Vissza a tartalomjegyzékhez

Caelius Sedulius

Himnusz Krisztus életéről


A solis ortus cardine
Naptámadat mesgyéitől
A föld végső határáig
Krisztust daloljuk, a Királyt,
Szűz Máriának egy Fiát.


A boldog Úr, az Alkotó,
Magára szolgatestet ölt:
A húst a hús hadd mentse meg,
S ne vesszen el, kit alkotott.


A Szűzanyának belsején
Megszáll az égi kegyelem.
Hord a Leány szíve alatt
Soha nem ismert titkokat.


Szemérmes szíve hajloka
Immár az Isten temploma.
Ki sosem ismert férfiút,
Angyal-igén fogant fiút.


A Szűz megszülte Gyermekét,
Kit Gábor angyal megígért,
Kit János érzett boldogan
Már anyja méhe rejtekén.


Hitvány jászolba fektetik,
Szénától sem húzódozik,
Ki a madárnak enni ád:
Egy csöppnyi tejjel jóllakik.


Ujjong az égiek kara,
Ünneplik zengő angyalok,
S a pásztoroknak felragyog
A mindeneknek Pásztora.


Ozsváth Judit

SZEMELVÉNYEK A BETLEHEMÁLLÍTÁS TÖRTÉNETÉBÔL


Emberré lett az Úr, szalmán kapott helyet,

Hogy széna-szalma én már soha ne legyek.
Alázat s gyermeki lélek mily szent dolog.
Kik látták az Urat elsônek? – Pásztorok.
Azt mondod, hogy a Nagy kicsinnyé nem lehet,
S a porszem képtelen felfogni az eget?
Nézd a Szűz Gyermekét! Ezt a bölcsôt tekintsed,
Benne a föld s az ég és száz világ pihent meg.
Bizony a szíved is kicsi jászol ha lenne,
Újra jönne az Úr s Gyermekként megszületne.
Ha Krisztus százszor is születne Betlehemben,
Elvesznél, hogyha nem jönne el szívedben.
(Angelius Silesius költeménye)

A karácsonyi ünnepkörben a keresztények között széles körben elterjedt a betlehemállítás szokása. Jézus születésének színhelyét, a barlangistállót mintázó kisebb vagy nagyobb méretű „betlehem" készítése a 15. századra vált általánossá Európában, bár a keresztények a megelôzô idôben is vallásos tisztelettel viszonyultak a Megváltó születésének eseményeihez, helyszínéhez.

Barlangtisztelet Betlehemben

A betlehemi barlanghoz már az elsô századokban zarándokoltak a keresztények. Amikor Hadrianus császárnak tudomására jutott, hogy a zarándokok egy isteni gyermeket tisztelnek azon a helyen, a nimfák által nevelt pogány istenfiú, Adonis szobrát állította fel ott. A barlang viszont továbbra is zarándokhelye maradt a keresztényeknek. Az elsô erre vonatkozó írásos bizonyíték a Kr. u. 185 és 255 között élt Origenésztôl származik: Contra Celsum címmel írt művében említi, hogy Betlehemben mutatják azt a barlangot, amelyben (Jézus) született, és a barlangban azt a jászlat, amelyben pólyába takarva feküdt. Ugyanô hozzáteszi még: „Azon a helyen annyira ismeretes ez, hogy még a hit ellenségei is tudják: e barlangban született az a Jézus, akit a keresztények csodálnak és imádnak". (Contra Celsum. lib. 1.)

Jeruzsálemi Szent Cirill egyházatya a 4. század elején az eretnekek ellen írt hittanításában (Catech. X.) is utal erre a szent helyre, amely „nálunk a mai napig látható".

A történetíró Eusebius pedig elbeszéli, hogy a pogányságból megtért Nagy Konstantin császár Jézus születésének sötét barlangja fölé templomot építtetett, amit édesanyja, Ilona császárné sokféle drágasággal fölékesített…

A hely és az ereklyék tiszteletérôl tanúskodik római barátainak írt leveleiben a hosszú ideig Betlehemben élt Szent Jeromos is (ott dolgozott híres Szentírás-fordításán, a Vulgátán).

Az említett írásokban többször is megemlíti ezt a betlehemi szentélyt és annak jászolereklyéjét, amely elôtt annyiszor imádkozott. Azt írja, a világ minden részérôl ideérkezô zarándoktömegtôl alig tudja folytatni tudományos munkáját. (Epist. 13, 27, 46, 48, 30, 58, 108). Marcellához írt levelében például (Epist. 46) így fogalmaz: „Meg tudjuk mutatni Neked az Üdvözítô barlangját és azt a jászlat, amelyikben gyermekként sírdogált".

A születés barlangja fölé emelt bazilika ma a kereszténység egyik legrégibb templomának számít, magán viseli az évszázadok küzdelmes történetének nyomait. A nagy bejárati kapuk eltűntek, s a homlokzatán lévô, a napkeleti királyokat ábrázoló mozaikok is. Amikor a perzsák 614-ben az egész Szentföldet feldúlták, a templomokat lerombolták, a Születés bazilikája csodával határos módon megmaradt. A hagyomány úgy tudja, hogy a perzsák a napkeleti király öltözetében felismerték saját népük történetét, és megkímélték a bazilikát.

A bazilika elôtti teret Jászol térnek nevezik Betlehemben.

A karácsonyi éjféli misét ezen a téren tartják, ott áll a legtöbb Betlehembe zarándokoló hívô, hiszen a Szent Katalin templomba a papságon kívül nagyon kevés ember fér be. (A betlehemi Születés templom fôoltára és a kereszthajó déli ága a bizánciaké, északi ága az örményeké – a latinoknak nincs részük a bazilikában, ezért tartják a karácsonyi éjféli misét a bazilika mellett épült Szent Katalin templomban.)

Róma Betleheme

Közben Rómában is kápolnát rendeztek be a születési barlang mintájára, amelyikben késôbb (a 7. században) jászolereklyéket helyeztek el. A III. Szixtusz pápa által épített kápolna maradványai ma a Róma Betlehemének nevezett Santa Maria Maggiore templom alatt lévô kriptában (a betlehemi kriptában) tekinthetôk meg. Ide a bazilika körbejárható pápai oltára elôtti lejáraton keresztül jutunk. A kis kápolna mai formájában Virgilio Vespignani építész és Francesco Podesti festô alkotása a 19. századból. A lejárat elôtt IX. Piusz pápa térdeplô fehér márvány alakja imádkozik (Ignazio Giacometti szobrász munkája 1883-ból), mintegy hódolva a szent jászolereklyék elôtt. A kápolna falait 74 fajta, különbözô színű márványlap és két alabástrom oszlop ékesíti. Az oltáron levô, színezüst és aranyozott tartóba helyezett kristályurnában találjuk a színes legendákkal körülvett öt keleti jávorfa lécdarabot, azaz – állítólag – Jézus jászolereklyéit. Az urna márvány talapzaton áll, angyalfigurák, angyalfejek és virágfüzérek veszik körül. Az urna fölött a fekvô helyzetű, bal kezére támaszkodó, jobbjával pedig áldó gyermek Jézus természetes nagyságú, színezüstbôl megmintázott alakja látható. A kilenc arasz magas, 80 kilogramm színezüstöt tartalmazó ereklyetartót a francia Joseph Valadier készítette 1801-ben, munkáját és

a hozzávaló anyagokat a spanyol Marcellina de Villahermosa hercegnô fizette. A 7. századtól itt ôrzött – a szentföldi iszlám pusztítás elôl ide menekített – jászolereklyéket VII. Piusz pápa helyezte el benne 1802. december 23-án. A 7. századtól a történetírók már nem beszélnek a betlehemi jászolereklyérôl, de annál többen írnak az ereklyék római tiszteletérôl. Az akkori pápa, I. Teodor – az azonos nevű egykori jeruzsálemi püspök fia – híres volt buzgó ereklyetiszteletérôl. Ismeretes, hogy Stephanus dórai püspök Szent Szofróniusz jeruzsálemi pátriárka megbízásából többször tájékoztatta ôt a szent helyeket fenyegetô (szaracén és eretnek) veszélyekrôl. A történészek valószínűnek tartják, hogy a pápa kérésére Stephanus püspök egyik római látogatása alkalmával magával vitte a veszélyben lévô ereklyéket, így a jászoldarabokat is (az egyik lécdarabon lévô felirat igazolja ezt a korszakot). A Rómába szállítás ilyen módjáról nincs biztos bizonyíték, de az ismeretes, hogy a legnagyobb római Mária templomot 642 óta ad Praesepének (a jászolhoz) is hívják. Ugyancsak a 7. század óta a Santa Maria Maggiore bazilikában mutatja be a pápa minden évben a karácsonyi éjféli misét, majd a harmadik karácsonyi misét is. Az éjféli szentmisén körmenetben körülhordozzák a gyermek Jézus jászolereklyéit. Johannes Diaconus 12. századi lateráni kanonok, történész ezt a hagyományt azzal magyarázza, hogy „az Úr jászlából vannak ott ereklyék". (Cod. Reg. Srec. 712 Bibl. Vat.) Az éjféli szentmise keretében körmenetben tisztelegnek a hívek a jászolereklyék elôtt. A keleti egyház hitének kifejezéseként 1967-ben Athenagorasz konstantinápolyi pátriárka fogadalmi ezüstmécsest helyezett az ereklyetartó elé.

Az ereklyetartóval ékesített oltár mögötti körfolyosón egy fülkében találjuk Arnolfo di Cambio mester (1232–1302) betlehemes jelenetét, az ezekbôl a figurákból kialakított kompozíció – Mária és a kisded kivételével (ezek Valsoldo 17. századi munkái) – a történelem legrégebbi betlehemének számít. A botjára támaszkodó, mélyen gondolataiba merülô Szent József, a csodálkozva egymással beszélgetô, kezében ajándékot tartó két, s a márványból faragott jászol elôtt összetett kézzel térdeplô harmadik napkeleti bölcs, valamint az ökör és a szamár alakja is gótikus jegyeket ôriz. Az egyik fülkében egy késôbbi korból származó szobrot találunk: a Nicholas Cordier (1567–1612) mester által faragott Thienei Szent Kajetánt, amint az isteni kisdedet tartja karjában. A hagyomány szerint ebben a kápolnában 1517 karácsony éjszakáján a Szűzanya Kajetán karjaiba helyezte a kisded Jézust. Ugyanezen a helyen, a betlehemi jelenetekkel gazdagon díszített 12. századi oltárnál mutatta be elsô szentmiséjét Loyolai Szent Ignác 1538. december 25-én. A sokáig Betlehemben élt Szent Jeromos ereklyéit is ide szállították.

Assisi Szent Ferenc betleheme

A hagyomány szerint a jászolállítás Assisi Szent Ferenc legendás betlehemezése nyomán terjedt el. Ez a szokás – elsôsorban a ferenceseknek köszönhetôen – a 15. századra vált általánossá Nyugat-Európában. Magyarországon a 18. században jelentkezett.

Álljon itt most az Assisi Szent Ferenc által állított elsô élô betlehem és az 1223-as grecciói karácsony megünneplésének leírása a jó nevű író és tudós, Celanói Tamás által – IX. Gergely pápa kérésére – 1228-ban megírt és felolvasásra közzétett Szent Ferenc-életrajzból:

„Szentünknek legfôbb törekvése, legforróbb vágya és legelszántabb eltökélése az volt, hogy mindenütt és mindenben megtartsa a szent evangéliumot, és tökéletesen, teljes éberséggel, teljes odaadással, elméjének teljes megfeszítésével és szívének minden rezdülésével kövesse a mi Urunk Jézus Krisztus tanítását és utánozza példáját.

Egy pillanatra sem szűnt meg tehát szavairól elmélkedni, és beható szemlélôdéssel szüntelenül szem elôtt tartotta cselekedeteit. Különösen a megtestesülés alázatossága és a kínszenvedés szeretete fészkelte be magát olyan mélyen emlékezetébe, hogy mellettük alig tudott másra gondolni.

Ebbôl a szempontból különösen nevezetes és emlékezetre méltó az az ünnepség, melyet halála elôtt három esztendôvel (azaz 1223 december 25-én) Greccio városka határában a mi Urunk, Jézus Krisztus születésnapjának tiszteletére rendezett.

Élt azon a környéken egy bizonyos János nevű jó hírű, de még jobb életű ember. Boldogságos Ferenc nagyon szerette ezt az embert, mivel, bár nemessége révén messze földön nagy tekintélynek örvendett, a vér nemességét semmibe sem véve egyedül a lélek nemességére törekedett. Boldogságos Ferenc, mint már azelôtt is többször megtette, karácsony elôtt vagy tizenöt nappal magához hívatta János urat, és így szólt hozzá: »Ha azt akarod, hogy az Úr közelgô ünnepét Greccióban üljük meg, úgy siess, és szorgalmasan tégy meg mindent, amit mondok neked! Meg akarom ugyanis eleveníteni a betlehemi kisded emlékezetét, és tulajdon testi szemeimmel akarom szemlélni gyermeki korlátoltságának kényelmetlenségeit, látni akarom, hogyan helyeztetett a jászolba és hogyan feküdt az ökör és a szamár elôtt a szénán.« A derék és hűséges ember a parancs hallatára gyorsan elsietett, és a kitűzött helyen elôkészített mindent, amit a szent kívánt tôle.

Eközben elérkezett az öröm napja, megjött az örvendezés ideje. Megérkeztek a különbözô helyekrôl odahívott testvérek, úgyszintén a környék lakói, férfiak és nôk; tehetségéhez képest mindenki gyertyát vagy fáklyát tartott a kezében, hogy örvendezô lélekkel bevilágítsa az éjszakát, mely ragyogó csillagaival fényt hintett a napok és esztendôk végeláthatatlan sorára. Megjött Isten szentje is, és mivel mindent készen talált, látta és örvendezett. Készen állott a jászol, ott volt a széna, odavezették az ökröt és a szamarat. Ünnepelt itt az egyszerűség, vigadozott a szegénység, felmagasztaltatott az alázatosság, és Greccio mintegy új Betlehemmé alakult át.

Az éjszaka fénylik, mint a nappal, és gyönyörűségére szolgált az embereknek és állatoknak egyaránt. Az odaérkezô emberek újult örömmel örültek a titok megismétlôdésének. Az erdô kiáltásoktól visszhangzott, s a sziklák szent énekek hangját verték vissza. A testvérek az Úr szokásos dicséretét zengték, és az egész éjszaka örömujjongással telt el.

Isten szentje megállott a jászol elôtt, nagyokat sóhajtott, s közben a fájó részvét és túláradó öröm csatáztak szívében. A jászol fölött kezdetét vette az ünnepi mise, és a misézô pap szíve újszerű vigasztalással telt el.

Isten szentje szintén magára öltötte a szerpapi ruhadarabokat – tudniillik szerpap volt –, és csengô hangján megkezdte a szent evangélium éneklését. Hangja, erôs hangja, behízelgô hangja, tiszta csengésű hangja, érces hangja a legnagyobb boldogság élvezésére hívogatta az összes jelenlevôket. Utána prédikálni kezdett a körülálló népnek, és mézédes igéket mondott

a szegény Király születésérôl és Betlehem kicsiny városáról.

Mikor Krisztust Jézusnak akarta mondani, a szeretet szertelen lángolásában többször betlehemi kisded néven említette, és a Betlehem szót bégetô bárányka módjára ejtette ki; közben száját egészen betöltötte nem is annyira a szó, mint inkább a túláradó érzelem édessége. A betlehemi kisded és Jézus nevének kiejtésekor nyelvével mintegy végignyalta ajkát, és ínyével boldogan élvezte a szó édességét.

És íme, megsokasodtak a Mindenható ajándékai: egy erényes férfiú elé csodálatos látomás tárult. A jászolban ugyanis egy élettelen gyermeket látott feküdni; amikor azonban Isten szentje odalépett hozzá, úgy tűnt, mintha a gyermeket mintegy álomból új életre támasztotta volna. És nem is volt egészen alaptalan ez a látomás. Mert lám, a kisded Jézus sokak szívében egészen feledésbe merült; most ellenben Isten kegyelmébôl szolgájának, Szent Ferencnek segítségével megint életre támadt, és kitörölhetetlenül mélyen belevésôdött az emberek emlékezetébe.

Az ünnepi virrasztás végeztével ki-ki örvendezve tért vissza otthonába. A jászolba tett szénát gondosan megôrizték, hogy felhasználásával állatokat és barmokat gyógyítsanak az Úr nevében, aki ím megsokasította könyörülô irgalmát. És valóban, ha a beteges állatok és barmok ettek ebbôl a szénából, meggyógyultak. Ugyanígy, néhány, nehéz szülés elôtt álló nô magára rakott a szénából, és így könnyen megszülte gyermekét. Hasonló módon sok férfi és nô visszanyerte vágyva vágyott egészségét.

Késôbb a jászol helyét az Úrnak szentelték, s föléje boldogságos Ferenc atyánk tiszteletére oltárt és templomot emeltek, hogy ahol valamikor az állatok a szénát ették, ott azontúl testük és lelkük egészségére az emberek vegyék az ártatlan és érintetlen Báránynak, a mi Urunk Jézus Krisztusnak testét, aki kimondhatatlanul nagy szeretetében önmagát adta érettünk, s aki az Atyával és a Szentlélekkel egyetemben örökkön-örökké él, és dicsôségesen uralkodik minden századokon át."

Olaszországi betlehemek

Szent Ferenctôl, illetve a római Santa Maria Maggiore templomtól hamarosan más templomok is átvették a betlehemállítás ötletét. A barokk és rokokó korban már az egész országban elterjedt a jászolkészítés, s a templomokból a terekre, majd a házakba is eljutott. Kezdetben csak a szent családot és néhány állatfigurát jelenítettek meg ezek a betlehemek, késôbb a királyokon, pásztorokon át az illetô település lakosainak beépítéséig bôvült a szereplôk köre. Ezeket aztán az adott kor divatjának megfelelôen öltöztették és sokszor egészen hétköznapi jeleneteket formáztak velük. Gyakran elôfordult, hogy a „mellékszereplôk" elnyomták az eredeti figurákat. Sok kompozícióba mechanikusan működô elemeket (kutakat, malmokat, lámpákat stb.) is beépítettek. A gazdagabbak sok esetben drágakövekkel, nemesfémekkel ékesítették jászlaikat. (A szamár és az ökör jelenléte az isteni jászol mellett minden bizonnyal Izajás prófétához vezet, aki a következôket írja: „Az ökör megismeri gazdáját, a szamár pedig urának jászlát. Izrael azonban nem ismer engem, népem nem ért meg.")

A betlehemkészítés tehát külön mesterséggé alakult, a mesterek, illetve a készíttetôk gyakran egymással versengtek, hogy kié a szebb, ékesebb, nagyobb betlehem. Fô központok Genova, Nápoly és Szicília voltak. Genovában elsôsorban fából, Nápolyban terrakottából, Szicíliában terrakottából, gipszbôl vagy viaszból formálták meg az alakokat. A századok során aztán

a nápolyi betlehemek lettek a leghíresebbek. Helyi népviseletben, sokszor több száz alakkal jelenítik meg a karácsonyi eseményeket, egyes jászlak hátterében nápolyi házak, templomok, paloták látszanak, nem egyszer külön világításban, a figurákat pedig sok helyen automaták mozgatják. Nápolyban ma is nagyon látogatott a jászlairól híres San Gregorio Armeno utca.

Goethe a következôket jegyezte fel naplójában: „A vidám Nápolyban ez az ábrázolás – pásztorok, angyalok, három királyok – még a lapos háztetôkre is fölkerült; könnyű, kunyhószerű építményt emelnek ott, s örökzöld ágakkal s cserjékkel díszítik. Az Istenanyát, a gyermeket, s a körülöttük állókat és lebegôket pompásan kiöltöztetik, ruházatukra tekintélyes összeget költ a ház. Hanem ami az egészet hasonlíthatatlanul fölségessé teszi: az a háttér, benne a Vezúvval és környékével". (Utazás Itáliában, 1786–87.)

Nápolyban a város közepén emelkedô domb oldalában, közvetlenül egy csillag alakú erôd alatt épített Szent Márton templom és kolostor ad otthont annak a városi múzeumnak, amelyik a betlehemek kialakulását és a különbözô korokból származó szép példányait mutatja be. Napjainkban az egyik legfontosabb rendezvény Nápolyban a Santa Maria la Nova kolostorban karácsonykor rendezett, immár hagyománnyá vált bemutató. Erre nemcsak Olaszországból, hanem a világ minden részérôl is látogatók ezrei érkeznek a betlehemkészítôk és régiségkereskedôk mellett.

A betlehemállítás hagyományát ma is ôrzik az itáliaiak,

az olasz emberek karácsonyához sokkal inkább hozzátartozik a betlehemi jászol, mint a karácsonyfa. Sok városban évközben

is állnak a betlehemek a templomokban, a kirakatokban vagy a középületeken. Greccióban és Rómában külön múzeumuk van a betlehemeknek. Karácsony elôtt pedig Olaszország-szerte minden templomban, sok köztéren és udvaron is állítanak fel különbözô stílusú betlehemeket. A saját betlehemállításon túl a nemzetközi kiállítások szervezésének is hagyománya teremtôdött már Olaszországban. A bemutatott betlehemekbe minden nép beleépíti saját nemzeti sajátosságait, jelképeit. Az elmúlt évben Rómában harmincadik születésnapját ünnepelte a Száz jászol-kiállítás. A karácsonyi ünnepkörben a Piazza del Popolón lévô Bramante termekben 20 ország 160 hagyományos és újszerű betleheme képviselte a világ jászolkészítô művészetét.

A másik római jellegzetesség a Szent Péter téri obeliszk melletti épületnagyságú betlehem, amit II. János Pál pápa kezdeményezésére állítottak fel elôször több mint húsz évvel ezelôtt. A betlehemi eseményeket megidézô szobrokat már karácsony elôtt kihelyezik a térre, a kisded viszont – akárcsak az olasz otthonokban – csak a karácsonyesti születés-ünnepség elôtt kerül a jászolba. A Szent Péter téri betlehemnek 17 szereplôje van.

A betlehem közelében lévô fenyôfát minden évben más ország ajándékozza a Vatikánnak.

Híres cseh, szlovák és magyar betlehemek

Olaszországon kívül a világ számos országában építenek érdekességszámba menô betlehemeket. Egyesek méretük, mások szereplôik száma vagy mozgathatósága, ismét mások pedig a felhasznált anyagok (papír, üveg, jég stb.) miatt számítanak egyedinek. A következôkben három híres európai betlehemrôl szólunk.

A világ legnagyobb mechanikus mozgatású betleheme a dél-csehországi Jinrichuv Hradec nevű város múzeumában látható. Az egykori jezsuita gimnázium ebédlôjében közel 60 négyzetméteren terül el a nagyméretű kompozíció. Készítôje, Tomas Kryza (1838–1918) a 19. század végén és a 20. század elején csaknem hatvan évig dolgozott rajta, majd halála után fia folytatta művét: a színes figurák addigi kézi mozgatását egy villanymotor segítségével elektromos meghajtásúvá alakította át. A papírmasé tájban összesen 1398 ember- és állatfigura van felállítva, ezek közül 133 mozgatható. A kompozíció elkészítéséhez fát, lisztet, gipszet, fűrészport és enyvet használt a cseh mester, a Jézus születésének örvendezô dél-bohémiai lakosokat formálta meg. 1998-ban a Kryza-betlehem a világ legnagyobb méretű mozgatható figurás betlehemeként került be a Guiness Rekordok Könyvébe.

Rajecká Lesnának hívják azt a Zsolnához közeli szlovák zarándokhelyet, amelyik a messzi földön híressé vált Szlovák betlehemet is ôrzi. A 8,5m x 3 x 2,5m területen fekvô, fából készült kompozíció 170, hagyományos szlovák viseletbe öltöztetett ember- és 150 állatfigurát képes egyidejűleg mozgatni. A szlovák betlehem alkotója, a Rajecké Teplice-i Jozef Pekara fafaragó mester, népének építészetét és szokásait is megjeleníti, az ötletes fafaragáson a pozsonyi Újhídtól és a Szent Márton katedrálistól kezdve a kassai Szent Erzsébet katedrálisig, Bajmóc váráig s a Tátra Krivan-csúcsáig sok nemzeti kincs kicsinyített mása is megtalálható. A kis figurák között fellelhetô a nép történetében fontos szerepet játszott Szent Cirill és Metód faragott szobra is. Jozef Pekara arra törekedett, hogy országának minden tájegysége s a legnagyobb városok nevezetességei is megjelenjenek alkotásán. A mester 1980-tól 1998-ig dolgozott művén. A házat, amely e nevezetességet ôrzi (annak elsô emeletén), már 1995-ben megnyitották a látogatók elôtt.

Az utóbbi idôben egy 500 lelket számláló Balaton-vidéki magyar falucska – Vörs – nevét is a leghíresebb európai betlehemépítôk sorában említik. Igaz, az ottani betlehemet minden év februárjában lebontják, majd a következô advent elôtt újraépítik a plébániatemplom Jézus szíve oltárának helyén. Futó Péter képzôművész, grafikus irányításával (ô 1988 óta vezeti a munkát) és sok helybéli lakos segítségével egy hétig készül ez a betlehem. Évente közel száz fenyôfát vágnak ki erre az alkalomra az egyházközség kifejezetten erre a célra telepített fenyôfaültetvényébôl. Az építéshez még közel 800 kilogramm bakonyi mohát, négy-öt darab nagy tuját és másfél köbméter deszkát, lécet, gerendát is felhasználnak. Vörs katolikus lakosai elôször 1943-ban pár négyzetméter alapterületű betlehemet építettek a templomban, aztán évrôl évre nagyobb készült. A jelenkori vörsi kompozíció összterülete 50 négyzetméter (a tulajdonképpeni betlehem alapterülete 35 négyzetméter, a háttéré és a domboldalé pedig 15), s ezzel a világ legnagyobb beltéri betlehemének számít. (A Guiness-rekord visszaigazolása még folyamatban van.) A betlehem figurái gipszbôl készültek, ám rajtuk kívül minden természetes anyagból van. Míg korábban a karácsony elsô napját megelôzô szentestére állították fel a templomi betlehemet, az utóbbi években már advent elsô vasárnapjától meg lehet csodálni az egyedülálló művet. Advent és húshagyó kedd elôtti vasárnap között minden évben több tízezren keresik fel a vörsi látványosságot. Ez a kis dunántúli falu bábtáncoltató betlehemezésérôl is híres, Magyarországon egyedül csak itt van élô hagyománya ennek a népszokásnak. A bábtáncoltatók december 24-én végigjárják a falut, majd az éjféli szentmise elôtt a templomban is elôadják a játékot. Visszatérô látványossága miatt Vörs valóságos zarándokhellyé vált. Adventben az egész falu együtt ünnepel a buszokkal (is) odalátogató vendégekkel, a római katolikus templom minden vasárnap más-más ünnepi eseménynek ad helyet. (jo)

Felhasznált irodalom:


Bálint Sándor: Karácsony, húsvét, pünkösd, Budapest, 1989.
E. H. Gombrich: A művészet története, Budapest, 1974.
Hintzen-Bohlen Brigitte: Róma és a Vatikán – Művészeti kalauz, Budapest, 2005.
Magyar Katolikus Lexikon IV., Budapest, 1998.
Celánói Szent Tamás: Celanói Tamás életrajzai Szent Ferencrôl, Ferences Források – 2, Szeged, é. n.
Tészabó Júlia: Nagy karácsonyi képeskönyv, Budapest, 1985.
Ros Belford–Susie Boulton: Olaszország, Budapest, 2005.
Sós Judit–Farkas Zoltán: Szlovákia útikönyv, Budapest, 2003.
Firon András: Csehországi utazások, Budapest, 2001.

Tánczos Vilmos

ANGYALKULTUSZ

A FOLKLÓRBAN (1.)

Minden vallásos világértelmezés, így a népi vallásosság is, szimbólumokon keresztül közelít egy láthatatlan, de mégis valóságosan létezô világhoz, ezért ha meg akarunk tudni valamit errôl a világképrôl, mindenekelôtt a kultúra élô, vagyis vallásos-mágikus hittel megélt szimbólumaival kell foglalkoznunk. Olyan fontos szimbólumokkal például, mint amilyen az angyal is.

Amikor a folklór angyalkultuszát tanulmányozzuk, kétségkívül egy idôutazásnak vagyunk részesei. A különbözô folklórműfajokból – itt mindenekelôtt a vallásos képzetekre, a hiedelemvilágra, a különbözô szokások rituális cselekvéseire és tárgyaira, a népi imádságokra és ráolvasásokra, a látomásokra és álomelbeszélésekre gondolunk – egy egységes „angyaltan" (angelológia) rekonstruálható, amivel érdemes megismerkedni.

A folklorisztika rendszerint külön-külön kezeli ezeket a műfajokat – ez mind a folklórgyűjtemények anyagának csoportosításában, mind az összefoglaló feldolgozásokban tetten érhetô –, holott egyetlen egységes vallásos-mágikus világértelmezés megnyilatkozásairól van szó, tehát a műfajiság ebben az esetben is csak akcidentális szempont lehet. Amikor itt a folklórbeli angyaltiszteletrôl beszélünk, különbözô szövegeket használunk forrásként. Tesszük ezt abból a meggondolásból, hogy a más-más műfajiságú folklórszövegek mind ugyanazokról az angyalokról beszélnek. Márpedig minket mindenekelôtt az angyalok természete, szerepe és tevékenysége érdekel. Vizsgálódásunk során azért vagyunk kénytelenek egy középkorias kultúra szövegforrásaihoz fordulni, mert mai világunkból száműztük az angyalokat, ezért ôk – diszkréten vagy sértôdötten – eltávolodtak tôlünk, ritkán mutatkoznak már elôttünk, következésképpen nehezebben is tanulmányozhatók.

A középkor méltóságteljes angyalainak száműzése már a reformációval elkezdôdött, majd a kartezianizmussal folytatódott, a felvilágosodás korában az egyházon belül is végletes formákat öltött, míg végül a modernkori pozitivista tudományosság betetôzte ezt a folyamatot. A racionalizmus és szekularizáció minden társadalmi réteg világértelmezését áthatotta, ezért elsô látásra meghökkentônek és ellentmondásosnak tűnhet, hogy napjainkban mégis jósló-gyógyító misztikus „angyallátók" sokasága működik szerte Európában. A modern sarlatánságnak ezeket az intézményeit éppen az működteti, hogy a racionalizálódó egyház már a felvilágosodás korában a vallásosság mellékes, infantilis szereplôivé tette az angyalokat. Napjaink magányos embere keresi a kapcsolatot a „komoly" angyalokkal, és mivel az egyház nem segíti ôt ebben a keresésben, ezért hát máshol kutakodik.

A középkor angyalai – amint ez a folklórból is kiderül – félelmetes, hatalmas, ugyanakkor biztonságot adó lények voltak, akikkel az ember állandó kapcsolatban volt, akikben minden körülmények között, különösen az élet nehéz helyzeteiben megbízhatott.

Az angyaltan népi metafizikája

Isten udvartartása

Az angyalok már a Bibliában is Isten udvartartásaként jelennek meg. Angyalok sokasága népesíti be Isten környezetét, ôk ôrzik az isteni transzcendenciát.1 Ugyanakkor feloldják Isten metafizikai magányát: dicsôítik Istent, asszisztálnak és szolgálnak neki, elviszik üzeneteit a teremtett lényeknek, az Úristen szerepét átvéve, védik, tanítják és ha kell, büntetik is ôket.2 Ôk Isten udvartartása és hadserege. A kereszténység Istene mindig angyalok seregeivel jár. A népi imádságok záradékainak gyakori szövegformulája szerint az üdvözült lélek lelkéért Krisztus maga jön el angyalaival: „Me nem kűdném se apostolaimot, se angyalaimot, / én magam mennék a három koronás angyalaimval, / s úgy kűdném a lelkit porodicsomba örülni és örvendezni." (Pusztina)3

Az Isten környezetében élô égi angyalok és az üdvözült lelkek között szigorú hierarchikus rend van: egyesek közelebb, mások távolabb vannak Isten trónjától. „Azt halltam, hogy hét rend van a mennyországban, s hét rend van a pokolban." (Somoska) „Az angyalok vannak legközelebb az Istenhez. A többi lélek, azok alább vannak." (Klézse) „Ki hogy üdvözül, olyan magasságban lesz. Például a szentek, ezek vannak közvetlen az Isten mellett, s a többiek mind így sorba, ki hogyan csinálta. A legalacsonyabb, ki eppen hogy csak üdvözült, az legalul van, de az is az üdvösséghet élvezi." (Lészped) Az angyalok hierarchikus égi rendjérôl szóló elképzelésekben platonikus eszmeiség rejtôzik, ugyanis Platón és Plotinosz tanításai szerint az igazi valóság, vagyis a reális Másik Világ, az ideák világa hierarchikusan, lépcsôzetesen rendezett, és a létezés minden foka fölött van egy másik létezési szint. Ebben az égi rendben az ember „felettese" az égi angyal.

A Jelenések könyvébôl tudjuk, hogy Isten trónja körül állandó égi mise zajlik, amelyen az angyalok az üdvözült lelkekkel együtt vesznek részt, és amelynek célja Isten végtelen szentségének szüntelen dicsôítése. A trón körüli négy kerub éjjel-nappal szüntelenül kiáltozza: »Szent, szent, szent az Úr, a mindenható Isten, aki volt és aki van és aki eljövendô!«.4

A földi mise nem más, mint az égi mise utánzása, ezért a lehetséges legszentebb cselekmény. Szentmisén részt venni annyi, mint részese lenni a mennyországnak. Aki életében nem törekszik a szent liturgia felé, az nem tarthat számot a mennyei örök misére sem. Minden szentmisén, bárhol celebrálják is, jelen vannak Isten angyalai, sôt minden liturgikus cselekmény, ideértve az egyéni imavégzést is, angyali jelenléttel történik.

Az archaikus népi imádságok egyik képi egysége az üdvözült lélek mennybejutását jeleníti meg: a mennybe érkezô lelket az égi misén vigadozó, zenélô angyalok és a többi üdvözült lelkek nagy örömmel fogadják: „Mennyország kapui nyitval valának, / mennyországba csengetének, / és angyallak felgyűllének, / arangyos misét hallgatának." (Pusztina) „Az angyalak csendittének, / Urjézus Krisztus Márja azt felelé: / Gyertek velem mennyországba, / velem együtt vigadjatak" (Bahána)5

Mivel az angyal egyik alapvetô funkciója Isten dicsôítése, ami mindenekelôtt a szentmisében valósul meg, következésképpen az angyal–oltár–misekönyv asszociáció egészen logikus. Az angyal természetes helye az oltáron van, ahol segédkezik a misét celebráló szenteknek, rendszerint Szent Péternek és Szent Pálnak: „Menyországba csenditének, / az angyalok elmenének, / arany misét hallgatának. / Szent Péter Szent Pállal misét mond vala / Jézus Krisztus átol, áment." (Újfalu, Moldva) Egy klézsei látomásszövegben maga az Atya végzi a misét, akinek két angyal ministrál: „Ô nézi, nézi, ô meglátta, két angyalt az ótáron, egyik egyik felibe, s mászik a mászik felibe. […] Nagyok vótak az angyalok, és szépen így esszetették a kezüket, és le voltak térdelve, egyik ennek az ótárnak a sorkánál, a másik ennek az ótárnak a sorkánál. De ulyan szépen énekeltek mind a ketten, de azt az éneket nem bírom kitalálni soha, soha nem bírom kitalálni. Sz láttam a szent atyát, úgy, mint pap, pap az ótáron. De fejér, mint a hó." (Klézse) Az oltárhoz és a szent liturgiához misekönyv is tartozik. Az égi mise látomásos képeiben

a könyv (csángó nyelvjárásban: „levél", illetve „level") a ministráló angyal attribútuma: „Az én házomba Szent Antal, / négy szegibe négy angyal, / közepibe egy ótár, / egy ótáron egy levél, / a levélbe tizangyal." (Újfalu, Moldva); „Ótáromon egy levél, / a levélen van ezer angyal, / ezer angyal között van a Bódogságos Szépszüzmárja." (Dormánfalva) „Négy szegibe négy angyalko, / közepibe szent ótárko. / Ezer level, ezer angyal közepibe." (Lujzikalagor) A látomásokban olykor maga a szent titkot tartalmazó könyv válik angyallá: „Oltáromon levél-angyal, / Levél-angyal között a Bódogságos Szüz Mária" (Pusztina) Az angyal– könyv asszociációt tágabb összefüggésben az is motiválja, hogy a középkor világképében a könyv az isteni titok és a végsô kozmikus rend hordozója. Az angyalok és a könyv egyaránt az isteni titok „nyelvei".6

Az égi misére hangos ének- és zeneszóval kerül sor, amit a földi misék harangzúgása és áhítatos éneklése ugyancsak utánoz. Az éneklés és a zenélés az angyalok örök tulajdonsága, az égi kórusok állandóan a teremtô Isten dicséretét zengik. Az égi fény és az égi zene archetipikus értelemben is izomorf fogalmak: az isteni titok közelségét jelzik.

Az Úristen közelségének égi fényében élô angyalok ismerik a szférák zenéjét. Hangszereik lehetnek az orgona, a citera, a csengô, a harang: „Orgonánok három ága, / mennbe hallik hangosszága. / Nyissz kaput, Mária, / nyúcs kezet, arkangyal, / hogy mehesszünk Úr színnek a látogatászára!" (Bogdánfalva) „Orgonának három ágára, / mennbe hallik zúgásza, / ott indittnak aran házat, / belôl irgalmasz isz, kegyelmesz isz." (Bogdánfalva) „Az én házamnak a négy szegibe, / négy angyal a közepibe. / Aran misét csendittének, / aran misét hallgatának." (Újfalu, Moldva) „Megzsengitik a harangot, / megzsengitik a harangot. / Kidzsülnek ez andzsalok, / kidzsülnek ez andzsalok!" (Szabófalva) A kürt, trombita figyelmeztetésre szolgál, a végítéletet az angyalok ezzel adják majd hírül.

A zene a középkori vallásos szemléletben – és tágabb értelemben az archetipikus értelmezés szerint is – a kozmosz rendjének kifejezôje is.7 A rend ugyanis arány, mérték, ami zenében nyilvánul meg. Eszerint az egész rendezett kozmosz nem más, mint egyetlen hatalmas harmónia. A keresztény ember bátran ad hangot ennek az összhangnak, maga is bekapcsolódik az angyali kórusba, mert úgy érzi, hogy az emberi világ is része a világegyetemnek, tehát a mennyei összhangnak a földön is jelen kell lennie. Ez az alapvetô célja minden egyházi zenének és éneklésnek, ezt valósítja meg minden harangzúgás is. „Nem létezik semmiféle olyan teremtmény, ami néma lenne" – írja Andrei Plesu az angyalokról szóló vallásfilozófiai értekezésében.8

Az örök transzcendens értékekre való irányultság jegyében a melodikus zene a legvégletesebb ellentéteket is képes egyesíteni, így az angyalok énekétôl kísért mennyei harang- és orgonazúgásban feloldódik a föld és az ég, a makro- és mikrokozmosz ellentéte.9

A harangszó az angyalok zenéjére emlékeztet, a harangzúgás alatt elôjönnek az ég angyalai: „Megzsengitik a harangot, / megzsengitik a harangot. / Kidzsülnek ez andzsalok, / kidzsülnek ez andzsalok!" (Szabófalva) A reggeli, déli és esti harangszó alatt szokásos jellegzetes ima a megtestesülés titkát idézô Úrangyala (Angelus Domini), amit a moldvai csángók a megszólaló templomi harang szavára minden helyzetben (a mezôn a templom vagy kelet felé fordulva, otthon szentképek, házioltár elôtt stb.) elvégeznek, de legalábbis keresztet vetnek ilyenkor. Az esti harangszót a székelyek és a csángók ma is „Mária-harangszónak" nevezik. Ennek magyarázata az, hogy a vesperas középkori felfogása szerint az este megszólaló harang kifejezetten az angyali üdvözletre emlékeztet. Tehát a harangszó alatti imavégzés esetében is egy középkorias szemlélet továbbélésérôl van szó, ugyanis a harangok szava eredetileg zsolozsmára hívott a templomba naponta háromszor, és arra figyelmeztette a híveket, hogy aki nem tud részt venni a szertartáson, a maga helyén az is csatlakozzon az egyház imájához.10

A templomi harangzúgás alatt az angyali jelenlét hangsúlyos. A néphit szerint a karácsony éjszakáján megszólaló harangzúgás alatt be lehet látni a mennybe, és a tiszta, bűntelen ember ilyenkor meghallja az angyalok énekét.

A halál bekövetkeztét hírül adó harangszónak is mediátor szerepe van, a harangszó elôsegíti a távozó lélek éggel való kapcsolatát. „Elôször háromszor szaggatnak, aztán összehúzzák az egészet. Most csak egyszer húzzák, mert azt mondják, nem a harangszó viszi mennybe, hanem az imádság." (Pusztina) Az öngyilkosnak nem harangoznak, ugyanis az elkövetett halálos bűn és a szentségek felvételének elmulasztása miatt lelke elveszítette a mennyországot. A félrevert harang is az angyalkultusszal áll kapcsolatban, ugyanis a harangzúgásban maguk az angyalok vannak jelen, akik elhárítják a veszélyt: „Mikor látják, hogy jô az a nagy idô, akkor az Úrangyalát kell imádkozni, s akkor megáll egy helyben, tovább nem jô. Az Úrnak az angyalai megállítják." (Somoska)

Az angyal mint közvetítô

és végrehajtó

Az angyalok legtöbbször úgy jelennek meg, mint Isten megbízottjai az emberek felé. Üzeneteket visznek, meghatározott feladatokat teljesítenek, tehát Isten kezdeményezésére áthidalják az Isten és emberek közötti hatalmas űrt. Az angyal mindenekelôtt az „Úr angyala", így fordul elô az Ószövetségben is. Az Újszövetség megerôsít abban, hogy Jézus mint a második isteni személy az angyalok fölött áll,11 és ez a hierarchikus viszony a folklórban is jól kimutatható.

Az angyal fô funkciója tehát, hogy Isten akaratát közvetítse. Az angyalok maguk jelentik az isteni akaratot, sôt az isteni jelenlétet. Mivel szigorúan és maradéktalanul hajtják végre ezt az akaratot, maguk is Isten megnyilvánulásainak tekinthetôk, metafizikai vonatkozásban alig van különbség Isten és a közvetítô angyal között. Andrej Rubljov híres Szentháromság-ikonja a három isteni személyt egy-egy angyalként ábrázolja, akiknek arcán érzelmek (pl. kontempláció, szomorúság, szenvedés, extázis stb.) tükrözôdnek.12 Az Istennel való lényegi azonosságuk miatt az angyaloknak nincs egyéniségük. A három fô arkangyalt kivéve nevük sincsen, és az ô nevük is minden esetben Istenre utal (Mihály = Ki olyan, mint Isten?; Gábor = Isten ereje, Isten embere; Ráfael = Isten gyógyít).13 Az angyal alakjában tehát maga az Isten jelenik meg az embernek, ezért szólnak az angyalok gyakran elsô személyben, de rendszerint hangsúlyozzák, hogy ôket Isten küldte a hírrel vagy a paranccsal.14

Az angyalok „diplomáciai" tevékenységére utal az „angyal" szó etimológiája is: a görög „angelosz" szó jelentése ’követ’, ’küldönc’. Ennek prototípusa Gabriel arkangyal, rá bízzák az Angyali Üdvözlet közvetítését. Hangsúlyoznunk kell, hogy ebben a vonatkozásban is platonikus eszmeiségrôl van szó: az angyal mint küldönc az emberi képzelet egyetemes archetípusa. A görögök például az „angelosz" szót antik istenségekre is használták, így „angyal" volt Artemisz istennô, a küldönc Hermész, sôt Nemeszisz, a megtorlás megszemélyesítôje is. Már az Ószövetség is tele van az angyalok létezésére vonatkozó különféle utalásokkal, történetekkel.

Az angyalok az emberek, közösségek sorsára vonatkozó üzenetek hordozói, és ugyanakkor az isteni üzenet végrehajtói is. Isten angyalai mindenekelôtt katonák, akik Isten akaratának érvényt szereznek a démonok ellenében is. A mennyei seregek vezérei az arkangyalok. A harcos szentek – pédául Szent György, Szent Márton stb. – a harcos angyalok rokonai, és a folklórban gyakran együtt is szerepelnek velük. Például együtt harcolnak a tejelvivô boszorkányokat szimbolikusan megsemmisítô égi csatában, amit egy gyimesi ráolvasásszöveg így jelenít meg: „A Boldogságos Szűzmária megkéri az ô áldott szent fiát, / adjon segítséget. / Elmenyen az Úrjézus Krisztus, / elküldi a szenteket. / Jeruzsálem hegyein leszállának, / Szent György, Mártin, Illés próféta, / Szent Mihály arkangyal / arany láncokkal a gonosz boszorkányokra rearohannak, / a láncokkal megkötözik, / a fegyverekkel esszelövôdözik, / a kardokkal esszevágják, / a Jordán vizibe vetik." (Gyimes)

Az angyalok mennyei seregekbe szervezôdnek, amelyekben minden angyalnak rangja, hierarchikus helye van: „Ilyen piros ruhába vannak az ôrzôangyalok, a Szűz anyának angyalai meg fehérbe. És akkor minden hadsereg angyal különféle ruhákban vannak, kilenc hadsereg." (Lészped) „Kilenc féle hadsereg angyal van. Istennek van egy hadserege, külön ruhában. Akkor van az Úrjézusnak, akkor vannak az ôrzôangyalok, akkor van a Szűz Anyának, millió, de millió angyal, s akkor vannak az apostoloké." (Lészped)

Isten harcos angyalai, ha parancsot kapnak rá, büntetni, ölni és képesek, de ez a „munkájuk" is Isten végsô terveinek megvalósulását szolgálja. Az Ószövetségbôl ismert öldöklô angyal képe15 a folklórban is felbukkan. Az alábbi moldvai csángó imaszövegben a pestisjárvány egy öldöklô angyal pusztító munkájának eredménye: „Ó, én uram, én Istenem, / egyebet nem látunk halál képinél, / melj utánnunk leseskedik, / elkapjon és elragadhasson. / Mondjad a csapdosó angyalnak, / szünjék meg a te kezed a csapdosástól, / szúrd hüvelibe véres kardodat, / szánakodjál immá, / hogy a fôd el ne pusztuljon, ámen. (Klézse)

A félelmetes angyal

Az angyalok általában rejtôzködnek, ebben is hasonlítanak Istenhez. Az ôrzôangyalunkról például tudjuk, hogy mindig ott van mellettünk, de csak extrém helyzetekben jelenik meg. Ilyenkor megjelenése megrettenti az embert, ami egészen természetes, mert a transzcendencia – Rudolf Otto terminusával élve – „valami egészen más", ami minden esetben félelmetes.16 A Bibliában is sok helyen találunk példát a transzcendencia elôtt érzett rettenetre. A Táborhegyen megdicsôülô Krisztus arcszíne elváltozik, ruhája fehéren ragyog, és a vele lévô Pétert, Jánost és Jakabot rettegés fogja el, amikor felhô borítja el ôket.17 Az angyali üdvözlet idején Mária retten meg az angyaltól, aki a „Ne félj, Mária!" szavakkal szólítja meg.18 Az apostolok a feltámadt és közöttük hirtelen megjelent Krisztustól ijednek meg, mert azt hiszik, szellemet látnak.19

Mivel az angyalok Isten akaratának kifejezôi, sôt ôk maguk is isteni hierophániák, ezért jelenlétük az ember számára ugyanolyan félelmetes, mint maga az isteni jelenlét. Egy moldvai csángó férfi arról számol be, hogy gyermekkorában a hajnali misére túl korán érkezve, éjfél után a még bezárt templom kulcslyukán át meglesték az oltáron térden állva énekelô, égi misén ministráló angyalokat, és a látványtól nagyon megijedtek: „Aztán megfogott egy félelem. Úgy féltünk, hogy jaj!" (Klézse) A transzcendenssel való találkozás rettenetében az ember ugyanúgy nem mer az istenségre nézni, mint Mózes az égô csipkebokor elôtt, ilyenkor csak arra érez késztetést, hogy földre esve imádkozzék: „Azt halltam, édesapám éjjel kijött, s elment úgy félre, s mikor jött vissza, hallott, valami hasad. Akkor meghasadt az ég, de olyan nagy világosság, de ô megijedt, nem vót neki esze, hogy nezzen fel a világosságba, letérdült és imádkozott." (Diószén)

A maguk transzcendens világában gyanútlanul éneklô, zenélô angyalok maguk is megrettennek az oda betolakodó embertôl. Az angyalok ijedelme azonban veszélyes, az illetéktelen betolakodó ilyenkor nagy bajba kerülhet. Egy túlvilági látomás így számol be az angyalok rémületérôl: „Hallom én ott valahol úgy zenélnek. […] Odamenek, néznek éngemet, megláttak, de mintha féltek lenne töllem. Azt mondják, egyik azt mondja: – Te mit keressz itt? – Mondom: – Eljöttem én is, nézzem ezt a szép táncot, de régen nem hallottam ilyen szép zenét. – Jaj – azt mondja – te úgy menj el innet, nehogy hírt kapjanak, mert akkor bajaid lesznek. – Métt? – mondom –, hát én nem csinálok senkinek semmit, én csak nézek. – Azt mondja: – Nem ide való vagy! – Sz akkor megebredtem." (Diószén)

Az angyalok mint

az üdvtörténet tanúi és irányítói

Andrei Plesu az angyalokról szóló könyvében azt hangsúlyozza, hogy az angyaltan teológiai-metafizikai alapja az, hogy hatalmas szakadás, távolság van Isten és az emberek között, amit az angyalok hidalnak át. Az angyalok mint köztes lények, mint a test és a szellem között mozgó eszközök ezekben a „köztes terekben" (spařii intermediare) mozognak. Az angyalok, akik látják Isten színét,20 ki is fejezik és közvetítik is ezt az arcot. Ôk voltaképpen a szellem (Isten) és az anyag (ember) világa közé elhelyezett reflexiós síkok.21 Beékelôdnek az Isten és az ember, a teremtô és teremtett közé, és az isteni akarat irányába terelik a teremtett világot, minden vonatkozásban beteljesítve ezt az akaratot. „Az angyalok azok, akik mozgatják a világot, és legfôképpen a megváltás horizontja felé mozgatják."22

Az angyalok Isten végsô terveit is ismerik. Tudatában vannak a kozmikus teremtés- és üdvtörténeti folyamatnak, de nemcsak az események egyszerű tanúi, hanem rendszerint cselekvô részesei is. A Bibliában a megváltástörténet minden kulcsmozzanatánál ott találjuk az angyalokat, mondhatjuk, hogy az egész isteni terv általuk teljesedik be: kiűzik Ádámot és Évát a paradicsomból, megállítják az Izsákot feláldozni készülô Ábrahámot, hírül adják a Megváltó születését, utasítják Józsefet a Megváltó szolgálatára, a két fehér ruhába öltözött ifjú képében ott vannak Jézus üres sírjánál, kiszabadítják a börtönbôl és igehirdetésre küldik az apostolokat, jelen lesznek az utolsó ítéletnél stb. Az angyaloknak ezek a megjelenései az üdvtörténet kulcshelyein örök témái az egyetemes művészetnek.23 Ezeknek a témáknak a legtöbbje a folklórban is jelen van,24 de a néphagyományban sok olyan angyali hierophánia is felbukkan, amelynek nincs meg a bibliai elôképe, vagyis amelyek pusztán a népi képzelet szüleményei. Továbbá sok az olyan történet is, amelynek szüzséi ókeresztény apokrif iratokra mennek vissza.

A moldvai csángó folklórban a teremtett földet angyalok tartják, rájuk van bízva az egész világ: „Azt mondják az öregek, hogy négy angyal tartja a fôdet. Akkor, mikor a négy angyal megfáradnak, s mikor változtatják meg a vállikot, akkor reng a fôd." (Pokolpatak) A föld a rajta élô emberek bűneitôl terhes, ezért az angyalok dolga nagyon nehéz: „Négy angyal van a négy szélben, s tartják a földet, s az Isten mondja, hogy nagyon tartsátok, nehogy megrendüljön. De hát mikor nem birják tartani a világnak a bűnyeit, ulyan nehéz a föld, nehéz a bűntôl, akkó még megszalasszák az angyalok, s akkor a fôd ing." (Külsôrekecsin) Számos folklórszöveg tanúskodik azonban arról is, hogy a világegyetem valódi fenntartója maga az Úristen, tehát az angyalok e tekintetben is csak egy isteni akarat kivitelezôi, az Úristen kezének „meghosszabbításai": „Az Iszten tartja a fôdet. Mikor megrázza, akkor van a fôdingász. Immá szok esztendejje nem ingott." (Bogdánfalva)

Az angyalok azok, akik kiűzik a paradicsomból az embert, és ismerik az eredendô bűn és a kereszthalál közötti kapcsolatot. A lehulló krisztusi vér Grál-motívumát tartalmazó szöveghagyomány szerint a keresztfa tövébe hulló krisztusi vért angyalok szedik fel és viszik az Atya elé mint az Ádám ôsbűne miatt szükségessé vált megváltás zálogát: „Lehullott a Jédus vére / a szent keresztfa tövire, / […] a szent angyalok felszedték, / alázatosan tisztelték. / Jédus mondá az angyalnak, / vidd fel mennben szent atyámnak, / mondjad, keresztfámról küldtem, / fogadja kedvesen töllem. / Ez a világ drága ára, / sebeim kinyílt rózsája, / Üdvözlégy Jézus szent vére, / üdvességünk drága bére, / decséséges öt mélj sebe" (Lujzikalagor) Ott vannak a Golgota keresztfája mellett is: „Zsengitik a menyországba, / kidzsülnek e szentandzsalok e szenteplomhoz, / kihallgasszák e szenmiszét, / felhágnak e Kálvári hedre, / ott ulyan dzsimilses fákra feltalálnak, / e Krisztusz urunk vérivel felvirágozval." (Szabófalva) A keresztfán haldokló Krisztus általuk üzeni meg az emberiségnek, hogy az imitatio Christi minden formájának üdvözítô ereje van: „…piros vére kiontval, / szereti szent angyalit, / küdi vala ôköt fekete fôdnek szinnyire, / hirdessék az ô keserves kinjait." (Kukujéc) „Szent szakálla szaggatval, / piros vére kiontval, / küldte vala az ôrözô szentangyalainak, / kűdi vala ôköt a fekete fôdnek a szinyire, / hogy hirdessék az én bűnös népeimnek…" (Pusztina) „Eriggy el, Szent Gávris arkangyal, / Ezt az én keves imádságomat / Hírdesd el a fekete fôd szinyire." (Frumósza)

Az angyalok Krisztus második eljövetelekor, a végítéletnél is jelen lesznek: ahogyan tanúi voltak a kezdetnek és a megváltásnak, úgy tanúi lesznek a végnek is. Ôk fújják majd meg a mennyei harsonákat, amire a holtak mind feltámadnak. Mivel keleten van Krisztus trónja, keletrôl várható második eljövetele is. Érkezését keletrôl jövô angyal adja majd hírül: „És láték más angyalt feljôni napkelet felôl, akinek kezében vala az élô Istennek pecséte …"25 Ez a bibliai hely lehet az alapja a népi imák egyes apokaliptikus látomásos képeinek is: „Napkelet felôl jön / három véres angyal, / vállán hozza tüzes ostorát, / kezeibe hozza tüzes vesszeit." (Karácsond, Heves megye)26

A Rossz eredete:

az ördög a bukott angyal

Mivel az angyal maga az Isten, amilyenek az angyalok, olyan a világ. Nemcsak a jó, hanem a világban jelen lévô rossz is angyali hierophánia, csakhogy a démoni angyal megnyilatkozása. A keresztény teológia a Rosszat a bukott angyalokról szóló tanítással magyarázza, az egyház ezt a tant emelte dogma rangjára. Eszerint a világ kezdeti tökéletes egysége („az angyalok mind egyek vótak") az angyali sereg meghasonlásával és lázadásával bomlott meg. Azóta a Jó és Rossz erôinek állandó küzdelme zajlik nemcsak a világban, de az ember belsô világában is, ahol az ôrzôangyal nap nap után a lélek belsô démonaival kerül szembe.

A Rossz eredetét a folklór is Lucifer fôangyal lázadásának és bukásának történetével magyarázza: „Lucifer szép angyal vót, nagyon szép vót, s ô elbízta magát, ô elviszi a székét a szent Istennek

a trónja fölé, legyen ott fent. Igen ám,

a szent Úristen látta, hogy mit csinál Lucifer. Mert Lucifernek is vót pártserege. Azt mondja: – Mihály – azt mondja – vedd a tüzes kardodat – azt mondja –, csinálj rendet! Akkor Mihály arkangyal elvitte a tüzes kardját, verte le űket. Akkor csinálta a szent Úristen a pokolt, addig nem vót, az angyalok mind egyek vótak. Mihály arkangyal mind leverte, úgy potyogtak le onnat." (Diószén) „Lucifer vót a legszebb angyal, fôangyal a mennyországban. Ezt a bűnt elkövette, a hadseregével letaszította az Isten a pokolba, és helyette Szent Mihály arkangyal a fôangyal a mennyországban. Ô az angyalok vezetôje." (Lészped)

Az angyal emberi természete

Az angyalok tökéletes, szellemi lények. Istenhez teszi hasonlatossá ôket az is, hogy nincsen testük, és ennek megfelelôen nemük sincsen.

Általában szigorú intellektuális magatartás jellemzi ôket, rendszerint a Logoszra ismerhetünk bennük. Amikor megszólalnak, Isten Igéjét hirdetik, ami kétségkívül maszkulin vonás bennük. Férfiasságuk akkor is megnyilvánul, amikor lakonikusan, józanul, intellektuálisan és férfiasan vigasztalnak.27

A folklórban – bibliai megjelenésüktôl és a teológia angyaltanától eltérôen – van bizonyos szuverenitásuk, tehát lehet valamiféle „egyéniségük". Elôfordul például, hogy maguk állítják választás elé az embert, és a késôbbiekben a választásnak megfelelôen szuverén módon cselekednek: „Eccer az Isten megpróbált egy ember. Megjelent neki az angyal az ablaknál, és azt mondotta: »Te ember, mikor fogacc el magad az Istentôl három csapot [csapást], öregségedbe vagy éfjúságodba?«" (Lábnik) Arra is vannak folklórbeli példák, hogy nem hajtják végre az Istentôl kapott parancsot, mert megsajnálják az embereket. Egy bukovinai székely történet például arról szól, hogy a paradicsomi emberpár kiűzésére küldött arkangyalok közül Éva „lekenyerezi" Gábort és Ráfaelt, a „magyar" és a „román" angyalt, a megvesztegetésnek csak a „német" angyalra, Szent Mihályra nincs hatása. (Andrásfalva)

Emberi esendôségük mutatkozik meg abban is, hogy együtt örvendeznek és együtt sírnak, szenvednek az emberekkel. Az angyal szomorúságának rendszerint az emberi bűn és rosszaság az oka, amellyel szemben tehetetlenek. Az angyal tudja, hogy az ember minden tette kozmikus jelentôséget nyer, hiszen minden elkövetett gonosz tett az Atya színe elé kerül,28 megszomorítja a Teremtôt, és büntetést von maga után. A lélek elkárhozását az ôrzôangyal megsiratja: „Amikor az ember haldoklik, ott áll az angyal és az ördög. Akkor küzdenek. Ha akkor az ember Istenhez fordul, akkor Isten megkegyelmez az üdvösségvel, akkor az ördög megy el sírva, s akkor az angyal örül. Ha az ember elveszti az Isten kegyelmét, akkor az ördög viszi, s akkor az angyal sírva marad." (Lészped) Az ima elmulasztása ugyancsak az angyalok szomorúságát idézi elô: „Az ôrzôangyalhoz kell imádkozzál minden este, mert ha nem, akkor sír. És akkor nem ügyel reád. Mikor fekszünk le, akkor mondom: »Szent kereszt, szent kereszt, légy velem, ezer angyal velem, senki se legyen ellenem. Édes Máriám, vigyázz!«" (Pusztina)

Az angyalok száma, szerepköreik

Az angyalok „tipologizálása" nem egyszerű feladat, pedig kétségkívül szeretnénk tudni, hogy hány angyal van, milyen csoportjaik vannak, és melyek ezeknek a csoportoknak a feladataik.

A Biblia szerint az egész világ tele van angyalokkal. A Jelenések könyve szerint ôk parancsolnak minden természeti elemnek: a szeleknek, a tűznek és a vizeknek is: „Ezután négy angyalt láttam, amint a föld négy sarkán állt, és föltartóztatta a föld négy szelét, hogy ne fújjon a földön, sem a tengeren, sem semmiféle fán." „Egy harmadik angyal az oltárról lépett elô. Ennek hatalma volt a tűz fölött." „A második (angyal) csészéjét a tengerbe öntötte. Az olyan lett, mint a holtnak vére, és minden tengeri élôlény elpusztult.

A harmadik a folyókba és a vízforrásokba öntötte csészéjét, s azok vérré változtak."29

A teológiai irodalom legjelentôsebb szerzôi (például Szent Ágoston, Aquinói Szent Tamás, a különféle apokrif iratok stb.) egy keresztény platonista eszmeiség jegyében egyöntetűen azt vallják, hogy a látható világon túl láthatatlan szellemlények vannak működésben. A középkor teológiai irodalma egyetért abban, hogy igen sok angyal van, sokféle funkcióval, voltaképpen az egész világ tele van angyalokkal.

A népi vallásos tudat ugyancsak megszámlálhatatlanul sok angyalt tart számon: „Kilenc angyali kar van, csak egy kar van ember. Mennyivel többben vannak!" (Diószén) Vagy a népi imádságok szövegeiben: „Ajtómba Ézus, / ablakomba apostol, / kürüllem ezer angyal." (Csík); „Halála óráján elmenyek én magam ezer arkangyalval, / nem hagyam bünbe még a legkicsibb ujját es." (Pusztina); „Angyali sereg estrázsál, / örizze fejemet mennyei felség, / ne ártson lelkemnek ördögi irigység, / semmi némű veszedelmes kétség!" (Degettes)

Az angyalok megszámlálhatatlan sokaságára azért van szükség, mert az angyalok funkciói is megoszlanak. Abból, hogy az ördög mindenütt jelen van, az is következik, hogy az angyaloknak is mindenhol jelen kell lenniük. Az európai ember félelem- és biztonságérzésének kultúrtörténetét kutató Jean Delumeau egyik könyvében megállapítja, hogy a keresztény ember soha nincs egyedül, hiszen a szentek, Szűz Mária és az angyalok védik állandóan, ez a keresztény létérzékelés kiindulópontja.30 Az ember az ördöggel vívott nehéz harcban, amire azért van szükség, mert harc nélkül nincsen gyôzelem sem, mindenekelôtt az angyalokra hagyatkozhat.31 A vallásos létértelmezésben nemcsak a személyeknek, hanem a kölönféle közösségeknek, templomoknak, váraknak, városoknak, népeknek és országoknak vannak angyali protektoraik, sôt a tárgyaknak is vannak angyalaik. Minden létezônek megvan a maga „angyala", ugyanis minden teremtett dolognak kell legyen valamiféle közvetítôje az Istenség felé. Egyedül az Istenségnek nincs ôrzôangyala, ti. magasabbrendű lényt nem védhet alacsonyabbrendű.32 Amint elôbb erre utaltunk, az égi angyaloknak is különbözô „feladataik" vannak, egyesek közülük Isten dicsôítésével, mások az isteni rend ôrzésével és közvetítésével, ismét mások a ciklikus idô modellálásával „foglalkoznak".33

Jegyzetek


1 Schütz (1993: 16).
2Vö. Plesu (2006: 26).
3A felhasznált források jegyzéke a tanulmány végén található.
4 Jelenések könyve, 4. fejezet
5 Errôl bôvebben: Tánczos (2001: 143–154).
6 Plesu (2006: 204).
7 Durand (1977: 269–278).
8 Plesu (2006: 163).
9 Durand (1977: 278).
10 Schütz (1993: 401).
11 Zsidóknak írt levél 1 és 2.; Korintusiaknak írt I. levél 6.3.
12 Pomeranc (1990: 93).
13 Schütz (1993: 17).
14 Uo. 16.
15 Kivonulás könyve 12. 23.; Zsidóknak írt levél 11. 28.; Sámuel II. könyve 24. 16.; Királyok II. könyve 19. 5.; Makkabeusok I. könyve 7. 41.; Makkabeusok II. könyve 15. 22. stb.
16 A transzcendencia, az „egészen más" elôtt érzett félelemrôl lásd: Otto (1997: 22–28).
17 Lukács evangéliuma 9. 28–36.
18 Uo. 1. 31.
19 Uo. 24. 36–39.
20 Máté evangéliuma 18. 10.
21Plesu (2006: 57–64).
22 Uo. 86.
23 Hall (1974: 16–17).
24 Lammel–Nagy (1985), Bosnyák (2001).
25 Jelenések könyve 7. 2.
26 Erdélyi (1976: 502).
27 Plesu (2006: 30).
28 Uo. 216.
29 Jelenések könyve 7. 1., 14. 18. és 16. 3–4.
30 Delumeau (2005 II 7–49) (az angyalok által nyújtott védelemrôl)
31 Uo. 28–29.
32 Plesu (2006: 27).
33 Uo. 23.

Borsos Szabolcs

APA, MIÉRT ÉLÜNK?

Megkérdezted tôlem, miért élünk, és be kellett vallanom, hogy valójában nem tudom! Te nem hagytad magad, tovább faggattál, mert valamit sejtettél, legalábbis – most utólag elemezve – arra kell gondolnom, hogy nagyon szerettél és bíztál bennem. Igazolni szeretted volna ezt a bizalmat, nem akartál csalódni bennem. Ugye, errôl van szó? A nagy sejtésed mögött a belém való kapaszkodás görcsei és ösztönei működtek. Egyébként kölcsönösségrôl van itt szó, mert ugyanez rólam is elmondható: nem szerettelek volna elveszíteni, fájt volna, ha többé nem kérdezel és nem támasztod fel bennem a vágyakozást arra, hogy kimondjam végre már azt, amirôl egyébként hallgatni szoktak. Te voltál a nagy kezdeményezô, a te kitartásod segített nekem, hogy megírjam – most már nem csak neked – mindezt.

De, tényleg, apu, miért élünk? Miért vagyunk itt? – kérdezed tovább. Szégyen, hogy minduntalan le kell ráznom ezt a témát, most már ideje lenne felkészülnünk a nagy beszélgetésre. Könnyű kérdezni, a válaszra pedig évekig kell készülnöm. Egy dolog mégis mozgat ebben a kérdésben: kettônk között van valami kimondhatatlan és megmásíthatatlan lelki kapcsolat. Apa és gyermeke nem tud kilépni ebbôl a kötelékbôl. Ha már megszülettél, akkor tartozom annyival, hogy elmondom, mire jutottam én az élet dolgaival és az élet nagy kérdéseinek megválaszolásával.

A te kérdésed tulajdonképpen a lehetô legnagyobb kérdés, mert ahány ember annyiféle válasz lehetséges. Az én válaszom neked szól, szeretetbôl és a megnyugvás bizalmával – egyébként nem kötelezô olvasmány.

Elôzetesen meg kell állapodnunk néhány játékszabályban. Ha kérdezel, akkor lehetôleg csak egy dologra irányuljon a kérdés, hogy tudjuk azt megbeszélni részletesen. Ne vágj a szavamba, még akkor se, ha úgy tűnik, látszólag elkalandozunk a témától. Próbálj megbarátkozni a gondolattal, hogy a miért élünk kérdés – talán – mindörökké kérdés marad. Ettôl függetlenül nekivágunk a nagy kalandnak, mert végtére engem is érdekel, milyen eredményre jutunk.

Apu, légyszi, mondd már meg, hogy miért élünk? Ha tudnám a választ, akkor eséllyel pályázhatnék az irodalmi kreativitás-versenyre.

Bocs, de erre a légyszi kérdésre nincs válasz, talán jó lenne visszakanyorodnunk a játékszabályokhoz: türelem és kitartás, ez a kérdés olyan kérdés, amelyre életünk bármely szakaszában újabb és újabb válaszok adhatóak. Azt hiszed, kaphatsz rá egy matek-választ, amelyet esetleg kivirágoztathatsz majd egy fogalmazás keretében? Én ezt a kérdést a lehetô legnagyobb csendben és a lehetô leghalkabban tenném fel, illetve várnék vele, amíg lecsendesülnek bennem a külvilágból származó zajok. Ilyen zajnak számít az a törekvés, hogy „nem baj, mert én úgyis bebizonyítom, én leszek a legjobb mindenben". Az egyik legnagyobb ellentmondással kell szembenézned: azt gondolod, ha megkapod a választ, valami hatalmas tudás birtokosa lehetsz. Képzelj el egy kört, amelynek központjában található ez a kérdés. Mozgásba hoz minket, vonz, és bármirôl lemondunk, hogy a kérdésre válaszolhassunk. Nem a mi életünk, hanem a kérdés válik a lehetô legfontosabb tényezôvé. Azt is mondhatnánk, hogy a kérdés formálja életünk menetét. Minél közelebb kerülünk e kérdés lényegéhez, annál inkább be kell látnunk, mennyire kicsinyek és gyengék vagyunk. Ez a kettôsség, miszerint van egy hatalmas kérdés és ezzel szemben mi csak törpülünk, fontos viselkedésbeli mintát állít elénk, aminek röviden alázat az elnevezése.

A „miért élünk?" kérdés vezeti és irányítja életünket.

Hogyan lehetséges, hogy egy kérdés vezesse életünket? Hogyan vezeti, mint a sofôr az autót?

A vezetés szót nem csak kizárólag az autóval hozhatjuk összefüggésbe. Jelen esetben a vezetés inkább azt szeretné jelezni, hogy életünkben vannak fontos, nagyon fontos és legfontosabb dolgok. Képzeld el ezt mint egy hármas lépcsôt: az elsôn vannak a fontos dolgok, nevezzük ezt a lépcsôt testinek, a második lépcsôn lennének a nagyon fontos dolgok, nevezhetnénk ezt a lépcsôt lelkinek, és a harmadik lépcsôn találnánk legfontosabb dolgainkat, talán nevezzük ezt egynek.

A testi fokon képzelj el mindent, ami létfenntartásodhoz szükséges: táplálék, mozgás, környezet, iskola, sport stb. A lelki fokra képzeld mindazt, ami számodra a megnyugvás örömét adja. Mirôl van szó? Arról, hogy idejében elkészíted a házi feladatodat, felkészülve mész iskolába, jó jegyekkel örvendeztetsz meg, és baráti kapcsolataid gyarapodnak. Az egynek nevezett fokon pedig mit találhatunk? Valójában ugyanazt, amit az elôzô kettôn, csupán egyfajta egységben. Nem összekeverve, hanem olyan csoportosulásban, hogy különbséget tudjunk tenni a kettô között. A test és lélek összhangja vagy harmóniája, illetve egysége érdekel minket az egynek nevezett lépcsôfokon. Amikor a kérdésre azt mondtam, hogy vezeti és irányítja életünket, akkor valójában erre az egynek nevezett lépcsôfokra gondoltam. Végtére is ezen a lépcsôfokon jutunk el a miért élünk kérdés valódi magaslatára.

A légyszi-próbád, hogy segítsek, mert jó pályázatod lehet, talán a testi lépcsôfokon rekedt. Ezért többször hangsúlyoznom kell, hogy nem hétköznapi dologról van itt szó, próbálj nem hétköznapi módon közeledni kérdésünkhöz.

Mit tegyek, talán öltözzek templomi ruhába és húzzak lakkcipôt?

Ha szó szerint gondoltad, akkor nevetséges ötlet, ha pedig hasonlatról beszélsz, akkor nagyszerű gondolat, mert képzeletben talán én is magamra ölteném fehér ingem. Ünnepi öltözékben várjuk, hogy az életünket vezetô és irányító kérdés hasson ránk. Felkészülésnek is mondhatnánk ezt a cselekvést, lelkileg és gondolatban megtisztítjuk bensônket. Ez a megtisztulás azt jelenti, hogy mindenkivel, még önmagammal is békét kötök, ha valakit megbántottam, akkor bocsánatot kérek. Ez jelentené a fehér inggel való hasonlóságot. Fel kell készülnöm a kérdés befogadására.

Mire? Na, ebbôl nekem elegem van! Tudsz-e válaszolni vagy sem?

Nem bújhatok önmagam árnyékába, mert az árnyék mindig a fényrôl tanúskodik. Próbáld ki: nézd meg, hogy a napsütésben mi történik az árnyékoddal. Bármennyire szeretnél saját árnyékodba bújni, csak a fény erôssége és átvilágító ereje hat rád. Így van ez a kérdésünkkel is: ha elkezdtük boncolgatni, most már nem hagyható abba! Szeretnénk menekülni a kérdés elôl, úgy gondoljuk, hogy csak saját árnyékunk nyújthat menedéket, miközben egyre erôsebben perzsel és világít bennünk, illetve – egy idô után – általunk az emberi élet lehetô legnagyobb kérdése: miért élünk? Nem tudom, tudsz-e követni? Vagy lazítsunk egy kissé?

Mi az, hogy téged követni, hiszen még elképzelni se tudom azt, amikor valaki saját árnyéka mögé bújna! Esetleg, ha lerajzolnánk közösen, mit szólsz hozzá?

Jó ötlet! Képzelj el egy embert, akinek elég nagy csomagja van. Ezt a csomagot mindenhova vinnie kell magával, mert ez jelképezi az ô életét. Ebben a csomagban megtalálható emberünk életének minden fontos eseménye: gyermekkor, serdülôkor, fiatal felnôttkor stb. Mondjuk ez az ember felnôtt, tehát csomagjában találnánk néhány dolgot. Rajzoljunk a csomagba sikereket és kudarcokat, kedvenc tárgyakat, illetve olyan jelképes figurákat, amelyek emberünk akaratát fejezik ki. Élményvilágról és a tudás birodalmáról van szó. Feltételezzük azt, hogy emberünknek közepesen nagy csomagja van, éppen az ô hátára faragta az élet. Minél nagyobb

a csomag, annál inkább mögé lehet bújni. De ha kisebb a csomag, akkor mire törekszik általában mindenki: arra, hogy növelje, mert végtére is mögé bújhat alkalomadtán. Emberünk, akit nevezzünk Akárkinek, most már tudja, hogy növelnie kellene csomagját, mert ez biztonságot nyújthat neki, ha esetleg kínzó napsütésben vándorol. De belátja azt is, hogy nem növelheti a végtelenségig ezt a csomagot, mert a kezdeti elôny hátrányt okozhat. A nagy csomag egyrészt gátolja Akárkit a menetelésben, másrészt tudja: ami a másé,

az nem lehet az övé, csak akkor, ha igaztalanul szerzi meg. Ha ilyen cselekvéshez folyamodik, akkor önmaga ellen fordítja a külvilágot és csomagja sokkal nehezebbé válik. Jobban jár, ha saját maga szerzi meg, saját erejébôl gyarapítja csomagját. Legfontosabb lenne, ha Akárki jól érezné magát saját csomagjával a hátán. Ezt úgy is mondhatnánk, hogy Akárki, belátva saját lehetôségeit és korlátait, igyekszik önmagát elfogadni és elfogadtatni. Tehát csomagja akkora, amekkora. Nem érdekes a méret. Most képzeljük el azt a helyzetet, amikor Akárki vándorol és átvilágít rajta a miért élünk kérdés. Az elôbbiekben azt mondtam, hogy általában mindenki arra törekszik, hogy e kérdés hallatán saját árnyéka mögé bújjék. A rajz kapcsán most már világosan láthatjuk, hogy a saját árnyék mögé bújás megvalósítható, mert ott a csomag. A csomagban megtaláljuk Akárki kedvenc tárgyait, sikereit, kudarcait, ezek pedig olyan dolgok, amelyek mögé elbújhat. Kérdés: véglegesen elbújhat-e. Valami azt súgja nekem: ez nem lehetséges. Egyrészt a miért élünk kérdés fénye teljes mértékben átvilágítja Akárki csomagját és lényét. Ez az átvilágítás azt jelenti, hogy Akárki bármilyen kedvenc tárgya vagy bármilyen teljesítménye elôbb-utóbb beleütközik ebbe a kérdésbe. Tehát nem menekülhet a végtelenségig, mert önmagába botlik. Ha kedvenc mackója mögé bújna, akkor ezt világítaná át a kérdés.

Mit tegyen ez a szerencsétlen Akárki? Kezdem sajnálni! Te nem?

Talán sajnálhatnánk, mégis az a helyzet, hogy Akárkirôl van szó: vagyis rólad, rólam és bárkirôl. Azt gondolom, Akárki a leghelyesebben akkor dönt, ha látszólag lemond csomagjáról, leteszi ezt a nagy batyut. Mit jelent ez az ellentmondás? Hogyan tehetné le azt, ami ôt magát meghatározza? Ezért használom a látszólag kifejezést. Ez olyasmi, mintha teljesen elfelejtené, hogy csomagja van, alapvetôen azonban mégis tudja: csomagját senki el nem veheti tôle. Ez olyan folyamat, amelynek során végiggondolja sajátos csomagja történetét. A legfontosabb dolga most már ez: megvizsgálni, milyen cselekvések, helyzetek, emberek és kedvenc tárgyak határozzák meg csomagja mondanivalóját. Nem a csomag tartalma az érdekes, hanem az, ahogyan belekerültek az élet dolgai. Ez jelenti a csomag történetét. Akárki legfontosabb feladata, hogy feltérképezze ezt a történetet. Ezért mondtam azt, hogy látszólag le kell mondania a csomagról, mert valójában mellékes a mackó, az autó, a jóbarát, a siker vagy a kudarc. Hogyan jöttek létre, hogyan kerültek a csomagba? Erre a kérdésre kellene Akárkinek válaszolnia.

Ha jól értem, akkor ez az Akárki végiggondolja életének legfontosabb eseményeit és ehhez idôre van szüksége. Ezt az idôt nevezed folyamatnak? Csak azért, hogy értsem, mirôl beszélsz! De mi van azokkal a dolgokkal, amelyekrôl ô nem tehet? Arra gondolok, hogy ez az Akárki bizonyos adottságokkal vagy esetleg hiányosságokkal születik, például menet közben megsérül. Erre milyen okos válaszod van?

Serkentéseidnek örvendek és megpróbálok – veled együtt – választ találni, mert a miért élünk kérdés közös ügy. Nem lehet okoskodással kibújni, vagy a hasonlatot felhasználva, nem bújhatok az okoskodás mögé, mert csúnyán megszégyenülnék. Akárki magával hoz néhány alapvetô emberi tulajdonságot, de sajnos azt is meg kell állapítanunk, hogy a környezetnek nagy felelôssége van emberré válásában. Veled együtt elismerem, hogy Akárki csomagjába bekerülnek olyan dolgok is, amelyekrôl ô bizonyára nem tehet. Ezek lehetnek jó és rossz dolgok egyaránt.

Az emberek ilyenkor szokták használni a sors kifejezést.

Hallottam már ezt a suliban! A tanárok néha példálóznak és gyakran használják ezt a kifejezést. Úgy tudnám elképzelni, mint valami nagy cipôt, ami bármikor letaposhat és akkor valami nagyon rossz dolog történik. Nem így van ez?

Hidd el – nagyon komolyan mondom –, nem tudom, mit jelent a sors! Vannak emberek, akik a sorsot csakugyan valami nagyon rossz, rajtunk kívüli erônek képzelik el, ami ellen semmit nem tehetünk. Ezt végzetnek is mondják, mert nem tudjuk kivédeni a kívülrôl jövô, be nem látható eseményeket. Vannak emberek, akik számára a sors olyan erô, amellyel érdemes szembeszállni, mert érzésük szerint a sors minden esetben legyôzhetô.

Hol van az igazság?

Ha van sors, akkor azt mondanám, hogy az igazság a kettô között van. Óvatosak lehetünk, mert el kell fogadnunk, hogy vannak olyan események, amelyek tôlünk függetlenül lépnek be élményvilágunkba, viszont nem gondolom legyôzhetônek azt, amirôl még csak fogalmat sem tudok alkotni. A sors mint kifejezés számomra üres fogalom, mert konkrétan semmivel nem tudom – tiszta szívvel – azonosítani. Mégis létezik az emberek gondolatvilágában, használják nagyon sokan. Ha engem kérdezel, akkor a sors helyett valami másról beszélnék. Ne haragudj rám, hogy újból egy furcsa szót használok, de érzésem szerint megbarátkozol vele. Ez a szó: léthelyzet.

Ezzel a szóval menekülsz a sors elôl, mert valójában az történik, hogy újabb szavak bevezetésével menekülni szoktak a megválaszolatlan kérdések elôl…

Kemény voltál! De még talpon vagyok és szeretem a provokációt. Ha hiszed, ha nem, a léthelyzettel mégsem menekülnék a kérdés elôl. Léthelyzet az én olvasatomban két dolgot jelent. Egy kellemes témát és egy kevésbé kellemeset. Ha megfigyeled, láthatod, hogy ez a szó két részbôl áll. Az elsô része a lét, a második pedig a helyzet. A lét valami nagyon jóra vonatkozik, mert képzeld el, ez a szó minden létezô dolgot végigkísér, ez a legtöbbet használt kifejezés. Ezt a szót nagyon szeretem, ezért ez lenne a kellemes téma. A helyzet pedig sajátos, mert ahány ember, annyiféle helyzetrôl beszélhetünk. Kevésbé kellemes a helyzetre való gondolás, mert ebben az esetben is működik az önmagunk mögé bújás gyakorlata. Alapvetôen nem az a lényeg, hogy kinek milyen az élete, kinek mennyi keserve, illetve öröme van, hanem a legnagyobb dolog: ezekkel szembenézni. Ez a folyamat az önismeret.

Attól félek, mellébeszélsz. Mit jelent az önismeret?

Bocsáss meg, de nem kenyerem a mellébeszélés, csupán annyit jeleznék, hogy az önismeret a legnehezebb dolog, mert benne vagyunk nyakig, és fôleg akkor nyomasztó ez, amikor csakugyan menekülünk valami megválaszolatlan kérdés elôl. De még itt vagyok melletted, nem menekültem el. Helyzetem, ami lehet sikeres vagy kudarcokkal terhelt, olyan történet, amely a csomagot hordozó kilétét veszi célba. Ki vagyok én, milyennek látnak engem az emberek, függetlenül attól, hogy mekkora csomagom van? A sorskérdés önismereti kérdéssé vált. Helyzetemen bizonyos mértékig változtathatok, de vannak külsô tényezôk is, amelyek befolyásolják döntéseimet. Hol vannak a változtatás határai? Erre a kérdésre is válaszolnia kell Akárkinek. Azért mondtam a helyzetet kevésbé kellemesnek, mert több kérdésre is válaszolnunk kell. Ezek a kérdések pedig teljesen átvilágítják az embert mint embert és nemcsak a csomagját, illetve csomagjához való viszonyát. Sejtésem szerint akkor szerencsés a helyzet felmérése, ha belebotlik az általam használt fogalom elsô és kellemes részébe, amit három betűvel jelöltem: lét. Bármilyen rossz helyzet, ha a léthez kötôdik, akkor jobbá és szebbé válhat.

(folytatjuk)


Erik Eynikel

NYUGAT-EURÓPAI TEOLÓGIAI OKTATÁS:

KIHÍVÁSOK ÉS KILÁTÁSOK


Ma, amikor az egyetemi oktatásban nálunk is áttérünk a bolognai rendszerre, ezzel gyökeres változások jelennek meg, más elvárásrendszer, de más metodika és megközelítés, a tanításnak és tanulásnak is más módszertana. A fejekben sok a tisztázatlanság, emiatt a zavarodottság: mit akar, mire jó ez az új rendszer. Ugyanakkor az európai helyzetre válaszképpen az Unióban is új tantárgyak, új vizsgálati módszerek jelentek meg, amelyek számunkra még teljesen idegenek, holott igen rövid idô múlva mi is az Unió tagállama leszünk, elvárásai ránk is érvényesek lesznek. Ilyen új jelenség a vallásoktatás egyetemi keretei közt a teológiai oktatás mellett a vallástudomány megjelenése, s az iránta mutatkozó nagy érdeklôdés miatt is el kell gondolkodni azon: mi e tudományág tárgya, oktatásának tartalma, jelentése és jelentôsége, s hogyan viszonyul ez klasszikus teológiai módszertanunkhoz, illetve mit jelent ez a vallásosságunk vonatkozásában.

A nyugat-európai teológiai oktatásban ma jelentkezô kihívások és kilátások témaköre nagyon szerteágazó, talán túlságosan is az egy magamfajta egyszerű ószövetség-tanárnak. Ezért mondandómat az egyetememen, a hollandiai Nijmegenben a teológia oktatásában s a vallástudomány terén történt új fejleményekre fogom korlátozni. Nijmegenben ez év szeptemberében ugyanis egy új, vallástudományi kar indult. Korábban a vallástudomány mint tantárgy, mint program létezett a teológiai karon belül nálunk (vagy legalábbis lazán a teológia tanszékhez kapcsolódóan). Most a vallástudomány önálló kar lett, saját dékánnal és külön tanári karral. Ezt a Nijmegenben történt fejleményt szimptomatikusnak tartom más nyugat-európai, s valószínűleg a közép- és kelet-európai egyetemek vonatkozásában is. Ez a meggyôzôdésem többek közt arra alapozódik, hogy 2002. július

2-7. közt Grazban végighallgattam az európai teológiai karok konzultációján elhangzott elôadásokat. Sven Erik Brod, az Uppsalai Egyetem dékánja A teológia jövôje Európában: teológia és vallástudomány címen tartott elôadást, Konstantin Delikonstantis az athéni egyetemrôl pedig Teológia és vallástudomány. A konfliktus értelme és értelmetlensége címen beszélt a témáról.1

Világos mindebbôl tehát az, hogy a vallástudomány iránt növekvô érdeklôdés mutatkozik szemben a teológia iránti csökkenô érdeklôdéssel, s ez feszültségekhez vezethet. Ezt az állításomat a nijmegeni számokkal illusztrálom: a diákok háromnegyede, körülbelül 230 diák tanul vallástudományt, s csak egynegyed, 70 diák, teológiát.

Mi magyarázza a vallástudomány

iránti növekvô érdeklôdést?

Elsôsorban a társadalmi kontextus: az intézményi differenciálódás és a globalizáció.

Az intézményi differenciálódás modern társadalmunk jellemzôje és a szekularizáció és individualizáció jelenségével füg össze. A szekularizációnak három összetevôje van:

– A vallás csökkenô jelentôsége a hívô egyén életében;

– A vallás és az egyház csökkenô jelentôsége a társadalmi élet vonatkozásában;

– A szekularizáció magát a vallást is érinti, mert veszélyezteti (vagy megkérdôjelezi) a kizárólagos igazságra vonatkozó igényét.

Az individualizáció a középkorban létezett, ma már csak az iszlámban néhány muzulmán országban létezô, koherens és egységes keresztény társadalmi rendszer differenciálódásának eredménye.

A differenciálódás az egységesnek különálló, autonóm rendszerekre tagolódása:

a technológia, a gazdaság, a politika és az erkölcsiség vonatkozásában. A premodern társadalmakban minden ember a valláson és erkölcsiségen keresztül integrálódott a társadalomba; ma a modern, szekularizálódott és individualizálódott társadalomban a vallás és erkölcsiség nagyon is differenciálódott, mert sok ember eltávolodott a hagyományos vallástól, erkölcstôl, mivel a társadalmi beilleszkedést alátámasztó vallási mechamizmusok már nem működnek. Az egyén saját erkölcsi ítéleteket alkot – egy tágabb közösséggel párbeszédben – és saját saját döntéseket hoz.

A vallási gyakorlatokat illetôen azt látjuk, hogy az egyén, gyakran azzal a csoporttal együtt, amelyhez tartozónak érzi/vallja magát, egy többarcú/formájú vallásosság mellett dönt: még kereszténynek vallja magát, ugyanakkor buddhista is, s beolvaszthat olyan elemeket is, amelyek a hinduizmusból, konfucianizmusból származnak.

A globalizáció társadalmi és gazdasági folyamatok eredménye, amelyek Amerika, Afrika és Ázsia gyarmatosításával kezdôdtek, s a dekolonizáció folyamatával folytatódtak, amelynek során az egykori gyarmatok elnyerték függetlenségüket, ugyanakkor azonban újra-gyarmatosították is ôket gazdasági szempontból. Ezt aztán a migráció folyamata követte, s e folyamatok még nem fejezôdtek be Nyugaton. Mindezek a differenciálódási és globalizációs folyamatok a nyugati társadalom vegyüléséhez vezettek: a nyugati keresztény társadalom keveredik elsôsorban a muzulmán kultúrával és más kulturális hatásokkal. A muzulmánok vallási szempontból sokkal aktívabbak, mint Európa „eredeti" keresztény lakosai, így a muzulmánok kisebbségi helyzete egyáltalán nem elhanyagolható. A muzulmánok nemcsak hogy sokkal aktívabbak az istentiszteleti tevékenységeikben, de társadalmi és politikai téren is vallásilag aktívabbak a keresztényeknél, mert ez utóbbiak a közszereplést, nyilvános tevékenységet egyre kevésbé alapozzák keresztény identitásukra.

Ez a multikulturalizmus és globalizáció a civilizációk összecsapásához vezethet és olykor vezet is, mindkét oldalon identitásválságot okozva. A politika és a szociális munka megpróbálja békésen megoldani ezt az összecsapást, ami nem mindig könnyű. Az eredmény azonban az, hogy többé nincsenek homogén és elszigetelt kultúrák. Mindannyian olyan plurális és multikulturális társadalomban élünk, amely folytonos változásban van: ezért a Nyugat kultúráját – amely rövidesen egyetemes lesz – „változó kultúrának" nevezhetjük.2

Az intézményi differenciálódás és a globalizáció hatása a teológia és a vallástudomány kapcsolatára vonatkozóan az, hogy a teológia (Európában ez a keresztény teológiát érinti) nem biztosítja többé azt a mindent átívelô elméletet, amelybôl az egyetemes tudás – beleértve a természetet, a társadalmat, a kozmoszt, magát a nem-nyugati világot – levezethetô és értékelhetô, ahogyan ez a középkortól a 20. századig általános volt. A 19. századra visszamenô különbségtétel értelmében a vallástudomány a nem-keresztény vallások vizsgálatát jelentette keresztény szemszögbôl tekintve, míg a teológia tanulmányozta a kereszténységet. Ez a régi modell, amely két jól elkülönített területet különböztetett meg, megkérdôjelezôdött a vallástudomány emancipációjával, amikor kilépett a teológia egyik tárgykörének, diszciplinájának szerepébôl.

A vallástudomány néhány képviselôje amellett kardoskodik, hogy ez a különválás radikális szakítás legyen. Ria Kloppenborg így ír a vallástudományi bevezetôjében:3

A vallástudománynak szüksége van bizonyos behatárolódásra. A vallástudomány a vallást mint emberi jelenséget vizsgálja, ezért keretén belül az „igazság" (vallási igazságra érti) kérdését nem tárgyalják, ez a teológusok témája. A vallástudomány számára nem megengedett – még a kutatás során sem –, hogy teológiai ítéleteket (ideológiai meghatározottságú ítéleteket egy vallási tradícióra alapozva) fogalmazzon meg. A vallástudomány az objektivitást célozza meg.

Amikor a vallástudomány ilyen leírását vizsgáljuk, a következô ellentéteket látjuk:

Nyilvánvaló, hogy aki ilyen szigorúan megkülönbözteti vagy akár szembeállítja a teológiát a vallástudománnyal, könnyen kijelentheti, hogy a vallástudomány tudományos jellegű, míg a teológia nem az. Így azon sem lepôdünk meg, ha a vallástudomány néhány képviselôje amellett kardoskodik, hogy a teológiát ki kell zárni az egyetemekrôl,4 mert ezek a tiszta kutatás helyei, intézményei.

Kloppenborg leírása a teológiáról és vallástudományról meglehetôsen egyszerűsítô, mert:

1) a teológia tudományos kutatást végez és objektivitásra törekszik azon az episztemológiai kereten belül, amely minden tudományra, különösképpen a humán tudományokra vonatkozik;

2) a vallástudomány maga is ki van téve bizonyos mértékig a szubjektivitásnak, mivel minden humán tudomány ilyen és bizonyos hagyományokhoz kötött.

Ezért a teológia és vallástudomány közti kapcsolat leírására szolgáló egymástól függés (régi modell) vagy szembenállás modelljét (Kloppenborg) az egymást kiegészítô új modellnek kell felváltania. Mind a teológiának, mind a vallástudománynak a kereszténységgel és más vallásokkal kell foglalkoznia, ám mindegyiknek más perspektívából.

Egymás kiegészítése

Teológia és vallástudomány kiegészít(het)i egymást, mert ugyanazok a céljaik és ugyanazt a területet kutatják.

Az elsô kérdés, hogy mi a teológia s a vallástudomány tárgya. Nyilvánvaló válasz erre: „Isten", de ez nem annyira nyilvánvaló, mint elsô látásra tűnik. Immanuel Kanttal arra a következtetésre jutunk, hogy Isten nem lehet tudományos kutatás tárgya, mert Isten nem lehet megtévesztés tárgya: Isten mindig meghaladja ellenôrzésünket, így a tudományos ellenôrzését is. Isten jelen van, jelen lehet teológiai reflexiónk horizontján, de ez nem része a kutatási tárgyunknak. Amit kutatunk, az Istenrôl szóló vagy Isten elôtti vallásos gyakorlatok gyűjteménye. Ez a meghatározása a teológiai és vallástudományi kutatás tárgyának a vallásfelfogásunkra alapozott. Isten elôtt bemutatott vallásgyakorlataink a liturgia, az ima vagy a vallási motivációval végzett cselekvés tárgykörét képezik. Az Istenrôl szóló vallásos gyakorlat minden Istenrôl szóló beszédre vonatkozik minden vallásos szöveg keretében, az oktatásban, a hagyomány területén.

Ezt látjuk nap nap után teológiai karainkon: az egzegéták nem tanulmányozzák Istent, csak a Bibliát, az egyháztörténészek nem foglalkoznak Istennel, csak a történelmi dokumentumokkal, a szisztematikus teológia művelôi sem vizsgálják Istent, csak az Istenrôl való beszéd hagyományát.

Mi több, a teológia művelése nem vallásos cselekedet. A teológusnak empátiával kell rendelkeznie a vallás iránt, amit tanulmányoz, s gyakran belsô perspektívából vizsgálja a vallást, ahogy majd a következôkben vázolom, de egy ilyen perspektívából való vizsgálat nem azonos azzal, hogy személyes kapcsolatom van abban a vallásban, hogy személyes kapcsolatom van Istennel.

A vallás tárgya, amikor annak tartalmi koncepciója szempontjából határozzuk meg, a következô: Isten elôtt végzett vagy Istenrôl szóló vallásos gyakorlatok gyűjteménye, amelyek továbboszthatók a következô kategóriákba: vallási gyakorlatok és vallásos tanítások (doktrínák).

A vallásgyakorlatoknak több aspektusuk van: 1) gyakorlati aspektus: a vallási gyakorlatok és felfogások megélése; 2) kognitív aspektus: vallásos meggyôzôdések és viselkedésformák ôrzése és továbbadása; 3) rituális aspektus: vallási cselekvésekben való részvétel; 4) erkölcsi aspektus: vallásilag motivált cselekedetek végrehajtása; 5) közösségi aspektus: vallási közösség létrehozása és 6) intézményi aspektus: a vallási intézmény fenntartása és változtatása.

Mindezek az aspektusok a vallásgyakorlatot érintik s mind tárgyai a teológia és a vallástudomány kutatásának. Érintik a vallást gyakorló emberek vallásgyakorlatának minden aspektusát. Érintik mind az „online vallás(osságo)t", mind az „offline vallás(osságo)t", ahogy a kognitív tudomány nevezi ezt: az elsô a valós gyakorlati vallásosságra vonatkozik, ahogy azt az elôbbiekben összefoglaltuk, a második kifejezés, az ún. „offline vallás(osság)" az ezekben a vallási gyakorlatokban részt vevô egyén átgondolt, tudatos választását fejezi ki. E választás szükségszerűvé vált Nyugaton a differenciálódott és globalizálódott társadalomban, mert nem létezik többé az egységes vallási horizont. Ezek az ‘online’ és ‘offline’ vallásossági formák dialektikusan kötôdnek egymáshoz és kölcsönösen meghatározzák egymást az egyén életében.

A teológiai és vallástudományi kutatás tárgya tehát a vallásgyakorlat, ahogy ezt az elôbbiekben bemutattuk, de a vallási tanítás, doktrína is: az autoritatív kijelentéseknek számító kanonikus szövegek és az ezekbôl az alap(ító) iratokból kifejlôdött hagyományok.

A teológia és vallástudomány eddig bemutatott tárgyát írtuk le, s arra a következtetésre jutottunk, hogy a tárgy azonos a két tudomány esetében. Nincs akkor különbség a kettô között? A teológia azonos hát a vallástudománnyal? Szükséges, hogy a teológia és a vallástudomány formális aspektusaira is kitérjünk. Formálisan ugyanis vannak különbségek a kettô között. Nem az a különbség, hogy a teológia tárgya Isten, a vallástudományé a vallás; az sem, hogy a teológia tárgya a kereszténység, míg a vallástudományé a többi vallás, mert mindkét tudománynak a vallások tudományos vizsgálatával kell foglalkoznia, ez a tárgyuk. Módszertanilag azonban van egy lényeges különbség: a teológia formálisan, módszertanilag a tárgyát belsô szempontból vizsgálja, míg a vallástudomány szigorúan külsô szempontból. E különbözô perspektívákat általában az ‘-emikus analízis’ – ‘-etikus analízis’ fogalmaival magyarázzák. E szakkifejezések a fonológiából származnak. ‘Fonemika’ a fonológiában egy nyelvnek olyan vizsgálatát jelenti, amely ugyanazon nyelv terminusaival történik (a nyelvhasználók saját kifejezéseivel), míg a ‘fonetika’ egy nyelv általánosabb jellegű vizsgálatát jelenti (függetlenül az illetô nyelv használóitól). E szakkifejezések: ‘-emikus’, ‘-etikus’ a vallástudományban is használatosak; itt az ‘-emikus analízis’ a vallás belsô összefüggésrendszerű, -szempontú vizsgálatát jelenti (például amit a teológia tesz, amikor a vallást a szemantika, nyelvtan/nyelvészet és a pragmatika segítségével vizsgálja), az ‘-etikus analízis’ külsô szempontrendszert jelent, így azt is, hogy ez egyetemesebb, meta-szinten dolgozik, ahol elvontabb szintre transzformálja, azon hasonlítja össze és vizsgálja az –emikus kijelentéseket. Míg a teológia a vallásszemantikát, -nyelvtant/ nyelvészetet és -pragmatikát a maga teológiai aktivitásában vizsgálja, a vallástudomány mindezt általánosabb szakkifejezésekre fordítja, amelyek meghaladják egy adott konkrét vallás kereteit és így arra használhatóak, hogy különbözô vallásokat összehasonlítsanak.

Hans van der Ven, a gyakorlati teológia tanára (Nijmegen) szerint – aki úttörôje a vallástudományi kar felállításának a teológiai mellett – a belsô (teológia) és külsô (vallástudomány) perspektíva közti különbség csak az elvonatkoztatási szint. A teológia a vallási gyakorlatokat és tanokat belsô perspektívából írja le és magyarázza, míg a vallástudomány külsô perspektívát választ, mert egy nagyobb elvonatkoztatási fokra törekszik, hogy az összehasonlítást lehetôvé tegye.

Ez a vélemény, hogy a teológia és vallástudomány közti különbség csupán az elvonatkoztatási fokra vonatkozik, vitatott – még a nijmegeni egyetemen is. Vajon nem lényegesebb különbség áll-e fenn a teológia belsô perspektívája és a vallástudomány külsô szemszöge közt, mint csak az elvonatkoztatási szinté? Georg Essen kollégám, szisztematikus teológus szerint a különbség lényegesebb. Szerinte a vallásnak magának kell arra sarkallnia a teológiai reflexiót, hogy reagáljon saját életélményeire: ebbe beleértve a modernizáció és globalizáció kérdéseit, amelyekkel ma találkozik. Amikor a vallásnak sikerül önmeghatározásába és önleírásába integrálnia a modernizáció és globalizáció folyamatait és ugyanakkor az ehhez kapcsolódó episztemológiai standardokat (például a premisszái tudományos ellenôrzésének folytatását), akkor a hit maga reflektálttá válik.

Ezért:

1. A teológia, amely egy belsô nézôpontot választ, leírja egy vallás önmagára vonatkozó meghatározását. A teológia az intellectus fidei-t tanulmányozza és magyarázza. A teológia dialektikusan kapcsolódik a vallási gyakorlathoz, mert abból ered és visszahat rá a rá vonatkozó tudományos reflexiója által. A teológia a vallásgyakorlat performatív aspektusára koncentrál, ezért nem tudja magát leválasztani a vallás normatív magjáról.

A teológia feladata, hogy tanulmányozza az aktuális, áthagyományozott hitet, de mindig a kritikus normák szakkifejezéseivel, amelyeket a vallásgyakorlat maga szolgáltat mint a hite s a vallott igazságai alapját. Az a tény, hogy a teológia a vallásgyakorlattal kapcsolatban áll, azt is jelenti, hogy kritikusan viszonyul e gyakorlatok irányában. Hiszen a teológiának mindig saját normatív alapjai fényében kell a vallásgyakorlatot szemlélnie, s szembeállíthatja a múltbeli aberrációkkal, eltérésekkel vagy pozitív fejleményekkel, figyelmeztethet a jövôbeli aberrációkra, eltérésekre, támogathat jövôbeli pozitív fejleményeket, hogy a teológiában a vallási önértelmezés ne zárja be magát például a vallási fundamentalizmusba.

2. A teológiának ez a vallási önértelmezésre vonatkozó reflexiója csak akkor lehetséges, ha ezt az önértelmezést azzal szemben magyarázzák, ami nem ô, amitôl eltér. Episztemológiai alap, hogy csak akkor érhetô el ez a reflektív önértelmezés, ha világosak a kapcsolódásai a környezettel. Csak az én világos elhelyezése a környezettel való kapcsolataiban teszi ezt az ént elkülönített, jól felismerhetô, azonosítható szubsztanciává. Ez a teológiai önértelmezés esete is. A teológiai interpretációk számára még fontosabb, hogy azzal szembesüljenek, amit tudományos körökben objektívnak és érvényesnek ismernek el, mert másképp a vallásos és teológiai kijelentéseket mint szubjektív igazságokat és személyes véleményeket fogják elkönyvelni. Ezért fontos a teológia számára, hogy kijelentései igazolhatóak, ellenôrizhetôek legyenek másutt érvényesnek tekintett elvekkel. Ha a vallási és teológiai interpretációk kiállják a tudományos vizsgálat próbáját, azokat nem lehet egy belsô diskurzus részeinek tekinteni, amely elszigetelt a tudományos beszédtôl. Így hát igen fontos, hogy a teológiai kijelentéseket alávessük az önálló érvelésnek. Ezért a filozófiának kritikus a funkciója a teológia számára, úgy működik, mint a teológia lelkiismerete annak érdekében, hogy elkerülje a teológiai önértelmezés önmagába záródását, s kizáródását az általános tudományos ismeretek területérôl. A filozófia segítségével a teológia elkerülheti azt, hogy bezárja magát egy saját maga teremtette zárt rendszerbe (mint a fundamentalizmus esetében).

Ha ez a teológia dolga, mi lesz

a vallástudománnyal? Mi a dolga?

A vallásszociológus Luhmann5 szerint van arra lehetôség, hogy a vallásokat egy külsô perspektíva alapján közelítsük egymáshoz. Ebben az esetben nem a vallásos önértelmezéssel foglalkozunk, hanem egy külsô szemszögbôl végzett megfigyeléssel, s nem a tanulmányozott vallási rendszer önazonosságára vagy önazonosságépítô elemeire összpontosítunk.

Luhmann ezt „a megfigyelés második rendjének" nevezi. Ez a valláskutatási típus az ún. „-etikus analízis" elvontabb szintjének felel meg, ahogyan azt az elôbbiekben van der Ven leírásában bemutattam. Így azt látjuk, hogy ma a vallástudományt külsô szemszögbôl végzett valláskutatásnak tekintik. Ez azt jelenti, hogy a vallást „a második szinten" vizsgálja.

Konklúzió

Több oka van annak, hogy a vallástudomány olyan nagy figyelmet kap manapság: a diáklétszám növekszik, sok, vallásokkal foglalkozó kiadvány jelenik meg (a vallás már nem kiveszô, hanem ismét érdekes, „feljövôben levô" dolog) és új vallástudományi tanszékek, karok jönnek létre a különbözô egyetemeken. Az emberek a különféle vallásokkal naponta találkoznak a média révén s napi érintkezéseik során, ám ezek a vallási tapasztalatok a differenciációnak és globalizációnak vannak alávetve. A vallási kultúra többé nem homogén.

A teológia tudományosan írja le és kutatja a vallásos hit tartalmát. A vallástudomány külsô perspektívából vizsgálódik: nem annyira a vallás önértelmezése foglalkoztatja, a teológiától különbözô módszertannal dolgozik. E módszertani különbséget van der Ven egyszerűen így írja le: az absztrakció különbözô foka. Kollégám, Essen alapvetôbb különbségeket fogalmazott meg a teológia s a vallástudomány közt. A vallástudomány külsô megfigyelô pozíciót vesz fel, a teológia

a vallási cselekvésre koncentrál, arra a módra, ahogyan a vallás értelmezi és megmutatja magát saját szemantikája, nyelvtana és pragmatikája keretében. Ezt azonban folyamatosan ellenôrizni kell az önálló érvelés filozófiai eszközével.

Bár a két megközelítés: van der Vené és Essené lényegében különbözik egymástól, mindkettô amellett érvel, hogy mind a teológia, mind a vallástudomány szükséges, s hogy e kettô egymást kiegészíti.

(Elhangzott a BBTE Római Katolikus Teológia Karának 2006 novemberében megrendezett Teológiai Napjain)

Bodó Márta fordítása

Jegyzetek


1 Ezek az elôadások megjelentek németül: Ökumenisches Forum. Grazer Jahrbuch für konkrete Ökumene 25 (2002).
2 H. Hermann–H. Kempen, „Moving Cultures", in: Amer. Psychologist 53 (1998) 1111-1120; J. Janssen, „De jeugd, de toekomst en de religie", in: Jeugd en samenleving 18 (1988) 407-426.
3 R. Kloppenborg, „Godsdienstwetenschappen", in: W. van Asselt, e.a. (ed.), Wat is theologie? Oriëntatie op een discipline, Zoetermeer, 2001, 93-103, 94.
4 R. van de Broek, „Het geode recht van en faculteit der godgeleerdheid aan een openbare Universiteit" in: F. G. M. Broeyer e.a. (eds.), Facultas Theologica: Soror Sororum?, Utrecht, 1994, 13-32, 18; H. Philipse, „De teugeloosheid van de theologie", in: NRC-Handelsblad 4/1/1996; D. Wiebe, The Politics of Religious Studies. The Continuing Confict with Theology in the Academy, New York, 1999.

N. Luhmann, Die Religion des Gesellschaft, Frankfurt, 2000, 24.


KÖNYV

HENRI BOULAD SJ:

RABOK VAGYUNK?

Henri Boulad egyiptomi jezsuitát nem kell különösebben bemutatni a magyar olvasóközönségnek. Libanonban tanult filozófiát, Franciaországban teológiát, az Egyesült Államokban pedig pedagógiát és pszichológiát. Korábban az egyiptomi Caritast vezette, és a nemzetközi Caritas (Caritas Internationalis) alelnöke volt. Jelenleg Kairóban tanít, és miként azt évtizedeken át tette, ma is járja a világot, nagyhatású elôadásokat, missziós beszédeket tart a keresztény tanítás igazságairól, eligazítást ad az irányt tévesztett embereknek a krisztuskövetés lényegérôl. Korunk nagy misztikusa és gondolkodója ô, szociális elkötelezettségű vándorprédikátor, akinek immár 15 könyve jelent meg magyarul. Legújabb kötete a Kairosz Kiadó gondozásában látott napvilágot Rabok vagyunk? címmel, Predesztináció vagy szabad akarat alcímmel. A hat fejezetben – Valóságos-e az ember szabad akarata vagy csupán illúzió?; Isteni törvény és az ember szabadsága; A szabadságtól való félelem; Elkötelezettség: az „igen" szabadsága; A pokol, mint a „nem"-et mondás szabadsága; Az isteni és emberi szabadság – érdekfeszítô módon, lebilincselô ôszinteséggel beszél az emberi érzésekrôl, és tárja fel gondolkodási sémáink buktatóit. Meglepô és merész kijelentésekkel nyugtatja meg az olvasót Isten szeretetérôl és „zsenialitásáról". A jezsuita szerzô a nyakló nélküli szabadossággal szemben a meghódítható szabadság mellett tesz hitet. Csak akkor leszünk valóban szabadok, ha minden determináción, kötöttségen, meghatározottságon felül tudunk emelkedni. Henri Boulad frappáns megfogalmazása szerint „a szabadság egy határozott nem, amelyet a végzetbe való beletörôdés arcába vágunk". Szabadságunk valódi önmagunk akarása – mégpedig önmagunk legyôzése, túlszárnyalása által. A szabadság látszólagos ellentmondását az ember a szívében oldhatja fel, amikor megtalálja Isten rászabott útját. P. Boulad szerint „az igazán szabad ember saját szabadságával szemben is szabad".

A szabadságtól nem szabad félni, a szabadságunkat pedig nem kell félteni.

A szabadság a szeretet eszköze: „a szeretet a szabadság fénykora, csúcsa, koronája".

A könyv utolsó fejezetében a szerzô úgy „védi meg" az emberi szabadságot az istenivel szemben, hogy tulajdonképpen összeegyezteti vele. Mint írja: „Isten ezt a lehetôséget a saját szabadságának rovására fogadta el. Beleegyezett, hogy ezentúl már nem mindenható. Bizonyos értelemben megkötötte vele a saját kezét…" Akkor sem türelmetlen, amikor mi ellene vagy nélküle döntünk. „Hallgat, vár, folytatja a javaslatot, sugalmaz, ihlet. Anélkül, hogy szabadságunkat sarokba szorítaná, akaratunkkal szemben erôszakot gyakorolna, kérlel, sugall, megvilágosít. Mint a szeretô, aki meg szeretne hódítani egy nôt, Isten is csábítgat…

A szerelmet nem lehet erôltetni… ez Isten stílusa…" Isten zsenialitása abban áll, hogy „egy ilyen ingatag emberiséggel dolgozik, szeszélyes, lázadó, szabotáló, hepciás emberiséggel". Mégis mindenek által és mindenek ellenére Isten országa épül, halad, megy elôre. Isten nem elôregyártott világot akar, hanem olyat, amelyikben – szabadságunk „ellenére" – ô is benne van, amelyiket figyel, ôriz, inspirál, serkent és támogat.

Henri Boulad legújabb könyve olvasmányos, tele van frappáns szófordulatokkal, amelyek – a szerzôn túl – a fordító, Szabóné Révész M. Magdolna hozzáértô munkáját (is) dicsérik. Lenyűgözô olvasmány, szó szerint prédikálható elmélkedési anyag. A Rabok vagyunk? hiánypótló könyv, amely mindenképpen erôt közvetít a bátrabb krisztuskövetéshez.

(Kairosz Kiadó, Budapest – 2006)

Sebestyén Péter


VANYÓ LÁSZLÓ:

KATEKÉZIS, KÖLTÉSZET ÉS IKONOGRÁFIA

A 4. SZÁZADBAN

A 2003-ban újraindított Literatura patristica sorozat második köteteként jelent meg a közelmúltban elhunyt neves patrológus könyvének második kiadása, az elsô után tíz évvel. Babarczi-Gyôrffy Andrea elôszavából kiderül, hogy a mű újranyomását nem csak a reprezentatív életmű elôtti tisztelgés motiválta, hanem az az egyre növekvô érdeklôdés, ami napjainkban az elsô keresztény századok teológiája és kultúrája iránt mutatkozik.

A tanulmányok szakmai hitele és aktualitása egy évtized után is töretlen, és elsôsorban szemléletalakító szerepe miatt hasznos olvasmány a témában jártas vagy azzal csak ismerkedni szándékozó olvasók számára.

A címben fölvetett témák kibontása egy sajátos világértéssel társul: hit(gyakorlat) és művészet kapcsolatának árnyalt értelmezésével, amely a korabeli – sajnos csak töredékesen ismert – liturgiában kristályosodott ki.

A kiválasztott korszak a kereszténység történetének egyik kulcsfontosságú szakasza: az illegalitásból való elsô kilépése olyan szemléletbeli és kifejezésmódbeli változásokat hozott, amelyeknek jelentôsége nem csupán egyetlen század hitéletét érintette, hiszen nyoma maradt bizonyos szinten mind a mai napig.

A liturgikus élet gyökerei természetesen megmaradtak, a konstantini korban viszont új keretekbe kellett ágyazódniuk, és az eszkatologikus szemléletnek kicsit át kellett alakulnia. Az egyház és a képzôművészet területén nagy különbségek mutatkoznak a 3. és a 4. század között. Ez elsôsorban a katekumenátus intézményének átalakulásával magyarázható.

A 3. században három év, a 4. századtól hosszabb idôszak. Az egyre gyakoribbá váló gyermekkeresztség is befolyásolta a katekézis tartalmának más elrendezését, formájának megváltoztatását: több szerep jut az egyre egységesebbé váló liturgiának, a rendszeres prédikációnak, a tömegeket megszólító művészi kommunikációnak. Egyre nagyobb szerep jut továbbá a képi megfogalmazásnak, a szimbólumoknak.

A kötet ezeket a képi elemeket: mozaikokat, a bazilika épületeinek egyes részeit, a freskókat fejlôdésük kontextusában mutatja be. Külön erénye a képi kifejezésmód irodalmi alkotásokban történô vizsgálata és a nyelv képteremtô erejének felfedezése, a szöveges kifejezésmód jelentôségének kidomborítása. A leírt vízió című fejezet hívja fel a figyelmet arra, hogy a legegyszerűbb, legelterjedtebb keresztény szimbólum, a kereszt, milyen bonyolult jelentésszerkezettel bírt már az ószövetségi szövegekben (tau és koszorú), és mennyire gazdag további szimbólumrendszer vette körül. Szent Jusztinosz apologetikus írásai, Szent Ambrus beszédei a keresztszimbolika messze vezetô teológiai vonatkozásait tárják fel.

Ehhez a szimbolikához kapcsolódnak a korabeli keresztény latin költészet krisztológiai témái.

A költészet esetében viszont nemcsak a tematika jelentôségével foglalkozik az említett fejezet, hanem a költészeti formákkal – és ezeknek hatékonyságával is. A kor költeményei a keresztény tanítás elsô inkulturációjának is tekinthetôk. Proba, az idôs római arisztokrata hölgy egyébként remekműnek nem számító Centója egy egész költôi mozgalmat indított el, amelynek szerepe a keresztény tanítás hozzáférhetôvé tétele volt a klasszikus műveltségű római arisztokrácia számára. Szent Ágoston és Szent Ambrus ilyen irányú tevékenysége közismert (Ambrus himnuszai és a mintájára szerkesztett ambroziánus himnuszok azóta is részei a liturgiának), sôt a keresztény Róma eszméjét propagáló Damasus pápáé is, a kor írásművészete viszont ennél sokkal színesebb, és sokkal több igencsak értékes művet tud felmutatni: Prudentius költészetének jelentôsége az Ambruséhoz mérhetô. Ma már kevésbé népszerű költeményeiben a legbonyolultabb teológiai kérdéseket is érinti (Catemerion, Psychomachia). A hispániai származású Juvencus 330 körül Nagy Konstantinnak ajánlja Evangelicae historiae libri IV című munkáját. Valódi célja: Vergiliusszal versenyképessé tenni az evangéliumokat. A latin hexameterekhez szokott római füleket megnyerni csak a kultúrájukhoz való igazodással volt lehetséges. Sidereo genitor residens in vertice caeli – otthonosabban hangozhattak így számukra a Pater noster szavai. Ugyancsak a captatio benevolentiae eszköze volt az eposzi beállítás az elôszóban (Krisztus éltetô tetteit éneklem…) Apológia ez, de az evangélium de-judaizálása is. Az egyetemessé tétel az egyik módszer. A keresztény költô korának és saját kultúrájának szemével lát és láttat – ez derül ki a képzôművészeti kontextusban elemzett szövegekbôl.

A művészet recepciója viszont meglehetôsen sokoldalú – az egyház és a (szellemi) arisztokrácia befogadói magatartását kiegészíti a történészek és a zarándokok látásmódja. Caesareai Szent Euszebiosz Nagy Konstantin palesztinai építkezéseirôl írott munkája sok érdekes adatot rejt, nem különben az egyik eddig még magyarul alig ismert szöveg, a bordeaux-i névtelen zarándok útleírásai, amibe az olvasó betekintést nyerhet.

A különféle művészeti és történeti alkotások szimbolizmusa a századok során a liturgiában szintetizálódott. Külön fejezet szól a zsoltárok és himnuszok képanyagának értelmezésérôl és értékeirôl.

A kötet aktualitása nem csak a felvetett témák érdekességében, szakszerűségében áll: az ókeresztény hitgyakorlat mély tartalmakat hordozó szimbolizmusa egy analóg történelmi helyzetben (másfél évtizeddel a keresztényüldözô, illegalitásba taszító kommunista diktatúrák összeomlása után) tükröt is tarthat az olvasó elé: a társadalmi-politikai változások elônyeinek és veszélyeinek, valamint az adekvát kifejezési formák keresésének tekintetében.

(Jel Kiadó, Budapest, 2005)

Farmati Anna


TEST–LÉLEK–SZELLEM

Bodó Márta

ÜNNEPEK, ÜNNEPLÉS

„Az egyház mint jó édesanya feladatának tartja, hogy isteni vôlegényének üdvösséget szerzô művét az év folyamán meghatározott napokra szétosztva szent emlékezéssel ünnepelje. […] A megváltás misztériumait így megünnepelve valamiképpen az idôben jelen lévô valósággá teszi azokat, kitárja az Úr erényeinek és érdemeinek teljes gazdagságát, hogy a hívôk abba belekapcsolódhassanak, és az üdvösség kegyelmével töltekezhessenek." (Sacrosanctum concilium 102)

Az ünnep a hétköznapok sorából ki- és felemel, azaz a profán idôbôl a szentbe emelkedés ideje; lehetôség az embernek spirituális gyökerei felfedezésére és az azokkal való kapcsolat ápolására, az igazi, lényegi önmagára ismerésre. Az ünnep tehát az emberek s embercsoportok számára fontos mozzanat, lényeges mind lélektani, mind élettani okokból. Egy szokásaiból kifordult emberiség körében élünk ma, amely nem tud mit kezdeni régi gyakorlataival, új gyakorlatokat sem tud kialakítani, így örökös hajszoltságban él, megállás, önmagára és világára való reflexió nélkül. Egyfajta földi paradicsomot próbál e rohanással elérni: az örökös fiatalság elixírét még több pénzen megvenni, e még több pénzt megkeresni: csak éppen miért? mi végre? mi célból? Kérdéseinek értelmét, s így rohanása, hajszája értelmét, önmagát veszíti el közben. Az ünnep volna az az alkalom, a maga ünnepélyességével: a lelassulással, a befelefordulással, a rítusokkal s szimbólumokkal, amely segíthetne visszatalálni az egészhez s értelmet találni nemcsak a mindennapi rohanásnak, de a létnek magának.

Amikor a karácsonyi készület, ünneplés néhány vonatkozását nagyobb összefüggésbe állítjuk, s mintegy tudományos keretekben próbáljuk megvizsgálni, elengedhetetlenül szükséges a vallással foglalkozó tudományos kutatásról pár szót szólni.

Vallási antropológia, a vallásos ember és megnyilvánulásainak vizsgálata

Manapság a vallási antropológia nagy teret nyert: Mircea Eliadéval, Rudolf Ottóval egy másfajta vizsgálat, szemléletmód kezdôdött. A homo religiosus, a szent és annak tere, megnyilvánulásai, az élet és halál különbözô rítusai kerültek e vizsgálódás homlokterébe: olyan területek, amelyekkel korábban inkább a néprajz keretében foglalkoztak a tudósok, kutatók.

Az antropológia maga lassan átvette a néprajztól annak kutatási szegmentumát, s nemcsak viselkedési, de szociológiai és kulturális területeket is felölel; Julien Ries meghatározása szerint „a vallási antropológia megkülönböztetendô a néprajztól, a vallástörténettôl és a vallásszociológiától. Vizsgálatának tárgya ugyanis a homo religiosus mint a szent szimbolikus egészének alkotója és élvezôje, olyan vallási hitek hordozója, amelyek meghatározzák életét és viselkedését."1

Örvendetes, hogy a kifejezett teológia körén kívül is foglalkoztatja a tudományt a vallás, a vallásos ember különbözô megnyilatkozásai. Ez egyfajta elismerése annak, hogy mindaz, amit a vallásos ember megél, realitással bír és tudományosan elemezhetô, sôt, elemzendô. Nem mintha a vallás gyakorlójának, a homo religiosusnak szüksége volna e külsô megerôsítésre, hiszen a tudatos keresztény például nem véletlenül követ bizonyos gyakorlatot, hite nem csupán abból ered, hogy csecsemôkorában szülei s felelôs nevelôi hitére való tekintettel ôt megkeresztelték. Ám a nem hívô vagy értékcsuszamlásban szenvedô mai világ számára jó jel az, hogy a vallásos gyakorlatok világát tudományos vizsgálatnak vetik alá, s ott nem csak pszichikai folyamatokat, nem csak az egyéni lélektan és/vagy csoportdinamika törvényei szerint alakuló szubjektív történéseket, de objektív összefüggéseket állapítanak meg.

E tudományelméleti kitérô után azonban térjünk vissza az ünnep és ünneplés lényegi tényeihez, folyamataihoz és hatásaihoz.

A vallásantropológusok a szentet használják mint a vallástudomány alapkategóriáját, s azzal foglalkoznak, amit az ember a szent felfedezésekor és tapasztalásakor átél. Eliade adott ennek nevet: hierofániának nevezte a szent megmutatkozásának különleges aktusát, azt a pillanatot, amelyben a szent a természetestôl, köznapitól eltérô rendhez tartozó hatalomként az ember elôtt megmutatkozik, megnyilvánul. Eliade ontológiai szomjúságról és vallásos honvágyról beszél.2

A profánból a szent idôbe

„A liturgikus év nem hideg és tétlen megjelenítése azoknak a dolgoknak, melyek a múlt idôhöz tartoznak, sem puszta és csupasz visszaemlékezés a régmúlt korszak eseményeire. Sokkal inkább maga Krisztus, aki egyházában állandóan megmarad, s aki mérhetetlen irgalmasságának útját járja, hogy az emberek lelke az ô misztériumaiban részesedjék s ezek által éljen." (Részlet XII. Piusz pápa Mediator Dei kezdetű liturgikus enciklikájából, 1947) Az egyházi rendtartás a 4-5. században alakult ki, az egyház üldözések utáni úgynevezett aranykorában.3 Ennek értelme éppen az volt, hogy a természetes év körforgásához hasonlóan az egyházi év a természetfölötti élet szent körforgását hozza vissza s mutassa meg.4 Pont ahogyan Eliade írja: „A szent idô lényegénél fogva visszafordítható; voltaképpen mitikus idô, amelyet újból s újból jelenvalóvá tesznek. Minden vallási ünnep, minden liturgikus idô azt jelenti, hogy valamilyen mitikus múltban, a ’kezdeti’ idôben lezajlott szakrális cselekményt újból jelenlevôvé tesznek."5

Bálint Sándor így fogalmaz: „A természet szüntelen körforgásában, az évszakok változásában: tavaszi újulásában és ôszi érettségében, nyári gazdagságában és téli álmában a napok mellett az esztendô a legkerekebb idôbeli egység. Ezt a ritmikus váltakozást és nyomában a vegetáció bontakozását a nap járása idézi elô, amely az ember életét és munkáját, a gazdasági élet alapvetô feltételeit megszabja. Az esztendôt az ember mindig kultikus egésznek érezte, és kozmikus fordulatait számon tartja. A keresztény egyházi évnek Jézus evangéliumi életéhez igazodó liturgikus rendje az ószövetségi kultuszból, az antik pogányság és az európai népek archaikus ünneplô hagyományaiból ötvözôdött össze, egyben ráépült a csillagászati, illetôleg gazdasági évre. […] A népi, illetôleg tradicionális életérzés szerint

a világ és ember teremtmény, a Teremtôtôl függ, aki ura természetnek és életnek, és így kultusz illeti. Ez nemcsak az egyén esetleges, magányos imádságában, ájtatosságaiban, hanem fôleg a közösség kötelezô liturgikus formáiban és gesztusaiban, az ünneplô szokás és hagyomány társadalmi örökségében jut kifejezésre."6

Két dolog nyilvánvaló mindebbôl: az ontológiai szomjúságnak nevezett, a tudattalan szintjén jelen levô tudás s az ebbôl következô vágy az emberben léte lényegéhez, eredetéhez, s a teremtett világ körforgásaiban a látható mögött húzódó láthatatlan mozgatóerô tapasztalása, az azzal való összhangban levésre törekvés. Az ember számára talán nem mindig, nem eléggé kézzelfogható az a tapasztalat, hogy ha és amennyiben saját szomjúsága s vágyakozása, vallásos honvágya értelmében cselekszik, egész-séget s harmóniát él meg, nemcsak környezetével, hanem önmagával s önmagában, amikor s amennyiben pedig e belsô, olykor különféle tevékenységekkel s szerekkel elnyomott késztetésével ellentétesen tesz, egész-sége megbomlik, önmagával diszharmóniában él, s ez mindenre s mindenkire kisugárzik közvetlen vagy távolabbi környezetében. A szent idôbe lépés, a szent idô megünneplése tehát sokkal több, mint holmi kiürült rituális cselekvés: az ember s közössége összetartásának, egész-sége megtartásának záloga és karbantartója.

Ünnep, ünneplés

„A vallásos ember tehát bizonyos napokon az istenek kortársává válik"7 – mondja Eliade, ezzel azt jelezve, hogy az ünnepnapok értelmezik a hétköznapokat, s csak az ünnepi pillanatok megállásai teszik értelmessé a történelmi idô rohanását. „A vallásos ember igényli, hogy idôrôl idôre alámerüljön ebbe a szent és megsemmisíthetetlen idôbe. A másik, a szokásos idô, a profán idôtartam, amelyben minden emberi létezés zajlik, az ô számára csak a szent idô által válik lehetôvé. Csak a mitikus esemény örök jelene teszi lehetôvé a történelmi események profán idôtartamát."8 A román valláskutató e leírása s összefoglalója több, egymástól különbözô vallás összehasonlítása nyomán fogalmazza meg kijelentéseit, nem csak a kereszténységre alapoz – eredményei annál érdekesebbek, mert a különféle törzsek vallási szokásait vizsgálva jut e következtetésekre, azaz a transzcendens tapasztalat s honvágy nem csupán a keresztény Európában szocializálódott, úgymond megnevelt, kultúrával meghintett emberek körében létezô valóság, hanem teljesen más civilizációs körökben is felbukkan, s nyilvánvalóan a kultúrától független emberinek az emberbe rejtett, kódolt jelentkezése.

Ugyanakkor a hétköznap és ünnep aránya és váltakozása kapcsolatban áll olyan összetevôkkel is, amelyeket ugyan gyakran emlegetünk, szaktudományos elemzésük, különösen ebben a vonatkozásban azonban nemigen van. Ilyen a rend–rendetlenség kérdése: rend és rendszer nélkül ugyanis sem az egyénnek, sem egy szűkebb vagy tágabb közösségnek nem lehet élni. A rend hiányát tárgyak vonatkozásában rendetlenségnek, gondolatok és érzelmek vonatkozásában inkább rendezetlenségnek szokás nevezni.9 „Az igazi rendetlenség: összekuszálódottság, zűrzavar. A forma fölbomlik, kaotikus állapot uralkodik. A rendetlenség tulajdonképpen a cselekvés lényegének összezavarása, az értelmes cél elvesztése vagy a céllal való törôdés hiánya."10 Ilyen értelemben az ember életformája is nevezhetô rendetlennek, s éppen vallási értelemben nagyon is találó e megközelítés arra az állapotra, amelyben az egyén és közösség elveszti a rendjét: cselekvése lényegét zavarja össze, s így értelmes célját is elveszíti vele. A hétköznapok és kiemelten az ünnepek rendjének elvesztése, rendtartásának összeomlása a káoszt és az értelemvesztést idézi elô. A rendetlenség e végsô foka, a káosz a természettudományban, a matematikában, a filozófiában ismert és leírt fogalom, de például a rend formái és struktúrái, azok pszichológiája alig vizsgált terület, s ezt az összefüggést: a rend, rendtartás megbomlását, az ünnep–hétköznap egyensúlyának vesztését s ezáltal az emberi lét rendjének megbontását, ennek következtében cél- és értelemvesztését kevéssé írták le.

Elmondhatjuk, hogy ünnep mindig, amikor hétköznapjainkon átsejlik a kimondhatatlan, a teremtettben a Teremtô jelentkezik. Ünnep, amikor a szent jelentkezik, megnyilvánul, illetve az ünneplés révén megtapasztalható a szent. A szent megnyilatkozásának, ezeknek az ünnepi pillanatoknak sajátos elemei vannak: a transzcendencia, a szentnek valami tôle különbözô dolgon keresztüli megnyilatkozása, a szakrális dimenzió, a közvetítô elem megmaradása a szakrális dimenzió felvétele után is. Rudolf Otto azt állapította meg, hogy a hierofánia, tehát a szent megnyilvánulása során az ember felfedez egy szavakkal, emberi fogalmakkal ki nem fejezhetôt, az istenit. A vallások ezt qadosh-nak, hagios-nak, sacer-nek nevezik. A hierofánia másik eleme az az élôlény vagy tárgy, akin-amin keresztül a szent megnyilvánul: ezek sok vallásnál a mítoszok, szimbólumok, de a kereszténységen belül is megvannak: a szent iratok, a felszentelt pap, a rítus, akár a rendbe állított egyházi év és annak szertartásai, azaz mindazok az elemek, amelyeken keresztül a homo religiosus, a vallásos ember a szenttel kapcsolatba kerül, amelyeken keresztül a szentet megtapasztalja, érzékeli, akik, amelyek azt számára megjelenítik, érzékelhetôvé és átélhetôvé teszik. A kereszténységben ment végbe a legmagasabbrendű hierofánia, ezt a tudományos kutatók is „a hierofániák rangsorának csúcsán" levô eseménynek nevezik: ez Jézus Krisztus megtestesülése. „Ez minden idôk legnagyobb vallási forradalma, és egyedüli tapasztalat a keresztény ember számára" – írja Julien Ries.11

Az ünnep haszna

A vallási antropológiával foglalkozó kutatók számára egyértelmű, hogy a szent s a szent megtapasztalása az emberiség történelmének egészében jelenvaló valóság. Az ember életének szükségszerű eleme a rituális cselekvés: a vallásos értelemmel bíró gesztus, amelyen keresztül a homo religiosus kapcsolatba kíván és próbál lépni a transzcendenssel. Vannak hétköznapi rituálék is (nem csak azokra a profán rítusokra gondolok, amelyeket Roland Barthes napjaink mítoszai közt írt le, amilyen például a reggeli kávéivás „rítusa")12, de a szó eredeti értelmében a rítusnak a szent közegében van értelme, ezen belül is az ünnepek körében. A rítus igazából a hétköznapi cselekvéseken túli ténykedések neve, az ünnepi, a köznapin és a profánon túlemelkedô világ érintésére tett mozdulatok. A vallásos ember számára, aki tehát önmaga középpontját a kimondhatatlanban és az érzékelhetôn túli valóságban tudja, a szent felé tett gesztus elengedhetetlen: olyan, mint a levegô, amely nélkül a fuldoklás, majd a halál következik.

A keresztény, katolikus felfogás értelmében két szempontból hasznos és fontos az egyházi évhez kötött ünneplési rend: „Lelkipásztori szempontból is nagyon fontos az egyházi esztendô: ismertetése és méltó megünneplése által a híveknél újra és újra fel lehet lendíteni a szent idôkkel való együttélést […] A körforgásban újra visszatérô ünneplés is rendkívül hasznos: a lélek mindig új anyagot kap táplálékul. Hogy viszont évenként mindig ugyanaz a tárgy kerül sorra, ez ünnepeinket meghitté teszi, sok szép régi, gyermekkori lelki élményünket eleveníti fel, és így újabb buzgóság forrását fakasztja bennünk."13

Természetesen az egyházi, pasztorális szempontok mellett fontos az ünnep és ünneplés lelki haszna: a pszichikai egészséget karbantartó és biztosító volta. Az elôbbiekben jelzett, a pszichológus által leírt rend-vonatkozás erre mutat: „Periodicitás, forma, rend, rendszer, együttműködés van földünk Nap- és Hold-rendszerében – ha felbomlana ez a forma, ez a rend, föltételezhetôen kialakulna egy másik rend. És addig? A káosz uralkodna – éppen úgy, mint az egyedi viharos átmeneti állapotoknál […] Az ilyen hangulatok, változások, érzelmi átélések arra utalnak, hogy ezek egyrészt ôsi tapasztalatok, másrészt racionális elemeket tartalmaznak. És a váltások, viharos változások lelkiállapotunktól házirendünkig, társadalmi átalakulásoktól a kozmikus változásokig: rendfelbomláshoz, struktúraváltozáshoz vagy éppen káoszhoz vezetnek – átmenetileg."14

A hétköznap–ünnep váltakozása és rendje szükséges a lelki egyensúly megtartásához, a rendet akárcsak úgymond átmeneti, ideiglenes jelleggel megbontani is kockázatos és következményekkel jár. Éppen ezért fogalmazható meg: az ünneplés tudománya az élet lényeges tartozéka, az ember egész-ségéhez elengedhetetlenül szükséges: fizikai, lelki és szellemi egészben levéséhez fontos.

Jegyzetek


1 Julien Ries: Az ember és a szent. Traktátus a vallási antropológiáról. In. Julien Ries (szerk.): A szent antropológiája, Budapest 2003,16.
2 Mircea Eliade: A szent és a profán. Európa Könyvkiadó (Mérleg sorozat), Budapest 1999, 59–60.
3 Radó Polikárp: Az egyházi év. Bencés Kiadó és Terjesztô kft. (Pannonhalma)1998, 16.
4 Radó, 11.
5 Eliade, 61.
6 Bálint Sándor: Karácsony, húsvét, pünkösd. (3. kiadás) Budapest 1989, 9.
7 Eliade 79.
8 Eliade, 81.
9 Polcz Alaine: Rend és rendetlenség. Jelenkor Kiadó, Pécs 2004, 17–18.
10 Polcz, 21.
11 Ries, 44
12 Roland Barthes: Mitológiák. Európa Könyvkiadó (Mérleg sorozat), Budapest 1983.
13 Radó, 14.
14 Polcz 109.

Keul Mária

EGY KIVÉTELES PAPI PÁLYA A KERESZT FÉNYÉBEN

„Én pedig igen szívesen áldozok, sôt magam is áldozattá

leszek a ti lelketekért." (2Kor 12,15)

„Iar eu bucuros voi cheltui totul si mă voi cheltui si pe mine pentru sufletele voastre" – „Ego autem libertissime inpendam et superinpendam ipse pro animabus vestris": Ez volt Alexandru Todea bíboros címermondata. Bár majdnem 80 éves volt, amikor püspöki címere elkészült, és akkorra ô már tíz évig tartó súlyos betegségével küzdött, így címerét készen nem láthatta, mégis az élete összefoglalása ez a páli mondat.

Élete tanúja a huszadik század: 1912-ben született és 2002 májusáig élt közöttünk. Tanúja volt azoknak a borzalmaknak, amelyekhez hasonló szenvedéseket azelôtt nem ismert az emberiség: a fasizmusnak, a második világháborúnak, az ateista önkényuralomnak a kora volt ez. Küzdelme egybefonódott a kommunista eltiprás ellen küzdô egyháza sorsával. Semmiféle szenvedés nem kerülte el, sem testi, sem lelki, sem a másoktól elszenvedett, sem betegség okozta kín. Így joggal tevôdik fel a kérdés, hogyan látta ô ezt a sok szenvedést, aminek egyrészt tanúja volt, másrészt saját testében, lelkében szenvedett el. A gondolkodó teológus hogyan dolgozta fel, hogyan hatott ki a szenvedés Istennel való viszonyára, aki a mindenható és maga a szeretet, hogyan hatott ki embertársaival való viszonyára, akiktôl annyit kellett elszenvednie, vagy fordítva, akiket annyit látott szenvedni? Hogyan hatott az igazsággal való viszonyára, amelyrôl Jézus azt mondja, hogy szabaddá tesz? Lehet-e az ember szabad, ha be van zárva? Az ember boldogságra született. Lehet-e az ember boldog a szenvedés közepette?

E kis írás kerete nem engedi meg, hogy mindezeknek a kérdéseknek végére járjunk, de nem is lehet kikerülni ôket, ha Alexandru Todeáról akarunk beszélni.

Ô sem hallgatta el ezeket. Írásai, prédikációi bôven tanúskodnak errôl. Maga a szenvedés szó, annak mindenféle formája és árnyalata, mint: bánat, fájdalom, kín, gyakran fordul elô prédikációiban, pasztorális írásaiban és természetesen a börtönrôl szólóakban is. A szenvedésrôl magáról ír a legkevesebbet az államhatalomhoz intézett leveleiben. Nem panaszkodik. Érvel, gondolkodik. Gondolatmenete hitébôl fakad és oda tér vissza.

A szenvedésben, a elviselendô kínok között mutatkozik meg a kereszt ereje. Életében nem régmúlt történet a kereszté, amely csak azért olyan fontos, mert a megváltás története. A kereszt valóság, amelyen ma is megméretünk. Ez volt a kiindulópontja, s e témán már a tanulmányai ideje alatt elgondolkodott, amikor keményen meg kellett küzdenie hivatásáért. Rómában írt naplója tanúskodik arról, hogy bár lelke fogékony volt a Propaganda Fide kollégiumi elöljárók nevelésére és gondoskodására, mégis csak áldozatos önfegyelem árán, ezzel párosuló fáradságos tanulással, a házirend kemény következetességgel való lelkiismeretes betartásával sikerült kialakítania eltántoríthatatlan elkötelezettségét az egyház tanítása és saját hivatása mellett.

Nehézségek árán, komolyan vett elhatározásokból és sikeres erôfeszítésekbôl született tiszta, pezsgô örömben tanulta meg a saját tapasztalatából, hogy úgy, ahogy a feltámadáshoz a kereszt vezet, az igaz örömhöz, boldogsághoz is a mindennapok keresztjein át lehet eljutni: „borzalmas kínok – addig, hogy arra gondoltam, hazamegyek. Borzalmasabbat el sem lehet képzelni… szegény édesanyám, ha tudná, mit szenvedek, egész életében csak sírna."

A nagy tanítómester, a személyes gondviselô Isten szeretetének és szeretô igazságosságának a megtapasztalása: egy nehéz, majdnem kilátástalanul igazságtalan helyzetben keresztény szeretettel helytállni, nem vádolni és nem mentegetôzni szenvedést jelent, de annál tisztább és boldogabb az öröm az igazság helyreálltakor: „Csak a hit és az evangélium tartotta bennem az erôt. De a nyereség nagy. Látom, hogy megéri mindent feláldozni Krisztusért: benne nem voltak bosszúálló szavak, csak igazság és élet. Dogmatikailag igaz. Úgy imádkoztam, mint soha, és éreztem a szent imának minden édességét. Az evangélium élet. Élni akarom."

Erôt a szenvedéshez Jézustól merített: „Mit mond Jézus: tudtok-e inni abból a pohárból, amelybôl én? Íme, ez vár a papra. Elhatározom: Jézus Krisztus, mától mindent érted és általad akarok tenni!" Segít a humorérzék is: „Kísértéseknek lenniük kell. Aki nem ismeri a kísértést,

az vagy mennyországbeli szent, vagy együgyű." Segít az életfilozófia is: „Szenvedések nélkül élni egészségtelen a lélek számára. A szenvedés megvéd az eltunyulástól."

Ez volt a kiindulópont, az elôkészület a küzdelemre. Bár ekkor még nem tudta, mire is. Ekkor még a román állam zászlaján az állt, hogy „nihil sine Deo". Nem telt el tíz év, a címer is elvesztette értékét, s ezen értékek szimbóluma, a király is az ország elhagyására kényszerült. Kiűzetésekor megelôzô intézkedésképpen

a szamosújvári börtönbe került Todea, aki ekkorra szászrégeni esperes. Azt sem tudta, miért, s azt sem, mennyi idôre. Csak utólag tudjuk, hogy hat hónapot szabtak ki számára arra, hogy megvizsgálja, mi erôsebb: az építô szeretet vagy a gyűlölet pusztítása.

Ekkor a szamosújvári börtönben még a régi börtönrend volt érvényben: még kaphattak a foglyok csomagot, még volt börtönkápolna, ahol a fogoly papok misézhettek. A hívektôl kapott csomagban volt füzet és toll. Így jegyezhette le az ott töltött hat hónap alatt addigi élete történetét s gondolatait. Öt füzet telt meg így, amelyek tartalma elsô ránézésre önéletrajzi írás, de tulajdonképpen Isten gondviselô kezét fedi fel, szinte lépésrôl lépésre követve végig egész addigi életét. A börtönben töltött idô teljes bizonytalanságában ez az emlékezés a gondviselô isteni szeretetrôl tesz tanúságot. Alexandru Todea szenvedô emberi szeretete pedig válaszul az isteni szeretetre kész vállalni a keresztet a szenvedô Istennel, tudva, hogy csak a szeretet képes legyôzni a gonoszt, mert „amíg vannak hóhérok, kell lenni áldozatoknak is". A közösségért, a népért, nem csak a saját egyházközségéért érzett felelôsségtudat az, ami írásából szembeötlik.

A római tanulmányi idôszakra visszaemlékezve leírta azt a gondolatot, amely majd a páli mondattal bíborosi címerére kerül: „És nem egyszer gondoltam: Róma mindent megad nekem, de eljön az idô, hogy viszonozzam. Mindent odaadok, magamat is. Ô megad mindent, hogy én ne érezzem magam idegennek, hogy családban érezzem magam. Majd én is mindent odaadok, magamat is, hogy a lelkek, akiket rám bíznak, érezzék, hogy van atyjuk, és hogy az egyházban és az én házamban a lehetô legnagyobb szeretetre találnak."

Hosszan elmélkedik a pap feladatáról. A Szentírásból és Kempis Tamás Krisztus követésébôl merít (ezeket vitte magával zsolozsmáskönyvével együtt), és ismét csak a szenvedés mellett dönt: „A pap a szenvedés elválaszthatatlan testvére – a búzamag, ha el nem rothad, egyedül marad, de ha a földbe hull, nagy termést hoz. Szenvednie kell, míg minden kötelességét elvégzi. Szenvednie kell attól, hogy reggel idejében felkel azért, hogy hajnalban elvégezze kötelességét, elszenvedi a nehéz szagot a betegek otthonában, elszenvedi a gyónók hibáit, szenved a fiatalok között, mert számukra ô az út, ártatlanul elszenvedi a pletykákat, káromlásokat, elszenvedi az irigykedést, a csúfolódást… Hordoznia kell élete keresztjét, elszenved minden haragot, üldözést, börtönt…"

E mindennapi kereszthordozásnak gyümölcse volt. Balázsfalvi diákjai vicces kedve és atyai gondoskodása miatt szerették – öt éven keresztül tanított Balázsfalván –, és sokan közülük hűséges szeretetükkel a sírig kísérték, az egyház üldöztetése közepette is. A három év alatt, amíg szászrégeni esperes volt, annyi mindent megvalósított, hogy elképzelni is nehéz, hogyan bírhatott egy ember ennyit végezni. Ennek a fáradtságot nem ismerô apostoli tevékenységnek is köszönhetô talán, hogy amikor elkezdôdött az egyház elleni üldözés, a szászrégeni esperességben tartottak ki legtovább, itt következett be utolsónak, hogy a görög katolikus papok a kényszer hatására elhagyják egyházukat.

Az egyház szenvedése 1948-ban Alexandru Todea számára három év bujdosással kezdôdött, majd tizennégy év börtönnel folytatódott Bukarestben, Máramarosszigeten, Pitesti-en, Râmnicu Sărat-on, Désen és végül újra Szamosújváron. A máramarosszigeti börtönrôl maradtak feljegyzések, amelyek a római katolikus püspöki kar egy részével töltött „legszebb" börtönévekre emlékeznek.

A görög katolikus egyház szenvedését három idôszakra osztotta. Az elsô szakasz a börtön idôszaka, amikor különbözô börtönökben lelte halálát hat görög katolikus püspök, több pap és világi hívô. A második idôszak az 1964-es amnesztiától 1989-ig tartott. Bár ekkor az egyház püspökei, papjai nem voltak börtönben, pasztorális tevékenységet csak titokban végezhettek, mert egyházuk a kommunista hatóságok szerint nem létezett, be volt tiltva. Todea püspököt 1983 ôszén tartóztatták le utoljára, temetésért. A harmadik idôszakról, amit 1990-tôl számított, úgy nyilatkozott, hogy az is az üldözés korához számítható. Igaz ugyan, hogy szabad a vallás gyakorlása, de az állam alig tett valamit az egyház azelôtti jogainak visszaállítására. Ahol viszont igazságtalanság van, az a szenvedés helye.

A szamosújvári füzetek olvasásakor szembetűnô a pap felelôsségérzete a rábízott közösségért, akikért kész szenvedést vállalni. Ez a felelôsségtudat a késôbbi írásokban mindinkább kitágul: a püspök egész egyházáért felelôsséget érez, a görög katolikus egyház nevében pedig az egész román népért. Ilyen értelemben úgy értékeli a görög katolikus egyház nyílt szembenállását az ateista/ kommunista hatalommal, és az ezzel kapcsolatban elszenvedett üldözést, hogy az az egész román nép nevében történt. Saját feladatát úgy értékelte, hogy ô átmentette népe számára a megalkuvást nem ismerô magatartás értékét olyan idôkre, amikor népe ezt képes lesz felismerni és értékelni. Ekkor talál majd a saját történelmében példaképet arra vonatkozóan, hogy érdemes a meggyôzôdéssel vállalt igazság mellett kitartani, mert a történelmet Isten irányítja.

Már 1970-ben azt írta Nicolae Ceausescu államvezetônek, hogy „a román görög katolikus egyház nem olyan intézmény, amelyet illegalitásban kell tartani, hanem ellenkezôleg, olyan intézmény, amelyet pont a román nép/román állam érdekében rehabilitálni kell, vissza kell helyezni megérdemelt helyére, mert eltörlése román szempontból alapvetô hiba volt"1. Ótestamentumi prófétai figyelmeztetésként hangzik egy évvel korábban Ceausescuhoz intézett mondata: „az igazság rehabilitálásának folyamata visszafordíthatatlan".


Olyan belsô szabadság sugárzik a hatalommal folytatott, tulajdonképpen egyoldalú levelezésébôl, amely csak az istengyermekség tudatából fakadhatott.

Mint rengeteg beadványa mutatja: soha nem lankadt az a meggyôzôdése, hogy az igazság a görög katolikus egyház oldalán áll, és hogy Isten megjutalmazza a hűséges hittel bizakodót. Mert mindenekelôtt Istenhez kell hűségesnek maradni a bizakodásban. Itt is Krisztus az út.

Az 1985-ben közösségük 64. születésnapját megünnepelni titokban összegyűlt apácákat úgy erôsíti, hogy arra inti ôket, legyenek hálásak „mindenkinek, aki segített (a szenvedésben), de én hozzátenném, hogy legyetek hálásak azoknak is, akik szenvedést okoztak nektek azáltal, hogy elszakítottak a közösségtôl és erre az útra kényszerítettek. Mert ôket lehet hogy sokkal inkább fogjátok áldani az örökkévalóságban, mint minket, mert Jézus Krisztus eszközei voltak, mert ô akarta, hogy ti ezen az úton elinduljatok, mint ahogyan az egész egyház szenvedése sem volt a véletlen műve. Mert Jézus Krisztus azt mondta: Én vagyok az út, én vagyok az igazság, én vagyok az élet."3

Alexandru Todea megérhette, hogy küzdelme, hite, reménye nem volt hiábavaló. Az 1990-ben nagy számban Balázsfalvára zarándokolt híveket így bátorította: „Az üldözöttek mindig bíztak az Úr órájában, amely nem siet és nem késik, az ilyenfajta üldözések képezték az eljövendô dicsôség alapját … A román görög katolikus egyház Istenbe vetett bizalommal viselte el a kilakoltatásokat, a templomból való kiűzetést, a letartóztatást, az (igazságtalan) ítéleteket és sokak halálát. Ajándékként fogadta el Istentôl az elistentelenedés és a rombolás századában".4

A legtömörebb összefoglalást a szenvedésrôl egy 1991-ból való rövid, alig egyoldalas húsvéti pasztorális körlevelében fogalmazta meg. Ha meggondoljuk, hogy ekkor mennyiféle gyűlölet és bizalmatlanság tombolt, amit ô mély fájdalommal, de az általános gyűlölködéssel szemben tehetetlenül élt át, még mélyebb értelmet nyernek e sorok: „A szenvedés által Jézus minden embert üdvözíteni akart, azokat is, akik az ô irántuk való szeretete ellen küzdöttek és küzdenek. Ez Jézus belsô magatartása a fájdalmak közepette a kereszten, és van ereje a mennyei Atyától bocsánatot kérni az ôt keresztre feszítôk számára. … Hogy lelkünk mélyén magunkra találhassunk, vizsgáljuk meg, milyen a mi magatartásunk a szenvedésben, a személyes, belsô szenvedéseinkben, amit rajtunk és a szenvedô Jézuson kívül senki sem ismer, családunk szenvedéseiben, a közösség szenvedéseiben, amelyben élünk. Keresztények vagyunk mi?

A válasz csak egy lehet: Jézussal a kereszten. Jézus, aki bűntelen, megbocsát a bűnösnek. Nem vagyunk-e mi vétkesek, akik mégsem akarunk megbocsátani? Éljük át húsvét ünnepét! Örüljünk Jézus nagy gyôzelmének a feltámadásban. Kérdezzünk rá, miben leljük mi örömünket, mert öröm sokféle van. A legnagyobb pedig az a belsô öröm, amely elárasztja az ember belsejét, az az öröm, amelyet az apostolok éreztek, amikor a feltámadás után elôször találkoztak Jézussal, és ô azt mondta nekik: Béke veletek! Képesek vagyunk-e érezni bensônkben ezt a felbecsülhetetlen értéket, amely a halálos bűn elkerülésébôl ered, a jóságból, amellyel családunkhoz viszonyulunk, és szomszédainkhoz is, a környezetünkben minden emberhez; azt az örömet, amely Jézus feltámadás utáni magatartásából ered; azzal a belsô indítással, hogy az emberek között helyreálljon az igazság, az igazságosság és a béke. Hogy ez valósággá válhasson, sok erényre van szükség, de a legfontosabb a türelem azok hibáival szemben, akik között élünk. Ezért mondta Jézus, hogy aki kitart mindvégig, az üdvözül (Mk 13,13)."5

Az utolsó beszédben, amit elmondhatott, mintha érezte volna az újra közeledô szenvedést, elôször és utoljára saját szenvedését értékelte: „úgy gondolom, hogy csak szimbóluma vagyok mindazoknak, akik az egyházért szenvedtek" és fohásszal zárt: „Istenem, tehozzád kiáltottam, hallgasd meg könyörgésemet."

Másnap tíz évig tartó szenvedés kezdôdött számára a test fogságában, amelyet derűs, megadó lelkülettel viselt, ugyanazzal a lelki erôvel, amely az istengyermekség bizonyosságából ered, abból a biztos tudatból, hogy a szenvedés, ha az evangélium keresztjeként viseli az ember, út az öröm felé, a felé a boldogság felé, amelyre Jézus, a Messiás, meghívott, és ami az evangélium, tehát a jó hír lényege.

Több visszaemlékezô írásában visszatérô motívum az a gyerekkori élménye, amelyben prófétikus módon összefonódott a hivatás felé vezetô út a kereszt realitásával. A tizenegy éves gyereket apja elôször vitte iskolába a városba. Akkor dôlt el, hogy tovább fog tanulni. A ház elôtt, ahol szállást kapott, éppen keresztet állítottak. Másnap, Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén, e keresztnek a megszentelése volt új életszakaszának elsô élménye.

Az egyháza és országa szenvedésében hányatott sorsú pap, majd püspök több írásában idézi fel e gyerekkori élmény lelki visszhangját, elemzi, mit jelentett számára az akkor a lelkébe vésôdött krisztusi mondat: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye fel

a keresztjét, és kövessen engem

(Mt 16,24)."


Az otthonától elszakadt gyermek, késôbb az egyháza keresztjét hordozó pap úgy érezte, hogy az ô élete keresztjét szentelték fel azon a napon.7

Jegyzetek


1 Levél Nicolae Ceausescuhoz, 1970. október 30-i keltezéssel.
2 Levél Nicolae Ceausescuhoz, 1969. december 20-án.
3 Prédikáció 1985. február 2-án, a Congregařia Maicii Domnului szerzetesrend 64 éves fennállásának ünnepén.
4 Prédikáció Balázsfalván 1990 májusában.
5 Ceařă sau lumină. (Köd vagy fény) Húsvéti körlevél 1991-ben.
6„M-am hotărât în fařa acelei cruci să mă comport în asa fel încât să nu mă îndepărtez niciodată de cel care pentru noi si pentru mine a purtat crucea. Gândul că as putea ajunge preot, era, pentru mine cel mai sublim posibil. Îl păstram însă în inima mea." (Az elôtt a kereszt elôtt határoztam el, hogy soha el nem szakadok attól, aki értünk és érettem a keresztet hordozta. A gondolat, hogy pap lehetnék, a lehetô legmagasztosabb volt számomra. De megôriztem a szívemben.) – Alexandru Todea, Încrestări (copilăria), gépirat.
7„De câte ori trec si astăzi pe acolo, îmi amintesc de acest plăcut eveniment. Pare că pentru mine s-a sfinřit: să-mi port cu resemnare si cu răbdare crucea, pe care atunci n-am prevăzut-o, dar care era împreunată cu părăsirea satului si cu umblarea mea la scoală." (Valahányszor arra járok, felidézôdik bennem e szép emlék. Mintha nekem szentelték volna fel, hogy megadóan és türelemmel hordozzam keresztemet, amelyet akkor nem láttam elôre, de amely összefügg azzal, hogy elhagytam szülôfalumat és iskolába kerültem.) – Alexandru Todea, Firul tors de mine din caietul vieřii de suferinřă, II. 1948, kézirat.

A szerzô Szászrégenben született, a temesvári egyetem német–francia szakát végezte

s a BBTE római katolikus teológia szakán magiszteri diplomát szerzett, ugyanitt jelenleg doktorátusra készül. 19 éven keresztül Alexandru Todea bíboros közeli munkatársa volt. Az írásban szereplô, Alexandru Todeától közölt szövegeket a szerzô fordította magyarra.


MÁSHOL

Ozsváth Judit

KÔBEN ELMONDOTT HITVALLÁS

Antoni Gaudí: Sagrada Familia

„A művészeknek haláluk után nincs szükségük emlékművekre, mert ezt már műveikkel megalkották" – tartotta a katalán építômester. Ô pedig éppen azok közé tartozik, akiknek leghíresebb alkotása egyben a „síremléke" is. Antoni Gaudí testét ugyanis az általa megkezdett, de máig be nem fejezett gigantikus méretű Szent Család templom Kármelhegyi Boldogasszony kriptája ôrzi. Ha a 123 éve épülô monstrumot sikerül egyszer befejeznie az utókornak, a világ legnagyobb temploma lesz.

„Gaudí épületei felizgatnak,

vagy fellelkesítenek,

vagy megbotránkoztatnak"

vallja A hely zsenije című esszékötetében Pjotr Lvovics Vajl orosz irodalomtörténész. Munkái nem hagynak hidegen egyetlen szemlélôt sem, „teremtményei bonyolult érzelmet keltenek az ember lelkében: a lelkesedés és az undor keverékét". Ugyanilyen érzések kavaroghattak már tanárai lelkében is a barcelonai Építészettudományi Iskolában, amikor bírálták ôt a stílusok „értelmetlen keveréséért". Eusebio Güell i Bacigalupi dúsgazdag barcelonai téglagyáros viszont felfigyelt az 1878-as párizsi világkiállításra terveket küldô 26 éves, friss diplomás építészre, és késôbb jelentôs munkák elkészítésével bízta meg ôt. Güell a művész barátja, pártfogója, mecénása lett.

Antoni Gaudí y Cornet életének hetvennégy éve alatt a következô remekműveket alkotta: Casa Vicens, El Capricho, Palacio Güell, Colegio Teresiano, Astorga püspöki palota, Güell-park, Casa Batlló, Casa Milá, Finca Güell, a Colónia Güell kriptája, Bodegas Güell, Casa Calvet, Bellesguard, Finca Miralles, Casa de los Botines, a palmai katedrális belseje. Egy New York-i szállodának csak a tervét hagyta hátra, a Sagrada Familia-templomnak pedig csak egy részét sikerült megépítenie.

Életét, munkaszemléletét érzékletes képekben tárja elénk az orosz irodalomtörténész: „Mindazt, amit Gaudí alkotott, valamilyen módon mély istenesség hatja át. Még a hulladékok felhasználásának ökologikus elve is: a díszítéshez összetört üvegeket, kôzúzalékot, kerámiacserepeket alkalmazott: a természetben sincsenek fölösleges dolgok.

Életformájában Gaudí aszkéta, majdhogynem toprongyos, vegetariánus, böjtölô volt. Igaz, a hústól való tartózkodást meg a hosszú, magányos sétákat az orvosok írták elô neki még ifjúkorában. Volt egy rövid idôszak, amikor Gaudít általános tisztelet övezte: amikor harmincegy éves korában a Sagrada Familia, a Szent Család székesegyház építkezését kezdte irányítani. Ebben az idôszakban normálisan öltözködött, elüldögélt a kávéházakban, színházba járt. Nagyböjt végére már jóformán semmit sem evett, és azokban a napokban dolgozni sem tudott menni. Ilyenkor, ha véletlenül elmentek hozzá, az „art nouveau" királyát egy ócska kabátba burkolózva találták, a falakról lógó tapéta alatt. […] Utolsó éveiben a Sagrada Familia építkezésén élt. Azt ette, ami éppen elé került, hatig-hétig dolgozott, azután járt egyet a meghatározott útvonalán (én is megtettem ezt, egy idôs ember számára egy jó órai séta), amely átvág a Diagonalon, át a Passeig de San Joanon, és befordul a Barrio Góticóra. Majd miután elhagyja a katedrálist, betér a kis Sant Felipe Neri-templomba, vecsernyére.

Ez az útvonal csak egyszer szakadt meg: 1926. június 7-én a hetvennégy éves Gaudít elütötte egy villamos a Gran via de les Corts Catalanes sarkán (a topográfia mint sírfelirat). Talán túlélte volna, de „a taxisok sokáig nem szánták rá magukat, hogy a rosszul öltözött csavargót felszedjék " – emlékezik rá Lvovics esszékötete neki szentelt fejezetében.

Gaudí mindig katalánnak vallotta magát, a katalán nyelv és kultúra elfogadásáért következetesen harcolt, a politikai életben is aktív szerepet vállalt. Még a spanyol király elôtt is kizárólag csak katalánul volt hajlandó megszólalni. Anyanyelvéhez való ragaszkodása néha az építkezéseken is bonyodalmat okozott: volt rá eset, hogy tolmácsot kellett fogadni, mert a különféle spanyolországi tartományokból érkezett munkások nem értették meg a mester utasításait.

A fényképekrôl jóképűnek tűnô építész magánéletérôl keveset lehet tudni, állítólag egyszer majdnem megnôsült, de mire bátortalanul jelezte érdeklôdését a hölgynek, az már eljegyzett menyasszony volt. Gaudí ettôl kezdve magányosan és egyre elkötelezettebb katolikusként élt. Édesanyját, nôvérét és bátyját még fiatalkorában elveszítette, édesapja 1906-ban halt meg. Gaudí keresetét a katolikus egyháznak és a katalán pártnak adta.

Fantázia a gótika sémájára

1881-ben a Szent József Tisztelôinek Lelki Társasága egy háztömböt vásárolt meg a város akkori határában, amin a Szent Család templomot és különbözô szociális létesítményeket kívánt megépíttetni. Az építtetôk a növekvô szekularizációval szembefordulva a hagyományos értékekhez való visszatérésre akartak felszólítani a templom titulusával. A tervezéssel Francisco de Paula de Villart bízták meg, akinek más tervein már egyetemi évei alatt Gaudí is dolgozott. Villar neogótikus terveket készített, és az altemplom kiásásával kezdte el az építést. Közben összekülönbözött a társasággal, és felbontotta a szerzôdést. Villar után Juan Martorell, Barcelona egyházmegyei fôépítésze érdeklôdött a munka iránt, de végül ô sem vállalta. Martorell az építést aszszisztensére, a 31 éves Antoni Gaudíra bízta, aki élete legfontosabb megbízatásának tartotta a Sagrada Familia felépítését.

A templomot engesztelô templomnak tervezték, ezért az építkezés költségeit csak adományokból fedezték. Gaudí házról-házra járva próbálta összeszedni a szükséges pénzt. A munkálatokat késleltette az elsô világháború okozta kényszerszünet is. Gaudí lágyított a Villar által elképzelt neogótikus terven, kitágította az ablakokat, magasabbra emelte az íveket. Az apszisból legyezôszerűen hét kápolnát nyitott, így az oltár az épület vizuális központjába került. Ennek díszítését viszont a korábban megszokottaknál sokkal egyszerűbbnek tervezte. A parabolaívek ferde oszlopokkal való összekapcsolásával nagyméretű, súlyos téglaboltozatok is kialakíthatóak, így külsô megtámasztás nélkül is lehetôvé vált a homlokzat magasba való szöktetése.

Gaudí alapgondolata szerint a templom Krisztus misztikus testét szimbolizálja, a középpontjában elhelyezkedô oltár pedig maga Krisztus. Ugyancsak ôt jelképezi az oltár fölötti 170 méteres, keresztet tartó kupolatorony. A legmagasabb torony köré öt kisebbet tervezett – Máriának és a négy evangélistának ajánlva azokat.

A három fô homlokzat fölé négy-négy, egyenként 100 méteres toronynak kell épülnie, a 12 apostolt jelképezve. A felfelé karcsúsodó orsó alakú csigaházra vagy kukoricacsôre emlékeztetô, kôbe faragott hozsannákat hordozó glóriás keresztekben végzôdô tornyok rotációs parabola alakúra vannak tervezve. Az apostolokat jelképezô, színesre tervezett tornyok távolról püspöki mitrára emlékeztetnek. Az elsô építése idején állítólag az egyik püspök megkérdezte Gaudít, miért nyugtalanítja annyira a tornyok megmunkálása, amikor részleteiben senki sem látja majd azokat. „Monsignor – válaszolta a mester –, az angyalok fognak lenézni rájuk."

Gaudí elképzelése szerint a középsô tornyot a kereszténységet megjelenítô tizenkét apostol tornyából kellene megvilágítani, a Megváltót jelképezô legmagasabb torony keresztjébôl pedig a város felé kellene fénynyalábok fussanak: ez a Megváltó „én vagyok a világosság"-szavait illusztrálná.

A templom három fôhomlokzatán hármas kapuk helyezkednek el, az egyik

(a keleti) Krisztus születésének jeleneteit, a másik (az átellenben lévô nyugati) a passiót és Krisztus halálát, a harmadik

(a déli) a feltámadást mutatja be.

Monumentális művét Gaudí a keleti homlokzat építésével kezdte, de ez is befejezetlen maradt, haláláig ennek négy tornya közül három készült csak el. Barátai szerették volna, ha a városra nézô nyugati homlokzatot készíti el elôbb, ám ô tartalmi okokra hivatkozva elutasította ezt. Mégpedig azért, mert attól tartott, hogy a Krisztus szenvedéseit megjelenítô nyugati rész díszítésmentes, súlyos, pesszimista formáival elriasztja az embereket. Ezért indított az életre utaló születési vagy karácsonyi homlokzattal. Ez pedig azért néz éppen kelet felé, mert – bibliai hagyomány szerint – a fény, s vele az üdvösség keletrôl érkezik; a szenvedésnek pedig ezzel éppen ellentétes oldalon van a helye. A Születés-homlokzaton több falfülkébe ágyazva találjuk meg a gyermekségtörténet különbözô epizódjait. Ennek három kapuja közül a középsô, a „Szeret-kapu" a legnagyobb, rajta Krisztus születésével és a szeretetet jelképezô pelikánnal. Ehhez képest balra esik a „Remény kapuja", amelyen a betlehemi gyermekgyilkosság és az egyiptomi menekülés található, és jobbra van a „Hit kapuja", a Jelenések könyvének jeleneteivel. A Születés-homlokzat díszítésében harmincféle szentföldi növényt és számtalan állatot, köztük kígyót és teknôsbékát is megmintáztatott. „A Sagrada Familia sűrűn be van népesítve: Gaudí, ez a született szobrász, a portálokon és a falakon rengeteg figurát helyezett el. E figurákhoz nem hivatásosan ezzel foglalkozó emberek álltak neki modellt: Krisztust Gaudí egy harminchárom éves munkásról mintázta, Júdás az építésvezetôbôl lett, egy pásztorból Pilátus, egyik ismerôsének unokájából a Kisded, egy csavargóból Salamon király, a római katonát pedig egy Tarragonából való bárpultosról mintázta, akinek hat lábujja volt, amirôl bármelyik turista meg is gyôzôdhet. Tele van a székesegyház mindenféle állatokkal is: vadakkal, madarakkal, rovarokkal. A csigák pontosan ugyanolyanok, mint a Los Caracoles étteremben a Carrer Escudelieroson (már maga a név is zenél), ahol a mindenféle tengeri herkentyűk a lehetô legcsodálatosabban vannak felkínálva" – jegyzi meg az esszéíró Lvovics.

Az egész építményt díszítô bibliai jelenetek sokasága igazolja, hogy az építész nem egyszerű templomot, hanem kôben elmondott hitvallást álmodott meg. Az isteni dicsôségrôl tanúskodó déli homlokzatra a halál és pokol, a bűnbeesés és következménye, a mindennapi kemény munka, majd a Hiszekegy mint hitvallás, az üdvözülés felé vezetô elsô lépés kerülne. A hitvallás betűi a hét harangtorony között lebegnének.

Gaudí eredeti terve szerint a Sagrada Familia öthajós, kereszt alaprajzú bazilika lenne, 95 méteres fô- és 60 méteres kereszthajóval, mégpedig vasszerkezetek nélküli, újszerű statikai elképzeléseken alapuló – csakis a faragott kövek egymásra helyezésével megépített – monstrum.

A katalán mester nem tervrajzok, hanem vázlatok és makettek alapján építtetett, s ezeket sok esetben az építkezések helyszínén készítette el, papírra csak nagy vonalakban odavetett, szabadkézi rajzai kerültek. Munkamódszerének köszönhetôen épületei állandóan „mozgásban voltak".

Formabontó módon a templom színes lett volna, ám ezt a tervet nem tartották tiszteletben a késôbbi építôk. A keleti homlokzatot világosnak és színesnek tervezte, a Szenvedés-homlokzatot komor, a legfontosabbnak szánt déli homlokzatot pedig ismét erôs színűnek akarta. „A természetben semmi sem egyszínű" – emlegette a mester. „Az ornamens mindig színes volt és az is marad. A természet nem ismer semmi egyszínűt sem a növényvilágban, sem a geológiában, a topográfiában, vagy az állatvilágban. A természetben mindig többé-kevésbé erôs színkontrasztot láthatunk, amibôl azt a következtetést kell levonni, hogy a színt teljesen, vagy részlegesen az építészet minden elemére alkalmazni kell" – jegyezte fel Gaudí. A kortársak körében azonban nem váltott ki osztatlan elismerést a készülô templom: George Orwell, aki a harmincas években járt Barcelonában, bár még a mai félkész állapotánál is sokkal kevesebbet látott belôle, a világ egyik legijesztôbb épületének nevezte a Sagrada Familiát.

Gaudí több mint negyven évig dolgozott a templomon, s harmincévi munka után már nem is vállalt egyéb megbízást. Művét így sem sikerült befejeznie. Mivel az elképzelés csak az ô fejében élt, folytató is nehezen akadt.

Az 1936-os spanyol polgárháború idején az anarchisták, miután Katalóniában több tucat papot lelôttek és sok templomot leromboltak, felégették Gaudí megôrzött műhelyeit is, s ez vagy húsz évre megállította az építkezést. Közben darabonként próbálták összeillesztgetni a segítôtársainál fennmaradt vázlatokat, igyekeztek megtalálni a makettekrôl készült fotókat. A Franco-rendszerben aztán rekonstruálták a maketteket. 1954-ben megkezdték a Krisztus szenvedéseit bemutató nyugati homlokzat munkálatait, és 1978-ra elkészült az újabb négy torony is. Közben pedig nagy vita robbant ki a templom jövôjérôl: száz elismert spanyolországi és külföldi művész írta alá az építkezés azonnali leállítása mellett érvelô körlevelet. „Ugyan kinek jutna eszébe egy festô be nem fejezett képét kiegészíteni?" – kérdezték. Mindezek mellett az építkezés lassan haladt elôre.

1990-ben újabb vita kezdôdött, ezennel a Szenvedés-homlokzatot díszítô monumentális szobrokról, amelyeket sokan oda nem illônek találtak. Aztán ezen is túljutottak és a kilencvenes évek közepén újabb lendületet vett az építkezés: a helyreállított Gaudí-makettek alapján megkezdôdött az oldalhajók, majd a fôhajó kialakítása, elkészültek az oszlopcsarnokok, a boltozat, az ablakok és a kórus. Jelenleg a világ egyik legmisztikusabb építészeti konstrukciója 55–60 százalékban tekinthetô késznek.

Lvovics szerint: „a Sagrada Familia – kôbe zárt jazz. Hangszerelés, a dallam kibontása, fantázia a gótika témájára." Rainer Zerbst más képet használ a zseni konstruktôr monstrumáról: „Ha ez a templom valaha elkészülne, minden dimenziót széjjelrobbantana, s az elsô mise égi kórusként zengene; a karzaton 1500 énekes, 700 gyermek és 5 orgona számára van hely."

Számítógépes továbbgondolás

Gaudí 1926-ban bekövetkezett halála óta a rendkívül bonyolult kôépítmény a Sagrada Familia Foundation kezelésében áll. Ez az alapítvány vállalkozott a kigondoló – sok esetben csak gondolatban maradt – elképzeléseinek megvalósítására. Mindez szinte lehetetlennek látszó feladat, amihez a tervezômérnökök az IBM és a Dassault Systemes közös termékéletciklus-kezelési (PLM) megoldását,

a CATIA V5-öt hívták segítségül. Ez a szoftver lehetôvé teszi, hogy az építôelemekbôl a számítógépen – Gaudí eredeti vázlatait is felhasználva – háromdimenziós, virtuális modelleket alkossanak. Ezzel a technikával nemcsak az épület részleteit lehet leképezni, de a gránitkövek különbözô szerszámokkal történô megmunkálása is modellezhetô. Meg kell ugyanis jegyezni, hogy az építés elején használt homokkô kevéssé állt ellen az idôjárás viszontagságainak, ezért lett újabban a gránit a legfontosabb építési alapanyag. Ennek faragása viszont nagyon idôigényes, egy-egy kôtömb kézi megmunkálása akár három hónapot is igénybe vesz – a mű befejezéséhez pedig még több ezer kôalakzat hiányzik… Az új rendszert a spanyol Gedas cég speciálisan szabta testre a Sagrada Familia projekthez, ez az elsô ilyen típusú implementáció.

„Még sok feladat áll elôttünk, és még mindig nem találtunk megoldást Gaudí valamennyi ötletére – többek között a templom tetejére tervezett keresztre sem" – tájékoztatta a sajtót az elmúlt év elején Jordi Bonet i Armengol, a Sagrada Familia templom fôépítésze és a munkálatok projektvezetôje.

Gaudí másik hét remekművéhez hasonlóan 2005-ben a világ egyetlen épülô műemlékének, a Sagrada Familiának

a Születés-kapu felôli homlokzatát is az UNESCO világörökség részévé választották.

Az elmúlt évben a félig kész templom Spanyolország leglátogatottabb idegenforgalmi látnivalója lett, több mint 2 millió 370 ezer belépôjegyet adtak el az odalátogató turistáknak, ezzel a templom megelôzte a madridi Pedrót és a granadai Alhambrát.

Továbbépítôbôl konvertita

A japán Ecuro Soto a barcelonai Sagrada Familia templomban dolgozott szobrászművészként, Gaudí eredeti tervei alapján ô készítette el – többek között – a Születés-homlokzat kilenc muzsikáló angyalát is. Munkája során olyan hatással volt rá a katalán mester, hogy ô is a keresztény hitre tért. Ilyen irányú fordulásáról Az ember mint ablak: a művészet szabadsága címmel tartott elôadásában beszélt tavaly ôsszel Rimini Meetingen. Ecuro Soto 1978-ban látogatott el a katalán fôvárosba, és Gaudí befejezetlen művét látva Barcelonában akart maradni, hogy a templomban dolgozhasson. „Ahhoz, hogy Gaudít megértsem, szobrai és pompázatos építészeti remekműve mögé kellett látnom, amely több mint egy művészeti alkotás" – mondta. És Soto a belsô lényeg felkutatására indult. „Nyomozása" közben azon gondolkozott, vajon mit tett volna Gaudí az ô helyében.

Soto úr kezdetben semmilyen választ nem kapott kérdéseire, „de egyszer csak eljött a pillanat, amikor hirtelen megértettem, hogy nem Gaudít, a nagy építészt kell faggatnom, hanem ugyanabba az irányba kell néznem, amerre ô" – vallotta. A katalán építész ugyanis nem saját magának akart emlékművet állítani a Szent Család templom hatásos épületével, hanem Isten dicsôségét helyezte elôtérbe. Neki ajánlotta fel a munkáját, és ezáltal önmagára mint Isten egyik munkatársára tekintett.

Soto 1989-ben megkeresztelkedett. Megtérése után semmit sem változtatott munkamódszerén, ám sokkal „könnyebb és biztosabb" kézzel dolgozott, és az élete megtelt „örömmel és szabadságérzettel". „Gaudí építészete átad valamit, de nem kényszerít semmire. Ugyanolyan emberi, mint a Jézushoz vezetô út: semmire sem kényszerít, de vezet bennünket."

Elôadásában Ecuro Soto elmondta, hogy munkájával – Gaudí szellemét követve – ô is az isteni teremtés részesévé válik. „A szabadság és a boldogság ezen a módon elérhetô fogalmak. Ez az az út, amelyet az embernek követnie kell" – fogalmazott.

Szent elképzelô, boldog kivitelezô

II. János Pál pápa 2004 májusában öt másik személlyel együtt szentté avatta Jose Manyanet y Vives-t (1883–1901), a Sagrada Familia egyik „szellemi atyját". Jose Manyanet y Vives a „család prófétájaként" lett ismert hazájában és annak határain túl is. Ilyen irányú elkötelezettsége indította a Szent Család templom megépítésének eltervezésére és két kongregáció alapítására.

A Szent Család templom ötletgazdája után minden bizonnyal nemsokára oltárra emelik annak kôbe álmodóját is. A szent életet élt katalán konstruktôrre vonatkozó, csaknem ezer oldalnyi dokumentumgyűjteményt 2003-ban terjesztette fel a Vatikán Szenttéavatási Kongregációjához Ricardo Maria Carles Gordó barcelonai bíboros-érsek. A három évig tartó egyházmegyei vizsgálat során összegyűlt aktacsomó alapja lehet a szecesszió egyik legnevesebb alkotója boldoggá avatásának. A boldoggá avatási szakasz lezárulásakor az érsek pásztorlevélben idézte fel híveinek Antoni Gaudí erényeit: „Életműve, rendkívül sajátos, egyéni művészi kifejezésmódja egyetemes értékeket képvisel, lelkisége pedig a miszticizmus legmagasabb csúcsait tükrözi" – fogalmazott Ricardo Maria Carles. A katalán fôváros érsekségének másik fôpapja a következôképpen nyilatkozott Gaudíról a Vatikáni Rádiónak: „Gaudít valaki az ‘építôművészet Dantéjának’ nevezte. Dante költészetével dicsôítette Istent, Gaudi pedig építészeti alkotásaival készteti az embereket Isten dicséretére."

Felhasznált irodalom


Judith Carmel – Arthur: Antony Gaudí, Wien, 1999.
Móránszky Ákos: Gaudí, Budapest, 1980.
Rainer Zerbst: Gaudí – A teljes életmű, Budapest, 2002.
Pjotr Lvovics Vajl: A hely zsenije, Budapest, 2003.

Antoni Gaudí

A SZENT CSALÁD TEMPLOMRÓL

…Minden építészeti stílus a templomépítés szolgálatában született. Minden ezután eljövendô művészet ugyanígy kell hogy megszülessen.

…A Szent Család templom az egész nép műve és benne a nép saját képmását pillantja meg. A munka a nép akaratából épül, de sorsa Isten kezében van. A Gondviselés a maga szándékai szerint fejezi be a művet. Nem fájlalom, hogy nem személyesen építem fel a templomot. Én megöregszem és másoknak kell jönniük, hogy a munkát folytassák. Így válik igazán nagyszabásúvá. Ilyen műnek hosszú korszak gyermekének kell lennie, minél tovább épül, annál jobb. Az építmény szellemét meg kell ôrizni, de a templom élete azoktól a nemzedékektôl függ, akik ezt továbbadják. Az igazán nagy templomok sohasem egyetlen építész munkájából születtek meg.

…A Szent Család templom építése lassan halad, mert Gazdája nem siet.

…A tornyok formája – függôleges és parabolikus a gravitációnak a fénnyel történô egyesülése.

…A Passió-homlokzatot 1911-ben nagy fájdalom és szenvedés közepette, betegen terveztem. Olyan gyengén érkeztem meg Puigcerdába, hogy amikor megfürdettek, hallottam, hogy az egyik azok közt, akik a testemet tartották, azt suttogta: vége van. Egyik betegápolóm, egy szerzetes, Keresztes Szent János földije volt és az ô műveit olvasta föl nekem. A szent költészete nemcsak megvigasztalt, hanem arra is ösztönzött, hogy folytassam az elmélkedést a Passió-kapuzatról, amit aztán ott le is rajzoltam. Minthogy a lábadozás lassú volt, volt idôm gondolkodni a terven.

…Lehetséges, hogy sokan túlzottan hivalkodónak vélik a formákat, én azonban azt szeretném, hogy rémületet keltsen és ezért nem takarékoskodtam a kiugró és homályba burkolózó formákkal, éles fény-árnyék játékokkal, mindazzal, ami nyomasztó hatást ébreszt. Kész vagyok arra, hogy magának a szerkezetnek a feláldozásával, ívek megtörésével, oszlopok széthasításával adjak képet a krisztusi áldozat kegyetlenségérôl.

…Ha elkezdtem volna megépíteni ezt a homlokzatot, az emberek visszariadtak volna tôle, mert a Születés gazdagon díszített, dekoratív homlokzatával ellentétben a Halál homlokzata merev, mintha csontokból készült volna. A modellt sem csinálom meg, mert az egymáshoz kapcsolódó hiperbolikus paraboloid szerkezetek pontos formája csak az építés pillanatában rögzülhet.

…A könyveknél többet ér, ha közvetlenül a természetet tanulmányozzuk. Megtanulhatjuk, hogy a dolgok ugyanolyan formában oldódnak meg a természetben, mint a templom szerkezetében. A csillagok a saját egyensúlyuk pályáját követik. Ugyanakkor saját tengelyük körül is forognak. Így a mozgásuk „helikoid". A Szent Család templom fôhajójának oszlopai a saját stabilitásuk, egyensúlyuk pályáját követik, ez az erôtengelyük. Az alap, ahol az oszlop születik, csillagkeresztmetszetű. Lentrôl fölfelé haladva ez a csillag fordul körbe, az oszloptörzs mozgása tehát szintén helikoid. Ugyanez jellemzi a fák törzsének növekedését is. A csillagok elmennek és visszatérnek és az oszlopok mozgása is ezt követi, mert a csillagkeresztmetszet forgása mindkét irányban megtörténik, fölfelé haladva egymással szemben, tehát kettôs helikoid mozgásról van szó. Minden stílus oszlopainak díszítése többé-kevésbé ennek a törvénynek felel meg.

(Részletek a szerzônek

a barcelonai Szent Család templomra vonatkozó írásaiból)