovagrend anyagi alapját az európai uralkodók és fônemesek pénz- és birtokadományai (perjelségek) adták. Magyarországon például 1147-ben II. Géza Esztergom mellett megalapította az elsô magyar perjelséget, amelyet követett a székesfehérvári, majd további 19 rendház.3 A lovagrend mesterét 1430-tól nagymesternek hívják.4

VII. Piusz pápa 1803-ban motu propriójával kinevezte fra. Tomassit, új alapszabályt, státuszt alkotott, létrehozta az úgynevezett pápai rendet, amelyet „szerzetes és katonai" rendként definiált, és amely csak római katolikus vallású, nôtlen lovagokból állhatott. Késôbb sorra csatlakoztak katolikus lovagok szövetségei a pápai ághoz, s ily módon megerôsödve megindították napjainkban is közismert, sikeres karitatív tevékenységüket.5

A 19. század második felétôl új életre ébredt a rend: IV. Frigyes Vilmos visszaállította a brandenburgi balley-t, létrejött az örökös commandeurok elsô összejövetele New Yorkban Ivan Lamb cári államhivatalnok szervezésében azzal a céllal, hogy ott perjelséget alapítsanak,

II. Alfonz spanyol király visszavonta az 1802-es rendeletet, Viktória, Nagy-Britannia királynôje újraalapította a rendet és védelmezôje lett. II. Miklós cár határozott kérésére 1908. január 10-én a lovagrend székhelyét Oroszországból New Yorkba helyezték, majd 1911-ben bejegyezték és jogilag védték a Jeruzsálemi Szent János Szuverén Rendje, Máltai Lovagok elnevezést. 1913-ban Sándor nagyherceget a rend 71. nagymesterévé választották. Ettôl az idôponttól kezdve ismét folyamatos a nagymesteri pozíció betöltése.

1976-ban a rend székhelye visszakerült Máltára, a Castello dei Baroni-ba.6

A lovagrend egyre aktívabban építi fel és terjeszti ki a kornak megfelelô, de 900 éves hagyományán alapuló célját: gondozni a betegeket és szegényeket, tekintet nélkül fajukra, vallásukra vagy nyelvükre. A rend jelszava: „Pro fide, pro utilitate hominum!"7 Céljai: szociális munka végzése, a civil szféra támogatása, hitben való élet és a rászorulók megsegítése.8

Máltaiak Romániában

Romániában a Máltai Segélyszolgálat 1991. május 11-én alakult meg, a lovagrend, az MHD9, valamint a katolikus egyház segédletével, Serviciul de Ajutor Maltez în România néven, és a római katolikus egyházmegyék területi felosztása szerint működik. Jelenleg 27 kirendeltsége van Románia területén, a fôtitkárság székhelye Kolozsváron található.10 Tevékenységeik: szociális támogatás; orvosi támogatás, fogorvosi rendelôk; szociális központok fogyatékosoknak; öregek háza, óvoda, napközi foglalkoztatás öregeknek; ételkihordás, elsôsegély-tanfolyam stb.11 A Romániai Máltai Segélyszolgálat szatmári kirendeltsége (Serviciul de Ajutor Maltez în România – SAMR – Sucursala Satu Mare) 1997. június 25-én jött létre Szatmárnémetiben.12 Fiókvezetôje Pallai Kristóf. A kirendeltség – vagy fiókszervezet – nincs alegységekre bontva, hanem tevékenységi területek szerint működik: nehéz anyagi körülmények közt élô, elôzôleg felmért családokkal foglalkozik, élelmiszercsomagokkal, ruházati cikkekkel, orvosi segítséggel, gyógyszerekkel és nem utolsósorban lelki támasszal történô segítségnyújtás; Szent József Ifjúsági Központ, ahol 120 gyerekkel foglalkozik a Máltai Ifjúsági Csoport, amely 2000 májusában alakult újra;13 gyógyszerekkel, orvosi kezeléssel való segítés, ingyenes vérnyomásmérési akciók; pelenkák és kötszerek biztosítása a rászorulóknak; lelki nevelés – ima, ének, havonta egy szentmise a gyerekeknek; forró tea, zsíroskenyér-osztás, illetve töltöttkáposzta-akciók; karácsonyi ünnepi elôadás – betlehemes játék; óvodás gyerekek támogatása – étkeztetés kifizetése.

A tagok száma 68, valamennyien önkéntesek, és a szegény, hajléktalan, nyilvántartásba vett családokkal foglalkoznak. Tevékenységük indulásakor a plébániáktól kapták a rászorulók címeit, késôbb már maguk vették számba a segítségre szoruló személyeket és családokat. Jelenleg 75 felmért családról gondoskodnak, ez összesen mintegy 270- 280 személyt jelent. Az ifjúsági központban 120 gyerekkel foglalkoznak. Egyik népszerű és sikeres akciójuk az ételosztás azoknak, akik számára még a napi betevô sem biztosított. Egy évben háromszor van ilyen ételosztó akció, zsíros kenyérbôl minden alkalommal 400 adagot osztanak szét, töltött káposztából 500 porciót.14

A hatvannyolc tagból mintegy negyvenöt foglalkozik a családokkal, tizenkilenc az ifjúsági központban, a gyerekekkel és fôzéssel, hárman raktárban dolgoznak, öt-hat személy a szállítást, elsôsegélynyújtást végzi, az egyházi búcsúünnepek alkalmával is segédkeznek.

Az ifjúsági csoport tagjai a Máltai Segélyszolgálat által támogatott szegény családok gyermekeivel, más nehéz körülmények között élô gyermekekkel, illetve utcagyerekekkel foglalkoznak. Kezdetben ezeket a foglalkozásokat a városi parkban, a Kálvária templom udvarán és a székesegyházi plébánia alagsorában tartották, ma már a Szent József Ifjúsági és Gyermekközpont termeiben.

Plébániai szeretetszolgálati csoportok

Az egyházat mint közösséget a legkonkrétabban a plébánián tapasztalhatjuk meg. Annak idején Jézus embereket választott ki, hogy életüket megváltoztassák és ôt kövessék. Így gyűjtött maga köré egy emberekbôl álló közösséget, hogy Isten népévé legyenek. Késôbb ezeket a közösségeket az apostolok vezették.

Az egyház ma is azoknak az embereknek a közössége, akik Jézust követik. Az egyházközség az a hely, ahol Isten országa már elkezdôdött. Isten országa Jézus követésében és annak folytatásában áll, amit ô a földön elkezdett. Jézus tanította az embereket, imádkozott velük, segített nekik és gyógyította a betegeket. Különös figyelmet szentelt a szegényeknek és kitaszítottaknak. Elôszeretettel hívta ôket követésére. „Amikor János a börtönben hallott Krisztus tetteirôl, elküldte (két) tanítványát ezzel a kérdéssel: Te vagy-e az, akinek el kell jönnie, vagy mást várjunk? Jézus így válaszolt: Menjetek, jelentsétek Jánosnak, amit hallotok és láttok: vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak, süketek hallanak, halottak föltámadnak, a szegényeknek hirdetik az evangéliumot." (Mt 11,2-6) Jézusnak ez a magatartása kell hogy folytatódjék a plébániai közösségek életében. A közösség tagjaiként tudják az egyes emberek hitüket megélni, a szentségekben Isten szeretetét megérezni, gondviselô jóságát megtapasztalni (szentmise, szentségek kiszolgáltatása, közös imádság). A közös együttlétben és az egymással való találkozásban Isten szeretetét új módon érzékelhetik.

Jézus szívét mélyen megérintette azoknak az embereknek a szenvedése, akikkel találkozott. Ha a plébániai közösségekben is elevenen él Isten Lelke, akkor ôk is komolyan veszik bajban lévô embertársaikat. És éppen a testvéri szeretetszolgálat (caritas) által lesz a plébániaközösség Isten segítô jelenlétének a jele a világban. A szeretetszolgálat nemcsak mellékes alkotóeleme a plébánia életének, hanem annak lényeges része.

A plébániai közösségek karitatív tevékenységének kiépítése

A romániai katolikus egyház történelmi helyzetébôl kifolyólag 1989 elôtt és közvetlenül utána sem a hívek, sem a klérus tudatában nem élt eléggé elevenen a szeretetszolgálat fontossága. Elôször ennek a tudatosítására volt szükség. A plébániai Caritas elsôsorban azt jelenti, hogy a közösség tagjai megértsék és megtanulják észrevenni a felebarát szükségét, gondját-baját, és neki segíteni. Mindez hosszabb tanulási folyamatot jelent. Kezdetben szükség van külsô ösztönzésre és támogatásra. Nem egy külön Caritas-csoport megszervezése a cél, hanem az, hogy a híveknek egymás iránti felelôsségtudata elmélyüljön és megerôsödjék.

Az egyházközségben folyó karitatív tevékenység hatékonysága nagymértékben függ a közösség lelkipásztorától.

A testvéri segítség és szolgálat szellemének elmélyítése elsôsorban az ô feladata. Ugyanakkor a szeretetszolgálat olyan terület, ahol a világi hívek is feladatokat és felelôsséget vállalhatnak, és ezáltal megtalálhatják helyüket és lelki otthonukat a plébánia életében. Ha azt érzik, hogy fontosak és szükség van rájuk, elôbb-utóbb felfedezik az egyház iránti felelôsséget is. Minden közösségben vannak olyan személyek, akiknek a jó Isten külön kegyelmet, karizmát adott arra, hogy a közösség szemei, fülei, karjai, lábai legyenek. A papok és a hívek közötti testvéri együttműködés a szenvedôk érdekében Jézust magát teszi jelenvalóvá a plébániai közösségben. „Amit a legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek." (Mt 25,40)

A keresztény hit alappillére, a felebaráti szeretet és a másoknak nyújtandó segítség gyakorlata alapján, az egyházi közösségek a változások után megpróbáltak tevôlegesen elmozdulni ez irányba. Plébániai szeretetszolgálat-csoportok megalakítására már a kilencvenes években történtek bizonyos kísérletek. A Caritas vezetôsége az egyházmegye püspökével egyeztetve teológiai napokat szervezett egyházmegyei és esperességi szinten is, vendégelôadók meghívásával. Dr. Joseph Bauer, a Linzi Caritas képviselôje dr. Vencser László professzorral együtt érkezett, hogy a soros papi gyűlés alkalmával az egyházmegye papjainak a diakónia fontosságát, kötelezettségét, plébániai szinten gyakorlati életbe ültetésének lehetôségeit mutassa be. Szász János, a Gyulafehérvári Fôegyházmegyei Caritas igazgatója és a Romániai Caritas elnöke a szatmári egyházmegye esperességeiben tartott elôadást, amit aztán csoportos beszélgetések követtek. Az egyházmegyei Caritas késôbb egy szórólapot jelentetett meg Thomas Hackl15 osztrák önkéntes összeállításában a plébániai szeretetszolgálat megélésének lehetôségeirôl, melyet az egyházmegye minden plébániáján terjesztettek.16

Hogy az induláshoz szükséges pénzalapokat megteremtsék, országos szintű projektleírás és beadvány készült a Renovabis segélyszervezethez,17 melynek célja anyagi alapok biztosítása plébániai szeretetszolgálatnak az egész ország területén történô kiterjesztéséhez,

a már meglévô sejtek megerôsítéséhez és az együttműködés, képzés, valamint a tapasztalatcsere erôsítéséhez.18 2001 ôszén Ágoston Ferenc vezetésével egy új próbálkozás kezdôdött.19 Megkeresték a már létezô csoportokat, amelyek a plébániákon szociális-karitatív munkát végeztek: nôszövetségeket, lelkiségi, szeretetszolgálati csoportokat stb, kéthavonta számukra szerveztek találkozót – esperesi szinten –, és meghívták ezekre a plébánosokat is. Ezalatt új csoportok is alakultak, pl. Kaplonyban, Kálmándon, Szatmárnémetiben a Szent Család plébánia keretében és máshol is. A csoportok megalakulásának új lendületet adott a püspök körlevele,20 amely elrendelte, hogy minden plébánián alakuljon csoport, amely szociális-karitatív munkát végez: „Szeretném, ha minden plébánián, esetleg filiában is, megalakulna egy ilyen csoport. Nem túlzok, amikor azt állítom, hogy a számbelileg megfogyatkozott egyházmegyénk további fennállásának és megújulásának ez olyan fontos feltétele, mint az igehirdetés vagy a szentségek kiszolgáltatása." E körlevélben a püspök egyúttal szabályozza a csoportok működési módját: „Ezt a munkát nem a plébánosnak kell személyesen végeznie, hanem az erre kiválasztott és megbízott plébániai tagoknak. A pap feladata a szervezés." E rendelkezést erôsítette meg az Egyházmegyei Zsinat 45. rendelkezése is: „Minden plébánián létesítsünk szeretetszolgálattal foglalkozó csoportot."21

A szeretetszolgálati csoportok tevékenysége kétirányú: olyan lelki tevékenységeket végeznek, amelyek a csoport megerôsödését szolgálják: közös imádság, közös szentírásolvasás, közös zarándoklatok, részt vesznek az esperesi és egyházmegyei találkozókon. Egyes csoportok tartanak még plébániai szintű továbbképzéseket és lelkigyakorlatokat; karitatív tevékenység: öregek, betegek, rászorulók látogatása, segítése. Az anyagiakat elsôsorban a Szent Antal-persely bevételébôl, adományokból fedezik. Erre vonatkozólag az Egyházmegyei Zsinat külön rendelkezést hozott: „Minden templomban a Szent Antal-persely bevételét a plébánia szegényei javára fordítsák. Ezzel az összeggel a szeretetszolgálati csoport a plébánossal együtt rendelkezzen."22 A szeretetszolgálati csoportok osztják a plébánián az Egyházmegyei Caritastól kapott segélyadományokat: ruhát, cipôt, élelmet, iskolai felszereléseket stb. Az anyagiak fedezésére kihasználják a pályázati lehetôségeket is.

A szeretetszolgálati csoportok másokat is bevonnak tevékenységükbe, gyermekeket, fiatalokat, de a plébániák híveit is, amikor gyűjtéseket szerveznek. Beszámolóikból23 kitűnik, a szeretet mennyire leleményes. A tevékenységek kettôs hatásúak, hiszen nemcsak a megsegítettek, hanem azok is gazdagodnak ezáltal, akik a segítséget nyújtják. A Caritas munkatársai végzik a házibeteg-szakrendelést, de mivel nincs sok idejük a betegekkel beszélgetni, esetleg imádkozni, mert sok helyre kell eljutniuk, ezt a feladatot a plébániai szeretetszolgálati csoport tagjai végzik.

Plébániai szeretetszolgálat Kaplonyban

Következzék az elmondottak illusztrálására az egyik legaktívabb csoport,

a Szent Erzsébetrôl elnevezett kaplonyi szeretetszolgálat beszámolója.

„Mindazt, amit a legkisebb testvérek közül egynek is tettetek, nekem tettétek" – e gondolat köré összpontosult egész évi tevékenységünk. A csoport tagjaiban tudatosult, hogy Istent önmagáért, felebarátainkat Istenért szeretjük. A szeretetnek tettekben kell megmutatkozni. Csoportunk nem kevés idôt, energiát, áldozatot hozott ebben az évben a szenvedô embertársainkért, leküzdve az akadályokat, a különbözô nehézségeket, tettük a jót, de ez nem jelenti, hogy legyünk önmagunkkal megelégedve. Nem lehet megállni. Legyünk mindenkor Jézus eszközei, adjunk mindenbôl, amit ingyen, kegyelembôl tôle kaptunk. Adjunk továbbra is mosolyt, ölelést, reményt, együttérzést, vigasztalást, mert ha ezt tesszük, szívünket átjárja az öröm, a boldogság, ahogy ezt megtapasztaltuk gyakran munkánk során.

A Biblia évében nagy hangsúlyt fordítottunk a bibliás programok szervezésére. A szentírási részeket közösen és egyénileg olvastuk. Próbáltuk Isten üzenetét felismerni, az életünkre vonatkoztatni, gondolatainkat másokkal megosztani, végül imával fordulni Istenhez. A lelki napok, lelkigyakorlatok, amiknek száma nem volt kevés ebben az évben (nagyböjtben háromnapos lelkigyakorlat, nyáron egyhetes lelkigyakorlat, adventi lelki nap, adventi négyhetes lelkigyakorlat) hozzájárultak lelki életünk fejlôdéséhez, erôt, lendületet, kitartást nyújtottak a szeretetbôl fakadó tevékenységünkhöz.

Az imaéletünk is fejlôdött, rendszeresebbé vált, megtanultuk, hogy szívünk egyszerű beszéde értékesebb az Úrnak, mint a sok gépiesen elhangzott szó. Az Istenre irányított figyelem a lényeg. Az adventi hétköznapok lelkigyakorlata egy új kaput nyitott, egy új utat, lehetôséget adott, hogy megtapasztaljuk, Isten hogyan működik lelkünkben. Belekóstoltunk az elmélkedô imádságba, ami nagy lelki élmény volt, a négy hét során sok-sok kegyelem birtokába jutottunk.

Sok olyan tevékenységünk volt, ami közösségünket építette, erôsítette: a rendszeres havi találkozók, a közös szórakozások, a farsangi mulatság, különbözô plébániai találkozókra való készülôdés, humoros jelenetek próbái és az elôadás, az idôsek találkozójának szervezése, a sok versmondás, közös fôzôcskézés a különbözô csoportok részére és a magunk örömére, énektanulás, beszélgetések, látogatási élménybeszámolók. Luczás Lóránt primiciáján való részvétel és az ezt követô agapé, két tagunk gyermekének esküvôje utáni agapé, a Szívgárdisták munkáiból kiállítást rendeztünk, betlehemes játék tanulása.

A közös utazás Székelyudvarhelyre és a Csíksomlyóra való zarándoklat, a klarissza nôvérek látogatása, az öreg papok otthonába való látogatás során szerzett közös élmény, széppé, gazdaggá varázsolta közösségünk életét.

A Világiak Irodája által szervezett programokon önkéntes jelentkezés alapján két-három, sôt néha több személy

is részt vett. Részt vettünk Szokondon

a szentignáci lelkigyakorlatokon, a bibliai csoportvezetô-képzésen Szatmáron, a Háló-találkozókon, az esperesi bibliás napokon és a szeretetszolgálat és a nôszövetség találkozóin, munkamegbeszélésein. Kapcsolatot tartunk a nôszövetség vezetôjével is.

Sok gyakorlati tapasztalatot szereztünk, amit megpróbálunk a közösségünkben a helyi viszonyok szerint alkalmazni. Rendszeresen gyakorlati munkát végzünk a plébánián (nagytakarítás, kertgondozás). Csoportos beteglátogatást végeztünk a nagy ünnepek alkalmából, pl. Anyák napja, Betegek világnapja, karácsony elôtt. Az egyéni beteglátogatásnál hiányosságunk a rendszertelenség, inkább az alkalmi, hol gyakoribb, hol ritkább látogatásokat végeztünk. Egyes tagok sok, mások kevesebb beteget látogatnak. A jövôben pontosabb felmérésre és jobb beosztásra lesz szükség.

Anyagi forrásaink: egyéni erô, önkéntes adakozóktól származó összeg és a Szent Antal-persely. A karácsonyi bevásárlásban, csomagkészítésben, elosztásban, alkalmi ruhaakciókban, a Caritas-csomagok kiosztásában mindenki kivette a részét. Hetven szeretetcsomagot készítettünk 15 millió lej értékben. Ötmillió lej támogatást nyújtottunk a kisnyugdíjasoknak, rászoruló nagycsaládosoknak. Élelmiszercsomagot és a saját ruháinkból összeállított csomagot adtunk bajba jutott családoknak. A csomagok, anyagi juttatások mellé szeretetbôl csatoltunk egy kis meglepetést: éneklés, ima, vers, betlehemes játék, ezzel akartuk kifejezni a szenvedôknek, hogy szeretjük, értékeljük ôket. Isten segítségével örömet, mosolyt, örömkönnyeket tudtunk arcukra csalogatni, ami nekünk fokozottabb örömet jelentett. Anyagi támogatást más felekezetűeknek is juttattunk, meghívtuk ôket is az idôsek plébániai találkozójára.

Mindezek megvalósításához a szeretet vezetett, Istennek legyen hála érte. Isten kegyelmével továbbra is a szenvedô, bajbajutott testvérünkben az élô Istent szolgáljuk.24

A szatmári egyházmegyében jelenleg (2007-ben) működô csoportok a következôk (zárójelben a tagok létszáma, mely a folyamatos felvételek vagy elhalálozás miatt változhat): 25 Erdôd (7), Nagybánya, Krisztus király plébánia (18), Nagybánya, Árpád-házi Szent Erzsébet plébánia (10), Felsôbánya (20), Bikszád (10), Kaplony (21), Nagykároly, Fatimai Szűz Mária plébánia (13), Nagykároly, Kalazanci Szent József plébánia (5), Mezôfény (21), Sárköz (10), Nagymajtény (5), Kökényesd (10), Szatmárnémeti, Kis Szent Teréz plébánia (10), Szatmárnémeti, Szentlélek plébánia (30), Szatmárnémeti, Szent Antal plébánia (2), Szatmárnémeti, Szent Család plébánia (4), Máramarossziget (21), Mezôterem (5).

Jegyzetek

1 Vö. Rromii din jude?ul Satu Mare – un studiu social. Organiza?ia Caritas Satu Mare 2001, 23-28.

2 Vö. Karcsu Antal, Az egyházi és szerzetesi lovagrendek történelme. Pest 1867, 23.

3 Engel Pál, 14. századi magyar vonatkozású iratok a johannita lovagrend máltai levéltárából. In. Történelmi Szemle 39 (1997), 111–118.

4 Marjai Imre, A kereszt és a kard lovagjai.

(A máltai lovagrend). Budapest, Új Nap 1990, 45.

5 Karcsu Antal, Az egyházi és szerzetesi lovagrendek történelme. Pest 1867, 62.

6 Thierry, Heribert, A Jeruzsálemi Szent János [Máltai] Lovagrend. Múlt és Jelen. Budapest, Thierry Gaston 1936, 77.

7 Vö. Homonnai Sarolta, Hunyadi Zsolt, A jeruzsálemi Szent János lovagrend regulája. Documenta Historica 26. Szeged, JATE

1996, 9.

8 Thierry, Heribert, i. m.

9 MHD=Malteser Hilfdienst

10 Serviciul de Ajutor Maltez în România (programismertetô füzet)

11 Vö. Puskás Valentin Zoltán, 10 ani de activitate în sprijinul nevoiašilor in 10 ani/10 Jahre. S.A.M.R. 2001. Vö. Barla Zsuzsa, Serviciul de Ajutor Maltez în România, i.m. 3-4.

12 Pallai Kristóf, Serviciul de Ajutor Maltez în România – Romániai Máltai Segélyszolgálat szatmárnémeti fiókszervezet – beszámoló. Kézirat, 2007.02.12.

13 Romániai Máltai Segélyszolgálat szatmárnémeti kirendeltsége. Szórólap, 2-4.

14 Ajutând oamenii nevoiaši din Satu Mare, 70 de s?tm?reni activeaz? ca voluntari ai serviciului de Ajutor Maltez. In Informa?ia Zilei (román nyelvű napilap) 2007.02.17., 3.

15 Debreczeni Éva, A szeretet katonája: Thomas Hackl. In Római Katolikus Naptár 1997, 78-79.

16 ECA 7.2, Hackl, Thomas, A szeretet kalandja. Szatmári Caritas Szervezet 1994.

17 A freisingi központú Renovabis katolikus segélyszervezet az egykori szocialista országok lelki, lelkipásztori és társadalmi „megújítását" tűzte ki célként. A Német Katolikus Püspöki Konferencia 1993-ban hívta életre. Elsôsorban helyi fejlesztési programokat támogatnak, valamint olyan kezdeményezéseket, amelyek a Kelet- és Nyugat-Európa közötti párbeszédet szolgálják. A szervezet segítséget nyújt abban, hogy egyes kelet-európai plébániák felvegyék a kapcsolatot a tehetôsebb nyugatiakkal. A Renovabis elsôsorban a német egyházi adóból és különbözô gyűjtésekbôl finanszírozza tevékenységét. Rónay Tamás, A katolikus egyház egyik legfontosabb feladata az elesettek istápolása. In Népszava 2007. április 8.

18 ECA.

19 A püspökkel egyeztetve, a Caritas vezetôsége felkérte dr. Ágoston Ferenc pasztorálteológust a plébániai szeretetszolgálat koordinálására és fejlesztésére. Ehhez a feladathoz a szükséges anyagi és személyzeti hátteret is biztosította.

20 291/2004. sz. körlevél, Egyházmegyei Püspöki Levéltár, 04.16.

21 45. Rendelkezés, Zsinati Könyv. Szatmári Egyházmegye, Szatmárnémeti 2005, 94.

22 46. Rendelkezés, Zsinati Könyv, 94.

23 A szeretetszolgálati csoportok rendszeresen találkoznak esperességi és egyházmegyei szinten azért, hogy tapasztalataikat megosszák, lelkileg erôsödjenek. Ezekrôl a találkozókról jegyzôkönyv készül. A jegyzôkönyveket a Szatmár Egyházmegyei Caritas székhelyén tartják nyilván.

24 A Szent Erzsébet szeretetszolgálati plébániai csoport 2006-os évi beszámolója. Kaplonyi Római Katolikus Egyházközség. Gépelt kézirat.

25 A szatmári püspökség Világiak Irodájának nyilvántartása.


Szirmai Béla

KATOLIKUS NAGYGYŰLÉS BRASSÓBAN 1937-BEN

Az elsô világháborút követô években az erdélyi katolikus papság a hívek buzgóbb bekapcsolása és a hitben való elmélyítése, de fôképp a nyilvános hitvallás céljából elég sűrű egymásutánban különbözô városokban Országos Katolikus Nagygyűlést szervezett. 1923–1939 között, tehát mindössze 16 éven belül tizenkét ilyen ünnepségre került sor, tudomásunk szerint a következô városokban: 1923-ban Nagyváradon, 1924-ben Aradon, 1927-ben Csíkszeredában, 1928-ban Nagykárolyban, 1930-ban Kolozsváron, 1931-ben Székelyudvarhelyen, 1933-ban Gyergyószentmiklóson, 1934-ben Kézdivásárhelyen, 1936-ban Marosvásárhelyen, 1937-ben Brassóban, 1939-ben Csíksomlyón.

Minket most elsôsorban a 70 évvel ezelôtt, 1937. június 27–29. között Brassóban megrendezett Katolikus Nagygyűlés érdekel. Errôl próbálok rövid összefoglalót írni az ott megjelentek listája közlésével s az elôadók, elôadások neve-címe összegyűjtésével. Mindezek segítségével képet alkothatunk, milyen lehetett ez a nagygyűlés.

A nagygyűlés „ökumenikus" szellemét mutatja, hogy június 27-én, vasárnap, a dalos ünnep világi része a szász evangélikus Honterus fôgimnázium aula-termében zajlott. Tehát nem volt ellenséges hangulat.

Elcsodálkozhatunk, hogy 70 évvel ezelôtt, a két világháború közötti nehéz gazdasági és világnézeti küzdelmek közepette milyen gazdag programmal tudtak elôállni ezek a férfiak, nôk, fiatalok és idôsebb korúak, egyházi és világi személyek együtt. Nemcsak csodálkozni, de emlékük elôtt fejet hajtani kell, példájukból tanulni: ez a mi kötelességünk!

A brassói Katolikus Nagygyűlésen részt vevô fôpásztorok

Vorbuchner Adolf erdélyi megyéspüspök nyitotta meg az ünnepséget, ô végezte az elsô ünnepi szentmisét, felszentelte a Katolikus Legényegylet zászlaját, elnökölt a sajtóértekezleten. A második napon kiosztotta a bérmálás szentségét

a belvárosi templomban. Délután a Katolikus Népszövetség Pedagógiai Szakosztályának gyűlésén elnökölt. Június 29-én, a templom búcsúünnepén szentmisét végzett, este pedig vezette az ünnepélyes szentségi körmenetet, megáldotta

a jelenlevôket az oltáriszentséggel, és ezzel zárta az ünnepséget.

Dr. Pacha Ágoston temesvári püspök elnökölt a németajkú katolikus férfiak (és nôk) közgyűlésén a ferencrendi rendház nagytermében. Június 28-án szentmisét végzett a németajkú híveknek ugyancsak a ferencrendi Szent János templomban. Június 29-én délelôtt ô végezte a belvárosi templom udvarán az ünnepi szentmisét.

Fiedler István szatmár-nagyváradi püspök június 27-én délelôtt a brassó-bolonyai új templomban ünnepi szentmisét végzett és kiosztotta a bérmálás szentségét. Délután a zárda nagytermében a Mária kongregációk díszközgyűlésén elnökölt. Június 29-én a ferencrendiek templomában végzett ünnepi szentmisét, délután pedig a Mária kongregációk vezetôinek értekezletén elnökölt.

A papság körébôl szerepeltek

Dr. Péter Antal brassói apát-plébános mint házigazda szerepelt, ô mondta a bevezetô ünnepi köszöntôt. Több díszgyűlésen is elnökölt, hozzászólt, üdvözlô szavakat mondott.

Orbán János székelykeresztúri plébános elôadást tartott a sajtóértekezleten

A sajtó bűnei címmel.

Dr. Baráth Béla teológiai tanár elôadást tartott a sajtó feladatairól. Másik elôadása: A keresztény gazdaságtan keresztmetszete. Elnökölt az ifjúsági szakosztályok vezetôinek értekezletén.

Dr. Boga Alajos kanonok, státusi referens elnökölt az orvosszakosztály értekezletén. Június 29-én szentmisét végzett a brassó-bolonyai templomban. Elnökölt a Katolikus Népszövetség Szociális Szakosztályának értekezletén.

P. Stöckl Hermenegild ferences több elôadást tartott a németajkú híveknek szociális-társadalmi kérdésekrôl.

Dr. Lôrincz József ditrói plébános elôadást tartott a Katolikus Népszövetség tagozatainak gyűlésein.

Fodor József temesvári ifjúsági lelkész elôadást tartott Az istentelenség terjedésének okai a munkás és iparos ifjak között címmel.

P. Lukács Manszvét ferences Szárhegyrôl érkezett, elôadásai: A ferences szellem felölelô ereje és Istentelen tünetek népünk körében.

László Ignác gyergyószentmiklósi fôesperes elôadása volt: A ferences szellem a hitközség életében.

P. Boros Fortunát kolozsvári ferences házfônök A keresztes mozgalom mai jelentôségérôl szólt, P. Csíszér Elek brassói ferences Szent Ferenc életünkben címmel tartott elôadást, Sándor Vitális ferences tartományfônök elnökölt, ô zárta le a Ferences Harmadik Rend és a Szentkereszt Szövetség közgyűlését.

Lajos Balázs kézdikôvári plébános a missziós papok értekezletén jelentést olvasott fel. Timár Sándor csíkszépvízi plébános elôadásai: A népmisszió az ateizmus elleni küzdelemben, A keresztes mozgalom a hívek lelki gondozásában, Alkohol az istentelenség szolgálatában.

P. Domby József jezsuita A kommunizmus úttörôje a gazdasági liberalizmus címen tartott elôadást, dr. Léstyán Endre nagyváradi pápai prelátus elnökölt a Katolikus Népszövetség Kulturális Szakosztályának ülésein, dr. Bíró Vencel piarista rendtartományfônök A történelem mint a keresztény kultúra ôrzôje, Márton Áron kolozsvári kanonok-plébános A hitvallásos iskolák szerepe és feladata címen tartott elôadást, majd június 28-án este ünnepi beszédet mondott a nagy ünnepségen, június 29-én délelôtt is ô mondta az ünnepi szentbeszédet.

Dr. Szalay Mátyás sepsiszentgyörgyi plébános esti szentbeszédet mondott a plébániatemplomban. A nagygyűlésen költeményeibôl is szavalt. A Mária kongregáció gyűlésén pedig elôadást tartott: Prézes és tanács szerepe a kongregációk vezetésében.

Szilveszter Sándor csíkszeredai hittanár elôadása: Lelkiségre való egyéni nevelés a materializmussal szemben, Vasvári Aladár szebeni zárdalelkészé: Kötelességteljesítés az igazságosság és szeretet alapján. Dr. Ambrus Imre brassói káplán Az egyház és a kommunizmus viszonyáról beszélt, másik elôadása: Vissza a kereszténység egységéhez.

P. Napholcz Pál jezsuita, a kongregációk fôtitkára elôadásai: A kongreganista lelkiség, Jövô évi munkaterv.

Dr. Wild Endre aradi minorita Hajnalcsillag vagy szovjetcsillag? címen tartott elôadást. Vitályos Balázs brassói hittanár a Mária kongregációk díszgyűlésén vezényelte az általa betanított szavalókórust, ez Sík Sándor Rohanunk című költeményét adta elô.

Huszár Ádám baróti plébános a Mária kongregációk díszgyűlésén szentbeszédet mondott a plébániatemplomban. Kleitsch József orsovai plébános a németajkú híveknek mondott szentbeszédet a ferences templomban. Bálint József a Katolikus Népszövetség közgyűlésén az igazgatói jelentést olvasta. Oláh Dániel tövisi fôesperes a missziós papok értekezletén elnökölt. Dr. Dávid László kolozsvári hittanár elôadást tartott Iskolai kongregációk problémája nálunk, Sándor Imre udvarhelyi fôesperes pedig a Kongregációk és más egyesületekrôl beszélt. Antoni János, a brassói Legényegylet igazgatója vezette be az ünnepélyes tornabemutatót. Szélyes Dénes gyulafehérvári kanonok elnökölt a Ferences Harmadik Rend és a Szentkereszt Szövetség közgyűlésein. Dr. Csipak Lajos kanonok ünnepi beszédet mondott az Astra nagytermében A Divini Redemptoris pápai körlevél súlya és irányelvei címmel.

Világi hívek a brassói nagygyűlésen

Stadler József brassói karnagy vezette a szentmisék alatt az énekkart. Dr. Páll Árpád, a Nagyváradon megjelenô jobboldali napilap fôszerkesztôje a sajtóértekezleten beszélt A sajtó taktikájáról.

Dr. Nagy András, a gyulafehérvári teológiai intézet orvosa, a Katolikus Népszövetség Orvosi Szakosztályának vezetôje Az idôszaki megtartóztatás kérdése élettani, gyakorlati és vallásos szempontból címmel tartott elôadást, dr. Bogdán Károly kolozsvári orvos Orvosi etika szabadelvű-polgári és keresztény felfogásban címmel, dr. Schlagetter Zoltán szatmári fôorvos Pozitív és negatív eugenika és az egyház álláspontja, dr. Dudutz Zoltán sepsiszentgyörgyi orvos Az új büntetôtörvénykönyv abortusz-intézkedései a gyakorlatban és az egyház szempontjából, dr. Schmidt Béla marosvásárhelyi orvos Nem keresztény világnézetű orvosok lehetnek-e jó népnevelôk? címmel tartott elôadást.

Dr. Gyárfás Elemér, az Erdélyi Római Katolikus Egyházmegyei Tanács világi elnöke több beszédet mondott különbözô értekezleteken. Részt vettek még: Bíró Lajos, az udvarhelyi fôgimnázium igazgatója, dr. Rajka Géza temesvári fôgimnáziumi tanár, Venczel József jogszigorló Kolozsvárról. Ôk mindannyian részt vettek az ifjúsági és szociális tagozatok gyűlésein, hozzászóltak és kérdéseket tettek élénk érdeklôdés mellett. Ott volt Zsizsmann Rezsô orgonaművész, a kolozsvári Zenekonzervatórium tanára, s orgona-hangversenyt adott. Más karnagyok is közreműködtek: Szakáts Antal Kézdiszentlélekrôl, Sarkadi Ede Csíkszeredából, Nagy István Marosvásárhelyrôl, Jánosi Ferenc Brassóból, Petres Dénes Barótról, Domokos Pál Péter Kolozsvárról. A leánykórust vezette Kotsis M. Cecília,

a Marianum kolozsvári katolikus leányiskola zenetanára.

Betegh Miklós, a Katolikus Népszövetség világi elnöke, Dsida Aladár pénztáros (Dsida Jenô, a költô édesapja) részt vett és beszámolókat közölt az egyes szakosztályi gyűlésen. Dr. Bitay Árpád gyulafehérvári teológiai tanár elôadása: Az Egyház sikeres küzdelme az istentelenség ellen a történelem folyamán.

Dr. Jakabffy Elemér fôszerkesztô elôadása: Mit vár az Egyház a világiaktól?

Dr. Sulyok István fôszerkesztô elôadást tartott a következô címmel: A kommunizmus gazdasági rendszerének bírálata.

Heszke Béla brassói fôgimnáziumi tanár elôadása: Krisztus és antikrisztus

a modern irodalomban, dr. Csíky János gyergyószentmiklósi orvos elôadása:

A katolikus orvos a keresztény kultúra szolgálatában. Albert Vilmos csíkszeredai tanár elôadása: A bolsevizmus a nép között. Kolozsvári-Sillye Béla brassói fôgimnáziumi igazgató ünnepi elôadása:

A brassói római katolikus fôgimnázium 100 éves fennállásának méltatása.

Nôi szereplôk

A brassói nagygyűlés résztvevôi közt volt gr. Bethlen Györgyné, a Katolikus Nôszövetség elnöke, dr. Borsitzky Ottóné (Temesvár), Huszár Erzsébet, a Katalin-kör tagja Gyergyóújfaluból, Kincses Rozália munkásnô Kolozsvárról, Lévai Klára temesvári klubtag, Csatáry Adél szociális testvér, Fejér Irén kongreganista.

TEST | LÉLEK | SZELLEM


Lôrinczi Károly

AZ ÉDESANYA ABLAK A VILÁGRA

Gyerekkori élményeink meghatározzák felnôttkori személyiségünk alakulását,

szorongásainkat, depresszióra való hajlamainkat.

Már kora gyermekkorunkban a taszítások és vonzások közepette „keressük" kiegyensúlyozottságunkat, relatív nyugalmunkat. E taszítások és vonzások édesanyánk tükrözésében pozitív vagy negatív színezetű érzelmekké „ágazódnak" szét lelkünk fejlôdô, gazdagodó világában. Nagyon fontos a tárgykapcsolat, nevezetesen az édesanyánkkal megélt tapasztalat, hisz az édesanya számunkra „ablak" a világra. Rajta keresztül ismerjük meg világunkat, mely lelkünkben biztonságos világgá képezôdik le, vagy ellenkezôleg, egy bizonytalan világ képét égeti idegrendszerünk kapcsolódásaiban, és majd késôbbi életünk évtizedeit teljesen átszínezi, ezen tapasztalatokon keresztül szűri meg felnôttkori életeseményeinket, további tapasztalatainkat. Életünk csírája az édesanyánk szíve alatt „ver gyökeret". És ez a szív, mint ahogy már az ókorban is a szív az érzelem központja volt, ez a szív lesz iránytűnk egész életvándorlásunk alatt. Jól működô iránytűvel könnyebben lehet felfedezô, kutató útra indulni, mint egy olyan iránytűvel, amely akadozik, sokszor rossz irányba fordul, vagy akár vissza is fordít, megállít vándorlásunkban. Most errôl az „iránytűrôl" (vagy a tudományos világban impulzusoknak nevezett, közismertebb nevén késztetésekrôl, érzelmekrôl, tapasztalatokról) szeretnék írni.

Kora gyermekkorunk tapasztalatai befolyásolják életünk minôségét, felnôttkori szorongásainkat, depresszióra való hajlamainkat. Befolyásolják a társadalomba való beilleszkedésünket, azt, hogy alkotó személyei leszünk az emberi közösségeknek, vagy megakadunk a fejlôdésben, saját emócióink viharaiba mélyülünk, hogy saját késztetéseink, ellenôrizetlen indulataink és emócióink áldozataivá váljunk. Egy szerény kutatást végeztem, ám ez is elég, hogy azt az igazságot, amelynek majdnem mindannyian tudatában vagyunk, jobban elmélyítsük. A kutatás célja vizsgálni, hogy milyen hatással vannak a felnôtt életére

a kora gyermekkori tapasztalatok. Feltételezésem, tudományosabb fogalommal élve hipotézisem az, hogy minél elfogadóbbak a kora gyermekkorban megélt tapasztalataink, minél melegebb környezetben éltük meg azokat, minél elfogadóbb, támogatóbb attitűdű szülôknek, gondozóknak lehettünk a társaságában, annál nagyobb elônyökre tehettünk szert felnôtt korban, s annál kevésbé szorongó, depresszióra hajlamos személyiséggé fejlôdhettünk.

Ha azonban szüleink, gondozóink gyermekkorunkban kevésbé voltak szeretôek, elfogadóak, megértôek, fejlôdésünkben megakadásokkal kell szembenézzünk, lelki működésünkre sokkal jellemzôbb a szorongásra való hajlam, a depressziós tünetek erôssége.

Tizenhat személyt vizsgáltam meg a korai emlékek tesztjével (EMT). A kapott eredmények alátámasztják a feltételezéseket.

A kapott eredmények összesítése

A korai emlékek tesztjében elért átlag az I. csoportban: 139,4 (meleg, szeretô, elfogadó szülôi attitűd)

A korai emlékek tesztjében elért átlag

a II. csoportban: 112 (kevésbé meleg, szeretô, elfogadó szülôi attitűd)

A Beck-féle depressziós kérdôív átlag az I. csoportban: 3,6

A Beck-féle depressziós kérdôív átlag

a II. csoportban: 12,6

A STAI. állapot szorongást mérô skála az I. csoportban: 47,2

A STAI. állapot szorongást mérô skála a II. csoportban: 49,6

Nevezetesen azt, hogy nagyon nagy ajándék szeretô szülôkkel, de még inkább meleg, elfogadó, támogató édesanyával megélni a gyermekkort. Olyan szülôkkel megélni az elsô éveket, évtizedet, akik nem túl féltô, óvó, hanem túlzottan aggályoskodó viselkedést mutattak, akik az árnyéktól is óvnak bennünket, nem elônyös. De ugyanígy az sem, ha túl követelôzô, sokat akaró, ha agresszív, bántalmazó vagy ingatag szabályokkal fegyelmezô szülôkként viselkedtek.

Azok a személyek, akik emlékezéseikben gyakrabban számolnak be olyan szülôi, gondozói attitűdrôl, mely kevéssé biztonságot adó, nem tükröz melegséget, támogatást, felnôttként jóval nagyobb szorongásokkal küszködnek, depressziós tüneteik erôsebbek, mint azoké, akiket inkább támogattak, elfogadtak, szerettek.

A depressziós tüneteket a Beck-féle depresszió kérdôívvel mértem (Beck és mtsi. 1961), a szorongást a STAI X2 A STAI. állapot szorongást mérô skálával (Spielberg, 1970). Molnos a kapcsolatok (személyek) háromszögérôl szóló munkájában kihangsúlyozza, hogy a gyerekkorban tanult sémáinkat, mintázatainkat a szülôkkel, testvérekkel, átvisszük a jelen kapcsolatainkra. Ezek a mintázatok befolyásolják és módosítják az itt és most megélt viszonyunkat másokkal. Riemann azoknak a hatásoknak a szerepét emeli ki, amelyek kora gyermekkorunkban, családunk részérôl értek bennünket, mivel minél kisebb egy gyermek, annál kevésbé képes egyedül megbirkózni szorongásaival és ezért annál nagyobb mértékben van szüksége környezete segítségére ehhez. Ezért azok a szorongások lesznek

a legnyomasztóbbak és a legnehezebben kezelhetôk az egyén által, melyek a gyermekkor legkoraibb szakaszaihoz kapcsolódnak, amelyekkel szemben a gyermek nem kapta meg a megfelelô védelmet annak idején a számára fontos személyek részérôl, és ezáltal nem tud kialakítani hatékony stratégiát

e nyugtalanságok leküzdésére. Riemann szerint a lelki fejlôdésében megzavart személy szorongásai általában erôsebbek és gyakoribbak, illetve nála a szorongás alapformái közül legalább az egyik túlhangsúlyozott, ami természetesen kihat a négy alapszükséglet körül szervezôdô teljes lelki struktúrára, annak egyensúlyára. Ezekben az esetekben a feldolgozatlan nyugtalanságok „sérülékeny területet" eredményeznek a személy lelki felépítésében, ami aztán arra késztetheti, hogy energiáinak nagy részét védekezésre irányítsa, elkerülve lehetôleg mindazt, ami valamilyen formában ott megérinthetné, felkavarhatna valamit, mivel lelke mélyén valahol tudja, hogy „érzékenyebb", és tart attól, hogy ha ott újabb sérülést szenvedne, ez számára elviselhetetlen veszteséget és fájdalmat jelentene. Így a szorongás pozitív, serkentô vonatkozása eltűnik, helyette pedig elakadásokra, regresszív viselkedésformákra, fejlôdésbeli gátlásokra, „kihangsúlyozott" személyiségstruktúrákra lehet számítani.

E megállapítások ösztönöznek arra, hogy – bár gyerekkorban jelen van a traumatikus élmény, a szülôk elhanyagoló, elutasító magatartása – mégsem kell egyértelműen arra gondolnunk, hogy ezek a gyerekek eleve betegségekre, neurotikus és pszichotikus megbetegedésekre vannak ítélve. Jelen esetben azokra a gyerekekre gondolok, akiket szüleik elhagytak, és gondozásban élnek. Ha sikerül támogató kapcsolatot kialakítani, ha sikerül kötôdni gondozóikhoz, megvan minden esélyük arra, hogy egészséges felnôtté váljanak, hogy a társadalomba beilleszkedjenek, hogy ôk is kreatív felnôtté váljanak.

Itt kell megemlítenem egy vizsgálati személyt, aki az EMT-ben (a korai emlékek teszt) pozitív életeseményt írt le. Olyan esemény határozza meg az életét, amely kisgyermekkorában történt édesapjával. Apja elmondta neki, hogy elviszi ôt egy nagyon szép helyre. Felültette a szekérre, és igen mélyen az erdô közepébe vitte. Nem tudta, hová fognak érkezni. Valószínű, hogy az erdô sűrűje, sötétje a kisgyereket félelemmel töltötte el, de apja biztonságot nyújtott számára. Végül az erdô közepében egy tisztásra érkeztek, ahol egy kristálytiszta forrás volt, a tisztás közepén egy asztal két paddal és az asztalon egy csésze. Ezt az élményt azóta sem tudja felejteni. Ez az emlékezés, ez az élmény egyértelműen rámutat arra, hogy a megtartó kapcsolat nagyon fontos az ember életében. Más készségekkel néz az életben gyakran megjelenô konfliktusokra, másképpen küzd meg a traumatizáló élményekkel. De a terápiás kapcsolat eredményességét is szignifikánsan meghatározza a jól megalapozott kapcsolat a terapeuta és a kliens között. A kapcsolatra kell felépíteni a terápiás technikákat is.

Az utóbbi 20-30 év kutatásai azt bizonyítják, hogy az elsô életév során a gyermek–anya kapcsolat zavarai, a szimbiotikus egység megszakadása komoly gyermekkori neurózis kialakulásának lehet az oka, amely esetenként életreszólóan befolyásolja a személy társas kapcsolatait, társas kötôdését. Az ún. anakliltikus depresszió az egészen kicsi gyerekeknél lép fel (fél év–1 év) abban az esetben, ha hirtelen megszakad az addigi kiegyensúlyozott anya–gyermek kapcsolat. Megváltozik a gyermek viselkedése és fejlôdésének folyamata: nem eszik, sírós lesz, arca merevvé válik, visszautasítja az emberi kapcsolatokat. Ha a szeparáció nem hosszabb 3–4 hónapnál, a tünetek idôvel megszűnnek, ellenkezô esetben a prognózis, az „elôrejelzés" nem bíztató.

Hároméves korig a legtöbb gyermek traumaként éli meg az anyától való elszakadást, szerencsés az az eset, amikor valaki – már elôre ismert és szeretett személy – képes azonnal átvenni az anyai teendôket.

A valahova tartozás alapszükséglet, amely végigvonul az ember életén. Életünk minden egyes szakaszában szükségünk van meghitt kapcsolatokra, amelyekben önmagunkat egyre jobban felfedezhetjük, megismerhetjük, ugyanakkor támogatást kapunk a válsághelyzetekben, a válságok feldolgozására. A kora gyermekkorban megélt elhanyagoltság kimutathatóan hozzájárul a szorongás kialakulásához, a depressziós megbetegedéshez, az immunrendszer akadályozott működéséhez. Mégsem mondhatjuk, hogy csak a gyermekkori gondozatlanság vagy megtartó kapcsolat hiánya járul hozzá pszichés vagy más megbetegedésünkhöz. Mint ahogy az is igaz, hogy a szüleink elvesztését vagy nem megfelelô gondozását alkalmunk van késôbb is „bepótolni", felnôttkorban is „szert tehetünk" olyan életeseményekre, amelyek szorongást, pszichés megbetegedéseket okoznak.

Az egyik vizsgálati személy meleg, elfogadó szülôkrôl számol be. Az EMT kérdôívben a legnagyobb pontszámot érte el, viszont a szorongást mérô tesztben is magas pontértéket produkált. Életében egy nagy, fájdalmas élményt élt meg – feltételezhetôen egy csalódást egy meghitt kapcsolatban –, amelyet mind a mai napig nem sikerült feldolgoznia. Ezt az eseményt mélyen elfojtja, nem beszél róla. Fájdalmai elôl rituálékba menekül, mert számára nagyon nehéz a traumatikus, fájdalmas élménnyel szembesülnie. Úgy is fogalmazhatjuk, hogy ott és akkor egy világ omlott össze benne. Az élet hullámzásai közepette egy „csónakba" kapaszkodott, amely számára biztonságot, megtartást ígért, de csalódia kellett. Ez a csalódás megrengette bizalmát, és bár kora gyermekkora biztonságot, melegséget, megtartást nyújtott, felnôttkori tapasztalata ezt elnyomta. Az a tapasztalás szorongatja szívét, hogy ne bízz meg, mert elhagynak, becsapnak, megcsalnak, otthagynak, kihasználnak.

Fontos, hogy egy pillanatra megálljunk. Világunk olyan rohamosan fejlôdô, átalakulóban lévô, állandóan változó világ, amely a sikerre alapoz, és a birtoklás a hajtómotor. Ebben a rohanó világban pontosan az került nagyon nagy veszélybe, ami életünk legnagyobb kincse: a megtartó, biztonságot adó kapcsolat.

Ez érdekkapcsolattá alakult, amelyben ez hangzik el: „kellesz nekem, de csak addig, ameddig hasznom van belôled". S ez a haszon a legnagyobb mértékben materiális.

Kialakulóban és elmélyülôben van egy ördögi kör: sohasem volt olyan fejlett, technikával segélyezett kapcsolatrendszere

az embernek, mint éppen ma. De az ellentéte is igaz: ebben

a média, technika és egyéb eszközök által támogatott kapcsolatrendszerünkben pontosan a megtartó, meghitt, szeretetteljes kapcsolatrendszerünk van elsekélyesedôben. A mai nyugati kultúrában az ember elmagányosodik, a gyerekek egyre inkább hiperaktívak, viselkedészavarosak lesznek. Bár már egészen kiskorukban mobiltelefonjuk van – a kapcsolat szimbóluma! –, de pontosan ôk azok, akik világunkat idegennek, sivárnak, bizonytalannak tapasztalják, mert bár vannak szüleik, nevelôik, pedagógusaik, mégis magányosak.

Természetesen nagyon sok tényezô határozza meg lelki egészségünket, de a megtartó kapcsolatunk az, amely alapköve pszichés életünk jó működésének. S nemcsak pszichés, hanem hitéletünknek is. Az apaképrôl mintázzuk meg istenképünket. Bizonytalan vagy kevésbé biztonságot nyújtó környezetben nevelkedô gyerek sokkal nehezebben tud hinni, hitkrízisei sokkal elmélyültebbek, mint azoké, akik megtapasztalták szüleiken keresztül Isten szeretetét.

1999-ben Regensburgból egy idôsebb férfi látogatott el Romániába. Egész életében szívügye volt az elhagyott gyerekek sorsa, az állami gondozásban élôk jövôje. Egy állami gyerekházban élô gyerekkel találkozott, a táskájába nyúlt és egy csokoládét ajándékozott a gyereknek. Akkoriban egy csokoládé nem szerepelt még a jó családban nevelkedô gyerekek mindennapos étlapján sem. A gyerek azonban ezt válaszolta: „Nem

a csokoládéd kell, hanem te kellesz!"

Bibliográfia

Vargha Jenô-László, Klinikai pszichológia. Kolozsvár 2007

Molnos A., Az idô kérdése. A rövid lélekelemzô kezelés lényege. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó 1997

A teszt és skálák leírása

Korai emlékek teszt (Early Memories Test: EMT. Shedler, Karliner, Katz, Mayman, 1995). Az EMT egy felstrukturált klinikai teszt, amely a legkorábbi emlékekre alapoz. A teszt háttér-koncepciója a korai emlékek, illetve tárgykapcsolat elméleteken alapszik, amelyek szerint a korai gyermekkor tapasztalatain és kötôdésein keresztül olyan szűrôket alakítunk ki, amelyek a késôbbi felnôttkorban is meghatározzák az énnel és környezettel kapcsolatos percepcióinkat. Itt az EMT rövid, kutatási célokra kialakított változatát alkalmaztuk. A teszt reliabilitása, validitása (megbízhatósága) magas. A 9 pontos skálán kapott eredmények magas korrelációt mutatnak a szakemberek értékelésével (r=.80).

A Beck féle depresszió kérdôív: BDI (Beck és mtsi. 1961) a szakirodalomban az egyik leggyakrabban használt depressziót mérô kérdôív. A teszt reliabilitása, validitása magas.

STAI X2 A STAI az egyik legelterjedtebb állapot szorongást mérô skála (Spielberg 1970).