Vissza a tartalomjegyzékhez

Kedves olvasó!

Idén ünnepli a világ magyarsága az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 50. évfordulóját. Jó lenne, ha sok-sok acsarkodás után a lehető legteljesebb békességben és testvéri egységben, méltósággal és egymás iránti megbecsüléssel emlékezhetnénk a történtekre, a kommunista diktatúra elleni harcban elesett mártírokra, és így is ünnepelhetnénk mindenütt a nagyvilágban, anélkül, hogy bárki is kisajátítaná az „októberi márciust" magának.

Szokták mondani: háború után könnyű hősnek lenni, háború után sok a hős. A Budapesten élő Szőke János szaléziánus atyától hallottam egy nagyon szellemes megjegyzést az 1956-ban lezajlott „háborúval", illetve a valóban világrengető, de végül is vérbe fojtott magyar népfelkeléssel kapcsolatosan: „Eltúlzott lenne, ha minden utólag jelentkezőt elfogadnánk a Corvin-köz parancsnokának".

Mi tagadás, első reakcióként ez jutott eszembe, amikor Tibori Szabó Zoltán A boldog és a fogoly című újságcikkét és ifj. dr. Aurel Socol visszaemlékezéseit Apor Vilmos győri püspök vértanúhalálával kapcsolatosan elolvastam. Hogy miért? Azért, mert rögvest megszólalt bennem a kisördög, aki a történelemírásnál oly fontos hitelességet, illetve a visszaemlékezésben közöltek bizonyított voltát kérte számon tőlem. Nos, mert nem voltam szemtanúja a Győrött történteknek, nyilván nem is vállalkozhatom azok utólagos hitelesítésére. De, mindentől eltekintve, meghatott a történet mélységes humánuma és erkölcsi üzenete: két nem-magyar ember (egy román és egy szlovák) elsőként segít egy bajbajutott, többszörösen is halálosan megsebesített magyar emberen, aki ráadásul Győr katolikus, korábban az antiszemita kurzussal is bátran szembeszálló püspöke, aki a második világháború végén a szó szoros értelmében testével védelmezte a szovjet katonák brutalitásával szemben az óvóhelyen riadtan meghúzódó asszonyokat és lányokat. A magam részéről ezért mindenekelőtt erre a letagadhatatlan hőstettre hívnám fel a figyelmet.

Aurel Socol így emlékezik a püspök halálát okozó golyósorozat leadására: „Az egyik golyó homlokán találta, de átcsúszott a fejbőr alatt, és a tarkó fölött ment ki. Egy másik a karját, egy harmadik pedig a combját érte, a negyedik pedig, a legsúlyosabb, a hasába talált. A püspök felállt, rátámaszkodott a hozzá rohanó püspökségi igazgatóra, lement a lépcsőn, levált igazgatója karjáról, és széttárva karjait, másvilági mosollyal így szólt a pincében levőkhöz: ?Nem bánom, amit tettem önökért? – majd ájultan összeesett". A visszaemlékezést lezáró mondatot is idézem: „Fájdalom, a katolikus húsvét vasárnapján Apor Vilmos püspök visszaadta nemes és merész lelkét Teremtőjének".

Milyen jó lenne, ha a Kárpát-medencében élő különféle nemzetiségű emberek és népek (a kölcsönös egymásra utaltságban élő románok és magyarok is) végre levonnák a békésebb jövőt megalapozni tudó tanulságot a lejegyzettekből, a „boldog" és a „fogoly" találkozásából!

Jakab Gábor


Békés Gellért OSB: Isten képe a Bibliában

Izrael és a pátriárkák Istene

Isten nem zárkózott személytelen némaságba: szólt az emberhez, személyesen válaszolt ösztönszerű istenkeresésére. Isten személyes szava sajátos kinyilatkoztatás […]. De mit mondott önmagáról? Hogyan nyilatkozott meg teremtménye előtt? Milyen az az istenkép, amit a Biblia elénk állít?1

Nem meglepő, de tanulságos, hogy a Biblia sajátos ószövetségi istenképe egy történeti eseményhez fűződő kinyilatkoztatásból, nem egy ókori zsidó bölcs vallási tanításából ered. Ez az esemény, Izrael népének kivonulása Egyiptom földjéről, a Kr. e. 15–14. században történhetett. Isten Mózest választja ki, hogy népét ősatyái földjére vezesse, és megkezdje önálló nemzetté formálását. Az ő kiválasztását és küldetését közlő isteni jelenés az, ami az ószövetségi istenképet egyszer s mindenkorra meghatározza.

Mózes a Kivonulás könyvének 2. fejezete szerint különös gondviselés folytán a fáraó udvarában nő fel, ugyanakkor, amikor tulajdon fajtáját, az erősen szaporodásnak indult zsidó népet kényszermunkára fogják Egyiptomban. Mózes, sanyargatott népével együttérezve, megöl egy zsidót bántalmazó egyiptomit, s hogy a fáraó haragját elkerülje, a Sínai-félszigetre, a pásztorélet magányába menekül. Ott, Jóreb hegyén éri az a látomás, amely mind vallási, mind pedig nemzeti szempontból döntővé válik Izrael történetében. Egy égő, de el nem hamvadó csipkebokorból hangzik feléje az Izrael kiszabadítására szóló isteni parancs. Mózes csak vonakodva engedelmeskedik: előbb pontosan tudni akarja, hogy ki az, aki a súlyos feladattal megbízza. Ebben az összefüggésben folyik le az alábbi párbeszéd Isten és Mózes között:

„Mózes így szólt az Istenhez: ?Ha én elmegyek Izrael fiaihoz és azt mondom nekik: Atyáitok Istene küldött engem hozzátok, s erre ők megkérdezik tőlem: Mi a neve? – mit mondjak nekik?? Isten így választolt Mózesnek: ?Én az vagyok, aki vagyok.? Aztán így folytatta: ?Ezt mondd Izrael fiainak: Az Én vagyok küldött engem hozzátok.? És így beszélt tovább Isten Mózeshez: ?Ezt mondd Irzael fiainak: Az Úr, atyáitok Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákob Istene küldött engem hozzátok. Ez legyen az én nevem mindörökre, és így szólítsanak engem nemzedékről nemzedékre.?" (Kiv 3,13–15)

A lényeges ebben a párbeszédben az, hogy Isten Mózes kérésére megnevezi magát: ő Izrael atyáinak Istene. De ennél többet mond. Első pillanatra úgy tűnik, mintha válasza elutasító volna. Mintha azt mondaná: Miért kérded nevemet? Az vagyok, aki vagyok. Engem nem lehet megnevezni, mint az egyiptomiak vagy a többi nép isteneit. Nem vagyok egy közülük, nem lehet közéjük sorolni. Olyan nevem, mint nekik, nincsen.2 Ennek ellenére az Isten maga ismétli meg a szót és nevezi meg magát vele: Jáhve, az „Én-vagyok" küldött – ezt kell mondania Mózesnek – s ez az „Én-vagyok" azonos Izrael atyáinak Istenével. Így kell őt hívni, ha nevén akarják szólítani.3

Az a tény, hogy ez, a történeti szempontból olyan jelentős szöveg, Jáhve nevét a „vagyok" igéből, vagyis a létezés fogalmából származtatja, fontos következményekkel járt, főleg akkor, amikor Kr. e. 285 körül elkészült a héber Bibliának ún. „hetvenes" görög nyelvű fordítása, a Szeptuaginta. A szóban forgó szöveg görög fordítása így szól: „Én vagyok a létező" – ami nyilván a létezés egyetemes plátói eszméjét, magát az abszolút létet juttatta a görög bölcseleti hagyományokon felnőtt első nagy egyházi tanítók, az egyházatyák eszébe. Nem is csoda, hogy kapva kaptak ezen a kifejezésen, mivel az értelem és a kinyilatkoztatás, a filozófia és a teológia, Pláton és Mózes meglepő szellemi találkozását fedezték fel benne. Sőt a kor zsidó felfogása nyomán olyanok is akadtak, mint már a 2. században Szent Jusztin, akik azt állították, hogy Pláton Mózestől vette át az abszolút lét eszméjét. Ám az igazság ennek csaknem a fordítottja: nem Pláton merített Mózesből, hanem a görög Biblia hellén műveltségű zsidó fordítói használták Isten nevének megjelölésére ezt a bölcseleti nyelvből ismert szakkifejezést.

Ma némely bibliakutató úgy véli, hogy ez a görög fordítás igen káros következményekkel járt a teológiában, mivel a kinyilatkoztatás Istenének „hellenizációjára", az élő Istennek egy elvont bölcseleti eszmével való behelyettesítésére vezetett. Emil Brunner neves protestáns teológus kifejezetten a bibliai isteneszme meghamisításáról beszél: Isten neve helyére egy fogalom, a meghatározhatatlan helyére egy meghatározás került. Ilyesmit állítani azonban nyilvánvaló túlzás. Itt valójában nem Isten nevének bölcseleti fogalommal történt behelyettesítéséről van szó. Az egyházatyák az emberi gondolkodás és az isteni kinyilatkoztatás közti kapcsolatot keresve csak azt állították, hogy a létnek a bölcselet által kidolgozott egyetemes eszméje igenis alkalmas arra, hogy megjelölje azt az emberi szóval kifejezhetetlen abszolút Valóságot, s mint elvont bölcseleti fogalom elméleti gondolkodásunkban hordozója is legyen Annak, aki élő személyi mivoltában meghalad minden emberi fogalmat.

Éppen az elvont fogalom és az élő személy közötti különbség szemszögéből tekintve jellemző, hogy Mózes Isten nevét és nem mivoltát vagy természetét akarja megismerni. Valakinek a nevét tudni más, mint természetét vagy mivoltát ismerni. Az utóbbi ugyanis általános jellegű, merőben értelmi és fogalmi megismerés, amely független minden személyi viszonylattól, az előbbi viszont közvetlen személyes ismeret, amely személyközi viszonyt teremt. Aki bemutatkozik, az megmondja a nevét, és ezzel kilép az emberi lét általánosságából. Személyesen közli magát embertársával abban a reményben, hogy az is személyesen válaszol neki. Ebből nyilván megérthető, hogy Mózes is, amikor Isten nevét kérdi, az ő személyes megnyilatkozását várja, s nem valami elvont istenismeret közlését. Mintegy biztosítéknak kéri Isten nevét, mert ha ő megnevezi magát, akkor el is kötelezi magát arra, hogy a Mózesre bízott súlyos feladat végrehajtásában vele marad és személyi gondviselésével támogatja őt. A népnek is erre a biztosítékra van szüksége: az atyák Istenére, aki sanyarú sorsában sem hagyja el Izraelt, s íme, most kivezeti Egyiptomból, hogy önálló néppé teremtse, az üdvözítő messiási ígéret hordozójává tegye. Ebben az értelemben az „Én-vagyok" azt jelenti: Én, az embert szerető és üdvözítő Isten, veletek vagyok: ha velem maradtok és segítségül hívtok, részesültök üdvösségemben.

Ez az Isten – amint az Exodus fenti szövegében ő maga tesz tanúságot róla – Izrael atyáinak, a pátriárkáknak az Istene, akit El vagy Elohim néven hívtak segítségül. A mai vallástörténet az ősi népek isteneszméjének abba a típusába sorolja őt, amelynek numen personale jellege van. A numen locale a helyhez kötött istenség: lombos fák alatt, forrásoknál, nagy köveknél tisztelték a népi hit szerint ezeken a helyeken megjelent istenséget. A szent helyek számával persze az istenek száma is szaporodott. A numen personale ezzel szemben személynek és nem helynek istene: ahol híve, az ember van, ott van jelen ő maga is. Nincs helyhez kötve, s ha megnyilvánul és cselekszik, azt mindig az emberrel személyes kapcsolatban, az ember üdvösségére teszi. Így is történt Ábrahám, Izsák és Jákob életében, amint a Genezis elbeszéli. Sorsuk egy-egy döntő fordulóján megszólal bennük az Isten, és gondviselő akaratának útjára irányítja őket. A pátriárkák hisznek az isteni szónak s ez igazzá teszi, az ég és a föld urának híveivé avatja őket. Nem természeti erő, nem is kozmikus hatalom ez az Isten, hanem „az ígéret Istene", aki ugyan földi jólétet ígér, de valami, a földieket meghaladó üdvösség reményét kelti bennük, s ezzel ösztönzi őket a jövő útjaira.

Mindebből leszűrhetjük, hogy a Kivonulás fent idézett szövegében, amely döntő hatással volt az ószövetségi istenkép kialakulására, Jáhve nem úgy jelenik meg, mint egy a népek istenei közül, ahogy az a vallástörténeti körülményekhez képest várható volna, hanem mint maga a személyes Megnevezhetetlen, az ősatyák gondviselő Istene, aki ugyanakkor mégis nevet ad megnevezhetetlenségének. Ezzel ő maga teszi lehetővé, hogy segítségül hívhassa Izrael, ő maga teremt személyes viszonyt népével s lép be történeti életébe, hogy általuk – tagadásuk által is – végbevigye üdvözítő művét a világban.

A próféták monoteizmusa és a Messiás

A mondottakból korántsem következik, hogy Jáhve hite már Mózes idejében szoros értelemben vett tudatos egyistenhit (monoteizmus) lett volna Izraelben. Másrészt azonban a racionalista bibliakritika ellenkező állítása sem bizonyítható, miszerint Izraelben az egy igaz Isten hitét az ősatyák többistenhite (politeizmus), majd pedig Jáhvénak Mózes által bevezetett kizárólagos kultusza (monolátria) előzte volna meg. A helyes történeti megítélés érdekében különbséget kell tennünk a vezetők és a nép istenhite, valamint az elméleti és gyakorlati monoteizmus között. Kétségtelen, hogy – ha későbbi kiegészítésnek tekintjük is Mózes ötödik könyvének, a Deuteronomiumnak némely határozott kijelentését, mint például „Jáhve az Isten… és senki más" (4,39)4 –, Mózes és Izrael többi vezetői megkövetelték, hogy a népnek „más istene ne legyen" (Kiv 20,3). S ha az egyszerű nép nem is tudta teljesen kivonni magát a környező népek természeti erőket istenítő vallási kultuszának hatása alól, a vezetők sohasem ismerték el az ilyen kultuszok érvényességét, más szóval gyakorlatban monoteisták voltak.

Különben Izrael istenhitének fokozatos fejlődése a gyakorlati monoteizmusból a tudatos egyistenhit felé könnyen megérthető, ha az emberi megismerés általános érvényű lélektani törvényszerűségére gondolunk. Ez a törvényszerűség abban áll, hogy gondolkodásunkban a konkrét valóság, a megtapasztalt és átélt tény mindig megelőzi az elvont fogalmakat, általános eszméket, elméleti igazságokat és elveket. Sőt az eszmék és igazságok felismerésére csakis hosszas elvonatkoztatási folyamat során jut el az ember. De ez nemcsak az egyéni gondolkodásra, hanem a népek kulturális fejlődésére is áll, s főleg áll a vallási és erkölcsi eszmék tudatosulására, még akkor is, ha ezek isteni kinyilatkoztatásból erednek. Bármit ismerjen is meg az ember, azt mindig emberi módon, adott történeti helyzetében és kulturális fejlődési fokán ismeri meg. Ez a tény a kinyilatkoztatás történetében is mint fokozatos tudatosulási folyamat jelentkezik. Krisztus előtt a 13. században Izrael még nem volt képes arra, hogy valami elvontabb vallási tanításból ismerje meg az Istent, de Egyiptomból való kiszabadulásának és önálló néppé válásának történetében valóságosan átélte üdvözítő jelenlétét és hathatós segítségét.

A tudatos monoteizmus a próféták igehirdetése nyomán, főleg Izajás hatására, talán csak a 8. században kezd elterjedni a nép között. De ezt a prófétai igehirdetést sem bölcseleti meggondolás, hanem az Izrael Istene iránt érzett hűség sugallja. Más népek isteneinek imádása a Jáhvéval kötött szövetség megszegése – Ozeás próféta szerint „házasságtörés" (2,4). De a hűség érzésének gyökereként egyre tudatosabbá válik, hogy a népek istenei nem istenek, hamisak, holtak, végeredményben „semmik" (Iz 2,8; 10,10; 19,3). Velük ellentétben Jáhve „az élő és igaz Isten, az örök Király" (Jer 10,10)

A hamis istenek ellen megindult prófétai küzdelmet még csak fokozza Jeruzsálemnek a 6. században történt elpusztítása, és a népnek Babilonba való áttelepítése. Izrael ott egy hatalmas birodalom isteneivel és fényes vallási kultuszával találkozik, s a hitehagyás veszélye fenyegeti, annál is inkább, mivel a kor emberének értékelésében a birodalom hatalma isteneinek hatalmát mutatja. Érthető tehát, hogy az 5. században a babiloni fogság végét és Izrael visszatérését atyái földjére a próféták úgy hirdetik, mint Jáhve győzelmét: a babiloni hatalom pusztulása a hívő zsidóság szemében egyet jelentett a birodalom isteneinek alkonyával. A halottnak hitt Izrael azonban nem pusztul el, mivel az ő Istenének, Jáhvénak hatalma örökkévaló. Izajás próféta könyvének ebből a későbbi korból való kiegészítő részében világosan kifejezésre jut a meggyőződés: mindaz, ami e világon van, a hatalmasok és isteneik is, mint a mező virága, elenyésznek, de Jáhve szava örökre megmarad (40,4 és 6–8). „Én, Jáhve vagyok az első, és a legutolsókkal is én vagyok… rajtam kívül nincsen más isten" (41,4 és 44,6). A próféta ajkán újra felhangzik az égő csipkebokorból hangzó istennév: „Én vagyok" – népemmel, veletek vagyok! Mint annak idején Egyiptomból, most Babilonból szabadítja ki népét Jáhve, s a pusztulás földjén, a reménytelenségben ő Izrael egyetlen reménye, mert ő az egy igaz Isten, az Örökkévaló.

Ez a világos és határozott prófétai monoteizmus kétségtelenül tisztultabbá és szellemibbé teszi az ószövetségi istenképet. Hatására egyre tudatosabbá lesz Izraelben, hogy Jáhve az egy igaz Isten, ég és föld teremtője, minden nép örökkévaló Ura és igazságos ítélőbírója. Ő Izrael Szentje, aki megközelíthetetlen fenségében uralkodik, s akinek színe előtt csak oldott saruval állhat meg az ember. Ő az a „rejtőző" Isten (Iz 45,15), aki minden titokzatossága ellenére mégiscsak megnyilvánul népe életében és prófétái szavában. Ő az a szövetségéhez hűséges Isten, aki Izrael minden hűtlensége ellenére is kitart üdvözítő szándéka mellett. De ő az ítélet Istene is, aki szent haragjának napján elpusztítja népe ellenségeit, az istenteleneket, Izrael hűtlen fiaival együtt. Az ítélet azonban nem az utolsó szava. Ő az az üdvözítő Isten, aki végül is összegyűjti népének hívő maradékát, és velük együtt minden megtért népet részesít üdvösségének áldásában. A megközelíthetetlen Isten immár maga közeledik teremtményéhez. Az egy igaz Isten hitével együtt, a fenyegető ítélet félelme és a megígért üdvösség reménye is egyre határozottabban jut kifejezésre a prófétai szóban, és egyre tudatosabbá válik a nép lelkében. Közelednek azok a végső napok (eschata), amikor minden prófétai szó beteljesül: Jáhve végre elküldi a Messiást, akiben felragyog nevének dicsősége a népek fölött. Ő lesz az, akiben megnyilvánul Jáhve büntető haragja, de üdvözítő szeretete is. Ő lesz az, akiben új és örök szövetséget köt hívő és megtérő zsidóval és pogánnyal egyaránt. Ő lesz az, aki valóra váltja Isten országát: az istenfélelem, igazságosság és béke uralmát a földön.

A Messiás alakja nélkül az ószövetségi istenkép nem volna teljes. Az a kettősség, ami ebben az istenképben sajátságos feszültséget teremt, a Messiás személyével egyszerre valóságossá és emberivé válik: a megnevezhetetlennek emberi neve lesz, a rejtőzőnek és titokzatosnak emberi arca, a megközelíthetetlen pedig mint embertárs lép közénk. Ő az ítélet és az üdvösség: az istentelenség pusztulása és Isten igazának végső győzelme. Benne végleg és egészen velünk lesz az Isten, hogy szeretetének üdvözítő közösségében mi is vele lehessünk.

Jézus és az Isten országa

Jézus a mai bibliakritika szerint valószínűleg sohasem mondta magáról, hogy ő a Messiás. Nyilván el akarta kerülni, hogy félreértsék és politikai jelentést tulajdonítsanak küldetésének. Az adott körülmények között ennek meg is volt a veszélye. De ha nyíltan nem mondta is, úgy cselekedett, mint aki a Messiásnak tudja magát.5

Igehirdetését mindjárt ezekkel a sajátosan messiási jellegű szavakkal kezdi: „Az idő betelt, és Isten országa közel van: térjetek meg és higgyetek az evangéliumnak" – higgyetek Isten országa örömhírének (Mk 1,15). A prófétai ígéretek nyomán pontosan ezt az örömhírt várta a nép a Messiástól.

De kérdés, hogy Jézus valóban azt hirdette-e, amire a nép várt. Mit gondolt ő voltaképpen Isten országáról? Hogyan látta küldetésének viszonyát az eljövendő istenuralomhoz? Döntő kérdések ezek: megválaszolásuktól függ, milyen képet alkotunk magunknak Jézusról, s ennek nyomán hogyan alakul ki újszövetségi istenképünk.

Előbb már láttuk, hogy Isten országa Jáhve nevének egyetemes kinyilatkoztatása és uralmának végső megvalósulása Izraelben és minden nép között. Jézus idejében azonban a zsidóság javarészének gondolkodásában végzetesen összekeveredtek ennek az uralomnak vallási és politikai vonatkozásai. A Messiástól azt várták Jézus honfitársai, hogy nemcsak az egy igaz Istent nyilatkoztatja ki minden népnek, nemcsak az ő vallási uralmát terjeszti el az egész világon, hanem azt is, hogy a zsidó népet felszabadítja a római uralom alól, és a dávidi teokrácia mintájára visszaállítja Izrael politikai függetlenségét. Sőt, hogy az egyetemes istenuralmat éppen a választott néppel valósítja meg. Az evangéliumokból nyilvánvaló, hogy Jézus Isten országának ezt a politikai felfogását kereken visszautasította.

Ezzel a felfogással azonban egy sajátos eszkatológiai szemlélet párosult, amit Jézus lényegében már nem utasított vissza. A nép javarésze azt várta, hogy Isten uralma az emberiség történeti létének végső korszakában egészen váratlanul és meglepetésszerűen valósul meg, mintegy rátör a világra: a Messiás megjelenését apokaliptikus események, kozmikus katasztrófák fogják kísérni, ég és föld erői megrendülnek, az isteni ítélet elsöpri a választott nép ellenségeit, az istenteleneket – ekkor ragyog fel végre Jáhve neve, ekkor teljesül be Isten uralma a világon.

A 20. század húszas éveiben, Geschichte der Leben-Jesu-Forschung című munkájában Albert Schweitzer hívta fel újra a figyelmet erre a késő-ókori zsidóság körében erősen elterjedt eszkatologikus vallási szemléletre.6 Szerinte ez a Sitz im Leben az ószövetség végső időszakának az a vallási világa, amelyben, és csakis ebben, Jézus alakját hitelesen meg lehet érteni. A liberális teológia merőben etikai Jézus-képe hamis7, mert nem veszi tudomásul, hogy Jézus ebben a vallási környezetben lépett fel mint a végső idők beteljesedésének prófétája. Az evangéliumi örömhír lényegében nem más, mint annak meghirdetése, hogy Isten eszkatologikus uralma immár közvetlen megvalósulása előtt áll. Jézus vallási és erkölcsi tanítása, a hegyi beszéd és a példabeszédek, de ördögűzése, gyógyítása és egyéb csodatette is, mind ennek a küszöbön álló istenuralomnak előkészítése a lelkekben: felhívás a megtérésre és Isten uralmának belső elfogadására. Schweitzer azonban addig megy ebben a következetes eszkatológiai szemléletben, hogy végül is Jézus halálában küldetésének tragikus csődjét látja. Szerinte Jézus tragédiája akkor kezdődik, amikor a nép vezetői visszautasítják Isten országának evangéliumát, és ő válaszként, mintegy erőszakkal, ki akarja kényszeríteni ennek az istenuralomnak eszkatológiai apokaliptikus megnyilvánulását. Utolsó húsvétján szinte keresi a halált Jeruzsálemben, mert ettől várja a meglepetésszerű isteni közbelépést. Halálából azonban nem az Isten országát győzelemre vivő Messiás támad fel. Az ősegyház hite a Feltámadottban, Schweitzer szerint, csak azt bizonyítja, hogy Isten másként valósította meg az üdvösséget, mint ahogy azt maga Jézus gondolta.

Ezzel ellentétben Charles Dodd kereken tagadja, hogy Jézus várta volna az istenuralom váratlan beteljesedését. Szerinte a legősibb evangéliumi szöveghagyományok arról tanúskodnak, hogy nem lehet Jézus valamennyi, Isten országára vonatkozó kijelentését a jövőre érteni. Némely kijelentése egyértelműen a jelenre vonatkozik, és nem egy kijelentésnek, amely úgy hangzik, mintha a jövőre vonatkoznék, igazában jelen értelme van. Mindez azt bizonyítja, hogy Jézus nem várta Isten országát, mert meg volt győződve róla, hogy ez az ő személyében már beteljesült.8

Melyik értelmezés felel meg Jézus eredeti szándékának? A keresztény bibliakutatók javarésze mind Schweitzer, mind Dodd felfogásából tanulva arra a meggyőződésre jutott, hogy Isten országának beteljesülését, úgy, amint Jézus beszélt róla, nem lehet sem a jelenben, sem a jövőben időzíteni. Jézus igehirdetésében ez a beteljesülés nincs időhöz kötve, és időtlensége miatt sajátosan kettős jellegű: már jelenvaló, de még eljövendő valóság.9

Isten uralma kétségtelenül már jelen van Jézussal. Jézus ugyanis kifejezetten hivatkozik arra, hogy csodatetteiben az a messiási jövendölésekben előre jelzett üdvözítő tevékenység valósul meg, ami az istenuralom beköszöntésének a jele: „A vakok látnak, a sánták járnak, a leprások megtisztulnak, a süketek hallanak, a holtak feltámadnak és a szegényeknek hirdetik az üdvösség örömhírét" (Mt 11,5). A bűnbocsátás hatalma (Mt 9,2–8) és a gonosz lélektől megszállottak megszabadítása, Jézus tulajdon szavai szerint, szintén Isten uralmáról, üdvözítő erejének működéséről tanúskodik: „Ha én Isten ujjával (erejével) kiűzöm a gonosz lelket, akkor már elérkezett hozzátok Isten országa" (Lk 11,20).

De nemcsak a messiási csodatettek, maga a messiási örömhír és Jézus tanítása is ezt a jelenlétet tanúsítja. Igehirdetésének első szavában már metanoiára, a merőben emberies gondolkodás és érzésvilág gyökeres cseréjére és megújítására, valódi belső megtérésre hív, mert Isten uralmát csak az képes igazán elfogadni, aki minden önző szándékot félretéve, őszintén megnyílik Isten szavának és üdvözítő kegyelmének. Ilyen értelemben hirdeti paradox módon a szegények, az éhezők, a sírók „boldogságát", mert ha tiszta szándékúak, bennük nincs mi megakadályozná Isten üdvözítő uralmát.10

A hegyi beszédben pedig szintén ebben a szellemben, az isteni parancsok merőben betű szerinti teljesítésével szemben szándékunk tisztességét és tisztaságát, életünk belső „igazságát" követeli: „Ha nem múlja fölül a ti életetek igazsága az írástudókét és farizeusokét, nem juttok be az Isten országába" (Mt 5,20). De aki úgy él, ahogy Jézus követeli, abban már jelen van Isten uralma.

Nyilvánvaló, hogy Jézus mindazt, amit tanítványaitól megkövetel, maga is életté váltotta. Ezért érzi magát feljogosítva arra, hogy minden földi érték feláldozása árán is, példájának követésére hívjon, sőt attól sem retten vissza, hogy tulajdon személyét, példájának követését tegye az Istenhez tartozás és az üdvösség kritériumává: „Aki tanítványom akar lenni, az tagadja meg magát, vegye föl keresztjét és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszti azt, de aki értem elveszti életét, megmenti azt" (Mt 16,24–25). Jézusban hinni vagy nem hinni, szavára megtérni vagy megátalkodni, őt megvallani vagy megtagadni az emberek előtt – mindennek már most döntő érvénye van Isten jövendő ítéletében: „Aki megvall engem az emberek előtt, azt én is megvallom Atyám előtt a mennyben. De aki megtagad engem az emberek előtt, azt én is megtagadom Atyám előtt a mennyben" (Mt 10,32–33).

Mindez arról tanúskodik, hogy szavain és tettein túl Jézus tulajdon személyében van jelen Isten országa. Origenész találó szavával: ő maga Istennek személyes megnyilatkozása és uralmának beteljesülése a világban: ő az autobasileia. Ezért mondhatja tanítványainak: „Boldogok vagytok, mert a ti szemetek lát és a ti fületek hall. Bizony mondom nektek: sok próféta és igaz kívánta látni, amit ti láttok, és nem látták, hallani, amit ti hallottatok, és nem hallották" (Mt 13,16–17). Boldog, aki Jézusban el tudja fogadni Isten üdvözítő uralmát! Boldog, aki benne meg nem botránkozik! (Mt 5,6).

De annak ellenére, hogy Jézussal és Jézusban ilyen sajátos módon megnyilvánul az üdvözítő Isten, a tény mégiscsak az, hogy „hatalmában és dicsőségében", teljes kozmikus megnyilvánulásában még nem jött el az Isten országa. Maga Jézus ismételten beszél a még eljövendő, váratlan és végleges beteljesedéséről. Az lesz az a végső idő, amikor nyilvánvalóvá lesz az Emberfiának teljes messiási hatalma, főleg az egyetemes világítéletnek és az igazak üdvözítésének szuverén isteni tettében. Akkor minden nép látni fogja az Emberfiát, hogy „eljön nagy hatalomban és dicsőségben" (Mt 24,30), „eljön Atyja dicsőségében, hogy kinek-kinek megadja, amit tetteiért érdemel" (Mt 16,27).

Ha tehát Jézusban mint Messiásban kétféle módon nyilvánul meg Isten országa: már most mint Isten üdvözítő uralma, a meghatározatlan jövőben pedig mint a végső isteni ítélet és üdvösség nyilvánvaló kozmikus megvalósulása, a kérdés az: mi ennek a kettős megnyilvánulásnak a teológiai értelme. Van-e jelentősége az újszövetségi istenkép megértése szempontjából, és mi az? A kérdés végül is arra irányul, hogy az isteni üdvösség jelen megvalósulásának nem az-e a valódi értelme és teljes megokolása, hogy Jézusban nemcsak üdvözítő erejével, hanem személyesen is megnyilatkozik az Isten.

Jézus, az Atya személyes megnyilatkozása

Állítható-e az újszövetségi iratok alapján, hogy Jézusban személyesen megnyilatkozott az Isten?

Erre a kérdésre csak akkor találhatunk kielégítő választ, ha meggondoljuk, mi az üdvösségtörténeti jelentősége annak, hogy a választott nép nem fogadta el Jézust mint Messiást. Ez a mondottak után azt jelenti, hogy a korabeli zsidóság nem volt hajlandó megérteni és nem is akarta minden következményével elfogadni azt a tényt, hogy Jézusban már jelen van és kifejti üdvözítő hatását Isten országa. A Messiásban ők Jáhve hatalmának és dicsőségének kinyilatkoztatóját, Dávid király uralmának helyreállítóját várták, nem pedig azt az alázatos istenszolgát, aki, éppen Jáhve uralmának elérkezésére hivatkozva, belső megtérésre és igaz életre szólította fel őket. Hitetlenségüknek az az üdvösségtörténeti jelentősége, hogy Isten üdvözítő uralma másként valósult meg, mint ahogy ők várták.

Jézus ezt előre látta, és amikor a nép vezetőinek hitetlensége nyilvánvalóvá lett, ki is jelentette tanítványainak, hogy „föl kell mennie Jeruzsálembe, sokat kell szenvednie a nép vezetői, a főpapok és írástudók részéről, azok megölik, de harmadnapon feltámad" (Mt 16,21). Az evangélista még két alkalommal megismétli ezt a döntő fontosságú jézusi kijelentést (Mt 17,22–23; 20,18–19), mert hangsúlyozni akarja, hogy Jézus tudatosan vállalta Isten szolgája, az Ebed-Jáhve sorsát, akiről a próféta századokkal előbb megjövendölte, hogy népe képviselőjeként magára fogja vállalni azok minden bűnét, halálának engesztelő áldozatával kibékíti népét az Istennel, és az egész emberiségnek megnyitja az üdvösség útját (vö. Iz 40–66. fejezeteivel). Nem szükséges, hogy itt részletesen foglalkozzunk a megváltás teológiájával. Az újszövetségi istenkép megértéséhez elég annyi, hogy éppen Jézus kereszthalála és megdicsőülése az a döntő fontosságú esemény, amiből mint minden emberi okoskodást és számítást meghaladó, üdvözítő isteni tettből a tanítványok megértették, hogy Jézus, a szó teljes értelmében, a Messiás: Isten személyes megnyilatkozása.

Ez a meggyőződés, mindjárt a tanítványok pünkösdi megvilágosodása után, meglepő határozottsággal jut kifejezésre Péter első igehirdetésében. „Az élet urát megöltétek – veti szemére a népnek –, de Isten feltámasztotta őt a halottak közül" (ApCsel 3,15), Isten „Úrrá és Messiássá tette azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek" (uo. 2,36). „Mit tegyünk, testvérek?" – kérdi a megrökönyödött nép. Péter válasza világos: „térjetek meg és keresztelkedjék meg mindegyiktek, Jézus, a Messiás nevében bűneitek bocsánatára, s akkor megkapjátok a Szentlélek ajándékát", a messiási üdvösséget (uo. 2,37–38).

Isten üdvözítő uralma valóban másként teljesedett be, mint ahogyan a nép várta. Nem „hatalomban és dicsőségben" jött el, hanem Isten szolgájának mindhalálig engedelmes életével, és erről tanúságot tevő halálával, Istennek felajánlott engesztelő áldozatával lett jelenvaló a világban. Jézus feltámasztásával Isten szuverén módon szentesítette ezt az új messiási üdvösséget. Benne új és végérvényes szövetséget kötött teremtményével. Új kegyelmi időt, az egyetemes üdvözülésre isteni „haladékot" ajándékozott az embereknek, hogy Jézusban megtalálják a hívő megigazulás és az istenes élet útját. A megdicsőült Jézus által kiárasztotta Lelkét Jézus híveire, zsidókra és pogányokra egyaránt, hogy a messiási üdvösség új közösségébe, az egyházba gyűjtse népét, amíg teljes nyilvánvalóságában el nem jön megígért országa. Lényegében ez az ősegyház egész hite és apostoli igehirdetése.

Ennek az igehirdetésnek középpontjában már Jézus, a megdicsőült Messiás áll, nem az Isten országa. Benne, akit Isten felmagasztalt és minden teremtménye urává tett, az ősegyház Isten öröktől való Fiát ismeri fel, aki engedelmesen vállalta emberi sorsunkat, és üdvösségünkért kereszthalált szenvedett. Pál apostol, valószínűleg egy még ősibb keresztény himnusz nyomán, ezekben az ihletett sorokban írja le Jézus egész messiási misztériumát:

„Ő, isteni mivoltában

nem tartotta az Istennel való egyenlőségét

olyasminek, amihez feltétlenül ragaszkodjék,

inkább szolgai alakot öltve

kifosztotta önmagát

és hasonló lett az emberekhez:

külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember.

Megalázta magát

és engedelmes lett mindhalálig,

mégpedig a kereszthalálig.

Ezért Isten felmagasztalta őt

és minden mást fölülmúló nevet adott neki,

hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd

a mennyben, a földön és az alvilágban,

és minden nyelv hirdesse

az Atya-Isten dicsőségére,

hogy Jézus Krisztus az Úr."

(Filippi levél 2,5–11)

Ez a Jézus az, akiben János evangélista meglátta az Atya emberré lett Egyszülöttjét, akiben Isten személyesen megnyilatkozott: „Istent soha senki nem látta: az egyszülött Fiú, aki mint Isten, az Atya keblén nyugszik, ő maga nyilatkoztatta ki nekünk" (1,18). Egy elragadtatott pillanatában Jézus lelkéből is kitört ez a tudat:

„Áldalak téged, Atyám,

mennynek és földnek Ura,

mert elrejtetted ezeket

a bölcsek és okosak elől,

és a kicsinyeknek jelentetted ki.

Igen, Atyám, így tetszett ez neked.

Atyám mindent átadott nekem:

senki más nem ismeri a Fiút, csak az Atya,

és az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú,

és az, akinek a Fiú ki akarja jelenteni."

(Máté 11,25–27)

Ezért meglepő, hogy János evangéliumában most már Jézus ajkán hangzik fel Isten önmagát kinyilatkoztató szava, az „Én vagyok". „Én vagyok a jó pásztor", mondja Jézus, aki üdvösségre vezetem azokat, akik hisznek bennem (10,11), de én vagyok az örök élet kenyere (6,35) és az üdvösség élő vizének forrása is (7,38): lelki ételük és italuk. „Én vagyok a világ világossága, aki engem követ, nem jár sötétben, mert övé az élet világossága" (8,12) – mondja ismét. Mi ez a világosság? Jézus maga, aki Atyjához vezet: „Én vagyok az út, az igazság és az élet: senki sem jut az Atyához, hacsak énáltalam nem" (14,6). Miért? Mert Jézusban maga az Isten van jelen és nyilatkozik meg: „Aki engem lát, látja az Atyát… Higgyétek nekem, hogy én az Atyában vagyok és az Atya énbennem" (14,9–11).

Az újszövetség égő csipkebokra Jézus, akiben személyesen nyilatkozik meg az Isten: benne a megnevezhetetlennek immár emberi neve van, a láthatatlannak emberi arca, a megközelíthetetlen pedig mint embertárs lép közénk és személyesen szólít meg minket, hogy mi is Atyánknak szólíthassuk őt Jézusban. Ő az egyszülött Fiú, akiben Isten egészen az embernek adja magát, de ő az az Isten képére és hasonlóságára alkotott teremtmény is, akiben az ember maradéktalanul Istené. Benne nyilatkozik meg előttünk személyesen az Isten, és benne vagyunk mi is az övéi. „Megismertettem velük nevedet, mondja az utolsó vacsorán Istennek, és meg is fogom ismertetni, hogy a szeretet, amivel engem szeretsz, bennük legyen és én őbennük" (17,26).

Ez az Isten, Jézus Krisztus Atyja, a Biblia Istene: az a felfoghatatlan, titokzatos és megközelíthetetlen abszolút lény, aki Jézusban visszavonhatatlanul nekünk adta magát, hogy mi, isteni szeretetének közösségében, örökre az övéi legyünk.

(Részlet az Istenkeresés c. kötetből. Pannonhalma 1991)

Jegyzetek

1 A következőkben J. Ratzinger Einführung in das Christentum (Kösel, München 1968) c. munkájának gondolatmenetét követem (84–102. oldal), de több helyütt kiegészítem. Az újszövetségi részt teljesen átdolgoztam.

2 Ilyen elutasító választ kap Jákob (Ter 32,30) és Mánuel (Bírák 13,18), amikor Isten nevét kérdi.

3 Ezt az istennevet az ókori népek közt egyedül a zsidók ismerték. A szöveg a nevet a héber haja (vagyok) igéből származtatja. Ezt a szóelemzést nem egy nyelvész kétségbe vonja. Ma általában azt tartják, hogy itt is, mint a Teremtésben előforduló több szóelemzés esetében, a szöveg a szónak teológiai és nem filológiai értelmezését adja. A név eredetéről nincs biztos etimológiai ismeretünk.

4 Vö. Mtörv 4,35; 6,4; 32,9.

5 Vö. Karl Rahner, Bemerkungen zur Bedeutunk der Geschichte Jesu für die katholische Dogmatik. Die Zeit Jesu. Herder 1970.

6 Albert Schweitzer, Geschichte der Leben-Jesu-Forschung. 6. kiadás. Tübingen 1951.

7 A liberális teológusok, mint Schleiermacher, Ritschl, Harnack stb. Kant és Hegel eszméit követve, az ember vallási és erkölcsi tudatának legtisztább kifejezőjét látták Jézusban, nem pedig az ószövetségi prófétai hagyomány sajátos kifejezőjét és a messiási jövendölések beteljesítőjét.

8 Charles Dodd, The Parables of the Kingdom. London 1935.

9 Vö. főleg Rudolf Schnackenburg, Gottes Herrschaft und Reich. 4. kiad. Freiburg/Br. 1965 és Oscar Cullmann, Christus und die Zeit. 3. kiad. Zürich 1962. Heil als Geschichte. Heilsgeschichtliche Existenz in NT. Tübingen 1965.

10 Vö. Jacques Dupont, Les Beatitudes II. La bonne Nouvelle. Paris 21969.


Vass Csongor: A szenvedő Igaz alakja az Ószövetségben: Jáhve szolgája

A dicsőséges Isten és a szenvedő Szolga. Első látásra paradoxon. Pedig a kereszténység tanítására épp ez a „paradoxon" vetít világos fénynyalábot. A következőkben szeretnénk átfogó képet rajzolni a Deutero-Izajás („másod-Izajás") könyvében és a 22. zsoltárban megjelenő szenvedő Szolgáról – és az említett igehelyekhez fűződő különböző interpretációkról. Nem könnyű ezt az átfogó képet megalkotni, mégis arra törekszünk, hogy minél több véleményt vonultassunk fel a témáról, és összegzésként megpróbáljuk kiválasztani a legvalószínűbbet.

Először is azt vegyük szemügyre, mi (ki) a szolga, mi a szenvedés a keleti ember, a zsidó ember világszemléletében, illetőleg a Szentírásban.

A szolga fogalom megjelenése az Ószövetségben; Isten szolgája

A szolga (héberül ebed) jelentése egy embernek egy úrhoz való viszonyában körvonalazható, adott társadalmi, szociális vagy történelmi helyzetben különböző módon értelmezhető. Megjelenik vallási töltettel is, amikor az Isten és az ember viszonyában alkalmazzák. Amikor a szolga szót halljuk, általában az alávetett, mindenben engedelmeskedni köteles emberre gondolunk, aki szinte teljesen alárendeltje urának, gazdájának. Nem így kell azonban értenünk a vallási értelemben használt szolga megnevezést. Az „Isten szolgája" megnevezéshez nem az alárendeltség, hanem a jóságos, igazságos, segítő Úrhoz való hozzátartozás jelentése társul, a biztonság, védettség képzete. Isten a jó Úr. Erre jó példa a zsoltárokban körvonalazódó Isten–ember kapcsolat (lásd pl. Zsolt 123,2).

Az Ószövetségben, illetve a bibliai hagyományban a „Jáhve szolgája" megnevezést megtalálhatjuk számos fontos üdvtörténeti személyre vagy csoportra vonatkoztatva, akik/amelyek Istentől kaptak megbízást a választottjai közt való működésre, szolgálatra. Ilyen személyek például az ősatyák – Ábrahám (pl. Ter 26,24), Mózes (pl. Kiv 4,10; Józs 1,2), Dávid (pl. 2 Sám 3,18), a próféták (pl. Ámosz, Izajás), Jób, vagy akár az eljövendő király, az új Dávid,…1

A szenvedés témája az ókori keleti népek irodalmában2

Az ókori Kelet embere – akárcsak ma mi is – nap nap után szembekerült a szenvedés nagy problémájával, és igyekezett megtalálni az értelmét. Egyiptomban és Mezopotámiában is fellelhetünk olyan bölcsességi kultúrát, amely az élet nagy kérdéseit próbálja megválaszolni. A világ eredete, a hatalom és az ember viszonya, az igazságtalanság stb. témák mellett fontos problémája ezeknek a nagy kultúráknak maga a szenvedés. Több erre vonatkozó irodalmi szöveg maradt ránk. Ezek közül a legfontosabbak: Egyiptomban A paraszt panaszai, Az életunt beszélgetése lelkével, Ipu-wer intelmei és Cha-Chope-Re seneb panasza, Mezopotámiában pedig A szenvedő beszélgetése jámbor barátjával (más néven a „Babiloni teodicea"), A Babiloni Jób című szöveg, az Ember és Istene (más néven a „sumér Jób"), A szenvedő igazról című óbabiloni szöveg stb. Ezeknek majdnem mindegyike nagy hasonlóságot mutat a héber bölcsességi irodalommal, leginkább a Jób könyvével, Deutero-Izajás (Iz 40–55) szövegeivel és több zsoltárral.3 (Zsolt 22, 31, 34, 39, 85, stb.)

A szenvedés a választott nép felfogásában

A választott nép, Izrael felfogásában a szenvedés és a rossz sors Isten büntetését jelentette. A héberek feltétlen összefüggést láttak az igaz élet és a boldog emberi sors, illetve a bűnös élet és a szenvedés között. „…a bűnösöket balsors üldözi, az igazaknak pedig jóval fizetnek." (Péld 13,21) Ha megfigyeljük a választott nép történetét, nagyon jellemzi az a felfogás és esemény-magyarázás, hogy az idegen népek betöréseit, a fogságo(ka)t, a különböző csapásokat stb. azzal magyarázzák, hogy a nép elfordult Istentől, ezért ő büntetéssel sújtotta népét, de amint Izrael lányai és fiai jó útra tértek, Isten újból megkönyörült rajtuk.

Azt, hogy Isten bünteti az ellene vétőt, a parancsainak nem engedelmeskedőt, egészen megértették, elfogadták. Azt azonban nem tudták megérteni, miért mégis a sok igazságtalanság, miért szenved oly gyakran az igaz is.

A zsoltárok könyvének jelentős része, mintegy egynegyede panasz-zsoltárokból áll. Ezekből kitűnik az Istennel szoros kapcsolatban élő ember hitvilága, aki végső elkeseredettségében is Istenéhez fordul. A 22. zsoltárban megjelenik Isten szenvedő szolgája, a kiválasztott igaz, aki nem a saját bűneiért vezekelt szenvedéseivel. A szenvedő szolga alakja tárul elénk Deutero-Izajás írásának egyes verseiben is. Leginkább a 37. zsoltár ad választ azokra a kérdésekre, amelyek a gonoszok kedvező sorsa és az igazak sanyargatottsága, szenvedése láttán merültek fel. „Ne irigykedj az elvetemültekre, ne féltékenykedj a gonosztevőkre: Mert mint a fű, csakhamar elszáradnak, s elfonnyadnak, mint a zöldellő növény. Bízzál az Úrban s a jót cselekedd, akkor a földön fogsz lakni és betelsz hűséggel" (Zsolt 37,1–3). „Kevés idő múlva a bűnös már nem lesz, a helyét sem találod, ha keresed. A szelídek pedig öröklik a földet, és élvezik a béke teljességét" (Zsolt 37,10–11).

Az Isten szenvedő Szolgája Deutero-Izajásnál (Iz 40–55) és a 22. zsoltárban

Deutero-Izajás könyve

Mára kétségtelen bizonyossággá vált, hogy az Izajás-könyv e része (40–55.) nem a Kr. e. 8. században élt „valódi" Izajás műve, hanem egy kétszáz évvel későbbi, a fogság idején működő próféta szövege. Az ismeretlen próféta, akinek művét, tanítását Izajás könyvéhez csatolták – vagyis a Deutero-Izajás – fellépése azzal az örömhírrel kezdődött, hogy az Úr közel van, a fogság már nem tart soká, szabadítót küld Isten a népének, ő maga vezeti ki őket (Iz 40,33–35; 42,13–16; 48,20; 52,11–12 stb.). „Nem éheznek és nem szomjaznak majd, nem bántja őket a nap heve, mert az terelgeti őket, aki könyörült rajtuk, az vezeti őket forrásvizekhez" (Iz 49,10).

„Az Iz 40–55 fejezetekben négy, egymással összefüggő szövegegység található, az ún. Ebed-Jáhve-dalok4, amelyek egy közelebbről meg nem nevezett Jáhve szolgájának küldetéséről és haláláról, valamint szenvedésének üdvösségszerző hatásáról szolnak."5 Ez a négy Ebed-Jáhve-dal az Iz 42,1–4 (5–9); 49,1–6 (7–9); 50,4–9 (10–11); 52,13–53,12.6

A négy Ebed-Jáhve dal7

Az első dal, a Szolga ünnepélyes bemutatása és beiktatása a mennyei udvartartás előtt. Teljes szövegében, kiegészítésével együtt (Iz 42,1–4; és kiegészítése az Iz 42,5–9) az Úr szavaként jelenik meg, „isteni beszéd stílusában íródott. Jáhve bemutatja szolgáját, méghozzá feltehetőleg az udvari életből kölcsönzött formában."8 Erre engednek következtetni az ünnepélyes (mintegy király előtti) bemutatás, fegyverzete megnevezése: a karizma, küldetése: az igazság elvitele a nemzeteknek, akik már várják azt, majd a szolga működése, aki nem erőszakos, „nem kiált, nem emeli fel hangját" (Iz 42,2a), „a megroppant nádszálat nem töri össze" (Iz 42,3a). Ő a kiválasztott, akiben kedvét találta az Úr, akire rálehelte Lelkét.

A második dal (Iz 49,1–6) a Szolga meghívása én-beszéd formájában Jeremiás meghívására emlékeztető módon. A szolga hangját hallhatjuk, aki hirdeti a távoli népeknek, a szigeteknek Jáhve dicsőségét – szorosan kapcsolódik tehát az első dalhoz. Elmeséli, hogy már az anyaméhben kiválasztotta őt az Úr, akárcsak Jeremiást, és ő tette erőssé a küldetés végrehajtására. Ezek után pedig a szolga panaszát olvashatjuk, mely szerint fáradozása hiábavaló, ez azonban nem szemrehányás, mert az Úrban való hűség nem lankadt benne a megpróbáltatás után sem; ezt mondja: „De igazságom az Úrnál van, és munkám jutalma Istenemnél" (Iz 49,4b); Jáhve válaszként megismétli megbízását, ezúttal még konkrétabban, hogy vezesse haza a nép maradékát, állítsa vissza Jákob törzseit és legyen a pogányok világossága, hirdesse a szabadító Jáhvét.

A kiegészítésben (Iz 49,7–9) Isten vigasztaló szavát találjuk: „Így szól az Úr, Izrael megváltója, Szentje, ahhoz, akit megvetnek az emberek, akit utálnak a nemzetek, a kényurak szolgájához: ?Királyok látnak majd, és felállnak, fejedelmek, és leborulnak, az Úr miatt, aki hűséges, Izrael Szentje miatt, aki kiválasztott téged.?"(Iz 59,7)

A harmadik dal (Iz 50,4–9/4–11)9 a Szolga vallomása igehirdető feladatáról és szenvedéséről én-beszéd formájában. Itt a szolga Jáhve iránti mély bizalmára és a szilárd elhatározására figyelhetünk fel leginkább, aki bátran vállalja a szenvedést és megpróbáltatást. „Hátamat odatartottam az ütlegelőknek, és orcámat a tépdesőknek; arcomat nem rejtettem el a gyalázás és köpködés elől. De az Úristen megsegít engem, ezért nem ér gyalázat; ezért tettem arcomat olyanná, mint a kovakő, és tudom, hogy nem szégyenülök meg. Közel van, aki igazságot szolgáltat nekem. Ki szállhat perbe velem?" (Iz 50,6–8b) Az ellenség előtt tanúsított helytállás és bátorság a siker jele. Felfedezhető az Ószövetség más hagyományainak hatása, leginkább a panasz-zsoltárok és Jeremiás siralmai motívumainak megjelenése.

A negyedik dal (Iz 52,13–53,12) a Szolga engesztelő szenvedését, diadalát és felmagasztalását beszéli el. A „dal két fő részből áll. Jáhvénak a dal keretét alkotó beszédéből (52,13–15 és 53, 11b–12), amely meghirdeti a szolga szenvedését és felmagasztalását. Ez a keret közrefogja a Szolga szenvedését szemlélők elbeszélését többes szám 1. személyben (53,1–11a), amelyben feltárul szenvedésének értelme és értéke: üdvösség sokak számára."10 Megjelenik a behelyettesítő szenvedés11: a szolga mások helyett, mások javára szenved. „Megvetett volt, és utolsó az emberek között, fájdalmak férfija és betegség ismerője, aki elől elrejtettük arcunkat; megvetett volt és nem becsültük meg őt. Pedig a mi betegségeinket ő viselte, és a mi fájdalmainkat ő hordozta; mi mégis megvertnek tekintettük, Istentől sújtottnak és megalázottnak." (Iz 53,3–5) Az idézett rész folytatásában tovább mesélik a szenvedést, hogy átszúrták miattunk, a mi bűneinkért, de ezért Isten felmagasztalja és megjutalmazza őt. Dicsőségén nemzetek ámulnak, királyok némulnak majd el.

A négy Ebed-Jáhve-dal felismerhetően kapcsolódik egymáshoz, mintegy folytatása az első a másodiknak, a második a harmadiknak – és így tovább. Felmerül a kérdés: vajon kire gondolt a szerző, amikor mindezt leírta – vagyis: ki ez a szenvedő szolga? Maga a próféta, valamelyik korábbi próféta? Vagy valamiféle általános prófétasors jelenik meg? Vagy egy király, esetleg egész Izrael, a választott nép, a „maradék"? Mi a célja vele Istennek? Ezek nagy kérdések, számos biblikus kutatót foglalkoztattak és foglalkoztatnak ma is. A vélemények is nagyon eltérőek. A kollektív értelmezés szerint a szolga egy közösség: Izrael, a választott nép, a nép világtörténelemben betöltött megbízásának szimbóluma. Ez értelmezés szerint felmerülhet a kérdés, hogyan lehet ezzel magyarázni a zsidó nép hányattatott sorsát a különböző fogságoktól a középkor átfogó antiszemitizmusán át Auschwitzig?

Az individuális értelmezés szerint a szolga egy egyed, e személy kilétére vonatkozóan azonban eltérnek a vélemények. A harmadik, köztes értelmezési lehetőség egyesíti a két elméletet, ez a korporatív személyiség – a közösség éntudatának megszemélyesítése.12 A legelfogadottabb a szolga individuumként való értelmezése, aki nem egyenlő Izraellel. „Így – egy minden oldalon a szélsőségek felé törő költői stílusban – nem szokás egy olyan személyről beszélni, aki a jelen vagy akár a közelmúlt világánál látható. Ha a szolga azonos volna egy kortárs prófétával, tehát például Deutero-Ézsaiással, akkor nem lenne szükség a hagyományos udvari formák alkalmazására; ha pedig múltbeli király lenne, akkor a prófétai eszközök pazar felvonultatása lenne szükségtelen. Az emberiség dolgainak és ismereteinek ilyen fajta transzcendálása egyértelműen a jövendölések világára utal."13 E vélemény Rózsa Hubánál is megtalálható: „A Szolga sorsáról elmondott alapkijelentések: a szenvedés, halál, sír, új élet, sokak megigazulása, a megalázott Szolga igazának elismerése, túlmutatnak a történelmileg lehetséges tapasztalatokon."14

Észrevették ezt az első keresztények is. Megérezték, hogy ezek jövendölés értékűek, és beteljesedni látták ezeket az igéket Jézus Krisztusban. A szinoptikus evangéliumokban nagyon sok hivatkozást találunk Deutero-Izajás Ebed-Jáhve-énekeire, amikor a szolgáról, a szenvedő igazról van szó. Nekünk, mai keresztényeknek, amikor ezeket az ószövetségi részeket olvassuk, egészen úgy tűnik, mintha Krisztus szenvedését, halálát és megdicsőülését olvasnánk.

Ugyanezt érezhetjük a 22. zsoltárt olvasva is.

A 22. zsoltár

A zsoltárok keletkezési idejére csak feltételezéseket találunk, de a legvalószínűbb az, hogy a fogság utáni időszak gyümölcsei. A zsoltárgyűjtemény végső összeállítása legkésőbb a Kr. e. 3. századra tehető.

Több zsoltárfajtát ismerünk: a hálaadó zsoltárokat, a királyzsoltárokat, himnuszokat, panasz-zsoltárokat stb. Mint már említettük, ez utóbbi a legnagyobb csoport, a 150 zsoltárnak mintegy negyede panasz-zsoltár. Ezek csoportján belül megkülönböztetünk egyéni és közösségi panasz-zsoltárokat.15

A 22. zsoltár a panaszdalok egyik legszebbike, legmélyebbike. A Jeromos Biblia-kommentár szerint a 22. zsoltár egyéni panaszdal.16 A „karvezető" utasítása az, hogy a zsoltárt A szarvastehén hajnalban kezdetű ének dallamára kell énekelni, amely tartalma szerint felidézi az üldözött szarvas halálos vergődését. A zsoltár egyes magyarázói szerint a szöveg három részre osztható.17 Mi azonban e helyen a Szent Jeromos Bibliatársulat által kiadott, a Neovulgáta alapján fordított Ó- és Újszövetségi Szentírás saját magyarázatában szereplő felosztást követjük. Eszerint a zsoltárnak két része van, az első rész a 2–22. versek sora, ez a tulajdonképpeni panaszdal, a második rész a 22–32. versek része, amely hálaének.18 Szintén itt olvasható, hogy a 22. zsoltár a királyok korai korszakában keletkezett, de többszörös kiegészítésen és módosításon ment át. A jelenlegi szöveg a fogság utáni időben jöhetett létre.19

Az első rész az Istenhez kiáltással nyit: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?" (Zsolt 22,2a) A szenvedő nagy kínjai közöttt, végső elkeseredettségében is Istenéhez kiált. Ott van ugyan a miért, de nem Istent hibáztatja. Nagyon szép emberi magatartást mutat nekünk ez a rész: a problémát, bármi legyen az, Istennel kell „megbeszélni". Nagyon érezhető ez az Isten és ember közti, közvetlen viszony. Aztán érvel, elmondja, miért kell hogy Isten mindenképpen megsegítse őt. Először is azért, mert ő Isten, benne bíztak a zsidó ősök is, és nem szégyenültek meg. Másodsorban pedig azért kell feltétlenül segítenie rajta az Úrnak, mert lesújtatott a halál porába, mert gonoszok zsinatja fogta körül, átlyuggatták kezét és lábát, mert elosztották maguk között ruháját és köntösére sorsot vetettek… A szenvedés leírása után a dicsőítés veszi kezdetét. Az Úrba vetett végtelen bizalom jele ez. Azért kéri a szabadulást, hogy életben maradva dicsérhesse az Urat az emberek között, hogy minden nemzet csak az Urat imádja, hogy utódai is mind őt dicsérjék.

„A legmegrendítőbb, legdrámaibb, egyúttal a legszélesebb távlatot megnyitó zsoltár. A véresen, halálosan, ugyanakkor méltatlanul szenvedő igaz már ?féregnek? érzi magát, szinte önkívületben vonaglik; de előrelátja, hogy értelme van érdemszerző kínjának: egyéni tragédiájának gyümölcse beérik majd a ?széles közösség? számára; az Úr előtt leborul minden nemzetség s boldogan magasztalja üdvözítő igazságát."20

Összefoglalás

Nekünk, mai keresztényeknek, mind az Ebed-Jáhve-dalokról, mind a 22. zsoltárról nehéz úgy beszélnünk, hogy azt ne vonatkoztassuk Jézus Krisztusra. Mintha csak a Máté-evangélium-beli szenvedéstörténetet olvasnánk! Vélhetőleg ez a legtöbb kereszténnyel így lenne.

Most hát nézzük egészében a szenvedő szolgát! A „két" elénk táruló szenvedő szolga-koncepció (individuum, illetve kollektivitás) nagyban hasonlít egymásra. Valószínű, hogy a két „alkotás" kapcsolatba került egymással, hatottak egymásra – például az átdolgozásokkor. Az Ebed-Jáhve olyan szolga, ki minden ember előtt csak példaként állhat. Szolga, ember, aki szenvedésében is az Úrra tud figyelni, hozzá tud menekülni, bizalma nem lankad, felfogja azt, hogy szenvedésének jutalma, értelme van – Istenre bízza magát.

A kereszténység első példaképe Jézus Krisztus. A zsidók több évezreden át várták a Szabadítót, akit Isten küld népéért, olyat, aki karddal érkezik, vér és jajgatás kíséri, és megszabadítja őket a római uralom alól. Ezzel szemben eljött Jézus, maga Isten, alázatos volt, emberek megvetettje lett, és nem ismerték fel őt. Az első keresztényeknek bizonyítani kellett, hogy Jézus valóban Isten fia volt, a várva várt Fölkent, és megmagyarázni a népnek, hogyan lehet az, hogy egy istent – az Istent! – ilyen csúfosan megöltek. „Az ősegyház Jézus szenvedésének és halálának megértését az Ószövetségre támaszkodva kereste, amelynek az Újszövetségben több fokozatát találjuk. A legősibb fokozat Jézus szenvedésére a szenvedő igaz üldöztetéséről, majd Isten által történt igazolásáról alkotott ószövetségi szemlélet alapján ad magyarázatot. Eszerint Jézus az ószövetségi szenvedő igazhoz hasonlóan ártatlanul szenvedett halált, Isten azonban igazolta őt azzal, hogy megdicsőítette a halálból való feltámasztása révén. (…) Jellegzetes példát nyújt erre a magyarázatra Jézus szenvedéstörténetében a 22. zsoltár szövegének alkalmazása is."21 Máté evangéliumában Jézus magára vonatkoztatja Deutero-Izajás szavait, többször hangsúlyozza, hogy az Írás beteljesedett benne. A keresztfán pedig a 22. zsoltár szavaival kiált az Atyához (Zsolt 22,2): „?Elí, Elí, lemá szabaktáni??, azaz ?Istenem, Istenem, miért hagytál el engem??" (Mt 27,46b)

Láttuk, hogy a kutatók nagyrésze a szolga kilétét kutatva azt vallja, hogy nem lehet sem egy múltbeli, sem egy jelenbeli személy – a szöveg létrejöttének időbeliségéhez viszonyítva –, a szöveg stílusa inkább a jövendölésekre emlékeztet. A szentírók az Istentől kapott, sugalmazott tanítást nem tudták másként megfogalmazni, mint saját gondolkodásmódjuk, fogalmaik, sztereotípiáik révén, amelyek nekünk ma nem mindig egyértelműek. Most is hasonló a helyzet.

A legvalószínűbbnek azt látjuk, hogy ezek valóban jövendölések, amelyek már beteljesedtek Jézus Krisztusban, és amelyeket akár nekünk is be kell teljesítenünk, alkalomadtán – a szenvedő szolga jellemének és hűségének a magunk életébe való átültetése révén.

Felhasznált források

Rad, Gerhard von, Az Ószövetség teológiája II. Budapest 2001.

Rózsa Huba, Üdvösségközvetítők az Ószövetségben. Budapest 2001.

Rózsa Huba, Ószövetségi bevezető (Kézirat gyanánt belső használatra), Gyulafehérvár 1996.

Sulyok Elemér, Találkozások a Szentírással. Pannonhalma 1996.

Ablonczy Dániel, Zsoltárok könyve I. Budapest 1998.

Hajdók János, Zsoltárkönyv. Budapest 1978.

Brown, R. E. – Fitzmayer, J. A – Murphy, R. E. (szerk.), Jeromos Biblia-kommentár. Budapest 2003.

Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján, Szent Jeromos Bibliatársulat, Budapest 1997.

Jegyzetek

1 Vö. Rózsa, Üdvösségközvetítők… 200–201.; Rad, II. 221.

2 Vö. Rad, II., Az Ószövetség világ- és emberképe és a Krisztus-hit c. fejezet – 282–297.

3 Vö. Rózsa. Ószövetségi bevezető. 216.

4 Az Ebed-Jáhve-dalok megnevezést B. Duhm vezette be a szakirodalomba (Die Theologie der Propheten. 1875; Das Buch Jesaja überzezt und erklärt. Göttingen 1892), amikor megállapította létezésüket és elkülönítette őket az Iz 40–55. fejezetek összefüggésében. A megnevezés azóta elfogadott lett a kutatók körében. Vö. Rózsa, Üdvösségközvetítők… 195–196.; Sulyok, 121.

5 Rózsa, Üdvösségközvetítők… 196.

6 A zárójelben szereplő versek későbbi kiegészítések, amelyek az eredeti részekből kiindulva továbbértelmezik a Szolga küldetését. – Ez a vélemény azonban nem egyezik minden kutató elgondolásával. Vita az első három dal esetében merül fel. Két meghatározó felfogás alakult ki: a kompozíciótörténet (nem tesz különbséget a kiegészítések és az eredeti közt) és a redakciótörténet (szerinte folyamatos feldolgozás eredményéről van szó) – lásd Rózsa, Üdvösségközvetítők… 196–197., 204–206.

7 Az Ebed-Jáhve-dalok részletesebb elemzését, értelmezését lásd. Rózsa, Üdvösségközvetítők… 229–287.

8 Rad, II. 216.

9 Az Iz 50,10–11. fejezeteket, ahol már valaki más beszél a szolgáról, egyes kutatók (Kaiser, O.; Saebt, M.; Werlitz, J.) a harmadik dal kiegészítésének tekintik.

10 Rózsa, Üdvösségközvetítők… 270.

11 A behelyettesítő szenvedésről bővebben lásd. Rózsa, Üdvösségközvetítők… 222–229.

12 Bővebben lásd: Rózsa, Üdvösségközvetítők… 216–220.

13 Rad, II. 221.

14 Rózsa, Ószövetségi bevezető. 170.

15 A keletkezésre és a zsoltárfajtákra vonatkozóan bővebben lásd: Rózsa, Ószövetségi bevezető. 198–203.

16 Kselman, John S. – Barré, Michael L., Zsoltárok könyve. In: Brown, R. E. – Fitzmayer, J. A – Murphy, R. E. (szerk.), Jeromos Bibliakommentár. 812.

17 Vö. Ablonczy, 62.

18 Vö. Ó- és Újszövetségi Szentírás a Neovulgáta alapján. 563. a Zsolt 22. jegyzeteiben.

19 Uo.

20 Hajdók, 50.

21 Rózsa, Üdvösségközvetítők… 282.


Tibori Szabó Zoltán: A Boldog és a Fogoly

Minden évben május 23-án emlékeznek meg Magyarországon és mindenhol másutt, ahol magyarok élnek, báró Apor Vilmos néhai győri katolikus püspökről, aki a második világháború végén vértanúként költözött el e világból. Ilyenkor pompás ünnepségeket rendeznek, Apor-napokat, misékkel, lovagrendek részvételével, Apor Hölgyegylettel és drága étteremben elköltött jótékonysági vacsorával hangsúlyozva azt, hogy a magyar nemzet mennyire hálás annak az embernek, aki igazi hősként viselkedve, 1945. március 30-án, a front átvonulásakor, életével fizetve megvédett néhány magyar asszonyt és lányt a szovjet katonáktól.

Az erdélyi származású Apor püspököt, akit már kortársai is

„a szegények püspökeként" tartottak számon, 1997. november 9-én II. János Pál pápa boldoggá avatta. Igazán megérdemelte, kiváló személyisége volt a 20. századnak. A legvadabb zsidóüldözés idején bátran szembefordult az elszabadult antiszemita kurzussal, és püspöktársait egységes fellépésre akarta rábírni. A váci püspöknek írt levelében ekképpen fogalmazott: „…az antiszemitizmust nem lehet helyeselni. A pápától le, az utolsó püspöki karig, el kell ítélnie ezt minden papnak".

Ilyenkor, május végén, amikor szinte minden templomban a vértanú püspökre emlékezünk, rendszerint elhangzik halálának körülményeivel kapcsolatban: amikor 1945. március 30-án szovjet katonák a győri Püspökvár óvóhelyéről a fiatal nőket el akarták vinni „munkára", Apor Vilmos szembeszállt a szovjet kapitánnyal, és azt ajánlotta, a lányok helyett férfiak és idős nők menjenek dolgozni a kaszárnyába; vita közben a tiszt rálőtt, s a püspök április 2-án belehalt sérüléseibe.

Soha senki nem mond többet. […] Magam viszont lefordítottam magyarra dr. Aurel Socol memoárkötetének azt a részletét, amelyben a győri püspökségre Emil Hatieganuval, az Észak-Erdélyi Románok Nemzeti Közösségének elnökével együtt internált kolozsvári román ügyvéd a nagy püspök halálának körülményeit részletesen ismertette […].

Aurel Socoltól bárki megtudhatta, hogy miután a püspökség pincéjében meghúzódott családok asszonyait és lányait Apor Vilmos püspök megmentette, s az egyik orosz tiszt emiatt dühében gépfegyversorozattal leterítette, a súlyosan megsebesült püspöknek a kórházba szállítására a pincében lapuló magyar férjek és apák közül senki sem ajánlkozott. Elsőnek egy román ember akadt, maga Aurel Socol, a fogoly, majd egy Felvidékről érkezett másik ember, akik a sebtében összetákolt hordágyon fekvő püspököt a frontvonalon keresztül a három kilométernyire lévő győri kórházba elcipelték.

[…]

Ilyenkor, május végén, amikor nagy felhajtással, pazar ünnepségekkel szoktunk mindenütt vértanú püspökünkre emlékezni, nekem mindig ez a „kínos csend" jut az eszembe. Meg az, hogy Socol Bubinak – ahogyan őt a kolozsváriak hívták –, aki ezeket a sorokat a múlt század hatvanas éveiben vetette papírra, hogy aztán nemsokára maga is itthagyja ezt a világot, soha nem mondtunk köszönetet azért, hogy fogolyként fogvatartójában felismerte az igaz embert, és megpróbálta megmenteni. Nem rajta múlt, hogy nem sikerült. „Fájdalom – írta visszaemlékezése végén –, a katolikus húsvét vasárnapján Apor Vilmos püspök visszaadta nemes és merész lelkét Teremtőjének."

Május végén, boldog Vilmos püspök napján, mindig mélyen magunkba kellene néznünk.

Forrás: Szabadság, 2005. május 27.


Aurel Socol: Kényszerlakhelyen egy européernél

1944 egy október-eleji napján német katonatiszt lépett be a cellába, rápillantott a kezében lévő hivatalos papírra, majd így szólt: Socol öt percen belül legyen útra kész.

Három percre sem volt szükségem ahhoz, hogy elköszönjek és megöleljem a cellában lévőket. Az ötödik percben lekísértek a földszintre, ahova néhány pillanat múlva Emil Hatieganut is lehozták. A viszontlátás mérhetetlen örömével ölelkeztünk össze, az ablaknál visszakaptuk mindazt, amit elvettek tőlünk, majd két atlétatermetű civilnek adtak át; ezek egymás között magyarul beszéltek. A két alak felszólított, hogy kövessük őket, és meg ne próbáljunk eliszkolni, mert úgysem menekülhetünk. Taxival kivittek a pályaudvarra (a taxit mi fizettük), és ott felszállítottak egy nyugat felé haladó gyorsra. Kitartó kérdezősködésünkre azt válaszolták, legyünk nyugodtak, mert jobb helyre utazunk, de hogy hova, azt nem közölték. A fülkében elszívtam az én adagomat képező, Moravetztől maradt 2–3 cigarettát. Este érkeztünk Győrbe, a rendőrkapitányságra vittek, ahol egyenruhába öltözött „főnök" közölte velünk, hogy túszokként internáltak, hogy a szökést szigorúan büntetik, és hogy alázatosan és fegyelmezetten viselkedjünk. Ezt követően, az est sötétjének leple alatt, elvezettek a győri katolikus püspökség impozáns várépületébe. Itt a püspökség igazgatója vett át, felvitt az épület második emeletének egyik kétágyas, fürdőszobás szobájába, és magunkra hagyott.

Vendégként a „püspöki várban"

A régóta vágyott fürdőzés után jót aludtunk a kényelmes, puha ágyakban. Reggel ismét megjelent a püspökség igazgatója, és közölte velünk, hogy a „püspöki vár" területén a püspök vendégeinek számítunk, onnan azonban nem távozhatunk, s a rendőrség vigyáz arra, hogy kényszerlakhelyünket ne hagyjuk el. Elmondta azt is, hogy a püspök nemsokára fogad majd bennünket, pillanatnyilag azonban nem tartózkodik Győrben, és adatokat közölt a 11. századi Monte-Casinóval egyidős várról, amelyben többek között Napóleon is megszállt 1805-ben.

Kinéztünk az ablakon, és rájöttünk, hogy egy hatalmas, jól megépített, L alakú középkori várkastélyban vagyunk. Az L hajlatában bástya emelkedik, a várat pedig hatalmas középkori falak és mély árokrendszer veszi körül, amelyben három oldalról víz folyik, s csupán két oldalról lehet a várba bejönni, illetve onnan kijutni.

A kifogástalan kosztot a püspökség konyhájáról naponta három alkalommal hozták fel, a fürdővíz mindig meleg volt, a stílbútor gyönyörű. A falak legalább egy méter vastagok voltak, s így néhány napon át nagyon jól éreztük magunkat az előző „rezidenciákhoz" képest. A harmadik napon belépett a szobánkba a püspök, báró Apor Vilmos, egy magas, kimért, szigorú, inkább csontos, előreszökő orrú, hegyesedő hasú férfiú. Mai véleményem szerint az 1960 táján Franciaország elnökévé megválasztott de Gaullra hasonlított. Tökéletes mértéktartással és előzékenységgel kezelt (persze, ez Hatieganunak szólhatott; de engem is, rendkívül korrekt módon), megkérdezte, mire van szükségünk. Egyelőre olvasnivalóként a Vigília és a Katolikus Szemle néhány frissebb számát adta át, és biztosított, hogy a maga részéről a legnagyobb figyelmességgel kezelnek majd, ám a várfalakon kívül – mivel rendőrségi felügyelet alatt állunk – nincs mozgásszabadságunk. Mély benyomással volt ránk kimértsége, önuralma és civilizált jóindulata.

A következő napon egy felügyelő jelent meg szobánk ajtaja előtt, és attól kezdve állandó őrizet alatt álltunk.

A látogató

Néhány további nap elteltével, 1944. október 14-15-e körül, nagy meglepetésünkre valaki kopogtatott szobánk ajtaján, és benyitott: Teleki Ernő gróf volt (ma Kolozsváron él, az Alkony utca 17. szám első emeletén [a nyolcvanas években hunyt el – a ford. megj.]). Nagy szívélyességgel üdvözölte Hatieganut, akit sok éve ismert, és akivel őszintén megbecsülték egymást (amint ezt maga Hatieganu mondta nekem). Aztán velem is kezet fogott, hogy megismerkedjünk. Lelkesedéssel magyarázta, hogyan sikerült rávennie távoli rokonát, gróf Teleki Bélát, az Erdélyi Párt elnökét, hogy lépjen közbe. Rávették a Lakatos-kormány Henyei nevű külügyminiszterét arra, hogy az észak-erdélyi románság képviselőjét vegye ki a németek kezéből, nehogy máshova deportálják, és ott a nácik lemészárolják; ezt a cselekedetet ők humanitárius és politikai kötelességnek tekintették – így mondta –, s ezért tartanak a helyzet tisztázásáig kényszerlakhelyen egy magyar intézményben.

Teleki Ernő Budapesten találkozott Apor püspökkel, és amikor ez utóbbi beleegyezett az intézményében való elhelyezésünkbe, akkor intézkedtek Győrbe szállításunkról. Így került Hatieganu és kíséretében jómagam Győrbe. (Utólag szereztem tudomást arról, hogy a Bukaresti Rádió ismételten felhívta a figyelmet a rosszabbtól való megmentésünkre.) Teleki biztosította Hatieganut, hogy nem deportálnak. Meghatott – főképp abban a felfordult és zavargásos, fejetlenséggel jellemezhető időkben – közbenjárása.

Miután elbúcsúzott, az épület bejáratánál megjelent a helyi rendőrfőnök, akit arról értesítettek, hogy „egy Teleki nevű újságíró a románokkal akar beszélni, ami szigorúan tilos". Erre Teleki felvilágosította, hogy tévesen tájékoztatták, mivel ő nem újságíró, hanem Teleki Ernő gróf, a felsőház tagja, s hogy különben már beszélt „a románokkal", a rendőrkapitány pedig túl későn érkezett. Hozzátette, hogy kész erről rövid nyilatkozatot írni, amit meg is tett.

A magyar rezsim

Persze, a felfordulás és az agitáció a front közeledtével egyre növekedett, november közepe táján pedig Szálasi államcsínnyel (és a németek segítségével) megragadta a hatalmat, és egész Magyarországon a terror uralma vette kezdetét. A püspök folyamatosan tájékoztatott a fejleményekről. Mélyen fasiszta- és náciellenes volt, bár ezt nyilvánosan nem mutathatta ki. Személyesen azonban sok emberen segített. Velünk igazi européer módjára viselkedett, ám Szálasi hatalomra kerülését követően csaknem ugyanannyira veszélybe került, mint mi magunk. Négy-öt naponként nyilas csoportok érkeztek a püspökségre, elkoboztak mindent, ami kezük ügyébe esett, szobánkba is bejöttek, és ilyesmiket mondtak: büdös oláhok, árulók és bolsevikok, tudjátok meg, hogy néhány napon belül felakasztunk benneteket – ahogyan ezt megérdemlitek –, s ha ez a pap (és a püspökre mutogattak) védelmezni merészel benneteket, őt is „felkötjük" stb., stb.

Az antifasiszta front közeledett, a hatalmas épületbe beköltözött a német vezérkar. A külső falakra több tucat telefonkábelt szereltek fel, az udvaron pedig számtalan gépkocsi érkezett vagy indult. Civilizált szobánkban, a minőségi koszt mellett, sohasem tudhattuk, mikor jönnek, hogy „elvigyenek". Furcsa helyzet volt: egyfelől teljes kényelem, másfelől pedig állandósult életveszély.

A túlfűtött hangulat dacára a püspök továbbra is könyveket, füzeteket és ceruzákat szállított nekünk, 1944 karácsony szombatjának estéjén pedig – nem tudom, hogyan sikerült elintéznie a felügyelővel, aki a rendőrség, nem pedig az új szálasista hatalom embere volt – meghívott a karácsonyfa gyertyáinak meggyújtására. Rövid időt töltöttünk lakosztályában, majd visszavonultunk szobánkba. Tájékoztatott a frontok helyzetét ismertető rádióhírekről is, és általában véve, az adott körülmények között rendkívüli nagylelkűséggel, kulturáltsággal és határozott merészséggel kezelt.

Jönnek a franciák

Azon a télen, meglepetésünkre, egy éjszaka bejött hozzánk a tiszti egyenruhába öltözött Desbordes Jenő székelyföldi földbirtokos (távoli francia eredetű volt, nevét a magyarok is Debórnak ejtették ki), aki igazi kalandorokra jellemző merészséggel elintézte a felügyelő félórányi eltávolítását, és – mivel decemberben Románia követségén is megfordult – meleg ruhát, sapkát, kesztyűt, télikabátot és 1000 pengőt hozott számunkra. Elmondta, hogy családjával (feleségével és öt gyermekével) együtt két szekérrel jöttek el a Székelyföldről, és hogy ott, Győrben szeretné elkerülni az Ausztria felé történő kötelező továbbvonulást, inkább ott vonuljon át rajtuk a front. Desbordes bátor és számunkra hasznos gesztusának varázsa lengte be ezt a kis epizódot.

Különben elég sok olyan arisztokrata gyűlt össze a püspöki várban, akik ott menedéket kaptak, s várták – mint bizonyos fokig felmentettek, mint régi kolostorokban a befogadottak – a front átvonulását.

Felettünk a front

Győrt mint ipari és vasúti központot a szövetségesek gyakran bombázták. Ilyenkor minket is levittek a vár boltíves, valódi katakombákra emlékeztető, hosszú és tágas pincéibe. Általában sikerült meggyőznöm a szolgálatos rendőrt, aki a pincék bejáratánál lévő hallszerű helyiség előtt maradt: engedje meg, hogy maradjak vele kinn, a levegőn. Hogy ne kelljen a sötét pincében maradnom, inkább a csillogó ég alatt álltam, mert láthattam a hatalmas ezüstös bombázók sorát és a fent zajló légi harcokat. Még fogadtam is vele cigarettában, hogy az éppen kioldott bombákkal melyik lehetséges objektumot vették célba. Rendszerint nyertem, mert jobban mértem fel az irányt és a távolságokat (és persze, mert szerencsém is volt), ő pedig lelkiismeretesen egyenlített, így vele együtt cigarettázhattam.

1945 februárban lehetett. A front csaknem hat hétre megállt Komáromnál (szlovákul talán Komarnónak nevezik a települést?). A „nyilasok" (Quem Jupiter perdere vult, prius dementat!) primitív butaságukban akkor azt mondták: „Most mi lendülünk ellentámadásba, és két hónap alatt Kolozsváron, három hónap múlva pedig a Kárpátok bércein leszünk". Ám a hathetes állomásozás után, egy éjszaka a szovjet hadsereg váratlan támadásba kezdett, és még azon az éjszakán megtett 52 kilométert, úgyhogy reggel a szovjet tüzérség már Győrnél volt.

Győr városa nagyjából három folyóra épült: a Rába, a Rábka és a Duna kis ága ott egyféle háromszöget képez, amelyet hidak kötnek a szárazföld többi részéhez. A hidakat a németek minden eshetőségre számítva tönkretették. Hogy ne essenek csapdába, mindazok, akik szálasista egyenruhát viseltek, illetve a rendfenntartó és elnyomó hatóság tagjai voltak, már korán reggel kutyástól-macskástól kereket oldottak.

A győri püspök

Reggel már nem találtunk őrt az ajtónk előtt sem, kimentünk a napra (március második felében jártunk), és azt hittük, szabadok vagyunk. Az udvaron találkoztunk a püspökkel, aki elmondta a nagy híreket, és a Hatieganu meg a püspök életkora ellenére, mind a hárman, a titkárral együtt, lelkesedve másztuk meg a vár négyzet alaprajzú tornyának lépcsőit. A torony tetejéről láttuk a nagy panorámát: ahogyan a keleti mezőkön a német tankok láncszerűen elhelyezve vonultak vissza, majd időnként meg-megálltak és lőttek, miközben a szovjet tankok félkörben nyomultak előre, majd azok is megálltak, hogy a németeket lőjék. Felettük légi csaták folytak, hatalmas és megismételhetetlen látvány volt. Tíz-tizenöt perc múlva a püspök betessékelt a pincékben lévő óvóhelyre.

Nemsokára a kapu előtt ismét láttam a német tankok visszavonulását, amelyeket szovjet tankok követtek és lőttek. Az udvaron megjelentek a tankok mögött rejtőzködő első szovjet katonák, előreszegezett fegyverrel, német katonákat keresve. Nyet nyemecki, mondtuk nekik, és erre ők feszülten továbbálltak.

A püspöki várban menedéket találó civilekből és a győri lakosok oda menekült részéből 300–350 fős társaság verődött össze a vár fő pincéjében. A kőből épült boltíves pince falain, a régi tartókban néhány fáklya égett, a kis áramfejlesztő pedig egy reflektort látott el elektromos árammal, hogy annak a fénycsíkja a hosszú pincét bevilágítsa. Bőröndökön és koffereken férfiak, nők és gyermekek sóhajtoztak, suttogtak, nyögtek és jajgattak – várták a tűzvonal továbbvonulását. Ám a győri harcok három napon át tartottak, és három napon keresztül egyik és másik oldalról is lőtték a várat ágyúval, tankkal és gépfegyverrel. A vastag falak biztos menedéket nyújtottak, s a gyilkos lövedékek csak az emeleti szobákba juthattak be, ha éppen az ablakot érte találat.

A hallban, ahonnan a pincébe vezető lépcsők indultak, csupán hárman maradtunk: Apor Vilmos püspök, egy gyulai szlovák származású, és szlovákul – tehát egy szláv nyelven – beszélő, Jeszenszky nevű orvos és jómagam, aki mindent látni akartam.

Kelet felől „barátok" érkeznek

Szovjet katonák csoportjai – vagy a haderő vastagjából, s nem pedig a felderítők közül kikerült katonák, akiket a háború és a harc pszichózisa felhevített – szórakozási lehetőségeket kerestek, ami – szerintük – annyi kínszenvedés után kijárt nekik.

Nagypénteken este, az ostrom harmadik napján, miután ez idő alatt nem hunytuk le a szemünket, négy részeg orosz katonatiszt jött be a hallba, és arra hivatkozva, hogy tudomásuk szerint a pincében nők is vannak, azt kérték, jöjjenek ki a fiatalabbak, akiket – mondták – katonai kamionokkal a hadsereg számára krumplipucolásra szeretnének elszállítani. Javaslatukból kilógott a lóláb: ugyanis mit számít a nem és a kor a krumpli megtisztításánál? A püspök azt válaszolta (szintén németül, ahogyan az orosz tisztek is szóltak), hogy szállítsák oda a krumplit, s majd megpucoljuk. Nem, erősködtek a tisztek. Akkor majd felrakunk mi a kamionokra kész, megtisztított krumplit a sajátunkból, de a nőket elvinni nem engedjük.

Végül: az orosz rulett

Erre az egyik tiszt (valamennyinek kezében gépfegyver volt, izgatottak voltak, és az ital miatt bizonytalanul álltak a lábukon) félre akarta taszítani a püspököt a pincébe vezető lépcső elől. A magas és határozott főpap azonban visszalökte és ráordított: Hinaus! (Kifelé! – németül, a ford.), és az udvar felé mutatott. A tiszt felemelte fegyverét, és egyméteres távolságból egy sorozatot rálőtt a püspökre, aki összeesett. A tisztek hirtelen felmérték cselekedetük lehetséges következményeit, és kereket oldottak az éjszakában.

Az egyik golyó homlokon találta, de átcsúszott a fejbőr alatt, és a tarkó fölött ment ki. Egy másik a karját, egy harmadik pedig a combját érte, a negyedik pedig, a legsúlyosabb, a hasába talált. A püspök felállt, rátámaszkodott a hozzá rohanó püspökségi igazgatóra, lement a lépcsőn, levált igazgatója karjáról, és széttárva karjait, másvilági mosollyal így szólt a pincében levőkhöz: „Nem bánom, amit tettem önökért" – majd ájultan összeesett.

A golyósorozat pillanatában Hatieganu, a történtek miatti kíváncsiságból megjelent a lépcsőn. Azonnal visszafordítottam, és a karjánál fogva letuszkoltam a lépcsőn. Nem akartam fölöslegesen exponálni. Amikor indultam volna vissza a sérült püspökhöz, akkor történt lejövetele a lépcsőn és összecsuklása. Alig tudtam vállammal kifogni nehéz testét esése közben, a kezemmel pedig erősen kapaszkodva a lépcső egyik oldalán lévő korlátba.

Jeszenszky doktor és az óvóhelyen tartózkodó néhány orvos megállapították, hogy a hasüregbe került golyó rendkívül veszélyes, a többi viszont könnyebb sérülés. Nehéz, tölgyfából készült hordágyat hoztak, s arra tettük rá az újra eszméleténél lévő püspököt.

A kórház körülbelül három kilométernyire volt, s odáig át kellett szelni az ostrom alatt álló város nagy részét, ahol könnyű- és nehézfegyverrel minden irányból egyaránt lőttek. Amikor felvetődött: ki vigye el odáig a püspököt – teljes csend borult a pincére. Azok közül a férjek és apák közül, akik feleségének, lányának „tisztességéért" a püspök feláldozta magát, senki sem jelentkezett a szállításra.

Egy püspök halála

Mivel annyira nemesen bánt velünk abban az elkutyult náci-nyilas világban, magára vállalva komoly és rendszeres megaláztatásokat, úgy véltem, kötelességem elsőként önkéntesnek jelentkezni. Rögtön utánam jelentkezett Kálnoky gróf, aki 1940-ig Massaryk Csehszlovákiájában élt, és akinek gyönyörű és természetes szerénységű bécsi felesége volt. De senki más nem ajánlotta fel segítségét. Többperces kínos várakozás következett, amelyben arra vártunk, hogy az érintettek elszégyelljék magukat, és legalább így fejezzék ki köszönetüket Apor püspök annyira áldozatos védelméért. Miután azonban önként senki sem jelentkezett, a sebesült lánytestvére, Apor Gizella, hat alkalmazottnak kiadta az utasítást, hogy velünk együtt szállítsuk testvérét a kórházba. A hordágy és a sebesült nagyon nehéz volt, s emiatt gyakran kellett cserélnünk a négy sarkánál. Az éjszaka sötétjében, amelyben csak a lángokban álló házak tüze világított, itt-ott leomló falak mentén haladt kis menetünk végig az utcákon, amelyek tele voltak német, magyar és szovjet katonák, asszonyok és lovak holttesteivel, és amelyeken megállás nélkül folyt a hol elszórt, hol sorozatos lövöldözés. Amikor egy-egy, a harcban felhevült járőrcsoporttal találkoztunk, megmutattuk nekik a kórház felé menetelésünk bizonyítékát, a súlyosan megsebesült „pátriárkát", ahogyan ezt nekik mondtuk. Amikor pedig egy-egy gépfegyversorozat sepert végig az utcán, letettük a hordágyat, és mellé guggoltunk, minél alacsonyabban, hogy a sorozat a fejünk felett mehessen keresztül. Végül megérkeztünk. Néhány bátor orvost találtunk a front által teljesen kifosztott, lepedők és világítás nélküli kórházban, akik egy petróleumlámpa és egy kézi elemlámpa fényénél, fertőtlenített bicskával nekiláttak a műtétnek. Az egyetlen remény az volt, hogy nagypéntek lévén, a püspök egész nap szigorúan böjtölt, belei üresek legyenek, és így elkerüljék a vérmérgezést.

Következett a visszatérés a várba. Csakhogy most már nem volt semmilyen nyilvánvaló magyarázatunk: nyolc civil, cigarettával a szájában és zsebre vágott kézzel hogyan menjen át a tűz hevében álló városon. Meg voltam győződve, hogy ebből a sétából nem térek vissza élve, mégis úgy gondoltam, meg kell tennem azt az utat. A becsület megkívánta. Egyik sötét saroktól a másikig osonva, bujkálva tátongó kapuk alatt, megint szaladva néhány tíz métert haladtunk, míg az égő házak által megvilágított ég alatt egyszer csak megpillantottuk a vár impozáns körvonalait. Mintegy 300 méterünk maradt hátra. Nos, csak most ne hagyna el a szerencse! És nem hagyott el. Miután az udvarra beléptünk, teljes sebességgel szaladtunk az udvar végén lévő pincelejárat hallja felé. Valaki egy kibontott konyakos üveget nyújtott felém, s azt hiszem, életemben soha nem esett jobban ital annál a véget érni nem akaró kortynál, amelyet megittam.

Fájdalom, a katolikus húsvét vasárnapján Apor Vilmos püspök visszaadta nemes és merész lelkét Teremtőjének. A templom kriptájába temették.

Forrás: Szabadság, 1998. május 25., 26., 28., 29.

Tibori Szabó Zoltán fordítása

Ifj. dr. Aurel Socol kolozsvári ügyvéd a második bécsi döntés után is Észak-Erdélyben maradt. Apja szintén ügyvéd, 1937-ben bekövetkezett halála előtt a Nemzeti Parasztpárt kolozsvári szervezetének elnöke, s az első erdélyi román politikus volt, aki nyilvánosan állást foglalt a formailag Alexandru Vaida-Voevod által vezetett, valójában II. Károly román király által irányított kormány ellen.

Dr. Aurel Socol, Bubi – ahogyan román és magyar barátai egyaránt nevezték – a „magyar világ" négy esztendejében az észak-erdélyi románságnak próbált jogi támogatást nyújtani. Ezenkívül titkára volt az Észak-Erdélyi Románok Nemzeti Közösségének (ÉERNK), és munkatársa a háború éveiben Kolozsváron megjelenő Tribuna Ardealului című román nyelvű napilapnak.

Hozzá fordultak a román parasztok és a városokban maradt románok úgyszintén. Mivel a Kolozsvár környéki falvakban kiterjedt ismeretségre tett szert, 1944 tavaszán a Felek-hegy környéki és a kolozsmonostori román parasztok irányítása alatt szöktették át a zsidókat az alig néhány kilométernyire lévő Romániába, ami számukra akkoriban az életben maradást jelentette.

Tevékenysége miatt Socol Bubit a magyar hatóságok letartóztatták, a kémelhárító és a Gestapo heteken át vallatta, majd néhány hónap múlva, gróf Teleki Bélának, az Erdélyi Párt elnökének közbenjárására Emil Hatieganuval, az ÉERNK elnökével együtt a győri római katolikus püspökségen kényszerlakhelyezték. Itt ismerte meg báró Apor Vilmos akkori győri püspököt, s – bár ezt nagyon kevesen tudják – a püspök mártírhalálának is szemtanúja volt.

Visszaemlékezéseit halála előtt, a hatvanas években vetette papírra, s azokat a kolozsvári Tribuna irodalmi lap jelentette meg 1991-ben, Furtuná deasupra Ardealului (Vihar Erdély felett) címmel. Ennek a memoárkötetnek az azóta boldoggá avatott Apor Vilmosról szóló részleteit adjuk most közre magyar fordításban […].

(Apor Vilmosra minden év május 23-án emlékeznek. Az Apor-napok keretében emlékmisét tartanak a Mátyás-templomban az Apor család, a történelmi egyházak, az Apor Hölgyegylet, valamint lovagrendek képviselőinek részvételével. Jótékonysági vacsorát adnak a Gellért Szállóban, amelyen előadások hangzanak el Apor Vilmos koráról, életéről, családjáról, továbbá a püspök szellemiségéről és hatásáról. A rendezvénysorozat bevételével vak és gyengénlátó gyermekeket, a Szent Ferenc Kórház életmentő műszereinek beszerzését, diákok taníttatását, valamint nagycsaládosokat támogatnak.)


Bura László: Vértanúk és hitvallók Erdélyben

Boldoggá avatási eljárások az erdélyi római katolikus egyházmegyékben

A román politika által „Nagy-Románia" néven emlegetett állam területe a második világháború idején lényegében minden irányban módosult, a román állam lemondott az első világháború után megszerzett területeinek egy részéről, így Besszarábiáról, a bolgár Dobrudzsáról, magyar vonatkozásban pedig a Székelyföldről, a Partium és Észak-Erdély egy részéről.

A magyar állam keretébe 1940 szeptemberétől visszakerült erdélyi területek egészét szovjet csapatok szállták meg, 1944 októberének végétől a szovjet katonai közigazgatás alá kerültek, 1945. március 6-án pedig, amikor Petru Groza kommunista kormánya vette át a hatalmat, Erdély ismét román közigazgatás alá került.

Az új román államhatalom megkezdte a társadalom szovjet-bolsevik elvek szerinti berendezését, a közigazgatásban is, a rendőri szervekben is vezető beosztásba helyezték a Román Kommunista Párt tagjait, az első választások (meghamisított) eredményei alapján az ún. Országos Demokrata Arcvonal (lényegében az RKP és a Szociáldemokrata Párt) győzött, politikai szövetségese pedig a (szintén kommunista vezetésű) Magyar Népi Szövetség lett.

A választásokat követően megkezdődött az ellenzéki pártok vezetőinek (és tagjainak) üldözése, bebörtönzése, majd fokozatosan az ún. „társutasoké" is, a szociáldemokratákat egyesítették a kommunista párttal, felszámolták a Magyar Népi Szövetséget, vezetőit bebörtönözték. Felszámolták az elit értelmiséget, majd a középosztályt. A romániai társadalomban is uralkodóvá vált a sztálinizmus, amelynek lényeges eleme a terror intézményesítése, a vallásellenesség, a harcos ateizmus, az ún. proletár internacionalizmus.

Az 1948. július 13-án elfogadott új alkotmányt követően a román kormány fokozott nyomást gyakorolt a katolikus püspökökre, hogy lazítsa kapcsolataikat a Szentszékkel. Takáts Lajos miniszteri rangú nemzetiségi államtitkár 1948. július 18-án Szatmárnémetiben elmondott beszédében ismertette a kormány álláspontját: a katolikusok tömörüljenek egy független nemzeti egyházba és álljanak a demokrácia mellé. Másnap a román kormány felmondta a Vatikánnal 1927-ben megkötött, 1929-ben ratifikált konkordátumot. Ezt követően a kormány hozzáfogott az egyházigazgatás átszervezéséhez, a püspököket nyugdíjazta, illetőleg eltiltotta főpásztori jogaik gyakorlásától. Romániában két római katolikus egyházmegyét ismert el: az Ókirályság (Regát) területén a iasi-it, Erdélyben pedig a gyulafehérvárit.

1948. október 1-jén kimondták a Rómával egyesült keleti szertartású (ún. görög) katolikus egyház felszámolását és beolvasztását az ortodox egyházba. Az ellenszegülőket, a Rómához hű papokat (néhány kivétellel), püspökeiket bebörtönözték.

Betiltották a katolikus sajtót, minden vallási jellegű egyesületet, a körmeneteket, a szabadtéri vallási szertartásokat, a papoknak megtiltották, hogy az utcán papi ruhát viseljenek. Az iskolákat államosították, az iskolai hitoktatást megszüntették.

1949. június 21-én letartóztatták Márton Áron gyulafehérvári püspököt, július 29-én feloszlatták a szerzetesrendeket, ingatlanaikat államosították, a szerzeteseket szétszórták.

Az előzetesen meghatározott politikai törekvés szerint, az egyház és a civil társadalom „lefejezése" céljából megrendezték Márton Áron, majd Pacha Ágoston temesvári püspök tipikusan koncepciós perét.

1950-ben, a stockholmi békekonferenciát követően, Romániában is megindították az ún. „békeharcot", az államhatalom ennek révén igyekezett befolyása alá vonni a szellemi életet is, az egyházakat is. A politikai szerepléstől vonakodó, a nemzeti egyházat létrehozni nem hajlandó katolikus püspököket az imperialisták kiszolgálójának nyilvánították. Néhány megalkuvásra kész, karriervágyó katolikus pap bevonásával az állami hatóságok ún. „békepapi mozgalmat" kezdeményeztek (indulásának helye szerint „marosvásárhelyi mozgalomnak" is mondták). A Szentszék késlekedés nélkül elítélte a szakadár jellegű mozgalmat, a vezetőjéül szegődött Ágotha Endre kanonokot kiközösítette, s kiközösítéssel fenyegette meg követőit is.

1951-ben a feloszlatott szerzetesrendek (ferencrendiek, Jézus Társasága) szétszórtságban élő tagjait egy-egy kolostorba internálták.

Az egyházi kormányzat zavartalansága érdekében addig elismert egyházmegyei központokat 1951. május 4-én rendeletileg megszüntették, kényszerlakhelyre hurcolták az utolsó, még szabadon levő püspököt is.

Az állam tovább próbálkozott az egyházszakadás kieszközlésével, minden egyházmegyében megkísérelte gyenge jellemű, karriervágyó és/vagy (erkölcsi támadhatóságra alapozottan) zsarolható papok beszervezését, beépítését; az egyház hivatalosnak tudott vagy vélt (titkos) ordináriusait sorra letartóztatták.

A bebörtönzött római és görög katolikus püspökök, titkos püspökök, ordináriusok, számos pap, több világi hivő hosszú éveket töltött börtönben, közülük sokan ott is haltak meg.

Az 1990-es évek elején, a politikai változások folyamatában, a román állam ismét elismerte a megszüntetett egyházmegyéket, újból szabadon működhetett a Rómával egyesült, keleti szertartású katolikus egyház, a Szentszék pedig minden egyházmegye élére püspököt nevezett ki.

Az erdélyi római katolikus egyházmegyék püspökei 1994-ben megindították Márton Áron, dr. Scheffler János és dr. Bogdánffy Szilárd boldoggá avatási eljárását. (A bukaresti érsekség és a iasi-i római katolikus egyházmegye később kezdeményezte Vladimir Ghika áldozópap, illetőleg Anton Durcovici püspök kanonizációs eljárását.)

A börtönben vértanúhalált halt dr. Scheffler János (szatmári megyéspüspök) és dr. Bogdánffy Szilárd (titokban felszentelt szatmár-nagyváradi püspök) boldoggá avatása ügyében a Szenttéavatási Kongregáció már elkészítette az ún. positiót is, a pápa elé terjesztésre, jóváhagyó aláírásra vár.

A hitvalló Márton Áron püspök ügyiratai is elkészültek, a hitvallók ügyében azonban elengedhetetlenül csodára van szükség.

2002-ben a romániai római és görög katolikus püspökök együttes konferenciája számba vette a megindított boldoggá avatási eljárásokat, egyben kezdeményezte, hogy a megyéspüspökök állapítsák meg, kik azok, akiknek élete/vértanúsága alapján boldoggá avatási eljárását kezdeményezhetnék. A gyulafehérvári főegyházmegye érseke ezt követően kezdeményezte Ambrus György, dr. Boga Alajos, Bokor Sándor, dr. Boros Domonkos P. Fortunát, Fekete János, Gajdátsy Béla, Hajdu Gabriella, Macalik Győző, Pálfy János, Sándor Imre; a váradi római katolikus egyházmegye püspöke pedig Györgypál Albert ügyének megvizsgálását, ügyiratcsomójának elkészítését.

Dr. Scheffler János (Kálmánd, Szatmár megye, 1887. október 29. – Jilava, 1952. december 6.).

Tízgyermekes földműves szülők második gyermeke. Középiskoláit Szatmárnémetiben, a Királyi Katolikus Főgimnáziumban, teológiai tanulmányait Budapesten, a Pázmány Péter Tudományegyetem Teológiai Karán végezte (1906–1910). 1910. július 18-án szentelték pappá, rövid ideig segédlelkész volt, majd Rómában, a Gregoriana Egyetemen egyházjogot tanult, kánonjogi doktorátust szerzett (1912). A Pázmány Péter Tudományegyetem Hittudományi Karán egyháztörténeti tanulmányokat folytatott (1914-ben vizsgázott). Tanulmányainak befejezése után három évtizedig munkálkodott különféle beosztásokban: volt segédlelkész, plébános, hittanár, teológiai tanár, a szemináriumban tanulmányi felügyelő, lelkiigazgató, majd másfél évig egyetemi tanár a kolozsvári egyetem jogi karán. Itt érte püspöki kinevezése (1942. május 17-én szentelték fel). Öt évig kormányozta egyházmegyéjét, olyan viszonyok között, amelyek erőteljesen korlátozták cselekvési lehetőségeit.

A püspöki funkciót megelőző három évtized küzdelmekben és eredményekben bővelkedő időszakában számos könyve, szaktanulmánya és cikke jelent meg, ugyanakkor több munkája kéziratban maradt.

Püspökké szentelését követően működését (az egyházkormányzási feladatok mellett), apostoli hivatását teljesítve hitbeli kérdések megvilágítása, papjainak és híveinek tanítása képezte. A második világháború idején a magyar kormánynál elérte Alexandru Rusu nagybányai román görög katolikus püspök kényszerlakhelyre internálásának megszüntetését, közbenjárt a zsidó középiskolai oktatás ügyében, kinyomtatta a magyar püspöki kar (általa is aláírt) körlevelét a zsidók védelmében, kimentette az SS-be erőszakkal elhurcolt papjait, 1945 januárjában személyesen járt közben a szovjet hatóságoknál német (sváb) származású híveinek deportálását megakadályozandó, orosz nyelvű beadványban tiltakozott a kollektív bűnösség elve ellen.

Áldozatvállalásra, engesztelésre szólította fel papjait. Elmenekülhetett volna, hiszen felajánlották neki a vértanúhalált halt Apor Vilmos győri püspök helyét. Megírta Rómába: csak akkor megy el, ha ezt a pápa kifejezetten óhajtja.

Püspöki működését a román kormány az 1948. évi kultusztörvény alapján felfüggesztette, majd az egyházmegye hivatalos megszüntetése után 1950. május 23-án a Déva melletti Körösbánya ferencrendi kolostorába kényszerlakhelyre internálta. A letartóztatott Márton Áron helyébe Gyulafehérvárra akarták vinni, az állam által elismert egyházmegye (és mozgalom) vezetésére. Nem vállalta a neki szánt szerepet. 1952. március 11-én letartóztatták és a belügyminisztérium fogdájába, majd Jilava föld alatti börtönébe vitték. A kihallgatások megviselték, kimerítették. Itt halt meg 1952. december 6-án.

Dr. Bogdánffy Szilárd Ignác (Feketetó [ma: Crna Bara], Torontál megye, 1911. február 21. – Nagyenyed, 1953. október 1.)

Falusi tanítói családban született. 1929-ben a Temesváron a piaristák gimnáziumában elvégzett középiskolai tanulmányai után felvételét kérte a váradi római katolikus egyházmegye szemináriumába, illetőleg teológiai főiskolájába. Teológiai tanulmányai elvégzésére Budapestre küldték a Központi Papnevelő Intézetbe. Tanulmányai idején 1933-ban hittanári vizsgát tett. Fiedler István püspök szentelte pappá Nagyváradon 1934. június 29-én.

1934 szeptemberétől a szatmárnémeti hittudományi főiskolán tanított, 1935-től (újabb hittanári vizsgát követően) Nagyvárad több középiskolájában, 1937-ben (hogy a román iskolarendszer előírásainak megfeleljen) a balázsfalvi román görög katolikus teológián (görög katolikus hittanból és latinból) licenciátust szerzett.

1939 őszén a román királyi csendőrség őt is zaklatta, novemberben letartóztatták, hadbíróság elé állították és nemkívánatos személynek nyilvánították, lemondatták állampolgárságáról és kitoloncolták az országból. 1940. szeptemberében hazatért Nagyváradra, a hittudományi főiskolán erkölcstant, aszkétikát, szertartástant és missziológiát tanított. A nagyváradi papnevelő intézet lelkiigazgatója is volt. Budapesten a Pázmány Péter Tudományegyetem Hittudományi Karán 1941-ben licenciátusi vizsgát tett, 1943-ban hittudományi doktorrá avatták.

A magyarországi zsidóüldözés megkezdése után zsidó származású személyeket bújtatott a teológián, ezért rendszeresen zaklatták, 1944-ben rejtőznie kellett a hatóságok elől, eltűnt a nyilvánosság elől.

1945 októberében megalapította a Merici Szent Angéla (orsolyita) harmadrendet. 1947. április 16-án Scheffler János megyéspüspök, nagyváradi apostoli kormányzó kinevezte a szatmári püspöki iroda titkári beosztásába, ugyanakkor a két egyházmegye püspöki tanácsosává. 1948 őszén megszervezte a megszüntetett szeminárium kispapjainak titkos képzését. 1949. február 14-én a bukaresti nunciatúrán Patrick O?Hara érsek titokban püspökké szentelte. Április 5-én letartóztatták. Nem írta alá a Rómától független katolikus egyház létrehozását célzó okmányt. Súlyos kínzásokat szenvedett (elektromos sokk, csigára húzás stb.). Megjárta Jilava, Máramarossziget és Nagyvárad börtöneit. Koncepciós perét követően (1953) már súlyos betegen Nagyenyed börtönébe szállították, ahol a kezelés és gyógyszer megvonása következtében meghalt. (dr. Rauca börtönorvos nyilatkozata: „Nem kár érte, a nép gyilkosai közé tartozik".)

Márton Áron (Csíkszentdomokos, 1896. augusztus 28. – Gyulafehérvár, 1980. szeptember 29.)

A gimnáziumot Csíksomlyón, Csíkszeredában és Gyulafehérváron végezte, 1915-ben érettségizett. Érettségi után három nappal behívták katonai szolgálatra, 1918-ig harctéri szolgálatot teljesített; három fronton háromszor sebesült meg. Leszerelése után földművesként dolgozott, majd egy erdészetben tisztviselőként. 1920-ban felvételét kérte a gyulafehérvári teológiára, 1924. július 6-án szentelték pappá. Papi pályája során volt káplán, hittanár, plébános, püspöki levéltáros, püspöki titkár, egyetemi lelkész. Létrehozta és szerkesztette az Erdélyi Iskola nevelésügyi folyóiratot. 1936-tól kolozsvári plébános, kanonok, illetve főesperes volt, 1938. szeptember 21-től a gyulafehérvári egyházmegye apostoli kormányzója, december 24-én XI. Piusz pápa kinevezte az egyházmegye püspökévé. (Szentelése: 1939. február 12.). Az egyházmegye kettészakadása idején (1940–1944) Gyulafehérváron maradt. A negyvenes évek végén a magyar kisebbség jogaiért folytatott harc mellett keményen szembeszállt a vallás- és lelkiismereti szabadságot veszélyeztető kommunista törekvésekkel, a vallásszabadság kiterjesztését kérte Románia valamennyi egyháza számára. Síkra szállt az egyházi iskolákért, a szerzetesrendekért, tiltakozott a görög katolikus egyháznak az ortodoxiába való beolvasztása ellen, szembeszállt a Rómától elszakadó, nemzeti katolikus egyházat létrehozni szándékozó törekvésekkel. A sajtó féktelen támadásait követően 1949. június 21-én letartóztatták, a bukaresti katonai törvényszék életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. Különböző börtönökben – Pitesti, Nagyenyed, Máramarossziget, Bukarest – sínylődött 1955. február 2-ig. Március 24-én tért vissza Gyulafehérvárra és visszavette az egyházmegye kormányzását. 1956 és 1967 között azonban ismét háziőrizetben, hatósági felügyelet alatt tartották. Bérmaútjait 1968-ban kezdhette el. A börtönélet viszontagságai megviselték egészségét, hatásukat öregségében éreztették. Ezt tetézte 1972-től jelentkező súlyos rákbetegsége. Az egyházmegye kormányzására 1976-ban segédpüspököt kapott, 1980 tavaszán hivatalosan is átadta az egyházmegye kormányzását.

Az egyházmegye hívei börtönéveinek szenvedéseit vértelen vértanúságnak tekintik, tántoríthatatlan hűségéért hitvallóként tisztelik.

A 2003-ban kezdeményezett ügyek

Ambrus György (Gyalár, Hunyad megye, 1923. december 4. – 1960. február 18.)

Édesapja bányamérnök volt. Teológiai tanulmányait Kolozsváron, Zircen és Gyulafehérváron végezte. 1948. június 24-én Márton Áron szentelte pappá. Három évig (Nagykászonban, Szászrégenben) volt segédlelkész, majd Katona község plébánosa. Tevékenyen részt vett a Rómától független nemzeti egyházat létrehozni akaró mozgalom ellen küzdő ellenállási mozgalomban, ezért 1955-ben letartóztatták és államellenes tevékenység címen hat évi börtönre ítélték. Büntetését kényszermunkában töltötte a Duna-deltában, nádat vágott. Törékeny szervezete nem bírta az éhséget és a kegyetlen munkakörülményeket, 1960. február 18-án meghalt. Holtteste ismeretlen helyen nyugszik.

Dr. Boga Alajos (Csíkkozmás, Csík [ma: Hargita] megye, 1886. február 18. – Máramarossziget, 1954. szeptember 14.)

A gyulafehérvári főegyházmegye általános helynöke, később ordinarius substitutus. Teológiai tanulmányait Bécsben, a Pázmáneumban végezte, 1910. július 14-én szentelték pappá Bécsben. Két évig Szászrégenben volt segédlelkész, majd (1912–1914-ben) a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem filozófia szakos hallgatója, filozófiai doktorátust is szerzett. A kézdivásárhelyi gimnázium latin-, történelem- és hittantanára, igazgatója, majd az iskolák egyházi főtanfelügyelője volt. Megyéspüspöke kinevezte gyulafehérvári kanonoknak, Kolozsváron a Katolikus Státus igazgatója lett. 1945 őszén Márton Áron kinevezte általános helynökévé. A püspök letartóztatása után ő volt az első ordinarius substitutus. Szembehelyezkedett az állami szervek által kezdeményezett békepapi mozgalommal, ezért 1950. május 10-én letartóztatták. Azt feltételezték róla, hogy titokban felszentelt püspök, ezért Máramarosszigetre (a volt miniszterek és a püspökök börtönébe) vitték. Öntudatosan készült a vértanúhalálra. 1954. szeptember 14-én halt meg, sírja a máramarosszigeti börtöntemetőben azonosíthatatlan.

Bokor Sándor (Esztelnek, Háromszék vm. 1915. július 15. – 1972. június?)

Elemi iskoláit Esztelneken és Zabolán, a középiskolát Brassóban és Kolozsváron, teológiai tanulmányait 1935 és 1938 között végezte. Marosvásárhelyen 1938. március 20-án szentelte pappá Vorbuchner Adolf gyulafehérvári segédpüspök. Segédlelkész volt Lemhányon, Sepsiszentgyörgyön, szórvány-plébános a Hunyad megyei Nagyágon, majd a Máramaros megyei Erzsébetbányán volt plébános. Többször letartóztatták, 1948-ban 30, 1949-ben 65, 1951-ben 45 napig. A hatóságok megfenyegették, amiért bérmaszülőnek nem fogadott el más vallásúakat, rendezetlen házasságban élőket, beidézték Nagybányára, a megyeszékhelyre. 1972-ben az erzsébetbányai bérmálást megelőző hét hétfőjén utazott el Nagybányára. Június 5-én még látták, akkor nyoma veszett. Márton Áron püspök ismételten számon kérte a hatóságoktól, a belügyminisztériumtól. Választ nem kapott. Haláláról öt hónap múlva, november 4-én értesítették a plébániát. Állítólag szovjet halászok fogták ki holttestét a Duna-deltában a Duna Chilia nevű ágából (június 13-án!). Holttestét senki nem nézhette meg, a rendőrség zárt koporsóban vitte Kolozsvárra, ott temették el.

Dr. Boros Domonkos P. Fortunát OFM (Zetelaka, Hargita m., 1895. június 13. – Capul Midia, 1953. március 18.)

Ferencrendi szerzetes. Földműves család gyermeke, 1912. augusztus 20-án lépett be a rendbe, 1917. április 29-én tett ünnepélyes fogadalmat. Teológiai tanulmányait a rend vajdahunyadi hittudományi főiskoláján végezte, 1918. június 11-én szentelte pappá gróf Majláth Gusztáv Károly püspök. 1922-ben a szegedi tudományegyetem bölcsészettudományi karán doktorátust szerzett. A székelyudvarhelyi ferences főiskola, a Collegium Seraphicum tanára, tanulmányi felügyelője volt, majd a rend kolozsvári nyomdájának igazgatója, rendi lapok szerkesztője, újságíró, sajtóapostol, házfőnök, történész. 1942 és 1948 között az erdélyi rendtartomány elöljárója volt, utána brassói házfőnök. 1951. augusztus 20-án éjjel letartóztatták és ítélet nélkül a Duna-csatornához vitték kényszermunkára. Cukorbetegsége a gyógyszerhiány miatt egyre súlyosbodott, éhezett, a kegyetlen kényszermunka a zord időjárású Capul Midia táborában 1953. március 18-án kioltotta életét. Sírja ismeretlen helyen van.

Fekete János (Bélafalva, Kovászna m., 1885. szeptember 30. – Târgu-Jiu, 1952. március 25.)

Az elemi iskolát szülőfalujában, a gimnáziumot Kézdivásárhelyen, teológiai tanulmányait Gyulafehérváron végezte. 1908. február 8-án szentelték pappá. Káplán volt Petrozsényben, a Zsil-völgyében, ezt követően plébános Vulkánban, Sepsiköröspatakon, 1936-tól Gelencén, 1938-tól kézdi-orbai főesperes. Lelkiismeretes, rendtartó, hűséges plébános és főesperes volt. 1950-ben házkutatást tartottak nála, 1951-ben letartóztatták, mert nem ismerte el a Márton Áron letartóztatása után államilag állított egyházmegyei vezetőket. Fél évig Brassóban a politikai rendőrség föld alatti, fénytelen, levegőtlen celláiban tartották, sorozatos éjszakai kihallgatásokon kínozták. Amikor 1951 augusztusában a Bukarest melletti Ghenceára kényszermunkára vitték, testsúlya 92-ről 38 kg-ra fogyott. A Târgu-Jiu-i kényszermunkatárborban halt meg 1952. március 25-én. A gelencei templomkertben temették el.

Gajdátsy Béla (Bécs, Ausztria, 1887. január 16. – Nagyenyed, 1953. szeptember 14.)

Jezsuita növendék volt, aki Majláth püspök hívására jött Erdélybe. 1918. szeptember 22-én szentelték pappá. Az egyházmegyei központban szolgált: püspöki titkár, irodaigazgató, teológiai tanár, 1946-tól a teológia rektora volt. Nagy tudás, szorgalmas munka, az egyházhoz való hűség jellemezte, e szellemben nevelte a kispapokat is. Ordinárius-jelölt volt, de nem került rá a sor, ugyanis 1951. március 10-én letartóztatták, mert nem ismerte el az államilag állított egyházmegyei vezetőket. Hazaárulás vádjával 25 év börtönre ítélték. A nagyenyedi börtönben halt meg 1953. szeptember 14-én. A titkos rendőrség megakadályozta, hogy holttestét kihantolják, a börtöntemető fölé tömbházakat építettek, így sírja elveszett.

Györgypál Albert (Melence, Torontál m., 1914. június 28. – Nagyvárad, 1947. július 19.)

A középiskola (Békéscsaba, 1924–1932) elvégzése után a váradi római katolikus egyházmegye szemináriumába jelentkezett, teológiai tanulmányait Nagyváradon és Szegeden végezte. Glattfelder Gyula püspök 1937. május 2-án szentelte pappá. Oroscsabán volt segédlelkész és hitoktató, 1941-ben megyéspüspöke Nagyváradra helyezte, a kisszeminárium lelkiigazgatója, egyben hittanára volt. Ebben az időben jelent meg A dicséret áldozata (Elmélkedő megfontolások a papi breviárium felett) című könyve. 1942-ben behívták katonai szolgálatra, tábori lelkész lett. A keleti frontról Kijevből kísérte Magyarországra a sebesülteket szállító vonatokat. 1943-ban leszerelt. Nagyváradon a Szent László Menedékház papja és a kisszeminárium tanulmányi felügyelője, gimnáziumi hittantanár lett. Hittant tanított a Szent Orsolya zárda tanítóképző részlegén is. Az ifjúság vallási nevelésében eredményesen munkálkodott, ezért 1945 januárjában letartóztatták, formális okként egy 1944-ben oroszországi élményeiről írt cikkére hivatkoztak. Közel kilenc hónapig kínozták a nagyváradi várbörtönben, végül súlyos betegen kiengedték. Nagyváradon a Szent József kórházba került, de rövidesen meghalt. Életszentségének hírét a hívek halála óta vallják.

Hajdu Gabriella (Csíkmadaras, Hargita m., 1915. január 8. – Nagyvárad, 1963. április 20.)

Középiskolai tanulmányait Nagyváradon az orsolyita nővérek gimnáziumában, egyetemi tanulmányait Budapesten végezte. Az orsolyiták nagyváradi leánygimnáziumában tanított az 1948-as államosításig, ezt követően, illetőleg a szerzetesrendek feloszlatása után szüleihez költözött Marosvásárhelyre. Magánórákat adott, azzal a feltétellel, hogy a szülők engedélyével hittant is taníthat. Ezért tartóztatták le 1961. december 1-jén, öt évre ítélték. A nagyváradi börtönben halt meg 1963. április 20-án délben. A Rulikovszky temetőbe temették, az 1970-es években exhumálták és a váradolaszi katolikus temető nővér-parcellájában temették újra.

Macalik Győző (Nagyszeben, 1890. március 1. – Ghencea, 1953. augusztus 19?.)

Rómában a Collegium Germanicum et Hungaricum növendéke volt, tanulmányait a Gergely Egyetemen végezte és filozófiából doktorált. A világháború kitörése miatt teológiai tanulmányait 1915-től Innsbruckban folytatta, ahol 1916. június 15-én pappá szentelték, 1917-ben pedig teológiai doktorátust is szerzett. Segédlelkész és hittantanár volt Kolozsváron 1922-ig, ekkor Gyulafehérváron teológiai tanár és a szeminárium spirituálisa lett, 1940-ben pedig a szeminárium rektora. 1941-ben a megyéspüspök kanonokká nevezte ki, a püspöki iroda vezetője lett. Nagy tudású, az órákra és az elmélkedésekre pontosan készülő, tanítványaival és önmagával egyaránt igényes oktató volt, emellett pedig példás életű pap. A pápa 1951-ben titokban püspöknek nevezte ki, Alexander Teodor Cisar bukaresti érsek szentelte. 1951 augusztusában letartóztatták és – bírói ítélet nélkül – Jilava börtönébe hurcolták. 1953-ban súlyos betegen a ghenceai börtönbe szállították és megoperálták, augusztus 19-én (vagy 17-én) meghalt. Földi maradványait családja 1966-ban exhumáltathatta, Márton Áron püspök 1966. december 8-án szűkkörű asszisztenciával újratemette a gyulafehérvári székesegyház kriptájába.

Pálfy János (Máréfalva, Udvarhely [ma Hargita] m., 1874. május 15. – Marosvásárhely, 1958. november 6.)

Az elemi iskolát szülőfalujában, a középiskolát Székelyudvarhelyen, a teológiai tanulmányait 1894 és 1899 között Gyulafehérváron végezte. Majláth püspök 1899. július 6-án szentelte pappá. Több helyen volt segédlelkész, Brassóban hittantanár. 1916-tól a Maros-Torda megyei Jobbágyfalva plébánosaként működött. Tiltakozott a kommunizmus igazságtalanságai és kegyetlenségei ellen, ezért 1958 nyarán letartóztatták. A hadbíróság a szocialista rend megdöntésére irányuló tevékenység címén öt évre ítélte. (Az ítélet elleni fellebbezését halála után, „távollétében" tárgyalták és helybenhagyták.) A halálra buzgón felkészülve a marosvásárhelyi börtönben halt meg 1958. november 6-án. Sírja azonosíthatatlan.

Sándor Imre (Csíkverebes, Hargita m., 1893. augusztus 23. – Râmnicul S?rat, 1956. február 29.)

Teológiai tanulmányait Gyulafehérváron és Budapesten végezte. Majláth püspök 1916. július 3-án szentelte pappá Gyulafehérváron. Életpályája szabáyosan ívelt: káplán, 10 évig hittantanár, majd 1934-től Székelyudvarhelyen főesperes-plébános volt. 1939-ben Gyulafehérváron általános helynökké nevezték ki, 1940-ben, a II. bécsi döntés után az egyházmegye Magyarországhoz csatolt részeinek általános helynöke lett Kolozsváron. 1945-ben megyéspüspöke, Márton Áron kanonokká, majd provicarius generalisszá (általános helynökké) nevezte ki. 1950. május 10-étől, Boga Alajos ordinárius letartóztatása után ő volt az ordinarius substitutus 1951. március 10-ig, letartóztatásáig. A moldvai Râmnicul S?rat börtönében (mindig fűtetlen cellában) tartották, 1956. február 29-én megfagyott. Sírja azonosíthatatlan.

Elsőközlés: Magyar Egyháztörténeti Vázlatok 2004/3–4.


Könyv


Bánffy Katalin: Ének az életből (Ozsváth Judit)

Élete első huszonöt évének eseményei elevenednek meg Bánffy Katalinnak, gróf Bánffy Miklós leányának harminckilenc fejezetre tagolt visszaemlékezésében. A neves erdélyi arisztokrata család jelenleg Marokkóban (Tangerben) élő, a nyolcvanas éveinek elején járó leszármazottja tavaly megjelent kötetével élvezetes olvasmányt adott az érdeklődők kezébe. Gyermek- és ifjúévei legemlékezetesebb eseményeinek megfestése közben Bánffy Katalin a két világháború közötti erdélyi és magyarországi arisztokrácia életéről is gyorsfényképet készít. Mindez egy életvidám fiatal lány lüktető, szerető lelke rezdüléseinek leheletfinom ábrázolása által rajzolódik elénk. Az idős korban papírra vetett, sajátos hangú önéletírás sorait olvasva nyilvánvalóvá válik előttünk, egykori napló-feljegyzései nyomán a szerző nemcsak „rekonstruálta" a több mint fél évszázaddal korábbi eseményeket, hanem írás közben intenzíven újra is élte azokat.

A budapesti Nemzeti Színház neves színésznőjét, Váradi Arankát A császárné című darab előadása során ismerte és szerette meg a színház igazgatójává választott Bánffy Miklós. Szenvedélyes szerelmük beteljesülését viszont Miklós édesapja, Bánffy György akadályozta. A reménytelen helyzetben Váradi Aranka – szerelem nélkül – férjhez ment gyermekkori barátjához, Fekete Sándor tanárhoz. A közben külügyminiszterré kinevezett Bánffy gróf iránt táplált érzelmei viszont nem csitultak, ezért elvált hites élettársától. „Időközben az új, trianoni határokat megerősítették. Apámnak minden birtoka Romániában volt. Apám lemondott és román állampolgár lett. Akkor kezdte tevékenységét az Erdélyi Szépmíves Céhnél. Anyám, színpadi karrierje csúcsán, nem akart lemondani a színházról.

Időközben megszülettem.

Apám azonnal adoptált, törvény előtt gyermekének jelentett ki, de csak később házasodtak össze, Bánffy György halála után.

A vatikáni annulláció soha nem jött be" – jegyzi le Bánffy Katalin.

A már nem éppen fiatalkorú szülők egyetlen gyermeke aztán az arisztokrata csemetéknek kijáró minden kiváltságban részesült. Magántanulóként saját tanárai és nevelőnői voltak, tanulási programját szellősen állíthatta össze. A családnak Budapesten, Visegrádon, Kolozsváron és Bonchidán is volt háza/birtoka, ám a visszaemlékezésekből világosan kiderül, Katalin utóbbi helyen töltötte legszívesebben idejét. Budapesti magántanulóként a vidéki életre még „iskolaidőben" is lehetősége nyílott. Amíg Pest a barátokat, a sokféle kulturális programon való részvételt jelentette számára, addig Bonchida a természet közeli szemlélésében, csodálatában eltöltött szép, szent magányt. „Bonchida. Csodáltam, szerettem, de sohasem éreztem, hogy az enyém. Furcsa módon inkább úgy tűnt, hogy én vagyok az ő birtoka. Az ősök arcképei kérdően néztek rám: vajon méltó leszek-e hozzájuk…? Iparkodtam az lenni, de olyan önálló a természetem, hogy sem embernek, sem helyeknek nem vagyok képes szolgája lenni. (…)

Imádtam a parkot. Az óriási fákat, a Nagybereket, a réteket, titokzatos ösvényeit, a nagy zöld gyepeket, a Szamos ágát, amely ezüstösen kanyargott közöttük, méltóságos fasorait, kis árkádos hídjait, a gyümölcsöskertet és elvadult dzsungelrészeit.

Körülbelül 600 hold volt, a Nagy-Szamos képezte határait; egy másik ág a parkon folyt keresztül, ebből ágazott a gát által létrejött malomárok, amely aztán a konyhaépület és a zöldségeskertek előtt folyt ki a parkból, és két-három malmot hajtott kívül. (…)

A rét túlsó felén emelkedett a Fenyves. Ez egy meredek dombon volt, szép, sima rét választotta el a fákat egymástól, mint egy tisztás, ez része volt a kilátásnak, amely a nyugati szárny előtt terült el, és magában foglalta ezt a fenyves dombot és középen, óriási kanadai nyárfák között a Gyalui-havasokig nyúló kilátást. Valóban pazar volt, fejedelmi élvezete a szemnek. (…)

Elsüllyedt körülöttem a világ, csak Bonchida létezik… Ha vendégek jönnek, szinte haragszom, hogy megzavarják gyönyörű magányomat. (…)

Bonchida: az üde nyugalom szigete, a természet, a tavasz, a föltámadás! Bonchida: az én országom. (…)

Bonchida… Bonchida… úgy jöttünk ide, mint a vízbe fulladó úszik a tutajára, vágyai, reményei az úszó gerendákra összpontosulnak: ott, ott van a boldogság! Mikor átgördültünk a patkóudvar címeres portálján, mintha valami láthatatlan lény magához ölelt volna, mintha ezer kar körém fonódna, és a nagy platánfák susogásával beszélnének lágy, elvesző hangok: Isten hozott… Isten hozott…"

Az erdélyi magyar társadalmi életben is jelentős szerepet vállaló apa viszonylag kevés időt töltött családja körében, annál többet volt viszont leánya mellett a színészi pályáról – politikai okok miatt – korán nyugdíjba küldött édesanya. „Nagy barátok lettünk Anyám és én. Több időt szentelt rám, sétáltunk, teniszeztünk, kézimunkáztunk… Az esti sétánkon együtt vettünk finom kis falatokat cukrászdákban a vacsoránkhoz. Számomra ő volt a világ tökéletessége, ő meg énbennem hűséges kis csatlóst talált." „Bakfis koromban akkor éreztem magam legközelebb Apámhoz, mikor lovagolni mentünk. Akkor volt legengedékenyebb. Minden reggel órák hosszat lovagoltunk. A parkon kívül mentünk, a zsuki legelőkre, hosszú lapos dombtetőkre, a galoppok néha húsz percen túl is tartottak. Az volt az érzésem, hogy repülök, a völgyekben még pára lebegett, úgy éreztem, a felhők fölött vágtatok."

Azért a bonchidai élet sem volt esemény nélküli; a Bánffy család gyakran fogadott előkelő vendégeket hatalmas kastélyában, az oda látogató erdélyi vagy magyarországi nemesek gyermekei között is akadtak játszótársai, később szerelmei is Bánffy Katának. Bakfiskorától főképpen a bálok, vendégségek, flörtök, szerelmek jelentették a legjelentősebb élményeket számára. A családi előírásoktól, elvárásoktól gyakran függetlenedni tudó fiatal lány folyamatosan a szerelem hevében élt, ezért alig-alig érzékelt valamit a világban egyre nagyobb teret hódító borzalomból. Az 1944-es év viszont kegyetlen csapásokat hozott a Bánffy családra, begyógyíthatatlan sebeket ejtve a húszéves leány lelkén is. A pesti és visegrádi házakat lebombázták, Bonchidát megszállták, majd felégették a visszavonuló német katonák – Kolozsváron még éppen meg tudták húzni magukat, de kétkezi munkára kényszerültek. Katalin előbb Kolozsváron, majd Budapesten vállalt munkát, s közben titkos tervet szövögetett: maga mögött hagyni a szerencsétlenséget, új országban új életet kezdeni. Vágyát a magyar származású, amerikai tengerésztiszt, Jelen Tivadar (Ted) oldalán tudta megvalósítani, 1946-os házasságkötésük után pár hónappal Afrika (Casablanca) felé irányulva el is hagyták Magyarországot, ahova – az epilógusban tett vallomás szerint – 44 év múltán, könnyes szemmel látogatott „haza" Bánffy Katalin grófnő.

2004-ben a kolozsvári Farkas utcai református templomban Bánffy Miklós-mellszobrot avattak, az ünnepséget megtisztelte jelenlétével a szellemi nagyság leánya, ám Bonchidára nem kívánt kilátogatni… Bánffy Katalin lebilincselő írásának elolvasása után még a kívülálló olvasó sem kívánja a vandál kezek által elpusztított „erdélyi Versailles" romjainak megtekintését.

(Polis Kiadó – Kolozsvár, 2005)


Laptestvérek

(Távlatok 2006/1, Pannonhalmi Szemle 2006/1)

Vigilia 2006/4

A Távlatok első 2006-os számának tematikus tömbje Szent Ignácot, lelkiségét, illetve Xavéri Szent Ferencet és „a szolgálat misztikáját" állítja elénk (Szabó Ferenc, Nemeshegyi Péter, Bartók Tibor). A folyóiratszámban ismertetik a pápa Deus caritas est kezdetű enciklikáját. A Mozart- és Bartók-évforduló kapcsán Nemeshegyi Péter közöl írást Isten szeretetének muzsikusa, Mozart címmel, illetve Czigány György emlékezik a 20. század legnagyobb hatású magyar zeneszerzőjéről (Bartók, mindennapi kenyerünk).

Szabó Ferenc a munkáját több mint 40 évvel ezelőtt befejezett II. vatikáni zsinatra emlékezik. „2005 végén szerte a világegyházban megemlékeztek a II. vatikáni zsinat (1962–1965) befejezésének 40. évfordulójáról. […] Tagadhatatlan – és ezt még a túlságosan előreszaladó progresszívek is elismerik –, hogy a II. vaticanum a jelenkori egyház legjelentősebb eseménye volt; meghatározó fordulatot hozott főleg egyháztani kérdésekben és az egyház életében. Yves Congar domonkos teológus, akinek döntő szerepe volt az új egyháztan előkészítésében, majd szakértőként a zsinati munkákban, így jellemezte 1975 decemberében, a La Croix című katolikus napilapnak adott interjújában a XII. Piusz után következett, XXIII. János pápa által hozott ?stílusváltást?: ?XII. Piusz egyháza – jóllehet e nagy tekintélyű pápának szellemi kisugárzása rendkívüli volt – valami hihetetlen képet mutatott, amiről a mai fiataloknak fogalmuk sincs. Róma abban az időben minden területen szigorúan és hatékonyan gyakorolta a szabályozó szerepet, az ellenőrzést: nemcsak a teológiában, amely akkor a római skolasztika volt, hanem a jogrendszer, az erkölcs és a kultúra területein is. Ehhez viszonyítva XXIII. János pápa igen nagy újdonságot hozott. Már magának az új pápának a személyisége is nagyon különbözött elődjétől: XII. Piusz arisztokratikus megjelenésű volt, zárkózott; János pápa szegény családból származott, mindig is közel maradt az egyszerű emberekhez. Mihelyt megválasztották, rögtön olyan tetteket hajtott végre, amelyek új stílust jeleztek. Pl. meglátogatta a Regina Coeli börtönt. Később kiadta Pacem in terris kezdetű körlevelét, amelynek rendkívüli visszhangja lett. Az emberek rögtön érezték, hogy testvérük szól hozzájuk. De főleg legkiemelkedőbb tettét kell említenünk: hamarosan megválasztása után bejelentette, hogy egyetemes zsinatot hív össze. A zsinat megnyitotta az ajtókat és az ablakokat az egyházban. János pápa szót engedett az egyháznak, míg XII. Piusz uralkodása alatt lényegében megelégedtek a pápa szavainak visszhangozásával.?

Congar később, Giuseppe Alberigo nyomán, így magyarázta a döntő fordulatot: e zsinattal az egyház elhagyta a ?tridentinizmust?: nem a trentói zsinatról van szó, hanem a tridentinum után kialakult szellemi szisztémáról, ?amely IV. Pál, V. Piusz és V. Szixtusz konzervatív pápák alatt alakult ki. Ez a szisztéma mindent átfogott: a teológiát, az etikát, a keresztény magatartást, a vallásgyakorlatot, a liturgiát, az egyházi szervezetet, a római központosítást, a római kongregációk állandó beavatkozását az egyház életébe. Valójában ez a szisztéma nem keverendő össze sem a trentói, sem az I. vatikáni zsinattal, amelyeket a II. vatikáni zsinat gyakran idéz.? Congar itt utal J.-M. Doneganira: ez a katolicizmus eltűnt XII. Piusz halálával, a II. vaticanum ?aggiornamentó?-jával és az azt követő fellazulással: ?az egyházfegyelem elhagyása, a tilalmak eltűnése, a véleményszabadság tanbeli kérdésekben, ellenőrzések alól való felszabadulás.? De Congar ezután megjegyzi: ebben az idézetben ?a véleményszabadság tanbeli kérdésekben? kifejezést is bírálnunk kell. ?Azt hiszem, valami igazság van az idézett véleményben, de túlságosan nyersen és leegyszerűsítve fogalmazott, tehát pontosítani kell. Végső soron a tridentinizmus vége fogalom egybeesik azzal, amiről L. Bouyer írt 1968-ban A katolicizmus felbomlása című könyvében.? Y. Congar a továbbiakban megmagyarázza: a keretek szétesése és a tekintélyi válság már jóval a zsinat előtt kezdődött. Nem magyarázták meg eléggé az egyházi élet új fejezetének biblikus alapjait, a Szentírás és az egyházatyák élő hagyományával való folytonosságot. ?Az egyház sorsa nézetem szerint egyre inkább a belső élethez, sőt a természetfeletti keresztény élethez kapcsolódik. Azt gondolom, hogy manapság csak azok a keresztények állják a sarat, akiknek van belső életük. A tridentinizmusban […] volt egy bizonyos védőburok, keret, amelybe a katolikusok beléptek, és abban megmaradtak. Ma viszont […] szekularizált világban élünk (különösen is a média hatására), ezért azt hiszem, hogy lehetetlen keresztény életet élni egy bizonyos belső élet nélkül.? (Yves-Marie Congar OP: Entretiens d?automne, Paris 1987. 9–11.)

2002-ben a Szent István Társulatnál megjelent Kránitz Mihály szerkesztésében egy közel félezer oldalas gyűjtőkötet: A II. vatikáni zsinat dokumentumai negyven év távlatából, 1962–2002. Vezető tanulmányát Walter Kaspertől vették (eredetileg 1994-ben jelent meg): Egyház, merre tartasz? A II. vatikáni zsinat maradandó jelentősége. Miután vázolta a zsinatot megelőző időszakot, s rávilágított a zsinat ajándékára, Kasper a zsinat utáni időszak fény- és árnyoldalait elemzi, végül a jelenlegi helyzetet jellemzi. Három prioritást jelöl meg a jövőre vonatkozóan. Hangsúlyozza, hogy II. János Pál pápasága határozottan a zsinat talaján állt, enciklikáiban és különféle megnyilatkozásaiban ismételten kinyilvánította, hogy meg akarja valósítani a zsinatot. ?Hogy közben a római kúria részéről olyan rendelkezések és döntések is érkeztek, amelyeket az Alpoktól északra nehezen lehetett megvalósítani, és a túlhaladott centralizmusba való visszaesésként értelmezték, azt alig lehet vitatni. Sajnálatos módon a pápa jogos ügyét a restauráció szóval illették. […] Ez a fogalom egy korábbi állapothoz való visszatérést sugall. […] Az egyház felelősei közül senki sem akar komolyan egy ilyen visszatérést. Joseph Ratzinger bíboros mindezt teljesen megvilágítja a Jelentés a hit helyzetéről (1985) című művében [magyarul: Beszélgetések a hitről. Bp. 1990.]. A cél az, hogy mindent helyreállítsunk Krisztusban (Ef 1,10). Amiről valójában szó van, az a Jézus Krisztus eredeti Lelkéből történő megújulás.? (i.m. 29.) […]

Karl Rahner – figyelve az egyre terjedő ateizmust és vallási közönyt – már évtizedekkel ezelőtt a ?diaszpóra-kereszténységről? beszélt. A keresztények száma az úgynevezett nyugati (?keresztény?) világban egyre fogyatkozik, a hívők kis szigeteket alkotnak a szekularizált világban. Az evangelizálást itt és most kell folytatnunk. Rahner szerint az egyháznak minden törvényes eszközzel harcolnia kell az ateizmus ellen, ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy ki kell igazítanunk a saját hamis istenképeinket, és keresni a párbeszédet minden nem-hívővel, a Gaudium et spes kezdetű zsinati konstitúció szellemében.

?Ha a reménység az emberi tevékenység, a munka, az önmegtagadás, a haladás lendítője, azt mondhatjuk: az egyház mindazoknak, akik belé vetik bizalmukat, a legmagasabb lendítő erőt ajánlja fel? (VI. Pál): az abszolút jövő reményét."

A Pannonhalmi Szemle idei első (húsvéti) számának témája: cor(pus). A tartalomból: Lorand Gaspar: Orvos a testről, Vladár Gábor: Az újszövetségi test-fogalom néhány aspektusa, Sulyok Elemér: A testvéri közösség áldása (133. zsoltár), Geréby György: A Szentháromságról, Paul De Clerck: A liturgia és a test, Mich?le Febvre: A modern tánc: másként táncoló test, François Jullien: A meztelen test ábrázolása az európai és a kínai hagyományban, Veres Bálint: A koporsó teste – a test koporsója (Gémesi Géza zenéjéről), Surányi László: Zene és megszólítás (Bach Máté-passiójnak zárókórusáról), Gelencsér Gábor: A test angyala (a Filmszemle néhány filmjéről), Gunther Zsolt: Több, mint minimum (John Pawson egyszerűség-fogalmáról), Varga Mátyás: Cor(pus) – Test és szív a Regulában, Beney Zsuzsa, Borbély Szilárd, Jász Attila és Tanikawa Shuntaró versei. (jt)

A Vigilia áprilisi számában a húsvéti ünnepkörben értelmezhető írások kaptak helyet. Lukács László A feltámadás csendje című bevezető írásában minderről így ír: „A nemzeti vagy akár a vallási ?jeles napokhoz? képest a húsvét a keresztények belügyének látszik." A lap a magyar katolicizmus két nagy „öregének", Szennay András bencés és Örsy László jezsuita szerzetes esszéjének közlésével igyekszik e keresztény belügyet „kivinni" a tágabb közönség elé. Szennay A megkezdett örök élet címen eszkatológiai megközelítésben beszél „a halálon át vezető élet" témájáról. A szerző igazán modern bibliográfia ismeretében közérthető nyelvezeten tárgyalja ezt a minden embert foglalkoztató kérdést. „A végső dolgokról, a halált követő életről, a halottak föltámadásáról szóló híradás minden bizonnyal számos keresztény számára alig hatékony, haloványan derengő, irreleváns tényező. Ennek egyik, kétségtelenül nem lényegtelen oka épp az, hogy az ember nem tudja, talán nem is akarja elfogadni a gondolatot: a halálon át jutunk el a véges földi életből az élet teljességébe. Jövőnk már most, jelen földi életünkben elkezdődött, és ez az élet a halálon át folytatódik. Az örök Szeretet a garantálója annak, hogy az életünk során kibontakozó szeretet soha meg nem szűnik."

Örsy László Elmélkedés a húsvéti időre címen a kétezer éve Jeruzsálem városában lejátszódott drámáról beszél, s ennek mai napig ható-tartó érvényességéről. „Nem nehéz nekünk, ha időben és térben messze is vagyunk tőlük, megérteni Jézus tanítványait: asszonyokat, férfiakat – siralmas bánatukat. Mi is tragikus világban élünk. Az ünnepeink nem gond nélküliek. Háborúk tépik a nemzeteket, nyugtalanság kínozza az embereket. Jézus követői ma is szenvednek – hányszor szóródnak széjjel! A mi reményünk is próbára van téve: néha mintha kihalóban lenne… Mi is kérdezzük, hol van a Megváltó? De a mi napjainkban is, ma is felzeng a hír: Jézus feltámadott! (…) Isteni drámának vagyunk részesei, szent helyen és áldott időben. AKI ÉL, itt jár közöttünk." (bm)


Holló László: Európai Unió – értékközösség (Beran Ferenc)

Ha Holló László könyvét olvasni kezdjük, az elmúlt 15 év emlékei jutnak eszünkbe. Mi, akik egykor kommunista országokban éltünk, csak az 1990-es évek elejétől kezdtünk Európáról, az Unióról beszélni. Voltak, akik azt mondták: „Megyünk Európába!" Mások azt mondták: „Már ott vagyunk!" Az óvatosak így vélekedtek: „Még hosszú út áll előttünk!" A legtöbb magyar ember számára Európa a szabadság, az alapvető emberi jogok és az érvényesülés helyét jelentette. [A recenzió szerzője magyar állampolgár, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense – szerk. megj.] A keresztény emberek is bizalommal tekintettek Európa felé, hiszen Nyugaton az egyházak szabadon működhettek, sőt jónéhány országban a keresztény pártok alkottak kormányt. Akik azonban egy kicsit jobban ismerték a nyugati országokat, már nem voltak annyira bizakodóak. Ők mondták, hogy Nyugat a szabadság bűvkörében él, ami nem kedvez az erkölcsi értékeknek. Sok a munkanélküli, a hajléktalan, terjed a prostitúció és a kábítószer-fogyasztás. Mindezek ellenére az áltag-magyar optimista volt: legyünk szabadok, majd megoldjuk a problémáinkat.

A hivatalos egyházi vezetők részéről is megfogalmazódtak fenntartások az Unióval kapcsolatban. A Szentszék jelezte, hogy az Alkotmány nem akarja figyelembe venni Európa keresztény gyökereit. Az Alkotmány preambuluma Európa „kulturális, vallási és humanista" örökségéről beszél, kimarad a „keresztény" vallás említése. Az Unió Alapjogi Chartája pedig az emberi megalapozásnál nem hivatkozik Istenre. Azt is hallottuk – II. János Pál pápa többször hangsúlyozta –, hogy Európa a keresztény szellemi értékekből merítette erejét. Az Európai Közösség előtt 1985. május 20-án ezt mondta: „Csak a történelmi örökségre alapozva lehet tervezni". Ezek alapján jogos kérdések merülhetnek fel bennünk: Valóban kimaradtak-e a keresztény értékek az Alkotmányból? Perifériára került-e az egyház Európában? Ki vagyunk-e szolgáltatva a kereszténységtől idegen vagy azzal ellenséges eszméknek?

Holló László könyve ezekre a nagyon fontos kérdésekre ad választ. Művének legfontosabb megállapításai a következők:

1. Európa nem csak földrajzi helyet jelent, hanem sokkal inkább sajátos kultúrát, vagyis szellemiséget, lelkiséget, amelyben a kereszténység meghatározó szerepet játszik. Akik ezt tagadják, azok is a keresztény értékekre hivatkoznak.

2. Rámutat arra, hogy a második világháború után az egységes Európa eszméje keresztény politikusok fejében született meg (Robert Schuman francia külügyminiszter, Konrad Adenauer nyugat-német kancellár, Alcide de Gasperi olasz miniszterelnök), akik sokat tettek azért, hogy az eszme meg is valósuljon.

3. Bemutatja, hogy a pápák is sokat tettek az Unió eszméjének megvalósulásáért. Ezek közül néhány ismertebb esemény: XV. Benedek pápa az I. világháború után kiadott Pacem Dei munus pulcherrimum kezdetű bullájában írja, hogy a népek keresztény alapon kössenek Népszövetséget. XII. Piusz pápa rádióüzeneteiben nagy erőfeszítéseket tett az európai béke megvalósulása érdekében. Emellett képviselőt nevezett ki a hágai értekezletre. VI. Pál pápa 1964-ben Monte Cassinóban Szent Benedeket Európa védőszentjének nyilvánította. 1970-ben apostoli nunciust akkreditált Brüsszelbe. II. János Pál pápa 1980-ban létrehozta az Európai Közösség Püspöki Karainak Bizottságát (COMECE). Két Európa-szinódust hívott egybe, 1991-ben és 1996-ben. A második szinódus után négy évvel adta ki Az egyház Európában kezdetű apostoli buzdítását, amelyben ezt írja: „Európa azt a valóságos földrészt jelenti, amely a kereszténység egységesítő erejének köszönhetően különböző népeket és kultúrákat tudott egységessé tenni és szorosan kapcsolódik az egész európai kultúrához" (Ecclesia in Europa, 108).

4. A könyv részletesen foglalkozik azzal, mit adott a kereszténység Európának, és hogyan jelennek meg az Alkotmányban ezek az értékek. Ezzel kapcsolatban megállapítja:

A történelem azt mutatja, hogy a kereszténység modellje tud lenni a különböző kultúrákban lévő lényegi egységnek. Jelen van a közösségekben, de nem oldódik fel bennük (Ecclesia in Europa, 116).

Az Alkotmányban kompromisszum született: Istenre és a kereszténységre való hivatkozás kimaradt, de a legfontosabb keresztény eszmék megtalálhatók benne. A dokumentum hivatkozik az emberi méltóságra, a szabadságra, a szolidaritásra, a szubszidiaritás elvére. Ezek mind keresztény gyökerű eszmék. Nagy kérdés azonban, hogy ezek az eszmék fenntarthatók-e a hit forrásától elszakítva?

Sikerként könyvelhető el, hogy az egyházat nem sorolták a civil szervezetek közé, hanem közjogosították. „Az Unió tiszteletben tartja, és nem sérti az egyházak és vallási szervezetek vagy közösségek nemzeti jog szerinti jogállását a tagállamokban." Majd így folytatja: „Elismerve identitásukat és különleges hozzájárulásukat, az Unió nyílt, átlátható és rendszeres párbeszédet tart fenn ezekkel az egyházakkal és szervezetekkel." (Európai Alkotmány I. 52. cikk 1; 3)

Összességében megállapítható, hogy Holló László könyve világos és átfogó képet ad az Európai Unió helyzetéről, és az általa képviselt értékekről. Bemutatja, hogy az Alkotmány sok keresztény értéket átvett, de ezeket Isten nevére és a kereszténységre való hivatkozás kihagyása miatt nem alapozta meg. A jövő fogja igazolni, hogy ezekből az értékeszményekből mennyi valósul meg.

(Róma, 2006)


Ozsváth Judit: Kincs az Orbó-patak partján

Magyarszarvaskend leporolt katolikus múltja

A kolozs-dobokai főesperességhez tartozó katolikus szórványközösségek látogatása során a központtól szinte legtávolabb eső kisközségben különös egyházi kincsre bukkantam. Magyarszarvaskend római katolikus temploma igazi ékszerként ékesíti a kis települést és vidékét. A régi dokumentumok és a hívek jelenlegi lelkipásztorának elbeszélése alapján készített gyorsfénykép sejtésemet igazolta: a Lózsárd-völgybéli impozáns istenháza a gazdag múlt egyik hiteles tanúja.

Szolnok-Doboka vármegye monográfiájának (egyik) írója szerint a Kolozsvárról Szamosújvár felé vezető út bal oldalán, az Orbó-patak mentén, a Lózsárd-völgyében elterülő, erdőkkel körülvett kis települést először 1306-ban említik a fennmaradt írások, ekkor – alapítója neve alapján – Kendnek hívták. Előnevét 1835 körül kapta, lakói ezzel vagy a környék gazdag szarvasállományára vagy a szarv alakú öbölre utaltak. Első birtokosaként Kendi Rafaelt jegyzik az iratok (1317) – a Kendi család Kund vezérig vezeti vissza eredetét. Szarvaskend a 17. század elején a Haller, később a Bánffy, majd az Apor család birtoka, később a Diósszeghy, Somlyai, Brencsán, Simai, Tódor, Harmat, Fulgentius, Kapy és más nemesi családok a birtokosai.

Régen csak magyarok lakták, de az évszázadok során sok román települt a községbe, a 19. században már ők voltak többségben. „1837-ben népe magyar, de annyira eloláhosodott, hogy a gyónást oláhul teszi s a magyar oktatást nem érti" – olvasható a vármegye monográfiájában.

A szarvaskendi római katolikus egyházközség az egyik legrégebbi a vármegyében. A reformáció idején viszont hívei áttértek az új hitre, s csak 1725-ben alapította újra Apor Lázár királyi táblabíró és felesége, Kapy Teréz. A reformáció előtt „hatalmas" kőtemploma volt, köztemetővel körülötte, ám a visszaszerzés után már ez az építmény romokban hevert (csak sekrestyéje maradt fenn), s a romok köveiből építették fel az új, kisebb templomot, alatta a Kapy család sírboltjával. A monográfia szerint: „Oltára díszes fafaragvány fehérre festve, melyet Kovács Miklós püspök építtetett a Boldogságos Szűz tiszteletére. A templomot 1725. május 20-án szentelte fel a menybement Boldogságos Szűz tiszteletére Antalfi János püspök. (…) Jól berendezett róm. kath. új iskolájának tanítója 1903-ban Balázs Gyula. Van egyházfi, harangozó és két bába, mindkettő a keresztelésre is be van oktatva."

„A tehetetlenség fájdalmával szemlélem a pusztulást"

Magyarszarvaskenden ma mindössze 30 katolikus él, a dobokai, az esztényi, az alsó- és felső-töki, valamint a magyarköblösi hívekkel együtt 48-an tartoznak ehhez az anyaegyházközséghez – nekik kellene fenntartani a település központjában található, fallal körülvett templomot. „Ez teljességgel lehetetlen, mivel a hívek 99 százaléka kispénzű nyugdíjas" – mondja a közösség plébánosa, Szakács Endre, aki a szamosújvári örmény katolikus plébániáról kéthetente jár ki bemutatni a legszentebb áldozatot. „A magyarszarvaskendi római katolikus templom valóban kincsnek számít, kisméretű ugyan, de minden benne lévő szent tárgy értékes: a főoltártól a kovácsoltvas-csilláron, a gyertyatartókon át a falakon sorakozó dombormű keresztút-stációkig. A főoltár Mária-képéhez (pontosabban ikonjához) a hagyomány szerint sok imameghallgatás fűződik. Ezek az események mindenképpen növelték az oltárkép – és vele együtt a templom, illetve a település – hírnevét. Hálás vagyok Szent Fölségének azért, hogy a főegyházmegyei hivatal legalább anyagilag támogathatja a szarvaskendi szórványpasztorációs munkámat, ám ez a segítség csak a kiszálláshoz elég, a templom fenntartására, renoválására nem jön anyagi támogatás. Néhány évvel korábban az Illyés Közalapítványtól kapott pénzből sikerült restauráltatni a gazdagon díszített, faragott faoltárt és a hozzá tartozó szobrokat, de a levegő erős páratartalma miatt alig egy év múlva újra romlani kezdett az értékes darabok állapota. A templom alacsony fekvése és a mindig magas talajvíz miatt a falakon már szinte az embermagasságot is elérte a salétrom, még az ostya is penészízű… A tehetetlenség fájdalmával szemlélem a pusztulást – ha nem jön valahonnan hathatós segítség, a templom még híveimnél is gyorsabban „megöregszik".

A szamosújvári örmény plébánián kívül kilenc faluban (három egyházközségben) végzek szórványlelkészi pasztorációs szolgálatot – sajnos e közösségek jelene magyar és katolikus szempontból teljességgel kilátástalan, ám valamennyien gazdag múlttal rendelkeznek. Erről a Historia Domus-ok tanúskodnak a leghűbben. A történelem viharában sok ilyen könyv eltűnt, az én falvaim közül is csak Kidének és Szarvaskendnek sikerült megőriznie egyházi „történelemkönyvét". Magyarszarvaskend katolikus krónikáját 1868-tól jegyzik; elődeim gondos és általában élvezetes beszámolóit olvasva szinte megelevenedik előttünk e közösség gazdag, színes történelme. Amikor ezt másokkal is megosztom, arra gondolok, hogy a múlt feltárása talán felelősséget ébreszt a jelen és a jövő elhivatott munkálására."

„Megszólal" a Historia Domus

1870. Az anyaegyházban és a filiális falukban a hívek száma 1870. szeptember 20-án főre számítva 196 lélek.

1870. október 24-én esti 9-re egynegyed (órakor) kezdődött látszani a fekete felhőkön feljül (…) mint a tűz, vagyis forró volt olyan forma veresség, mely délnyugatról észak keletre vonult el és az egész vidéket – mintha valahol valami rendkívüliség lett volna – megvilágosította, s tovább tartott 12-es óránál a rémítő világossága.

1872. február 4-én 7 órakor kezdődött ismét a fent írt úgynevezett keleti fény, mely a láthatárokat egészen megvilágította – az 1870-ik évhez hasonló vonalban.

Egy Máriapolcsi képet rámástól a templom számára adott Békési Veronika.

1881. Ez előtt mintegy tíz évvel a szarvaskendi Szűz Mária segítségül hívása igen nagy csodát tett, mert midőn a szarvaskendi haszonbérlő pap Pap Mihály nevű rokona látogatására Szamosújvárról 4 lóval, hintóval jövén özvegy Amirás Mártonné a buzgó vallásos nő, született Harmath Rozália, az ő veje, Marosán Istvánnal és egy kocsissal, a hideg tél és hófúvások közt estvefelé kiindulva, a kérői fogadó és fürdőnél egy útmelletti fatuskó miatt a lovak nagyon megijedtek és a hintót elragadták: ekkor a lóhajtó kocsis és mellette levő Marosán István a kocsiból az útra kiesett, és az özvegy nő kétségbeesetten a repülő gyeplő után kapván azt megragadta, de a 4 pajkos lótól mégis 1 1/2 órai távolságra az úton hurczoltatott a kotsiban, míg végre a nő N. Iklód táján felkiáltott: „Kendi csodálatos Szűz segíts, tégy csodát J. árva gyermekemért!" – Ekkor felnézett az égre a nő és több percig egész nagy fényben s arany rámában látta a kendi Szűz Mária képét a veres betűs felirattal a mellén (MOEI SISXE), s erre mindjárt a négy ló, mintha (…) befordította volna valaki az országútról az iklódi fogadó felé, s azok megcsendesülve egy igen keskeny hídon át bementek egész a fogadóházig, honnan az ott levő vendégektől a szerencsétlen nőt a kotsiból levétetvén megfagyott keze és teste nemsokára megjavult, s a kiesett emberek és a lószekér is kár nélkül azután Szarvaskendre átjöttek.

Ezen nevezetes eseményt ezerszer és sokaknak elbeszélte a fent írt özvegy nő, s gyermekeinek különösen meghagyta, hogy a kendi Szűz Mária képét, melyet hálaadásból többször meglátogatott, arany rámába tegyék és örök hála jeléül feldíszesítsék. Ez anyai szózatnak engedett annak Tordán lakó leánya, t. Amirás Nina kisasszony, midőn 1881. szept. hó 27-én Tordáról Szarvaskendre késő estve az út és kétes szállás félelmétől reményen kívül a helybéli lelkésznél talált szállás és ellátás által megszabadulva, a Szűz Mária képét nagy tisztelete után gazdagon virágfátyollal felékesíté, az alatta levő nagy oltárt szép előfüggöny díszes két párna, lepedő, takaró szentségkehely fel s alruha és szentségékítő pompás virágokkal saját keze munkája és üzletéből díszesen ellátta, s a templomot Krisztus és Mária képeivel rámákban, nagy és két gyertyákkal megajándékozta.

Így díszesíté fel a templom oltárát a helybeli lelkész kérésére az előtt londoni volt lakos. Gabriela Gábri asszonyság és m. Bokros Elekné az esztényi földesúrnő egy veres bársony antipendiummal. Miért is a lelkész érettök 3–3 misét ingyen szolgálván, a néppel együtt szívből óhajtjuk, hogy az Isten és Szűz Mária tiszteletére szentelt ajándékukért Isten őket sokáig éltesse s bő áldásával halmozza.

Azonban a kendi Szűz Mária képe csodálatos voltát igazolják még a (…) mellette fennmaradott arany és ezüst érmek ú. m. csillag, szív, kéz, lábszár, melyeket bizonyára a hozzáfolyamodókon gyakorlott jótékony javulások és áldásokért a hálaadó szívű hívek kegyelete és buzgósága függesztett fel e szent csodálatos képre.

Méltó tehát, hogy Isten nagyobb dicsőítése s a boldogságos Szűznek a protestántizmus által tömegesen körülvett hív kath. nyájban gyarapodó tiszteletére Szarvaskenden évenként Nagy- és Kisboldogasszony napjára teljes búcsújárás engedtessék: mire nézve a helybéli lelkész, fr. Temesvári Gergely 1881 october havában a nm. dr. Fogarasy Mihály erdélyi r. k. püspök és segédpüspöke m. Lönhart Ferencz urakat ez iránt mély alázattal a kath. hívek közóhajára kérelmezett is. (…) A kendi csodálatos Szűz szent képe és temploma a kath. és nem kath. hívek üdvére s a vidék regényes tájainak díszére, kimagasló ragyogólag s örvendetesen messze fényleni fog.

1921. szeptember 8. Oltáregyesület 52 taggal megalakul. Püspök Úr 6076 – 1921. sz. a. jóváhagyja.

1922. augusztus 21–22. Bérmálás kegyelemteljes napjai.

… 22-én szintén gyönyörű idő (félig felhős): püspöki szentmise a kerítésben, a gimnazista ifjak (főesp. úr által begyakorolt) nagy asszisztenciája (8), a prel.-főesperes úr, majd a kegy. Püspök Úr többszöri magyarázó beszéde s a fönséges szertartás zápor könnyeket s mély megindulást váltott ki a minden filiából összesereglett hívekben (Kecsed hiányzott) és más vallásúakban. 80-on felüli bérmálkozó a kerítésben, tisztelgések ugyanott s az elmaradt férfiak gyóntatása u. o. Püspök Úr által. (…)

1923. szeptember 27-én az egyetlen 56 kilós harangunk megrepedt. (…) Javítás utáni ünnepélyes felhelyezése 1924. március 23.

1926. Kendi kripta és külső falak

A kendi templom alatti falak teljesen elmállottak és összeomlottak. (Az elődök alatt mindegyre tele volt vízzel, mind kihordogatták vagy kiszivattyúzták…) De a nagy baj már megvolt, a templom keleti fala is emiatt megrepedt, két helyen kiomlani indult. Még a Status-segély előtt a kripta-falaknak (a törmelék kihordása után) erős támaszfalakat építettünk cementtel. (…) A templomfalak keleti nagy bomlásait és a lábazatokat cementtel csináltuk, a többit homokos mésszel mindenütt körös-körül. (…)

1925. Nagy árvíz – a papi birtokon átfolyó patak kiöntve, az út felőli partot elvágta s a termést földestől elseperte. (…)

1927. június 26. A Szent Kereszt Hadsereg első nyilvános szereplése: két színelőadás (A muszka vőlegény és Táncos Feri) batyus táncmulatsággal; az előadások léleknemesítően felvidítóak: Balázs Margit betanítása. Tiszta jövedelem: 1200 L.

1929. május 4–12-én végre (harmadiknak) sikerült egy igazi missiót tartani – Szentséges Atyánk XI. Pius pápa 50 éves papsága alkalmából engedélyezett nagy jubileumi búcsúval – és a Szent Kereszt Hadsereg 60 tagjának ünnepélyes eskütételével és saját új zászlójának fölszentelésével. (…) E 108 hívőjű plébániában 117 gyónás (25-30 ismétlés) és 233 áldozás történt a 8 nap alatt.

1929. szeptember. Templomunk újrafödése végre megtörtént. 16-os, príma füstös zsindely kárbolineummal lefestve, a bontás miatti külső omlások kijavítva s az összes külső falak lemeszelve.

1938. február hó 2-án, Gyertyaszentelő ünnepén a csíksomlyói plébános felhatalmazása folytán megalakítottam az Élőrózsafüzér Társulatot 45 taggal.

1938. május közepétől szeptember végéig templomjavítás. „Imádkoztam, haragudtam s vesződtem mindennel és mindenkivel, amíg végre szeptember utolsó vasárnapján készen volt minden s bent végeztem a szentmisét." (Molnár Lázár plébános 1934 októbertől 1938 augusztusig.)

1938. Az egyesületi életet tekintve zavaros a helyzet, úgyszólván semmi sem volt ebben az évben. Gyűlést nem tarthattunk. A románság állandóan fenyegető magatartást tanúsított velünk szemben. Papjuk nyilvánvalóan felhívta híveit a templomban, hogy ha el találnám szólni magamat a templomban, vagy bárhol, azonnal jelentsenek föl.

1939. augusztus 15-én reggel a román állami iskola igazgatója a községi dobos által a faluban kihirdettette, hogy egyházi adót senki se fizessen, mivel annak megfizetése nem kötelező, sőt aki megfizeti, az törvényellenesen cselekszik.

Rögtön jelentést tettünk az egyházi Főhatóságunknak, akinek közbenjárása sem tudta a tanítót ezen gazemberségétől eltéríteni. A román hatóságok elnéztek a dolog fölött és a tanító szabadon garázdálkodhatott továbbra is. (…)

Augusztus 28-én érkezett meg az új tanító Etédről. A beiratkozások szeptember 1-jén kezdődtek, a szokásos nehézségekkel és küzdelmekkel. A román tanító ismét basáskodott. Meghurcolással, bebörtönzéssel fenyegette meg azokat a szülőket, akik gyermekeiket a mi iskolánkba merészelik íratni. Mindezek dacára 26 növendékkel rendes időben megkezdtük a tanítást.

1940. február 4-én a Katolikus Népszövetség rendezésében az iskolánk segélyezésére előadtuk a „Parasztkisasszony" című népszínművet. Ennek jövedelméből fedeztük az iskolai kiadásokat egész évben.

1940. november. A felszabadulás az egyházi és iskolai életben is sok változást hozott. Mivel most már az összes magyar származású gyermeket iskolánkba írattathatták be, sőt még a görög katolikusok közül is többen kívántak magyar oktatásban részesülni, iskolánkat, mely mindig egy tanerővel működött, 1940. november 1-jével két tanerős iskolává fejlesztettük ki az egyházi Főhatóság engedélyével. (…) Az egyházi élet is fellendül. Minden gátlás és minden ellenőrzés nélkül imádkozhatunk magyarul és tarthatjuk vallásos összejöveteleinket.

1946. február 29-étől a csúnya írású Gánya Béla a lelkipásztor. (Szerk. megj.)

1946. október 2-ától Orbán Dezső a plébános. Az ő első bejegyzése – elődjére vonatkozóan: „Kár volt elcsúfítani ezeket a történeti lapokat. Vagy íratta volna mással meg, vagy ne írt volna semmit. Aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul. Aki pedig nem tud írni, tanuljon meg vagy szopja az ujját és ne legyen pap! Orbán Dezső"

Nehéz felhők tornyosultak az egyház egére. Mindenütt sötétség, zavar, hitetlenség és közöny. Az emberek lelke meg van mérgezve. Nincs tekintély – törvénytisztelet. Apokaliptikus idők jöttek az egyház életébe. A háború vérzivatara elmosott mindent, ami szép, nemes és szent. Úgy látszik, hogy már itt közel a vég!

(…) Híveimből többen kommunisták lettek. Lassan megmérgez sokakat a világ mérges szelleme.

1947. Említésre méltó 1947 évről az a szép és páratlan lelki élmény, amellyel Zsombori Buba kolozsvári rajztanárnő és festőművésznő részesített. Aki úgy látszik, nem csak a festészetben művész, hanem lélekben is. Gyönyörű harmóniumjátékával és még szebb hangjával sokszor elragadtatott. Itt is kötelességemnek tartom nemcsak megköszönni, hanem az utókornak emlékül hagyni, hogy Zsombori Buba sokszor emelte az istentisztelet fényét és növelte a lelkekben a buzgóságot az istentiszteleten való aktív részvételével. Várom most is, hogy legyen már egy szép orgonás misénk. Úgy legyen!

Újságokat nem járatunk, mert a legtöbb beteges korszellemünk bacilusait hinti szét a társadalom minden rétegébe.

1949. július 31. – P. Szalontai Barna primíciája

Felemelő, de ritka történelmi ünnepe volt ez a nap egyházközségünknek. Az eddigi feljegyzések szerint primícia nem volt Szarvaskenden. Meglepő és eddig soha nem látott ünnep volt azért ez. A k. főatyák reggel 9 órára érkeznek luxusgépen. P. Fidél provinciális, P. Fodor titkár, P. Odorik crestos és P. János Désről mint ünnepi szónok.

1959. A templom külső-belső javítása, belső festése.

1964. A templom műemlékké nyilvánításának megindítása.

Március 3-án kolozsvári Baráth Béla főesperes-kanonok úr és két műemlékszakértő személy kiszállott Szarvaskendre, hogy a templom műemlékké nyilvánítására szükséges adatokat fölvegyék. A főesperes úr látogatását azért kértem, hogy a műemlék szakértő személyek kiszállása és munkája, valamint napi díja ne legyen külön megterhelés az egyházközség részére.

1966. Ez év legnagyobb eseménye a templom bádogfedelének elkészítése. A zsindely-fedél, mely állítólag 1930-ban, Sipos Károly plébános távozási évében készült, egészen megromlott állapotban van. (…) A műemlékek szakértője, Bágyuj Lajos építész csakis a zsindelyfedés mellett foglalt állást. A nagy költségtől irtózva csak fekete pléhfedésre gondoltam. Majd cinezett pléhfedés mellett döntöttünk. (…) Meggyőződésem, hogy többet tart, mint a zsindely, amely legtöbb 30–40 évet tarthat.

1966 évről elmaradhatatlan bejegyzésre méltó esemény a falunak és a plébániának a villanyosítása.

1968. Az egész községben 29 katolikus gyermek van. Lassan mind beleszoktak a hittanórákra való járásra.

1969. február hónapban gyúlt ki a villanyfény a templomunkban. Az összetört fal, amelybe a vezetékeket raktuk, furcsa képet mutatott, de azért az arcokon ünnepi öröm tükröződött.

1969. Az elmúlt esztendő megtöltötte a falusi ember csűrét, egyszóval jó volt a jövedelem. Híveim biztattak, hogy ha valamit akarok kezdeni, most kezdjem, mivel most van pénzük. Júniusban egyezséget kötöttem Milthaller Lajos templomfestő iparművésszel. (…) Augusztus 15-én megáldottuk az újonnan festett templomot. Mindenki boldog volt, mindenki örült a gyönyörű festésnek. A falat festmények díszítik. A szentélyben Szentháromság, a hajóban Szent István király és Szent Erzsébet képei, a kóruson Szent Ágnes és Szent Cecília képe van. A templom mennyezetét két kép díszíti, az Annuntiatio és a mennybemenetel képei. A diadalíven Mária, ölében a kis Jézussal királynői méltóságában tündököl. Végül pedig a hét szentség szimbólumai díszítik a falat. A templom ezzel kedvesebbé, otthonosabbá vált, a hívek jobban tudnak imádkozni benne. (A falfestmények ma már nem láthatók – szerk. megj.)


Bodó Márta: Miért néz, mit vár a néző?

Erősen mediatizált társadalomban élünk: a világról szerzett információk igen jelentős hányadát nézőként szerezzük be, a média különböző eszközeinek közvetítésével. Ezek közt a televízió igen jelentős szerephez jutott. Sokat cikkeznek arról szakemberek, a neveléstudomány szakértői, mennyire televíziócentrikus sok család élete, mennyire e kor bálványa a tévékészülék, amely a lakások központi helyiségének kiemelkedő helyét foglalja el, mintegy a házioltárra kerül, körülötte zajlanak a hétköznapok, a benne láthatóak alakítják a család életét: a műsorok függvényében alakul az egész család programja… Természetesen nem jó, ha a család tagjai közti direkt kommunikációt, a nagy beszélgetéseket, játékokat a közös és egy pontra irányuló bámulás, passzív és csak látszat szerint közösségben történő információbefogadás váltja fel. Anélkül azonban, hogy ezt a szempontot részleteiben körüljárnánk és értékelnénk, itt egy kicsit más megközelítést javasolok, amely egy más összefüggésbe helyezi a jelenséget.

A tévé ugyan házhoz szállítja a néznivalót, s a háttértévézés nem hasonlítható össze a színházi élménnyel, amelynek kedvéért az ember ünneplőbe öltözik és egy színházterem nézőterére zarándokol, ott csak a színészek által számára játszottakra figyelve. Mégis, a tévéműsorok készítői is összefüggő előadást készítenek a képernyő elé ülő nézőközönség számára. Van tehát hasonlóság a nyilvánvaló eltérések ellenére is. Nézzük hát meg a műsorkészítő és a néző viszonyát.

Funkció, cél, nézőre gyakorolt hatás – a televízióban

A Médiamix nevű, havonta megjelenő magyarországi médialap 2005/36-os, júniusi száma A Néző témájával foglalkozik. Könyvrovatában Hankiss Elemér Az ezerarcú én című könyvéből közölt részletben az ismert szakember, korábbi tévéelnök ezt írja: „A televízió ugyanis nagyszerű technikai találmány, a köznevelés, a világról való tájékoztatás, az emberi személyiség alakításának és az ember szórakoztatásának remek eszköze, de ugyanakkor erős és veszélyes, már-már halálos sugárzása is van."1 Az elméleti szakember mellett ugyane lapszámban megszólalnak az egyes magyarországi tévécsatornák műsorigazgatói, akik elmondják véleményüket, szakmai krédójukat a televízió funkciójáról.

Simon András, a közszolgálati televízió, az MTV műsorokért felelős alelnöke szerint „a televízió klasszikus három pillére: az informálás. a szórakoztatás és az oktatás. (…) Én ma inkább nevelést mondok oktatás helyett."2 A szórakoztatás és szórakozás igényéről pedig: „érdekes műsorokat kell csinálnia. (…) Vannak műsorkészítők, akik hajlamosak arra, hogy a közszolgálatiság ethosza mögé bújva silány, rossz minőségű műsorokat készítsenek."

Kolosi Péter, az RTL Klub nevű kereskedelmi adó programigazgatója is hasonlóan gondolkodik a televíziós műsorok funkciójáról, természetesen a maga tévécsatornája céljával összhangban: „Alapvetően két funkciója van egy kereskedelmi tévének: szórakoztatni és informálni. A másik fontos dolog pedig szerintem nem változott évezredek alatt: ez a katarzis, ez néha megríkat, van, hogy megnevettet. Nem lehet viszont a nézőt nevelni és oktatni. Ez utópia."3

A TV2 kereskedelmi csatorna programigazgatója, Poich Lóránd pedig ezt így látja: „Struccpolitika lenne, ha nem érzékelnénk a nyomtatott sajtóra is jellemző tendenciát, hogy a média bulvárosodik. (…) Az alapfunkció, hogy szórakoztassunk és informáljunk. Az, hogy nevel is a televízió, ha nem is szájbarágósan, direkt módon, de igaz. De én inkább az orientál kifejezést használnám."4

Mit vár a néző? Mit kínál a (klasszikus és a szakrális) színház?

Vessük most össze a magyarországi médiapiac e szakembereinek véleményét egy színháztörténész megállapításával: „Az ember mint társadalmi lény sokat változott a drámairodalom két évezrede alatt. Szellemi értelemben óriási különbség van múlt és jelen, vagy különböző társadalmi rétegek ízlése és műveltsége között. A színház legfőképpen erre akar hatni, tehát a néző szellemi világára, s elsőrendű feladatának tartja a tudatformálást. (…) Mindenfajta néző mindenkor élményre éhesen, ?üresen? lép be a nézőtérre, és jóllakottan, ?telítve? óhajt távozni." – állítja Benedek András. Az összevetés nyomán megállapíthatjuk, hogy bár az eszközök nagyot fejlődtek, a hatás elemei lényegében nem változtak. A televíziós műsorok mai készítői a nézőre, a közönségre való hatás következő elemeit sorolták s alkalmazzák: a világról való tájékoztatás, az emberi személyiség alakítása – és a szórakoztatás.

És miről szólt a színházi előadás, mit kívánt annak színpadra állítója, rendezője, mit kívántak színészei elérni? A színháztörténetből most csak a mindenki által ismert klasszikus görögökre, s a szakrális, azaz vallásos közegben született és előadott darabok szándékolt hatására vetünk egy pillantást.

Arisztotelészt Poétikájában a darab nyelvi szintje foglalkoztatja, azt elemzi, a dráma hatásáról is beszél, itt érintve a néző, a közönség kérdését, egyben a játék, az utánzás, a színpadi megjelenítés célját. „…látványosság nélkül is úgy kell megalkotni a történetet, hogy a hallgatót maguk az események is megrendítsék és szánalomra indítsák, mint Oidipusz története. A látványosság keltette hatáshoz művészietlen és külsőséges eszközök is elegendők. Azoknak, akik a látványosság által nem a félelmetes, csak a csodaszerű hatást váltják ki, semmi közük a tragédiához, mert nem akármilyen gyönyörűséget kell várni a tragédiától, hanem azt, ami sajátja." – írja a Poétikában. Az antik görög elméletíró sokkal több szót fordít a nyelvi megformáltságra, mint a színpadi megjelenítésre s közvetve vagy közvetlenül a színpadi játék során a művet befogadó nézőkre – ez utóbbiakra inkább utalásszerűen, mint következetesen. „Vajon jobb-e az epikus utánzás, mint a tragikus? – ezt is érdemes megvizsgálni. Ha ugyanis a kevésbé közönséges a jobb – vagyis amelyik a műveltebb közönséghez van szabva –, akkor világos, hogy a mindenre kiterjedő utánzás közönséges, az ilyen utánzók – mintha meg se értené őket a közönség, ha nem játszanák el az utánzást – állandóan mozognak, mint ahogy a rossz fuvolások forgolódnak, ha diszkoszdobást kell utánozniok, és a karvezetőt vonszolják, ha a ?Szküllá?-t kell játszaniuk." „Emez – azaz az epika, magyarázza egyes kortársak álláspontját, amely nem sajátja – állítólag a művelt közönséghez szól, amelynek nincs szüksége táncmozdulatokra az előadásban, a tragédia viszont az alacsonyrendű közönséghez, tehát közönséges, és így nyilván alsóbbrendű is" – írja Arisztotelész a Poétikában. Szerinte e kifogás az előadóművészetre vonatkozik, amelyről ő keveset beszél, mert igaz ugyan, hogy „a tragédia mozgás nélkül is megteszi a maga hatását, akárcsak az eposz, hiszen olvasás útján is kiderül értéke", de azért „a mozgás alkalmazását nem szabad egészében elutasítani, még a táncét sem, hanem csak a közönséges mozdulatokét". Ezzel azonban az előadásmódra vonatkozó nézeteinek kifejtését be is fejezi, a közönségre gyakorolt hatást ennyivel intézve el: „sikerüknek vagy bukásuknak az okairól s a kifogásokról és cáfolataikról legyen elég az, amit elmondtunk".

Arisztotelésznek nincs sok mondanivalója a közönségről, illetve a nézőre gyakorolt hatást a drámai szövegben bennefoglaltnak tekinti, amely legtöbbször önmagában, önmagától, pusztán megszólaltatva hatni tud. Nem utasítja el a szöveget kísérő látványelemeket, de óv a túlzástól és a közönségességtől, ami valószínűleg olyasmit jelent, ami a szöveg méltóságát és hatását csökkentő mozgást zárja ki.

Egy 14. századi angol szerző, Wyclif Tretise of miraclis pleyinge (Traktátus a mirákulumokról) című írásában kortársai érveit ismerteti a misztériumjátékokkal kapcsolatosan: az ilyen darabok s előadások részei az istentiszteletnek, gyakran olyan hatást gyakorolnak a nézőkre, hogy azok a jó útra térnek, Krisztus és a szentek szenvedéseit látva a nézők gyakran könnyekre fakadnak, egyes embereket pedig csakis játékok által lehet elérni. Ugyanakkor az emberi természet igényli a kikapcsolódást, nem foglalkozhat mindig komoly dolgokkal. Mivel pedig Krisztus és a szentek csodatetteit lehet festett képen ábrázolni, ebből következik, hogy azokat cselekvéssel is be lehet mutatni, utánozni. E szerző ugyan nem ért egyet kortársai érveivel, számunkra azonban vitairata megőrizte e színjátékpártoló és –művelő előadók szándékát: hogy a nézőket e játékok bemutatásával a világról, amelyben élnek, tájékoztassák, hogy személyiségüket alakítsák, ebbe az irányba indítsák nézőiket – és hogy szórakoztassák. Összefoglalva, a misztériumdráma és liturgikus játék középkori művelőinek célja darabjaik előadásával: Krisztus és a szentek életének bemutatása, a néző jó útra térítése s a kikapcsolódás biztosítása.

A középkori misztériumjáték folytatója tájainkon az iskolai színjáték. A 18. századi csíksomlyói iskoladrámák (amelyekből jelentős számú maradt fenn az érdeklődők s a kutatók örömére) nagy népszerűségnek örvendtek, a búcsú alkalmával vagy más jelentős egyházi ünnep idején mutatták be őket, amikor sok zarándok, búcsús is megnézhette azokat. A csíksomlyói darabok célja, ahogy a szerzők sokszor a darabba bele is írták: Krisztus kínjain szánakozni (hiszen a csíksomlyói ferences iskola drámatermésének nagyobbik hányada passió), „a buzgó hivek vallásos érzésének ápolása", önvizsgálata, személyes hitük felülvizsgálása, „a hívőket hitükben megerősítsék s a vallásos érzületet fejlesszék", „Életjobbításra fogadás tétessék" – és „bölcs férfiúnak is tréfás bolondságot, játékot indítani (…) a lankatságból serkengetni". A cél tehát mai nyelven röviden ezesetben is így foglalható össze: az adott világnézet alapinformációinak szolgáltatása, a néző személyiségére való hatás, mulattatás.

Tájékoztatás, jellemalakítás, kikapcsolódás

Ha most visszatérünk arra, amit a mai médiában látható műsorok céljáról készítőik mondtak, így összegezhetjük a televíziós műsorkészítők célkitűzését: a világról való tájékoztatás, az emberi személyiség alakítása – és a szórakoztatás. A kínálkozó következtetés: a formák és témák változnak, az ember örök és lényegében változatlan. „Mindenfajta néző – írta a színházzal foglalkozó szakember – mindenkor élményre éhesen, ?üresen? lép be a nézőtérre, és jóllakottan, ?telítve? óhajt távozni." A hogyan és a mivel változhatott, a miért, mi végre azonban nem. Az elmúlt ezer, kétezer évben lényegében ugyanarra vágyott a néző, s ezt a legkülönbözőbb korok legkülönfélébb darabjai, nézők elé szánt műsorai egyformán igyekeztek betölteni. Ezek nem a cirkusz és kenyér olcsó és rövidtávú hatását hordozzák, nem azzal próbálnak hatni, hanem az ember mélyebb: művészire és transzcendensre vonatkozó igényét is be kívánják valamilyen módon tölteni. Színdarabokra vonatkozó vizsgálatom kifejezetten a szakrálishoz kötődő darabokkal s azok nézőre gyakorolt hatásával foglalkozik ugyan, véleményem szerint azonban maga a színház alapvetően transzcendens és szakrális, nézőjét akkor tartja meg és lakatja jól, ha nem felejti el ezt az alapjellegét és lényeges meghatározóját. Célját is csupán így és ekkor tölti be. Akik pedig a házi színház, házimozi, a szinte szakrális tárggyá vált televízióba szánt műsorok felelősei, a hármas cél méltó kombinálásával s nem a néző manipulálásával vagy alantas vágyainak felpiszkálásával kellene a magas nézettségi mutatókat elérjék. A néző, még ha otthon ül is le a műsort megnézni, ugyanannyira éhes és szomjas, mint az ünneplőben a színházba induló: éhezi és szomjazza az információ és a szórakoztatás mellett az élményt. Nem cirkuszt és kenyeret csupán, hanem katarzist kiváltó élményt is szomjazik a mindenkori ember, a mindenkori néző.

Források

J. Q. Adams, Chief Pre-Shakespearean Dramas. Boston 1924.

Arisztotelész, Poétika. Budapest 1994.

Bécsy Tamás, Rítus és dráma. Budapest 1992.

Benedek András, Színházi dramaturgia nézőknek. Budapest 1975.

Edmund K. Chambers, The Medieval Stage, I–II., Oxford 1903.

Demeter Júlia (szerk.), „Nap, hold és csillagok, velem zokogjatok!" Csíksomlyói passiójátékok a 18. századból. Budapest 2003.

Fülöp Árpád, Csíksomlyói misztériumok. In: A csíksomlyói főgimnázium értesítője 1892, Csíkszereda.

Médiamix 2005/36.

Őze Sándor–Medgyesy-Schmikli Norbert (szerk.), A ferences lelkiség hatása az újkori Közép-Európa történetére és kultúrájára. 1–2. Piliscsaba – Budapest 2005.

Székely György, Színházesztétika. Budapest 1984.

Szlávik Ferenc, Kéziratos iskolai drámák. In: A csíksomlyói főgimnázium értesítője 1906–1907-ből. Csíkszereda 1907.

Karl Young, The Drama of the Medieval Church. Oxford 1933.

Jegyzetek

1 Médiamix 2005/36, 58. A pamlagkrumplik című részlet Hankiss Elemér Az ezerarcú én címen az Osiris Kiadónál 2005-ben megjelent könyvéből.

2 „A munka hiánya nem egyenlő a közszolgálatisággal". Simon András, MTV. In. Médiamix 2005/36, 17.

3 „Utópia az, hogy a néző nevelhető". Kolosi Péter, RTL Klub. In. Médiamix 2005/36, 19.

4 „A nézők értelmére és érzelmeire akarunk hatni". Poich Lóránd, TV2. In. Médiamix 2005/36, 21.


Test – lélek – szellem

Viktor E. Frankl (1905–1997) egyik legalapvetőbb ténymegállapítása, mely kiindulópontom is egyben, a következőképpen hangzik: „Az értelmetlenség érzésének korában élünk".1 E ténymegállapítás nyomán ugyancsak egyértelmű viszont Frankl tézisszerű válasza, meggyőződése: A logoterápia szemszögéből nézve „nincs olyan élethelyzet, amely valóban értelmetlen lenne"2, éspedig éppen azért, mert az élet ajándék és feladat egyidőben.

Az élet értelmének megtalálása és a lelki egészség közötti kapcsolat

A lelki szenvedések és betegségek jelenleg sok, gazdasági szempontból fejlett civilizációban növekvő arányt mutatnak.3 A Die Zeit hamburgi hetilap egyik számában arra mutatott rá, hogy például a depresszió amolyan népbetegséggé nőtte ki magát Németországban. Egyedül ebben az országban kb. nyolc millió ember szenved depressziós és szorongásos (félelmi) lelki állapotok miatt, melyeknek gyakran testi vonatkozásai is vannak, vagyis amelyekből pszichoszomatikus betegségek is következhetnek. Ehhez jön még az alkoholtól és a kábítószerektől való függőség. Tíz munkahelyi balesetből négyet időnként jelentkező, vagy krónikussá fejlődött lelki szenvedésre lehet visszavezetni. Az érintettek azt tapasztalják, hogy a problémák túlnövik őket, s ezért azok által mintegy betemetve erőtlenség vesz erőt rajtuk, értelmetlennek látnak mindent és így egyfajta fájdalmas részvétnélküliségbe, apátiába süllyednek.

Viktor E. Frankl, a múlt század egyik legjelentősebb pszichiátere, orvos-filozófusa, a Logoterápia és Egzisztenciaanalízis pszichoterápiás iskolájának megalapítója elsőként bizonyította be, hogy szoros összefüggés áll fenn egy ember belső értelem-orientáltsága és annak lelki egészsége között. Ez a tény korábban teljesen elkerülte a pszichológia tudományágának figyelmét. Éppen ezért Viktor E. Frankl logoterápiája egyfajta fordulatot jelent az ún. humán-tudományokban. Frankl kutatásainak köszönhetően rekonstruálni tudjuk ugyanis azt az ördögi kört, amely annyi egyéni életsorsot, ugyanakkor egész népek sorsát végzetesen meghatározta.

Mit jelent ez a bizonyos ördögi kör?

Általánosan nézve az ördögi kör egy olyan okozati láncolatot jelöl, amelynek több olyan eleme van, amelyek feltételezik egymást, és ezért egy szakadatlan kölcsönhatás jön létre az egyes elemek között. Ilyen körbefutó mechanizmusok ismeretesek a neurózis általános tanából. Minden körbefutó neurotikus mechanizmus kezdetén egy elbizonytalanodás áll. Például: Valaki csődöt mond egy olyan vizsgán, amelyre márpedig jól felkészült. Ez az (A) tényező. Lehet, hogy ebből az objektív tényállásból kifolyólag kialakul benne egy erős félelem a következő vizsgával kapcsolatban. Ez a (B) tényező. A negatív, félelemmel teli várakozás, érzelmi állapot miatt pedig a következő vizsgán a diák annyira feszült, annyira le van blokkolva, hogy ez a vizsgája sem sikerül. (B) tehát visszavezetett az (A) tényezőhöz. Kézenfekvő, hogy (A) ezután még jobban erősíti (B)-t, vagyis a negatív várakozással teli félelmi állapotot. Az ördögi kör így bezárul a negatív várakozás szubjektív átélése és a sikertelen vizsga objektív tényállása között. Ez egy egyszerű példa ugyan, de magában rejti minden pszichopatológiai téves fejlődés csírasejtjét, amely, mint láttuk, a szubjektív belső és az objektív külső világ érintkezési vonalán helyezkedik el. (Lásd 1. ábra).

Annak az ördögi körnek, amelyre Frankl mutatott rá, több tényezője van ugyan, lényege viszont egy olyan folyamat, amelynek patológiai jellege éppen abból adódik, hogy szubjektív tapasztalatok és objektív helyzetek kölcsönhatásáról van szó. Ennek az ördögi körnek a kezdetén is egy elbizonytalanodás áll, mégpedig a modern ember általános elbizonytalanodása, az élet értelmének kapitális kétségbe vonása. Ennek eredetével kapcsolatban Frankl a következőképpen foglal állást:

„Ha megkérdeznek arról, hogy miként magyarázom az értelmetlenség érzésének megjelenését, akkor csak a következőket mondhatom: Az állattal ellentétben az embernek nem mondja meg az ösztöne, hogy mit muszáj. A korábbi idők emberével szemben a mai embernek a hagyományok már nem közvetítik azt, hogy mit illik, illetve kell – és ezért most úgy tűnik, hogy a mai ember már nem is igazán tudja, hogy mit akar. Így jön az, hogy vagy csak azt akarja, amit a többiek tesznek – és akkor ez a (nyugati világ) konformizmusa –, vagy csak azt teszi, amit a többiek akarnak, tőle akarnak – és akkor ez a (keleti világ) totalitarizmusa."4

Az emberi cselekvéshez az ösztönök már nem nyújtják azt a biztonságot, mint az állatoknál, s ráadásul az elmúlt évszázad során jobban, mint valaha, főleg a fiatalabb generáció elveszítette azt a támaszt, amit az áthagyományozott tradíció és a szilárd értékrendszer jelentett korábbi generációk számára. Ehhez a változáshoz nagy részben hozzájárult a két világháború, illetve a technikai fejlődés fergeteges gyorsulása. Viktor E. Frankl szerint mindez hirtelen módon kiváltott egy ún. egzisztenciális vákuumot. Ez egy olyan állapot, amelyet az orientáció (tájékozódás) hiánya, valamint a támasznélküliség jellemez. Egyébként az egzisztenciális vákuum főként unalom és közömbösség formájában nyilvánul meg. Míg ebben az összefüggésben az unalom az érdeklődés – a világ iránti érdeklődés – elvesztését, addig a közömbösség a kezdeményezőkészség – a világ megváltoztatására, megjavítására irányuló kezdeményezés – hiányát jelenti. Ebben az állapotban tör fel a minden cselekvés értelmére vonatkozó kérdés, s mivel ez legtöbbször válasz nélkül marad, a mai emberen egyre inkább eluralkodik az értelmetlenség érzése, amelyhez a belső üresség megtapasztalása társul. Amennyiben pedig közép és hosszú távon kielégületlen marad az élet értelme beteljesítésének a konkrét mindennapokban kiirthatatlan igénye, akkor ebbe a belső ürességbe lopja bele magát a hatalom birtoklására, az elismerésre, vagy az élvezetek szerzésére irányuló pszichikai törekvés. Az említett vákuumba mintegy beleköltözik a nem kívánt gonosz: a neurózis, a depresszió stb., egyszóval a lelki betegség ördögi köre.

Ami tehát ebben az összefüggésben történik, az nem más, mint egy egyszerű körbefutó neurotikus mechanizmus: Az értelmetlenség krónikus érzése megingatja az egyén lelki egyensúlyát, egészségét. Amennyiben pedig ez csorbát szenved, akkor folyvást olyan szociális és egyéni téves viselkedésmódok jelentkeznek, melyek konkrét okot adhatnak egy a jövőre vonatkozó félelemre. Ez a jövőképre vonatkozó pesszimista félelem pedig nem mást erősít meg, mint azt a rezignációs érzést, hogy minden próbálkozásnak amúgy sincs semmi értelme. Ezzel a megerősödött értelmetlenségérzéssel pedig bezárult az ördögi kör. Az értelemfrusztráció még jobban megingatja az egyén lelki stabilitását, mely a maga részéről olyan tévutakra vezethet, amelyek később bumerángként csapnak vissza az egyénre és elrabolják jövőjének célperspektíváit.

Univerzális síkra vonatkoztatva megfigyelhető, hogy az ördögi kör mind a négy tényezőjének van megfelelője, melyek annak komplex hatásaira utalnak: (1) Az egyedi személy értelmetlenség érzésének megfelel az ún. ?no-meaning-generation? korosztály egzisztenciális vákuuma. (2) Az egyes személy lelki betegségének megfelelnek a jelen idők ún. tömegneurózisai, melyek a kriminalitás, perverzitás, alkohol- és drogfüggőség, depresszió és öngyilkosság magas hányadában mutatkoznak meg. (3) A szociális és egyéni téves magatartások univerzális síkon megmutatkoznak az emberiség minden olyan őrültségében, melynek csak az irracionális rombolás és pusztítás a célja: ilyenek az aránytalanul magas fegyverkezési kiadások, a kizsákmányolás, a természetrombolás és a kulturális hanyatlás. (4) Az egyén jövőtől való félelme egy olyan fiatal generációban találja meg lecsapódását, amelynek nincsenek, vagy alig vannak ideáljai, és amely generáció semmiféle kompromisszumra nem hajlandó. Ezért önmagának a ?no-future-generation? nevet adta. (Lásd 1. ábra).

Az egyéni élet síkjához visszatérve szembetűnő az említett folyamatoknál a szubjektív belső és az objektív külső világ azon összekeveredése, mely a körbefutó neurotikus mechanizmus alapsémájánál is észlelhető. Az imént tárgyalt ördögi kör magába foglal ugyanis – ha még közelebbről szemügyre vesszük – egy objektív és két szubjektív tengelyt. (Lásd 2. ábra). Más szóval az ördögi kör két pontján az objektív valóság is bekerül a képbe: Az egyik ilyen pont nyilvánvalóan a téves magatartás és a jövőre vonatkozó félelem közötti ívben helyezkedik el. Logikus ugyanis, hogy a téves viselkedés, magatartás a sikertelenség szubjektív érzésén/élményén túl, előidéz objektív károkat is, valamint az értelmetlenség különböző tárgyi formáit. Például: A tropikus őserdők kiirtásának negatív éghajlattani és ökológiai következményei is vannak. Vagy, ha az egyén minden pénzét szórakozásra költi, előbb-utóbb adósságok halmozódnak fel és nagy veszteség éri a családot. Ez pedig már nemcsak egy szubjektív érzés, hanem reális tényállás, mely a maga részéről jogosulttá teszi a jövővel kapcsolatban egyre csak erősödő félelmet. A neurotikus körszerkezet, illetve az objektív tengely másik kulcspontja, vagyis az a hely, ahol az objektív valóság láthatóvá válik, az értelmetlenség érzése és a lelki betegség közötti ívben található. Ezt az ívet a pszichológia hosszú ideig nem is vette figyelembe. Viktor E. Frankl logoterápiájának ugyanakkor ez az ív egyik fő felfedezése, mely összefügg az általa alkalmazott teljesebb emberképpel.

Kicsoda az ember?

Évezredek óta küszködnek filozófusok és gondolkodók azzal, hogy értelmezzék az embert, interpretációik azonban mindig hiányosak maradtak. Mindenesetre eljutottak odáig már ősidőktől fogva, hogy az ember testből és lélekből áll, noha a kettő egymáshoz való kapcsolódása titokzatos sötétségben maradt. A nyugati felfogás szerint a test az ember földhözkötöttségének a dimenziója, amely őt maradandóan hozzáköti az állatvilághoz, melyből az evolúció folyamatában kivált. A lélek ezzel szemben az ember istenképűségét alapozza meg, és így természetfölötti dimenzióba emeli azt. Amikor a 20. század elején a pszichológia fiatal tudománya bebocsátást nyert az orvosi praxisokba és az akadémiai előadótermekbe, hirtelen megváltozott a lélek fogalmának tartalma: Az egykori természetfeletti lélekből lett egy demitologizált psziché. A psziché pedig már beilleszkedett a kor általános naturalista koncepcióiba: Amint a test nem más, mint az állati szervezet továbbfejlődése, ugyanúgy a psziché – tudományos szemmel nézve – sem más, mint állati ösztönök, emóciók, probléma-megoldó képességek folytatása, illetve azok szerkezeti kifinomítása. Ezen értelmezésekre épülve született meg a pszichoanalízis és a viselkedésterápia, mint két alapvető pszichológiai iskola. Bár módszertani szempontból ez a két iskola nagyban különbözik egymástól, közös bennük viszont az, hogy az emberre úgy tekintenek, mint olyan képződményre, akit a legmélyebben és végső fokon az önfenntartás ösztöne mozgat, valamint a homeosztázis elve, melynek viszont az a célja, hogy a belső egyensúly fenntartása, illetve visszaállítása érdekében csökkentse a belső feszültségeket. Más szóval az ember egyszerűen csak jól akarja érezni magát a bőrében, ami akkor valósul meg, ha fontosabb szükségletei messzemenően ki vannak elégítve, és annyi érzéki örömben van része, amennyiben csak lehet.

Ebben a felfogásban volt valami vonzó, hiszen megfelelt a modern, felvilágosult ember emancipációs törekvéseinek. Mintegy fedezéket jelentett azokkal a régi hagyományokkal szemben, amelyektől amúgy is megszabadulni próbált. Ezzel is magyarázható tehát az a tradíciókkal való radikális szakítás, amelynek Nyugat-Európa a múlt század hatvanas éveinek második felében volt tanúja.

Milyen a modern ember?

A legenda szerint5 egy ember eltévedt a sivatagban. Napokon át iránytalanul kallódott a homokdűnék között, s a nap könyörtelenül erős sugarai hamarosan teljesen kiszárították szervezetét. És akkor hirtelen egy oázist pillantott meg maga előtt, elérhető távolságban. „Aha", morfondírozott magában, „ez egy délibáb, mely lóvá akar tenni engem!" Közeledett az oázishoz, az viszont nem tűnt el, mint ahogy az egy délibábbal lenni szokott: Égő szemei előtt datolyafák ékeskedtek, füves földsávok zölden csillámlottak és mindenekelőtt egy csörgedező forrás tűnt fel. „Mindez nem más, mint az éhség képzeletjátéka és akusztikus hallucináció", dörmögte maga elé a végsőkig kimerült vándor. „Milyen kegyetlen is tud lenni a természet!" Rövid idővel később két beduin találta meg az immár halott vándort. „Érted te ezt?", kérdezte az egyik. „A datolyák majdnem a szájába nőnek, mellette pedig forrás csörgedezik, s ő mégis éhen és szomjan hal! Hogyan lehetséges ez?" „Hát igen", magyarázza a másik, „tudod, ő egy modern ember volt".

Mire emlékeztet ez a legendás „megdöbbentő történet"? Egy hamisítatlan, eredeti valóságot olyan meggyőződéssel tart valaki valótlannak, hogy annak valódisági fokát már nem is vizsgálja felül. Ez pedig nagyon emlékeztet a pszichológia tudományelméletére, mely saját hipotéziseiben adott esetben jobban bízik, mint olyan nyilvánvaló emberi jelenségekben, amelyekkel szembesül. Amikor Siegmund Freud életművével megalapozta a modern pszichológia tudományágát, akkor számára – a legenda képeinél maradva – az ember belső életének sivatagában minden oázis csak délibábnak számított. Az emberben nem maradt semmi eredeti. Freud írja: „Abban a pillanatban, amikor egy ember az élet értelme és értéke után kérdez, már betegnek számít, hiszen az életnek objektív szempontból sem értelme, sem értéke nincs. Halálom után tovább élek majd az Önök kellemes emlékezetében – ez a halhatatlanságnak egyetlen formája, amelyet én elismerek. Az eget átengedjük az angyaloknak és a verebeknek."6

Viktor E. Frankl emberképe

El kell ismerni, Siegmund Freudra valóban emlékeznek még ma is, mégpedig úgy, mint a pszichoanalízis megalapítójára. Neki köszönhető ugyanakkor az is, hogy ellenhatásként Viktor E. Frankl felemelte hangját a pszichoanalízis egyoldalúságaival és túlzásaival szemben. Frankl számára ugyanis – az imént említett legendánál, képnél maradva – még ott is elgondolható egy oázis, ahol a szem azt már nem látja! A logoterápia tehát egy olyan pszichológia, ill. az a harmadik bécsi pszichoterápiai iskola, amely ismét az értékek felé fordul, elismeri, keresi és elfogadja az emberben az eredetiséget. Ezt a lényeges különbséget érzékelteti kissé humoros formában az alábbi disputa, melyet Lukas asszony örökített meg egyik könyvében7, s amelyet ő maga folytatott egyik pszichoanalitikus kollegájával:

Analitikus (A): A minap volt nálam egy család, egy rendkívül harmonikus család. A férfi kedvesen bánt a feleségével, a gyermekek jóravalóan viszonyultak a szüleikhez, az anya nagylelkű és megértő tudott lenni. Mindez persze csak a felszín! Alatta bizonyára forr és pezseg!

Lukas (L): Ez a család talán nagyra becsüli a harmóniát…?

A: Feltételezem, hogy a férjnek van egy titkos barátnője, a feleség otthon pedig kötekedő, izgága, a gyermekek pedig –

L: No, milyen tudatalatti szimptómákat vélt a gyermekeknél felfedezni?

A: A fiúgyermek valószínűleg pornóújságokat olvas a takaró alatt, a húga pedig titkos örömmel kínozza a kutyát, mely számára amolyan póttárgy az oidipusz-komplexus levezetésére.

L: Meg tudott figyelni valamit, ami alá tudná támasztani az ön feltevéseit?

A: No már most, kifejeztem az imént: Barátságosság, udvariasság, harmónia. Túl sok alkalmazkodás a családtagok részéről, és ez nem lehet valódi. Bizonyára mindannyian tele vannak agresszióval, dühvel, mely zabolátlanul előtör majd, mihelyt egy szelepet talál. Például, a férj a következő szavakkal fordult a feleséghez: „Nem akarsz helyet foglalni, drágám?" Számomra ez bizonyíték arra, hogy a tudattalanban a férfi vágyik arra, hogy a felesége alá legyen rendelve neki. Semmi kétség, azért kínálta hellyel a feleségét, hogy felülről le tudjon nézni rá, hiszen titokban tart felesége domináns erejétől.

L: Talán csak arra gondolt a férj, hogy felesége bizonyára elfáradt?

A: Tiszta altruizmus, micsoda? Az altruizmus egy illúzió. Az ember egoista és alapjában véve az ösztönei vezérlik, és akkor is, amikor a felebaráti szeretet trükkjét beveti, mindig csak a saját kielégülése van az agyában. Mindenesetre a feleség nem foglalt helyet, azt mondta, nem éri meg leülni egy rövid beszélgetés idejére. Az asszony tehát ellent mondott a férjének, amiből én arra következtetek, hogy valóban igába akarja hajtani a férfit és elnyomja őt, ahol csak teheti.

L: Egyébként hosszú volt a beszélgetés, hogy megérte volna leülni?

A: Ó nem, csak néhány percet tartott. Egyébként is csak egy félreértésről volt szó – aha, félreértés! Jön, hogy kacagjak! Ennek a családnak óriási belső konfliktusai lehetnek, ha nem is tudatos módon, de mégis a szakembernél keresnek segítséget!

L: Milyen segítséget kerestek ugyan Önnél, ha minden olyan harmonikusnak mutatkozott?

A: Á, dehogy. Semmiféle segítséget nem kértek. Végül is azt állították, hogy csak eltévesztették az ajtót. Az utazási irodát keresték…

Már a tradíciókkal való radikális szakítás előtt, vagyis a múlt század derekán Viktor E. Frankl újra és újra hangsúlyozta előadásaiban és műveiben, hogy az ember életfeladata nem merülhet ki abban, hogy keresse saját igényeinek, szükségleteinek kielégítését. Frankl természetesen elismeri, hogy az embernek van teste, mely összehasonlítható más organizmusokkal. Ugyanakkor pszichikai dimenziója magába foglalja az ösztönös alapokon nyugvó megkülönböztetett emberi érzelemvilágot. Mindezeken túl azonban az ember szellemi dimenzió, és csak ebben keresendő az eredetien emberi, humán szint. Egyébként a nous, vagyis ez a szellemi dimenzió a döntéseket hozó, állást foglaló, értékelő és személyes fórum az emberben. Csak ez a tulajdonképpeni emberi dimenzió emeli őt valóban az állatvilág fölé, mégpedig nemcsak kvantitatív, hanem kvalitatív síkon: A szellemi dimenzió révén van az ember Isten képére és hasonlatosságára teremtve – amint ezt a bibliai hagyomány megfogalmazza –, mely dimenzió azonban a modern pszichológia tudományelméletében már nem tűnik fel. Viktor E. Frankl révén tehát a pszichológia emberképe alapvető revízión megy át: A szellem (Geist) ugyanis elsősorban nem az élvezet, az érzéki öröm, de nem is az érvényesülés, vagy a hatalom után töri magát. A szellemnek értelemre (Sinn) van szüksége. A logosz, mint értelem (Sinn – értelmesség, értelmes mozzanat) tehát az ember alapvető meghatározója és ontológiai, vagyis léttani szempontból más dimenzióhoz tartozik, mint a test és a psziché (vagyis mint az ember pszichofizikuma).

Ezen a ponton ugyanakkor feltűnik Frankl antropológiájában a külvilág a maga számtalan értelemlehetőségével, objektív értékeivel, melyek mind megvalósításra várnak. Az emberi szellem tehát nem különböző szükségletek kielégítését keresi, hanem mindig és minden körülmények között egy értelmes feladatot és célt a rajta kívül álló világban. Ebben az értelemben az ember egy a dolgok értelmét kereső, vagyis szellemileg meghatározott lény, aki túlmutat önmagán. Egzisztenciájának lényege az öntranszcendencia (Selbsttranszendenz), vagyis a másra, a másikra való irányulás – a világban található, megvalósításra váró értékekhez való eleve hozzárendelés ténye. Az egzisztencia kifejezést Frankl egyébként az egzisztencialista filozófiától (Kierkegaard és Jaspers) kölcsönzi és ezzel a fogalommal a logoterápia antropológiai kutatási irányát jelöli. Az egzisztencia „nem előfordulást, hanem szabad döntések alapján végrehajtott életvitelt, a mássá levés képességét, konkrét értékekkel szembeni felelősséget és az önmagához való viszonyulást, a transzcendenciával (a világ fölötti valósággal) való szembesülést jelöli, vagyis mindazt, amit Frankl saját emberképének vallott, saját emberképeként ismert föl".8

Az emberi létnek ezt a fundamentális-ontológiai jellemzőjét Viktor E. Frankl „a létezés öntranszcendenciájának" nevezi:

„Ezzel azt akarom mondani, hogy minden emberi túlmutat saját magán is, azáltal, hogy mindig valami olyasmire utal, ami nem újból önmaga, tehát valami – vagy valaki – másra! Más szavakkal, az ember legmélyebben és legvégső soron nem valami belső állapotban érdekelt, legyen az öröm vagy belső egyensúly, hanem a világ felé irányul, a kinti világra, és ezen belül keres olyan értelmet, amelyet beteljesíthet, vagy egy olyan embert, akit szerethet. Prereflexív ontológiai önmegértése alapján valahogyan tudja is, hogy éppen olyan mértékben valósítja meg önmagát, amenynyire elfelejti önmagát, és éppen olyan mértékben tudja elfelejteni önmagát, amennyire képes átadni önmagát egy olyan dolognak, amelyet szolgál, vagy egy olyan személynek, akit szeret."9

Freud mellett a második klasszikus pszichoterápiás iskola – Alfred Adler individuálpszichológiája – sem számol az egzisztencia öntranszcendenciájával. Hiszen az embert alapjában véve olyan lénynek tekinti, aki arra törekszik, hogy egy bizonyos belső állapotból, vagyis a kisebbrendűségi érzésből úgy jusson ki, hogy fölénybe kerül. Ez a fölényre törekvés, mint belső motiváció messzemenően megegyezik azzal, amit Nietzsche „a hatalom akarásának" nevezett. Amíg tehát egy motivációelmélet az élvezet, illetve az érzéki öröm akarása (Freud), valamint a fölény, illetve a hatalom akarása (Adler) körül forog, addig a tipikus mélylélektanról, vagy annak valamilyen válfajáról van szó. Viktor E. Frankl logoterápiája és egzisztenciaanalízise ugyanakkor a mélylélektannal szemben „magaslélektannak" számít, mivel – a psziché mélységein túl – elismeri az emberi természet szellemi magasságait is. Frankl a maga logoterápiájával nem helyettesíteni akarja a mélylélektant, hanem csak kiegészíteni, mégpedig azáltal, hogy tematizálja az embert olyannyira megkülönböztető „értelemigényt". Ez a kiegészítés pedig Frankl meglátása szerint azért elengedhetetlen, mert csak így kapunk egy olyan antropológiát, emberképet, mely megfelel az ember elidegeníthetetlen méltóságának. Frankl motivációelméletének középpontjában tehát „az értelem akarása" áll.

Az élet értelmetlenségének érzése a szellemi frusztráció tükrében

Frankl, valamint a logoterápia és egzisztenciaanalízis emberképének fényében immár nyilvánvaló, hogy az ördögi körben – melyet kezdetben felvázoltunk, s amely jelenleg oly sok embert bekerít, hatalmába kerít – az élet értelmetlenségének érzése nem lehet más, mint egy szellemi frusztráció kifejeződése. Az ember ugyanis szellemi potenciáljánál fogva – és függetlenül ösztönös hajlamaitól – egy értelemmel beteljesített egzisztenciára törekszik. S hogy mennyire nem kongruens egymással az „önmegvalósítás" és az érték- illetve értelemmegvalósítás elve, az abból is látszik, hogy a járványszerű értelemfrusztráció éppen egy olyan korban kezdődött, amikor a nyugati iparvilág ún. gazdasági csodája elindult, vagyis amikor az általános jólét „önmegvalósítás" címszó alatt lehetővé tette a különböző pszichikai igények kielégítését, az ún. szexuális szabadságtól kezdve, egészen a fogyasztói társadalom pazarlási hullámáig. Ebben az összefüggésben jelentek meg egy alig követhető iramban az ún. „boldogság receptek", amelyek arra próbálják rábírni az embert, hogy boldogságát a pszichikai dimenzión belül, illetve a fogyasztás valamilyen válfajával kapcsolatban keresse.

Minden fogyasztásra irányuló igényt hirtelen ki lehetett elégíteni, egyedül csak az ember szellemi sóvárgása maradt kielégítetlen. Frankl ezt a következőképpen fejezi ki: Az embernek egyre inkább volt miből élnie, ugyanakkor egyre kevésbé látta már, hogy miért is él itt a földön. Ez a szellemi frusztráció arra viszi rá az embert, hogy elhanyagolja éppen azokat az értékdimenziókat, amelyek egyedül méltóak az emberi szellemhez: az önmagában értelmes, vagyis a jó, a szép, az igaz, a pozitív beteljesítését. Ennek az elhanyagolásnak az ára pedig nem más, mint a lelki egészség. Ez fordítva ugyanakkor azt is jelenti, hogy a lelki egészség az értelemre irányuló keresés, valamint az értelem beteljesítése révén helyreáll. (Lásd 2. ábra).

Egy életből vett példa talán még jobban megvilágítja az elhangzottakat: Egy fiatalember átveszi apjának vállalkozását, de a vállalkozás továbbvitelében nem lát mélyebb értelmet. Apja iránti tiszteletből kötelezve érzi magát a folytatásra, vagy csupáncsak azért viszi tovább a vállalkozást, mert nincs jobb ötlete. Ennek ellenére lehetséges, hogy idővel belenő a munkába, s egyfajta megelégedéssel tudja végezni azt. Az is lehet, hogy a vállalat soha nem fog számára értelmes foglalkozást jelenteni, csak kényelmes pénzszerzési lehetőséget és presztízstényezőt. Akkor is, ha ez így van, a fiatalembernek még mindig van lehetősége arra, hogy a vállalatra fordított időt és erőt olyan tevékenységekkel ellensúlyozza, amelyek mélyebb értelemmel bírnak számára. Feltételezhetjük, hogy nem nagy lelkesedéssel adja bele magát a vállalati munkába, a pszichohigiéne szempontjából azért még jól mehet sora.

Amennyiben viszont a fiatalembernek a vállalaton kívüli érdeklődési köre is nagyon szűk, ha nem képes tartós baráti kapcsolatok építésére, hanem szabad idejében csak unatkozik, ahelyett, hogy valami értelmes dolgot tenne – igen, ebben az esetben az ördögi körbefutás beindulhat. Ez azt jelenti, hogy a fiatalember nem használja ki szellemi erőit arra, hogy az őt frusztráló helyzeten javítson, hanem belelép annak csapdájába, hogy rövid-távú örömökre vadászik. Saját önigazolására pszichikai síkon fut a kielégülés után, ahelyett, hogy azt a szellemi síkon keresné. Ebben az esetben valószínűleg egyre kevesebbet foglalkozna a vállalattal, italhoz nyúlna, vagy éjszakai lokálokban próbálná kitölteni a belső ürességet. Gyakran változtatná a barátnőit, drága autókkal furikázna, meredek kalandokba bocsátkozna stb. Az objektív értelemlehetőségek elhanyagolása pedig kéz a kézben halad a lelki stabilitás hanyatlásával. Mivel a fiatalember ezt természetesen érzékeli és maradék szellemi egzisztenciájánál fogva azt elutasítja – más szóval konfliktusba kerül saját lelkiismeretével – még jobban mérgelődik saját maga, helyzete miatt. Így egyre inkább depresszív vagy agresszív módon reagál, és fokozottabban keresi a mámorral teli állapotokat. Segítség nélkül már közvetlen a veszélye annak, hogy helyzete átcsap a patológiás (beteges) állapotba. A neurózis vagy szenvedélybetegsége miatt összetűzésbe kerülhet a törvénnyel, sőt talán még arra is gondol, hogy önkezűleg vessen véget életének. Ez válságba sodorja családjához fűződő kapcsolatát, hibás döntéseket hoz a munkahelyén, eltékozolja a vállalat vagyonát, mely végül is olyan töréshez vezet, hogy egész családjának az egzisztenciáját magával ránthatja. Az összeomlás még felrázhatná az illetőt, de a véget is jelentheti, mivel a kérdésessé vált jövő reménytelensége tudatosul benne és megbéníthat minden dacolni képes szellemi erőt. Márpedig egyedül csak a szellemi erő lenne képes a romokból egy új egzisztenciát felépíteni.

Az itt közölt szöveg a 2005. évi Kolozsvári Teológiai Napokon elhangzott előadás szerkesztett változata.

Jegyzetek

1 V. E. Frankl, A tudattalan Isten. Budapest 2002. 79.

2 Uo. 82.

3 Vö. Christ in der Gegenwart, 57. évf. 2005. május 15.

4 V. E. Frankl, Das Leiden am sinnlosen Leben. Freiburg – Basel – Wien 21977. 111.

5 Vö. E. Lukas, Psychologische Seelsorge. Freiburg – Basel – Wien 1985. 47.

6 S. Freud, Briefe 1873 – 1939. Frankfurt a. M. 1960. 429.

7 Vö. E. Lukas, Heilungsgeschichten. Wie Logotharapie Menschen hilft, Freiburg – Basel – Wien 2002. 126–127.

8 O. Zsók, Keresztény Szó. 2004/2. 29.

9 V. E. Frankl, A tudattalan Isten. 90.


Vik János: Az élet értelme – logoterápiai megközelítés (1)

Viktor E. Frankl (1905–1997) egyik legalapvetőbb ténymegállapítása, mely kiindulópontom is egyben, a következőképpen hangzik: „Az értelmetlenség érzésének korában élünk".1 E ténymegállapítás nyomán ugyancsak egyértelmű viszont Frankl tézisszerű válasza, meggyőződése: A logoterápia szemszögéből nézve „nincs olyan élethelyzet, amely valóban értelmetlen lenne"2, éspedig éppen azért, mert az élet ajándék és feladat egyidőben.

Az élet értelmének megtalálása és a lelki egészség közötti kapcsolat

A lelki szenvedések és betegségek jelenleg sok, gazdasági szempontból fejlett civilizációban növekvő arányt mutatnak.3 A Die Zeit hamburgi hetilap egyik számában arra mutatott rá, hogy például a depresszió amolyan népbetegséggé nőtte ki magát Németországban. Egyedül ebben az országban kb. nyolc millió ember szenved depressziós és szorongásos (félelmi) lelki állapotok miatt, melyeknek gyakran testi vonatkozásai is vannak, vagyis amelyekből pszichoszomatikus betegségek is következhetnek. Ehhez jön még az alkoholtól és a kábítószerektől való függőség. Tíz munkahelyi balesetből négyet időnként jelentkező, vagy krónikussá fejlődött lelki szenvedésre lehet visszavezetni. Az érintettek azt tapasztalják, hogy a problémák túlnövik őket, s ezért azok által mintegy betemetve erőtlenség vesz erőt rajtuk, értelmetlennek látnak mindent és így egyfajta fájdalmas részvétnélküliségbe, apátiába süllyednek.

Viktor E. Frankl, a múlt század egyik legjelentősebb pszichiátere, orvos-filozófusa, a Logoterápia és Egzisztenciaanalízis pszichoterápiás iskolájának megalapítója elsőként bizonyította be, hogy szoros összefüggés áll fenn egy ember belső értelem-orientáltsága és annak lelki egészsége között. Ez a tény korábban teljesen elkerülte a pszichológia tudományágának figyelmét. Éppen ezért Viktor E. Frankl logoterápiája egyfajta fordulatot jelent az ún. humán-tudományokban. Frankl kutatásainak köszönhetően rekonstruálni tudjuk ugyanis azt az ördögi kört, amely annyi egyéni életsorsot, ugyanakkor egész népek sorsát végzetesen meghatározta.

Mit jelent ez a bizonyos ördögi kör?

Általánosan nézve az ördögi kör egy olyan okozati láncolatot jelöl, amelynek több olyan eleme van, amelyek feltételezik egymást, és ezért egy szakadatlan kölcsönhatás jön létre az egyes elemek között. Ilyen körbefutó mechanizmusok ismeretesek a neurózis általános tanából. Minden körbefutó neurotikus mechanizmus kezdetén egy elbizonytalanodás áll. Például: Valaki csődöt mond egy olyan vizsgán, amelyre márpedig jól felkészült. Ez az (A) tényező. Lehet, hogy ebből az objektív tényállásból kifolyólag kialakul benne egy erős félelem a következő vizsgával kapcsolatban. Ez a (B) tényező. A negatív, félelemmel teli várakozás, érzelmi állapot miatt pedig a következő vizsgán a diák annyira feszült, annyira le van blokkolva, hogy ez a vizsgája sem sikerül. (B) tehát visszavezetett az (A) tényezőhöz. Kézenfekvő, hogy (A) ezután még jobban erősíti (B)-t, vagyis a negatív várakozással teli félelmi állapotot. Az ördögi kör így bezárul a negatív várakozás szubjektív átélése és a sikertelen vizsga objektív tényállása között. Ez egy egyszerű példa ugyan, de magában rejti minden pszichopatológiai téves fejlődés csírasejtjét, amely, mint láttuk, a szubjektív belső és az objektív külső világ érintkezési vonalán helyezkedik el. (Lásd 1. ábra).

Annak az ördögi körnek, amelyre Frankl mutatott rá, több tényezője van ugyan, lényege viszont egy olyan folyamat, amelynek patológiai jellege éppen abból adódik, hogy szubjektív tapasztalatok és objektív helyzetek kölcsönhatásáról van szó. Ennek az ördögi körnek a kezdetén is egy elbizonytalanodás áll, mégpedig a modern ember általános elbizonytalanodása, az élet értelmének kapitális kétségbe vonása. Ennek eredetével kapcsolatban Frankl a következőképpen foglal állást:

„Ha megkérdeznek arról, hogy miként magyarázom az értelmetlenség érzésének megjelenését, akkor csak a következőket mondhatom: Az állattal ellentétben az embernek nem mondja meg az ösztöne, hogy mit muszáj. A korábbi idők emberével szemben a mai embernek a hagyományok már nem közvetítik azt, hogy mit illik, illetve kell – és ezért most úgy tűnik, hogy a mai ember már nem is igazán tudja, hogy mit akar. Így jön az, hogy vagy csak azt akarja, amit a többiek tesznek – és akkor ez a (nyugati világ) konformizmusa –, vagy csak azt teszi, amit a többiek akarnak, tőle akarnak – és akkor ez a (keleti világ) totalitarizmusa."4

Az emberi cselekvéshez az ösztönök már nem nyújtják azt a biztonságot, mint az állatoknál, s ráadásul az elmúlt évszázad során jobban, mint valaha, főleg a fiatalabb generáció elveszítette azt a támaszt, amit az áthagyományozott tradíció és a szilárd értékrendszer jelentett korábbi generációk számára. Ehhez a változáshoz nagy részben hozzájárult a két világháború, illetve a technikai fejlődés fergeteges gyorsulása. Viktor E. Frankl szerint mindez hirtelen módon kiváltott egy ún. egzisztenciális vákuumot. Ez egy olyan állapot, amelyet az orientáció (tájékozódás) hiánya, valamint a támasznélküliség jellemez. Egyébként az egzisztenciális vákuum főként unalom és közömbösség formájában nyilvánul meg. Míg ebben az összefüggésben az unalom az érdeklődés – a világ iránti érdeklődés – elvesztését, addig a közömbösség a kezdeményezőkészség – a világ megváltoztatására, megjavítására irányuló kezdeményezés – hiányát jelenti. Ebben az állapotban tör fel a minden cselekvés értelmére vonatkozó kérdés, s mivel ez legtöbbször válasz nélkül marad, a mai emberen egyre inkább eluralkodik az értelmetlenség érzése, amelyhez a belső üresség megtapasztalása társul. Amennyiben pedig közép és hosszú távon kielégületlen marad az élet értelme beteljesítésének a konkrét mindennapokban kiirthatatlan igénye, akkor ebbe a belső ürességbe lopja bele magát a hatalom birtoklására, az elismerésre, vagy az élvezetek szerzésére irányuló pszichikai törekvés. Az említett vákuumba mintegy beleköltözik a nem kívánt gonosz: a neurózis, a depresszió stb., egyszóval a lelki betegség ördögi köre.

Ami tehát ebben az összefüggésben történik, az nem más, mint egy egyszerű körbefutó neurotikus mechanizmus: Az értelmetlenség krónikus érzése megingatja az egyén lelki egyensúlyát, egészségét. Amennyiben pedig ez csorbát szenved, akkor folyvást olyan szociális és egyéni téves viselkedésmódok jelentkeznek, melyek konkrét okot adhatnak egy a jövőre vonatkozó félelemre. Ez a jövőképre vonatkozó pesszimista félelem pedig nem mást erősít meg, mint azt a rezignációs érzést, hogy minden próbálkozásnak amúgy sincs semmi értelme. Ezzel a megerősödött értelmetlenségérzéssel pedig bezárult az ördögi kör. Az értelemfrusztráció még jobban megingatja az egyén lelki stabilitását, mely a maga részéről olyan tévutakra vezethet, amelyek később bumerángként csapnak vissza az egyénre és elrabolják jövőjének célperspektíváit.

Univerzális síkra vonatkoztatva megfigyelhető, hogy az ördögi kör mind a négy tényezőjének van megfelelője, melyek annak komplex hatásaira utalnak: (1) Az egyedi személy értelmetlenség érzésének megfelel az ún. ?no-meaning-generation? korosztály egzisztenciális vákuuma. (2) Az egyes személy lelki betegségének megfelelnek a jelen idők ún. tömegneurózisai, melyek a kriminalitás, perverzitás, alkohol- és drogfüggőség, depresszió és öngyilkosság magas hányadában mutatkoznak meg. (3) A szociális és egyéni téves magatartások univerzális síkon megmutatkoznak az emberiség minden olyan őrültségében, melynek csak az irracionális rombolás és pusztítás a célja: ilyenek az aránytalanul magas fegyverkezési kiadások, a kizsákmányolás, a természetrombolás és a kulturális hanyatlás. (4) Az egyén jövőtől való félelme egy olyan fiatal generációban találja meg lecsapódását, amelynek nincsenek, vagy alig vannak ideáljai, és amely generáció semmiféle kompromisszumra nem hajlandó. Ezért önmagának a ?no-future-generation? nevet adta. (Lásd 1. ábra).

Az egyéni élet síkjához visszatérve szembetűnő az említett folyamatoknál a szubjektív belső és az objektív külső világ azon összekeveredése, mely a körbefutó neurotikus mechanizmus alapsémájánál is észlelhető. Az imént tárgyalt ördögi kör magába foglal ugyanis – ha még közelebbről szemügyre vesszük – egy objektív és két szubjektív tengelyt. (Lásd 2. ábra). Más szóval az ördögi kör két pontján az objektív valóság is bekerül a képbe: Az egyik ilyen pont nyilvánvalóan a téves magatartás és a jövőre vonatkozó félelem közötti ívben helyezkedik el. Logikus ugyanis, hogy a téves viselkedés, magatartás a sikertelenség szubjektív érzésén/élményén túl, előidéz objektív károkat is, valamint az értelmetlenség különböző tárgyi formáit. Például: A tropikus őserdők kiirtásának negatív éghajlattani és ökológiai következményei is vannak. Vagy, ha az egyén minden pénzét szórakozásra költi, előbb-utóbb adósságok halmozódnak fel és nagy veszteség éri a családot. Ez pedig már nemcsak egy szubjektív érzés, hanem reális tényállás, mely a maga részéről jogosulttá teszi a jövővel kapcsolatban egyre csak erősödő félelmet. A neurotikus körszerkezet, illetve az objektív tengely másik kulcspontja, vagyis az a hely, ahol az objektív valóság láthatóvá válik, az értelmetlenség érzése és a lelki betegség közötti ívben található. Ezt az ívet a pszichológia hosszú ideig nem is vette figyelembe. Viktor E. Frankl logoterápiájának ugyanakkor ez az ív egyik fő felfedezése, mely összefügg az általa alkalmazott teljesebb emberképpel.

Kicsoda az ember?

Évezredek óta küszködnek filozófusok és gondolkodók azzal, hogy értelmezzék az embert, interpretációik azonban mindig hiányosak maradtak. Mindenesetre eljutottak odáig már ősidőktől fogva, hogy az ember testből és lélekből áll, noha a kettő egymáshoz való kapcsolódása titokzatos sötétségben maradt. A nyugati felfogás szerint a test az ember földhözkötöttségének a dimenziója, amely őt maradandóan hozzáköti az állatvilághoz, melyből az evolúció folyamatában kivált. A lélek ezzel szemben az ember istenképűségét alapozza meg, és így természetfölötti dimenzióba emeli azt. Amikor a 20. század elején a pszichológia fiatal tudománya bebocsátást nyert az orvosi praxisokba és az akadémiai előadótermekbe, hirtelen megváltozott a lélek fogalmának tartalma: Az egykori természetfeletti lélekből lett egy demitologizált psziché. A psziché pedig már beilleszkedett a kor általános naturalista koncepcióiba: Amint a test nem más, mint az állati szervezet továbbfejlődése, ugyanúgy a psziché – tudományos szemmel nézve – sem más, mint állati ösztönök, emóciók, probléma-megoldó képességek folytatása, illetve azok szerkezeti kifinomítása. Ezen értelmezésekre épülve született meg a pszichoanalízis és a viselkedésterápia, mint két alapvető pszichológiai iskola. Bár módszertani szempontból ez a két iskola nagyban különbözik egymástól, közös bennük viszont az, hogy az emberre úgy tekintenek, mint olyan képződményre, akit a legmélyebben és végső fokon az önfenntartás ösztöne mozgat, valamint a homeosztázis elve, melynek viszont az a célja, hogy a belső egyensúly fenntartása, illetve visszaállítása érdekében csökkentse a belső feszültségeket. Más szóval az ember egyszerűen csak jól akarja érezni magát a bőrében, ami akkor valósul meg, ha fontosabb szükségletei messzemenően ki vannak elégítve, és annyi érzéki örömben van része, amennyiben csak lehet.

Ebben a felfogásban volt valami vonzó, hiszen megfelelt a modern, felvilágosult ember emancipációs törekvéseinek. Mintegy fedezéket jelentett azokkal a régi hagyományokkal szemben, amelyektől amúgy is megszabadulni próbált. Ezzel is magyarázható tehát az a tradíciókkal való radikális szakítás, amelynek Nyugat-Európa a múlt század hatvanas éveinek második felében volt tanúja.

Milyen a modern ember?

A legenda szerint5 egy ember eltévedt a sivatagban. Napokon át iránytalanul kallódott a homokdűnék között, s a nap könyörtelenül erős sugarai hamarosan teljesen kiszárították szervezetét. És akkor hirtelen egy oázist pillantott meg maga előtt, elérhető távolságban. „Aha", morfondírozott magában, „ez egy délibáb, mely lóvá akar tenni engem!" Közeledett az oázishoz, az viszont nem tűnt el, mint ahogy az egy délibábbal lenni szokott: Égő szemei előtt datolyafák ékeskedtek, füves földsávok zölden csillámlottak és mindenekelőtt egy csörgedező forrás tűnt fel. „Mindez nem más, mint az éhség képzeletjátéka és akusztikus hallucináció", dörmögte maga elé a végsőkig kimerült vándor. „Milyen kegyetlen is tud lenni a természet!" Rövid idővel később két beduin találta meg az immár halott vándort. „Érted te ezt?", kérdezte az egyik. „A datolyák majdnem a szájába nőnek, mellette pedig forrás csörgedezik, s ő mégis éhen és szomjan hal! Hogyan lehetséges ez?" „Hát igen", magyarázza a másik, „tudod, ő egy modern ember volt".

Mire emlékeztet ez a legendás „megdöbbentő történet"? Egy hamisítatlan, eredeti valóságot olyan meggyőződéssel tart valaki valótlannak, hogy annak valódisági fokát már nem is vizsgálja felül. Ez pedig nagyon emlékeztet a pszichológia tudományelméletére, mely saját hipotéziseiben adott esetben jobban bízik, mint olyan nyilvánvaló emberi jelenségekben, amelyekkel szembesül. Amikor Siegmund Freud életművével megalapozta a modern pszichológia tudományágát, akkor számára – a legenda képeinél maradva – az ember belső életének sivatagában minden oázis csak délibábnak számított. Az emberben nem maradt semmi eredeti. Freud írja: „Abban a pillanatban, amikor egy ember az élet értelme és értéke után kérdez, már betegnek számít, hiszen az életnek objektív szempontból sem értelme, sem értéke nincs. Halálom után tovább élek majd az Önök kellemes emlékezetében – ez a halhatatlanságnak egyetlen formája, amelyet én elismerek. Az eget átengedjük az angyaloknak és a verebeknek."6

Viktor E. Frankl emberképe

El kell ismerni, Siegmund Freudra valóban emlékeznek még ma is, mégpedig úgy, mint a pszichoanalízis megalapítójára. Neki köszönhető ugyanakkor az is, hogy ellenhatásként Viktor E. Frankl felemelte hangját a pszichoanalízis egyoldalúságaival és túlzásaival szemben. Frankl számára ugyanis – az imént említett legendánál, képnél maradva – még ott is elgondolható egy oázis, ahol a szem azt már nem látja! A logoterápia tehát egy olyan pszichológia, ill. az a harmadik bécsi pszichoterápiai iskola, amely ismét az értékek felé fordul, elismeri, keresi és elfogadja az emberben az eredetiséget. Ezt a lényeges különbséget érzékelteti kissé humoros formában az alábbi disputa, melyet Lukas asszony örökített meg egyik könyvében7, s amelyet ő maga folytatott egyik pszichoanalitikus kollegájával:

Analitikus (A): A minap volt nálam egy család, egy rendkívül harmonikus család. A férfi kedvesen bánt a feleségével, a gyermekek jóravalóan viszonyultak a szüleikhez, az anya nagylelkű és megértő tudott lenni. Mindez persze csak a felszín! Alatta bizonyára forr és pezseg!

Lukas (L): Ez a család talán nagyra becsüli a harmóniát…?

A: Feltételezem, hogy a férjnek van egy titkos barátnője, a feleség otthon pedig kötekedő, izgága, a gyermekek pedig –

L: No, milyen tudatalatti szimptómákat vélt a gyermekeknél felfedezni?

A: A fiúgyermek valószínűleg pornóújságokat olvas a takaró alatt, a húga pedig titkos örömmel kínozza a kutyát, mely számára amolyan póttárgy az oidipusz-komplexus levezetésére.

L: Meg tudott figyelni valamit, ami alá tudná támasztani az ön feltevéseit?

A: No már most, kifejeztem az imént: Barátságosság, udvariasság, harmónia. Túl sok alkalmazkodás a családtagok részéről, és ez nem lehet valódi. Bizonyára mindannyian tele vannak agresszióval, dühvel, mely zabolátlanul előtör majd, mihelyt egy szelepet talál. Például, a férj a következő szavakkal fordult a feleséghez: „Nem akarsz helyet foglalni, drágám?" Számomra ez bizonyíték arra, hogy a tudattalanban a férfi vágyik arra, hogy a felesége alá legyen rendelve neki. Semmi kétség, azért kínálta hellyel a feleségét, hogy felülről le tudjon nézni rá, hiszen titokban tart felesége domináns erejétől.

L: Talán csak arra gondolt a férj, hogy felesége bizonyára elfáradt?

A: Tiszta altruizmus, micsoda? Az altruizmus egy illúzió. Az ember egoista és alapjában véve az ösztönei vezérlik, és akkor is, amikor a felebaráti szeretet trükkjét beveti, mindig csak a saját kielégülése van az agyában. Mindenesetre a feleség nem foglalt helyet, azt mondta, nem éri meg leülni egy rövid beszélgetés idejére. Az asszony tehát ellent mondott a férjének, amiből én arra következtetek, hogy valóban igába akarja hajtani a férfit és elnyomja őt, ahol csak teheti.

L: Egyébként hosszú volt a beszélgetés, hogy megérte volna leülni?

A: Ó nem, csak néhány percet tartott. Egyébként is csak egy félreértésről volt szó – aha, félreértés! Jön, hogy kacagjak! Ennek a családnak óriási belső konfliktusai lehetnek, ha nem is tudatos módon, de mégis a szakembernél keresnek segítséget!

L: Milyen segítséget kerestek ugyan Önnél, ha minden olyan harmonikusnak mutatkozott?

A: Á, dehogy. Semmiféle segítséget nem kértek. Végül is azt állították, hogy csak eltévesztették az ajtót. Az utazási irodát keresték…

Már a tradíciókkal való radikális szakítás előtt, vagyis a múlt század derekán Viktor E. Frankl újra és újra hangsúlyozta előadásaiban és műveiben, hogy az ember életfeladata nem merülhet ki abban, hogy keresse saját igényeinek, szükségleteinek kielégítését. Frankl természetesen elismeri, hogy az embernek van teste, mely összehasonlítható más organizmusokkal. Ugyanakkor pszichikai dimenziója magába foglalja az ösztönös alapokon nyugvó megkülönböztetett emberi érzelemvilágot. Mindezeken túl azonban az ember szellemi dimenzió, és csak ebben keresendő az eredetien emberi, humán szint. Egyébként a nous, vagyis ez a szellemi dimenzió a döntéseket hozó, állást foglaló, értékelő és személyes fórum az emberben. Csak ez a tulajdonképpeni emberi dimenzió emeli őt valóban az állatvilág fölé, mégpedig nemcsak kvantitatív, hanem kvalitatív síkon: A szellemi dimenzió révén van az ember Isten képére és hasonlatosságára teremtve – amint ezt a bibliai hagyomány megfogalmazza –, mely dimenzió azonban a modern pszichológia tudományelméletében már nem tűnik fel. Viktor E. Frankl révén tehát a pszichológia emberképe alapvető revízión megy át: A szellem (Geist) ugyanis elsősorban nem az élvezet, az érzéki öröm, de nem is az érvényesülés, vagy a hatalom után töri magát. A szellemnek értelemre (Sinn) van szüksége. A logosz, mint értelem (Sinn – értelmesség, értelmes mozzanat) tehát az ember alapvető meghatározója és ontológiai, vagyis léttani szempontból más dimenzióhoz tartozik, mint a test és a psziché (vagyis mint az ember pszichofizikuma).

Ezen a ponton ugyanakkor feltűnik Frankl antropológiájában a külvilág a maga számtalan értelemlehetőségével, objektív értékeivel, melyek mind megvalósításra várnak. Az emberi szellem tehát nem különböző szükségletek kielégítését keresi, hanem mindig és minden körülmények között egy értelmes feladatot és célt a rajta kívül álló világban. Ebben az értelemben az ember egy a dolgok értelmét kereső, vagyis szellemileg meghatározott lény, aki túlmutat önmagán. Egzisztenciájának lényege az öntranszcendencia (Selbsttranszendenz), vagyis a másra, a másikra való irányulás – a világban található, megvalósításra váró értékekhez való eleve hozzárendelés ténye. Az egzisztencia kifejezést Frankl egyébként az egzisztencialista filozófiától (Kierkegaard és Jaspers) kölcsönzi és ezzel a fogalommal a logoterápia antropológiai kutatási irányát jelöli. Az egzisztencia „nem előfordulást, hanem szabad döntések alapján végrehajtott életvitelt, a mássá levés képességét, konkrét értékekkel szembeni felelősséget és az önmagához való viszonyulást, a transzcendenciával (a világ fölötti valósággal) való szembesülést jelöli, vagyis mindazt, amit Frankl saját emberképének vallott, saját emberképeként ismert föl".8

Az emberi létnek ezt a fundamentális-ontológiai jellemzőjét Viktor E. Frankl „a létezés öntranszcendenciájának" nevezi:

„Ezzel azt akarom mondani, hogy minden emberi túlmutat saját magán is, azáltal, hogy mindig valami olyasmire utal, ami nem újból önmaga, tehát valami – vagy valaki – másra! Más szavakkal, az ember legmélyebben és legvégső soron nem valami belső állapotban érdekelt, legyen az öröm vagy belső egyensúly, hanem a világ felé irányul, a kinti világra, és ezen belül keres olyan értelmet, amelyet beteljesíthet, vagy egy olyan embert, akit szerethet. Prereflexív ontológiai önmegértése alapján valahogyan tudja is, hogy éppen olyan mértékben valósítja meg önmagát, amenynyire elfelejti önmagát, és éppen olyan mértékben tudja elfelejteni önmagát, amennyire képes átadni önmagát egy olyan dolognak, amelyet szolgál, vagy egy olyan személynek, akit szeret."9

Freud mellett a második klasszikus pszichoterápiás iskola – Alfred Adler individuálpszichológiája – sem számol az egzisztencia öntranszcendenciájával. Hiszen az embert alapjában véve olyan lénynek tekinti, aki arra törekszik, hogy egy bizonyos belső állapotból, vagyis a kisebbrendűségi érzésből úgy jusson ki, hogy fölénybe kerül. Ez a fölényre törekvés, mint belső motiváció messzemenően megegyezik azzal, amit Nietzsche „a hatalom akarásának" nevezett. Amíg tehát egy motivációelmélet az élvezet, illetve az érzéki öröm akarása (Freud), valamint a fölény, illetve a hatalom akarása (Adler) körül forog, addig a tipikus mélylélektanról, vagy annak valamilyen válfajáról van szó. Viktor E. Frankl logoterápiája és egzisztenciaanalízise ugyanakkor a mélylélektannal szemben „magaslélektannak" számít, mivel – a psziché mélységein túl – elismeri az emberi természet szellemi magasságait is. Frankl a maga logoterápiájával nem helyettesíteni akarja a mélylélektant, hanem csak kiegészíteni, mégpedig azáltal, hogy tematizálja az embert olyannyira megkülönböztető „értelemigényt". Ez a kiegészítés pedig Frankl meglátása szerint azért elengedhetetlen, mert csak így kapunk egy olyan antropológiát, emberképet, mely megfelel az ember elidegeníthetetlen méltóságának. Frankl motivációelméletének középpontjában tehát „az értelem akarása" áll.

Az élet értelmetlenségének érzése a szellemi frusztráció tükrében

Frankl, valamint a logoterápia és egzisztenciaanalízis emberképének fényében immár nyilvánvaló, hogy az ördögi körben – melyet kezdetben felvázoltunk, s amely jelenleg oly sok embert bekerít, hatalmába kerít – az élet értelmetlenségének érzése nem lehet más, mint egy szellemi frusztráció kifejeződése. Az ember ugyanis szellemi potenciáljánál fogva – és függetlenül ösztönös hajlamaitól – egy értelemmel beteljesített egzisztenciára törekszik. S hogy mennyire nem kongruens egymással az „önmegvalósítás" és az érték- illetve értelemmegvalósítás elve, az abból is látszik, hogy a járványszerű értelemfrusztráció éppen egy olyan korban kezdődött, amikor a nyugati iparvilág ún. gazdasági csodája elindult, vagyis amikor az általános jólét „önmegvalósítás" címszó alatt lehetővé tette a különböző pszichikai igények kielégítését, az ún. szexuális szabadságtól kezdve, egészen a fogyasztói társadalom pazarlási hullámáig. Ebben az összefüggésben jelentek meg egy alig követhető iramban az ún. „boldogság receptek", amelyek arra próbálják rábírni az embert, hogy boldogságát a pszichikai dimenzión belül, illetve a fogyasztás valamilyen válfajával kapcsolatban keresse.

Minden fogyasztásra irányuló igényt hirtelen ki lehetett elégíteni, egyedül csak az ember szellemi sóvárgása maradt kielégítetlen. Frankl ezt a következőképpen fejezi ki: Az embernek egyre inkább volt miből élnie, ugyanakkor egyre kevésbé látta már, hogy miért is él itt a földön. Ez a szellemi frusztráció arra viszi rá az embert, hogy elhanyagolja éppen azokat az értékdimenziókat, amelyek egyedül méltóak az emberi szellemhez: az önmagában értelmes, vagyis a jó, a szép, az igaz, a pozitív beteljesítését. Ennek az elhanyagolásnak az ára pedig nem más, mint a lelki egészség. Ez fordítva ugyanakkor azt is jelenti, hogy a lelki egészség az értelemre irányuló keresés, valamint az értelem beteljesítése révén helyreáll. (Lásd 2. ábra).

Egy életből vett példa talán még jobban megvilágítja az elhangzottakat: Egy fiatalember átveszi apjának vállalkozását, de a vállalkozás továbbvitelében nem lát mélyebb értelmet. Apja iránti tiszteletből kötelezve érzi magát a folytatásra, vagy csupáncsak azért viszi tovább a vállalkozást, mert nincs jobb ötlete. Ennek ellenére lehetséges, hogy idővel belenő a munkába, s egyfajta megelégedéssel tudja végezni azt. Az is lehet, hogy a vállalat soha nem fog számára értelmes foglalkozást jelenteni, csak kényelmes pénzszerzési lehetőséget és presztízstényezőt. Akkor is, ha ez így van, a fiatalembernek még mindig van lehetősége arra, hogy a vállalatra fordított időt és erőt olyan tevékenységekkel ellensúlyozza, amelyek mélyebb értelemmel bírnak számára. Feltételezhetjük, hogy nem nagy lelkesedéssel adja bele magát a vállalati munkába, a pszichohigiéne szempontjából azért még jól mehet sora.

Amennyiben viszont a fiatalembernek a vállalaton kívüli érdeklődési köre is nagyon szűk, ha nem képes tartós baráti kapcsolatok építésére, hanem szabad idejében csak unatkozik, ahelyett, hogy valami értelmes dolgot tenne – igen, ebben az esetben az ördögi körbefutás beindulhat. Ez azt jelenti, hogy a fiatalember nem használja ki szellemi erőit arra, hogy az őt frusztráló helyzeten javítson, hanem belelép annak csapdájába, hogy rövid-távú örömökre vadászik. Saját önigazolására pszichikai síkon fut a kielégülés után, ahelyett, hogy azt a szellemi síkon keresné. Ebben az esetben valószínűleg egyre kevesebbet foglalkozna a vállalattal, italhoz nyúlna, vagy éjszakai lokálokban próbálná kitölteni a belső ürességet. Gyakran változtatná a barátnőit, drága autókkal furikázna, meredek kalandokba bocsátkozna stb. Az objektív értelemlehetőségek elhanyagolása pedig kéz a kézben halad a lelki stabilitás hanyatlásával. Mivel a fiatalember ezt természetesen érzékeli és maradék szellemi egzisztenciájánál fogva azt elutasítja – más szóval konfliktusba kerül saját lelkiismeretével – még jobban mérgelődik saját maga, helyzete miatt. Így egyre inkább depresszív vagy agresszív módon reagál, és fokozottabban keresi a mámorral teli állapotokat. Segítség nélkül már közvetlen a veszélye annak, hogy helyzete átcsap a patológiás (beteges) állapotba. A neurózis vagy szenvedélybetegsége miatt összetűzésbe kerülhet a törvénnyel, sőt talán még arra is gondol, hogy önkezűleg vessen véget életének. Ez válságba sodorja családjához fűződő kapcsolatát, hibás döntéseket hoz a munkahelyén, eltékozolja a vállalat vagyonát, mely végül is olyan töréshez vezet, hogy egész családjának az egzisztenciáját magával ránthatja. Az összeomlás még felrázhatná az illetőt, de a véget is jelentheti, mivel a kérdésessé vált jövő reménytelensége tudatosul benne és megbéníthat minden dacolni képes szellemi erőt. Márpedig egyedül csak a szellemi erő lenne képes a romokból egy új egzisztenciát felépíteni.

Az itt közölt szöveg a 2005. évi Kolozsvári Teológiai Napokon elhangzott előadás szerkesztett változata.

Jegyzetek

1 V. E. Frankl, A tudattalan Isten. Budapest 2002. 79.

2 Uo. 82.

3 Vö. Christ in der Gegenwart, 57. évf. 2005. május 15.

4 V. E. Frankl, Das Leiden am sinnlosen Leben. Freiburg – Basel – Wien 21977. 111.

5 Vö. E. Lukas, Psychologische Seelsorge. Freiburg – Basel – Wien 1985. 47.

6 S. Freud, Briefe 1873 – 1939. Frankfurt a. M. 1960. 429.

7 Vö. E. Lukas, Heilungsgeschichten. Wie Logotharapie Menschen hilft, Freiburg – Basel – Wien 2002. 126–127.

8 O. Zsók, Keresztény Szó. 2004/2. 29.

9 V. E. Frankl, A tudattalan Isten. 90.