Vissza a tartalomjegyzékhez

Czirják Árpád

TÉNYEK ÉS TÁVLATOK

A hegyek között, a völgyekben, látni lehet az eget, de nem lehet messzire látni. Erdély hegyei között élünk, látjuk az eget, és ha felkapaszkodunk a csúcsokra, messzire látunk. A teológiai napok is arra késztetnek, hogy a mélyből a magasba emelkedjünk és messzire lássunk. Ne csak környezetünket, hanem a teológia távlatait szemléljük.

Egy történet szerint a rabbi egy távoli faluba igyekezett, és útközben felkérezkedett egy szekérre. Az útkereszteződésben feszület állt, de a kocsis anélkül hajtott át, hogy a kalapját megemelte vagy keresztet vetett volna. A rabbi meglepődött, majd némi gondolkodás után kérte a kocsist, hogy álljon meg, mert le akar szállni. – De messze van még a célpont – mondta a fogatos. – Sebaj – válaszolta a rabbi. – Másvallásúval szívesen utazom, de pogánnyal nem.

Modern világunkban hívők és nem hívők együtt utazunk a modernitás szekerén. Az utóbbiak nemhogy keresztet vetnének vagy kalapjukat megemelnék a feszület előtt, mint nagyszüleik tették, de egyenesen zavarja őket a közutak mentén fel-feltűnő feszület. Szerintük a templomokban, kolostorokban, múzeumokban van a vallási szimbólumok helye, az autópályák mentén rég nincs már feszület. Ernst Seler és felesége panasza szerint iskolás lányuknak komoly traumát okozott, hogy a tanteremben folyton a feszülettel, egy meztelen, véres, halott férfi látványával kell szembesülnie. A szóban forgó család pert indított annak érdekében, hogy a feszületet távolítsák el a tanterem faláról. A szülői kereset évekig járta a maga odüsszeáját, míg az alkotmánybíróság döntést hozott: Bajorországban a felekezetileg semleges állami iskola tantermeiben lévő feszület keresztény szellemben befolyásolja a nem vallásos és más vallású tanulókat, ezért a vallási szimbólumot el kell távolítani. A Német Katolikus Püspöki Kar tiltakozott ugyan, de nem volt foganatja. A jogállamban a törvény az törvény. Az igazságszolgáltatás legmagasabb fórumának döntését végre kellett hajtani.

Közhely, de megdöbbentő valóság: elkereszténytelenedő világban élünk. Egy kortárs zeneszerző átíratta a gyászmise szövegét, amelyből hiányzik az ítélőbírótól való félelem, így miséjében nem kerülnek napvilágra a rejtett dolgok, senki sem kerül az Emberfia baljára, az örök tűzre. Az utolsó ítéletkor, ha egyáltalán lesz ilyesmi, a hamvak hamvak maradnak, végleges nyugalmat ad nekik a világmindenség, és az örök világosság sem háborgatja a holtak álmát. A rekviem muzsikáját bíráló megjegyezte: ateista muzsika nincs, ám ateista zeneszerző bőven akad.

II. János Pál gyakran hangoztatta, hogy Európa új evangelizációra szorul. A Jézus Krisztus magvető kötényéből kihulló magvak a görög–római kultúra humuszába hullottak és sokszoros termést hoztak a letűnt évszázadok folyamán, de napjainkban az Európai Unió alkotmányának megalkotói még csak nem is utalnak a keresztény gyökerekre. Megfeledkeznek a zsoltáros szavairól: „Ha az Úr nem építi a házat, hasztalan fárad, aki építi azt" (Zsolt 127). Ha sikerülne Isten nélkül felépíteni a közös, nagy európai „házat", az az Isten halálát hirdető Harvay Cox evilági városára (The Secular City) hasonlítana. Nincs abban szükség sem Mózesre, sem prófétákra, sem Krisztusra, nincs ott helye a bűnbánatnak, megváltásnak. A földi mennyország boldogsága a szabadság és a pénz.

Hit és értelem

II. János Pál pápaságának huszadik évében kiadta a Fides et ratio kezdetű enciklikáját. Jól átgondolt, mélyenszántó írás, olyannyira, hogy sokan ebben az apostoli levélben látták a betegeskedő pápa szellemi végrendeletét. A dokumentum a hit és az ész kapcsolatát vizsgálja. Megállapítja, hogy a filozófia az emberiség egyik legértékesebb szellemi öröksége, a kultúra alkotó része, a teológia nélkülözhetetlen kelléke. De rámutat a hiányosságokra is. Megállapítja, hogy a II. vatikáni zsinat óta a teológusok körében drasztikusan csökkent a filozófia tekintélye. Sokan nem látják, hogy a hit mit veszít azzal, ha lemond a filozófiai érvelésről. A pápa elveti a fideizmust, amely szerint Isten filozófiai megismerése lehetetlen, elítéli a biblicizmust, amely szerint a Biblia a keresztény hit egyedüli alapja. Szorgalmazza a teológusok filozófiai képzésének megújítását már csak azért is, mert az egyház önazonosságát azáltal alakította ki, hogy a görög–római filozófiát megvizsgálta, annak eredményeit átvette, hitét annak struktúráiban fejezte ki olyannyira, hogy a keresztény hitletétemény az antik filozófia nélkül érthetetlen, közvetíthetetlen. Nem szándékszom az enciklikát ismertetni, annak csupán címére utalok, és három gondolatot vázolok: a hit és az ész filozófiai, teológiai és gyakorlati vonatkozását.

A hit és az ész filozófiai vetülete az enciklika vezérfonala. Az apostoli levél töprengésre késztet: vajon mi a magyarázata annak, hogy a kortárs filozófiai, szellemi irányzatok elsöprő többsége ateista szemléletet sugall. Néhány évtizeddel ezelőtt Henri de Lubac a kortárs ateizmusról szóló könyvének Le drame de humanisme athée címet adta. A mű központi figurái August Comte, Nietzsche, Dosztojevszkij titáni hősei. A teológus rámutat arra, hogy a humanizmus nem a 19. és 20. században vált ateista világszemléletté. Nem arról van szó, hogy a humanizmus néhány örököse bizonyos szellemi hatások következtében tért át az ateizmusra. Az ateizmusként megjelenő humanizmus azért nem válhatott a korábbi századokban tömegjelenséggé, mert akkor az egyház politikai hatalom volt, és tiltotta a keresztény tanoktól való elhajlást. A humanizmus nem azonos a filozófiai kérdések higgadt elemzésének szorgalmazásával, vagy a különböző álláspontok iránti toleranciával. A humanizmus valójában harcias eszmerendszer, amely abszolutizálja az embert, kijelenti, hogy az ember nem szorul transzcendens mankóra, megáll a saját lábán. A humanizmus ősi görög bölcselet, ugyanakkor új, kifinomult világnézet mezében tetszelgő ideológia.

A Fides et ratio enciklika a kortárs szellemi áramlatokban az idők jeleit véli felfedezni. A pápai üzenet feljogosít arra, hogy néhány gondolat erejéig visszakanyarodjunk a múltba. A skolasztika a filozófiát a teológia szolgálójának (ancilla teologiae) tekintette. A reneszánsz kor humanizmusa az alárendelt viszonyt már megalázónak tartotta és a filozófia autonómiáját vallotta. A reneszánsz kor gondolkodói, bölcselői többségükben hívő emberek voltak, mégis fontosnak tartották a transzcendens világot kivonni a filozófia tárgyköréből. Vizsgálódásuk középpontjába az embert állították, így Isten óhatatlan kiszorult eszmerendszerükből.

Egy rövid előadás keretében lehetetlen végigpásztázni a reneszánsz humanizmus, radikális humanizmus eszmerendszerének térhódítását, de ízelítőt kaphatunk, ha a humanista filozófia három korszakalkotó képviselőjére, Descartes René (1596 –1650), Kant Immanuel (1724–1804) és Hegel Georg Wilhelm Friedrich (1770–1830) bölcselőkre utalunk. E három gondolkodó felfedi a humanista filozófia lényegét.

Descartes még hívőnek vallja magát, Hegel már meggyőződéses ateista. Pascal Gondolatok című írásában felpanaszolja, hogy nem tud mit kezdeni a filozófusok elvont, élettelen istenével. Leleplezi Descartes óvatos ateizmusát, aki beillesztette ugyan Istent filozófiai rendszerébe, de csupán adalékként, amelyet követői könnyűszerrel figyelmen kívül hagytak. Descartes a világról szóló művében javarészt a görög anyanyelvű bölcselők nézetét vallja, amely szerint az anyagi világ törvényei oly tökéletesek, hogy azok a fejlődést, a világ tökéletesebbé válását biztosítják. Pascal Descartes szemére veti, hogy számára Isten csak azért kell, hogy megadja a világnak a kezdőlökést (chiquenaude). Pascal nővére, Marguerite asszony szenvedélyesebben fogalmaz: „Nem tudok megbocsátani Descartes-nak: egész filozófiájában megpróbálja magát függetleníteni Istentől. Csak arra kellett neki Isten, hogy mozgásba hozza a világot, aztán már nem tudja mire használni."

Kant tovább haladt a felvilágosult gondolkodás útján. Szerinte a transzcendens világról semmi bizonyosat sem tudunk, így hát az nem is illeszthető be a spekulatív filozófia rendszerébe. Istent akár ki is lehet iktatni a humanista eszmerendszerből, de pedagógiai szempontból ez mégsem tanácsos. Másodrangú szerepet kell szánni neki: legyen az erkölcsi értékek védelmezője. Heine Heinrich német költő a königsbergi professzort a félelmetes Robespierre-el hasonlította össze: Robespierre csak egy királyt és néhány ezer franciát gyilkolt meg, amit még megbocsáthat neki egy német, de Kant Istent ölte meg, mert aláaknázta a teológia alapjait.

Hegel a nyugati gondolkodás által megfogalmazott vallásszemlélet legradikálisabb bírálatát fogalmazta meg. Eszerint a zsidók úgy rendelték alá magukat Jahvénak, mint a rabszolgák gazdájuknak. A zsidó nép tragédiája nem görög tragédia: sem rémületet, sem sajnálatot nem vált ki. Ez a tragédia felháborodást okoz, mert leigázó, megalázó. A zsidó nép sorsa Macbeth végzete, aki kilépett a világból, idegen teremtményekhez csatlakozott, aminek az lett a következménye, hogy mindent ki kellett irtania magából, ami érték, amiért érdemes élni.

Schiller már lelkiismeret-furdalás nélkül hirdeti: nem kell az embernek többé az abszolútum után kutatnia, mert az abszolútum a keresztények Istenének absztrakt árnyéka. A lét végső kérdéseit ne hangoztassuk, az idő és a fejlődés megoldja majd őket.

A felvilágosodás liberális eszméi termékeny talajra találtak a pápai állam szomszédságában lévő páduai iskola falai között is, amelynek hallgatói már 1530 után ateista szellemben nevelkedtek. Egyenes út vezet a páduai liberális eszméktől a humanistákon át a francia felvilágosodás valamennyi filozófusáig. Az osztrák tartományokban és Magyarországon Mária Terézia uralkodása alatt terjedt el a szabadkőműves mozgalom. Pártfogója éppen Mária Terézia férje, Ferenc főherceg volt. A reformkorszak úttörője, Bessenyei György és a nyelvújító Kazinczy Ferenc is a szabadkőművesekhez csatlakozott. Erdélyben a volt jezsuita szerzetes, Baróti Szabó Dávid és a szász kormányzó, Bruckenthal Sámuel ugyanezt tette.

Szekularizált világban élünk, eszmeáradatok kavalkádjával szembesülünk. Mi, hívők, e kihívást kézlegyintéssel nem intézhetjük el, mondván: más malomban őrölünk. Nem ámíthatjuk magunkat, hogy feljutottunk Noé bárkájára, biztonságban érezzük magunkat, és nem érdekel a szabadúszók sorsa, célba érnek-e, vagy elsodorják őket a hitetlenség hullámai.

A kereszténység kezdetén sem volt rózsás a helyzet. Pál apostol arról panaszkodik, rossz napok járnak, sokan úgy élnek, mint Krisztus keresztjének ellenségei. De a szomorú helyzet nem töri le, sőt inkább munkára sarkallja. A pogányok apostolának vallja magát, adósa zsidónak és görögnek, és minden áldozatot meghoz az evangélium terjedéséért.

A hívő embernek, a teológusnak nem kell megijednie. Az Isten–ellenes lárma valójában Isten utáni kiáltás. A hívő embert Krisztus bátorítja: „Bízzatok, én legyőztem a világot". A hívő ember hite olyan, mint a gyertyaláng az éjszakában. Milyen csodálatos: nem a sötétség töri meg a parányi fényt, hanem a fény az éjszakát. A sötétség csak addig látszik nagyhatalomnak, míg messze van a fénytől: ha közelebb ér, hogy rátörjön, feltárja saját semmi voltát. Így van a hittel is: kis lángja pislákol minden sötétségen, kételyen át. Hatalmasabb az éjszakánál. Már Jákob is megküzdött az éjszakában Istennel, és alulmaradt. Isten Úr, ő az egyetlen Úr, ha felvesszük vele a küzdelmet, ő nem letipor, megsemmisít, hanem engedi, hogy felnőjünk hozzá.

Hit és értelem a kortárs teológiában

Világunkban minden összefügg: lét és tudat, anyag és szellem, természetes és természetfeletti, egyén és közösség, égitest és univerzum. Szellemesen mondja egy csillagász: ha a kisbaba bölcsőjéből kiesik a csörgő, akkor megremeg a Sirius. A Siriusnak ezt a rezdülését egyelőre nem tudjuk mérni műszereink tökéletlensége miatt, de valósága az anyagvilág összefüggéséből következik. Ez a törvény a szellem világában is érvényesül. A tudomány reagál a teológiára, a teológiának is reagálnia kell a tudomány kihívására.

A híradásokban gyakran hallunk földrengésekről. A tévé képernyőjén látottak megdöbbentenek. Kártyavárként összeomlott toronyházak, modern építmények romokban… A 19. század végén és a 20. század folyamán hasonló megrázkódtatás érte a tudományokat is, méghozzá a legszilárdabb egzakt tudományok struktúrái omlottak össze. A kikezdhetetlennek tűnő euklideszi geometria mintegy két évezreden át tartotta magát, míg éppen a mi zseniális matematikusunk, Bolyai János be nem bizonyította, hogy nem euklideszi, azaz axiómákon alapuló geometria is létezik, amilyen például a hiperbolikus mértan.

Többféle mértan létezik, ezek önmagukban ellentmondásmentesek, de egymásnak ellentmondanak. Matematikai szempontból azonban egyenrangúak, érvényük tehát nem dönthető el matematikai érvek segítségével. A logika megalapozása is válságba került. Russel a halmazelmélet paradoxonával kimutatta, hogy nemcsak sok matematika létezik, de azok alapjainak ellentmondásmentessége is veszélyeztetett. Az 1960-as évektől már bizonyított tény, hogy akárcsak a mértanban, az aritmetikában és a logikában is több, egymástól független alapelmélet létezik, érvényük e tudományok sajátos módszerével nem dönthető el. Ezzel megdőlt az a meggyőződés, hogy a parádés egzakt tudományok – a logika, a matematika, a geometria – biztos alapokkal rendelkeznek. Hasonlóképpen megrendültek a kvantummechanika nyomán a fizika alapjai is. Ha Leibniz és Kant élnének, megrökönyödnének Einstein és a rangos atomfizikusok kijelentésein, akik a kauzalitás elvét lomtárba seperték, a valószínűség fogalmát újkeletű tudományos modellükbe beépítették.

De tévedés ne essék! A tudományok alapválsága nem jelenti azt, hogy kétség merült fel érvényüket illetőleg. Ellenkezőleg: a matematika, a geometria, a logika, a fizika virágkorát éli. Következésképpen a tudományok érvényesek ugyan, de nem tudni, milyen alapokon. Azaz a tudomány megalapozatlan, más szóval hipotetikus ismeretek összessége. Mondhatjuk így is: nem nyugszanak egyszer s mindenkorra érvényes alapokon, az abszolútum nem létezik, minden relatív.

A Hittani Kongregáció volt prefektusa, a jelenlegi szentatya sokszor utalt a veszélyre, hogy a relativizmus tana lassan beszivárog a teológia berkeibe. A teológiai relativizmus azt sugallja, hogy az ember csak olyan igazságoknak van birtokában, amelyek csupán egy bizonyos véges rendszerre vonatkoztatva helyesek, nevezetesen emberélményeink változó értékítéletének összességére vonatkoztatva, ám a rendszeren kívül vannak más, ugyanannyira jogos rendszerek is. A relativizmus a teológiában csábító, mivel könnyen sikerül „kibékíteni" egymással az ellentmondó vallásokat, teológiai rendszereket. Túlságosan is könnyen ahhoz, hogy ez a kibékítés igaz lehessen. Eszerint minden vallásnak igaza van, és egy vallásnak sincs egyedül igaza.

A keresztény teológus elismeri a különféle vallások értékeit, de nem vonhatja kétségbe a kinyilatkoztatás abszolút jellegét. A jézusi hit nem relatív, helyenként, koronként, eszmeáramlatoktól függően változó, hanem abszolút, egyszer s mindenkorra érvényes. A legbiztosabb alap, mert nem a relativizmus futóhomokjára, hanem sziklára épült. És ez a szikla nem más, mint maga Isten, az örök igazság. A teológia építménye sziklára épült ház, jöhet az eső, kitörhet a vihar, nekironthat a háznak, de az nem dől össze. A hit nem emberi okoskodásunk izzadmánya, hanem Isten világának dimenziója bennünk. A hit az a teológiai erény, amelyet Isten öntött lelkünkbe, hogy a változó, múló világban eljegyezzen minket az elmúlhatatlan örökléttel.

Hegel dialektikájában a tézis, antitézis és a szintézis kulcsszónak számít. Az ateista filozófus fogalmai akár programot is jelenthetnek az istenhívő gondolkodó, a teológus számára. A tézis tágabb értelemben a kinyilatkoztatott igazságok teljességét, a hitletéteményt jelenti. Pál apostol Timoteus lelkére kötötte: hirdesd az igét! Az igét hirdesd, ne a magad bölcsességét. Az egyház a teológusba lelket önt, hogy legyen a kinyilatkoztatás őre, a krisztusi tanítás védelmezője. A teológus feladata, hogy Istent kiszabadítsa az emberi elképzelések kényszerzubbonyából, a filozófusok istene helyett a Biblia Istenét, a próféták, Jézus Krisztus Istenét, az élő Istent jelenítse meg. A humanista bölcselet természetfölötti lénye, a szabadkőművesek Nagy Szelleme, Heidegger Istenen túli istene a hívő keresztény számára elfogadhatatlan. De az antitézist ismerni kell, figyelni kell a szellemi áramlatokra, kihívásokra. A pluralista világ Isten világa. Hans Urs von Balthasar szerint az igazság szimfonikus. A szintézis pedig válasz az eszmerendszerek kavalkádjában élő és kérdező ember számára. A teológus Krisztus szavai szerint hasonlít a bölcs emberhez, aki kincseiből régit és újat hoz elő. Az evangélium új borát új tömlőbe önti. A teológiai és a lelki irodalom remekműveit olvasva boldog embernek érezzük magunkat, aki igazgyöngyre talált.

A Teológia Kar fennállása óta eltelt tíz év rövid idő ugyan, de hosszúlejáratú tervek készítésére alkalmas. A diploma szükséges, de nem elég, sőt a magasabb fokozat is édeskevés. A mély hit, az alapos tudás, az elmélyülés, a tollforgatás gyakorlata avatja teológussá az embert. Ha a nőknek nem adatott meg, hogy az oltár szolgái legyenek, teológaként a teológia szolgálóleányai lehetnek.

A hit és az ész gyakorlati vonatkozása

Az utcán mindennapi esemény hazulról érkező, tömött hátizsákot cipelő egyetemistákkal találkozni. A diákévek felejthetetlen elemózsiája az a sok-sok finomság, amelyet az édesanya elutazó lányának, fiának csomagjába tesz. A netán szegényes útravaló is értékessé válik a szülői szeretet révén. A szülők a Teológia Kar hallgatóit is feltarisznyálták, nemcsak a testi, hanem a lelki eledelről is gondoskodtak. A keresztény család légkörében megfogamzott parányi hit és az egyházi közösségben szerzett vallási ismeret igen értékes útravaló, annak emléke örökre szóló. De a hazai táplálékot pótolni kell. Az egyetemi évek a lelki fejlődés és a szellemi töltekezés értékes időszaka. Hittantanárnak lenni mi mást jelent, mint hitben és teológiai ismeretekben elöljárni, Isten világát emberközelbe hozni. Megkívántatik a hitoktató részéről az átfogó gondolkodás. Nemcsak bepillantás a teológia erdejébe, hanem annak átlátása is: a fától látni az erdőt. Az értelmet a lélek gyullasztja lángra. Érezze a teológushallgató, hogy skizofrén világunkban, ahol elszakadt a föld az égtől, neki a szétszakadt világ összekapcsolásán kell fáradoznia: ami ott fenn van, azt le kell hozni, és ami itt lent van, azt fel kell emelni. Újra és újra kell menni és tüzet hozni az égből, de folyton le kell merülni az alvilágba a megváltás reményében, egyszerre válni Orfeusszá és Eurüdikévé, Isten felé sodorni a rezignációba dezertáló világot.

Einstein nem csak kiváló fizikus, szenvedélyes zenekedvelő is volt. Egy New York-i (nő)rajongója a tudós születésnapja alkalmával összejövetelt rendezett, és egy vonósnégyest is meghívott az ünnepelt örömére. Az előkelőségek között volt Jerome Widmann is, aki éppen Einstein mellett foglalt helyet. Az írót bosszantotta a muzsika, olyannyira, hogy nemtetszésének jelét is adta. Einstein a szünetben szóba állt az íróval, és ismerve a ház rejtelmeit, kettesben visszavonultak. A professzor az írót a zenével kapcsolatban faggatta, az meg elmondta, hogy nem zenekedvelő, utoljára gyermekkorában énekelt. Az ünnepség oldott légkörében Widmann az irodalomról beszélt, Einstein pedig ismert dalokat dudorászott, közben kifejezte, hogy örülne, ha születésnapján ketten elénekelnének egy ismert dalt. Az író némi habozás után beadta a derekát, és kiderült, elfogadható zenei hallása, sőt hangja van. Visszamenet a professzor jelezte, hogy közelebbről a philadelphiai zenekar fellépésére két jegyet kapott, egyedül unná magát, és meghívja az írót útitársnak. Widmann elfogadta a meghívást. Amikor visszatértek a szalonba, már javában szólt a muzsika. Az előadás után a ház asszonya szelíd szemrehányást tett, mondván: távolmaradásuk miatt sokat veszítettek. – Lehet – válaszolta Einstein –, de közben nagy dolog történt. Megnyitottam Widmann úr előtt egy ajtót, bevezettem őt a zene csodálatos világába.

Megnyitni egy ember előtt egy ajtót, kapcsolatot létesíteni a véges és végtelen világ, az idő és az örökkévalóság, a föld és az ég között – a legszebb hivatás. Ha nincs a zenerajongó Einstein, Widmann számára a muzsika ajtaja soha meg nem nyílt volna. Az ajtó magától nem nyílik ki. Az ajtón zár van, ami minden egyes ember személyes titka. Olykor úgy tűnik, hogy terhes felkelni, bibelődni a nehezen nyíló ajtóval. És ott van a tolózár, amelynek van mozgatható és mozdulatlan része, legtöbbször mindkettőt rozsda marja. Isten nem tör be világunkba, neki ajtót kell nyitni. Az ajtónyitás az ember feladata, a többi Isten dolga.

A rabbi kiszállt a kocsiból, pogánnyal nem volt hajlandó utazni. Mi nem tehetjük ezt, már azért sem, mert mi sem vagyunk kellemesebb útitársak. Gyakran ránk illenek a reneszánszkori kritikus epés szavai: „Nézd, ezek még mindig katolikusnak mondják magukat, noha már rég nem keresztények".

A modernitás szekerén való utazásunk során nem fordíthatunk hátat egymásnak, némák sem maradhatunk. Meg kell beszélnünk, tisztáznunk kell utazásunk indítékát, célját: honnan jövünk, hová tartunk. Nekünk az az előnyünk, hogy tudjuk: az út vége nem zsákutca, hanem határátkelő. Szigorú ellenőrzés lesz majd ott, de reméljük, átengednek, új hazába léphetünk. De a másképp vélekedő, az utazást céltalan kalandnak tartó társainknak is szívből ezt kívánjuk, hisz ők is vállalták a hosszú út veszélyeit és fáradalmait. Utunk emmauszi út, a megvilágosodás útja. A zarándokutunk végéről elmélkedő lánglelkű egyházatyával, Ágostonnal mondjuk hát: „O regnum beatitudinis sempiternae, ibi letitia sine tristitia, vita sine dolore, omne bonum sine omni malo. Ibi iuventus numquam senescit, ibi decor numquam pallescit, ibi vita terminumnescit."

(Elhangzott 2006 novemberében

a kolozsvári BBTE Római Katolikus Teológia Kar

10. évfordulója alkalmából rendezett

teológiai napokon)


Koch Sándor

HIT ÉS TUDOMÁNY

Hadd kezdjem el a gondolatsort Hésziodosz (Kr. e. 7. sz.) szavaival: „Nem a sokat tudó a bölcs, hanem az, aki tudja, mitévő legyen." Ettől lényegét tekintve alig különbözik az Újszövetség szava: „Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkének pedig kárát vallja?" (Máté 16, 26)

A ma embere olyan, mint Buridan szamara, aki az előtte lévő két kupac széna között nem tud (vagy nem akar) választani, és csendben éhen hal. Úgy érzi, hogy „modern" ember létére „nem illik" hívőnek lennie, hiszen az „korszerűtlen"; másrészt rest (önmaga szerint túlságosan elfoglalt) arra, hogy a korszerű tudomány nyújtotta világképbe eléggé elmélyüljön ahhoz, hogy abból merítse az életvitelét megalapozó világnézetet. Így hal éhen szellemileg és morálisan a modern ember számára kínálkozó lehetőségek között, elmerülve a felszínes, sablonos, ún. tömegkommunikációs álkultúrában, illetve a szakmai „profizmusban".

Sajnos ez alól tudósaink tekintélyes része sem kivétel, hiszen ma már a specializálódás lassan olyan szintre emelkedett, hogy az elismert szakember is csak szűkebb szakmájának egy-egy roppant kis szeletében érezheti magát igazán naprakészen tájékozottnak. Ez a „profizmus" a modern tudomány adathalmazának már nem is exponenciális, hanem egyenesen hiperbolikus növekedéséhez vezetett. Bevallva vagy bevallatlanul rohamosan közeledünk a feldolgozhatatlanná, értelmezhetetlenné váló adat-áradat okozta információs fulladás felé.

Mitől „szaladt meg" az állatokéhoz képest az ember fejlődése ilyen hihetetlenül szembeszökő módon? Minden jel szerint attól, hogy szerzett információit képes az egyediből az általánosba absztrahálva társainak és utódainak átadni (absztrakt szinten kommunikálni) – azaz beszél. Sőt később ír és olvas is. Kezdetben csak néhány rovással jegyez fel valamit, illetve rajzol varázslatos képeket barlangjának falaira, majd úgy ötezer évvel ezelőtt szövegeket jegyez fel ékírással a még puha agyagra, vagy rajzait absztrahálva falra, papírosra rögzíti tapasztalatait képírással. Ezek a feljegyzések nemcsak a maguk idejében, de ma is hordoznak üzenetet (információt) számunkra, hisz kit ne rendítene meg a Kr. e. 3000 évvel lejegyzett Gilgames eposz, vagy az egyiptomi rabszolga panasza. A sumér és akkád irodalomnak csak magyarra is lefordított része mára számos kötetre rúg.

Ma már – elvben – mindenki számára adott a lehetőség, hogy az emberiség leírt tapasztalatait megismerje és abból épüljön. A baj persze itt is a mennyiséggel van. Tudjuk, hogy az ékírásos táblák sokasága fekszik olvasatlanul éppen úgy, mint a holt-tengeri tekercsek százai, s a már olvasottakat is vajon hányan ismerik az átlag népesség, de akár pl. a természettudósok közül is. És ez még csak a kezdet kezdete. A horribilis veszteségekre is gondolva, a görög és római tudományos, történeti és szépirodalom megmaradt része vajon közkincs-e? Nem is beszélve az ó-ind és kínai irodalomról. Lao-Ce Az út és erény könyve, Zarathustra Avestája Kr. e. 600 körül, az Ószövetség mai alakja Ezdrás próféta idejében, Kr. e. 400 körül állott össze, az Újszövetségé pedig a Krisztus utáni első század folyamán. Azóta – bár kis példányszámban – írott emlékek sokasága keletkezett és őrződött meg pl. részben arab fordításban, és pusztult sajnos el egészen a könyvnyomtatás 1450 körüli feltalálásáig. Ekkor a művelődés lehetősége robbanásszerűen nőtt meg, hiszen az addig csak lassan és bajosan, nem egyszer pontatlanul „lekörmölt" másolatokhoz képest az egységes szöveggel, viszonylag nagy példányszámban előállítható könyv már elvben mindenkihez eljuthatott. És valóban, az egyetemi oktatás is megérezte, hogy immár a tanár nemcsak felolvasta a klasszikusok kézzel másolt műveit, a hallgató meg feljegyezte és bemagolta. A nyomtatott könyv már szélesebb körben, egyénileg volt olvasható. Mivel pedig a nyomdászok egyben kiadók és terjesztők is voltak, lehetőség nyílt a kritikára, polémiára is, ha a szerzőnek elég pénze volt kézirata kinyomtatására. Mindez a műveltség és a tudás terjedésének felgyorsulását jelentette. Mára az összes kinyomtatott mű száma több milliárdra tehető, ami persze teljességgel elérhetetlenné teszi az egyén számára az ismeretek teljessége megszerzésének álmát.

Amikor Galilei lefektette a jelenségek kísérletes vizsgálatának ma is érvényes alapelveit, megszületett a modern, objektív természettudomány is. Ez már az egyedi megfigyelésekből az általános elv, hipotézis leszűrésére és matematikai megformulázására, s ebből alkalmas elmélet (modell) megalkotására törekedett. Az új elv birtokában az egzaktnak nevezhető ismeretek mennyisége rohamosan nőtt, míg végül a felvilágosodás korában az enciklopédistáknál elérte azt a szintet, amelyen Laplace már úgy érezhette, hogy Istenre mint hipotézisre nincs szüksége a világ teljes kauzális és determinisztikus rendjének leírásához. Az enciklopédisták azt képzelték, hogy az emberi ész hatalma és teljesítőképessége korlátlan, és a mindentudáshoz csupán arra van szükség, hogy ismereteinket hatalmas enciklopédiába gyűjtsük össze és rendszerezzük. A kauzalitás és a determinizmus elve megdönthetetlennek tűnt, és Laplace odáig ment, hogy kijelentette, ha egy adott időpillanatban pontosan ismernénk a világ összes változóinak és paramétereinek értékét, akkor mind a múltat, mind a jövőt precízen leírhatnánk.

Képzelhető ezek után a tudományos világ megrendülése a fizikának az elmúlt századfordulón bekövetkezett forradalma kapcsán. Az anyag és energia ekvivalenciája, a határozatlansági reláció, a kvantummechanika és a modern kozmológia alapjaiban söpörte el az ember Laplace-i magabiztosságát. Ez a tény független attól, hogy róla általában az emberek, különösen pedig a technokraták még ma sem hajlandók tudomást venni. A termodinamika Hérakleitoszt (Kr. e. 600) igazolta, mert az Univerzum eseményterének folyamatában globálisan tényleg minden irreverzibilisen folyik, és ma már világos, hogy kétszer ugyanabba a folyóba lépni lehetetlen – hozzáteszem, még akkor sem, ha a folyó medre az emberileg felfogható időperiódusokban változatlannak tűnik. Ma már Laplace-szal szemben Karl Poppernek adunk igazat, aki szerint „… Ha egy elmélet kiáll minden próbát, akkor a hihetőség egy bizonyos fokára jut és átmenetileg megalapozottá válik, de sohasem bizonyítottá. Lehet, hogy az elmélet objektíve igaz, de teljes bizonyossággal ezt sohasem tudhatjuk." Visszatérünk tehát Aquinói Szent Tamáshoz, aki a Summa Theologiae megírása után így szólt: „Amit írtam, mind igaz, de az Igazság ennél felfoghatatlanul több".

A világegyetem anyagi egysége, amelynek gondolatát először Thalész (Kr. e. 7. sz.) vetette fel („kezdetben volt a víz"), majd Dalton (1766–1844) erősítette meg a 18–19. század fordulóján, ma már triviális evidencia. A „Világmindenség folyását" az irreverzibilis termodinamika uralja néhány apró lokális „hibától" (!) eltekintve, ahol a reverzibilis termodinamika átmeneti struktúrák (pl. az élet) képződését teszi lehetővé, azaz a lokális entrópia-csökkentést. Ezek a struktúrák annak árán tartják fenn magukat, hogy rajtuk folytonosan anyag és energia áramlik át (Onsager-reláció). Ez egyben azt is jelenti, hogy – Teilhard de Chardin szavaival – „Az én anyagom nem egy része a Világegyetemnek – amelyet totaliter birtokolnék, hanem egésze a Világmindenségnek, amit én partialiter tartok hatalmamban." Ez a megállapítás nemcsak rám nézve igaz, de igaz minden létezőre is, hiszen minden létező – éppen az anyagi egység miatt – analóg. Aquinói Szent Tamás szerint „A létezők analógiája azt jelenti, hogy a dolgok megegyeznek abban, hogy léteznek, de különböznek is egymástól, mivel nem azonos módon és mértékben birtokolják a létet." Innen már csak egyetlen lépést kell tennünk, hogy belássuk, a létezés alapja a létrehozó saját abszolút személyi létének kivetítése a relativisztikus anyagi létrendbe. Valószínűleg így érezte Pilinszky János is, amikor ezt írta: „Lényünk egyszerűen nem tud meglenni a mindenség állandó, mindenütt és mindenben jelenvaló szemlélete nélkül."

A tudomány a valóságnak a világ megfigyelésére alapozott elméleti megfontolásokra felépített absztrakt modellje, amelynek elemei a valóságot reprodukálhatóan és önellentmondás nélkül tükrözik. Tudnunk kell azonban, hogy a modell nem azonos a valósággal.

Ilyenformán a létező valóság egészének ún. tudományos megismerésére az embernek nincs igazán reális reménye…

(Megjelent a Pillanat – Ember – Végtelenség c. kötetben, Scientia 2005)


BEKE GYÖRGY FEJFÁJÁRA

(Uzon, 1927 – 2007, Budapest)

Életkorban csaknem egy emberöltő választott el Beke Györgytől, földrajzilag – két életszakaszunkban is – több száz kilométer. Attól függően, hogy Bukarest vagy Budapest irányában mértük-e Kolozsvárról a távolságot. Most, hogy testvérünk és barátunk földi távozása ismételten ráébresztett emberlétünk végességére, úgy érzem, mintha az időleges távolságok ellenére mindétig egymás közelében éltünk volna. Lélekben, sorsvállalásban, műfajteremtő törekvésben mindenképpen.

Sokatmondó tény: Beke György tizenkét kötetesre tervezett erdélyi barangoló könyveinek impozáns sorozata attól fogva kezdett testet ölteni, hogy huszonkét évi bukaresti lét után átköltözhetett a magyarok számára akkoriban zárt várossá nyilvánított Kolozsvárra. Előbb egy Borháncs utcai tömbházlakásba, onnan pedig a Borjúmál oldalába, a Szervátiusz-műteremház közelébe. Nagy anyagi ráfizetéssel, de legalább a sajátjába. Nem telt el úgy hét, hogy a napi munka után egyszer-kétszer ne találkoztunk volna friss kézirataink, műhelygondjaink megbeszélése végett. Amelyeket rendszerint késő éjszakába nyúló sétálások követtek. (Nem lepődnék meg, ha egyszer a Szekuritáté archívumából ezek a beszélgetések is előkerülnének.) Mivel nem szeretett egyedül útra kelni – kellő oka volt rá! – gyakorta beülhettem mellé a barangoló könyvekben is megörökített zöld Skodájába. Többnyire együtt indultunk a Szilágyságba, Fehér megyébe, Beszterce-Naszód vidékére, Nagybánya és Szatmárnémeti környékére, a moldvai Szeret mentére.

Mielőtt áttelepült volna Budapestre, a diktatúra utolsó két esztendejében tőszomszédok voltunk a Palocsay kert mellett. És azok voltunk azóta is, valahányszor akadémiai ösztöndíjjal pár hetet a Dózsa György útra nyíló Abonyi utcában tölthettem.

A két világháború közötti időkben Ady, Móricz és Szabó Dezső szemlélete döntő módon meghatározta az értelmiségi pályára készülő fiatal nemzedékek tájékozódását az egész Kárpát-medencében. Eszméltető hatásukra maguk is arra keresték a választ, hogy a magyarság hol tévesztett utat, miért jutott trianoni sorsra; másrészt az foglalkoztatta őket: a szétszabdalt nemzet szellemi egységét miként lehetne megőrizni, hogy megtisztult önértéktudattal magát a nemzetet is újjá lehessen teremteni. A Magyar Örökség Díjjal 2002-ben kitüntetett Beke György már indulásakor ezt az örökséget jussolta. Eszmélkedésének idején Móricz Zsigmond és a népi írók vezérkara avatta be országos gondokba a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban; nagyszabású vállalkozásának ihletője, Orbán Balázs 1943-ban „adta a kezébe a tollat"; hogy aztán harminc év múltán Adyval induljon a zaklatott lelkű tájak embereinek – a magyar Erdély romlásának és reményeinek – a felfedezésére. Vagyis: Orbán Balázs nyomdokain járva jutott el a Magunk kereséséig. Mindkettő kötetcím és egyben Beke György szellemi földrajzának iránytűje. A történelmi Erdélyben, a Partiumban, a Bánságban, Moldvában és – 1990 után – az egész Kárpát-medencében.

Olyan körülmények között vállalkozott a csángó-magyarok tragikus sorsának a feltárására, amikor ez tabutéma volt a román hatalom és főként a Ceaušescu-rezsim kiszolgálóinak szemében. Csángó passió című 1988-as budapesti kötetében például száznál több moldvai településről hozott csángó „nyomjeleket"; a kötetszerkesztő Ara-Kovács Attila pedig a szerző 69 „csángó jelentéséből" válogathatott. Mára a moldvai csángók körében is elindult a nemzeti ébredés folyamata. Nemzetközi fórumokon tárgyalják egyenjogúsításukat. Korántsem tekintette ezt a saját érdemének, de az is bizonyos, hogy az ő írásai nélkül ez a folyamat jóval később következett volna be. Voltaképpen a nemzetféltés adta kezébe a tollat, amikor a csángó-magyarok világát járta: nehogy a honfoglalás kori szálláshelyein immár lassan szórványhelyzetbe kerülő erdélyi magyarság is csángósorsra jusson. Életpályájának és munkásságának az alakulásában a történelmi idő és a helyszín egyaránt fontos szerepet játszott, amiként alapvető műfajának, az írói szociográfiának az újjáteremtésében, „teherbírásának" a kipróbálásában is. Nyolcvan esztendejéből huszonnégyet töltött az útnak indító szülőföldön, az 1849-es magyar szabadságharc emlékét idéző Háromszéken, huszonkét évet „szolgált" Bukarestben, tizenhatot dolgozott a történelmi Erdély fővárosában, hatvankét éves korától pedig Budapesten élve, végre az írói szabadság légkörében alkotva egyszerűen „csak az volt a dolga", hogy ő Beke György. Nagy vállalkozások korának hőse, s egyszersmind alázatos nemzeti napszámosa. Aki kisebbségi viszonyok közé született, de többségi helyzetben eszmélkedett; aki a negyvenes évek elején szerzett eszményeihez próbált hű maradni bukaresti 22 éve idején is, akárcsak az általa felfedezett Kossuth-emigránsok 1849 után a román fővárosban; akinek Kolozsváron ívelt fel a pályája, de aki – miután a diktatúra vészkorszakában kiütötték kezéből a tollat – Budapestre menekítette élete fő művét, erdélyi barangoló könyveinek az egész nemzethez szóló üzenetét. Kolozsváron az írói szemlélet kitágulásának és a politikai viszonyok beszűkülésének a drámáját élte át. Hogy mit jelentett számára az írói szabadság átélése Budapesten? Sorjázó kötetei azt bizonyítják, hogy azóta is változatlanul folytatta a kisebbségi sors búvárlását. De most már tágabb kitekintéssel, egyszerre figyelve valamennyi kisebbségi régióra a Kárpát-medencében: legfőbb ideje a sokféle magyar sors tanulságai számbavételének és egybevetésének. Barangoló könyveinek újjászerkesztése okán gyakran hazalátogatott Erdélybe. Örömmel tapasztalhatta, hogy az erdélyi magyarság is kezd a nemzet egységében gondolkozni. Mindez óhatatlanul kihatott az impozáns életműsorozat újjászerkesztésére. Az 1996-tól indított sorozat mind külső, mind belső arányaiban szemléleti gazdagodásról, gondolati elmélyültségről és szerkezeti „léptékváltásról" tanúskodik. A Barangolások Erdélyben eddig megjelent darabjaiban a nemzeti szempont primátusa érvényesül, ez válik kötetszervező erővé. Pontosabban: az erdélyi magyarság történelmi teherbírásának, lelki ellenállásának és sorsképletének a letisztult megragadása az összmagyarság sorsáért érzett felelősség vibráló erejétől kap távlatot. Lélekemelő nagyváradi ünnepségen hangzott el 2002. június 22-én a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület dísztermében: „Beke György munkássága a Magyar Örökség része". Az 1995-ben alapított Magyar Örökség Díj kuratóriuma döntött ekképpen. Akkor is tudtuk, és azóta még inkább megbizonyosodhattunk róla: Beke György enciklopédikus hungarológiája közös kincse az egyetemes magyarságnak. Nyolcvanadik életévében lezárult életműve azt sugallja: rajtunk is múlik, hogy egy történelmileg elveszített évszázad után végre hozzánk pártoljon a jövendő.

Cseke Péter


Jakab Gábor

A TÉKOZLÓ FIÚ TÖRTÉNETE: LUKÁCS EVANGÉLIUMÁNAK SZÍVE

Keresztes Szent János (1542-1591) spanyol misztikus, költő és egyháztanító írta le a következőket: „Nem csak az ember keresi az Istent, hanem az Isten is keresi az embert". Martin Buber (1878-1965) zsidó vallásfilozófus hasonlóképpen fogalmaz: „Isten vágyódásának végső célja az ember". Megállapítása, akárcsak a Keresztes Szent Jánosé, megfordítva is igaz: az ember vágyódásának Isten a végső célja.

Úgy érzem, hogy máris benne vagyunk Lukács evangéliumának a „szívében", a tékozló fiúról szóló bibliai történetben, amelynek lenyűgöző szépségét és drámai feszültségét mesterien a kereken 400 éve született Rembrandt (1606-1669) festette meg. (A kép eredetije a szentpétervári Ermitázs Múzeumban látható.)

A Biblia említése okán közbevetőleg hadd meséljem el itt egy, közel 40 évvel ezelőtti olvasmányélményemet. Történt, hogy 1970-ben néhai György Árpád plébános felkérésére háromnapos nagyböjti lelkigyakorlatot tartottam a kisbácsi templomban. A feladatra készülőben kezembe került az akkori Korunk januári száma, amelyben egyebek között olvasható volt Bodor Pálnak egy nagyon érdekes, „Lesz-e új bibliánk?" című írása, amelyből annyi év után is érdemesnek tartok idézni néhány sort: „Az emberek elsősorban történeteket szeretnek meghallgatni és olvasni, történeteket sokkal inkább, mint magát a puszta gondolatot. […] A nagy moralisták ezért fejezik ki szigorú és gúnyos gondolataikat gyakran emberszabású állatokról szóló mesékben, fabulákban; a Biblia legsúlyosabb mondanivalói is ezért bontakoztak ki történetekben […] Azon tűnődöm, mikor írjuk meg történetekben és dalokban, balladákban és shakespeare-i krimikben, mesékben és fabulákban a kor új, modern erkölcsi bibliáját […] Mikor állítjuk össze és írjuk meg a Könyvet, amelyből mindenkor és minden helyzetben megfelelő példabeszédet olvashatunk; a Könyvet, […] mely az igazságok könyve, művészet, tudomány egyszerre, vigasz és bátorítás, serkentés és szellemi táplálék; a Könyvet, mely szintézise kultúránknak és civilizációnknak, vágyainknak és valóságainknak […] örömeinknek és éppoly jellegzetes szenvedéseinknek [] Az írás így fejeződik be: Új, modern, az emberiség életében a Biblia szerepét betöltő nagy olvasmányra van szükségünk, mely történetekben tanít meg mindarra, amit jobbik énünk tud, sejt, vagy kíván".

A sajátos „hiányérzettel" viaskodó hajdani marxista gondolkodóval ellentétben mi jóleső érzéssel jelenthetjük ki, hogy nekünk nincs és nem is volt soha efféle hiányérzetünk. Kezünkben van a nagybetűs Könyv, a mi féltve őrzött Szent-Írásunk. Teli s tele van ez a könyv fölemelő erkölcsi tanítással és világnézeti eligazítással-útmutatással, korholással és vigasztalással, szellemi táplálékkal és lelki útravalóval. Csakhogy fel is kell ám ütnünk és olvasgatnunk azt. „Tolle et lege"! – Vedd és olvasd! – hallotta a személyes felszólítást a bűnök labirintusában sok éven át tévelygő Szent Ágoston is, az 5. században. Meghallván a felszólítást és nyomában olvasván is tüzetesen a Bibliát, megtalálta benne összegubancolódott életének a kibogozását, kínzó lelki problémáinak a megoldását, hiszen őszinte bűnbánata révén elnyerte a megtérés kegyelmét, a nagybetűs Igazsághoz, az elhagyott Istenhez való visszatérést.

Itt és most azt tesszük mi is, amit Ágoston tett. Kezünkbe vesszük a Bibliát, s abból a tékozló fiúról szóló történetet végigolvassuk, majd a magunk lelki hasznára értelmezzük és magyarázzuk (Lk 15,11-32).

El az atyai háztól

A szöveg végigolvasása után már indulásból megállapíthatjuk a következőket: A kisebbik fiú az atyai házat váratlanul elhagyta. Legényes daccal becsapta a szülői ház ajtaját maga mögött, és elment. Nem tudjuk biztosan távozásának az okát, ezért csak találgathatunk. Talán ráunt különösebb kihívások nélküli egyhangú életére. Talán változást, kalandot keresett, talán ki akart tűnni a számára túlságosan is monotonná vált otthoni környezetből. A legvalószínűbb azonban mégis az, hogy lázadó tinédzserként túl elhamarkodottan és meggondolatlanul cselekedett. Mindentől és mindenkiről teljesen független akart lenni, s ezért nem bírt az atyai ház tekintélyre épülő nevelési szisztémájához, az ősi szokásokhoz alkalmazkodni. Azt is mondhatjuk, hogy nem annyira az atyai házzal, mint sokkal inkább saját magával gyűlt meg a baja, s nem tudott mit kezdeni önmagával. „Összeszedte mindenét, elköltözött messzi vidékre és kicsapongó élettel eltékozolta vagyonát". De aztán: „miután mindenét elpazarolta, nagy éhínség ütött ki azon a vidéken, és nélkülözni kezdett". Meggondolatlanságának az lett a következménye, hogy talajt veszített, marni és emészteni kezdte zsigereit valamiféle belső éhség és szomjúság, leküzdhetetlenné terebélyesedett lelki zavarodottság-nyugtalanság.

„Szívesen megtöltötte volna gyomrát a sertések eledelével, de senki sem adott neki belőle".

Nem kell nagy erőfeszítés ahhoz, hogy a példázatbeli tékozló fiúban és sorsában magunkra ismerjünk. Hamar rádöbben az ember arra, hogy az atyai háztól távol, azon a bizonyos „messzi vidéken", a rideg idegenségben, minden lehet, ami szemnek-szájnak ingere, ami kellemes, csak éppen egy nem: a korábban jóságos atyaként magáénak tudott jóságos Isten, az atyai ház melege. Minden úgymond „messzire" került ember előbb-utóbb megtapasztalja azt, hogy jobb volt otthon, amikor élete problémátlan és lelke tiszta volt. Ezért érthető, ha minden úgymond „messzire" került ember előbb-utóbb visszasírja Adyval a „patyolatot", az elveszített lelki tisztaságot. Kérdem én: ugyan miért sírnak a szülők, amikor fehér ruhás elsőáldozó gyermekeket látnak az oltár előtt? Nem őket, nem az ártatlan és tiszta tekintetű gyermekeket siratják, hanem hajdani önmagukat, hogy már régóta nem olyanok, mint ők, a fehér ruhás fiúk és lányok. Ugyancsak Ady szavai: „Ó emlékek, emlékek, csak egy kicsit ne bántanátok". De, mi tagadás, bántanak!

Az tény, hogy egy ideig el lehet hallgattatni a lelkiismeretet, de a vágy az igaz után, a jó és a szép után továbbra is ott él a lélek mélyén, s elemi erővel dörömböl fel onnan időnként. Ezen állításunknak az indoklása egyszerű: idegen és úgymond „messzi vidék" az ember számára Istennek a hiánya, illetve a bűnnek az országa. Ezért előbb-utóbb jelentkezik boldogság utáni vágya, vagy ha úgy tetszik: „honvágya". Egyfajta „szemléltetésül", hasonlatot használva, gondoljunk az 1956-os magyar forradalom idegen országokba menekült szabadságharcosainak a sorsára. Bár legtöbbjüket szívesen fogadták az új hazában, a gazdag nyugati demokráciákban, mégis, nagyon rövid idő után, nosztalgiával emlékeztek vissza az elhagyott házra és hazára, az „őshazára", az „anya-országra", könnyes szemmel dalolván a közismertté vált ének refrénjét: „más ég, más táj, más föld". A már említett Ágoston ezt az életérzést még távlatosabban és lelki értelemben így fejezte ki a Vallomásokban: „Nyugtalan a mi szívünk, míg meg nem nyugszik tebenned, Istenünk". Ady pedig Az Isten-kereső lárma című költeményében így: „Neved sem értem, Istenem…"

Magábaszállás

„Akkor magábaszállva így bánkódott: Hány béres dúskál atyám házában, én pedig itt éhen veszek. Fölkelek és atyámhoz megyek. Atyám, mondom neki, vétkeztem az ég ellen és te ellened". (A Zorán-énekelte slágerben ez így szól mai megfogalmazásban: „…én hiszek, hiszek, hiszek az apámban.)

Alighanem az egész szóbanforgó bibliai történetnek a legáldottabb pillanata ez. A tékozló fiatal emberke töredelmesen beismeri tévedését, magábaszáll és őszinte önvizsgálatot tart, vagyis szembenéz önmagával, múltjával, s ennek eredményeként kerül kifejezetten „kegyelmi" állapotba, lélekben megbékélve az elhagyott atyai házzal és apjával.

Az újkori kultúrtörténetből ezt a lelki állapotot szemléltetendő példaként Giovanni Papini (1881-1956) olasz író és költő esetét említem, aki élete első felében Istentől, Jézus Krisztustól, egyháztól ugyancsak messzire elment. Ateistának vallotta magát, de végül is utolérte és földre terítette őt az isteni kegyelem kivédhetetlen áramütése, amelynek hatására megtért, hívő keresztény, sőt a katolicizmus lelkes hirdetője lett. Jézusról írt nagyszerű művét, a számára világsikert hozó Krisztus története című regényét ezekkel a sorokkal vezeti be: „E könyv szerzője évekkel ezelőtt írt egy könyvet (önmagáról), amelyben elmesélte bánatos élettörténetét egy embernek, aki Istenné akart válni. Most, éveinek és lelkiismeretének érettségében, megpróbálta megírni az élettörténetét egy Istennek, aki emberré lett."

Hát igen. Elismerésre méltó szép dolog az, amikor az ember férfiasan őszinte kritikát tud gyakorolni önmaga felett, amikor belátja ballépését. Nagy dolog, amikor az ember egy meghitt órában felfedezi igazi önmagát, valódi lelki állapotát s a rémülettől megdöbbenve a zsoltárossal felkiált: Istenem, „már csak a sötétség ismer engem" (87 zs.). Azaz: Mi lett belőlem! Honnan indultam, és hová jutottam! Nincs már emberi önérzetem, nincs becsületem, nincs barátom, nincs lelki békém, céltalanná vált az életem. A példázatbeli tékozló fiú lelki szeme előtt is minden bizonnyal elvonult képzeletbeli filmkockákban sokminden: a családi ház, az otthon maradt testvér, a szülők, a rokonok, a barátok, s mi lett mindebből? Idegenség, éhezés, testi-lelki szenvedés, csalódottság, kiábrándulás. Nem bírom már ezt az állapotot tovább így elviselni – gondolhatta magában, s akkor kimondta „lesz, ami lesz" jellegű döntő elhatározását: „fölkelek és atyámhoz megyek". Ettől kezdve vállalja a hazatéréssel járó szégyent, azt, hogy gazdagon ment el és üres kézzel tér vissza. Számol azzal, hogy az atya esetleg nem fogadja vissza, legjobb esetben is csak béres lesz majd otthon, ahol pedig „úrfi" volt hajdanában. És nemcsak a hazatérés gondolatát, de annak az indoklását is megtalálta magában: ha saját elhatározásomból elmentem az önfejűen magam-választotta úton, tudnom kell megtalálni a visszavezető utat is, s azon elindulnom.

A 125 éve született Bartók Béla utolsó levelét ezzel a mondattal zárta: „Én is szeretnék hazamenni, de végleg!" Testben ez nem adatott meg neki 1945-ben, de lélekben igen. Kezelőorvosához intézett azon kijelentése, hogy „csak azt sajnálom, hogy tele poggyásszal kell elmennem" meg az utolsó néhány taktus híjával befejezett műve középső tételéhez írt zenei utasítása is, az „adagio religioso" (lassan, vallásosan) erre enged következtetni.

A hazaérkezés

Nézzük a történet harmadik részét, magát a hazatérést. S nézzük ezt Rembrandtnak a már említett, előttünk látható világhírű festményén.

Mivel (ahogy szoktuk is mondani) egy szülőnek soha nincs rossz gyermeke, a példázatbeli atyának sem lehetett ilyen. Ki tudja, hányszor ment ki a keresztúthoz fürkészni és reménykedve kémlelni-lesni, nem jön-e vissza tékozló fia. Ki tudja, mennyit sírt, hány álmatlan éjszakája volt miatta. És amikor végre a lesoványodott fiú feltűnik a poros úton, igazából egyedül ő az, aki felismeri, s ezért botladozva bár, de nyomban eléje siet, keblére öleli és megcsókolja. Az elveszettnek hitt gyermek pedig a találkozás pillanatában alig tud a megindultságtól megszólalni, alig tudja előre megfogalmazott, bocsánatkérő rövid mondatát eldadogni: „Atyám, vétkeztem ellened és az ég ellen". S az atya, irgalmas szeretettel, egyszerre megbocsátólag és áldólag kezét hazatért gyermeke vállára helyezi. A viszontlátás kimondhatatlan öröme egyik pillanatról a másikra minden esetleges korábbi neheztelését elfelejteti, aminek külső bizonyítéka: az új ruha, a gyűrű és a lakoma.

És most szemléljük figyelmesen magát a festmény-ábrázolta jelenetet, a hazaérkezést, az atya előtt leroskadt és térdelő tékozló fiút.

A korábban szabad emberből a messzi idegenben rabszolga lett, amit külsőleg a kopaszra nyírt fej egyértelműen jelez. (A rabszolgákkal akkoriban így jártak el.) Kinézése szánalmas: akár rongyos koldusnak, mai kifejezésekkel élve: munkanélkülinek, hajléktalannak, társadalmi szempontból „senkinek" is mondhatnánk.

Nézzük a lábait. Mezitláb az egyik, a másikon pedig egy teljesen agyonstrapált, szétszakadt saru látható, kitaposott talppal, azon hatalmas lyukkal. Ilyen lábbelivel további hosszabb út megtételére vállalkozni már nagyon szánalmas volna.

Nézzük az atya kezeit. A két kéz, vonásait és méreteit tekintve, nem egyforma. Nem, mert az egyik férfi-, a másik meg női kéz. Művészileg csodálatos sejtetése ez egy újabban nagyon erőteljesen hangsúlyozott teológiai igazságnak! Annak, hogy a mi Istenünk egyszerre atya és anya! Rembrandt tehát, s ezt észre kell venni, már századokkal korábban, a tékozló gyermeket átölelő atyát, aki a gondviselő Atyaistent jeleníti meg mindannyiunk számára, egyszerre ábrázolja atyának és anyának.

Nézzük végül az atya arcát. Az is meglehet, hogy ez az arc, úgy ahogy kinéz, egy az egyben, magának Rembrandtnak, a már majdnem vak mesternek az öregkori arca, az alkotás évében, halála előtt egy évvel, 1668-ban. Egyáltalán nem gondol az így ábrázolt arckifejezés az előtte térdelő fiú vétkére-bűnére, fenntartások nélkül magához öleli és megcsókolja, nem kételkedik bűnbánatában, s bizonyára a hátralevő időben sem leskelődik gyanakvólag utána.

A festmény alapos megszemlélése jónéhány dolog megfontolására kínál alkalmat. Mindenekelőtt arra, hogy vizsgáljuk meg a mi saját, magunk-festette Isten-portrénkat. Katasztrofális volna, ha a magunk-festette Isten mindig és minden helyzetben csak büntető és szigorú atya lenne számunkra. Ez az egyik véglet. De ugyanúgy katasztrofális volna az is, ha Istent mindig és minden helyzetben csak jóságosnak és irgalmasnak tudnánk ábrázolni. Ez a másik véglet. Sajnos, s ezt ki kell mondanunk, az egyházhű embereknek óriási kísértése az, hogy a mindvégig otthon maradt fiúval egyetértve elmarasztalóan és fejcsóválva nézzenek azokra, akik (leglábbis szerintük) az atyai háztól távol vannak. Fontoljuk meg azt is, hogy a példázatbeli atya nem csak tékozló fiát várta haza, s fogadta megérkezésekor karjaiba, de otthon maradt nagyobbik fia sem maradt közömbös számára, hiszen „kiment hozzá", aki elégedetlenkedve, durcás arccal és felháborodottan a házon kívül maradt, s kedvesen őt is beinvitálja. Mit is mond méltatlankodó nagyobbik fiának? „Vigadjunk és örvendjünk, mert a te öcséd meghalt, de föltámadt, elveszett, de megkerült".

A legidőszerűbb megfontolásra igényt tartó tanulsága a történetnek leginkább mégiscsak az, hogy soha ne legyünk irgalmatlanok másokkal, a másképpen gondolkodókkal szemben: sem a családban, sem a társadalomban, sem a politikában, sem az egyházban. Aki ugyanis nem akar megbocsátani és irgalmazni másoknak, aki állandóan csak elégedetlenkedik, s ezért aztán folytonosan mogorva, gyűlöl és szívében bosszút forral, az előbb-utóbb súlyosan megbetegszik. Huszonegyedik századi helyzetünket sajnos leginkább a nagyfokú tolerancia- és szeretethiány, nyomában pedig a gátlástalan kegyetlenség (a totális irgalmatlanság) jellemzi, amelynek legfelső fokát a világméretűvé vált terrorizmus jelzi. A legrövidebb út afelé, hogy belső egyensúlyunkat elveszítsük és testileg-lelkileg megbetegedjünk, az, ha nem tudunk irgalmazni és nem tudunk másokkal szemben irgalmasan viselkedni.

A tékozló fiú története mindezeken túl persze még arra is tanít bennünket, hogy ha kellőképpen nem vigyázunk, nagyon hamar „kifosztottakká" (Ady), kitaszítottakká és fölöslegessé válhatunk. Viszont a mindannyiunkat haza váró Atyaisten áldó karjai között, éppúgy mint gyermekkorunkban szüleink karjai között, elvesztett nyugalmunkat és békénket megtalálhatjuk, sőt Isten személyes meghívása alapján lelket tápláló lakomáján (a vasár- és ünnepnapi eukarisztián) is rendszeresen részt vehetünk, lelkileg megerősödhetünk és talpraállhatunk. Az elmondottak után úgy gondolom, nem alaptalanul neveztem a tékozló fiúról szóló történetet írásom címében Lukács evangéliuma „szívének", Rembrandtot pedig a hazatérés utolérhetetlen tehetségű, mesteri megfestőjének.

Zárszóként a 80 éve született és 25 éve meghalt Pilinszky János verssorait idézem: „Valójában két szó, mit ismerek, / bűn és imádság két szavát. / Az egyik hozzám tartozik. / A másik elhelyezhetetlen."


Józsa István

REMBRANDT: A TÉKOZLÓ FIÚ HAZATÉRÉSE

A művészet történetében a 19. század végéig, az avantgárd fordulatig a festmények, a többalakos kompozíciók a Biblia, a görög-latin mitológia történeteire, helyzeteire készülnek. A tékozló fiú története az európai művészet történetében az egyik leggyakrabban megjelenített.

Rembrandt élete utolsó évében két képet fejez be, egy önarcképet, híres időskori portréját és A tékozló fiú hazatérése című kompozícióját. A képet a bal felső saroktól a jobb alsóig átló választja két részre, ezzel emeli ki az előtérben apa és fia alakját. Így elhelyezve a geometriai perspektívában az egyes alakokat, a helyzetet a megvilágítással teszi élővé. Az eljárás, a chiaroscuro a chiaro, világos és az oscuro, homályos összhatását jelenti, a festő a fény játékával a térbe helyezést teszi élővé. Rembrandt drámai, sötét tónusokat ötvöző fényhatásait Caravaggio piros–fekete kontrasztokra épülő formanyelvével szokták rokonítani. A szakirodalom a pályaívet követve az egyre borongóbb ábrázolásmódról beszél.

A chiaroscuróval felépül a kép központi mértani alakzata, a piramis, illetve követhető, hogy a kép háromszögekre épül. A központit az apa és a fiú testhelyzetének, mozdulatainak, ruházatának vonalai alkotják. Az előtérben térdeplő fiú alakja is háromszögre, pontosabban egymást folytató háromszögekre épül. A Biblia földi atya–mennyei Atya párhuzamról beszél, Rembrandt képén a háromszög a Szentháromság jelképe. Az apa jobb keze nőies, utalás ez arra is, hogy a Szentlélek asszonyi természetű, több nép szövegkincse leírja a gondolatot, köztük elsősorban orosz gondolkodók műveiben találjuk meg. A Szentháromság tehát másfelől Rembrandt emberképe. Tékozló fiú, minősít a festő, nem tud helyesen élni a lehetőségeivel.

Rembrandt bibliai fogalmakban gondolkodik, magát nevezi tékozló fiúnak. 1635-ben, fiatalon, 29 évesen festi A tékozló fiú a tavernában Rembrandt és Saskia című képét. Rembrandt a kép nézője felé fordul, magasba emeli poharát, mintha Saskiával, feleségével pohárköszöntőt mondanának. A festő végül is egész életében tékozló fiúnak nevezi magát, illetve egyáltalán az embert. Hazatérés… A tékozló fiú hazatérése a halni készülő Rembrandt képe, a mennyei Atyához megtérő emberé.

Rembrandt egy gondolatot fest meg, végső, egzisztenciális összegezést. Leltár, mondta a Költő.

Utolsó önarcképe és A tékozló fiú hazatérése egy nagyformátumú életmű lezárása. Hogy mi történik, amikor a festő tükör elé áll, az elméletírás könyvtárnyi szakirodalomban részletezi. Egy kép fizikai valóságában tehát – és nemcsak – szellemi portré. Az életmű teljes egész.

A későbbi korokban, amint az a nagy művek esetében történni szokott, Rembrandt festményének számtalan feldolgozása, parafrázisa született. Például Tarkovszkij Solaris című filmje. És több évszázada tart az emblematizálódás folyamata, amely mára már ott tart, hogy az interneten a bangkoki Rembrandt Hotel szépségeit ajánlják az utazónak. A művészet, maga a keresztény világ, de már az iszlám határain is túl. Mindez hűen jelzi, hogy az a gondolati tér, amelyet Rembrandt képében, képeiben vizualizált, egyetemes emberi.


AZ OTTHON MARADÁS GYÖTRELMEI

Elborzaszt, kiborít a szenvedés, a kín; kellemetlen és kezelhetetlen a fájdalom, a sírás; az ezekkel való szembesülés. Leginkább megvisel a velük szembeni tehetetlenség, a kiszolgáltatottság. Hiszen a szenvedés, főleg ha elégséges oka van, már kívül esik az emberi cselekvés vagy ügyeskedés körén. Ha fizikai a fájdalom, és nem enyhíthető, nem szüntethető meg, azért, mert az okával szemben tehetetlen vagyok; ha lelki, és mások gonoszsága, szívtelensége, érzéketlensége okozza, amelyre se szép szóval, se logikai érvvel nem tudok hatni, azért, mert a bántók a hatáskörömön kívül esnek. Így aztán csak állok, szemlélem a másik ember fájdalmát és vele szenvedek, a csupán mentálisan átélt szomorúság jobban kifáraszt; másképp hat rám, mint ha magam szenvednék, tevékenyen… Menekülök minden ilyen helyzetnek még a lehetőségétől is: nem tudok szembenézni saját tehetetlenségemmel, kicsinységemmel, amelynek következtében bele kellene törődni a megváltozhatatlanba, el kellene fogadni a világban ott bujkáló rosszat, a gonosz szándékot és a végességünkből fakadó fájdalmat, betegséget, a halál felé vezető út kínjait.

Menekülök mindezektől: azért nem lépem át az otthon, az apai ház küszöbét. Itthon dolgozgatok, robotolok, és hű vagyok: a házhoz, a gyerekkor falaihoz, fáihoz, apámhoz, a családhoz, a szülőföldhöz. Itthon vagyok és itthon is maradok.

Félek, ezért választom a menekülést: a meleg és ismerős zugba.

Irigyen szemlélem a bátrakat s merészeket, a csomagolókat, a tarisznyával a vállukon, hamuba sült pogácsával útnak indulókat, irigyen gondolom végig a lehetséges kalandjaikat, izgalmas és változatos életüket…

Itthon teszek-veszek, segítek idős szüleimnek, ápolom őket, gondozom a házat, a kertet, az állatokat, tüzelőt hasítok, hajnalban kelek és késő éjjel fekszem, megszakadok a hétköznapok ólmeleg biztonságában, álmodozom a távoli tájakról, az átmulatott éjszakákról, nagy merésekről, nagy tivornyákról és bűnös emberek társaságáról – elképzelem mindezt és sajnálom magam, hogy mindebből kimaradok.

És haragszom, éktelen haragra gerjedek, mert van, aki meri, és, bár áruló, szökevény, őt dicsőítik, miközben az én néma helytállásom senkinek nem tűnik fel, senki sem említ, dicsér, nem kapok kitüntetést, jutalmat… Mert jó, rendben: maradásom oka a kényelmetlenségtől, a világ csúnyaságától való félelem, de döntésem gyökere csak számomra ismert, ők ezt nem tudják, ők csak a helytállásomat, a napi, fogcsikorgatva végzett, unalomig ismételt mozdulataimat látják, mit látják: profitálnak belőle – hát nem volna jogos, hogy el is ismerjék?! De nem, ehelyett az kapja a nyilvános elismerést, aki megszökött a munka elől, aki elárulta, hátrahagyta öreg szüleit – mi lett volna velük, ha én nem alszom éberen mellettük, amikor kell, mentőt, orvost híva, gyógyszert vásárolva, találékonyan kímélve őket a nehezebb ház körüli teendőktől, úgy, hogy fel se tűnjön nekik, mindez kíméletből történik, miközben lassan mindent átveszek tőlük, minden munkát, gondot… Lemondtam a magánéletről, hogy a kóborlók helyett is itt legyek, helytálljak, s még egy köszönetet se kaptam, ezeket a jött-ment kalandorokat meg, amikor végre hazatévednek, úgy ünneplik, mintha ők, s nem én volnék a hős!

B.M.


Mécs László

A tékozló fiú hazatér


Otthon. Család. Kenyér után
futó gond-púpos emberek.
Szülés. Szoptatás. Temetés.
Asztag-rakó hétköznapok:
kérges kezű cselédsereg…

Csúfoltalak, otthagytalak.
Kikértem jogos jussomat,
csuhajra csaptam kalapom,
apám kertjéből hetykemód
vágtam virágos botomat.

Legényesen, toronyiránt.
Botomtól szagos volt az út.
Szemem fecskéje repkedett,
léptem körül tavaszt csinált
s mézes bortól forrt mind a kút…

Mámor-városba vitt a vágy,
mely minden percben változik,
mert minden ember idegen,
összeverődött csók-kalóz:
habzsol, elzüllik, távozik…

Őrült, vad virágkarnevál,
színes gyermektelen gyönyör.
Gyümölcs nincs. Vége: éhezés.
Sertés-koszt: undor-vályuban
fanyaron csillan a csömör.

Elég volt. Nincs már botomon
kéreg: lerágta csúnya szám.
Az örökségem odalett.
Megyek haza. Így koldusan
ha befogad atyám, hazám.

Jöjj Otthon, zsoltár-ajkú csend,
egyhangú látszat-unalom,
melynek száz álma, színe van,
cselédarcú hétköznapok,
jövőt őrlő élet-malom!

Család! Rettentő rejtelem,
a kerítésed gyötrelem,
trágyáz öröm, könny, förtelem,
– de az Igaz, a Szép, a Jó
s az Isten is benned terem!

Atyám, Teremtő, Atya vagy!
Azt tedd velem amit akarsz.
Roncsolt botomat, szívemet
ültesd kertedbe s újra szép
rügyes lesz s arcom Isten-arc…

Joachim Jeremias

JÉZUS PÉLDÁZATAINAK ÜZENETE

Isten irgalma az adósokkal szemben: a tékozló fiú példázata

Jézus igazolta az örömhír hirdetését a megvetett és kiszolgáltatott embereknek. A tékozló fiú példázatában (Lk 15,11-32) látjuk ezt a legvilágosabban.

Helyesebb volna az atyai szeretet példázatának nevezni. Ez a példázat nem allegória, hanem az életből vett történet. Azt mondta a fiú: Atyám, vétkeztem Isten ellen és te ellened. Tehát az atya nem Isten, hanem egy földi atya, de néhány fordulatból kitűnik, hogy szeretetével Isten képmása.

A fiatalabb fiú követeli az őt megillető részt (régen az elsőszülött fiú kétszer annyit kapott, mint a többi fiú), tehát a vagyon egyharmadát. A birtok kétféle formában szállt apáról fiúra: végrendelettel vagy az apa életében ajándékozással. Utóbbi esetben az a szabály volt érvényes, hogy a tőkét azonnal, míg a kamatokat csak az apa halála után kapja meg az ajándékozott. Ez azt jelenti, hogy amíg az apa él, a fiúé a birtokjog (az apa nem adhatja el a szóbanforgó földet), de nincsen rendelkezési joga (ha a fiú eladja az ingatlant, az új tulajdonos csak az apa halála után veheti birtokba), az apa viszont korlátlanul megtartja a haszonélvezetét haláláig. Ennek a joggyakorlatnak felel meg az, hogy az idősebb testvér az egyedüli jövőbeni birtokos, az apa a haszonélvezetet gyakorolja. A fiatalabb fiú nemcsak a birtokjogot, hanem a rendelkezési jogot is követeli, tehát végkielégítést kér, mert önálló egzisztenciát akar alapítani. Miután mindenét pénzzé tette, kivándorol. Abban az időben Palesztinában legfeljebb 500 000 zsidó élt, míg a diasporában szétszórtan több mint négymillió. A nagymérvű kivándorlás egyrészt a gyakori palesztinai éhínségnek volt köszönhető, másrészt Levante nagy kereskedővárosai csábítóan kedvező életfeltételeket biztosítottak. A fiatalabb fiú nyilván nőtlen volt: ebből életkorára is következtethetünk, mert abban az időben 18-20 éves korban kötöttek házasságot. A fiú kénytelen tisztátalan állatokkal foglalkozni (Lev 11, 7), nem szentelheti meg a szombatot, tehát a legmélyebb megaláztatást szenvedte el, kénytelen volt vallását megtagadni. Miért nem vett el a disznóeledelből? Szeretett volna jóllakni a szentjánoskenyérrel, amivel a disznókat etették, de senki sem adott neki abból. A táplálékot lopnia kellett. Ekkor magába szállt. A héber és arameus nyelvben a bűnbánat kifejezése: „Felkelek és elmegyek" ugyanezeket a szavakat találjuk 2Sám 3, 21-nél. A végkielégítést megkapta, tehát követelése már nincs. Táplálékra és ruházatra sem tarthat már igényt. Az ehhez szükséges pénzt maga akarja keresni. Ezért mondja: „tégy olyanná, mint béreseid közül egy". Az atya odafutott. Ez idős keleti embernél egész szokatlan, méltóságán alulinak tartja, ha még oly sietős is a dolga. Megcsókolta őt. A csók a megbocsátás jele (2Sám 14, 33). Az atya nem hagyja őt kibeszélni és a ki nem mondott szavakat ellenkezőjére változtatja. Nem mint napszámost, hanem mint díszvendéget kezeli a hazatértet. Három utasítást ad. Hasonlítsuk össze József történetével. József a fáraótól gyűrűt kapott, drága gyolcsruhát és aranyláncot (Gen 41, 42). Az ünneplőruha Keleten magas kitüntetést jelentett. Nem ismerték az érdemrendet. Ha a király valakit kitüntetésben akart részesíteni, értékes ruhát ajándékozott neki. Az új ruha a kegyelmi idő jelképe. Gyűrű és cipő. Amint az ásatási leletek bizonyítják, pecsétgyűrűről lehetett szó. Átadása a teljhatalom átruházását jelenti. A cipő fényűzés, csak szabad ember viseli, a fiú többé ne járjon mezítláb, mint a rabszolgák. Csak ritkán ettek húst. Különleges alkalmakra borjút hizlaltak. Annak levágása örömünnep volt a ház lakói és szolgái számára. Ez esetben a hazatért fiút ünnepélyesen befogadták az asztalközösségbe. A három utasítás a megbocsátás és a gyermeki viszony helyreállításának láthatóvá tétele. Mindenki vegye tudomásul. Lk 15, 24 két párhuzamos, realisztikus képet tár elénk. Mindkettő a fordulatot ecseteli: a halálból való feltámadás és az elveszett juh hazatérése a nyájhoz. A 25. vers mutatja, hogy a lakoma után zene és tánc következett. A 28. vers szerint az atya ismét elhagyja a házat, amint a 20. vers szerint is tette. Kérlelte, barátságosan szólt hozzá. Az idősebb fiú a megszólítást elhagyva szemrehányásokkal illette atyját (29-30), a hazatérőt nem is nevezte testvérének. Megvetően mondta: Ez a te fiad. (Mt 20, 12; Lk 18, 11; ApCsel 17, 18.) Az atya viszont szeretetteljes hangon szólítja meg: Gyermekem, fiam (31). Vigadnod és örvendezned kellene, hiszen a testvéred hazatalált.

A példázat lenyűgöző egyszerűséggel ecseteli: ilyen Isten, ilyen jóságos, ilyen irgalmas, ilyen túláradó szeretettel teljes. Örül az elveszett hazatérésének, mint az atya, aki örömünnepet rendezett. – De ez a példázatnak csupán egyik fele. A példázatnak két csúcsa van. Nemcsak a fiatalabb fiú hazatérését írja le, hanem az idősebb fiú tiltakozását is. Mindkét rész úgyszólván refrénszerűen ugyanazzal az igével végződik (24. és 32.) Mivel az első rész zárt egységet képez, a második első pillanatban feleslegesnek látszik. De semmi sem jogosít fel arra, hogy a második részt toldaléknak tekintsük. Mind nyelvi, mind tárgyi szempontból a történet keretébe tartozik, anélkül, hogy allegorizálna, a11. vers előkészíti, és hasonmását Máté 21, 28-3l-ben találjuk, mely példázatot olyan embereknek mondta Jézus, akik az idősebb testvérhez hasonlítanak, azaz olyan embereknek, akik bosszankodnak az evangéliumon. A cél az volt, hogy lelkiismeretüket eltalálja. Nekik mondja Jézus: ily nagy az Isten szeretete elveszett gyermekei iránt, és ti örömtelenek, szeretetlenek, hálátlanok, önteltek vagytok. Legyetek ti is irgalmasok! Ne legyetek oly szeretetlenek! A lelki halottak feltámadnak, az eltévedtek hazatalálnak, örüljetek ti is!

Mint a többi kétcsúcsú példázatnál, a hangsúly itt is a második csúcson van. A tékozló fiú példázata tehát elsősorban nem az örömhír hirdetése, hanem az örömhír igazolása a kritikusokkal szemben. Hogy Isten szeretete ilyen határtalan, ez Jézus igazolása. De Jézus nem áll meg az apológiánál. A példázatot hirtelen megszakítja, és kimenetele nyitva marad. Ebben tükröződik a valóság. Jézus hallgatói az idősebb fiú helyzetében vannak, akinek döntenie kell, akarja-e követni atyja kérlelő szavát és együtt örülni. Jézus nem tör pálcát felettük, még reménykedik, segíteni akar rajtuk, hogy legyőzzék botránkozásukat az evangéliumban, hogy felismerjék azt, hogy önteltségük és szeretetlenségük Istentől elválasztja őket, hogy megtalálják azt a nagy örömet, amit az evangélium ad. Az örömhír igazolása szemrehányássá válik. Jézus a kritikusok szívét kívánja megnyerni.

Az a felismerés, hogy Lk 15,11-32 elsősorban apologetikus példázat, mellyel Jézus kritikusaival szemben igazolni akarta asztalközösségét a bűnösökkel (2. vers), nyomós következménnyel jár. Jézus megbotránkoztató magatartását azzal igazolta, hogy példázattal illusztrálta Isten határtalan szeretetét a hazatalált bűnössel szemben. – Úgy cselekszem, amint Isten akaratával és lényével egyezik.

Jézus tehát cselekedeteivel Istennek a töredelmes bűnös iránti szeretetét kívánta aktualizálni. Ezzel lepleződik a példázat, mely nem tartalmaz semmiféle krisztologikus kijelentést, csupán burkolt teljhatalmi kijelentést. Jézus Isten helyett cselekszik, Isten helyettese.


AKI MINDEN FIÁNAK ELÉBE SIET

„Apja […] elébe sietett, a nyakába borult és megcsókolta."

(Lk 15,20)


Azt szokták kérni tőle: bocsásson meg, irgalmazzon és kegyelmezzen nekik. Nem tartok velük. Nem tudom önkényes uralkodónak tekinteni őt.
Azt szokták mondani: engesztelik. Nem tartok velük. Nem hiszek haragjában és elfordulásában.
Azt szokták mondani: fürkészik akaratát. Nem tartok velük. Nem hiszem, hogy mást akarna, minthogy általa-vele-benne tiszta szeretetté váljak.
Azt szokták mondani: egyszer majd megítéli őket. Nem tartok velük. Nem hiszem, hogy áttetsző szereteten kívül mással is tud tekinteni rám.
Azt szokták kérni tőle: fogadja el áldozatukat. Nem tartok velük. Nem hiszem, hogy az én véges ajándékomra lenne szüksége.
Azt szokták kérni tőle: áldja és szentelje meg őket. Nem tartok velük. Nem hiszem, hogy külön kellene kérnem fényt és meleget attól a „Naptól", amelyik nem tud nem-világítani és nem-melegíteni.
Azt szokták kérni tőle: haláluk után vegye fel őket mennyországába. Nem tartok velük. Nem hiszem, hogy végtelen szeretetét emberi idő-fogalmainkba zárná.

Azt szoktam mondani: egyedül csak rossz szándékú tetteim zárhatják el előlem éltető fényét és melegét. Árnyékot vető falakat csak én építhetek…
Azt szoktam mondani: bűn-falaim lebontása után megtapasztalt tiszta fénye (újra) egybeolvaszt vele. A bennem lévő „hiányt" ő tölti fel – ő „engesztel"…
Azt szoktam mondani: végtelenül tapintatos szeretete meghagyja szabad akaratomat. Ő nem akarhat mást, mint tiszta szeretetté válásomat. Innen forrásozó ember-cselekedeteim már nem lehetnek nem-kedvesek számára…
Azt szoktam mondani: önzésben és szeretetlenségben gyökerező, árnyéképítő tetteim és fényben tartó szeretet-aktusaim által minden pillanatban „megítéltetek"…
Azt szoktam mondani: a tiszta szeretet nem ismer áldozatot. Nem vár el és nem ajánl fel semmit. A tiszta szeretet „csak" szeretni tud. Türelmesen, jóságosan, nem féltékenyen, nem kérkedően, nem kevélyen… A tiszta szeretet visszaütés helyett tudja a keresztet választani…
Azt szoktam mondani: nem őt kell felkérnem az áldásra, hanem – önzőségemtől megszabadultan – magamat kell képessé tennem annak folyamatos befogadására. Azt szoktam mondani: minden szeretet-aktusomnak (és csak annak) áldásközvetítő és továbbszentelő ereje van…
Azt szoktam mondani: önzőségemet kiégető, bennem világító szelíd fénye „most" teremt mennyországot számomra.

Azt szoktam mondani: ha Jézus soha más példázattal nem szólt volna, csupán a tékozló fiúról szóló egyetlen eggyel, azzal is tökéletesen bemutatta volna „Atyját". Őt, aki végtelenül nyugodt és békés, őt, aki tiszteletben tartja fiainak akaratát, őt, aki nem kér és nem vár el, hanem övéből ad… Őt, aki nem szorul rá engesztelésünkre, őt, aki nem elfordul, hanem visszavár, hiszen jól tudja, a „szülői ház" fényétől és melegétől elszakadt fiú fázik és sötétben jár… Őt, akinek háza nem ismeri az „én"-t, akinek házához ennek megtagadása árán lehet visszajutni… Őt, aki jól tudja: saját magának bocsát meg, irgalmaz és kegyelmez a megtérő tékozló fiú… Őt, akinek házát talán senki sem tudja teljesen elfelejteni… Őt, aki szűnni nem tudó, világító/melegítő – áldó/szentelő tiszta szeretet-fényével nem rejtekben várakozik, hanem minden egyes fiának „elébe siet"…

Ozsváth Judit


Ana Boariu

A FIÚ

(Le fils. Jean Pierre és Luc Dardenne filmje, Belgium–Franciaország, 2002. Díjak: a legjobb férfi alakítás díja – Cannes 2002, az ökumenikus zsűri díja – Cannes 2002. A filmet Romániában a Moebius Társaság forgalmazza, bukaresti bemutatója 2005 őszén volt a romániai Signis keresztény filmfesztivál keretében.)

A Cannes-ban 2002-ben bemutatott filmet nevezhetnénk akár kísérletinek is, ugyanakkor rendkívül egyszerű és erőteljes. Kísérleti a filmezési technikája: a kamera egy mozgatható kar segítségével folyton követi a film hősét (Olivier Gourmet játssza), többnyire hátból filmezve őt. Olivier a filmben asztalos, egyben oktató. Attól a pillanattól, hogy a műhelyben megjelenik s a kurzusra beiratkozik a Francis nevű fiatalember, az Olivier megszemélyesítette mester lesben álló vadhoz kezd hasonlítani: nem tudjuk, támadni vagy védekezni készül. A kamera követi őt, a tarkójára mered, kergeti, lesi, ahogy ő maga Francist. A filmezési stílus erőteljes realista vonást mutat, szinte-szinte dokumentarista hatásokra épít.

A történet a két főhősre alapoz: a mesterre s tanoncára. Zene nélkül, különleges effektusok nélkül, a természetes fény kissé nyers világánál filmezték: így jellemzik, így mutatják be a film készítői egy asztalosműhely mindennapjait. Francis első inashetében megtanulja a fát mérni, illeszteni, a vállán hordani és fajtáit megkülönböztetni. De a mester számára is tanulással telik a hét: ő megtanulja az embert felmérni, e nem kívánt inas terhét a vállán hordozni, a végén pedig megtanul a megbocsátás és bosszú közt választani. Mert Francis a maga 16 évével éppen most szabadult a börtönből, ahol öt évet töltött gondatlanságból elkövetett emberölés miatt. Az áldozat a mester fia volt.

Semmi sem fölösleges e filmben, minden jól kimért, tökéletesen egyensúlyban van. A belső, emberi, érzelmi egyensúlyvesztés annál nyilvánvalóbb, minél kiegyensúlyozottabbak, kiegyensúlyozottak a részletek. A mester s a tanonc közti első találkozás a műhely öltözőjében történik: a mester a fiú méretei felől érdeklődik, hogy a megfelelő nagyságú munkaruhát adhassa neki. Mielőtt azonban Francis válaszolhatna, a mester már mondja is: 1,68– 1,69. A fiatalemberre ez nagy hatást gyakorol. Amikor legközelebb találkoznak a munkaidő végeztével, Francis kicsit mulat, arra kérve a mestert: saccoljon meg különböző távolságokat, a járdaszegély s az autó kereke, közte s az autó közt, az ő lába s a mesteré között. De mi a valódi távolság Francis és Olivier közt? Mennyit hidaltak már át, hogy egymáshoz közelebb kerüljenek? Ha ez egyálalán lehetséges… Ebben a gondosan kimért világban Olivier lelke igen kétes egyensúlyban leledzik. Hiszen szinte felbukik a fiú súlya alatt!

Amikor Olivier felesége felfedezi, ki az új inas, sokkos állapotban kérdezi: Kinek képzeled te magad? A kérdésözön folytatódik, válasz nélkül: Ki csinálná ezt végig, amit te? Miért teszed? És Olivier nem tudja. Ösztönösen indult el ezen az úton. Bosszút akar állni vajon, vagy meg akar bocsátani?

Megbocsátani nehéz. Nem adja könnyen magát. Olivier megpróbál kiszámított és kiegyensúlyozott mester lenni. Francis kedveli őt. Közeledik hozzá, miközben a gyászoló apa szeretné magától távol tartani fia gyilkosát. Fél, miközben szüksége van arra, hogy megbocsáthasson, hogy megérthesse… Szüksége van egy fiúra, s az övé halott.

Olivier Gourmet-nak szinte sosem látjuk az arcát. A rendező úgy vélte, nem illő szemből látni őt. De talán pont mert a rendező olyan nagyon kimérte a pillanatokat, amikor Olivier Gourmet arcába nézhetünk, ez a kép bevésődik az emlékezetünkbe. Felfedezzük rajta az értetlenségnek, a fájdalomnak és az értés vágyának keverékét. Mindez olyan jól kimért, adagolt, hogy csak azt mondhatjuk: Olivier Gourmet jogosan kapta a legjobb férfi alakítás díját Cannes-ban.

A rendezők: a Jean-Pierre ši Luc Dardenne testvérpár (kétszer is elnyerte már a cannes-i nagydíjat, a Palmes d’Or-t, egyszer 1999-ben Rosetta, másodszor 2005-ben The child című filmjével) a megbocsátás témájára koncentráltak itt. Olyan téma ez, amelyet eleve kereszténynek nevezhetünk, még akkor is, ha maguk az alkotók nem szánták kifejezetten vallásosnak. Hogy sokan mégis így tekintették, kissé meg is ijesztette őket. Luc Dardenne számára ugyanis a vallásos kifejezés valamifajta édeskés kegyességet jelent. A Jézushoz való viszonyítástól pedig azért félnek az alkotók, mert a többségében nem gyakorló vallásos nézőket ez a címke esetleg elfordíthatná filmjüktől, úgy ítélve, egy ilyen vallásos témának esetleg nincs köze az élethez. Vajon ez az ódzkodás azt is jelzi: a nyugati világban Jézus a világtól elszakadt, édeskés vallásossággal vált azonossá?!

Az alábbi interjúrészlet az alkotóknak azt a vágyát tükrözi, hogy jól értsék, hogy értsék őket. Sokan, akik az egyházon kívül élnek, mindenféle vallásos élménytől messzire szakadva, csak úgy tudnak a keresztény megbocsátás fogalmára tekinteni, mint ami egy rituálé része, rituális gesztus csupán, de nincs köze a valódi élet tényeihez, nehézségeihez, fájdalmához – valóságához. Jean Pierre és Luc Dardenne viszont szeretnék, ha nézőik megéreznének valamit a megbocsátás nehézségéből, fájdalmából s abból, milyen nehéz eljutni hozzá. De azt is szeretnék megéreztetni, mennyire felszabadító! A rendezők lépésről lépésre vezetnek keresztül e folyamaton, amit a fia gyilkosával szembesülő apa megél. Feszült, nyugtalanító, nehéz folyamat ez, amelynek végén azonban ott a felszabadulás.

Luc Dardenne: „Amikor valaki kijelenti, hogy a film a megbocsátásról szól, az a válaszom rá: miért ne? Azt azonban sajnálom, amikor ezt úgy értik, hogy ez Krisztus életének illusztrálása. Mert akkor úgy érzem, a film elveszítette igazi értékét, ha semmi máshoz nem kapcsolják. Mindenesetre remélem, akik kereszténynek tekintik a filmet, nem erre gondolnak. Ez talán kulturálatlanságunknak a része, hogy azt hisszük, a megbocsátás csak a kereszténység tartozéka. […] Talán ezért is van ez, mert előbb a ne ölj parancsát tették fel, s azt egyértelműen a judaizmussal azonosították… Aztán következett a kérdés: mit tegyél azzal, aki megölte a fiadat, a rokonodat… Mit tegyél vele? Nem volt az nyilvánvaló, hogy erre a válasz: őt sem kell megölni. Erre a következtetésre eljutni hosszú út. Ma még létezik a halálbüntetés néhány amerikai államban. De ez sokkal egyetemesebb kérdés, és alapvetőbb, mint pusztán egy vallás kérdése. Talán nem világos, amit mondok. Azt akarom ezzel kifejezni, hogy a megbocsátás egyetemes, emberi, lényeges… de valóban vallásos aktus. A görögöknél nem tevődött fel a megbocsátás kérdése. A film vallásos abban az értelemben, hogy azt a nagyon is valóságos kérdést szegezi a nézőnek: mit kell egy gyilkossal tenni?"

Mit tegyél tehát azzal, aki megölte a fiadat?

A fiú című film igenis vallásos film. És mélységesen keresztény még akkor is, ha az alkotók félnek e besorolás, e címke következményeitől. E film a közvetlen, a napi valóságot mutatja meg, a kereszténység központi drámáját, drámaiságát. S elképzelhetetlen is lenne a kereszténységen kívül. Mert története a szeretet és megbocsátás parabolája, az apa, s az Atya szeretetéé s megbocsátásáé. Ugyanakkor e film nem akar más lenni, mint egy igazi, rendkívül őszinte műalkotás, s egy olyan drámát mutat, amely bárkivel megtörténhet.

Blumenfeld Ágnes fordítása


Borsos Szabolcs

APA, MIÉRT ÉLÜNK?

(folytatás előző lapszámunkból)

Ez olyan, mint egy csalamádé! Azt hittem, hogy a filozófia valami komolyabb dolog, ha nem is éri el a teljességet, de legalább törekszik az egyetemességre, az általánosságra. A miért élünk kérdésre a filozófia nem törekszik valami általános igazságot tükröző válaszra? Ha nem így van, akkor felejtsük el ezt a beszélgetést.

Tetszik nekem ez a kitörés. Jelzi számomra azt, hogy erről a kérdésről komolyan kezdtél gondolkodni.

Kösz a bókot!

Beszéljek most már egyenesen: a miért élünk kérdés, bármilyen helyzetben, nagy vonalakban ugyanarra a lényegi témára kellene vonatkozzon. E kérdés lényegi magva a következő meggyőződés: értelmes a mi életünk, van rendeltetésünk, tudjuk azt, hogy hasznosak vagyunk stb. Ezekről nem tudunk lemondani. Legtöbbször kimondatlanul maradnak ezek a meggyőződések, néha tagadjuk is ezeket, főleg, ha kilátástalan helyzetbe kerülünk. Talán jó lenne azzal kezdenünk, hogy sajátos meggyőződéseinket elsősorban pozitív módon fogalmazzuk meg. „Én tudom, hogy életem értelmes, mert engem szeretnek és én szerethetek." Ilyenszerűen kellene fogalmaznunk. A miért élünk kérdés ugyanarról szól: ki az ember valójában és milyen rendeltetése van a világban? Erre a kérdésre kizárólag pozitív választ adhatunk.

Ez nem lehet igaz, mert mi van akkor, ha tagadjuk az általad felsorolt meggyőződéseket?

Nincs semmi a tagadással, meg lehet tenni, csupán egy dologra hívnám fel a figyelmedet: bármilyen negatív kijelentésed, illetve meghatározásod nem lehet pusztán tagadó, mert értelmetlenné válna. Képzeld, ha az autót úgy határoznád meg, hogy az nem villamos, nem repülőgép és nem kerékpár. Ebből még nem tudhatjuk, mi az autó. Ha minden alapvető meggyőződésedet kérdéses formában vállalod fel, akkor számolnod kell azzal, hogy ez a magatartás válik léted pozitív hordozójává. Minden negatívum és minden tagadás végső soron egy jól meghatározott és viszonylag könnyen felfogható pozitív létben válik értelmezhetővé. Itt vagy te is, illetve léteznie kell annak az embernek is, aki megfogalmazza negatív érzéseit. Minden társadalmi berendezkedésben kialakulnak azok a meggyőződések, amelyek nélkül – hidd el nekem – nem tudnánk élni. A demokratikus játékszabályokba, az erkölcsökbe, az emberi jogokba vetett hitünk arról szól, hogy meggyőződésünk szerint ezek örökérvényű dolgok. Meggyőződésünk alapján minden, ami az emberi élettel összefügg, örökérvényű, ezért maga a meggyőződés mint a megismerés és belátás fenntartásának eszköze is örökérvényű. Az örökérvényűség nem jelent örökkévalóságot, de a nyelvi kultúrán belüli, emberhez méltó megmaradást mindenképpen. Szervesen kapcsolódik egybe a nyelvi kultúra a társadalmi berendezkedéssel. Minél többet időzöl saját nyelvi kultúrádnál, annál inkább kihasználhatod az adott társadalmi berendezkedés által felkínált lehetőségeket arra vonatkozóan, hogy miként válaszolsz feltett kérdésünkre.

Az az érzésem, mintha ez a filozófia kissé nagyképű lenne. Nem körvonalazódik itt egy csapdahelyzet?

Bizony jól látod, ez a filozófia állandósult problémája. Egyik oldalról vádolható elitizmussal, vagyis egyfajta felsőbbrendűséggel, hogy kizárólag csak a képzett és művelt emberekhez szól, a kevésbé képzett tömegek ebből a folyamatból ki vannak zárva. Másik oldalról óriási a kísértés arra, hogy a filozófia bizonyos értelemben a tömegek befolyásoló tényezőjévé, az ideológiák gyártójává váljon. Hol van az igazság? Valahol a kettő között. Mert igaz ugyan, hogy bizonyos szempontból képzettségre is szükség van, de ez a képzettség nem jelenthet szakadást. Minden embernek, iskolai végzettségétől függetlenül, joga van arra, hogy önmaga létének értelmességével kapcsolatban kérdéseket tegyen fel és válaszkísérleteket fogalmazzon meg. Ugyanakkor az is igaz, hogy tömeglélektanná vagy államvallássá sem válhat a filozófia. Ez a helyzet! A 20. századi filozófia legmarkánsabb irányzatai elég jól meghatározott utat jelölnek: az emberi egzisztencia útját. Számomra ez követhető a 21. században is.

Milyen út ez?

Olyan út, ahol kérdésünk alapvető témaként jön szóba és kiegészül az ember méltóságának és élhetőségének a megfogalmazásával. Eddigi beszélgetésünk is tulajdonképpen ilyen szellemben zajlott. Az a tény, hogy kérdésünket komolyan vesszük, és megpróbáljuk magunkból kibeszélni mindazt, ami hozzátartozik és mindazt, ami rárakódott, arról győzhet meg: az egzisztencia útján vagyunk.

Ennek az útnak van-e valamilyen vége? Nem mintha beleuntam volna, csak kezdünk újból belebonyolódni valamibe, ami számomra homályos és bizonytalan.

Nem szeretnék ilyen érzéseket kelteni benned, inkább hallgassunk valami zenét, próbáljuk ki, hogy van-e felfrissítő hatása?

Bármilyen zenére gondolhatok? Elég nagy a választék, hiszen tudod, végül is neked köszönhetem, hogy annyiféle zenei stílust ismerek és fogyasztok.

Bármilyen zene jöhet. Tudod, hogy miért?

Még nem, de attól tartok, hogy nem sokáig maradok a tudatlanság sötét kamrájában, mert valami filozofikus magyarázat következik.

Ez telitalálat. A zene számomra akkor zene, ha összhangot, azaz harmóniát közöl, és továbblépésre, továbbgondolásra, kreativitásra késztet. Még mielőtt megkérdeznéd, hogy mi a harmónia, rögtön jelzem: az emberi személy egészére kiható, nyugodt állapot, ami valami egészet, egységet óhajt kifejezésre juttatni. A görög filozófiában többen foglalkoztak a harmónia kérdésének megválaszolásával. Püthagorász és tanítványai arra a megállapításra jutottak, hogy a zene világa és a számok világa között szoros összefüggés van. A zene hallgatásától eljuthatunk a számok birodalmába. A számoktól pedig milyen irányba léphetünk tovább? Azt hiszem, sejted már.

Tán kíváncsi lennél a bizonyítványomra, a benne levő számokra? Azt hiszem, a benned levő harmónia egy kissé felborulna, és még csak finoman fogalmaztam. Komolyra fordítva, azt hiszem, valami filozófiai bonyodalmat forgatsz a fejedben. Sejtem, miről van szó. A számokból valami irányba szeretnél következtetni.

Ha megengeded, akkor a számokból vezetném le a tudományokat, azokat a dolgokat, amelyek nélkül nem kérdezhetnénk azt, hogy miért élünk. Eljutottunk arra a pontra, amikor a filozófia megállásra kényszerül, és szájtátva figyeli azt a mérhetetlen fejlődést, ami átszövi életünket, álmainkat, reményeinket és beteljesülésre váró vágyainkat.

Tán kudarcot vallott a filozófia?

Bizonyos értelemben – becsületesen be kell vallanom – igen. Elfelejthetjük a hagyományos értelemben vett filozófiát, amikor a világhálón keresed a kapcsolatot, a postaládád a szobádban levő számítógép. Az orvostudományban megtörténik az, hogy több száz kilométer távolságból végeznek el életmentő műtéteket. Nincs felkészülve a filozófia arra, amit manapság virtuális valóságnak neveznek. Benne vagyunk, de azért mégsem egészen, mégis érinti életünket a maga teljes valóságában. A következő évtizedek tudománya itt kezdődik, vagy talán itt ér véget? Nem tudom.

Kezdesz átmenni depi-be!

Mi ez?

Depresszió!

Látszólag ez igaz is lehetne, mégis azt mondom neked, hogy visszakanyarodva alaptémánkhoz, a miért élünk kérdéshez, elsődlegesen próbáljuk meghatározni a tudomány fogalmát. Mi a tudomány?

Melyik tudományra gondolsz? A természettudományra, a társadalomtudományra, a humántudományokra?

Nagyon felvilágosult vagy, ez tetszik nekem. Ennek ellenére megfogalmaznám kételyeimet: az az érzésem, hogy ismereteid felületesek. Próbáljunk visszakanyarodni az alaptémához: miért élünk? Erre a kérdésre mit mondhat a tudomány? Mi a tudomány valójában? Mire való?

Azt hiszem, arra, hogy segítse az ember boldogulását és könnyítse életét.

Talán igazad van, de kezdetben a tudomány nem volt éppen ennyire bonyolult.

Ne haragudj, várnak rám, ezért nincs időm arra, hogy tudománytörténeti előadásba bocsátkozz. Ha megengeded, akkor egyértelműen megkérdezném: mi a tudomány rendeltetése ma és holnap? Mit kell tudnom erről a csodabogárról?

Sietős neked az idő!

Az idővel semmi bajom, csupán látom, hogy telik és közben esteledik!

Még versbe szedetten is kifejezed, mennyire unod ezt a párbeszédet. Kösz! Még mielőtt megszólal a mobilod, igyekszem röviden válaszolni a feltett kérdésre. A tudomány ma már gyűjtőfogalom. Egyrészt az emberi élet minőségének javításával foglalkozik, másrészt pedig – a maga módján – felteszi ugyanazt a kérdést, amire mi közösen keressük a választ. Ezt a tudományos módot úgy képzeld el, mint egy hálót, amelyből kikaparható többféle válasz.

Ezzel a kaparással és a hálóval felhívod magadra a figyelmet. Provokálsz?

Dehogy provokállak, csupán annyit jeleznék, hogy ahány tudomány létezik, szinte annyi válaszról tudunk. Minden tudomány valójában a nagy hálóból kaparja ki magának a miért élünk kérdésre saját válaszát. Néha előfordul, hogy egymásnak ellentmondanak. Erre a leglátványosabb példa az örökzöldnek számító vita arról, hogy az ember teremtés útján, vagy a tudományos fejlődés útján jött-e létre? Erről ne kérdezz engem, mert indulásból elhibázottnak tartom ezt a kérdésfeltevést. Visszatérhetünk rá, de csak később. Most inkább a tudományról beszéljünk. Fogadjuk el végre, hogy nagyon sok tudomány létezik, mint ahogy nagyon sokféle fajta halat foghatunk a tengereken. Minden halnak joga van a léthez, ezért minden tudomány kifejtheti vélekedését a miért élünk kérdésről. Nagyképűség nélkül egy dolgot kijelentenék.

Türelmetlenül várom!

Arról van szó, hogy a jelképes hálót valakinek össze kell tartania. E nélkül a halak sokaságát nem észlelhetnénk. Egyáltalán mi is ez a háló? – tehetnénk fel a kérdést. Azt gondolom, a filozófiát kell elképzelnünk ebben a háló-szerepben, mert végső soron a filozófiából nőtte ki magát minden, amit manapság tudománynak nevezhetünk. Ennek a hálónak – amely napjainkra már eléggé kopott és szakadt lett – vajon mi lehet a szerepe? Filozófusodként, ha megengeded ezt az öncímkézést, egy dolgot vállalhatok: fölteszem ezeket a kérdéseket, még akkor is, ha nem érkeznek rá válaszok!

Honnan várod a válaszokat? Arra gondolsz, hogy az égből lepottyannak bizonyos megoldások, ötletek?

Tudom, hogy provokálsz, és nagyon remélem, nem tartasz éppen ennyire balszerencsésnek, hogy finom legyek… Tudod, ez a műfaj, amit most filozófiának nevezünk, az én olvasatomban párbeszedés dolog. Ha nincs legalább két ember, akik párbeszédre alkalmas helyzetbe kerülve, valamiféle közös tudásra törekszenek, akkor filozófiáról sem beszélhetünk. A filozófiát párbeszéddel és alkotó vitával lehet élővé tenni. Amikor a válaszok érkezéséről beszéltem, akkor valójában arra gondoltam, hogy minden párbeszédben létrejönnek bizonyos válaszok, még akkor is, ha kérdéseinkre csupán kérdésekkel válaszolhatunk. Nagyon égető dologra gondolsz, látom a szemeden, mert félbehagytam a tudomány kérdésénél egy témát.

Hát persze, Isten alkotta-e a világot, vagy a tudomány szülöttei vagyunk?

Igen, erre mondtam azt, hogy ennek a kérdésnek számomra nincsen jelentése, értelme! Azt gondolom, hogy a filozófia annyiban segíthet, amennyiben igyekszik mindent – így a tudományokat is – a maga helyére tenni. Kénytelenek vagyunk felállítani egy rangsort, amely nem minősíti a különféle tudományokat, csupán céljuk szerint igyekszünk hatásterületüket behatárolni. Nem egymás után következnek a tudományok, hanem inkább egymás mellettiségükről beszélhetünk. Szükséges egy bizonyos helyzet és állapot ahhoz, hogy a különféle tudományok hatásairól értekezzünk. A helyzet és az állapot két külön dolog, de a kettő kölcsönösen feltételezi egymást. A helyzet elsősorban azt jelenti, hogy egy bizonyos tudományon belül, kellő ismeret birtokában, magabiztos kijelentéseket teszek és hipotéziseket vállalok fel, illetve tudományos érdeklődésemet állandóan ébren tartom. Helyzetben van az a fizikus, aki saját területét jól ismerve, újabb témák felé tájékozódik, mert állandóan érez valamiféle nyugtalanságot, valamiféle be nem teljesülést. Ez az érzés szinte tulajdonsága ennek az embertípusnak, ha egyáltalán van ilyen. Nyugtalan az ilyen ember, mert meggyőződése szerint nem jutott mondanivalójának a végére. Valahogyan bezárja őt éppen saját tudománya. Micsoda ellentmondás ez, figyeled? Tudományos kutatását egyre csak tágítja és bővíti, szinte szárnyakat kapna, miközben saját tudományának racionalitása utasítja mértéktartásra és kellő fegyelemre. Ebben a mértéktartásban fejeződik ki nyugtalansága. Tovább lépne, de nem lehet. Tudod, miért nem?

Kíváncsivá tettél!

Mert beleütközik egy kérdésbe: a mi kérdésünkbe! Az „apu, miért élünk?" – kérdésedre a fizikus barátunk a maga tudományos eszközeivel nem tud válaszolni. Ugyanez mondható el a biológusról, a matematikusról, a társadalomkutatóról stb. Mindenik tudós válaszolhat a maga módján a mi kérdésünkre, de saját tudományos módszereivel nem közelítheti meg. Helyzetéből fakadóan, amit saját tudományos státusának is nevezhetünk, nem válaszolhat. Így jutunk el az állapot fogalmának belátására. A helyzetből fakadó folyamatról van szó, vagyis arról, hogy a fentebb említett nyugtalanság mint befejezetlenségi érzés váltja ki tudós barátunkból az állapotot. Ez az állapot különös létérzés, mert eljuttatja bármelyik tudományterület képviselőjét a miért élünk kérdés belátására. Tehát arról van szó, hogy a fizikus, a matematikus, a társadalomtudós vagy akár a biológus, valamennyien eljuthatnak kérdésünkhöz. Azt is mondhatnám, hogy tudományok közötti párbeszéd gyümölcseként is felfogható ez a belátás. De talán fölösleges bonyolítanunk ezt a dolgot!

Ha már ennyire belebonyolódtál, akkor légy szíves, próbálj kijutni ebből a helyzetből vagy állapotból, hogy kifejezéseidet használjam…

Köszönöm, hidd el, nem vagyok könnyű helyzetben és ezért állapotom sem a legrózsásabb. A párbeszéd lehetőségét a legnagyobb emberi cselekvésnek tartom, mert ezáltal van egy olyan érzésem, mintha alkotó tényezője lennék a világmindenségnek.

Nem vagy te egy kissé nagyképű és túlzottan is magabiztos?

Ez az érzés bennem is megfogalmazódott, de rájöttem, hogy ez fölösleges, mert anyanyelvem használata közben mindig boldog vagyok, és ez a boldogság benső nyugalmat jelent, ami erősebb minden egyébnél. Nevek és szavak, illetve a mögöttük levő fogalmi rendszerek és a hozzájuk kapcsolódó értelmezési horizontok jelzik, hogy mennyi mindenről kellene még beszélnünk. A filozófus nyugtalansága és befejezetlenségi érzése ez, amelyből felbuggyannak gondolatok és párbeszédre alkalmas témák. Ez a lehető legnagyobb ellentmondás, amit egy filozófusnak hordoznia kell. Egyrészt tudja, hogy kérdéseivel nem juthat a felvetett témák végére, másrészt felbuggyanó és nyugalmat jelző benső érzésével tovább léphet. Továbblépését és felbuggyanó nyugalmát nevek, szavak és jelentések, illetve értelmezési horizontok hozzák létre. Megkockáztatnám azt a kijelentést, hogy minden tudományterület képviselője, ha eljut a miért élünk kérdésig, akkor egy kissé filozófussá is válik ezáltal. Az előbb jelzett állapotnak talán ez is jellemzője.

Nahát, nem is hittem volna, hogy észrevétlenül filozófust faragsz belőlem! Kezdem most már jobban érezni magam. Engedj meg, most már kollegiális szinten, egy komolyabb kérdést: nincs olyan érzésed, mintha kérdésünk körül kerülgetnénk a forró kását?

Jó észrevétel, mert önkritikára sarkall, és elismerem, hogy van benne valami. Teljes mértékben azonban nem vállalhatom fel. El kell ismerned, hogy törekszünk – mert immáron közösen tesszük – valahogyan a végére járni. Legutóbb azt mondtam, hogy számomra a lehető legnagyobb boldogság az, ha párbeszédet folytathatok bármiről, mert a nyelv használata egyfajta teremtés, alkotás. Ezért, a tudományok elemzésekor, a helyzet és az állapot mellett szót ejtettem még a hatásról. Mi is ez a hatás, kérdezhetnéd. Valami olyasmire gondolj, amitől általában beindulsz. Sajátos helyzeted és az ebből kialakult állapotod következtében megvan a kellő impulzusod arra, hogy valamiféle cselekvésre szánd el magad. Cselekvési stratégiád jelzi a hatás mértékét, mert különböző szintekre juthatsz el. A miért élünk kérdésről beszélek most történetesen és arról, hogy valamiképpen cselekvési ütemtervet kell készítened magadnak, de mindehhez végig kell járnod a helyzet és az állapot útját. A helyzet – csak emlékeztetőül – bármelyik tudományos terület magas szintű képviseletét jelenti, egyfajta profizmust. Ebből következik az az állapot, ami lehetővé teszi kérdésünk felvállalását, s majd ezután beszélhetünk a hatásról.

Ennek a hatásnak vannak benső és külső jellemzői?

Nagyon jó kérdés! Úgy gondolom, hogy a hatásnak elsősorban benső jellemzői vannak. Benső világunkban – agyunkban, lelkünkben és akaratunkban – fogalmazódik meg először a hatás lehetősége. A hatásról többféleképpen beszélhetünk. Hatással vannak ránk különböző dolgok, jelenségek, események, információk stb. Mondhatjuk azt is, hogy egyrészt a külvilágból származnak a ránk hatással levő témák. Hatástémának nevezhetjük azt a hírt, ami esetleg valamilyen cselekvésre késztet, hatás-témának számít gyakorlatilag minden, ami valamiképpen kimozdít bennünket éppen aktuális helyzetünkből. A hatás valójában ellenhatásként is felfogható vagy hatásfokozóként is elgondolható. Ha egy reklámszöveg tetszett, akkor hatással volt rád, még akkor is, ha esetleg nincs pénzed arra a termékre. Röviden, hatásokkal körülvett világban élünk. Hatással vannak ránk dolgok, hatással vagyunk másokra, de magát a hatást mint hatást nem tudjuk önmagában megragadni, mindig valamihez kötődik. Követhető vagyok-e, vagy kezdek önmagam köré bonyolódni?

Végül is kibonyolítod magad, ha éppen szükséges. De, ha kéred, akkor tisztázó kérdéssel fordulnék hozzád. Szabad?

Tisztelettel megköszönném.

A hatásról annyit megértettem, hogy egész életünket körülvevő témáról van szó, de létezik-e valamilyen rangsorolás? Van-e jó hatás, és van-e rossz hatás, illetve a kettő között milyen összefüggés van?

A hatás – amint mondtad te is – többértelmű fogalom, helyesebben talán azt mondanám, hogy analóg fogalom, mert ennek a szónak van egyértelmű magva és van szövegkörnyezettől függő része is. Egyértelmű magnak tekintem azt, hogy az ember létezésével szoros kapcsolatban álló fogalom a hatás, és az emberi cselekvésben játszik fontos szerepet. Ez egyértelműen jelen van, bármilyen hatásról beszéljünk. A szövegkörnyezet pedig mindig más, ezért mondjuk analógnak. Nem egyértelmű, nem többértelmű, hanem a kettő között mozog. Jelen pillanatban a hatást a miért élünk kérdéssel hozzuk kapcsolatba. Válaszolnék arra a kérdésre is, hogy van-e jó, illetve rossz hatás? Nyilvánvalóan igen. Mindkettőből van bőven. A hatást akkor minősítjük, ha valamilyen konkrét cselekvésben játszik szerepet. Tulajdonképpen életünk minden pillanata ilyen sorozat, vannak benne jó, illetve rossz hatások. De mit nevezhetünk jónak vagy rossznak? Jó az, ami nekem jó, vagy jó az, ami esetleg másnak is jó lenne? Rossz az, ami nekem rossz, vagy rossz az, ami másnak sem jó? Nem szeretnék körben forogni, csupán annyit jeleznék, a hatás több arcú, függ attól is, hogy mikor milyen szempontból ért engem hatás, és milyen gyakorlatot óhajtok kidolgozni ezzel kapcsolatban, mert ez a gyakorlat további hatások gyökere lehet. A jelenlegi helyzetben, amikor a miért élünk kérdéskör áll előttünk, fontos leszögeznünk, hogy a hatásnak különös jelentősége van.

Mi az, hogy különös jelentőség?

Arról van itt szó, hogy a hatás az ember jövőjére és befejezettsége utáni létlehetőségére vonatkozik.

Ez már számomra szinte követhetetlen, mit jelent az, hogy befejezettség utáni létlehetőség?

Elindultunk a tudományok világából és abból, hogy az ember igyekszik bizonyos értelemben nyugvópontra kerülni saját léthelyzetével kapcsolatban. A tudományok valójában a külső világ szempontjait veszik figyelembe, kiszámítják, hogy mi mennyi és mennyire kell komolyan venni. Mindeközben mérhetetlen fejlődést tapasztalunk, ami szerintem másodlagos dolog, mert elsődlegesen a miért élünk kérdésre keressük a választ. Ebben a folyamatban fedezünk fel bizonyos témákat és megoldásokat, amelyek a fejlődés építőköveit jelentik. A fejlődés következtében figyelnünk kell önmagunkra, mert sok esetben nem tudjuk, éppen hol tartunk, és milyen hatással vannak ránk különféle felfedezések, újítások. Tehát a tudományok világa külső hatástémákból indít, és valójában mindig oda tér vissza, miközben az ember önmagával és önmagában egyedül marad. Ma már túl sok információ és ilyen értelemben hatás éri az embert, nem tudjuk, mi az, ami hasznos és mi az, ami kevésbé hasznos számunkra. A tudós akkor érkezik el a miért élünk kérdés lényegéhez, ha rádöbben magányos mivoltára, arra az egyértelmű helyzetre, hogy bármerre tekint, csupán önmagára mint önmagának feltett kérdésre talál. Ez a magatartás annyit jelent, hogy tudós barátunk kilép saját tudományának köréből, felfedezve önmagában egy különös dimenziót.

Ezzel a különös dimenzióval most falhoz állítottál engem, mert semmit sem értek. A tudós félreteszi minden tudományát, mert eljutott tudásának a végére, esetleg kiábrándult önmagából, a világból. Azt is elhiszem, hogy valamiként magányos ez a tudós, önmagának teszi fel a kérdést önmagáról, de miként léphet ki saját tudományának köréből, ráadásul felfedezve egy különös dimenziót?!

Érthetők a kifogások, de visszakanyarodva eredeti kérdésünkre, azt kell mondanom, hogy tételezhető az emberben egy olyan dimenzió, amit személyes és társas mivoltnak nevezhetünk. Ez a dimenzió olyan hely, amelynek nincs kiterjedése, tehát elképzelhetetlen fizikai törvények által, mégis létezik, mert az ember itt nézhet szembe önmagával, életével, sikereivel, kudarcaival, társas helyzetével, és itt válaszolhat a legkülönfélébb kérdésekre. Például arra a kérdésre válaszolhat, hogy mit jelent az emberi méltóság, mit jelent a szeretet, a hit és a remény, a halál-jelenség nagy témája. Ezen a helyen, illetve ebben a dimenzióban válaszolhat arra a kérdésre, hogy van-e Isten és ha van, akkor milyen kapcsolatba kerülhet vele? Ha jól megfigyeled ezeket a kérdéseket, végső soron eredeti témánkról szólnak.

Azt akarod mondani, hogy minden embernek, még a tudósnak is el kell jutnia egy ilyen személyes jellegű és magánnyal telített állapotba? Milyen ez az állapot, van egy olyan érzésem, mintha kiváltságos dologról lenne szó. Jól sejtem ezt?

Bizonyos szempontból igen. Először is igaz, hogy minden embernek el kell jutnia erre a személyes hangvételű pontra, amit különös dimenziónak neveztem. Szerintem ez nem kiváltság, mert minden embernek vannak személyes kapcsolatai, ebből pedig fakad némi tapasztalás és kép a szeretetről, a kudarcról, a sikerről, a hitről és a reményről stb. Ezen témák végén pedig valószínű, hogy minden ember belebotlik az Isten-kérdésbe, amit előbb-utóbb fel kell tennie önmagának és amire előbb vagy utóbb választ kell adnia. Most jutottunk oda, hogy reagáljak korábban feltett, provokációs jellegű kérdésedre. Azt kérdezted korábban, hogy Isten teremtette-e a világot, vagy talán a fejlődés nyomán jött létre? Azt hiszem, az Istenig meg kell tennünk egy utat, ami nem akármilyen út. Elindultunk valahonnan és eljutottunk valahová.

Úgy kell ezt értenem, hogy bizonyos lelki állapotba jutunk, majd esetleg belebotlunk az Istenbe? Elég furcsának találom ezt a találkozást!

Bizonyos lelki állapotról beszéltél, ami részben igaz, mert szükséges egy bizonyos érzékenység, egy bizonyos belátás vagy rálátás, azt is mondanám, hogy ez egyfajta háttértapasztalat.

(folytatjuk)


ELLEN KUBITZA – TIM SCHRAMM: BIBLIODRÁMA – ÉLŐ ISTENTISZTELET

E két neves bibliodramatikus szakember könyvének magyar változata harmadik a 2002-ben alakult Magyar Bibliodráma Egyesület kiadványainak sorában. A Varga Péter Pius által magyar nyelvre ültetett munkát az Egyesület 2006. szeptember 7–10. között szervezett berekfürdői nemzetközi kongresszusának keretén belül mutatták be.

Míg a korábbi két könyv (Gerhard Marcel Martin: Bibliodráma – Gyakorlat és elmélet (2002); Klaus-Werner Stangier: Itt és most – Bibliodráma a liturgia és a pszichodráma vonzásában (2002)) inkább a bibliodrámával ismerkedőknek szól, addig Ellen Kubitza és Tim Schramm munkája már a „haladókat" célozza meg. Ez a kötet „elsősorban azok számára valódi szellemi kaland, akiknek már van némi bibliodramatikus tapasztalatuk; összevethetik saját bibliodráma-élményeiket azzal a gyakorlattal, és az ezt megalapozó, elsősorban biblikus (teológiai) indíttatású elmélettel, amelyet e szerzők is fémjeleznek" – fogalmaz a magyar kiadást ajánló Eisenbarth Kriszta, a magyar Bibliodráma Egyesület első elnöke. De mindazok számára is hasznos olvasmány lehet, akik a Biblia mai emberhez szóló üzenetének fejtegetésére vagy egyszerűen csak a bibliai történeteken nyugvó, korokat, felekezeti különbségeket áthidalni akaró dramatikus „játék-technikákra" kíváncsiak.

Ellen Kubitzát az észlelésen alapuló bibliodramatikus kifejezésmód, a szövegre irányuló testmunka szakembereként, míg Tim Schramm teológiaprofesszort a bibliodramatikus szövegmagyarázat mestereként mutatja be korábbi tanítványuk, Eisenbarth Kriszta. A két mester sokéves tapasztalatát foglalta össze e közös munkában, melynek középpontjában – az értelmi közeledésen túl – a testi észlelésen alapuló, a testi tudatosságot feltételező, bibliai történetekre épített gyakorlatok állanak. A szerzők a bibliodrámát és az istentiszteletet „egymás testvérei"-nek nevezik, amelyek a rituálé, a játék, a szó (szöveg) hangsúlyozásával a résztvevőket a személyes életük transzcendens mélységével való találkozáshoz vezetik el. A gyakran túlzott intellektualizmust hirdető – és ebből kifolyólag a testet elhanyagoló – vallásossággal szemben a két szakember a test és a lélek, a test és a szellem közötti ellentét feloldására törekszik. Ezek az ellentétek a Bibliában sem léteznek. „Ezért a kimondott, illetve leírt szót visszacsatoljuk az alapvető testérzetekhez, melyekben végeredményben minden alapvető tapasztalatunk gyökerezik. Ennek során arra törekszünk, hogy gesztusainkat, mozdulatainkat, testi kifejezőeszközeinket, egyszóval egész testünket teljességgel bevonjuk a bibliodráma hermeneutikus folyamatába" – írják. Josuttis Bizerrel vallják, hogy „a vallásos tanulás azzal kezdődik, hogy elkezdünk megfelelően lélegezni, ülni és állni". Az eredeti helyzetekhez és tapasztalatokhoz való visszacsatolással tehát a teológiai kijelentések mélyebb értelme tárulhat fel, a „test-tanulás" és a „test-exegézis" ilyen módon a bibliai teljességhez vezethet el.

A test „felszabadítására" épített bibliodramatikus gyakorlatokkal a „mindennapok istentiszteletét" kívánja elsajátíttatni Ellen Kubitza és Tim Schramm. Módszereik meghirdetésében, illetve alkalmazásában magukat „progresszíven regresszíveknek", azaz „haladóan hagyományőrzőknek" nevezik. Ők is állítják, hogy – miként sok nem-keresztény vallás rituáléjában – a keresztény vallásokban is istenélményt kiváltó „ereje" lehet a mozgásnak és a táncnak. „Ezért is olyan fontos eszköz számunkra a test-tanulás, hiszen azt a szabadságot, melyre Isten gyermekeiként hivatottak vagyunk, meg kell tanulnunk és be kell gyakorolnunk – alapvetően úgy is, mint testünk felszabadítását a mozgásra és a táncra – a panaszdalban, a dicsőítésben, az imádságban egyaránt" – írják.

Ellen Kubitza és Tim Schramm könyvének középpontjában egy, a testmunkára alapozott, hét lépéses, hétköznapokon is megélhető „istentisztelet" áll – a hét lépés „mint az istentisztelet és az élet összekapcsolásának esélye". A szerzők tehát a „módszeren" túl, illetve azzal együtt egy, a minden napot és percet megszentelni akaró és képes szemlélettel-lelkiséggel kívánják megismertetni az olvasót. A mindennapjaink eseményeit „élő istentiszteletként" szemlélő „hétköznapok lelkisége" (caring community) a keresztény hit horizontján összetartozó tapasztalatokat igyekszik egymással összefűzni, olyanokat, „melyeket azonban elvilágiasodott életünk nem képes egymással összekapcsolni: Isten és ember, látható és láthatatlan, a lelkiek és a világi dolgok, az evilági és túlvilági. Ebből következőleg ennek az ‘útnak’ minden szakaszában megtapasztalható a konkrét-kézzelfogható és a szimbolikus." A liturgia hét „lépésére" (felhívás-bűnbánat/ feloldozás/megbocsátás-kinyilatkoztatás-hitvallás-hálaáldozat-vacsoraáldás) épített, ritualizált aktusokkal teli „hétköznapok lelkiségét" csoportban tanítják a drámapedagógia mesterei. Az együttléteket meghatározza a csoportmunka alapjául szolgáló liturgia, ami mellett bizonyos csoportdinamikai „játékszabályok" betartására is szükség van. Ezek leírását foglalja magába a könyv első, Bibliodráma mint élő istentisztelet című fejezete.

A második rész – Testészlelés – testexegézis – a nonverbális kommunikációs képességeket segítő testészlelés technikáinak részletes leírását hozza. „A testészlelés során sokkal érzékletesebb és színesebb lesz a magunkról, a másokról és a minket körülvevő világról alkotott képünk is, sokkal többet fogunk érezni, talán néha több fájdalmat is, de mindenesetre elevenebbé válunk" – fogalmaznak a szerzők. A szövegeknek ugyanis létezik egy nem nyelvi megközelítése, megértése is, „olyan megértés, amelyet – a szerzők szerint – már fölösleges szavakkal ‘szaporítani’ vagy ‘elmélyíteni’". A strukturált testgyakorlatok tehát sok esetben egészen megközelítik egy-egy szöveg mondanivalóját (ezt nevezik testexegézisnek).

A harmadik fejezet – Kereszténység a mindennapokban – egy, a bibliodráma megélésére és megtanulására vállalkozó hosszútávú csoport egyik jellegzetes hétvégéjéről „tudósít". A vezetők itt is a hétlépéses módszer keretében mutatják be két bibliai történet – az angyal Máriánál tett látogatása és a tizennyolc éve görnyedt asszony meggyógyítása – feldolgozását. A fejezet második részében rövid megjegyzések kíséretében sorolják a „hét lépés" kidolgozását segítő szövegeket („a keresztény mindennapok igeliturgikus útmutatóit") és a hozzájuk tartozó gyakorlatokat.

Ellen Kubitza és Tim Schramm könyvét áttanulmányozva kétségtelenül egyet kell értenünk a magyar kiadást ajánló Eisenbarth Krisztával, aki szerint az önmaguk, társaik, a világ és Isten soha véget nem érő, teljesebb megismerését célba vevő olvasók a kötetben „egész valójukat megmozgató, új felfedezéseket ígérő, elkötelezettségében is nyitott és játékos utat" találnak.

(Egyházfórum – Magyar Bibliodráma Egyesület, Budapest – 2006)

Ozsváth Judit


A KATOLIKUS EGYHÁZ KATEKIZMUSÁNAK KOMPENDIUMA

A Katolikus Egyház Katekizmusának Kompendiuma tulajdonképpen „kis" katekizmus, azaz a „nagy" rövidebb, tömörebb változata. A hitigazságok kérdés-felelet formában való kifejtése egyszerűsíti, segíti azok megértését. Már Platón is megfogalmazta, hogy a tanokat a dialógusban lehet a legjobban „napfényre hozni és egymás közti viszonyuk megértését elősegíteni". Ez a forma valóságossá teszi a tanítómester jelenlétét, s a „párbeszéd" során könnyebben elsajátíthatók a válaszok.

Az 595 kérdést és ugyanennyi választ tartalmazó Kompendium hűen követi a Katolikus Egyház Katekizmusát, melyet II. János Pál pápa 1992. október 11-én hirdetett ki. A katekizmus (KEK) összeállításának munkálatai a második vatikáni zsinat befejezésének 20. évfordulóján kezdődtek el „a katolikus tanítás teljes és igaz bemutatása" céljával. II. János Pál pápa a Laetanur magnopere kezdetű apostoli levelében hangsúlyozta, hogy a katekizmusból „bárki megismerheti, hogy az egyház mit hisz és ünnepel, hogyan él, és mindennapjaiban miért imádkozik".

A rövidített változat összeállításának igényét a 2002 októberében ülésező Nemzetközi Katekétikai Kongresszus résztvevői fogalmazták meg. II. János Pál pápa meghallgatta kérésüket és 2003 februárjában elrendelte a szerkesztési munkálatok elkezdését. A kompendiumon több mint két évig dolgozott egy bíborosokból álló kis létszámú bizottság. Először egy tervezetet készítettek, melyet elküldtek véleményezésre a bíborosoknak és a püspöki karok elnökeinek, majd az ő javaslataikat figyelembe véve fejezték be a munkát. A Kompendium 2005-ben – az eukarisztia évében, illetve a II. vatikáni zsinat befejezésének negyvenedik évfordulóján – jelent meg olasz nyelven. A dr. Diós István munkáját dicsérő 240 oldalas magyar fordítás 2006-ra készült el és a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia megbízásából a Szent István Társulatnál került kiadásra.

Mivel a Kompendium hűen követi a Katolikus Egyház Katekizmusának szerkezetét, hozzá hasonlóan négy nagy egységre tagolódik. A Hitvallás című első rész bevezetője az Isten és az ember kapcsolatának „szükségességére" és állandóságára hívja fel a figyelmet, második nagy egysége pedig a niceai–konstantinápolyi hitvallás kijelentéseinek nyomvonalát követi. Ezért ez a rész a lex credendi összefoglalásának tekinthető. A Kompendium második egysége – A keresztény misztérium ünneplése – a lex celebrandi lényeges elemeit tartalmazza: a húsvéti misztérium lényegéről és a keresztény élet jelentős pillanatait érintő szentségekről dialogizál. Az Élet Krisztusban című harmadik egység a lex vivendi összefoglalása. Az első részegység kérdései és válaszai a Szentlélekben való élettel, a másodikéi pedig a Tízparancsolattal foglalkoznak. A negyedik nagy rész A keresztény imádság, a lex orandi. Előbb az imádkozás lényegéről, hagyományairól, módjairól világosít fel, majd a Miatyánk mondatait elemzi, magyarázza. Az ezt követő függelék több alapvető imádság szövegét és a katolikus tanítás alapvető formuláit hozza.

A Kompendium minden kérdése mellett, a lapszélen, számokat találunk, ezek a „nagy" katekizmus megfelelő részeire hivatkoznak, segítve ezzel a két könyv együttes tanulmányozását.

A párbeszédes forma és a KEK-kel való szoros összefüggés mellett a Kompendium harmadik sajátossága a keresztény ikonográfia gazdag kincstárából merített képek alkalmazása. A Kompendium szerkesztői is jól tudják: a szemléletesség mindig meghatározó egy gondolat, elmélet, bölcsesség átadásakor. „A képek beiktatásával azt akartuk jelezni, hogy ma, a képkultúra korában, a szentképek felettébb hatékony közléserejüknél fogva többet ki tudnak fejezni a szavaknál az evangélium továbbadásában" – fogalmaz a bevezetőben Joseph Ratzinger bíboros, a könyvet összeállító különleges bizottság elnöke. Ugyancsak ő – immáron XVI. Benedek pápaként – a Katolikus Egyház Katekizmusának Kompendiumát jóváhagyó és közzétevő motu propriojában ekképpen ír: „Bizalommal adom át e Kompendiumot az egész Egyháznak és külön-külön minden kereszténynek, hogy most, a harmadik évezred elején, nagyobb lendülettel és új elkötelezettséggel folytassák az evangélium hirdetését és a hitre nevelést, mely minden egyházi közösségnek és bármely korú és nemzetiségű krisztushívőnek sajátos feladata. Ám a Kompendium a maga rövidségével, teljességével és világosságával minden emberhez szól, aki a sokféle üzenetet hangoztató és szétszóró világban szeretné megismerni az Élet Útját, az Igazságot, amelyet Isten Fiának Egyházára bízott."

(Szent István Társulat, Budapest – 2006)

Mild Brigitte


Pécsi Györgyi

A REMÉNY SOHASEM MEGHALÓ

Nagy Gáspárról, a költőről és az emberről

„Emlékezni, látni, megnevezni és sohasem félni – eme szemléleti alapelvek szerint épül Nagy Gáspár költészetének morális és poétikai rendje" – írta a költőről szóló monográfiájában Görömbei András irodalomtörténész. Valóban, ha Nagy Gáspár költészetére gondolunk, egyúttal egy hajlíthatatlan és példázatosan következetes erkölcsi magatartásra is gondolunk. Kivételes jellem volt. Németh László szavával a növényi növekedés természetével teljesedett költészete, s törésmentesen simult egységbe élete és műve. A kegyelem oltalmában élt, korai halála ellenére is pontosan lezárt, hiány nélküli életművet hagyott utókorára. 2006. április 28-dikán Budapesten, a Németh László-szobor avatásán még elmondta emlékversét Nagy Gáspár, aztán sietve távozott. Észleltük, valami nagyon nincs rendben, aztán kórház, kórház, kórház következett. Nagyon akarta és hitte a fölépülést, türelemmel vetette alá magát a gyógyításnak, méltósággal viselte sorsát, de a gyilkos kórt nem tudta legyőzni.


Nagy Gáspár
Félelmen túli



Hogy fényesednek az éjszakák!
amint élesednek a kések,
de a félelmes penge-arzenált
kicsorbíthatja az É N E K.

Aki a félelmen túli tartomány
dalokra elszánt kölyke,
jól tudja miért e földi ágy
s miért a csillagok - fölötte.

A Vas megyei Bérbaltaváron módos, művelt, munkaszerető, mélyen hívő, katolikus paraszti nagycsaládban született 1949-ben. Igazi „had", régi nagycsalád volt az övék. Amikor az ötvenes, hatvanas, hetvenes években, a nagy társadalom-átalakító harc idején sorra estek szét, idegenedtek el a családok, az övék együtt maradt. Ő volt „a legkisebb fiú", akit elhalmoztak figyelmükkel és szeretetükkel. Innen, a „had"-ból is örökölt őszinte, természetes, alkati figyelem, szeretet és megbecsülés jellemezte Nagy Gáspár emberi kapcsolatait. Aztán pannonhalmi diák lett az elmúlt rendszerben, tehát stigmatizált. A Szent Márton hegyén épült szigorú, alapos tudást és erkölcsi tartást adó iskola, az ország elsőként alapított ezeréves iskolája pedig megerősítette a kötéseket: a nemzet ezeréves és a kereszténység kétezer éves hagyományához való erős kulturális, lelki, erkölcsi hűséget. A bencés gimnáziumi múlt miatt akkoriban a bölcsészkar szóba sem jöhetett, a szombathelyi főiskolára jelentkezett, ahová kiváló eredményei ellenére is csak évhalasztással vették föl. Hírlett, hogy minden vasárnap részt vesz a székesegyházban a szentmisén, talán ministrál is.

Első versei a főiskola lapjában jelentek meg. „Ösztönösen azokra figyelek, akik azt bizonyítják, hogy a költészet töretlen gerincek kopogtatása, s nem hiszik, hogy a segesvári és szárszói tragédia mindegy lenne az anyaföldnek" – 1971-ben, huszonkét esztendősen vetette papírra ars poeticáját, és mint Pilinszky János, ő is elmondhatta: „Amiként kezdtem, végig az maradtam". A főiskola után Budapestre kerül, a fiatal költőt az Élet és Irodalomban a tüneményes Kormos István mutatja be, s hamarosan mellette dolgozhat a Móra Kiadóban: a Kozmosz könyvek sorozatát gondozza, elsőkötetes pályatársait segíti pályára. Évtizedek óta az ő Dsida-válogatásában jelenik meg először Magyarországon Dsida Jenő kultikus, Psalmus Hungaricus című verse. Tanult Weöres Sándortól, közel érezte magát Pilinszkyhez, de a számára legfontosabb költőnek Jékely Zoltánt, Kormos Istvánt, Nagy Lászlót és Csoóri Sándort nevezte. Első verseskötete, a Koronatűz 1975-ben jelent meg: „mit bánom én, ha több az áruló, / de lázadót is teremjen e föld" – írta lendülettel, Dózsát idézve, s ím, már e kötetben olvashatjuk klasszikussá vált sorait, életprogramját: „Lefokozott szívűeknek / valami szabadítót mondani".

Számos versét ajánlotta, később is, egykori mestereknek, megbecsült kortársaknak, barátoknak. E versei (és esszéinek sora) szeretetteljes, játékos köszöntők, tisztelgő főhajtások is, de a magyar irodalmi hagyomány erőteljes vonulatának újra kijelölései, megerősítései is. Balassi Bálinttól, Berzsenyitől, Petőfitől Illyés Gyulán, Sütő Andráson, Kányádi Sándoron át Csoóri Sándorig, Vári Fábián Lászlóig azokat idézte versbe, akik életükkel egybefonódó műveikkel szolgálják a magyar progressziót.

1981-ben, a már országosan ismert és elismert költőt az első viharos, fölemelt fejű ülésen titkos szavazással a Magyar Írószövetség Választmányának legfiatalabb tagjává választják. Titkárként a vidéki írószervezetekkel tartja a kapcsolatot. 1984-ben a tatabányai Új Forrás közli az Öröknyár: elmúltam 9 éves című versét, melyben Nagy Imrére és az ötvenhatos temetetlen mártírokra emlékeztet és a múlt bevallását követeli: „egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI". A vers megjelenése a hatalom példátlan arroganciáját váltja ki. Két év múlva a szegedi Tiszatáj folyóiratban jelenik meg A Fiú naplójából című újabb ötvenhatos verse, melyben az árulásról és szégyenteljes hallgatásról ír: „… és a csillagos estben ott susog immár harminc / évgyűrűjével a drága júdásfa /…/ …nem tudom még hogyan viselem tartósan a szégyent / hogy együtt néztük ugyanazt az eget folyót hangyafészket / és másképp vert a szívem másért pirultam el / másért szorult ökölbe a kezem /…/ de ha több szégyen is társul velem akkor is csak így / mondhatom: míg a szem él látni kell fele-Barátaim!…" A közlésért a pártvezetés meneszti az amúgy is renitensnek tekintett lap szerkesztőit, hiszen a Tiszatáj rendszeresen közölt határon túli magyar írókat, és teret adott olyan írásoknak, amelyek fölpanaszolták az utódállamokban kisebbségben élő magyarság sorsát. Nagy Gáspár verse országos botránnyá válik, a költőt szilenciumra ítélik. A visszás helyzetben lemond írószövetségi titkári állásáról, de elveihez hű marad. Szent Pált idézi: „Hirdesd az igét, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan… mert jön idő, amikor… az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják. Te azonban maradj mindenben meggondolt, viseld el a bajokat, teljesítsd az ige hirdetőjének feladatát, töltsd be szolgálatodat."

Rendszerváltó verseknek nevezte monográfusa, Görömbei András irodalomtörténész a költőnek azokat az egykor botrányosnak minősített verseit, melyek ma már méltán számítanak a magyar irodalom kultikus darabjainak. Okkal, hiszen hiába tiltották be írásait a nyolcvanas években, Nagy Gáspár nyilvános és egyértelmű megszólalásai után már hallgatni sem lehetett ugyanúgy, mint előtte. Vallotta, hogy „egy élére állított vers sokat tehet", s valóban, a történelmi felejtésre, kábaságra, amnéziára ítélt Magyarországon, ahol az ötvenhatos forradalomról és szabadságharcról nyilvánosan csak hazugság hangozhatott el, az ő emlékező versei szólították meg először elemi erővel az országot úgy, hogy a hatalom is beleremegett. Nem volt kegyeltje a múlt rendszernek. 1988-ban utazott először nyugatra, a titkos szolgák majd két évtizedig követték, figyelték minden mozdulását. Verses életművével szinte azonos terjedelmű, köz- és magánéletébe is beletúró, félezer oldalnyi jelentést gyűjtött össze róla utóbb a Történeti Hivatal.

A nyolcvanas években Nagy Gáspár már az erőteljesen formálódó szellemi népi-nemzeti mozgalom egyik meghatározó alakja. 1985 és ’92 között, a hat év hasztalan próbálkozása után megalakult, az egyetemes magyarság szellemi értékeinek ápolását szolgáló Bethlen Gábor Alapítvány titkári tisztjét tölti be; 1988-tól, a lap alapításától a Hitel folyóirat szerkesztője; indulásától, 2004 pünkösdjétől a Magyar Katolikus Rádió kulturális főszerkesztője. Költői életművét olyan emlékezetes kötetek jelzik, mint a Földi pörök, a Kibiztosított beszéd, a Tékozlók imája, a Tudom, nagy nyári délután lesz, az Ezredváltó, sűrű évek – összegyűjtött verseit Szabadrabok címmel a debreceni Kossuth Egyetemi Kiadó adta ki 2000-ben –, írt gyerekverseket (Áron mondja), jelentős prózaírói, műfordítói munkássága is. Remekmívű kisesszéit a Tiszatáj Kiadó jelentette meg (Közelebb az életemhez, Szavak a rengetegből). 2006 karácsonyára a Katolikus Rádió Szabadítót mondani címmel dupla CD-albumot jelentetett meg, melyen a költő ötvenhat-ötvenhat versét mondja el. Tagja volt a Magyar Művészeti Akadémiának; életművét számos díjjal, köztük Kossuth- (2000), Arany János- (2005), Magyar Örökség-díjjal (2006) ismerték el; a Balassi Bálint-emlékkard (1999) kitüntetettje.

Nagy Gáspárt az 1968-as tektonikus földmozgás tette érzékennyé a történelem iránt. A Szent István napján az országból Csehszlovákiába dübörgő „testvéri tankok" szégyene ébresztette arra, hogy takargatott, országos, történelmi bűnök terhelik a párthatalmat, hogy tisztázatlan múltunk, temetetlen halottaink vannak. Meg azok az ötvenhatos elemi élményei, melyeket gyermekként élt át: a forradalom vérbefojtásakor kétszázezren menekültek el az országból, sokan az ő nyugat-magyarországi szülőfalujában, az ő házukban kaptak szállást, vacsorát. Hétévesen a menekülő forradalmárokat hallgatja, kilencéves, amikor beleég, hogy szülei, szerettei megsiratják a mártírhalált halt Nagy Imre miniszterelnököt.

Költészetét politikus költészetnek is mondták. Olvasatomban azonban egyetemesebb líra az övé, valójában soha nem politikában, mindig evidenciális értékekben, erkölcsi axiómákban gondolkodott Nagy Gáspár. Következetes volt önmagához, saját erkölcsi normáihoz, amelyek egybeestek a kétezer éves kereszténység, a szülői-paraszti értékrend és a magyar irodalom legnemesebb hagyományának normáival. Ottlik Gézát idézte: „Író nem állhat a hatalom napos oldalán. (Még akkor sem, ha az ő oldala.) …Más országnak talán lehet jó írója rossz jellemmel. Mi ehhez kicsi ország vagyunk, úgy látszik. Nálunk, furcsa módon, a jellembeli gyengeség, gyávaság vagy magánéleti »linkség«, enyhe csirkefogóság is áttételessé válik, mállasztani kezdi az írói tehetséget is." Egy nagy örökség folytatójaként, de alapvetően erkölcsi, mentális önazonossága megőrzéseként szakadt ki belőle a szabadító szó: „dehogyis voltam bátor, csak éppen nem mertem félni" – mondta. A szophoklészi antik tragédia újra elénk tette Antigoné és Iszméné képletét: válasszunk, az istenek vagy a földi hatalmak parancsát követjük-e. Tudtuk Antigoné igazát, mégis Iszménékké lettünk, pedig azt is tudtuk sok gyalázatot megszenvedett 20. századunkból, hogy a hatalom írott joga bármire fölhatalmazást adhat. Nagy Gáspár megmaradt Antigonénak, verseivel, konok következetességével azonban nemcsak a párthatalmat hozta kényelmetlen helyzetbe, hanem írótársait is. Földobta a labdát, és szétvált a sorfal. Voltak, akik megerősítették, mások fanyalogtak, „így nem lehet", mondták, holott csak félelmüket nem merték bevallani, kényelmükről nem akartak lemondani, vagy már a másik pályára játszottak. „Megmentette a magyar írók becsületét" – mondta Mezey Katalin borzongató pontossággal.

Költészete organikusan épült a századvég és az ezredforduló egyik legjelentősebb költészetévé. Olyan korszakos, szintézist teremtő nagy versek fémjelzik líráját, mint a korai Csak nézem Olga Korbutot, a kései, Szokolay Sándor által megzenésített Symphonia Ungarorum oratórium, a Hullámzó vizeken kereszt című, a nemzeti megmaradást weöresi versbravúrral megéneklő zsoltár-ciklus. És sok-sok finoman megmunkált, gyönyörűséges mikrokozmosz, amelyekre – talán mert közéleti üzeneteire nagyobb figyelmet fordítottunk – még csak ezután fogunk rátalálni. Szüleinek, az őt nevelő keresztanyának, az őt útnak indító tanároknak, a mellette álló barátoknak, a hozzá közel állónak érzett embereknek szentelt, hálás szívvel megrajzolt zsánereire és konfesszióira.

Számos erőteljes közéleti verse ellenére Nagy Gáspár nem volt harcos alkat. Ugyan sok keserűség bántotta – a rendszerváltozás után legjobban a határon túli magyarokkal való szolidaritás megtagadásának sebe égette –, de életszerető, szelíd, figyelmes és figyelő ember volt; tarsolyában mindig ott rejtőzött egy-egy jó időben elővett vicc, s finom humoráról tanúskodnak játékos, groteszk versetűdjei is. Ám igaz ember volt és tiszta úton járt, lételveihez mindenkor hű maradt. Talán mert mindig is erős volt a hite, és az ő erős hite az idő múlásával egyre erősödött. Utolsó éveiben – érezhette a Halál Angyalának közelgését – a létmegértésnek Babitsra, Pilinszkyre emlékeztető magasságára jutott: elfogadni a létet és az elmúlást, az életet és a személyes halált, belátni, hogy létünk a nagy egészbe simul bele, s végül minden evilági kudarc, kuszaság után helyreáll a végső erkölcsi/isteni világrend.

A néhány nappal a temetést követő Nagy Gáspár-emlékesten Szokolay Sándor zeneszerző arról beszélt, hogy 1848 és 1956 forradalma együtt van jelen, s ahogy 48 költője Petőfi volt, az 56-os forradalomé Nagy Gáspár. Nagy Gáspár kilencvenes években írt verseiben azonban – noha a költőt a legutolsó pillanatig valóban ötvenhat ügye, a mártírok emlékezete foglalkoztatta – nagyobb hangsúlyt kap a létbölcseleti sík, a metafizikai érintettség megvallása és az örökölt, nemzeti hagyományok folytathatóságának a gondolatköre.

Nagy Gáspár költészete indulása pillanatától szoros kapcsolatban áll a katolicitással. Eleinte e hagyomány szakrális, liturgikus jelképeinek, szimbólumainak versbe emelésével, majd pedig a katolicitásból kinövő metafizikai kiteljesedéssel, kegyelmi állapotra való rátalálással. Ezen a ponton költészete némiképp dilemma elé állíthatja a „modern" olvasót, hiszen nem az ember Istennel szembeni kételyeit, vívódását állítja versei középpontjába, hanem egy, a transzcendenciába vetett, már birtokolt hitet: számára Isten, metafizikai létezés – axióma. Pannonhalma latinos teologikus katolicitása és a gyermekkor népi vallásosságának öröksége más dimenziók felé nyitotta a költőt, mint a filozófusok istentagadása vagy istenkeresése. Nagy Gáspár tradícióra épülő katolicizmusa bensővé vált, személyes élményként megélt metafizikumként teljesedett ki, s világértelmezése szerint az e hitre épülő metafizikai létszemlélet történelmileg is megerősítést nyert a kereszténység kétezer éves megtartó ereje, a kereszténység kultúrantropológiai szerepe által, amely szorosan összefonódik a magyarság, a nemzet létével, sorsával. Nagy Gáspár az ezer–kétezer esztendőt olykor szinonimaként használja –, okkal, hiszen a magyarság legnagyobb vállalkozása, az állam születése is a kereszténység fölvételéhez kapcsolódik, és a kereszténység honosításával együtt formálódott a nemzet, az állam, a kultúra és a szellemiség.

A metafizikai lét- és sorsértelmezés tehát nem egyszemélyes tudatforma számára, mert e hitben fogant az országépítés is, a kereszténység vállalása pedig egybeforrt a nemzet méltósággal teljes felemelkedésével. A nemzet méltósággal teljes felemelkedésével, hangsúlyozom, mert Nagy Gáspár soha nem újraértelmezni akarta a nemzeti múltat, verseiben mindenkor a történelmi folyamat ünnepi, szakrális jelentőségére mutatott rá. Ez az értéktanúsító jelenlét szemben áll a posztmodern kor értékrelativizmusával, mely gyakorta, cinikusan, kétségbe vonja a múlt valós értékeit, s szemben azzal a félmúlttal, amelyik ideologikusan és intézményesen utasította el az önértékére büszke múlt-tudatot (l. „bűnös nemzet", „reakciós egyház" stb.). A veszedelmes múltfelejtés ellen úgy tiltakozik, hogy fölerősíti a múltra való emlékezést, és a múlt nagyszerű műveiben való otthonosság örömét fogalmazza meg –, mert minden múltfelejtő, a múlt értékein ironizáló erő ellenére bennünk él múltunk, történelmi, irodalmi örökségünk, sorsunk tudása, s e tudás birtoklása megadhatja nekünk a világban való otthonosság békéjét és örömét.

A kilencvenes években Nagy Gáspár létbölcseleti művei, a költő létértelmezésének metafizikuma legtisztábban a halál gondolatkörben jelenik meg: a halálélmény – mely már korai verseiben is meglepő gyakorisággal előfordult – lesz verseinek fő szólama. A költő számára nem maga a halál a probléma, hanem a meghalás aktusa. A halál nem tragédia, mert a halállal nem abbamarad, lezárul valami, hanem beteljesedik: a születés kiűzetés, a halál pedig visszatérés; halálakor „hazatér" Teremtőjéhez a keresztény hit szerint. Ez a repedésmentes keresztényi hit azonban mélyen, megrendülten emberi vonatkozásban teszi próbára az individuumot. Az a nehezen földolgozható élmény kerül versbe, hogy halálával ugyan belesimul a Kreatúra/Mindenség egészébe, de személyes sorsával az itt lét, az egyszeri emberi élet szép és fájdalmas esélye is megszűnik. A meghalás aktusa, az emberi létformából a másik, teljesebb világba való áttűnés lesz a vers tárgya, amely aktust siettetni is, lassítani is akar. Szembenéző, várakozó, elégikus, konfesszionális vallomásai (Illa berek, ha jön egy szép illanó álom; Amikor vége; Még szeretném elnapolni) ezt a leendő élményt, drámai pillanatot járják körül variatív gazdagsággal. Nem önkínzóak ezek a versek, nem lázadások a végesség tudata ellen, hanem egy metafizikai végtelenség tudásának a belátásai és elfogadásai; hangja éppen ezért nem tragikus, hanem elégikus; sőt az élet szeretete és a transzcendenciát elfogadó ember dilemmája olykor még ironikus, önironikus, játékos, könnyed hangütést is megenged (H(1); H(2); H(3)). Személyes istenhit és statikus istenkép bontakozik ki e kései versekből: Isten „hatóköre" a világegyetem, a Kreatúra egésze, az ember/Én pedig választ. Választ, el tudja-e fogadni e világrendet és e világrendben a maga helyi értékét, s a hierarchiát, mely szerint nem az ember áll a teremtés csúcsán, hanem van fölötte álló akarat és erő, létünk értelme pedig túlmutat az anyagi szubsztancián.

Nagy Gáspár organikusan alakuló, értéktanúsító költészete a századvég és ezredforduló egyik legjelentősebb költészete. Kivételes jelleme, hajlíthatatlan erkölcsi következetessége, a világban való egyértelmű, félreérthetetlen és félremagyarázhatatlan jelenléte miatt azonban költészete több, mint jelentős költészet: élete a legkiválóbb – tragikus – magyar költők példája szerint fonódott törésmentesen egybe műveivel.

A kegyelem oltalmában élt, betöltötte szolgálatát, korai halála ellenére is pontosan lezárt, hiány nélküli életművet hagyott utókorára. Bátorítóan üzeni: „a remény sohasem meghaló, / ha minden utolsó szalmaszál / ABBÓL A JÁSZOLBÓL VALÓ!". Legutolsó sorai, melyekre íróasztalán, utóbb talált rá családja, megbékélésről, elnyert kegyelemről vallanak: „Szerethetett engem az Isten / mert teremtményének / engem is elfogadott; / sárból-agyagból apám s anyám álmaiból…"


Molnár Katalin

A BŰN ÉS A SZENVEDÉS DOSZTOJEVSZKIJNÉL

F. M. Dosztojevszkij nagy témái a rossz problémája köré szerveződnek, a bűnben és a szenvedésben konkretizálódnak. A bűn legélesebb formáját a szerző a gyilkosságban mutatja be. Dosztojevszkij legnagyobb regényei detektívregényként is olvashatók, főleg az úgynevezett „érett" regények: a Bűn és bűnhődés, az Ördögök, a Karamazov testvérek. Ha a történet nem is mindig gyilkosság a szó „klasszikus" értelmében, de találkozunk az ember rossz tettével mind a Félkegyelműben, mind a Karamazov testvérekben. A cselekmény azonban nem a gyilkos kilétének a megállapításában csúcsosodik ki, nem ez a cél, hanem a bűnös, a bűnösök vagy a gyanúsítottak és az őket támogatók lelki világának a bemutatása; a rossz, a szenvedés, a szabadság kérdéseinek megvilágítása. A szerző a bűnre és az azt követő (vagy nem követő) bűnhődésre koncentrál, a lelkiismeret szavát próbálja megragadni. Nagy kérdése – az emberiség több évezredes kérdése egyben – a bűn eredete és hatása. Ebbe építi bele a szenvedés kérdését mint égre kiáltó vádat Isten szeretete ellen.

A klasszikus ateizmus olyan problémák mentén artikulálódik, amelyek elsősorban a szenvedés és a szabadság kérdését vetik fel. Kérdésessé válik egyrészt Isten mindenhatósága („nem vet véget a szenvedésnek, mivel nem tud"), másrészt Isten léte (mert Isten csak mindenható lehet), ugyanakkor Isten igazságossága („milyen Isten az, aki épp az ártatlanokat engedi szenvedni"), illetve szeretete („milyen Isten az, aki nem ad teljes szabadságot teremtményének?", „szerethet egy rabszolgatartó Isten?").

A 19. század végi ateizmussal kapcsolatban egyes gondolkodók előszeretettel hangoztatják egy (szerintük!) jeles képviselőjének, Dosztojevszkijnek a nevét is. Érveléseikben elsősorban A Karamazov testvérek című regény a Nagy inkvizítor nevet viselő fejezetére támaszkodnak. Az így érvelők dialektikája hamis! Az említett fejezet felveti mind a szabadság, mind a szenvedés problémáját. Eddig a szabadság mint az ateizmus tartópillére és ugyanakkor mint legnagyobb gyümölcse jelent meg, most azonban egy ezzel éppen ellentétes értelmezésével találkozunk. Dosztojevszkij az önmagunk szolgálatába állított szabadság hamis dialektikáját mutatja be. Ennek a szabadság-értelmezésnek a rabságba vezető útjáról kapunk képet. Tehát: míg máshol Isten mint a szabadság korlátozója jelenik meg, addig ebben a regényfejezetben Krisztus a szabadság hordozója, ajándékozója, az ember pedig az inkvizítor, a szabadság megsemmisítője, kiirtója. A történet feleleveníti Jézus megkísértésének történetét, amelyben Krisztus visszautasítja, hogy az embert a kenyérrel, a csodával, a hatalommal láncolja magához, és a szabad követést várja el. Az inkvizítor erre a szabad követésre tartja képtelennek az emberiséget, és elmondja, hogy nehéz harc árán, de tizenöt évszázad alatt sikerült megfosztaniuk az embereket a szabadság terhétől azáltal, hogy elfogadták azt, amit Jézus a megkísértésekor visszautasított. Mindezt az emberi boldogság érdekében tették, mivel az ember semmitől sem fél jobban, mint a szabadságtól, lelkiismeretétől, és különben is Jézus túl sokat kért, amikor azt akarta, hogy őt csupán önmagáért kövessék. Az ember számára a szabadság túl nagy teher. „Elfelejtetted, hogy az ember a nyugalmat, sőt akár a halált is többre becsüli, mint a szabad választást a jó és a gonosz megismerésében?"1 Ebben az inkvizítori magatartásban az Istentől való elfordulás bűnének a legmagasabb fokon való realizációja nyilvánul meg, annak a közösség életére tett hatásával együtt.

Hogy Dosztojevszkij mit tartott a legnagyobb bűnnek? Az egyezik a katolikus egyház bűnkategóriájával is. Szerinte ugyanis a legnagyobb bűn az Isten ellen való lázadás, ami katolikus „nyelven" a Szentlélek elleni bűn. Ennek a lázadásnak pedig a legnagyobb fokú megvalósulása a gyilkosság. Ez valójában a káini alaphelyzethez való visszatérés, az önnön bíráskodás és igazságtétel. Vagyis: az ember Istennek képzeli magát, és ezzel élete irányt téveszt. E gondolatmenethez kapcsolható Dosztojevszkijnek a rossz forrására vonatkozó elgondolása.

A Teológiai Kisszótár így ír a bűn és a szabadság kapcsolatáról: „A bűn mint mysterium iniquitatis (a gonoszság titka) része annak a titoknak, hogy a teremtményi szabadság nemcsak Istentől van, hanem Isten teremtői mindenhatósága ellenére (és e mindenhatóság miatt) lehetséges Isten előtt és Isten ellenére is. […] A bűnös elfojtja, elleplezi önmaga előtt bűnét. Noha a súlyos bűn tudást és szabadságot tételez fel és elkövetéséhez konkrét anyag kell, ennek ellenére ez a tudatos szabadság lehet bűnös szinte minden tematikus irányultság nélkül is, mint az ember személyiségének totális magatartása és létállapota."2 Egyrészt szabad akaratunkból kifolyólag választunk jó és rossz között és követhetünk el bűnt (általában csak ezt a fajta „bűnértelmezést" tartjuk szem előtt), ugyanakkor a magasabb rendű szabadság révén lehet a rossz (bűn) az optio fundamentalisunk is, aminek a regényből az inkvizítori Antikrisztus-követés felel meg. Ez a szembefordulás egyéni szinten legjobban Ivan sorsában realizálódik. Mind az inkvizítor, mind Ivan bűne az Istentől való elfordulás, a tudatos lázadás, a legnagyobb bűn, amit az ember elkövethet. Ugyanakkor az ő lázadásuk teljesen indokolt: az emberi szenvedés elfogadásának képtelensége nemcsak bennük okozott ekkora zűrzavart és vezetett az Isten visszautasításához, hanem évszázadok óta az Isten elleni érveknek a vezetője is. Ivan lázadásának kiindulópontja az ártatlan gyerekek szenvedése, a szenvedés, a szabadság és Isten jóságának összeegyeztethetetlen volta. Ivan számára is csak az igazságos Isten, csak az igazságra épült világrend az elfogadható: „nem akarom, hogy az anya összeölelkezzék azzal a hóhérral, aki a kutyáival szétmarcangoltatta a fiát. Ne merészeljen megbocsátani neki, ám bocsássa meg a hóhérnak a saját mérhetetlen szenvedését; de szétmarcangolt gyermekének szenvedését nincs joga megbocsátani, és ne merje megbocsátani a hóhérnak, még hogyha a gyermek maga meg is bocsátaná neki.3 Tulajdonképpen az igazság utáni vágy az, ami ekkora erővel tör elő belőle.

A katolikus egyház klasszikus válasza erre a szenvedésre – amely ugyan nem vezethető le logikus ok-okozati viszonyokból a tettes és az áldozat között – az „eredendő bűn" elmélete. Ennek az első embertől, Ádámtól leszármaztató bűnnek a korporatív elképzelését Dosztojevszkij és a regényben Ivan is elutasította. Anélkül, hogy részletesen magyarázni akarnánk e bűnfogalmat, mindenképp meg kell említenünk az elgondolás kiindulópontját, forrását, amely Karl Rahnert követve a következő: Isten akarta és hozta létre a szabadságot, ennek köszönhetően válik személlyé az ember. Mivel ő a szabadság ajándékozója, így az nem korlátozza szuverenitását. Eszerint mindenféle rossz az ember szabadságában nyer magyarázatot. Ez a saját meg a társak iránti felelősségét is a maximálisra emeli. E ponton kapcsolódhatunk Dosztojevszkij felfogásához. A regény egyik nagyon hangsúlyozott gondolata éppen a mindenkiért való felelősségvállalás. Zoszima sztárec megtérése is ehhez kapcsolható: „Életemben akkor nyilallt az agyamba először ez a kérdés. »Édesanyám, drága vérem, valóban mindenki bűnös mindenkivel szemben mindenkiért, csak ezt nem tudják az emberek, mert ha tudnák – mindjárt paradicsom lenne itt […]«"4 Azt mondhatnánk, joggal érezte ezt a bűntudatot a kicsapongó életet élő fiatal Zoszima. De e meggyőződésre jut fiatal testvére is, Markel, aki betegágyban tölti mindennapjait: „Anyuskám, boldogságom – mondogatta – lehetetlen, hogy ne legyen úr és szolga, de hadd legyek én is szolgája a szolgáimnak […] mindegyikünk mindenben bűnös mindenkivel szemben, én pedig a leginkább. […] tudd meg, hogy mindegyikünk mindenki előtt, mindenkiért és mindenért bűnös. Nem tudom, hogyan magyarázzam ezt meg neked, de szinte gyötrelmesen érzem, hogy így van. Hogy is tudtunk eddig így élni, ilyen haraggal – és nem is tudtunk róla."5 Ez a tudás belső tapasztalatot igényel, és akik ezt nem élik át, azoknak mindez értelmetlen üres szöveg csupán. Zoszimát kinevetik, Markelnak pedig megbomlott az agya – az orvos szerint. „Már hogyan volna lehetséges, hogy én felelős legyek mindenkiért? – kérdi mindegyik a szemembe nevetve. – Hát lehetek én például felelős magáért? – Hogyan is érthetné meg ezt – válaszoltam –, amikor már rég más útra tért az egész világ, amikor igazságnak tartjuk a szemenszedett hazugságot, és másoktól is ugyanolyan hazugságot követelünk. Itt vagyok például én: fogtam magam, és életemben egyszer őszintén cselekedtem, és mi lett belőle: mindnyájan szinte őrültnek tartanak, és bár megszerettek, azért csak nevetnek rajtam."6

Dosztojevszkij kiemeli a kollektív felelősségérzet szükségességét, és ezen belül az egyes emberét. Konkrétan szól a kisgyermekekről is: „Az én ifjú bátyám bocsánatot kért a madaraktól: ez persze oktalanságnak látszik, de mégis helyes, mert hisz minden úgy áramlik, akár az óceán, minden érintkezik egymással: ha itt megérintesz valamit, a világ túlsó végén érzik a hatása. Lehet, hogy őrültség madaraktól bocsánatot kérni, de hát a madaraknak is könnyebb lenne, a kisgyermekeknek is és minden élőlénynek körülötted, ha te magad különb lennél, mint most vagy, akár csak egy cseppel is. Minden olyan, mondom, mint az óceán."7

Hasonló élményben kellett részesülnie Dimitrijnek is, amikor bűnösnek érez-te magát apja halálának akarásán túl is. Vállalta a szenvedést az egész emberiség nevében. Álmában látott egy szegény családot, egy szegény gyermeket szenvedni. „Pedig sokan vannak, százával és mindnyájan felelősek vagyunk értük. Miért jelent meg álmomban akkor az a »kisgyermek« egy olyan pillanatban?! »Miért szegény az a kisgyermek?« Ez jövendölés volt nekem abban a pillanatban! Éppen azért a »kisgyermekért« megyek kényszermunkára. Mert mindnyájan mindenkiért felelősek vagyunk. Minden kisgyermekért, mert vannak kicsiny gyermekek, és vannak nagy gyermekek. Mindenki »kisgyermek«. Hát én mindenkiért megyek, mert valakinek csak el kell mennie mindenkiért is. Én nem öltem meg apánkat, de mennem kell. Vállalom."8 Ez a tanítás leginkább Zoszima szavaiban és életében nyilvánul meg. Az ő szájából hangzik el a keresztény tanítás: „Ha képes vagy magadra vállalni az előtted álló és a szívedben elítélt bűnös bűnét, akkor vállald azonnal, és szenvedj helyette magad, őt pedig bocsásd el, egyetlen zokszó nélkül."9

Aljosa küldetése a szenvedés, ahová sztarece a következő útravalóval bocsátja el: „ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad, ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem" (Jn 12, 24) Ezek a jánosi sorok válnak végső soron a regény mottójává is, és az író sírkövére is ezeket vésik fel.10

E sorokban megtalálható Dosztojevszkij teológiájának foglalata is. Ebben foglaltatik össze Krisztus sorsa, tehát ez jelenti Krisztus követésének a legmagasabb fokát. Ezekben a szavakban egyesül a szenvedés és a szabadság, ami a szenvedés szabad választásában, elfogadásában konkretizálódik. Az evangéliumi szavak „zoszimai" parafrazálása és Aljosa életére való alkalmazása a következőképpen van megfogalmazva: „Sok boldogtalanságot hoz rád az élet, de éppen attól leszel te boldog, és áldod majd az életet, és másokkal is áldatod – ami a legfontosabb."11 A boldogságot a szenvedésben, a másokért való életben megtapasztalni – ez a járható út a regény szerint. Hogy ez mennyire Dosztojevszkij gondolata, annak bizonyítékául álljon itt egy hosszabb, de a gondolkodó teológiáját annál sommásabban bemutató idézet: „Hogyhogy – kérdik önök – hát személytelenné kell válni ahhoz, hogy boldogok legyünk? […] Ellenkezőleg, ellenkezőleg, mondom én, nemcsak, hogy nem kell személytelennek lenni, hanem igenis, egyéniséggé kell válni, mégpedig sokkal nagyobb mértékben, mint amilyennek manapság meghatározzák az egyéniséget nyugaton. Értsenek meg: egész önmaguknak senki által ránk nem kényszerített, teljesen tudatos, önkéntes feláldozása mindenki javára – szerintem a személyiség legmagasabb fejlettségének, legnagyobb hatalmának, legnagyobb önuralmának, legmagasabb rendű akaratszabadságának tanújele. Önként feláldozni életünket mindenkiért, keresztre feszíttetni magunkat, a máglyára menni mindenkiért – ezt csakis személyiségünk legerősebb fejlettsége esetén tehetjük meg. Az erősen fejlett egyéniség, amely teljesen meg van győződve arról a jogáról, hogy egyéniség legyen, amely már egyáltalán nem félti magát, nem is csinálhat egyebet a saját egyéniségéből, vagyis nem használhatja másra, mint arra, hogy teljesen odaadja mindenkinek, hogy mások is mind ugyanolyan szuverén és boldog egyéniségek legyenek. Ez a természet törvénye; normális körülmények között ehhez vonzódik az ember."12Csak a szenvedésben lehet tehát hazatalálni, Dosztojevszkijnél a szenvedésben talál haza az ember (Vatai László).13

Ivan nem a szenvedés okára kérdez rá, hanem magát a világot képtelen elfogadni, képtelen azt egyeztetni Isten jóságával, a teremtést képtelen jónak elfogadni. Amíg a szabadság forrását Istenben keressük, addig Ivan képtelen elfogadni egy olyan Istent, aki szabadságot adott az embernek arra, hogy kisgyermekeket kínozzon.14 Ivan igazi kérdése tehát nem az, hogy honnan van a szenvedés, hanem hogy hogyan lehet elfogadni egy ilyen világot, és hogyan lehet elfogadni majd a jövendő harmóniát, ha az szenvedésre épül. Dosztojevszkij ennek bemutatására egy nagyszerű, az embert lelke mélyéig megremegtető képet fest a kisgyermekek szenvedéséről.15 Igazából az erkölcsi világrend iránti igény szólal meg belőle. Tragédiája, hogy nem tudja elfogadni azt, hogy egy gyermek szenvedése „megfizetetlen" maradjon. Képtelen felfogni a gondolatot, miszerint a jövő boldog lehet szenvedésre épülve is. A következő sorok a regény gondolati feszültségének tetőpontját, de ugyanakkor sűrítve Ivan lázadásának lényegét is tartalmazzák: „Amíg még van idő, igyekszem elhatárolni magamat, és ezért teljesen lemondok arról a legfelsőbb harmóniáról. Nem éri az meg egyetlen csepp könnyét sem akár csak annak az egy megkínzott gyermeknek, aki a mellét verte kicsi öklével, és megváltatlan könnyeit hullatva imádkozott abban a büdös zugban az »Istenkéhez«. […] Nem akarok harmóniát: az emberiség iránti szeretetből nem akarom. Inkább akarok itt maradni – megbosszulatlan szenvedésekkel. Inkább megmaradok megbosszulatlan szenvedésem és csillapíthatatlan háborgásom mellett, még akkor is, ha nincs igazam […] Értsd meg: én nem az Istent nem fogadom el, hanem az általa alkotott világot, az Isten világát, mert képtelen vagyok elfogadni […] ám találkozzanak a párhuzamos vonalak, ám lássam a saját szememmel, akkor is azt mondom: találkoztak ugyan, de én ezt mégsem fogadom el. […] Ezért hát a magam belépőjegyét sietek visszaadni […] Nem az Istent nem fogadom én el, Aljosa, hanem a belépőjegyet adom vissza neki teljes tisztelettel. […] – Vállalnád-e az építész szerepét ilyen feltételekkel, mondd meg, de ne hazudj! Nem vállalnám – felelte halkan Aljosa. – És fel tudod tételezni, hogy az emberek, akiknek építesz, hajlandók lennének elfogadni a boldogságot egy agyonkínzott kisgyermek ártatlanul kiontott vére árán, s ha elfogadják, örökre boldogok maradnak? – nem, nem tudom feltételezni." Ezekben a sorokban Ivan valójában a leibnizi optimizmust rombolja le, mely szerint világunk a lehető legjobb, a legtökéletesebb. Ennek elve, hogy ha a jót és a rosszat mérlegre állítanánk, a jó túlsúlyba kerülne a rosszal szemben.16 Ezt a szemléletet tartja elfogadhatatlannak Ivan, kiemelve, hogy nem lehet harmóniát építeni, ha csak egy gyermek is szenved.

Mindannyian tapasztaltuk/tapasztaljuk: nem igaz az, hogy minden szenvedés bűnből fakad vagy a szabad döntés következménye. Ennek az észlelésnek egyik legfőbb példájaként, ugyanakkor válaszkereséseként született meg az Ószövetségben Jób története. „Ez a férfi feddhetetlen volt és igaz, istenfélő és gonoszságtól tartózkodó" (Jób 1,1), mégis a legnagyobb szenvedés sújtotta, amit ember el tud képzelni. A vigasztalására jött három barát, az Ószövetség tanításának megfelelően, szenvedését a bűne következményeként kezeli.17 Jób Isten elleni vádja ugyanaz, mint ami az Ivané is: miért hagyott Isten jóvá egy erkölcsileg fonák világot. Számunkra az ószövetségi történetből az a fontos, hogy Jób végül elhallgat Isten előtt és a fenti érveket elfogadja: „Valóban balgán beszéltem, / olyanról, ami tudásomat mesze / meghaladja!" (Jób 42,3b). Ivan Jóbhoz hasonló vádbeszédet mond, és arra a következtetésre jut, hogy Istent vissza kell utasítani. Mindketten egyértelműen Istent tekintik a kárhozatos helyzet okának, forrásának. Aljosa is elfogadja Ivan érveit és visszautasítja a gyerek szenvedésére épített harmóniát, de nem fordul Isten ellen.18 Mindhárman megtapasztalják Isten igazságtalanságát, mindhármuk számára széthull egy pillanatra a fennálló erkölcsi világrend. De Jób nem mond le az igazságos istenképről, hiszen beismeri és bánja bűneit:19 „Korholom tehát önmagamat, / bánom bűneimet porban és hamuban!" (Jób 42,6.) Isten válaszából a kifürkészhetetlen Istent „ismerjük" meg, aki nem ad magyarázatot, miért fogadja el Ábel áldozatát és a Káinét miért nem. A paradoxon abban áll, hogy bár összetöretett az igazságos istenkép, Jób és Aljosa mégis megtartja hitét és hű marad Istenhez. Miért marad Jób mindvégig jámbor? Jung ezt csak úgy tudja megválaszolni, hogy Istent úgy kezeli, mint aki számára nem is Jób sorsa és hűsége a tét, hanem saját hatalma. Hisz különben: „egeret mi végre ijesztgeti aki csakugyan erős?"20A híres pszichiáter Jób Istenét tudathasadásos istenként fogalmazza meg. Egyrészt érzékeny minden szócskára, ami igazságosságát kétségbe vonja, amely bírálatként fogalmazódik meg, ugyanakkor cselekedetei az önmaga-felállította törvényeket hágják át. Így igazából Jób Isten fölé emelkedik, és bírájává válhat.21 Jób győzelmét Jung abban látja, hogy felismeri Istennek ezt a belső antinómiáját, az istenismeret olyan szintjére emelkedett, ami magának Istennek sincs meg.22

Érezzük, hogy ez az érvelés téves, annak ellenére, hogy Isten viselkedésében valóban megfigyelhető egyféle ellentmondás.23 Nem elfogadható az a válasz, miszerint Jób Isten ismeretének olyan magas fokára jutott volna el, amilyenre maga Isten sem képes. Nem elfogadható a hatalmukat minden áron bizonygatni vágyó görög istenekhez való hasonlítás sem, amellyel Jung operál. Arra azonban jól rámutatott, hogy Jób nem azért marad Istennel, mert meggyőződött igazságosságáról. Akkor miért? – kérdezheti teljes joggal az olvasó. Mert megsejtett valamit abból, amit Dosztojevszkij is „tanít": Isten nélkül az ember elpusztul. A mai német filozófia rendhagyó figurája, Rüdiger Safranski így fogalmaz: „ha elfordulna Istentől, akkor önmagát is lerombolná, éspedig azt az önmagát, amelynek sajátja, hogy nem csak önmagáé"24

Jób az első csúcspéldája az ateizmuson diadalmaskodó isten-szenvedélynek. Safranski ebben a kifejezésben látja Jób Isten mellett való maradásának titkát,25 és nem Isten kiismerésében, ahogyan Jung állította. Ezzel elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol Aljosa figuráját Jób személyéhez kapcsolhatjuk. Az istenszenvedély lehet a magyarázat az ő hitére is, és ennek hiánya az, ami miatt Ivan visszaadja a „belépőjegyét".

Ez az istenszenvedély csakis az istenszeretet lehet, az képes elfogadni az értelem nélküli dolgokat, nem az ész. Azokat az elemeket, amelyek a két dosztojevszkiji szereplőben elosztva jelennek meg – Ivan Isten elleni vádja és az igazság számonkérése, illetve Aljosa Isten-szeretete és az ebből fakadó magatartás: a szenvedés mint titok elfogadása – Jóbban látom egyesülni. Az ártatlanok szenvedése, de magának a szenvedésnek a kérdése a transzcendencia szférájába tartozik, nem a racionalitás tárgykörébe. Ezt érti, illetve éli meg Jób. El tudja fogadni a titokzatos Istent. Ugyanezt teszi Aljosa is. Ezt nem tudja megtenni Ivan.26

Zoszima elragadtatással beszél az ószövetségi Jób könyvéről, szerinte „épp az a nagyszerű, hogy titok rejlik benne – hogy a mulandó földi személy és az örök igazság érintkezik itt. A földi igazsággal szemben az örök igazság érvényesül"27 Marad a titok, ami azt jelenti, hogy nem mondunk le az igazságos Istenről, hanem belé helyezzük bizalmunkat, ahogy Jób is tette. Elragadtatásában Zoszima így kiált fel: „Uramisten, micsoda könyv, és micsoda tanulságok."28

A tanulság pedig az, hogy a szenvedés végső soron misztérium marad mind az Ószövetségben, mind napjainkban. II. János Pál pápa mondta: „Úgy véljük, a szenvedés az ember transzcendenciájához tartozik. […] Úgy kell elfogadni, mint titkot, amelynek emberi értelem nem képes a mélyére hatolni."29

Az ártatlanok szenvedésére adható egyetlen lehetséges válasz Krisztus személyében van. Ivan érveire Jézus példájából kiindulva egyetlen hiteles választ ad Aljosa: Krisztus személyét. „Van a kerek világon olyan lény, aki tudna, akinek volna joga megbocsátani? Hát van ilyen lény, és ő mindent mindenkinek és mindenért meg tud bocsátani, mert ő maga feláldozta ártatlan vérét mindenkiért és mindenért. Megfeledkeztél róla, pedig őrajta alapszik az az épület, és őneki fognák kiáltani: „Igazságos vagy Te, Urunk, mert megmutattad a Te utaidat!"30 Ő az egyetlen, aki jogosan szólhat, mert végigélte, amit a szenvedő ember, ugyanakkor általa és benne Isten szenvedett. Ezt hangsúlyozza Paul Evdokimov: az ártatlanok szenvedésében Isten hallgatása van. Mégis megszólal benne Krisztus által. Annyira „bolond szeretettel" szereti az embert, hogy nem az egyszerű, nem az ember méltóságát széttipró megoldást választja, nem töri össze ennek szabadságát, hanem megtartja azt és vállalja a szenvedést, ezáltal a halált halállal győzve le. Gyenge abban az értelemben, hogy szeretetből lemond a mindenhatóságáról. A szenvedés az a kenyér, amelyet Isten megoszt az emberrel – vonja le Evdokimov a következtetését.31

Krisztus szenvedése lehetővé tesz egy olyan szemléletmódot, amely a szenvedést nem föltétlenül a rossz kategóriájába helyezi, nem is az ateizmus érveként jeleníti meg. Ennek fényében a szenvedés és az ártatlanok szenvedésével kapcsolatban feltett kérdés nem az, hogy ki és mi az oka, hanem hogy hogyan építsük be az életünkbe. Ivan is tudta, hogy az ember szabadságában keresendő az ok, de nem tudott mit kezdeni ezzel a válasszal, míg Aljosa Isten mellett tudott maradni annak ellenére, hogy visszautasította a gyermekek szenvedésére épülő harmóniát.

Paul Ricouer a szenvedés elfogadásának, feldolgozásának folyamatát a freudi gyászmunkához hasonlóan írta le, és az ember immanens gondolkodását vette figyelembe: az első lépés az egyszerű „nem tudom, miért"; „így történnek a dolgok"; „véletlen" stb. kifejezésekben ragadható meg. Második lépésként engedjük, hogy ez az egyszerű siralom Isten elleni panasszá váljon.32 Ennek a stádiumnak a legfontosabb kérdése: hogyan engedheti meg Isten a szenvedést? Ez Ivan kérdése, ezt nem tudja átlépni, ami miatt nem tud áttérni a harmadik lépésre, amelyben beismeri, hogy az istenhit mellett szóló érvek teljesen függetlenek attól az igénytől, hogy a szenvedés eredetére magyarázatot találjunk."33 Ez a szenvedés misztériumjellegének elfogadása. Ez az, ahova eljut Zoszima, Aljosa és Dimitrij. Ez az a Simone Weil-i mozdulatlan elkötelezettség, amely minden munkájából sugárzik, amely nem lázad az igazságtalanság ellen, hanem vállalja, magára veszi a szenvedést.34 Ezt tette Krisztus, és bár önmagában paradoxon, erre buzdít mindvégig Zoszima, ebben látja a boldog élet titkát.

Hamis az a nézet, miszerint Dosztojevszkij szenvedés- és szabadságkoncepciója az ateisták táborát erősíti. Ellenkezőleg, a szabadság Isten emberszeretetének, tiszteletének záloga, az emberi méltóság hordozója, a szenvedés vállalásában pedig az ember személyiségének kiteljesedését, igazi hivatásának megvalósulását látja.

Jegyzetek


1 Dosztojevszkij, F. M., A Karamazov testvérek, Európa Könyvkiadó, Budapest 1975, 334.
2 Rahner, Karl – Vorgrimler, Herbert, Teológiai Kisszótár, (Ford. Endreffy Zoltán.) Szent István Társulat, Budapest 1980, 74.
3 KT, I. 321.
4 KT, I 389.
5 KT, I 376–377.
6 KT, I 392.
7 KT, I 417.
8KT, II 345.
9KT, I 419.
10 Ld: Dosztojevszkaja, Emlékeim, (Ford. Bonkáló Sándor), Európa Könyvkiadó, Budapest 1989, 449.
11 KT, I 372.
12 Dosztojevszkij, F. M.: Téli feljegyzések nyári élményekről. In: Dosztojevszkij, F. M., Tanulmányok, vallomások, i.m., 325–326.
13 Vatai László, i.m., 120.
14 Azért tud Bergyajev Ivannak választ adni, mert Istenen kívül helyezi az emberi szabadság forrását, a világnak irracionális alapot ad ezáltal. Ennek az irracionális alapnak a fel nem ismerésében áll Ivan tragédiája véleménye szerint. Ennek a fel nem ismerése jelenti az euklidészi ész fogságát. Bergyajev, Nyikolaj, Dosztojevszkij világszemlélete, i.m., 104–106.
15 Ivan itt saját gyűjtésű történeteket mond el, azonban gondolhatunk akár Dosztojevszkijre is. Nem egy az Ivan által elmesélt esetek közül megtörténtnek tekinthető, ha nyomon kísérjük az író Egy író naplójában megjelent cikkeit. Az említetteken kívül az író naplójából szerezhetünk tudomást arról, milyen érzékenyen érintette Dosztojevszkijt az emberi szenvedés, főként a gyerekeké. Ugyanilyen érdeklődést mutatott a bűncselekmények, öngyilkosságok iránt is, felhasználta azokat regényeiben. Lásd: Dosztojevszkij, F. M., Tanulmányok, vallomások, i.m., 61–69.
16 Szabó Attila, Leibniz lételmélete, Budapest 1993, 133–137.
17 „Emlékezz, kérlek, pusztult-e valaha valaki ártatlanul, és tönkrement-e valahol, aki becsületes. Inkább úgy láttam: akik gonoszságot szántanak / és fájdalmat vetnek, azt is aratnak: tönkreteszi őket Isten lehelete, elemészti haragjának vihara." (Jób 4, 7–9).
18 A két testvér [Ivan és Aljosa] gondolkodásbeli, életszemléletbeli különbségére jól rámutat az a jelenet, amelyben Aljosa Ivan istentagadására ugyanúgy válaszol, ahogyan Jézus válaszol az inkvizítor tagadására.
19 A kérdés csak az, hogy melyik bűnét, ha nem vétkezett. Vétke csak az lehetne, hogy Istennel perel, de az sem válik lázadássá, a szenvedése pedig nem a panasza eredménye, hanem épp oka annak. Ez a kérdés még az egzegéták előtt sem tisztázott, valószínű, hogy nem bűnről van szó annál a résznél, hiszen maga Isten is elismeri Jóbot igaznak. Ld: Mackenzie, R. A. F.,S.J – Murphy, E. Roland, O.Carm., i.m., 750.
20 Jung, Carl Gustav, i.m., 29.
21 Uo. 34–35.
22 Uo. 25.
23 A történet végén Isten elismeri, hogy Jóbnak igaza volt. Bennfoglaltan elismeri, hogy szenved az ártatlan, de nem ad választ arra, miért, tehát megmaradunk annál a válasznál, hogy Isten önkényes Isten. És ha a szenvedést mint rosszat határozzuk meg, azt mondjuk, hogy Isten szabadsága a rosszat tevés szabadságára is kiterjed.
24 Safranski, Rüdiger, i.m. 316.
25 Uo. 316.
26 Mackenzie, R. A. F.,S.J–Murphy, E. Roland, O.Carm., i.m. 719.
27 KT, I 380.
28 KT, I 381.
29 II. János Pál, Salvici doloris. (Ford. Mártonffy Marcell), http://www.katolikus.hu/ roma/pe07.html, (2006.05.23.)
30 KT, I 322.
31 Evdokimov, Paul, Iubirea nebun? a lui Dumnezeu, i.m. 37.
32 Ennek a stádiumnak a reprezentatív képviselőjeként Elie Wieselt és az ő életművét említi. Elég, ha csak arra a jelenetre gondolunk az Éjszaka című regényéből, ahol a felakasztott gyerek halálában Isten halálát látja és mondja ki. „Mögöttem ismét megszólalt ugyanaz az ember: – Vajon hol van ilyenkor Isten? A bensőmben megszólalt egy hang, és így válaszolt neki: – Hogy hol van? Itt van felkötve, erre a bitófára." Wiesel, Elie, Éjszaka, (Ford. Balabán Péter) Láng Kiadó, h.n., é.n., 75.
33 Riceour, Paul, i.m. 114.
34 Ez a szellem uralja Simone Weil írásait, ez hatja át életét. Elég csak a filozófia diplomával rendelkező, gyárban dolgozó lányra gondolnunk, halálára, amely szinte már éhhalál. Egész életében a szerencsétlenek sorsát vállalta. Ezt tartotta az egyetlen hiteles viszonyulásnak a szenvedéshez, a szerencsétlenséghez.


Sebestyén Ottó

A BŰN, BŰNTUDAT, BŰNÉRZET MINT VALLÁSOS JELENSÉG (1)

„Én fölkínálom, ha segítesz,
segítek én is néked,
hogy megszülessen bennem is
csillogó gyémánt-lényed."
(Illyés Gyula: Karácsony)

Erdélyben, ahol jelenleg lakom és dolgozom, gyermekcipőben jár a vallásos jelenségek lélektani megközelítése. Régóta arra törekszem, hogy lelkipásztori munkámban, beszélgetéseimben, előadásaimban láthatóvá és érezhetővé tegyek egy lelkigondozói látást. A lélektani ismeretek használata és a pasztorációs tevékenység karöltve kell haladjon. Ahol a leginkább érzem ennek szükségességét, az a bűn-fogalom: itt láttam, tapasztaltam leginkább olyan érzelmi, pszichés elakadásokat, amelyek gyakran gúzsba kötik az ember lelkét és pszichéjét, akadályozzák egészséges kibontakozását, fejlődését. A különféle bűn-fogalmak összekeverése, a szégyenérzet és a teológiai bűn közötti különbség fel nem ismerése néha gordiuszi csomóként nehezedik egy-egy ember lelkére. Ezért – a teljesség igénye nélkül – megpróbálom bemutatni a különféle bűn-fogalmakat és azok következményeit a vallásos ember életében. Szeretném, ha vizsgálatom valamelyest segítene abban, hogy világi krisztushívők és az egyházi vezetők ráébredjenek arra, hogy a vallásos életben nemcsak a lélekkel, hanem a psziché kultúrájával, karbantartásával is foglalkozni kell.

A bűntudat és bűnérzet
„Jó Uram, aki egyként letekintesz
bogárra, hegyre, völgyre,
virágra, fűre, szétmálló göröngyre –
Te tudod jól, hogy nem vagyok gonosz,
csak nagyon-nagyon gyönge."
(Dsida Jenő: A gyöngék imája)

A bűntudat és a bűnérzet fejlődése

A Le Dictionnaire de Spiritualité című monumentális mű, amelyet 1932-ben kezdtek el szerkeszteni, s teljes kiadására 1995-ben került sor, tudományos igényességgel és emberi nyitottsággal mutatja be az Isten felé vezető különféle spirituális utakat az emberi szolgálat érdekében. Megjelenése aláhúzza azt az emberi igényt, amely a századok folyamán kirajzolódott, és azt fogalmazza meg, hogy az ember keresi a saját útját az Isten felé. E könyv szemléletét követve mutatom be e témát.

Pszichológiai oldalról

A bűntudat egy megzavart rend érzete, az a tudat kíséri, hogy ennek a zavarnak oka vagyok. A bűnérzet nem passzív állapot, hanem magával von, arra ösztönöz, hogy a rendet helyreállítsuk, kijavítsuk.

1. Az első szint inkább mechanikus: amikor az ismétlésre való kényszer (compulsion) nem valósulhat meg, akkor már rossz közérzet tölti el a csecsemőt, ami a „lét" és a „feladat" közti feszültség (a későbbi bűntudat) első jele. Már a piciny gyerek nagyon érzékeny a „rítusokra" (étkezésre, alvásra stb.), vagyis Piaget szerint már a pusztán „individuális szenzo-motorikus szakasz"-ban fellép a bűnérzet magja. Ezért lenne fontos a primitív (természeti) népeknél a rítusok (halász-vadász szokások) pontos betartása.

2. A gyermek hamar kifejezésre juttatja, hogy a biológiai szinten (ízek, szagok, mozgás) mi tetszik neki és mi nem. Két-három éves korban már szóban is kifejezi, de mindenképpen érzi, ami maradandó hatással lehet rá.

3. A szociális kényszer, amely kb. hároméves kor után válik jelentőssé, már kifejezetten is kapcsolatban áll a bűntudat kialakulásával: először a szülők, nevelők majd az iskolás korban a társak véleménye, viselkedésmódja kihat a gyermekre: pl. ha nem úgy öltözködik mint a többiek, „szégyellheti" magát.

4. Az én-tudat, a logikai műveletek (a gondolkodás és a képzelőerő) működésének kezdetekor (négyéves kor után) új tényezők vezethetnek bűnérzethez: pl. a természeti változások, a „honnét vagyok" kérdésének (félig tudatos) felmerülése szorongással s így „bűnérzéssel" töltheti el a gyermeket, amely később úgy nyilvánulhat meg, hogy képtelen megfelelni a rá váró feladatoknak.

5. Az értelem nyiladozásához kapcsolódik az, amit Baudouin pszichológiai bűntudatnak nevez. Öt-hat éves korban jelentkezik, és az „ambivalenciában" gyökerezik. A gyermek érzi, hogy tenni kellene egyes dolgokat, de mivel nem (mindig) képes erre, elfojtja magában vágyait, érzelmeit. Vagyis az irracionális szinten már élne egy bizonyos moralitást: a rendet, de ambivalens irányban.

6. Ahhoz, hogy ezekből az elemekből valódi morális, erkölcsi aktus legyen, meg kell jelennie a felettes énnek, ami kb. hatéves korban alakul ki a gyermekben. Vagyis a szülők, a külvilág által képviselt értékrendet a gyermeknek magáévá kell tennie (irányában állást kell foglalnia: engedelmeskednie, illetve nem), s így egybeolvasztania eddigi bűnérzeteit.

7. Ezután alakul ki egy még mélyebb szint, amelynek metafizikai jellege van: a gyakorlatban követnie kell »énje ideálját«, hivatását. A „lét" és a „cselekedet" egysége a valódi erkölcsiség. Ezt azonban soha nem sikerül teljesen elérnie – s ilyenkor lép fel a bűnérzet, illetve a bűntudat. Az első inkább a tudatlan elemekből táplálkozik (a pszichoanalitikus kifejezés: a culpabilité inconsciente franciául ellentmondásosnak hangzik: tudattalan bűntudat, és csak ilyen pszichológiai értelemben jogosult), a második viszont a tudatos és szabad állásfoglalásból (mert nem igazi bűntudat, csak akkor, ha valaki vállalja bűnét). Ha a felnőtt életben az első uralkodik, akkor beszélünk téves, illetve neurotikus bűntudatról, pl. a skrupulistáknál, a depressziósoknál, a kényszereseknél, a pszichoszomatikus betegeknél vagy pszichotikusoknál. A szakkönyv szerkesztői megjegyzik, hogy nem mindenki ért egyet ezzel a felfogással: H. Baruk Psychiatrie morale experimentale című munkájában azt tartja, hogy ezekben az esetekben nem tudattalan bűnérzet, hanem valódi, de nem vállalt bűntudat nyilvánul meg.

Teológiai oldalról

Az idézett francia szakmunka szerkesztői szerint a bűnérzet (sentiment de culpabilité) mindenekelőtt egy tapasztalat, a vécu affektivement: sajátos szorongás, amely az embert Isten előtt elfogja. A teremtő, majd a szerető Istennel való kapcsolat megszakadásának átélése: Isten ellenem van, Isten eltávozott tőlem; vagyis jellege vallásos.

A második mozzanatban az ember rádöbben, hogy Isten azért van ellene, mert ő van Isten ellen. S így ébred a bűn tudatára, arra, hogy ő a bűnös, ami arra ösztönözi, hogy ismerje be vétkét: „Atyám, vétkeztem ellened" (Lk 15, 21).

Az igazi helyzet felismerése, az igazság elfogadása a helyrehozatal tetteit kívánja: a bűnről való lemondást, a megtérést és az új magatartást. Az ember azonban látja, hogy önerejéből nem küszöbölheti ki az Isten ellen elkövetett igazságtalanságot, nem engesztelődhet ki Istennel. A keresztény bűntudata nemcsak bűne beismerésére és bevallására, hanem egyszersmind a szerető Isten megbocsátó irgalmának felismerésére és Jézus szenvedésében való részvételre vezeti.

A szentek élete tanúskodott arról, hogy a bűntudat a keresztény életében végső soron a szeretet hiányának a bevallását és a szeretetbe való egyre mélyebb kapcsolódást jelenti. Egyeseknél azonban még az automatizmusokkal szembeni szakítás küzdelme vagy egyéb, a pszichológiai bűnérzettel kapcsolatos tapasztalatok is szerepet játszanak, de nem hiányzik a szerető és megbocsátó Istenre vetett tekintet sem.

Így a keresztény bűntudat nem válik pusztán pszichológiai bűnérzetté, de ennek fokait színezhetik bűnbánati aktusai, sőt patologikus elemekkel is tetézhetik, mint a skrupulistáknál vagy azoknál, akik a büntetéstől való állandó félelemben élnek, vagy akiken szélsőséges és leküzdhetetlen szorongás uralkodik.

A bűn fogalma és annak értelmezése Antoine Vergote-nál

Antoine Vergote a pszichoanalitikus képzését Párizsban Jacques Lacan híres francia pszichológusnál mélyítette el, ugyanitt szilárdította meg filozófiai tudását, főleg a fenomenológia irányában. A Leuveni Katolikus Egyetem pszichológia tanszékén valláspszichológiát tanított. Saját elméletében összegzésre törekedett, hangsúlyozva a vágy és a kulturális befolyásoltság közti interakciót, amely minden emberi élményben és cselekedetben testet ölt. Szerinte a vallás olyan kulturális tény, amely nem magyarázható kizárólag egyéni motivációkkal vagy vágyódással. Az emberi lét önmagunk és a kultúra kapcsolatával folytatott kísérlet, a pszichológia pedig ennek a kölcsönhatásnak a megfigyelése. Vergote fő vizsgálatai a vágy és a bűntudat területére estek, ahol a pszichodinamika és a vallás ismeretei is komoly szerephez jutottak.1

Vergote a bűn három lélektani és vallási síkjáról beszél, amelyek egymástól eltérő szerepet játszanak.2

A tabu

Először a tabu síkján jelentkezik, ezen a kulturális szinten ösztönös szorongás lép fel, elsősorban azzal kapcsolatosan, ami az életértékek fenyegetettségének érzéséből származik. Ezen a szinten a bűn tárgya az, ami idegen, ami a halálhoz, a vérhez, a nemiséghez kötődik. Mindent, ami okkult erővel telítettnek tűnik, az ember szakrális megigézéssel vesz körül.

A primitív vallások tabu-kultusza gyakran maga után vonja a szakrális törvényszegést. A mindennapokban tiszteletben tartják a tabut, mivel az egy „másik ontológiai terület" erejét képezi és ily módon veszélyeztetheti az emberi élet fennmaradását, ám vallásos ünnepek idején az emberi élet legragyogóbb pillanataiban az emberek belépnek a tiltott területre, mivel ezzel egy magasabb szintre juthatnak és isteni szintre emelkedhetnek. Ebben az esetben a tabuk áthágása misztikus áthágást jelent. Ami egyébként a mindennapi élet rendjében tiltva van, az olykor a szakralitás megtapasztalásához vezethet egyes primitív népek felfogásában.

A tabu egyszerre lehet megszentelt, beszennyezett és tisztátalan. A halott, a menstruáló, a gyermeket szülő asszony gyakran tabu, mivel kulturális felfogás szerint tisztátalan. A tisztátalan veszélyes erőt hordoz magában, s emiatt száműzik az emberi érintkezésből.

Ma is megtalálható az elszigetelt moldvai csángó falvakban, hogy szülés után az anyának nem szabad addig belépnie a templomba, sőt társadalmi érintkezése sem lehet, amíg a tisztulási szertartást (molifta) a pap el nem végzi.

Ezzel a kulturális felfogással magyarázható, hogy néha a profán dolgokat beemeljük a szakrális szférába, így vallásos törvényszegés lehetőségévé válnak, azaz megszegésükkel bűnt követünk el. Ilyen például a hústilalom, amely a premodern katolikus közösségekben egyike a leggyakoribb bűnforrásoknak. Az egyházi járulék meg nem fizetése is az ilyen típusú vallásos közösségekben teológiai bűnné alakul át.

Itt ismét lelkipásztori tapasztalatomra hivatkozom, hiszen plébánosi pályafutásom alatt gyakran tapasztaltam, hogy a premodern vallásos közösségekben (vagyis ahol megvannak a formák, de csak kevés belső tartalom van bennük) az egyszerű hívek, akik a személyes vallásosság szintjére nem jutottak el, szinte mágikus tulajdonságot tulajdonítanak a vallásos szertartásoknak és kötelezettségeknek. Volt csángó „híveim" nagy része szinte szakrális kötelezettségnek tartotta az egyházi járulék megfizetését.

Kissé humoros, de szintén ehhez kapcsolódik, hogy Romániában nagyon sok pap megússza a közlekedési szabályszegési büntetést, hiszen a román rendőrök babonás hiedelmek miatt nem merik megbüntetni a papot. A Csíksomlyóra zarándokló hívek egy része is mágikus erőt tulajdonít a helynek, a szenteltvíznek, ezért zsebkendőket és más ruhadarabokat szenteltetnek meg és érintenek a Szűzanya lábához.

A tabu szintjén történő bűntudat lélektanilag megmagyarázza, miért annyira megterhelő a szexualitás a keresztények számára az aránylag kis méretű szexuális botrányok esetén is. A klinikai lélektan kiderítette, hogy a szexuális késztetéseket néha ösztönösen úgy éljük át, mint az apai tiltás elleni vétkezést. A szexualitás ezek szerint két ponton kapcsolódik a valláshoz:

• egyrészt, mert a nemiség mint tabujelenség kapcsolódik a szakrális szférához;

• másrészt sokan Istent mint másodlagos ödipális figurát élik meg.

Ennek a bűnérzetnek a gyökere Freud szerint három-öt éves korra vezethető vissza, amikor a gyermek az ellenkező nemű szülőjéhez vonzódik. A szülői tiltás következtében bűnérzet ébred benne, amelyet a későbbi szexuális késztetések hatására átvisz az Istenre mint másodlagos apafigurára. Ha ehhez a kulturális bűntudathoz egy olyan rossz katekézis kapcsolódik, amely a nemiséget elsősorban bűnforrásnak tekinti, akkor nem kell csodálkoznunk azon, hogy a szexualitás fogalmához rátapad a téves vallásos bűntudat, amely az önbüntető és ismételt bűnvallomás felé taszítja áldozatait.

A nyolc-kilenc éves gyermekek számára az elsőáldozóknak írt hittankönyvben ez áll: „Isten hatodik parancsolatát úgy tartjuk meg, hogy nem beszélünk, nem teszünk, nem érintünk, nem gondolunk tisztátalant." Ha ezt a tanítást a későbbi hitoktatás nem javítja ki, könnyen megtörténhet, hogy a növekvő serdülőnek csupán kettős alternatívája lesz: vagy használhatatlannak tartja az egyházat és távol tartja magát tőle, vagy ismétlődő szexuális bűnvallomások sorozata fog következni. Ez utóbbi gyengíti énképét és vallásos szabadságát, és nem egy esetben kóros skrupulozitáshoz vezetheti.

Szociológiai bűnképzet

„Úgy látszik, hogy az egyén destruktív hajlama közvetlen kapcsolatban van azzal, hogy mennyire akadályozzák életének kiteljesedésében. Nem valamely ösztönszerű vágy kiélésének kudarcát értem ezen, hanem az élet korlátozott voltát, vagyis azt, hogy az individuum holtpontra jut érzelmi, érzéki és szellemi képességeit illetően, azokat nem tudja szabadon kifejezni, gyarapítani és fejleszteni. Az életnek megvan a maga dinamikája: élni és gyarapodni akar, meg akarja mutatni magát. Ha ez a késztetés korlátokba ütközik, az élethez szükséges energia felbomlik, és romboló energiává alakul át. Más szavakkal: az életösztön és a destruktív ösztön nem függetlenek egymástól, hanem fordított kölcsönhatásban állnak. Minél erősebben akadályozzák az életösztönt, annál erősebb a rombolásvágy, és megfordítva: minél több valósul meg az életből, annál gyengébb lesz a destruktivitás ereje. A destruktivitás a meg nem élt élet eredménye." (Eric Fromm, Menekülés a szabadság elől)

Vergote szerint a bűn fontos szerepet játszik a nárcisztikus megbántódásban, a sértettségben. Ilyen esetben ha igazságtalanság éri az embert, megalázottnak, értéktelennek, a társadalom kitaszítottjának éli meg önmagát. A bűn előbbi formáit az ember képes elfojtani és ezáltal rögzíteni, ebben az esetben ezek a tudattalanból feszültségben tartják.

„Hibáit olyan ideálképhez méri, amelyet tudattalanjában ő alkotott, és az ideális énjét a társadalom válaszára alakítja" (Antoine Vergote, Valláslélektan). Például a gyermeknek és a fiatalnak gyakran nárcisztikus és szociológiai bűnképe van, mert nem felel meg az elvárásoknak. Egy tizenhat éves kislány jelentkezett, hogy kérjen egy beszélgetési időpontot. Arról panaszkodik, hogy sok feszültség, félelem van benne. Attól fél, hogy mivel felébredtek benne a szexuális vágyak, lehet, hogy megsérti azokat a parancsokat és elvárásokat, amelyeket hitoktatója és szülei sulykoltak belé. Egy papírt adtam a kezébe és arra kértem, jelölje meg azt a pontot, ahol ő most van és azt a pontot, ahol lenni szeretne. A két pont a papír két legmesszebb eső sarkába került. Elmondtam neki: ne csodálkozzon feszültségei és félelmei miatt, ha ilyen nagy különbség van valódi és az ideális énje közt. Szemmel láthatólag megnyugtatta a felismerés, elkezdtünk azon dolgozni, hogy a valódi és ideális én közti különbséget csökkentsük. Az első lépés: tudatosította és elfogadta, hogy szexuális vágyait is az Istentől kapta.

A modern pszichológiában szinte már közhelynek számít, hogy az ember viselkedésmódját az énképe határozza meg. Sajnos énképünk rendkívül érzékennyé, sérülékennyé válhat, hiszen annak eredményeképpen alakul, hogy mit gondolnak vagy mondanak rólunk mások. „Ha rossznak vagy alkalmatlannak gondoljuk magunkat, életünket Murphy törvénye fogja vezérelni. Viselkedésünkön az önpusztítás bizonyos formái fognak megmutatkozni. Semmilyen kihívással nem próbálunk megbirkózni, és mindenekfölött és elsősorban a biztonságot fogjuk keresni. Szégyenünket és alkalmatlanságunkat megpróbáljuk valahogyan a névtelenség fátyla alá rejteni." (John Powell, Miért félek a szeretettől) Powell szerint a legnehezebb dolog elfogadni önmagunkat olyannak, amilyenek vagyunk, pedig ennek az elfogadásától függ az életben való boldogulásunk.

Carl Rogers elmélete szerint

Carl Rogers (1902–1987, Chicago) hatgyermekes keresztény családban született. A wisconsini egyetemen mezőgazdasági szakot végzett, majd teológiát tanult, aztán a New York-i Columbia Egyetemen pszichológiából doktorált 1931-ben. Klinikai munkáját a Rochester Társaságnál kezdte el a gyermekek bántalmazásának megelőzésével. Itt sajátította el Otto Rank terápiás módszereit. 1940-től Ohioban tanított, majd 1942-ben alapított a Chicagoi Egyetemen egy tanácsadó központot. 1951-ben adta ki A kliens-centrikus terápia című munkáját. Rogers elmélete sokéves klinikai tapasztalatán alapszik. Abból indul ki, hogy alapjában véve jónak vagy egészségesnek tekinti az embereket. Elmélete szerint a legfontosabb életerő az aktualizálási tendencia, mely beépített motivációként működik minden életformában. Rogers meggyőződése szerint nem csak a megélhetésért küszködünk, hanem minden élőlény arra törekszik, hogy a lehető legjobbat hozza ki saját egzisztenciájából. Elméletében nagy hangsúlyt fektet a pozitív gondolkodásra, a pozitív énképre és önértékelésre. Rogers a non-direktív és kliens-centrikus terápia megalapítója.3

Carl Rogers egész elmélete az önelfogadás szükségességén alapul. Azt is állítja, hogy csak akkor tudja valaki elfogadni önmagát, ha megtapasztalta, hogy egy másik személy őt elfogadja. Ezen a ponton Rogers különös módon kapcsolódik a keresztény tanításhoz, amely szerint Isten ingyenesen és feltételek nélkül elfogad és szeret bennünket. A hiteles ima-tapasztalat és a hiteles emberek jelenléte különösképpen segít ennek megtapasztalásában. „A kliens folyton változik, és a változással egyidejűleg átalakítja a saját magáról alkotott képét is. Abból a végletből indul el, ahol önmagát mint saját magának is elfogadhatatlant érzékeli, aki méltatlan mindenféle elismerésre, akinek mások normái szerint kell élnie. Elindul afelé, ahol az önképe egy értékes, elismerésre méltó személyt mutat, aki képes a saját sorsát irányítani, aki képes a normáit és értékeit a saját élményei alapján alakítani. Pozitív attitűdöt alakít ki önmagával kapcsolatban… Érzékelései reálisabbá, differenciáltabbá válnak, céljai és ideáljai elérhetőbbé válnak. A kezdeti nagymérvű eltérés a valódi énje és aközött, akinek a bőrében szeretne lenni, jelentősen csökken. Csökken a belső feszültsége (fiziológiai feszültsége, belső aggódása), javul a pszichológiai komfortérzése. A többi embert reálisabban szemléli, jobban elfogadja. Érettebbnek kezdi érezni magát, és mások is érettebbnek érzik viselkedését." (Carl R. Rogers, Valakivé válni. A személyiség születése)

Ezt az igazságot fejezi ki nagyon mélyen a Rapuncel című mese, mely egy gyönyörű szép lányról szól, akit a boszorkány azzal tud fogva tartani egy magas toronyszobában, hogy szüntelenül azt mondja neki: csúnya vagy. A szabadulás pillanata akkor érkezik el számára, amikor a torony ablakában egy királyfi megpillantja és fölmászik hozzá, a lány pedig a királyfi szeme tükrében megláthatja szépségét.

Sokszor látjuk ezt a mesét megéledni: valaki toronyba zárja magát az értéktelenségétől való félelme miatt. Aztán Isten küld valakit, aki szeretetével eléri őt, így megtudja, hogy valóban szép és értékes.

Azok tudják a legnehezebben viselni a terheléseket, akik kevésbé vannak tudatában saját értékeiknek és belső szépségüknek. A csöndes odafigyelés és a háttérből való biztatás gyakran csodákat tud tenni. Egy huszonöt éves lány terhek alatt roskadozva keresett meg. Legfőbb problémája az, hogy édesanyja pszichésen, súlyosan beteg, és teljesen rá támaszkodik. Két szakot végez az egyetemen, kapcsolati gondjai is vannak. Lassan kimaradtak a rendszeres találkozások, és telefonbeszélgetéseink is más irányba terelődtek: a központi probléma már nem a terhekről szólt. Úgy éreztem, hogy ebből a leragadt lelkiállapotból kikerült. Aztán nemsokára tőle tudtam meg, hogy van egy társa, aki szerelmes belé. Ezzel az érzéssel vállalni tudja azokat a terheket, amelyek az életében vannak.

Ezzel szemben a szociális bűnképzet olyan elvárási rendszer, amelynek a hiányos teljesítése pszichológiai bűntudatot, bűnérzetet ébreszt. Ha ezek nem tudatosulnak, tudat alatt fogva tartanak bennünket, ahonnan irracionális megnyilvánulásként érkeznek a tudatos részeinkbe.

Gyakran a világban, környezetben tapasztalható elvárások aránytalanok az egyén képességével. Nem egyszer előfordul, hogy a felettes-én és lelkiismereti cenzorok hamisan csengő dolgokat követelnek. Ezekkel a nem építő elvárásokkal az egyén azonosulhat, aminek későbbi eredménye a különféle szorongások, feszültségek, fóbiák megélése, kóros esetekben az erősen uralkodó és az egyént fogva tartó felettes-én rendszere patológiás eseteket is idézhet elő.

A hívő ember tehercipeléseinek egyik oka az erős felettes én kialakulása. Mindenképpen meg akarnak felelni annak a normatív rendszernek, amelyet szüleik vagy az őket körülvevő társadalmi szubkultúra alakított ki bennük. Így visszafejlődhet a személyes belső hangnak a kibontakozása, és helyébe lép életirányítóként a belé programozott normatív rendszerekhez való szolgai hűség. Ez sokkal jobban hasonlít az agymosáshoz vagy a pavlovi reflexológiához, mint az érett felnőtté válást megcélzó keresztény neveléshez. Alapvetően meg kell határozni az értékeket, de nincs jogunk a fejlődő ember életét részletesen törvényekkel és elvárásokkal körülbástyázni.

Nemes Ödön tapasztalata szerint

Nemes Ödön ahhoz a jezsuita generációhoz tartozik, amelyik a kommunizmus miatt kénytelen volt külföldre menekülni a jezsuita képzés befejezése érdekében. Harmincöt évet élt és dolgozott Japánban börtönlelkészként, iskolai rektorként, házassági kapcsolatok mélyítésén dolgozóként. Erdélyben és Magyarországon jegyeskurzusai, közösségépítő munkája, lelkigyakorlatos tevékenysége tette ismertté. Legjelentősebb műve az ötkötetes útmutató Szent Ignác lelkigyakorlatainak végzéséhez a mindennapi életben.

A keresztények életében gyakori jelenség, hogy nem krisztus-, hanem törvényközpontúak. Keresztény életükben nem arra keresik a választ, milyen kapcsolatban vannak Jézussal, hanem jó keresztényi kritériumaik között elsőként a törvény betartását sorolják föl: „…vallási életében ki-ki teszi azt, ami elő van írva, és a lelki életben is minden úgy történik, ahogy történnie kell. Az ilyen emberek úgy jönnek az első hétre, hogy a bűnt törvénysértésnek tekintik. Tudják, hogy szükség van megbocsátásra, egy-két törvényszegést beismernek saját életükben is, de nincsenek annak a tudatában, hogy megváltásra van szükségük" (Nemes Ödön, Ima és élet)

A Nemes Ödön által említett hívő embertípus nehezen tud fejlődni vallásos életében, mivel nincsen belső megérintődése, hiteles istenélménye, ima-tapasztalata. Ha ezek nincsenek, akkor valószínű hiányzik az a fajta önmegtapasztalása is, amely őt abban segítené, hogy belépjen és kapcsolatot teremtsen személyiségének mélyebb rétegeivel. Ez az egyik oka annak, hogy a vallásukat gyakorló emberek inkább a kereszténységet mint stagnálást mutatják be, amelyből hiányzik a dinamizmus és a belső erő. Az ilyen típusú embereket nem a belső szabadságuk, hanem a törvények által megfogalmazott felettes énjük irányítja. Amíg ez nem tudatosul bennük, valószínű, hogy nem Isten fiainak szabadságában, hanem szolgaságban élnek.

Az emberekkel való foglalkozásból tudom, hogy alapvető igényük a felelősség mellett a spirituális szabadság. Gyakran a fundamentalistább lelkiségi csoportok szenvednek a legtöbbet, hiszen az ő mentalitásukban a törvény és a személyes felelősség viszonya nem tisztázott. Mivel a törvény túl nagy helyet foglal el életükben, a személyes felelősség és a szabadság megélése háttérbe szorul. Ennek hiánya a „gúzsba kötöttség" élményét hordozza számukra és meggyengíti az integráló képességüket.

Alkalmam van nyomon követni egy ilyen fajta lelkiségi közösséget. Előadásaimban arra törekszem, hogy egy használható egyház- és világképet rajzoljak meg, amelyben mindenki ráismer a saját élethelyzetére, személyes sorsát a legfelsőbb fórum, a szerető Isten előtt vállalja, hogy ő legyen a tükör és az eligazító. Egyre több személyes visszajelzés érkezik, azt fogalmazzák meg, hogy a személyes élettapasztalatok erdejében végső eligazító erőként nem a törvényre, hanem a szerető Istenre néznek mint legfelsőbb normára.

Az ember szellemi lény is, ami azt jelenti, hogy benne van az isteni szikra, hiszen saját hasonlatosságára teremtette az Isten. Ezért abban kell segítséget nyújtani, hogy képessé váljon szabadon és felelősségteljesen értékek mellett vagy „értékek" ellen dönteni. Tanuljon meg igent mondani arra, ami megcsonkítja a szabadságot és a személyes felelősséget. „Szeress és tégy, amit akarsz" – mondja Szent Ágoston. Ez a keresztény norma szédületes szabadságot ígér, de ugyanakkor felnőtt felelősséget is kér, kockázatokat is hordoz, de benne van egy belső tartás, ami egésszé és teljessé teheti emberségünket.

Nemes Ödön bűnről alkotott szemlélete Szent Ignác lelkigyakorlataiban gyökerezik, saját lelkigyakorlatos tapasztalatain keresztül szűri át. Számára rendkívül fontos, hogy a lelkigyakorlatozó Jézus szemén keresztül nézze önmagát, bűneit. Már arra a kérdésre is, hogy ki a keresztény, az a válasza: az, aki kapcsolatban van Jézussal. A lelkigyakorlatozót arra buzdítja, hogy Jézussal együtt nézze meg életét, annak könnyű vagy szép és nehéz eseményeit, és a vele való párbeszéd és együtt-nézés által hagyja begyógyulni a bűn által okozott sebeket életében. Szemlélete rendkívül pozitív, hiszen azt hangoztatja, hogy a negatív tapasztalatokban is meg kell keresni az értéket, mert csak ekkor lehetséges a gyógyulás. Többször használt kijelentése: „Bűnös vagyok, de szeretett bűnös". „Amikor végre Jézus tekintetén keresztül tudtam szemlélni saját életem és a társadalom strukturális bűneit, már nem elvont fogalmakkal találkoztam, hanem nagyon is élő valóságokkal." (Nemes Ödön)

Rövid lelkipásztori beszélgetés egy jegyespárral

Példaként egy rövid beszélgetés tartalmát közlöm, amely a Vergote által ismertetett bűnképzet és a felettes-én területéhez tartozik.

(Magyarország egy festői kirándulóhelyén vagyok. Egy kis templomban misézek és prédikálok. Mise után keres egy fiatal pár. A férfi 36 éves, a lány 29. Bemutatkozunk. A férfi a lányt menyasszonyaként mutatja be.)

János: Tetszett a prédikáció.

(Sejtem, hogy a prédikációban szembesültek valamilyen személyes élethelyzettel, ezért megkérdem:)

L: Miért tetszett?

J: Mert nyitott volt és a mondanivalója szabadságot hordozott.

Orsolya: Miért van az, hogy egyes papok egyfolytában riogatnak, mások pedig felszabadítanak?

L: Mert minden papnak megvan a maga élet- és egyháztapasztalata.

O: Te mit gondolsz az egyházi törvényekről?

(Most már sejtem, hogy valamilyen egyházi törvénnyel kerültek konfliktusba.)

L: Sok bölcsességet hordoznak, de sokat is árthatnak, ha a személyes élethelyzeteket nem veszik figyelembe az alkalmazásuknál…

J: De jó, hogy ezt így látod… Elmondhatjuk neked konkrétan a mi esetünket? Szeretnénk a véleményedet hallani.

(Egymást kiegészítve mondják el, hogy egy – szerintem fundamentalista – egyházi közösséghez tartoznak, a férfi évekkel ezelőtt megismerkedett egy lánnyal a közösségből, együtt jártak, de amikor rájöttek, hogy nem egymáshoz valók, már féltek visszalépni a közösség miatt. Hat évig kínlódtak a házasságban, gyermeket sem mertek vállalni, aztán elváltak. János megismerte Orsolyát, és már két éve úgy tekintenek egymásra, mint az igazi nagy Ő-re… Csakhogy az egyházi bíróság lehet, hogy ki sem mondja az első házasság semmisségét, és ők addig nem mernek szexuálisan közeledni egymáshoz, amíg szentségi házasságot nem kötnek… Emiatt szenvednek, Orsolyának már fóbiái is vannak, és pszichológushoz is jár.)

L: Szóval patthelyzetben vagytok. Ha egymáshoz közeledtek, megsértitek a törvényt, ha továbbra is az önmegtartóztatást vállaljátok és megtagadjátok az életközösséget, mindketten szenvedtek…

O: Pontosan így van…

L: És mi lesz, ha nem kapjátok meg az első házasság semmisségéről szóló iratot?

O: Ez borzasztó lenne…

J: Ugye nem történhet ilyen?

L: Nem tudom… És mi lesz, ha ez történik?

O: Isten ezt nem akarhatja… (Ezzel egyetért J is.)

L: Szerintetek mit akar Isten?

O: Hogy egymáséi legyünk.

L: János, szerinted is ezt akarja?

J: (Csillogó szemmel) Ezt akarja.

L: Akkor szerintetek az, amit Isten akar és amit ti is akartok, lehet rossz?

(A fiatal pár minden szavamat lesi.)

J: Szóval van kiút, nincs minden elveszve…

L: A véleményemet kértétek… Szerintem a dolgok rajtatok múlnak. Tanuljátok meg felvállalni azt, ami lelketek egységét építi, és elutasítani azt, ami lelketek egységét rombolja…

(Ezek után beszélgettünk a házasság szentségének fontosságáról, házasságkötésük jogi lehetőségeiről. Kifejtettem az „error in personis" jogi fogalmat, amely abban az esetben, ha külsőleg nem bizonyítható az első házasság semmissége, ha valamelyik fél kitartóan meg van győződve az érvénytelenségről, belső fórumon is rendezhető.)

O: Köszönjük… még találkozhatnánk?

L: Természetesen.

Következtetések

Orsolya és János egy olyan lelki, szellemi világból érkeztek hozzám, ahol a szűkre szabott világkép, a részletekben is tekintéllyel szóló egyház volt a domináns, ezért teológus szemmel egyházképüket gyermekdednek látom, a kritikus szemlélet halvány árnyéka nélkül mondtak igent egy olyan törvényre, pontosabban elvárásra, amely nehéz helyzetbe hozta őket. Egyházképüknek is hosszú fejlődésen kell keresztülmennie.

„Talán van összefüggés az egyház tanítása és gyakorlata között, de ha az alapfeltételezése rossz, akkor nem lesz harmónia az egyház és a mindennapi életünk között. A bemutatott tanítás leszakad mindennapi életünkről, és tudatunknak egy olyan részévé válik, aminek semmi köze sincs az összes többi emberi tapasztalathoz. Ez egy olyan egyház, amely elszigetelődött az emberi tapasztalatoktól, csak addig képes élni, amíg sikeresen meg tudja tiltani híveinek, hogy kérdezzenek és önállóan gondolkodjanak. Egy ilyen egyháznak hatalmas súlyt kell fektetnie az engedelmességre az egyházi tekintély iránt." (Gerard W. Hughes, A meglepetések Istene)

Ugyanúgy, mint az istenképnek, az egyházképnek is fejlődnie kell. Ennek arányban kell lennie az emberi fejlődés élettani sajátosságaival. Ha a gyerekcipő szorít, nagyobbat kell vásárolni. Ha az egyházkép nem kíséri a gyermekkor után a serdülőkor igényeit, lelki, szellemi megrekedést idézheti elő. Talán ezzel magyarázható az a tény, hogy oly sok hívő ember nem érzi magáénak az egyházat. A gyermekkor egyháza a tekintély egyháza, amit természetesen követnie kell a serdülőkor egyházképének, amely kritikus kérdéseket tesz föl, és ez föltétlenül szükséges ahhoz, hogy az egyházkép a későbbiekben is használható legyen. Aztán a felnőttkor egyháza következik: ebben a hívő nagyobb összefüggéseiben tudja látni az egyházat.

János és Orsolya a gyermek-, azaz a tekintélyelvű egyháznál akadt el. Ez abban gátolta meg őket, hogy személyes helyzetükre és igényeikre szabadsággal tudjanak odafigyelni. Elakadásuk nem teológiai bűnből, hanem irreális felettes énből származik, amelyet egy autoritására neurotikusan vigyázó, személyes élethelyzeteket figyelembe nem vevő egyházi közösség kommunikált. Azzal, hogy figyelmüket személyes sorsuk, belső központjuk és a jogi megoldás reális lehetősége felé irányítottam, a felszabadulás érzésének a lehetőségét élték át. Annak a reménye érkezett meg hozzájuk, hogy ha az egyházi bíróság nem tudja valamilyen ok miatt orvosolni a helyzetüket, akkor lelkiismeretben és a belső fórumon megállhatnak Isten mint legfelső fórum előtt, és személyesen tőle kérhetik a választ ebben az élethelyzetben.

Bibliográfia


Le Dictionnaire de Spiritualité. Beauchesne Edition, 7 Cité Cardinal Lemoine, 75005 Paris
Antoine Vergote, Valláslélektan. Párbeszéd (Dialógus) Alapítvány, Budapest 2001
Eric Fromm, Menekülés a szabadság elől. (Bíró Dávid fordítása). Akadémiai Kiadó, Budapest 1993
John Powell, Miért félek a szeretettől? Vigilia Kiadó Budapest 2001
Dr. C. George Beree, Carl Rogers – Biography.
Carl R.Rogers, Valakivé válni – A személyiség születése. Edge Kiadó Budapest 2003. A terápia eredményei
Nemes Ödön SJ, Ima és élet. Korda Kiadó, Kecskemét 2002. Helytelen bűn-kép
Gerard W. Hughes, A meglepetések Istene. Korda Kiadó, Kecskemét 2001
R.L. és R.C. Atkinson, E.E. Smith, D.J. Bem, S. Nolen-Hoeksema, Pszichológia. (Második, javított kiadás). Osiris Kiadó, Budapest 2002
B. Michael Thorne, Tracy B. Henley, A pszichológia története, kapcsolatok és összefüggések. Gloria Kiadó 2000
Jelenits István–Tomcsányi Teodóra, Tanulmányok a vallás és lélektan határterületeiről. A Szeged-Csanádi Püspökség kiadása 1988
Tomcsányi Teodóra, Amikor gyönge, akkor erős. Animula Kiadó, Budapest 2002
Új katekizmus. A mű eredeti címe: Die Euwe Katechismus, Samengesteld in opdracht van de Bisschoppen van Nederland, Paul Brand, Hilversum-Antwerpen 1966, Scientia Christiana – 2, Agapé, Újvidék 1988 (Fordította dr. Török Jenő és Kiss Béla)
A II. vatikáni zsinat tanítása. Nyilatkozat a keresztény nevelésről. Szent István Társulat Budapest
Anselm Grün, Megosztottság. Bencés Kiadó, Pannonhalma 2002
Jegyzetek
1 Ld. Antoine Vergote, Valláslélektan, 244-245.
2 Vö. Antoine Vergote, Valláslélektan, 158-159.
3 Ld. Dr. C. George Beree, Carl Rogers – Biography.