Vissza a tartalomjegyzékhez

Vissza a tartalomjegyzékhez

Csala Rita

A gyulafehérvári érseki és főkáptalani levéltár története és mai állapota

A káptalani levéltár teljes állományát először Beke Antal kanonok (1838-1913) írta le, aki levéltárőri funkciót töltött be Gyulafehérváron.1 Levéltártörténeti adatokat találunk még a Beke Antal és Boros József (1883-1972) által készített káptalani levéltári indexek bevezetőiben is. Legrészletesebb ilyen jellegű leírás a Boros József által az 1940-es években összeállított levéltár-segédletben olvasható - 16 oldalon, alfejezeti beosztásokkal.2

Az erdélyi/gyulafehérvári egyházmegye történetét bemutató tanulmányok egyike sem tárgyalja külön a különböző korok levéltár-helyzetét. Ezekből a munkákból csupán annyit tudunk meg, hogy a káptalani hiteleshelyi levéltár okirattermelése nagy volt, de a legkorábbi időkből származó anyaga a tatárpusztítások és a különböző harcok idején szétszóródott. A főegyházmegye levéltárának két nagy egysége volt/van: az egyik az érseki /püspöki, a másik a káptalani levéltár.

A gyulafehérvári püspöki/érseki levéltár

A Szent István által alapított erdélyi püspökség 1930-ig a kalocsai érsekség alá volt rendelve, 1930-1991. között pedig a bukaresti római katolikus érsekség alá tartozott. 1932. március 22-én "erdélyi"-ről "gyulafehérvári"-ra változtatták a nevét.3 1991. augusztus 5-étől nyerte el önállóságát, amikor II. János Pál pápa érseki rangra emelte.4

1009-1601. között 46 gyulafehérvári püspökről tud a történetírás. A fejedelemség idejében "választott" püspökök voltak, akiket a magyar király nevezett ki, de a pápa nem erősített meg. Ez a korszak Illyés András püspöki kinevezéséig és kinevezésének pápai elismeréséig, 1696/1697-ig tartott. A katolikus restauráció itt 1713-tól, Mártonfi György püspöktől számítódik.

A püspöki hivatal iratanyaga 1715-től folyamatosan, 1729-től szinte hiánytalanul megmaradt. Ez a püspökség fennhatósága alá tartozó plébániákkal, az egyenrangú, illetve a fölérendelt intézményekkel való levelezést (a felsorolásnak megfelelően: leiratok, átiratok, illetve felterjesztések) tartalmazza, 1224-1997-es időhatárokkal. 1715-ig az iratok nagy része 18. századi másolatban maradt fenn.

A kancelláriai iratkezelésből tudjuk, hogy 1848-ig a folyószámos iktatást alkalmazták (fons/fasciculus/numerus), míg 1848. január elsejétől kezdve az iktatás ügycsoportok, ügyosztályok szerint történt, s ez a mai gyakorlat is. Ennek alapja, hogy minden tárgykörnek külön csoportszám felel meg, és a folyószámon kívül az adott ügy csoportszámát is feltüntetik az iraton. A jelenleg is használt 39 ügycsoportba a következők sorolandók: a Szentszékkel (1. csoport), az állami szervekkel (35. csoport) folytatott levélváltások, a papok jogállásával (7-15. csoport) és az egyes egyházközségekkel kapcsolatos iratok (32-33. csoport), a hittudományi főiskolára (6. csoport), a katolikus iskolákra (17-19., illetve 21. csoport), az egyházi épületekre (30. csoport), a különböző ájtatosságokra (23. csoport) stb. vonatkozó iratok. A hivatalos irattermelés irattárba, majd levéltárba kerülésével ez az iratsorozat folyamatosan bővül.

A gyulafehérvári káptalani (hiteleshelyi) levéltár

A Szent Mihályról nevezett gyulafehérvári székeskáptalan alapítását és szervezését Szent Lászlónak tulajdonítja a történetírás. A Marostól délre eső területek hivatali ügyeinek intézésével és közjegyzői teendőinek elvégzésével a gyulafehérvári káptalant bízta meg László király, s ez évszázadokon keresztül hiteleshelyként működött. Közhitelű okleveleket készítettek, adtak ki itt, és fogadtak el megőrzésre. Sajnos a káptalani levéltár legrégebbi okmányainak nagy része elpusztult a történelem folyamán.5 1241-ben, a tatárjáráskor felégették6, 1277-ben a szászok támadásai, a 16. századtól pedig a fejedelmi belharcok miatt semmisült meg sok irat. 1600-1601-ben Mihály Vajda ostroma7, 1603-ban Székely Mózes és Bethlen Gábor ütközete, 1658 és 1661-ben8 a tatár-mongol betörés, 1758-ban a székesegyház tetőzetének és tornyának véletlenszerű kigyulladása, 1848/1849-ben a magyar szabadságharc, majd a világháborúk során tűnt el sok okmány.9

Magyarországon a római katolikus káptalanok és konventek voltak a hiteleshelyek (loca credibilia vagy loca authentica), ezek közhitelű pecséttel (sigillum authenticum) és országos levéltárral rendelkeztek. A hiteleshelyeknek a törvénykezési eljárásokban is nagy jelentőségük volt. Bizonyos jogcselekmények csakis a hiteleshely közbenjárásával történhettek, így a birtokba iktatás (statutio) is. Törvénykezési hivatásuk idővel megszűnt10, de országos levéltáraikkal nagy érdemeket szereztek. A Magyar Országos Levéltár (Diplomatarium: DL) elsősorban a hiteleshelyek oklevélanyagának köszönheti európai hírét.

A történelmi Erdély területén két hiteleshely létezett: a gyulafehérvári székeskáptalan és a kolozsmonostori konvent. Az 1556. évi szekularizáció során megszűntették a hiteles pecsétek és levéltárak egyházi kezelését. A Kolozsváron tartott erdélyi országgyűlés a fejedelmi kincstár javára szekularizálta az erdélyi püspökség és a káptalan javait és birtokait. A tordai országgyűlés 1557-ben elrendelte, hogy a levéltár őrzésére, az oklevelek kikeresésére és hiteles másolatok kiadására négy nemest (requisitort) nevezzen ki a fejedelem. A requisitorok kijelölése nem egységes gyakorlat szerint történt: hol a fejedelem, hol a rendek jelölték ki őket.11 A fejedelmi korszak levéltárosai közül említést érdemel Szamosközy István (1593), Bojthi Veres Gáspár (1623) és Szalárdi János (1634). A káptalani levéltár a szekularizáció következtében országos jellegű (fejedelmi) levéltár szintjére emelkedett. A káptalani protokollumok mellett ide helyezték el az erdélyi országgyűlések jegyzőkönyveit, a fejedelmi kancellárián készült királyi könyveket, az adó- és a dézsmaszedők számadásait is.12 A levéltár gyarapodásához hozzájárult továbbá a magánszemélyek és a családi archívumok letétbe helyezése is. A káptalant VI. Károly császár állította vissza 1729-ben. Az 1743-1744. évi országgyűlés eltörölte a katolikusok számára sérelmes törvényeket, visszaadta a gyulafehérvári káptalani és a kolozsmonostori konventi levéltárakat, s velük együtt visszaálltak a hiteleshelyi teendők is.13 Ekkortól Gyulafehérvárra szálltak az egykori kolozsmonostori konvent hiteleshelyi feladatai.14 Működésüket több állami törvény is szabályozta.15 Jelentős káptalani anyag jutott azonban magángyűjtők kezére. Így például Kemény Józsefhez is, akit Beke Antal a káptalani levéltár indexbevezetőjében jelentős mennyiségű irat eltulajdonításával vádol.

A hiteleshelyek tevékenysége 1874-ben szűnt meg, amikor a közjegyzői törvény (1874, XXXV. Tc. 214. §) elrendelte, hogy a hiteleshelyek a gondozásukban lévő okiratokról a jövőben is adhatnak ki hiteles kiadmányt, de újabb hiteles okiratok kiállítására és őrzésére nincs joguk.16

Az 1882. június 15-én megjelent XXIII. törvénycikk kimondta a gyulafehérvári káptalani, a kolozsmonostori konventi, valamint az erdélyi országos levéltár magyar országos levéltárral való egyesítését.17 A törvény csak az országos vonatkozású iratok Budapestre szállítását írta elő, az egyházmegyével kapcsolatos iratanyagot Gyulafehérváron hagyták. Az országos és az egyházi vonatkozású iratok szétválogatását és jegyzékelését a gyulafehérvári káptalan esetében Beke Antal őrkanonokra, a kolozsmonostori konvent levéltára esetében pedig Éltes Károly kolozsvári plébánosra, kolozsmonostori levéltárőrre bízták.18 A felszállított 29 ládányi levéltári anyag 1759 kilogrammot nyomott.19 A következő év elején Beke Antal a kolozsmonostori levéltár káptalanival való egyesítését javasolta. Erre csak 1937-ben került sor. (A kolozsmonostori konvent levéltárát Beke Antal ismertette.20)

1906-ra Beke Antal elkészítette a káptalani levéltár ládák szerinti, időrendi és betűrendi mutatóit.21 Ezek a mai napig jól használható segédletek az érsekségen őrzött iratanyag és a Batthyaneumban maradt káptalani levéltári anyag esetében is.

1912-ben biztonságosabb megőrzés végett a káptalani levéltár körülbelül 60 ládányi, legrégibb, legértékesebb részét a gyulafehérvári Batthyaneumba vitték. Ezek ma is a könyvtár páncélszobájának vasszekrényeiben találhatók, időrendben dobozolva. Az átszállított iratanyag időhatárai: 1246-1912.22

A Batthyaneum államosítása során ezek az iratok is a román állam tulajdonába kerültek. Ez rendkívül értékes anyag: magyar királyi és pápai okleveleket, portai követjelentéseket, erdélyi fejedelmi levelezéseket, püspöki és kanonoki hagyatékokat foglal magába. Mennyisége körülbelül 12 iratfolyóméterre (ifm) tehető. Az anyag legkorábbi részéhez segédletként jól használható a Beke Antal által három füzetben közzétett regeszta-jegyzék.23 Az ottmaradt káptalani iratanyag vegyes iratokból (1580-1940), az alvinci uradalom irataiból (1622-1975), vezérokmányokból (1684-1940), alapítványi iratokból (1712-1947), jövedelem-összeírásokból (1722-1886), peres iratokból (1753-1950), káptalani iktatott iratokból (1800-1958), valamint értékes káptalani jegyzőkönyvekből (1759-1900) áll.

A levéltár elhelyezése

A káptalani levéltár évszázadokon keresztül a székesegyház déli tornyának földszinti helyiségében volt. A sekrestye fölötti emeleti helyiséget conservatoriumnak hívták, ott őrizték a káptalani könyvtárat is, amelyet Mártonffy József püspök 1801. június elsején egyesített a teológiai szeminárium könyvtárával.24

1924-ben a püspöki levéltár régi (1700-1800 közötti) anyagát a torony alatti káptalani levéltár üres szekrényeibe tették át.25 Az 1940-es állapotok miatt a káptalani levéltár három helyen volt elhelyezve: a Batthyaneumban, a káptalani tanácsteremben és a déli torony alatt.

1937-ben a kolozsmonostori konvent-levéltár anyagával jelentősen bővült a gyulafehérvári levéltár. Ekkor nevezték ki káptalani levéltárőrré Boros József kanonokot. A Beke Antal által a század elején elkészített indexek ezt az anyagot is tartalmazzák. A Beke-féle levéltári ládácskák (ladullák) szerinti rendezés a déli torony alatt helyet hagyott a kolozsmonostori hiteleshelyi anyagnak is. A Batthyaneum állami kézbe kerülésekor ez az anyag is - a káptalanihoz hasonlóan - a könyvtárban rekedt.

Ez az állapot 1998/1999-ig tartott, amikor budapesti levéltáros-történész szakemberek javaslatára és az érsekség gondos hozzájárulásával modern körülményeket biztosítottak az iratanyagnak. A korszerűsített raktárhelyiségek egy részében korábban is a jelenlegi levéltári anyagot őrizték. Az iratkötegek faszekrényekben és azok tetején álltak, konzerválási állapotuk megfelelő volt. A déli torony alatti helyiségben őrzött anyag mintegy 70 iratfolyóméterre terjedő része viszont (a hegyaljai főesperesség és a gyulafehérvári plébánia levéltára, de főként püspöki uradalmi és szentszéki iratanyag) a beázás és a mikroklimatikus viszonyok miatt jelentősen károsult. A szükséges fertőtlenítés és portalanítás után az iratok rendezve és dobozolva a mai felújított raktárakba kerültek. A GYÉFKL jelenleg a püspöki palota nyugati szárnyának földszinti részében, öt nagy és két kisebb raktárteremben található. Tudományos feltárása előzetes kutatási engedéllyel és a kutatási szabályzat előírásainak betartásával történik.

A levéltár mai állapota, felépítése

A korszerűsítés (levéltári raktárak felszerelése, iratrendezés) tulajdonképpen 1997-ben kezdődött, amikor dr. Szögi László egyetemi docens, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem könyvtárának és levéltárának főigazgatója a levéltár szakmai felmérésének szándékával kereste meg az érsekséget. 1998 szeptemberében Szögi László, Érszegi Géza és Borsodi Csaba, budapesti levéltáros szakemberek felmérték a levéltár állapotát, és októberben megküldték szakvéleményüket a levéltár helyzetére és rendezésére vonatkozólag. Az érseki palota nyugati szárnyának földszinti részében lévő helyiségek felújítását még abban az évben befejezték. A helyiségeket füstérzékelő berendezéssel, Magyarországon vásárolt levéltári fémállványokkal szerelték fel, és külön irodát rendeztek be a levéltáros, valamint a kutatók részére.

Az iratrendezési munka 1999 tavaszán kezdődött el levéltár szakos egyetemi hallgatók bevonásával és az akkori levéltárvezető, Küsmődi Attila, konzultálásával. A székesegyház torony alatti levéltárának anyagát átszállították a felújított raktártermekbe. A gombakárosult, fertőzött iratanyag egy külön raktárba került. Ezt 2000 decembere és 2001 áprilisa között portalanították és fertőtlenítették a gyulafehérvári múzeum papírrestaurátori laboratóriumában. A levéltári anyag rendezése és semleges kémhatású levéltári szabványdobozokba helyezése ma már a vége felé jár. Az iratanyag fond- és állagszerkezete nagyon jól körvonalazódott. A fondok és állagok kialakításához a kalocsai érseki levéltár szerkezete szolgált alapul.

A közel 720 folyóméter nagyságú GYÉFKL ma a következőképpen épül fel: nyolc kisebb levéltár-részlege (irategyüttese) van: püspöki, káptalani, gazdasági, főesperességi (hegyaljai kerület), plébániai és egyéb szervezeti, valamint személyi hagyatékok és gyűjtemények levéltára (fénykép-, térkép- és tervtár). A legtöbb irat latin, magyar és német nyelvű, valamint román és olasz, de a gyűjteményekben találunk örmény és héber nyelvű levelezést is. A leggyakrabban kutatott püspöki hivatal iratanyagának iktatói és mutatói 1917-ig latin nyelvűek. 1918-tól napjainkig már magyar nyelven szerkesztettek.

A teljes levéltári iratanyag 1224 és 1997 időhatárok közé tehető; a legrégebbi, eredeti formában fennmaradt darab egy 1500. április elsején keltezett, gót betűkkel pergamenre írt pápai oklevél26, amelyet VI. (Borgia) Sándor pápa állíttatott ki. Jelenleg restaurálásra vár, nem hozzáférhető.

Az egyházmegye történetére vonatkozó leggazdagabb és legterjedelmesebb iratanyag a püspöki levéltárban található. A kiterjedt püspöki levelezésen kívül figyelemre méltók a kánoni vizitációk, ezek 1711-től hiteles képet nyújtanak az egyházközségekről, fontos forrást jelentve főként a helytörténet-kutatóknak is.

Társadalomtörténeti szempontból a szentszéki iratok (az 1739 és 1951 közötti időből) említhetők meg: ezek egyházfegyelmi ügyek és házassági perek iratcsomóit tartalmazzák, a személyes adatvédelem miatt azonban kutatási korlátozás alá esnek. Az iskolatörténettel foglalkozó kutatók számára a tanügyi iratok (1773-1950) fondja szolgál alapvető kútfőként. A gazdasági levéltár szerves részét a püspökség uradalmi iratai képezik, 1614-től kezdődő időhatárral. A levéltár másik részlegét a hegyaljai/gyulafehérvári főesperesség iratai és a plébániai levéltárak alkotják. A plébániai iratanyaggal kapcsolatosan megemlítjük, hogy folyamatban van a környező szórványplébániák irategyütteseinek begyűjtése és rendezése, az írott múlt pusztulástól való megmentése és kutathatóvá tétele. A gyulafehérvári plébánia iratsorozatán (1717-1973) kívül a 2002. év folyamán az abrudbányai, magyarigeni, aranyosbányai, verespataki vagy zalatnai plébániai anyagok is letétbe kerültek.

A személyi hagyatékokban több püspök, kanonok vagy egyházi tevékenységet folytató személy magánlevelezését és személyes iratanyagát találjuk. A tervtár, fényképtár és térképtár sajátos alaki jellegét tekintve külön gyűjteményként alakult ki.

Tervek-feladatok: gyűjtőlevéltárak kialakítása főegyházmegye-szerte

A közeljövőben "iratmentő" gyűjtőlevéltárak kialakítását tervezzük, főesperesi kerületi szinten. A Gyulafehérvári Érseki- és Főkáptalani Levéltárba a hunyadi- és a gyulafehérvári főesperesi kerületek szórványplébániáinak pusztulással veszélyeztetett iratanyagát gyűjtjük be. A korábban említett abrudbányai, aranyosbányai, magyarigeni, topánfalvi, tövisi, verespataki és zalatnai plébániai levéltárak begyűjtése is ennek a munkának a részét képezi. Ezekről a helyekről az elmúlt év során, különböző szakaszokban szállítottuk Gyulafehérvárra az iratokat, a fertőzötteket a gyulafehérvári múzeum papírrestaurátori műhelyében fertőtlenítettük, majd rendeztük.

Ez év végére tervezzük a gyulafehérvári- és hunyadi főesperesi kerületek levéltári anyagának teljes beszállítását. A jelen pillanatig (2003. október 9.) a következő szórványplébániák levéltárait gyűjtöttük be: Borbánd, Brád (Boica, Kristyor-Gurabárza), Csertés-Hondol, Kudzsir, Nagyág, Szászsebes, Szászváros és Tür (Balázsfalva). A beszállított iratanyagokat a jövő év folyamán fogjuk rendezni, és biztonságos megőrzést nyújtva - a megfelelő levéltári segédlet elkészítésével - a kutatóknak hozzáférhetővé tenni.

A diaszpóra-plébániákon lévő veszélyeztetett iratanyagokat főesperességenként az alább kijelölt központokba szeretnénk összegyűjteni: 1. Besztercei Főesperesi Hivatal (a belső-szolnoki főesperesi kerület központi hivatalához közelebb eső területéről); 2. Gyulafehérvári Érseki és Főkáptalani Levéltár (gyulafehérvári és hunyadi főesperesi kerület); 3. Kézdivásárhelyi Főesperesi Hivatal (kézdi-orbai főesperesi kerület); 4. Marosvásárhelyi Főesperesi Hivatal (marosi, aranyos-tordai és küküllői főesperesi kerület); 5. Nagyszebeni Főesperesi Hivatal (szeben-fogarasi és erzsébetvárosi főesperesi kerület); 6. Sepsiszentgyörgyi Főesperesi Hivatal (sepsi-barcasági főesperesi kerület); 7. Szamosújvári Plébánia (a belső-szolnoki főesperesi kerület egy részéből); 8. Székelyudvarhelyi 1. számú Plébánia (székelyudvarhelyi főesperesi kerület).

A székelyföldi római katolikus plébániák és a többségében magyarok által lakott vidékek egyházközségi iratanyagáról az elkövetkező években fogunk gondoskodni. Az adott helyzetben elsődlegességet élveznek az elnéptelenedő, helyben lakó lelkész nélkül maradt plébániák irategyüttesei.

Jegyzetek

1 Beke Antal, Az erdélyi káptalan levéltára Gyulafehérvárt, I-III, Budapest 1890-1896, 1-308.

2 Gyulafehérvári Érseki és Főkáptalani Levéltár (a továbbiakban GYÉFKL), Káptalani iratok, Segédletek.

3 Jakubinyi György, Romániai katolikus, erdélyi protestáns és izraelita vallási archontológia, Gyulafehérvár 1998, 9.

4 Gyulafehérvári Érseki és Főkáptalani Levéltár, Püspöki Hivatal Iratai, 1899/1991.

5 A káptalan első, fennmaradt regisztrumtöredékéhez lásd Györffy György, Gyulafehérvár kezdetei, neve és káptalanjának registruma, in Századok, Budapest 1983, 5. sz., 1116-1134. Marton József, Az erdélyi (gyulafehérvári) egyházmegye története, Gyulafehérvár 1993, 21.

6 GYÉFKL, Canonica Visitationes, A gyulafehérvári székesegyház és káptalan vizitációja 1821.

7 A magyar levéltártörténet kronológiája 1000-2000, Budapest 2000. 69. - Giorgio Basta császári hadvezér és Vitéz Mihály katonái nagy pusztítást vittek véghez Nagyenyeden és Gyulafehérvárott, feltörték a fejedelmi levéltárat, karddal összevagdalták az iratokat, egy részét pedig magukkal hurcolták.

8 Uo. 76.

9 Schematismus Venerabilis Cleri Dioecesis Transsylvaniensis, Gyulafehérvár 1882, 12.; Léstyán Ferenc, "A gyulafehérvári római katolikus megyéspüspökség" in Erdélyi egyházaink évszázadai, Bukarest 1992, 11-12.

10 A Pallas Nagy Lexikona, I. k., Budapest 1895, 248.; Bónis György, A közhitelesség szervei Magyarországon és a magyar hiteleshelyi levéltárak in Levéltári Szemle, Budapest 1966, 125-126.

11 A magyar levéltártörténet kronológiája 1000-2000, Budapest 2000, 63.

12 Uo. 63.; Bónis György, i.m., 134-135.

13 Karácsonyi János, Magyarország egyháztörténete főbb vonásaiban 970-től 1900-ig, Nagyvárad 1915, 262.; Boros József, Az erdélyi egyházmegyére vonatkozó történeti adatok(kézirat), Gyulafehérvár 1964, 22.

14 Uo. 356.

15 Magyar törvénytár: 1765: XI., 1807: XIV., 1868: LIV., 557-558.

16 Magyar törvénytár. 1872-1874. évi törvényczikkek, Budapest 1896, 384.

171882-1883. évi törvényczikkek, Budapest 1896, 93. - Noha már a Magyar Országos Levéltár megalakulásakor 1753-1754 és 1848 években is történt kísérlet az erdélyi hiteleshelyi (gyulafehérvári káptalani és kolozsmonostori konventi) anyag országos levéltárba való vitelére, ez csak 1882-ben valósult meg. (A magyar levéltártörténet kronológiája 1000-2000, Budapest 2000, 99., 159.)

18 GYÉFKL, Káptalani Levéltár: 111, 122, 123/1882.

19 GYÉFKL, Káptalani Levéltár: 39/1884.

20 Beke Antal: A kolosmonostori konvent levéltára, Budapest 1897, 1-167.

21 GYÉFKL, Káptalani Iktatott Iratok, 88/1906.

22 GYÉFKL, Káptalani iratok segédletei, (Boros József) Káptalani Levéltár, (1940), 123-125.

23 Beke Antal: Az erdélyi káptalan levéltára Gyulafehérvárt, I-III, Budapest 1890-1896, 1-308.

24 GYÉFKL, Canonica Visitationes, A gyulafehérvári székesegyház és káptalan vizitációja, 1821.

25 GYÉFKL, Püspöki Hivatal Iratai, 612/1924.

26 GYÉFKL, Oklevélgyűjtemény.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Szögi László történész-levéltáros, a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem docense, az egyetem könyvtárának és levéltárának főigazgatója, a Magyar Levéltárosok Egyesületének elnöke. Huszonöt éve tanít az ELTE történelem-levéltáros szakán, elsősorban egyháztörténetet és történeti földrajzot. Kutatási területe a magyar és a nemzetközi egyetemtörténet, ebben a témában több, forráskiadványnak számító könyve jelent meg. 1998-tól a gyulafehérvári érseki, valamint több főegyházmegyei levéltár rendezési munkálatait szervezi-irányítja. Magyarországról hozott munkatársai, diákjai mellett kitűnő társa e munkában az érseki levéltár fiatal levéltárosa, Csala Rita. A töretlen lelkesedéssel dolgozó tanárt az erdélyi Római Katolikus Státus levéltári anyagának költöztetése-rendezése közben kértem mikrofon elé Kolozsváron, a negyven fok körüli júliusi kánikulában.

Erdély levéltári kincseit meg kell menteni!

Szögi László professzorral Ozsváth Judit beszélget

Ozsváth: Lassan öt esztendeje munkálkodik a gyulafehérvári főegyházmegye levéltáraiban, mikor és hogyan vállalta fel ezt a feladatot?

Szögi: Ez a történet félig-meddig regényesnek is mondható, hiszen Rómán keresztül kerültem kapcsolatba Gyulafehérvárral. Rómában élő nagybátyám, aki rendszeres kapcsolatban állt az érsekséggel, és mindig szívén viselte az itteni emberek, intézmények sorsát, folyamatosan nógatott: "édes fiam, mikor mész már segíteni az erdélyieken?" Természetesen történészi-levéltárosi "segítségnyújtásra" gondolt, amit aztán én el is kezdtem, és 1998 ősze óta folyamatosan és kedvvel csinálok. Akkor az érseki levéltár rendbe tételét kezdtem el többedmagammal, most a Státus levéltárának költöztetésével-rendezésével, illetve a gyűjtőlevéltárak szervezésével foglalkozunk.

Ozsváth: Munkája során milyen elveket és módszereket követ? Az egyházi levéltár-rendezés új munkának számít-e a praxisában vagy végzett már ilyet?

Szögi: Az én álláspontom az, hogy legelőször is azokat a forrásokat kell megmenteni, amelyek még nincsenek biztonságos őrizetben. Magyarországon is mindig ezt csináltam. Dolgozhatnék "kényelmes" helyeken, az Országos Levéltárban vagy másutt, de valahogy mindig a legveszélyeztetettebb gyűjtemények megmentése vonzott és vonz a legjobban. Magyarországon eddig körülbelül tíz egyetemi levéltárat hoztam létre egymagam vagy a tanítványaimmal együtt. Meg is alapítottuk az Egyetemi Levéltári Szövetséget, amit én vezettem egy ideig, aztán átadtam egy tanítványomnak. Ismétlem: elsőrendű fontosságúnak tartom az értékes állományok megmentését. Jól tudtam, hogy Erdélyben is nagy szükség van az ilyesmire. Az egyházi levéltáraktól soha nem álltam messze, hiszen tanári munkám során egyháztörténettel is foglalkozom, katolikusként pedig folyamatosan kapcsolatban állok egyházi emberekkel, intézményekkel. Több tanítványom került katolikus egyházi levéltárakba, azok rendezését - távolabbról - nyomon követtem Magyarországon. Közelebbről azonban inkább a kutatás során ismertem meg őket odakinn. Aztán amikor Rómán keresztül ösztönzést kaptam a gyulafehérvári katolikus levéltár rendezésére, szívesen vállaltam, annál is inkább, mert tudtam, hogy a katolikus levéltárak vannak a legrosszabb állapotban Erdélyben. A református és az unitárius egyház ilyen szempontból kicsit hamarabb állt lábra, az ő gyűjteményeiket egészen jó kezekben láttam-látom itt. A katolikus egyház az üldözések közepette kicsit bezárta kapuit, senkit nem engedett oda a "kincseihez". Ez egyébként Magyarországon is így volt, a katolikus gyűjtemények sokkal rosszabb állapotban voltak, mint a protestáns egyházak kollekciói. ők már korábban beengedték ilyen helyekre az olyan világiakat, akik értenek a megmentéshez, rendezéshez, a katolikus levéltárakba csak mostanság kezdenek bejutni a szakma szabályai szerint dolgozó emberek. Lassan velük szemben is megszűnik minden bizalmatlanság.

Ozsváth: Milyen érdekességeket talált erdélyi munkálkodása során?

Szögi: Mindig is tudtuk, hogy Erdély egy kincsesbánya. Ennek a kincsesbányának a levéltári kincseit is meg kell menteni! Ezt a legkomolyabban mondom: ha nem vigyázunk, végleg elveszhetnek ezek az értékek. Rendkívül szétszórva, plébániákon, egyházközségekben, különböző helyeken nagy értékű (és mennyiségű!) iratanyag van. A művelődéstörténeti kutatók minden bizonnyal tudatában vannak ennek, de hogy azok is így tudják-e ezt minden esetben, akik kezelik ezt az anyagot, az már egyáltalán nem biztos. Az anyagi gondok miatt sok plébánián ez a kérdés általában az utolsó helyre szorul. Ez Magyarországon is így van még, ami önmagában nem is nagy baj, csak a megmentésre irányuló - külső - kezdeményezéseket kell hagyni érvényesülni. Erdélyben nagyon sok a szórvány. Minden felekezet számára elsődleges fontosságú a gyűjtőlevéltárak létrehozása. De ez nem csak az iratokra, a könyvekre is igaz. Több plébánián találtunk gondozatlanul, porosan heverő régi, nem egy esetben tizenhatodik-hetedik századi nyomtatványokat, könyveket… Az egyik dolog az, hogy állaguk tovább romolhat, de még veszélyesebb, hogy szemfüles emberek kiviszik külföldre őket. A magyarországi antikváriumokban hetente bukkannak fel könyvek, sőt levéltári anyagok is. Hozzánk is szoktak hozni iratokat eladásra. Be kell vallanom, hogy az én kezemben is volt már odakinn régi, iktatószámmal ellátott erdélyi irat… Mivel nincsenek megfelelően őrizve itt, könnyen megtörténhet az ilyesmi. Szerencsés eset, ha egy levéltár vásárolja fel az effajta kereskedőktől, de mi van, ha nem így történik?… Az összetartozó iratok így szétszóródnak, és azok külön már semmiképpen sem tartalmazzák azt az információt, amit együtt tartalmaztak volna… Fontos dolog tehát, hogy a régi könyvek, iratok együtt maradjanak, biztonságba kerüljenek, és - lehetőség szerint - restaurálva legyenek, majd hozzáférhetővé téve a kutatók számára. A kutatás egy újabb kérdés: fontos, hogy legyen olyan értelmiség, amelyik tanulmányozni akarja a régi iratokat, és ezt a munkát megfelelő körülmények között tudja végezni.

Ozsváth: Hogyan fogott hozzá itt a munkához?

Szögi: Ennek a munkának mindig három feltétele van. A legfontosabb az, hogy akarják. Nagyon szerencsés dolog volt, hogy Jakubinyi György érsek úr megértette e munka fontosságát, de hát ő történész is, humán műveltségű ember… A második feltétel a hely biztosítása. Az érseki palotában szerencsésen kialakították azt a helyet, ahova a levéltári anyag elfért. A harmadik feltétel az, hogy a rendbe tett anyagnak legyen gazdája. Gazda nélkül mindaz a munka, amit elvégzünk, három év múlva már elvész. Meg kell jegyeznem, hogy a gyulafehérvári rendezés kezdetén már nagyon értékes munkát fejtett ki egy fiatal és igen agilis lelkipásztor, Küsmödi Attila; neki köszönhetően indulhatott el a munka technikai része. Az ő lelkesedése találkozott az enyémmel, én meg hoztam magammal lelkes, levéltáros szakon tanuló magyarországi diákokat, így komolyan munkához láttunk. Nagyon hálás vagyok minden diáknak, aki Erdélyben dolgozott - már legalább százan voltak Gyulafehérváron, egy-egy hetet áldozva a szabad idejükből. Örömmel tapasztaltam, hogy menet közben csak nőtt a lelkesedésük. Én sem pénzért csinálom, hanem azért, mert ez egy fontos ügy. Sajnos az anyag egy része erősen fertőződött állapotban van. Az külön szerencse, hogy Gyulafehérváron van Románia egyik legjobb restaurátorműhelye. Egyelőre nem restaurálás történt, sajnos, csak fertőtlenítés. A restaurálás oldalanként egy vagyonba kerülne… Hozzáteszem, hogy a Magyar Nemzeti Kulturális Alap tudja támogatni ezt a munkát, mi is az ő segítségükkel jövünk-dolgozunk. Az útiköltségünket az NKA fizeti, az ellátást és a szállást az egyház biztosítja számunkra. Gyulafehérváron nagyjából rendeztük az egész érsekségi anyagot, különféle hagyatékokat és egyebeket, aztán nagyon nagy kérdés, hogy mi lesz a Batthyaneumban lévő anyaggal… Jelenlegi munkánk már Kolozsvárhoz köt: sokan tudtuk, hogy Kolozsváron megvan az Erdélyi Római Katolikus Státus levéltári anyaga, de nagyon kevés ember látta ezt valójában. Nagyon szerencsés pillanat volt, amikor az érsek úr és Czirják Árpád prelátus úr, a kolozsvári Szent Mihály egyházközség plébánosa, közös álláspontra jutott a tekintetben, hogy ezt az anyagot is biztonságos, jól rendezett helyre kell vinni, és kutatható állapotba kell hozni. Az erdélyi katolicizmus története szempontjából rendkívül fontos az a 120 folyóméter irat, ami a Státus tulajdonát képezi. Ezek nagyjából 1790 és 1948 közötti évekből származó dokumentumok, melyek a gyulafehérvári, már rendezett anyaggal együtt körülbelül 850 folyómétert tesznek ki. Ez egy nagyon nagy mennyiség - messze a legnagyobbak közé tartozik az összes kárpát-medencei katolikus püspökségi levéltárat illetően. Bátran ki lehet jelenteni, hogy ha itt nem lett volna annyi pusztulás, mint amennyi ténylegesen volt, akkor ez a magyar nyelvterület legértékesebb levéltári gyűjteménye lenne.

Ozsváth: Részletezné kicsit a mostani kolozsvári munkát?

Szögi: A Státus levéltári anyaga már a háború előtt ott volt a Szent Mihály templom tornyában, a kórus melletti oratóriumban. Viszonylag jó körülmények között volt, ott nem ázott be, nem tudtak könnyen hozzáférni. Piszkos, poros volt igaz, de megőrződött. Megjegyzem viszont, hogy az 1930-as, 40-es évekből sokkal kevesebb anyag van, mint amennyire gondoltunk, valószínű tehát, hogy hozzányúltak valamikor (talán 1945 után), de azért 1790-től a Státus megszűnéséig sok minden megvan. Ezt most az érsekség, illetve a Státus jóvoltából a teológiai fakultás épületének földszintjén egy három helyiségből álló, az anyag mennyiségének megfelelő, nagyon jól berendezett raktárba helyeztük. Modern polcokkal, tűzvédelmi berendezéssel ellátott helyre raktuk, savmentes dobozokba. Az évrendbe rakott anyagot aztán "finoman" rendezzük, átnézzük a nem iktatott iratokat, és részletes rendezést végzünk. Jövő évi tervünk az, hogy az érseki főkáptalan és a Státus levéltári anyagának kutatását segítendő megjelentetünk egy közös repertóriumot. Ez úttörő jelentőségű lesz, mert sokféle lista létezik már a különféle erdélyi levéltárakról, de a levéltári szabályok szerint összeállított, minden raktári egységet (dobozt, kötetet stb.) feltűntető komplett segédlet még nem szerkesztődött. Természetesen nem jegyezhetünk fel minden iratot, hiszen akkora mennyiséget teljességgel lehetetlenség felsorolni. A gyulafehérvári levéltáros, Csala Rita, elkészítette már az 1715 előtti iratok darabjegyzékét. A püspökség visszaállítása előtti időből megmaradt iratokat azért darabszinten szeretnénk közölni, a többit pedig a raktári egységek szerint. Mindezt egy román és német nyelvű összefoglalóval, kiegészítővel is el akarjuk ellátni.

Visszatérve még a levéltár-rendezésre, Czirják Árpád prelátus úr jelezte, hogy szeretné rendeztetni az oratóriumban hagyott plébániai levéltárat is. Nagyon fontos lenne azt is megfelelő körülmények közé helyezni. Ott is, és Erdélyben máshol is vannak még 17. századi vagy még annál is régebbi könyvek-iratok. A Mohács előtti oklevelek száma az egész Kárpát-medencében nem több 130 ezernél, de ebből sok van az anyaország határain kívül.

Ozsváth: Az érseki levéltár és a Státus-anyag rendezése után, illetve azzal párhuzamosan az ún. "gyűjtőlevéltárak" megszervezését, kialakítását is szorgalmazza.

Szögi: Igen, ez egy nagyon fontos dolog, hisz a legveszélyeztetettebb anyagok mentődnének meg így, ha mindenki komolyan venné ezeket a központokat. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma minden évben kiír egy pályázatot az ilyen gyűjtőközpontok létrehozásának támogatására. Első évben ez elég amatőr módon ment: amelyik plébánosnak eszébe jutott a lehetőség, pályázott, de a legtöbb leírásból az derült ki, hogy még két folyóméter irata sem volt. Persze ez is valami, és nemes a gondolat, hogy meg akarja menteni, de ha - például - összesen 12 millió forintot szánnak erre a célra, nem okosabb-e kevesebb részbe osztani ezt az összeget, így egy-egy helynek több jut, és alaposabb munkát lehet ott végezni belőle. Nekem is, mint a Magyar Levéltárosok Egyesülete elnökének az az elvi álláspontom, hogy főesperesi kerületek szerint indokolt a gyűjtőlevéltárak kialakítása. Nyolc-tíz ilyen helynél többet nem szabad a főegyházmegye területén létrehozni. Ezek a központok lehetőleg ne a világ végén legyenek, és minden ilyen központnak legyen legalább egy félállású alkalmazottja. Az is nagyon fontos, hogy a különböző gyűjtőlevéltárak kooperáljanak Gyulafehérvárral.

Ozsváth: Magyarországon ma már rend van a katolikus levéltárakban?

Szögi: A gyűjtőlevéltár fogalmát odakinn is inkább a református egyház ismeri, a katolikus egyházban nem haszált/ismert ez a fogalom. Egyrészt azért sem, mert ott a katolikus többségi egyház. Természetesen vannak elnéptelenedett plébániák ott is, ezeket máshonnan látják el. A püspöki és érseki levéltárak mára jó kezekbe kerültek, ez kb. 5 év munkáját dicséri. Számos püspökségen határozott fejlődés tapasztalható ilyen téren, és én ezt kifejezetten annak tudom be, hogy fiatal szakemberek, köztük papok is, vállalkoztak erre a munkára. Pesten a levéltár szakon több pap és szerzetes is végzett az elmúlt években.

Ozsváth: Van-e konkrétan megfogalmazott üzenete az erdélyi papok/világiak felé?

Szögi: A papoknak azt üzenem, hogy nézzenek szét a saját plébániájukon, biztos, hogy találnak irat- és könyvanyagot. Ezek kétféle állapotban lehetnek: elhanyagoltan vagy legalább tisztességgel elzárva, biztonságba helyezve, olyan módon tárolva, hogy nem juthat hozzá akárki. Ha van idejük rá, akkor okosan teszik, ha felmérik, hogy milyen iratok azok. Legalább annyit kell tudjanak róluk, hogy milyen időből valók... A harmadik dolog pedig, hogy tudatilag hangolódjanak arra rá, hogy ha egy ilyen gyűjtő levéltárból jelentkezik valaki, az nem elvenni, hanem megmenteni akarja az anyagot.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Balázs Lajos

A keresztelő néprajzi és egyházi vetületei

A keresztelő-rítusok módosulásai1

,,A nagy eseményekhez fűződő szertartások (…) az egyén társadalmi fejlődését jelzik"2 - írja Edmund R. Leach. A keresztelő az egyén társadalmi fejlődésében az első szertartás, ami közösségi szinten, ha nem is számítható a másik két sorsfordulóhoz - házasság, halál - képest olyan ,,nagy eseménynek"de fontosnak mindenképpen igen. A keresztelő - a Magyar Néprajzi Lexikon szerint - ,,a keresztény egyházba való fogadás rítusa, mely egyúttal az újszülött befogadása a család és falu közösségébe az ez alkalomhoz kötődő hagyományos szokások és hiedelmek rendszerén át."

Valóban a keresztelő által valósul meg a születés mint átmenetel vallási és társadalmi jellege. A csecsemő lényegileg átminősül: pogányból keresztény lesz, egyben társadalmi lénnyé válik, egy vallási és társadalmi közösség tagja lesz. Mindazok a lépések, amelyek a szülők és felkért keresztszülők társadalmi kapcsolata irányában történtek, most szentesítődnek, elismerődnek, legitimitást nyernek. Más szóval, az újszülött beavatódik a társadalom, a közösség rendszerébe, amit a közösség tudomásul vesz és elismer.

A keresztelőt mint beavató rítust vizsgáltam a születéshez kötődő szokásvilág keretében, Csíkszentdomokoson, a 90-es évek folyamán. Elemzéseimben a hagyományokat, szokásokat ismerő szentdomokosiakra támaszkodom.

A szokás hagyományos, profán, a népi vallásosság, a vallásos élet körébe tartozó elemeit, összetevőit kutattam, és ezeken belül a változásokat, melyek az évtizedek folyamán, különösen az utóbbi időben végbe mentek. A módosulások egyformán érintik mind a tartalmi, mind a formai vonatkozásokat, de mindezek ellenére a keresztelő mint beavató rítus társadalomszervező funkcióját mégis betölti, hiszen a további/későbbi átmenetek (első áldozás, bérmálás, konfirmálás, érettségi, katonavacsora, házasság, halál) alkalmával a társadalmi kapcsolatok referenciája marad.

Lényegesen megváltozott, például

A keresztelő ideje

,,Ezelőtt úgy volt, hogy megszületett a gyermek, egy hétig esetleg vártak, s má futtak vele keresztelni. Még a gyermekágyba volt az anya, má keresztelték meg. Az édesanya míg kiszabadult volna, addig má elvitték keresztelni. Két asszon, a két keresztanya. S amikor szabadult 6 hétre, ő elvitte saját maga a gyermeket, s a pap áldást mondott rea."

,,Régebb a második hétbe már keresztelték meg a gyermeket. Az enyémeket es megkeresztelték mind. Ezen a héten szültem, s a másik héten vitték keresztelni."

,,Én mindegyik gyermekemet három hétre megkereszteltem."

Ennek a gyakorlatnak hitben, hiedelemben gyökerező alapja volt:

,,A régiek azt mondták, hogy jó, ha megkeresztelődik idejibe, mert másabb a gyermeknek az izéje, lelke, mint pogányul. Az öregek nem es engedték, hogy sokáig pogány gyermek legyen a házba. Nem es jó."

,,Siettek, ha látták, hogy a gyermek nem es vóna idvez: nem rendes, nem tökéletes. Így mondták a régiek: idvez - üdvez."

,,A gonosznak hatalma van a megkereszteletlen gyermeken. Addig nem szent lélek, amíg meg nem keresztelik. Addig csak idegen."

,,Régen igyekeztek, me tartottak a rossz szellemektől. Most má nem félnek. Csak megjednek!"

Muszájkeresztelés

Mai szóval élve, sürgősségi eljárással végzett keresztelő, ami nem számol semmilyen idővel.

,,Ha lássák, hogy a gyermek gyengébb, hamarább megkeresztelik, nehogy kereszteletlen meghaljon. Ha véletlen hirtelen elbetegedik, megöntik itthon, keresztvízzel. Odagyűlnek, s mondják az imádságot mellette, s vízzel megvonogassák a fejit, homlokát. Keresztet vetnek a homlokára, mejire, a talpára, kezetenyerire, s úgy mondják az imádságot."

,,Ha olyan gyermek van, hogy kínlódik, akárhol, szülészeten, otthon, akárki megkeresztelheti. Megöntik keresztvízzel: Én megkeresztellek téged (most önti le) Atya, Fi, Szent lélek nevibe, ámen. Erre a hittanórán tanyítottak. Ugye, itthon szentelt vizet tartunk, s szentelt gyertyát minden házban. Ha a gyermek utólag életmagot fogott, elviszik rendesen keresztelni. Meg kell mondani a papnak, hogy megöntötték, s akkor vizet nem öntnek rea egyáltalán. Meg van öntve, csak ennyit mondunk a papnak. A pap elfogadja, me vannak tanuk rea. Ha meghal, a déli harangszóra temetik el az ilyent."

,,A szomszédasszonyok csinálják. Ez el van ismerve keresztelésnek. Ez egy olyan muszájkeresztelés. Ha életbe marad, megkeresztelik rendesen."

A haldokló ember kezelésével való párhuzam szinte kínálja önmagát.

Amikor megtapasztalják, hogy semmilyen gyógyszer és orvosi kezelés nem segít a betegen, a testcentrikus ápolást lélekcentrikus gondozásra fordítják. Imádkoznak mellette, gyónásra, áldozásra veszik rá. Azért, hogy mentsék a lelkét, hogy ,,a lélek az Úrjézus karjaiba kerüljön, hogy a Sátán ne hághassa meg."3 Ugyanúgy imádkoznak az ,,életre nem való" csecsemő mellett is és megöntik, annak ellenére, hogy a hiedelem szerint ,,az ő lelke még tiszta ártatlan, a mennyországba jut, de világosságot nem lát. Az örök világosságot!" Viszont rendkívül erős az elhunyt lelkével szembeni kötelességtétel, aminek elmulasztása évekig tartó lelki teher. Ilyen lelki teher, ha a gyermek ,,kereszteletlenül, pogányul hal meg". Az ilyennek ,,a lelkiről a szülők kell gondoskodjanak. Adnak alamizsnát érte. ők csak nem felejtik. Mikor aztán elhal a családtól egy felnőtt, s imádkoznak érte, a kicsikét es beléfoglalják az imádságba. Úgy mondják, az innet elhalt kicsi gyermekért, kicsi lejánkáért…"

A keresztelő ideje Szentdomokoson tehát eléggé szabályozott volt, de nem merev. Régen az első két hét keretében megejtették; ha úgy látták, hogy ,,a gyermek gyengébb, hamarább megkeresztelték, ha pedig látták, hogy élni való, vasmag, akkor még hagyták, de két és négy hét lefolyása alatt a legtöbb szülő megkeresztelteti a gyermekét."

Az anyakönyvek tanúsága szerint azonban egyre nő a távolság a születés és keresztelés között. A több éves elhúzódások (van néhány példa, amit a falu közvéleménye számon is tart) nem jellemzőek, de a 2-6 hónapos időközök egyre gyakoribbak.

Tanulságos lehet számba venni az okokat, amelyek a keresztelő idejét hordozzák, hisz itt is felfedezhető valamiféle vízválasztó a szokás régebbi és mostani gyakorlatában. Korábban igyekeztek keresztelni a gyermek egészségi állapota, a rossz szellemtől, a ,,pogánytól" való félelem miatt, azért, hogy az ,,idegent", a pogányt ,,háziasítsák" (!). Mostanság pedig késik, késlekedik, halasztódik a ,,mód" vagyis az anyagiak, a keresztelő költségei miatt (igen népes, 50-80 személyes keresztelői lakomát ülnek), a fordulat előtt egyik-másik szülő párttagsága miatt, hanyagság, ráérősség miatt. Ez utóbbiak, mint késleltető okok, együtt jelzik a szokásrend mint társadalomszervező és szabályozó erő gyengülését az amúgy hagyományaihoz ragaszkodó csíkszentdomokosi társadalomban is, nem kevésbé a szemléletváltást.

A keresztelő érdekesen példázza, hogy a rítusok alakulásának is lehet története. Szintén sokat és sokszor változott

A keresztelő napja, órája

Az utóbbi 60-70 esztendő alatt szerdán és pénteken nem kereszteltek, csak kivételes esetekben. Úgy tünik, talán semmilyen jelentősebb közösségi családi esemény nem változtatta annyiszor a napját és napszakát, mint a keresztelő. Illetve változtatták, mert ennek az illetékessége a mindenkori plébánosra tartozik. A változtatás okát pedig abban látom, hogy az egyház vagy a plébános időről-időre más-más hangsúlyt, fontosságot tulajdonított a keresztelőnek. Tekintette a reggeli kicsi misén, alacsony hívői részvétel előtt elvégzendő csendes szertartásnak, a vasárnapi misén fő látványnak is szánt rítusnak, amikor többet kereszteltek egyszerre, és tekintette valami különleges, többlet üzenetet is hordozó eseménynek. A húsvét éjszakájára időzített csoportos keresztelőre gondolok, amire több közlő is reflektált és ami a legkevésbé bizonyult tartósnak.

Az időről időre bekövetkezett változtatásokból, ,,újításokból" van, amit kedvelt és kedvel, van, amit rosszall a falu közvéleménye. Kedvelte és kedveli az ünnepélyességet, amit például a vasárnapi mise biztosított, rosszalja a ,,hétköznapias keresztelőt", az erőltetett összevonásokat, esemény-, illetve ünneptársításokat. Rosszallják a keresztelői szertartás túlzott leegyszerűsítését, bizonyos rítusok kiiktatását, amelyek éppen a kereszténység előtti átmeneti rítusok elemeit építették be a keresztény szertartásba.

,,Régebben hétfőn szokták vinni. A hétnek az első napján. Most inkább vasárnap délelőtt (1987-es adat). Azt a hétfő reggeli 8 órás misét, azt találták a legszebb napnak, a hétnek a kezdő napját. Aztán áttették szombatra. Később a pap úgy változtatta, hogy a misén legyenek, s így lett vasárnap."

(A kezdő idő minden nép hiedelemvilágában nagy szerepet játszott. Ebbe a kategóriába tartozik a hétfő is. Örvendtek a hétfőn született gyermeknek, mert szerencsésnek tartották, az utóbbi 20 évet leszámítva csaknem az egész Székelyföldön, de a magyarság körében hétfőn lakodalmaztak.)

,,Most ez a pap visszatette szombatra (1996-tól). Délután 6-tól. Most ez a szabály. Mert volt, hogy annyian voltak kereszteltetni, hogy a nagymisét elnyomták, a kezdést akadályozta.

Vasárnap ünnepélyesebb volt, azt jobban szerettük. Ugye a kicsikékkel vonultak ki a templomból a fiatalok, a keresztszülők, s a népség jött a nagymisére s nézték… Az olyan ünnepélyes volt, szép volt. Az oltár teli volt, s az oltár előtt fényképezték a kicsikéket.4 Szombaton hétköznapias.

A következő interpretáció5 akár mítoszként is értelmezhető:

,,Bálint Lajos, az egyik plébános6 úgy akarta, hogy minden húsvét éjjelin legyen keresztelő. Akkor gyűljenek essze a közeli gyermekekkel, akik akkor születtek, hogy húsvét éjjelin, az első friss szentelt vízből sok gyermek keresztelődjék meg. Mert valamikor es a pogány felnőtteket es esszegyűjtötték az apostolok s megkeresztelték. De nem ment. Első alkalommal volt vagy 12 gyermek esszegyűjtve - 1965-ben -, de nem folytatódott. Két húsvéton sikerült az éjjeli keresztelés. Pedig megmagyarázta, hogy mért akarja. Bővebb es volt a szertartás. Megmagyarázta, hogy a gyermekeket hagyják akkorra (ti. kereszteltetni), mert az őskeresztények es legtöbben húsvétkor keresztelkedtek.

A faluban furcsállták, hogy éjjeli misén kereszteljenek… A keresztleányom sírt es… A pap még valamilyen leckét adott fel, hogy tanolják meg s hangosan feleljenek, s evvel még nagyobb izgalmat hozott nekik. Én es ott voltam, láttam, hogy izgulták magikot, hogy jól feleljenek. Volt, aki papírra leírta… Ejisze ezért sem tartott.

Avval úgy fel es bomlott a rend, többet nem folytatódott, s aztán hétköznap es, vasárnap es…Volt vagy 20 évet mind vasárnap. De újból kihirdették, hogy szombat este fogadják."

A keresztelőn való részvétel tekintetében ellentmondásos kép rajzolódott ki a kutatás során. A keresztszülő választás és felkérés körülményessége, fontossága, amire most nem térhetek ki, sokáig nincs arányban a keresztelőn való részvétellel. A keresztelő szertartáson régen a szülők nem vettek részt (mint ahogy nem vettek részt a saját gyermekeik egyházi esküvőjén sem), a keresztszülők vitték a gyermeket keresztvíz alá. Arra is volt példa, hogy nagy dologidőben csak a két keresztanya vitte el a gyermeket a reggeli misére. A keresztszülők számának növekedése a keresztelőt összejövetellé alakította át, a szűkre szabott keret népes felvonulássá változott, bekerültek a szülők is. A népes asszisztencia, ami csak a lakodalomra és temetésre volt jellemző, megjelent a keresztelőn is.

Pogányt vittünk, keresztényt hoztunk

A köztudatban az áll, és a gyűjtők is inkább úgy jegyezték fel, hogy a hagyományos közösségekben ezzel a két, múlt idejű kijelentő mondattal nyugtázzák a keresztelés megtörténtét. Szentdomokoson ennek jelen idejű párjával is találkoztam. Azért tartom fontosnak ezt megjegyezni, mert az átmenet mindig folyamat, melynek van csúcs-pillanata, amit viszont elő kell készíteni, aztán le kell vezetni. Ez a rítus-mechanizmus is sérült az utóbbi időben, sajnos, egyházi közreműködéssel.

Kutatói következtetéseim szerint a keresztelő korábbi, népi és egyházi rítussorát azért kedvelték Szentdomokoson, mert külön megjelenítette és érzékeltette az átmenetel amúgy elvont, spirituális tényét, tudatát.

,, Pogányt viszünk s keresztényt hozunk! Evvel mentünk el a háztól, mikor elvittük a gyermeket keresztelni. S mikor hazajöttünk, A pogányt elvittük, a keresztényt hazahoztuk, az Isten éltesse a szüleivel együtt, s tartsa meg a szüleit, hogy növelhessék minden jóba, egészségbe. őröjze meg az árvaságtól."

,,Ahogy bémentünk a templomba, a Szent Antal oltáránál meg kellett álljunk, s ott végig kellett várjuk, amíg a pap elvégezte a misét. Nem volt szabad bennebb menjünk. Pogány gyermeket nem volt szabad felvigyünk a főoltárhoz.

Mikor a pap elvégezte a misét, jött, átvezetett a Mária oltárhoz, égő gyertyával, s ott keresztelte meg a gyermeket. S akkor felmentünk, a nagy oltárt megkerültük, s mentünk haza. Most nem törődnek evvel. El van változtatva."

Az előbb említett rosszallások tehát nem csak a keresztelő ,,hétköznapiságára", az un. nem természetesnek értelmezett társításokra vonatkoznak. Az adatközlő (nem egyedi véleményről van szó) utolsó két elmarasztasztaló mondata az egyház (más alkalmakra is utaló) szertartást leegyszerűsítő gyakorlatával száll szemben, azt ellenzi. Igen sok adatközlő úgy érzi, és neheztel az egyházra, hogy a keresztelő ,,hétköznapivá" vált azáltal, hogy bizonyos szent momentumokat kiiktattak a szertartásból, amelyeknek mély gyökerei vannak az emberi érzés- és gondolkodásvilágban, végső soron a rítusokban, az ősi rítus-preferenciában, -hagyományokban. Elsősorban a szertartás proxemikai vonatkozásaira gondolok: a szent tér, ez esetben a templombelső tagolásának, jelképes küszöbeinek kiiktatására (a küszöb spirituális fontosságú a lakodalomban, de a temetésen is), ami miatt tudati szinten elsikkad, nem valósul meg a rítussor misztikuma egyszerűen azért mert az eszmei, szakrális átmenetel fizikai valóságban, dimenziójában nem realizálódik, azaz nem érzékelhető. (A paraszti pragmatizmus újabb példája: a lelkiek terén is!) S ha ez elsikkad, ha tompul, nem következik be a jelenlevőkben az a lelki vibráció, ami meggyőzi, hogy bizonyos pontokon, pillanatokban valóban olyasmi történt, amitől számítva az egyén már nem a régi, már nem az, aki volt, más a társadalmi, vallási státusza. Az átmeneteket nem elég csak kinyilatkoztatni, jelképes lépések megtétele is szükséges. Lehet időtakarékosságra hivatkozni, viszont a rítusokkal való takarékosság nem föltétlen bizonyul üdvösnek.

Az adatközlők, természetesen, mindezeket tételesen nem tudják megfogalmazni, hanem rosszallják, zúgolódnak elsorvadásuk miatt. Annál is inkább, mivel a fenti szokások, rítusok, motívumok fellelhetők a lakodalmi, temetkezési szokásokban, de a kisebb jelentőségű átmeneti rítusokban is. Más szóval egy integritásos világszemlélet szenved sérülést, valahányszor kivülről avatkoznak bele, mert űröket hagy maga után.

A ,,Pogányt viszünk - keresztényt hozunk!; ,,Pogányt vittünk - keresztényt hoztunk!" ellentétes mondat-párokban megfogalmazott absztrakt átmenetel a konkrét szent tér nélkül, a rítus szintjén ténylegesen (faptikusan) csak részben valósul meg. A parasztember, de az emberek többsége a konkrétumok világában él. Az átmenetel szempontjából, a legszembetűnőbb károsodás épp a szent tér vizuálisan is érzékelhető tagolásának elhagyásából adódik. Szent Antal oltára, Mária oltára, a nagyoltár és megkerülése az átmenetel lelki-szellemi topográfiai pontjai. Mindenik küszöbként lezárja az előző korszakot és közelebb viszi az egyént az átmenetel fő célja, megvalósulása felé. Hogy jobban érzékeltessem, a menyasszony példáját hozom fel: valahányszor küszöböt lépett át (a szülői ház, templom, férje háza küszöbét), sorsa és társadalmi státusa mindig alakult a teljes beépítésig, ami pedig épp asszonnyá válását - társadalmi aktus!!! - hozta meg. Ami mind a két átmeneti szokásban mind formai, mind tartalmi szempontból közös, az az oltár megkerülése azért, hogy jó templomba járók, hazatartók legyenek: egy szakrális aktus végrehajtása és tér bejárása szent és profán célzatú hiedelmekkel.

C. G. Jung egyik tanítványa, Jaffé A. azt írja, hogy a kör a valamihez való tartozást is jelképezi, ,,a pszihológiai szimbolika nyelvén szólva az ellentétek egyesítését fejezi ki."7

Eme nem is egyszerű értelmezésen meditálva jutottam el arra a gondolatra, hogy amikor a menyasszony és csecsemő megkerülik az oltárt, minden bizonnyal leány és asszonyi, pogány és keresztény ellentétes lényegük egyenlítődik ki, a valamivel való szövetség - az új közösséggel -, a valamihez való tartozás - az új közösséghez - szándék távlatával.8

Ha az ilyen természetű szertartáselemek a szent helyzetekben - az emberi élet fordulói kiváltságosan azok - elmaradnak, akkor a szertartásban résztvevők hiányérzettel távoznak.

Sajnálom, hogy a néprajz rendszeres és rendszerben elképzelt tanítása nem tud meghonosodni a teológiai oktatásban, az utóbbi években megfogalmazott kezdeményezések ellenére sem.9 Egymás lelki, szellemi világának megértése kölcsönös nyereséggel járna.

A keresztelő után

Kutatói tapasztalatom szerint, a templomi keresztelővel még nem zárult le a beavatás folyamata. A szülői ház, a templom mint szent hely után, rövid ideig rituális térré változik. A beavatás kinyilatkoztatása tulajdonképpen itt történik meg, itt jelentik ki, hogy az újszülött lelkileg átminősült. Mircea Eliade írja, hogy ,,…az emberi létezés teljes gazdagsága csak egy sor átmenetrítuson, egymást követő beavatáson keresztül érhető el."10

A néprajzi adatok alapján joggal feltételezhető, hogy Szentdomokoson (és persze máshol is a magyarság körében) a megkeresztelt gyermek visszafogadása a szülői házba szertartásokban gazdagabb lehetett. Akkor szellemiekben is. Ma a rítusfoszlányok, morzsák alapján gondolhatjuk, hogy a házba való visszatérés és beköszöntés a beavatás fontos láncszeme volt. Egy olyan rítusjelenetet veszek itt szemügyre, ami ma játékos formában él. De hány meg hány példa van arra, hogy az egykori szent, egyáltalán nagyon fontos szokáselemek ma játék formájában élnek tovább. Ennek legszebb tanúsága és termése maga a gyermekfolklór egy része.

A Magyar Néprajz VII. kötetében az olvasható, hogy a keresztanya ,,a »Pogánykát vittünk, keresztényt hoztunk« szöveg kíséretében a csecsemőt a küszöbre vagy a szoba földjére tette. Ilyenkor az apa emelte fel, ez a családba fogadás szimbolikus aktusa volt. Noha a földretétel szokása szinte mindenütt élt még századunkban, eredeti értelme elhomályosult…"11

Szentdomokoson mindezekből csak a beköszöntő formulát találtam változatlanul, amit kinyilatkoztatásnak tartok. A megkeresztelt gyermeket az édesanyja fogadja, a keresztanya újabban az asztal lábát megkeríti (!) a gyermekkel, és ha az édesanya nem elég figyelmes, nincs résen a gyermek átvételre, a babát beteszik az asztal alá. Van olyan próbálkozás, hogy az anya figyelmét eltereljék, és akkor derülnek a cselen.

A csecsemő asztal alá tevését Seres András jegyezte fel a barcasági Ürmösön. Más erdélyi adatot nem ismerek, de ez elegendő ahhoz, hogy a szokás valamikori nagyobb elterjedését sejtesse. Kár, hogy Seres a szokást nem követi a Barcaság többi falujában. A különös az, hogy az adatközlők szerint Szentdomokoson új szokásként tartják számon. ,,Ürmösön ilyenkor, aki a gyermeket hozza, úgy tesz, mintha az asztal alá dobná, de szépen az asztal alá helyezi és azt mondja, »Akinek a gyermek a legkedvesebb, az vegye ki innen.«"12

Szentdomokoson, ha sikerül a tréfa, a gyermeket be is teszik az asztal alá, a barcasági Ürmösön inkább csak mímelik.

Óvakodom az oktalan spekulációtól, mégis van egy olyan sejtésem, hogy az asztal alá tevés a földre tevés egy változata, és hogy, bár játéknak fogják fel, nem egyszerű játéknak tünik az sem, hogy épp az asztal alá teszik a frissen megkeresztelt gyermeket. Mircea Eliade írja, hogy ,,a vallásos ember szemében háza valóban a világ központjában áll", hogy ,,a lakóhely egzisztenciális és szent tér…, amely sok transzcendens kapcsolatot hoz létre."13 Analogikusan továbbgondolva: ha a ház a világ központja, akkor a ház centruma minden hagyományos közösségben az asztal volt. Az asztal családi kohéziót hordozó, családi hierarchiát fenntartó, szocializáló erővel is bíró bútordarab. A kör misztériumát is továbbgondolva, szerintem fontos lehetett épp az asztal által jelképezett családi körbe beavatni ,,a keresztényt".

Most pedig a beköszöntő formulához térek vissza, de előbb újra Eliadet idézem: ,,A vallásos ember csak megszentelt világban képes élni, mert csak az ilyen világnak van része a létben, és ezáltal csak ez létezik valóban."14

A megszentelt világ fogalomkörébe bizonyára beleérthetjük és bele kell értenünk a megkeresztelt lényeket is.

A domokosi ember képes-e más világban élni? Két adatközlő szokás-, illetve hiedelemszövegét idézem újra, ezúttal kiemelten, mivel azt magyarázzák meg, miért kell idejében megkeresztelni a gyermeket: ,,A gonosznak hatalma van a megkereszteletlen gyermeken. Addig nem szent a lélek, amíg meg nem keresztelik. Addig csak idegen"; ,,Az öregek nem engedték, hogy sokáig pogány legyen a házban." Más szavakkal, nem lehetett az idegent, a pogányt sokáig tűrni, vele sokáig egy födél alatt élni. (Kiemelések általam.)

Mircea Eliade ,,vallásos honvágy-ról" is beszél, ami alatt azt érti, hogy a kozmosz, amelyben az ember él ,,olyan tiszta és szent legyen, amilyen kezdetben volt, amikor a teremtő kezéből kikerült."15

Én úgy gondolom, hogy a kereszteléssel a család, a közösség ,,vallásos honvágya" elégült és elégül ki. Az ,,idegen", aki a korábbi harmóniában káoszt idézett elő, most távozott, helyette keresztény tért vissza. Visszaállt a kozmosz, a rend! És ezt ki kell nyilatkoztatni, jelenteni és meg kell rítussal, fontos térbeli pontok bejárásával is jeleníteni.

Ime, így értelmezem a ,,Pogányt vittünk, keresztényt hoztunk!" beköszöntő mondatpár jelentését. Eliade fenti ( de más) reflexióit akár a szentdomokosi rítusszövegek és rítusértelmezések alapján is írhatta, illetve illusztrálhatta volna: ,,Egy pogányt átvittünk a keresztény hitre, s a házba új keresztény lépett be" ; Pogányt vittünk s keresztényt hoztunk - ezt mondjuk. Megáldjuk az Isten szent nevére, s akkor a keresztszülők keresztet vetnek a gyermek fejire. A főkoma azt mondja, »Kedves komáim! Pogányt vittünk, keresztényt hoztunk! Megkereszteltük az Isten szent nevibe.« Akkor én mint keresztanya leteszem, keresztet vetek a fejire, a lábához állok, s nezem egy pár percet. Addig, amíg azt mondják, na jöjjön, üljön le."16

A keresztelő rítusok akár összefoglaló, zárómondata is lehet egyik 76 éves férfi az átmeneti rítus kulcsszavait tartalmazó szokásközlő szövege: ,,Egy pogánt átvittünk a keresztény hitre, s a házba új keresztény lépett be. Máshol még jobban kibővítik, de a végin csak kell jőjjön az, hogy a pogány gyermeket átvitték a keresztény hitre, s a keresztény gyermeket béléptettük a házba."

Jegyzetek

1 A tanulmány része a Sapientia EMTE Kutatói Programok Irodája által is támogatott kutatásnak.

2 Leach 1983. 149.

3 Bővebben Balázs L. 1995. 76-81.

4 Fel kell figyelni arra a társadalmi jelenségre, hogy az utóbbi évtizedekben megnövekedett a látványos ünneplés iránti igény. Legérdekesebb példák: kortárstalálkozók, lakodalmak, kicsengetési-ballagási ünnepségek, elsőáldozás, konfirmálás stb.

5 1997-ben gyűjtöttem.

6 Ma nyugalmazott érsek.

7 Jaffé A. 1993. 241.

8 A haldokló megkerítésének rítusát a Menj ki én lelkem a testből c. monográfiában írtam le (Csíkszereda, Pallas-Akadémia, 1995.)

9 1992-ben a veszprémi Népi vallásosság konferencián három megyéspüspök jelenlétében fogalmazódott meg egy ilyen szándék.

10 Eliade M. 1987. 170.

11 MN 1990. 27-28.

12 Seres A. 1984. 416.

13 Eliade M. 1987. 38.

14 Uo. 58.

15 Uo. 60.

16 Balázs L. 1999. 238-240.

Irodalom

Balázs Lajos: Menj ki én lelkem a testből. Elmúlás és temetkezés Csíkszentdomokoson. Monográfia. Csíkszereda, Pallas-Akadémia, 1995; Szeretet fogott el a gyermek iránt. A születés szokásvilága Csíkszentdomokoson. Monográfia. Csíkszereda, Pallas-Akadémia, 1999

Eliade, Mircea: A szent és a profán. Budapest

Leach R. Edmund: Két tanulmány az idő szimbolikus ábrázolásáról. In: Jelképek - kommunikáció - társadalmi gyakorlat. Budapest, 1983. 137-155.

Seres András: Születés, keresztelő. In: Barcasági magyar népköltészet és népszokások. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 1984. 132-157.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

András Szabolcs

Édes bizonytalanság

A hit ellensége nem a hitetlenség, hanem a bizonytalanság. A hitetlenség "csupán“ az ellenpárja, s már túl van a bizonytalanságon. A hit lényege - ha egyáltalán meg lehet fogalmazni - az, hogy valamit tényként kezelünk, még akkor is, ha nem kézzel fogható, látható, ha nem tapasztalati dologról van is szó. Ilyen a keresztény hit is: számunkra tény mindaz, amit a hitvallásban megfogalmazunk. Ugyanakkor a világ kétharmadának erről más a véleménye. Azonban vannak olyanok, akiket nyugtalanít - hogy ne mondjam: zavar - a bibliai Jézusba vetett hit és annak szilárdsága. Több ezer év vallástörténete bizonyítja, hogy nehéz a hitből hitetlenséget faragni, de a jó kérdésfelvétessel el lehet indítani a folyamatot, amely a bizonytalanság-érzés keltése által célba érhet.

A Discovery Channel több hónapos halasztás után 2003. júliusában bemutatott egy dokumentumfilmet Jézus testvére címmel. Ebben arról számolnak be, hogy 2000-ben találtak Jeruzsálemben egy szarkofágot (kőkoporsót), amelynek az oldalára volt vésve I. századi arám nyelven: "Jakab, József fia, Jézus testvére“. Először tavaly Torontóban (Kanada) akarták kiállítani, de útközben a szarkofág darabokra repedt. Szét kellett bontani és utána természetesen restaurálni. A film kommentátora szerint különös fejlemény, hogy az omniózus felirat is két részre vált, a "Jézus testvére“ részlet elvált az többitől. Hiszen - a kommentár szerint - nem először választják el Jakabot Jézustól: az ősegyházban nagy harc volt a páli kereszténység és Jakab közössége között, végül is Pál irányzata kerekedett felül és írta meg a Biblia újszövetségi részét, Jakab irányzatát pedig háttérbe szorították.

Azonban a felfedezésnek - amennyiben hitelesnek bizonyul - sokkal mélyebb hatása lehet: ha igazolódik, hogy Jézusnak természetes testvére volt, téves az a kétezer éve hangoztatott nézet, miszerint Mária szűz volt. A szerkesztők korrektségét mutatja, hogy elmondták a különféle hagyományokat: a katolikus egyház szerint Mária a szülés előtt, alatt és után is szűz volt/maradt, Jézusnak nem volt tehát természetes testvére. A Bibliában a testvér szó unokatestvéreket is jelölhet. Az ortodox felfogás szerint Józsefnek Mária előtt volt már felesége, akitől születhetett Jakab - és Jézus más lehetséges testvérei. A protestánsok elfogadják, hogy Máriának több gyermeke volt, akik közül Jézus volt a legidősebb, és példamutatóan részt vett testvérei nevelésében. A variánsoktól függetlenül, ha kiderül, hogy Máriának több gyermeke volt, felvetődhetne a kérdés, hogy az egyház még melyik és hány hitkérdésben tévedett, vagyis mennyi alapja van egyáltalán a keresztény hitnek.

A jeruzsálemi szarkofágot a legmodernebb kutatási eljárásoknak vetették alá, s ezek egybehangzóan azt igazolták, hogy az 1. századi Izraelből (Palesztina) származik. Vannak viszont olyan héberírás-kutatók, akik szerint későbbi bevésés a "Jézus tesvére“ részlet. A kőláda eredete sem a legátláthatóbb, hiszen tulajdonosa, a tel-avivi Oded Golan műgyűjtő nem tudta egyértelműen igazolni, hogyan került birtokába a lelet. Feltételezik, hogy az egykori jeruzsálemi ortodox-örmény kápolnából származhat, ahol a hagyomány szerint az örmény szerzetesek őrizték Szent Jakab ereklyéit.

A szenzációs leletről szóló film a mariológián keresztül kívánt rákérdezni a keresztény hit értelmére. A tudományos adó műsorszerkesztői további kérdésfelvetéseket tarthattak szükségesnek, mert a beszámoló után máris A valódi Jézus című összeállítás következett, amelyben a Pál-Jakab ellentétet boncolgatták tovább. Eszerint Jakab ismerte a valódi Jézust, aki király akart lenni, annak ellenére, hogy egy analfabéta kézműves-családból származott. Péter hitette el Jézussal, hogy ő a messiás. Pál csupán egy római állampolgár (értsd: áruló), aki saját elképzeléseiből alapított vallást, a mai kereszténységet. Az ősegyházban nagyjából mindenki meghajolt Pál erőszakos törekvései előtt, csupán Jakab és követői nem fogadták el Jézus megistítését és a judaizmustól való elszakadást. Ezért őket a páli egyház kiközösítette, így Jakab követői eretnekek (ebioniták) lettek.

Szinte mindezzel egyidőben az egyik filmcsatorna sugározta A test című izraeli-amerikai filmet, amelynek főszereplője a spanyol Antonio Banderas volt. Vajon miért nem lehet holywoodi sztárokat hiteles vallásos filmekben látni? A film lényege nagyjából annyi, hogy Jeruzsálemben megtalálják Jézus csontvázát. A Vatikán küld egy jezsuitát (A. Banderas alakítja), aki a lelet láttán elveszíti hitét. De a szenzációs feltárás nem kerül a nyilvánosság elé, mert a Vatikán és az izraeli kormány egyességeként mindent megsemmisítenek. Az eltüntetés magyarázata, hogy a hívők úgysem fogadnák el a lelet hitelességét, mert ők hinni akarnak valamiben. Meg aztán senkinek sem (politikai) érdeke, hogy eltűnjön egy társadalmi rendet biztosító egyház, még akkor sem, ha tudományosan téves tanai vannak. Ez a film lényege, s a néző dolga csak annyi, hogy feltegye a kérdést magában: "Tényleg, hátha csak a papok találták ki az egész sztorit, s én a politikai érdekek áldozata vagyok?“ Tehát, máris megszülethet egy kérdés a filmek kapcsán, amely a hit hitelességét célozza. Ettől már nincs messze a közömbösség és a hitetlenség. És mindez valakiknek megér kemény dollármilliókat…

Természetesen nem az a gond, hogy az ember rákérdez a hit tartalmára, kutatja a lényeget, a történelmi hátteret stb. A fontos az, hogyan tesszük fel a kérdést. Ennek módjában benne van a cél is. Erre sok példát lehetne hozni: a szadduceusok nem azt kérdezik Jézustól, hogy mi is a feltámadás, hanem hosszas történetet adnak elő a hétszer házasodó nőről. Tehát nevetségessé akarják tenni a feltámadás tanát.

Nem új jelenségről van szó. A felvilágosodás már "felszabadította“ a népeket az egyházi sötétség rabigájából, s azóta egyebet sem teszünk, mint érdekesebbnél érdekesebb kérdéseket fogalmazunk meg. Elég a nyugati társadalmak (amelybe mi is beletartozunk) állapotát megnézni: hovatovább minden érték viszonylagos lett a bizonytalanság oltárán, hiszen ki kényszeríthet bárkit is, hogy elfogadjon egy más által képviselt értéket?! Most épp ott tartunk, hogy megölhetjük-e a magzatot az őssejtjeiért - gyógyászati célokat követve… Valamikor az élet még szent volt, csak megszületett a kérdés: van-e élete a magzatnak? Az egyház ebben a kérdésben is, a hitet firtató kérdésekben is és számos más kérdésben is kifejti az álláspontját, de hát kit érdekel? Mert ki tudja, hogy Jakab, vagy Pál alapította-e az egyházat? Esetleg Jézus...?

 

Vissza a tartalomjegyzékhez

Bartis Elemér

Amit rozsda ki nem kezdhet (3)

Az erények - az emberi egzisztencia erkölcsi alapértékei

Miután az erényeret célpontjául kitűző eszmélkedésünk előző részeiben áttekintettük a természetfölötti erényeket (a hitet, a reményt és a szeretetet), majd pedig az ún. sarkalatos erényeket (okosság, igazságosság, lelki erősség, mértékletesség), kerítsünk sort arra is, hogy "az emberség áraként" számba jöhető "modern" erényekről is megemlékezzünk. Olyan kincsekről, törekvésekről, jótettekről esik szó a továbbiakban, amelyek nélkül ugyancsak nehezen képzelhető el a keresztény élet, ám jelentésmezejük az újszövetségi idő során számottevően kitágult, gazdagodott, árnyaltabb lett. E tekintetben (is) az isteni akarat és intelem szolgáljon vezérfonalként, hiszen "az ő műve vagyunk, Krisztus Jézusban jótettekre teremtve, amelyeket Isten előre elkészített, hogy bennük éljünk." (Ef 2, 10)

Béke

"Boldogok a békeszerzők, mert őket Isten fiainak fogják hívni." (Mt 5,9)

"Krisztus békéje, amelyre meghívást kaptatok egy testben, uralkodjék a szívetekben!" (Kol 3,15)

A héber salom fogalma átfogó bibliai értelemben termékeny és élő kapcsolat minden élő között, ember és Isten között, ember és ember között, népek egymással való viszonyában, az ember és a természet között. Egy beteljesült kapcsolat ember és Isten között és az egyes ember beteljesült kapcsolata önmagával. Az ember lényege szerint társadalmi lény: kapcsolatokban él és szeretetre, kiteljesedésre van teremtve.1

A Szentírásban és az Egyház tanításában a béke nem egyszerűen azt jelenti, mint amit a szó köznapi értelmében értünk alatta. Az ÓSZ-ben a béke az üdvösség, a harmónia (lét)állapota (v.ö. Bir 6,23; 18,6; 1Krón 12,18sk). A messiási remények egyik vezető vonala a béke egyetemes uralmára való várakozás, amely az Eljövendő, azaz a Messiás személyéhez kapcsolódik. Az eljövendő Messiást a "béke fejedelmeként" emlegetik a próféták (v.ö. Iz 9,5sk és Zak 9,9sk). Az ÚSZ a béke fogalmával jelöli a messiási üdvösség beköszöntét (v.ö. Lk 1,79; 2,14; 19,42), az egész ÚSZ üzenete pedig a béke evangéliuma, vagyis örömhíre: "Isten elküldte igéjét Izrael fiainak, amikor békességet hirdetett Jézus Krisztus által, aki mindennek az Ura" (ApCsel 10,36; v.ö. Ef 6,15). A béke örömhírét Tehát Jézus Krisztus hozta el közénk és ő közvetítette: "Békét hagyok rátok, az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja" (Jn 14,27). A béke szerzője maga Isten (v.ö. Róm 15,33; Kol 3,15; Zsid 13,20), aki mint Atya és Fiú megajándékoz a békével: "Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és az Úr Jézus Krisztustól" (1Kor 1,3). Az ÚSZ másik hagyománya szerint a béke forrása az Atya aki egyszülött Fia által békére hív és békét ad (v.ö. Róm 5,1; Fil 4,7; Kol 1,20; 1Pét 5,13), ugyanakkor a béke a Lélek gyümölcse (v.ö. Gal 5,22; Róm 8,6; 14,17). Tehát a béke egyrészt ajándék, másfelől pedig erkölcsi feladat, erény (v.ö. 2 Pét 3,14). A béke a megigazulás gyümölcse, ez határozza meg a megigazult ember kapcsolatát az Istennel (v.ö. Róm 5,1), de az emberi kapcsolatoknak is ez kell hogy legyen az alapja: "Békességre törekedjetek mindenkivel, és megszentelődésre, mert enélkül senki sem fogja meglátni Istent" (Zsid 12,14). Az Egyház, amely Jézus üdvösségtervéből született tudatában van annak, hogy a béke előmozdítója hivatott lenni. Szt. Ágoston és Aquinói Szt. Tamás a béke erényében az emberi együttélés és rend letéteményesét látja.2

Szekularizálódott világunk a békét elválasztja keresztény gyökereitől. A legutóbbi idők pápái azonban szóban és tettben többször is síkra szálltak az Isten által akart békéért.

XXIII. János pápa Pacem in terris kezdetű enciklikájában minden krisztushívő és minden jóakaratú ember számára felcsillantotta a békét, mint alapvető emberi erényt és az ember feladatát, mint egyetemes közös célt: "A békét a földön, melyet az összes emberek a világon minden időben óhajtottak, nem lehet másképp megteremteni és megszilárdítani, mint csak az Istentől alapított rend szent megtartásával."3

VI. Pál pápa a Populorum progressio kezdetű enciklikájában szintén hozza a béke problematikáját. A II. Vatikánum szintén behatóan foglalkozik a béke kérdésével, megfogalmazza a béke erényével kapcsolatos álláspontját: az Egyház mint Krisztus által alapított közösség a béke ébresztgetője az emberi szívekben.4

II. János Pál pápa is töretlenül tovább viszi elődei meggyőződését és a béke fáradhatatlan követeként fáradozik a béke szent ügyének előbbre való vitelében. Új nemzetközi rendet sürget, amelynek alapja a béke. A pápa idei (2003.) újévi béke világnapi üzenetét éppen XXIII. János pápa negyven évvel ezelőtt napvilágot látott Pacem in terris kezdetű enciklikájának méltatására, időszerűségének felmutatására szentelte. Elődjének prófétai meglátásai nyomán vázolja a világ égető kérdéseivel kapcsolatos egyházi álláspontot. Négy követelményben jelölte meg a béke feltételeit: igazság, igazságosság, szeretet és szabadság. Ezeket a béke négy oszlopának nevezte: "Az igazság akkor lesz a béke alapja, ha mindenki a saját jogain kívül a másikkal szembeni kötelességét is elismeri. Az igazságosság akkor fogja a békét építeni, ha valóban mindenki elismeri a másik ember jogait, és azon fáradozik, hogy teljesítse a többiek iránti kötelességét. A szeretet akkor lesz a béke kovásza, ha az emberek a másik ember szükségleteit és igényeit is úgy ismerik el, mint a saját magukét, és tulajdonukat, lelki értékeiket megosztják másokkal. És végül a szabadság akkor táplálja a békét és termi meg gyümölcsét, ha az eszközök megválasztásánál mindenki az értelem elérését követi, és bátran vállalja a felelősséget saját tetteiért."5

Végső soron a béke lényege maga az ember. Természetesen kell, hogy létezzen a békének jogi-, politikai- és gazdasági struktúrája, de ezen túl nem függetleníthető abszolút forrásától, az Istentől. A béke tettei akkor lehetségesek, amikor az emberek elfogadják életük közösségi vonatkozásait, megértik a saját közösségeikben és a világban zajló események értelmét és következményeit. A béke tettei létrehozzák a béke kultúráját. A vallásnak, a keresztény hitnek fontos szerepe van a béke erényének és cselekedeteinek táplálásában és a béke feltételeinek megteremtésében. Ezt a szerepét leghatékonyabban akkor tölti be, ha legfontosabb sajátosságára koncentrál: Isten felé fordulva az egyetemes testvériséget táplálja, és az emberi szolidaritás kultúráját terjeszti.6

Szolidaritás

"Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!" (Mk 12,31)

"Aki azt mondja, hogy őbenne lakik, annak úgy is kell élnie, ahogy ő élt… Aki szereti testvérét, az a világosságban marad, és nincs benne botránkozás. De aki gyűlöli testvérét, az sötétben van." (1 Jn 2,6.10-11)

A szolidaritás fogalma eredetileg a jog területéről származik (in solidum obligari = jótállni az egészért), és ma e szó hallatán minden embernek az összetartozása, az egymásért való kölcsönös kiállás jelentése kerül előtérbe, az elköteleződés a Másik felé. Emberi összetartozásunk, együttélésünk egyik legszebb és legkívánatosabb erényeként értelmezendő, amely egyenesen arányos az önző énemtől való szabaddá válással. A szolidaritás a látás, gondolkodás és cselekvés egy új módjának elsajátítását implikálja és feltételezi a mellettünk élő embertárssal szemben. Ez az új magatartás nem idegenkedik az áldozathozatal szellemétől sem.7

A szolidaritásnak, mint erénynek a szeretettel kell párosulnia és konkretizálódnia kell az ember szavaiban és tetteiben egyaránt. Az Ószövetség hagyományozza ezt a magatartást, amelyben Isten a leggyöngébbekkel és legkisebbekkel szolidáris: az elnyomott, számban is jelentéktelen Izraellel tart, nem pedig az őt környező nagyhatalmakkal (vö. Kiv 3,7sk; Mtörv 7,6-8), a kitaszítottakkal, az özvegyekkel és az árvákkal és nem a hatalmasokkal (v.ö. Iz 1,16sk), szenvedő szolgájával (Ebed Jáhvé) és a bűnösökkel (v.ö. Iz 53).

Az Újszövetségben Jézus egész nyilvános működését végigkísérik a szolidaritás példaszerű megnyilatkozásai. Szavaiban és tetteiben tanúja és eszköze annak, hogy Isten kiáll az elhanyagolt, szenvedő és megváltásra szoruló emberek mellett. Jézus Isten jóságának kézzelfogható közelségét jelenti közvetlen környezete számára. Elkötelezettségének radikalitása a kereszt elfogadásában realizálódik és jut el a teljességre. "Jézus szenvedéstörténetében Isten egyszülött Fiának a szenvedővel és a bűnösökkel való legvégső valóban kenózissal járó (magát kiüresítő), és nem csupán doketikus (látszólagos) szolidaritása valósul meg."8

Egyházunk szociális tanításában általános érvényű és megvalósításra váró értékként szerepel, mint sajátosan emberi vonás. Egyetemes társadalmi rendező elv, amely nem tűr lehatárolásokat. Az egész emberiség nagy családjának erkölcsi mozgatójaként "állandó és szilárd elhatározás arra, hogy az ember a közjóért, azaz minden egyes ember javáért tevékenykedjen, mert mindannyian felelősséggel tartozunk mindenki másért."9 Tehát a szolidaritás közös feladatunk, amelynek minden közösségen belül értéke van. Belőle nyeri minden közösség a maga erkölcsi cselekvési képességét, hogy az emberiség Isten terve szerinti fejlődésének folyamatában építő és teremtő módon részt vegyen. A szolidaritás erénye nagyon elemi, mégis nélkülözhetetlen dolgokban, a Másikhoz való viszonyban jut kifejeződésre: "életem" és javaim megosztásában, a Másikra való odafigyelésben, az együttműködés készségében. A szolidaritás elsődleges és igazi indítéka csak a szeretet lehet, mert a szolidaritás a szeretetben és a hit kimondott és megélt aktusában válik erénnyé. "A hit fényében a szolidaritás arra törekszik, hogy felülmúlja önmagát, hogy magára öltse azt a sajátosan keresztény vonást, amire egyáltalán nincs kötelezve, a megbocsátást és a kiengesztelődést."10 Az igazi szolidaritás állandó kilépés az egoizmusból és a közömbösségből. Nem lehet csordaösztön, sem konformizmus vagy érdekszövetség.11 A szolidaritás tehát egyetemes társadalmi erény, a toleranciával együtt. Általános érvénye abból adódik, hogy az ember szociális lény (lat. ens sociale, gör. zoón politikon), és ez nemcsak a természet rendjében (ordo naturalis) igaz, hanem ugyanúgy érvényes a természetfölötti rendben (ordo supernaturalis) is.12

A szolidaritás gyakorlata minden közösségben akkor hatékony, ha különböző tagjai személynek ismerik el egymást, segít bennünket abban, hogy a másik személyt, népet, nemzetet ne valamiféle eszköznek tekintsük, hanem hozzánk hasonlónak, mintegy segítőtársnak, aki hozzánk hasonlóan részt vesz az élet lakomáján.13 A szolidaritás alaptörvénye az egyesek és csoportok önzése ellen fordul, amely a saját érdekeknek mindent alárendel és a szociális kötelességeket figyelmen kívül hagyja. Ezért hív a II. Vatikáni Zsinat a széleskörű individualista etika túlhaladására.14

Nem kétséges, hogy a szolidaritás keresztény erény. Hiszen már a fentebb elmondottakból kimutatható kapcsolata a szeretettel. Ez utóbbi Krisztus tanítványainak ismertető jele, általa az egység új formája bontakozik ki, amelyből a szolidaritásnak végső soron indítást kell kapnia. Az egységnek ezt a legmagasabb fokú példáját, amely az egy és háromszemélyű Isten benső életének halvány visszfénye a földön, nevezzük mi keresztények közösségnek, kommuniónak. Az ember is erre a kommúnióra hivatott: egy Isten által akart szolidáris társadalom víziójának megvalósítására törekedni.15

Tolerancia

"Ne ítéljetek, hogy el ne ítéljenek titeket. Mert amilyen ítélettel ti ítélkeztek, olyannal fognak megítélni titeket is, és amilyen mértékkel mértek, olyan mértékkel mérnek majd nektek is." (Mt 7,1-2)

"A szeretet türelmes, a szeretet jóságos... nem keresi a magáét... nem gondol rosszra." (1Kor 13,4sk)

A tolerancia, mely a latin tolero, (jelentése: elvisel, eltűr) ige főnévi változata, az emberiesség erénye. Nem a közömbösséggel azonos, hanem a másik ember lelkiismeretének és meggyőződésének tisztelete. A tolerancia erénye így szabad teret enged egy másik személynek, hogy kibontakoztassa önmagát. A jog ugyanis, hogy minden emberi személy saját lelkiismerete szerint cselekedjék az ember méltóságából következik.16

Az Ószövetségben és Újszövetségben a választott nép más vallásokkal és nemzetekkel, népekkel való kapcsolatában konkretizálódik és aktualizálódik a tolerancia problematikája. Az idegent nem tartották egyenértékűnek egy hozzájuk tartozóval, sőt inkább tekintették ellenségnek. Mégis létezett az izraelita életközösségben egy ún. idegen-jog, és a másság megértése. Ennek alapja az a tény, hogy Isten szereti az idegent, a másságot, ő olyan Isten, aki nem néz sem személyre, sem ajándékra, igazságot szolgáltat árvának és özvegynek, szereti a jövevényt, s ad neki eledelt és ruházatot. A toleráns Isten toleranciára, türelemre, megértésre hívja népét: "Szeressétek tehát ti is a jövevényt, mert ti is jövevények voltatok Egyiptom földjén" (Mtörv 10,17b-20).

A keresztény ember hitdöntésével, hittapasztalatával és hitbeli meggyőződésével pluralista társadalomban él, mely attól sokféle, hogy tagjai egymástól eltérő, egymással versenyző elképzelések hatásában élnek. Ez a tény nehezíti a közös célok megvalósulását. Ami a tolerancia határait illeti, a toleranciát nem szabad azonosítani az álláspont-nélküliséggel, de nem is pragmatikus mesterkedés. A tolerancia a személy szabadságának tiszteletben tartására irányul és bátorsággal párosul a szeretetteljes ellentmondáshoz. De ez az ellenállás sohasem az utolsó szó, hanem a tolerancia lényegéhez tartozik a készség az álláspont megváltoztatására. A tolerancia az egyik alapvető és modern keresztény erény és magatartásforma. A toleráns ember arra törekszik, hogy mielőbb levetkőzze előítéleteit. Az embertárs helyzetébe beleérezve magát, igyekszik megérteni őt. Útitársnak tekinti magát, tapintattal közelíti meg a felebarát tapasztalatait és bízik benne. Meghagyja szabadságát és segíti, hogy önmaga lehessen, nem törekszik megváltoztatására. Szabadságot biztosítani valaki számára azt jelenti, hogy időt adunk neki. Ehhez türelemre van szükség: "A szeretet türelmes, a szeretet jóságos... nem keresi a magáét... nem gondol rosszra" (v.ö. 1Kor 13,4sk). Ez a magatartás építő hatással van a másik személyre, aki a tiszteletnek és szabadságnak ebben az életterében fejlődik és növekedik.

Az Egyháznak, mint Krisztus misztikus Testének és Isten földön zarándokló népének, szüksége van erre a toleranciára. A kulturális és erkölcsi pluralizmus, de az egyes személyek is állandóan keresik az elfogadást, a befogadás, az őszinte párbeszéd készségét. A II. Vatikáni zsinat (1962-1965) az Egyházról a mai világban kezdetű konstitúciója arról tesz hitet, hogy "az Isten jótéteményeivel elhalmozott Egyház már a puszta jelenlétével is kimeríthetetlen forrása azoknak az erényeknek, melyekre a mai világ leginkább rászorul."17 Arra hív meg minden keresztényt, hogy "kitartó tanulással készüljenek föl, hogy részt tudjanak venni a világgal és a legkülönbözőbb fölfogású emberekkel folytatandó párbeszédben."18

A keresztény tolerancia Isten toleranciájából táplálkozik, aki eltűri a bűnöst, és jóságából kegyelmet és időt biztosít neki (vö. Mt 13,24-30). A hegyi beszédben Jézus mindenkit meghív a szeretetre és a belőle forrásozó toleranciára, hogy fiai legyünk mennyei Atyánknak. Amikor ezt teszi, akkor a végtelenül toleráns és tökéletes Atyára hivatkozik, aki "fölkelti napját a gonoszokra és a jókra, esőt ad az igazaknak és gazembereknek" (v.ö. Mt 5,43-48).19

A toleráns ember tiszteletben tartja a másik ember meggyőződését az élet különböző területein, anélkül azonban, hogy a sajátját feladná vagy megtagadná. Nem közömbös vagy viszonylagos álláspontot képvisel. Tulajdonképpen szelídség és türelem a másikkal szemben. Ez a tűrőképesség a demokrácia lényege. Az embernek emberhez való viszonyában a ne ítéljetek, a türelmesek legyetek, a fogadjátok el egymást- az alapszabály.20 Azon túlmenően, hogy a szolidaritás és tolerancia emberi egzisztenciánk alaperényei, keresztény jellegük sem elhanyagolandó, sokkal inkább egy plusz. Ezek az erények az emberi méltóság figyelembevételéből is kötelezően adódnak: az emberség - emberiesség nagy kihívásai.21

Tisztaság

"Boldogok a szívükben tiszták, mert ők látni fogják Istent." (Mt 5,8)

"Minden szabad nekem! Csakhogy nem minden használ. Minden szabad nekem! Csakhogy én ne legyek semminek a rabszolgája... Nem tudjátok, hogy testetek Krisztus tagja?" (1Kor 6,12.15)

Az elmúlt korok társadalmaiban az emberi személyről meglehetősen steril és puritán szemléletmód uralkodott. Alapvetően lelki lénynek tekintették, ezért a szexualitásnak és annak testi valamint pszichológiai vonatkozásainak nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget. A múlt század "szexuális forradalma" nyomán robbanásszerűen bontakozott ki és burjánzott el az ellenhatás. Ennek nyomán a modern és posztmodern társadalmainkban egyre inkább teret hódított és vált elfogadottá egy "új erkölcsiség". A "szexuális forradalom" és a nyomában járó erkölcsi káosz nagyban befolyásolja a ma emberét, aki hajlik arra, hogy a "nyájszellem" irányítsa és diktálja saját értékrendjét és erkölcsi életét. Az egyensúly felborult: feledésbe merült a nemiség lelki dimenziója, Isten eredeti terve az emberrel. Innen már csak egy lépés volt a házasság előtti és a házasságon kívüli nemi élet. Napjainkban mindkettő divatos életforma és bevett gyakorlattá lett. A szex gyönyört, élvezetet jelent, - gyermekáldást aligha. A szexuális úton terjedő betegségek száma növekedő tendenciát mutat, különösen a halálos kimenetelű AIDS-járvány megjelenése és pusztító hadjárata óta kiábrándult, boldogtalan, kiüresedett emberek milliói keresik - tudatosan vagy tudattalanul - az értelmes élet, a nemiség elveszett dimenzióját és titkát. Férfiak és nők egyre többen a párkapcsolat megújulására vágynak, arra, hogy az emberi személynek kijáró tiszteletben újra részük legyen.22 Mert a remélt boldogságnál sokkal több a boldogtalanság, amely a sérelem talaján gyökerezik, és amely közönyt, ellaposodást, érzéketlenséget, zátonyra futást, szexuális függőséget eredményez. Ezek ellen egy agyonhallgatott "óvszer" neve a tartózkodás.23

Egy olyan társadalom, amely Isten uralmát megtagadta, ma is megteremti a maga bálványait. Egyik ilyen modern bálvány neve lett a szexualitás. Korunk kihívó csábítási hadjáratában szembe találjuk magunkat a felizgató emberi mezítelenséggel.24 A hagyományos erkölcsi felfogástól eltérően a bűn nem a tárgyban van, hanem az erkölcsi személynek ahhoz való viszonyában: "A test világossága a szem. Ha tehát szemed jó, egész tested világos lesz, de ha szemed rossz, az egész tested sötét lesz" (Mt 6,22-23).

A mai társadalom egyszerűen törvényen kívül helyezte a tisztaság kifejezést, főként a párkapcsolat tisztaságának fogalmát és valóságát utasítja el. Feltehető a jogos kérdés: Mi is a tisztaság? Mit jelent a keresztény értékrendben a tisztaság erénye? Semmi esetre sem negatív fogalom, nem jelenti sem a szexualitás elutasítását, sem a nemiségtől való félelmet vagy menekülést. Ellenkezőképpen az igazi tisztaság teljesen pozitív energia, belső töltés, érték és erény, melyet manapság semmibe vesznek, lenéznek, elfelejtenek. A tisztaság erő, amely kordában tartja és az igazi szerelem szolgálatába állítja a nemi ösztönt. "A tisztaság a természet törvényének ismerete és betartása,"25 a nemi erkölcs rendje. A rosszul kezelt, elfojtott vagy önző módra szabadjára engedett ösztönélet megbosszulja önmagát, az erkölcsi személyben lerombolja a szeretetre, önátadásra való képességet. Az ember a Teremtő akaratából nemiséggel rendelkező lény: "Isten képére teremtette őt, férfinek és nőnek teremtette őket."26 Az ember férfiként vagy nőként éli meg saját Istentől ajándékba kapott identitását és mindkettő tapasztalja, milyen hatalmas, elemi erővel támad fel benne a nemi vágy és milyen nehéz féken tartani. Mégis be kell látni, hogy a szexualitás a személyiség mélyéről fakad. A szexualitásban az ember személyként, férfiként, vagy nőként fejezi ki önmagát. A keresztény ember Isten belsőleg megújító és megerősítő kegyelmében bízik. A lelki egyensúly megőrzésének másik elengedhetetlen feltétele pedig a komoly elhatározáson alapuló önfegyelem. A tisztaság erénye minden esetben Isten ajándéka, elsősorban kérni kell Tőle és megtanulni befogadni.27 Nem pusztán a valóság egy tulajdonsága, hanem a szeretet egy bizonyos mikéntje, olyan valami, ami lehetővé teszi a szeretetnek, hogy erény legyen. Tisztaság ott van, ahol a szeretet megszűnik érdekkel keveredni és önzetlenségre törekszik.28 "A boldogság nem az erény jutalma, hanem maga az erény, és nem azért örvendünk neki, mert vágyainkat megfékezzük, hanem megfordítva, mivel örvendünk neki, azért tudjuk megfékezni vágyainkat."29

Vallásosság / Megtérés erénye

"Íme hozzád térünk, mert te vagy az Úr, a mi Istenünk." (Jer 3,22)

"Bizony mondom nektek, ha nem változtok meg és nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be a mennyek országába." (Mt 13,8)

A megtérés a Szentírás egyik alapfogalma, amely az ember Isten felé fordulására és erkölcsi megújulására való meghívás. A héber súb fogalom jelöli az ÓSZ-ben ezt a valóságot, melynek fő jellemzője a "fordulat": Istenhez való odafordulás, bűnöktől való elfordulás, az eredeti erkölcsi állapot, az eredeti viszony visszaállítása: "Térjetek meg... szerezzetek magatoknak új szívet és új lelket! Miért is halnátok meg, Izrael háza? Mert nem akarom én a halandó halálát - mondja az Úr Isten - térjetek meg, hogy éljetek!" (Ez 18,30sk).30 Az ószövetségi próféták folyamatosan emlékeztetik a választott népet Istenhez való tartozásának tényére és megtérésre hívnak. A súb igeformát használva követelik a szív megújulását, a Jáhvéhoz való teljes odafordulást.

A megtérésnek megfelelő biblikus fogalom az ÚSZ-ben a görög metanoia. Ez a fogalom egy konkrét és valós történést jelöl, amely elsősorban a személy bensőjében történik. Egy belső átalakulásra utal, amely révén minden egy új fényben tűnik fel és átértékelődik. E felismerésben minden érték a maga helyére kerül, az abszolút vonatkozási pont egy személy lesz, akit Istennek nevezünk. Ebben a tekintetben fordulatról is beszélnek, mivel az első helyre az én helyébe az abszolút Te, Isten kerül. A megtérésben az ember radikális és alapvető aktussal, - amely lényegénél fogva belső, de külsőleg is realizálódik, - mindenestül rábízza magát Istenre és kegyelmi vezetésére.31 A megtérés egy olyan vallási tapasztalatból születik, amelynek gyökere egy szubjektív bizonyosság. Ez nem egyesek kiváltsága és nem csak azokra vonatkozik, akik még - akár önhibájukon kívül is, - nem kerültek kapcsolatba az élő Istennel. A megtérés egy olyan valóság, amelyre mindannyian meghívást kaptunk. Itt a keresztény Örömhír, az Evangélium központi motívumával állunk szemben. Jézus Krisztus meghívása évezredeken át visszhangzik az ő Egyházában a világ végezetéig, és mindig aktualitással bír: "Betelt az idő és elközelgett az Isten országa. Térjetek meg és higgyetek az evangéliumban" (Mk 1,15). Jézus üzenetének summája ez, az egyetemes meghívás minden korok minden embere felé, hogy belépjünk és polgárai legyünk az Isten Országának, amely Jézus személyében elérkezett, végérvényesen közöttünk van, "betört" világunkba, és ez a remény jele a világ számára, válaszra készteti az embert.32 A belépés feltétele pedig a megtérés. "Jézus a figyelmet a legnehezebbre és egyben a legegyszerűbbre fordítja: a mára. Ezt kell megragadni, mert benne van az üdvösség lehetősége"33 A történelmi idő, amelyben élünk, a döntések órája a mindenkori jelenben. A Szentírás "kairosz"- nak nevezi ezt az Isten-ajándékozta kegyelmi alkalmat. A kairoszban érkezik a konkrét hívás az emberhez újból és újból.34

Az evangéliumok kivétel nélkül arról tanúskodnak, hogy a megtéréssel új és biztos irányt vett élet sokkal értékesebb, mint előtte volt. A megtérés szakítás és konkrét választás: elfordulás a gonosztól (ApCsel 11,18; 2 Kor7,9sk) és odafordulás az Istenhez (ApCsel 20,21; 26,20; Jel 16,9). A megtérés uralomváltást idéz elő: az ember eddig a sátán fennhatósága alatt állt (vö. Ef 2,1sk), most pedig Isten uralma alá kerül. A megtért ember a sötétségből kilép a világosságra (ApCsel 26,18; v.ö. Ef 5,8). Élete új cél kap, értelmet nyer, személye felszabadul az értelmetlenségtől, már tudja kinek "szolgál". Szabadon vállalja az Istentől való függést és szabadon, tiszta lelkiismerettel szolgál neki (1Tessz 1,9; ApCsel 14,15; v.ö. Zsid 9,14). Szent Pál szerint a keresztény élet megtéréssel kezdődik (1Kor 6,11; Róm 6,19sk).35

A megtérés igazi személyiségünkre való rátalálás az Istenben. Az ember, mivel Isten képmása, csak Hozzá térve, vagy legalábbis őt komolyan keresve lesz teljesen emberré, személlyé. Aki elhanyagolja Istent életében, akinek életéből hiányzik ez a "vertikális" kapcsolat, lehet korrekt, nemes és jó bizonyos értelemben, de nem teljes személyiség.

Aki önmagának elég, és önmagát konkrét helyzetében véglegesen igenli, vagyis nem akar több lenni, mint ami "itt és most", ez a lázadó ember, aki rosszul választ. Egyes teológusok szerint ez maga a pokol. Az ilyen önmagába belekövesült ember belekövesül önmagába. A megtérés ebből az állapotból emeli ki az embert, azáltal, hogy megnyílik Teremtője felé, rátalál. Ez nem statikusan, hanem dinamikusan értendő és megélendő valóság, az én-te viszony kialakulása és megerősödése, "felépülése" az ember és Isten között. A megtéréssel ismét kinyílok, kitárulkozom a szabadságra, feltétel nélkül az önátadás útjára lépek.36 A megtérés tehát egy folyamat, amely során az Isten által meghívott ember eljut az üdvösségre.37 E folyamat fő állomásai a keresés, vágyakozás és találkozás.

Az ember, mint erkölcsi személy, az Istentől kapott szabad akarat segítségével választani tud jó és rossz között. Jézus Krisztus segítséget ad ehhez a választáshoz. Tanítása szerint a jót választva megszabadulhatunk a bűntől, a "törvény" betűjétől, a haláltól és teljesen Istennek adhatjuk magunkat. A Krisztustól szabadon elfogadott kegyelem tehát megszabadít a rossztól és felszabadít a jóra.38

A Szentlélek által vezetett Egyház és a harmadik évezred keresztényeinek kulcsfontosságú feladata az Istenhez való állandó visszatérés megélése és hirdetése, a folyamatos megújulás, megfiatalodás, "hogy Krisztus jele egyre tündöklőbben ragyogjon föl az Egyház arcán."39

Továbbá feladatunk ebben a Krisztusban kapott új életben az Isten és az ember szeretetteljes szolgálata. Csak így tehetünk tanúságot arról, hogy "aki Krisztust, a tökéletes embert követi, az egyre inkább emberré válik."40 Az igazi szabadság az Isten választásában realizálódik. Az Isten melletti döntés felszabadulttá teszi az embert. Aki nem akar dönteni, annak számára a szabadság csak választási lehetőség marad.41

Összegzés

Az erényekről való reflexió azóta létezik, mióta az ember ráébredt a Jó tudatára. Az erény nemcsak készség a jóra, hanem maga a jó, az, ami az embert emberivé teszi. Érték, képességünk arra, hogy jól és jót cselekedjünk. Az erény az emberség hatóereje, az emberség összetevője, az emberség fénye, ragyogása, ára, élet Isten közösségében.

Erényekről írni ma is nagy kihívás, mert az ember saját középszerűségével, hiányaival szembesül. Minden erény elérendő csúcs, rajtuk gondolkodni annyi, mint felmérni a távolságot, ami elválaszt tőlük. Elgondolni kiválóságaikat annyi, mint elgondolni saját kicsinységünket, korlátainkat.42

A fentiek alapján egy képet próbáltunk alkotni az erény mibenlétéről, világáról. Tartalmi, jelentésbeli értelmezés, boncolgatás nyomán igyekeztünk emberi és keresztény erkölcsi életünk legszebb "virágait" és "gyümölcseit", alapvető erkölcsi értékeit felkutatni, aktualizálni és egymással összefüggésben is bemutatni.

A hit, a remény és a szeretet teológiai erényének és a krisztusi lelkület értékeinek vonzásában megélt élet értékekkel telített gazdag élet, amelyek olyan magatartásra tesznek képessé, amely nyitott, készséges létünk végső Titka, Abszolút Jövőnk, a szentháromságos Isten felé. Erkölcsi életünk ,,szekerét" a fent bemutatott négy ,,paripa" lendíti előre: az okosság, igazságosság, lelki erősség és mértékletesség. Ha megbarátkozunk e négy ,,jószággal", célunkhoz visznek közelebb minket.

Midőn az erények által emberi és keresztény egzisztenciánkban gazdagodunk, erkölcsileg tökéletesedünk, - hiszen Krisztustól mind erre kaptunk meghívást, - az életnek oly magasabb rendű alakja felé törekszünk, mely mindjobban kiemel a végesség és mulandóság korlátai közül, mert felszabadít attól, hogy egészen elmerüljünk a valóság sodrásában, és felemel, mert soha el nem múló eszmény(ek) szolgálatába állítja életünket. Az örökkévalóságot beleviszi a pillanatba és megszenteli azt. Ezért az erkölcsi eszményektől, az erényektől áthatott és megihletett élet a valódi, az örök élet elővételezése és kezdete, melynek céljait és szempontjait nem sodorja el a tűnő pillanat. Ebben áll a moralitás mélységesen felszabadító és megnyugtató hatása, melyet a valódi emberi nagyság csúcspontjain álló személyek élete megkapóan tükröz vissza.43

Amikor Egyházam felszólít az erényes életre44, nem az autokrata szerepét játssza, - még ha a látszat ezt mutatná is, - aki minden életöröm létjogosultságát elnyomja, korlátokat ismerni nem akaró, egyéni érvényesülés útját állja, sokkal inkább aggódó édesanya, aki a helyes irányt akarja megmutatni gyermekeinek. Azt akarja, hogy a gyermekében meglévő teremtő erők a Jó szolgálatában tevékenyen részt vegyenek. Az autonóm erkölcs útvesztőitől szeretne megoltalmazni, mert ,,elmúlik ugyanis a világ bűntől eltorzult alakja (1 Kor 7,31), de halljuk, hogy Isten új lakóhelyet és új földet készít, melyben igazságosság lakik (2 Kor 5,2)… a szeretet és művei megmaradnak, és a mulandóság szolgai állapotából mindenestől fölszabadul az a világ, amelyet Isten az emberért teremtett."45 Mint Krisztusnak, a Vőlegénynek jegyese, ugyanakkor gondos és figyelmes anya, az Egyház arra hivatott, hogy meghívjon és elvezessen minden embert a szeretet tökéletességére.46 De ez csak akkor jut érvényre, amikor hiteles, vonzó példájával folyton megfiatalodva jár elől az erény útján, az élő hit, termékeny remény és végsőkig elkötelezett szeretet közösségeként.47

Az erény az Ember hivatása. Feladatom nem kevesebb, minthogy a természetemben, személy-voltomban körvonalazódó csodálatosan szép isteni vázlatot és tervet felvállaljam és kibontakoztassam. Ha nem teszem meg, létemben károsodom, megfosztom magam a boldogságtól. Az erények a boldogság szívdobbanásai, a boldogság akarása pedig ős-ösztönünk.48 Emberi és keresztény nagykorúságom az erények választásában realizálódik. Az erények, mint alapértékek asszimilálódnak a személyiségembe, és átitatódva ezekkel az értékekkel életközösségre lép(het)ek a bensőmben élő Istennel, akiben felismerem Atyámat (vö. Róm 8,11 ; 2 Tim1,14) és akiben "testvéreimre" is rátalálok.

A mai ember erkölcsi kérdésfelvetése vallásos gyökerekkel rendelkezik: a jó forrása érdekli, maga a Jó. A választ kérdésére keresztény hitünk ad(hat)ja meg: Isten "az egyedüli jóság, az élet teljessége, az emberi cselekedetek végső célja, a tökéletes boldogság."49

Szentatyánk, II. János Pál pápa a keresztény morális gondolkodást a gazdag ifjú történetére (vö. Mt 19,16-22) alapozva fejti ki. Az ifjúnak az a kérdése, hogy "mi jót kell tennie, hogy elnyerje az örök életet?" Jézus válaszában kijelenti: "Egyvalaki jó", ti. Isten. A pápa szerint a "jó" iránt érdeklődőnek tehát Isten felé kell fordulnia: "A jó után érdeklődni ugyanis azt jelenti, hogy az ember Isten felé fordul, aki a jóság teljessége."50 A jó ezt jelenti: Istenhez tartozni, neki engedelmeskedni, alázattal vele élni, tenni az igazságot, szeretni a jámborságot (vö. Mik 6,8).51

Ahhoz, hogy az erények valódi tartalmát, üzenetét, mondanivalóját megértsük, ahhoz szükséges a szív megtérése, gondolkodásmódunk és egész gondolatvilágunk megváltoztatása, Isten feltétlen szeretetének a felismerése, a szentté válás akarása. Tehát megállni Isten előtt emberségünkkel és Istenként (el)fogadni őt. Az ideál, amely felé törekszünk ma is "az erkölcsi igazság ragyogó fényétől teljesen átalakult élet."52

A fentebbiekben bemutattuk, hogy az erények általános emberi és keresztény egzisztenciánk legszebb értékei, amelyek nem feltétlenül szorulnak vissza a hitélet magánszférájába. Jelen dolgozat az erényeknek, mint értékeknek az aktualizálására tett kísérlet. Radikális kérdésfelvetése: Van-e jövője - bennem - az erénynek? Megéri-e ezen értékek mellett döntenem? Hiszen az életet feltenni olyanra érdemes, aminek tétje és távlata van. Az erényes élet emberhez méltó, tehát értékes, ésszerű élet. Az erény ma is él, ha élni engedjük. Társadalmunk idegenkedik tőle, talán mert félreismeri vagy nem ismeri eléggé. De aki igent mond erre az útra, az saját létkiteljesedésének, a Jézus Krisztusban eljött Isten-országnak, az Abszolút Jövőnek az útjára lép rá. Az Abszolút Jövő a keresztény ember számára Isten, és csakis ő az, akit csendben kell imádnunk.

Jegyzetek

1 Nocke, Franz-Josef, Eszkatológia, In:., Schneider, Theodor (szerk.), A Dogmatika Kézikönyve II. 494.

2 Friede, In: Lexikon der christlichen Moral, Hörmann, Karl (szerk.), v.ö. http://www.stjosef.at/index.htm (31. Mai 2003.)

3 XXIII. János pápa, Pacem in terris kezdetű enciklika, 1. 1963, http://www.katolikus.hu/roma/pacem.html (2003. Május 31.)

4 V.ö. GS 71; 81; 82.

5 II. JánosNOS Pál pápa üzenete a béke XXXVI. világnapjára, 2003. január 1-én., 3. http://www.katolikus.hu/roma/beke2003.html (2003. Május 31.)

6 V.ö. II. János Pál pápa üzenete a béke XXXVI. világnapjára , 9.

7 Rootmensen, Bernard, Vierzig Worte in der Wüste. Werkbuch für Gemeinden zur Krise von Kirche, Düsseldorf 1991, 133.

8 Kessler, H., Krisztológia, In: A Dogmatika Kézikönyve I., 448-449.

9 II. János Pál, Sollicitudo rei socialis enciklika, in: A keresztény szellemiség lexikona, 368.

10 Korff, Wilhelm, szolidaritás, in: Schütz, Christian, A keresztény szellemiség lexikona 368.

11 Wilkanowitz, Stefan, A keresztény humanizmus II. János Pál pápa nyilatkozataiban, In: Communio, I. évf. 3. sz. 43.

12 Herders Theologisches Taschenlexikon 7, Seelenführung bis Unsterblichkeit, Solidarismus, Freiburg-Basel-Wien 1973, 80.

13 Roos, Lothar, Freiheit und Solidarität. Zur Ordnungsethik in Sollicitudo rei socialis, In: Kirche und Gesellschaft Nr.149. 13., v.ö. SRS 39.

14 Rauscher Anton, Personalität Solidartät Subsidiarität, in: Katholische Soziallehre in Text und Kommentar, hrsg. v. Bund Katholischer Unternehmer, Katholische Arbeitnehmer-Bewegung, Kolpingwerk Deutscher Zentralverband, Heft 1. , Köln 1975, 27., v.ö. GS 30.

15 SRS 40.

16 V.ö. GS 16.

17 GS 43.

18 GS 43.

19 Demmer Klaus, Tolerancia, In: A keresztény szellemiség lexikona, 394.

20 Zlinszky J., 109.

21 V.ö. Witschein, Dieter, "Menschen-Tugenden“- Eine übersehene Dimension des Menschrechtsethos?, In: Trierer Theologische Zeitschrift, 108. Jhg. Pastor bonus, 1999/2 139-153.

22 Calvo, Gabriel, Kéz a kézben, Budapest 2002, 75.

23 Meves, Christa, A neveléshez bátorság kell, Szeged 2001, 48.

24 Boulad, Henri, A bálványozás bűne, In: uő: Az önátadás fényében, Budapest 1994, 91-92.

25 Zlinsczky, i.m. 151.

26 V.ö. Ter 1,26-31

27 Calvo, i.m. 76-77.

28 Comté-Sponville, A., 220-221.

29 Spinoza, Etika, Budapest 1979, V.42.

30 Jenni, Ernst - Westermann, Claus, Tugend, In: Theologisches Handwörterbuch zum Alten Testament, Kaiser Verlag, 1971, 884. V.ö. Helfmeyer, Franz-Josef, Gotteserkenntnis-Liebe-Umkehr, In: Bibel und Kirche 40. Jhg. 3/1985, 105.

31 Rahner, K. -Vorgrimler, H., Megtérés, 476.

32 Walter, Kasper, Jézus a Krisztus, 105.

33 Sulyok Elemér, A megtérés a Szentírásban, In: Boda L., Erkölcsteológia II., 147.

34 Böckle, F., 21.

35 Böckle, F., 148-149.

36 Bencze Anzelm - Söveges Dávid, Én és Te, In: Az Úr szolgálatának Iskolája, Pannonhalma 1990, 105.

37 Liégé, Pierre-André, A krisztusi élet, OMC, Bécs 1982, 46.

38 Böckle, F., 33.

39 V.ö. GS 43.

40 GS 41.

41 Beran F., 36.

42 V.ö. Comté-Sponville, A., Előszó, 13-18.

43 V.ö. Pauler Á., 106 §

44 Oberröder, W., Im Dialog mit der Jugend, Donauwörth 1991, 94.

45 GS 39.

46 LG 23.;40.

47 LG 8.

48 V.ö. Mácz István, Kísértés a jóra, Budapest 1993, 153-154.

49 VS 9. In: Somorjai Á., 12.

50 VS 9.

51 VS 11.

52 VS 93.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Búcsú Morel Gyulától

Szeptember 30-án a rumi (Ausztria) szanatóriumban meghalt Morel Gyula jezsuita teológus, egyházszociológus. Nem sokkal halála előtt látott napvilágot fontos könyve, a címével is sokat sejtető Radikale Kirchenreform.

1927. december 17-én született Budapesten. 1937 és 1944 között a budapesti Érseki Katolikus Gimnáziumba járt, 1945-ben érettségizett a pesti bencés gimnáziumban. 1946 és ’48 között jezsuita novícius volt a budapesti Manrézában, majd filozófiai tanulmányokat végzett Szegeden. 1949-től Chieri-ben és Louvain-ben tanult tovább. Filozófiai licenciátust 1952-ben szerzett. 1954 és ’58 között teológiai tanulmányokat folytatott Enghien-ben és Chantilly-ban, hittudományai tanulmányait 1958-ban teológiai licenciátussal igazolta. 1959 szentelték pappá. 1959-60-ban szociológiai tanulmányokat folytatott a bécsi egyetemen, ahol 1962-ben doktorált is.

1962-től hét éven keresztül pasztorációban dolgozott, közben megalapította a müncheni Magyar Egyházszociológiai Intézetet. 1967 és ’70 között megybízott előadója volt az innsbrucki egyetem jog- és államtudományi karának. 1968-ban habilitált (szociológia és vallásszociológia), egyetemi docens volt az innsbrucki egyetem teológiai karán. 1969-ben ugyancsak az innsbrucki egyetemen (állam- és jogtudományi kar) kinevezték a szociológia rendes egyetemi tanárává. 1976-tól a társadalom- és gazdaságtudományi karon a szociológiai intézet vezetője volt, 1977 és 1979 között a társadalom- és gazdaságtudományok karának dékánja volt.

Tudományos és oktatói munkássága mellett 1988 és 1994 között a tiroli tartományi kormány gyermekjóléti bizottságának tagjaként tevékenykedett. Alapító tagja és lelkes munkatársa volt az Academia Scientiarum et Artium Europaea-nek (1990-1996). 1996-ban befejezte az aktív tanári munkát Innsbruckban. 1997-ben jelent meg a Bevezetés a szociológiába című alapvető kurzusa; ezt követően vendégprofesszornak hívták meg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi karára Piliscsabán. 1998-tól a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem vendégtanára is volt. A Mérleg (lapok és könyvet szemléje) alapító szerkesztői közé tartozott. Nagy sikert aratott (és vitát kavart) A jövő biztosabb, mint a múlt (őszinte kísérlet a lényeg keresésére) című könyvével (Egyházfórum 1995).

Szigorú szakmai elvárásai, kritikus igényessége és munkaszeretete egyaránt az emberek üdvösségre vezetésének hivatásából és egyház iránti ragaszkodásából táplálkozott. Isten boldog színelátása legyen örök osztályrésze!

J. T.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Passiójátékok - székely dialektusban

Új és bátran megjegyezhetjük, hogy rendkívül értékes kiadvány jelent meg magyarországi Argumentum kiadó gondozásában. A "Nap, hold, és csillagok, velem zokogjatok" című gyűjteménykötet kilenc évnyi kutatómunka után lát most napvilágot. Legelső bemutatójára szeptember 19-én került sor a csíkszeredai Corvina könyvesházban, a magyarországi szerzők és csíkszeredai segítőtársuk, Muckenthaupt Erzsébet régikönyvszakértő-múzeológus jelenlétében. A kötet jelentőségét Czibula Katalin irodalom-történész, a budapesti ELTE docense méltatta. A szerzők, Pintér Márta, Demeter Júlia és Kilián István egyetemi tanárok, irodalom-történészek, nemcsak a szakmában dolgozóknak, hanem a műfaj iránt érdeklődő nagyközönségnek is ajánlják a kiadványt, amely ismertetni kívánja azt a páratlan kincset, amit a csíksomlyói ferences kegyhelyen évszázadokon át féltve őriztek a szerzetesek.

Pintér Márta irodalom-történész kérésemre visszatekintett a könyv születésének első élményeire: "az 1970-es években többször keresték a kollégáim ezt az anyagot Csíksomlyón, de akkor nem került elő. Bele is nyugodtunk elvesztésükbe. 1990-ben aztán a drámakutató csoport tagjaiként egy Sepsiszentgyörgyön szervezett szakmai konferencián vettünk részt. Egy kis szabadidőnk volt és akkor ajánlotta Kilián István professzor, hogy látogassunk el Csíksomlyóra. Ha már a drámakéziratok nincsenek meg, legalább nézzük meg a kegyhelyet. Én már korábban, másodlagos források alapján összeállítottam az iskoladrámákról szóló adatokat, de velük jöttem, hogy láthassam a kegytemplomot, a Mária szobrot, a Kissomlyót. Becsöngettünk a kolostorba, Márk József atya fogadott bennünket. Félve kérdeztük, hogy budapesti iskoladráma-kutatókként, annak tudatában, hogy nincsenek meg a passiójátékok és iskoladrámák, legalább a kolostort, a könyvtárat megnézhetjük-e. József atya bevezetett minket a könyvtárba, kinyitott egy szekrényt, elővett egy kéziratos könyvet és megkérdezte: ezt a könyvet keresik? Nem tudom leírni, hogy milyen boldogság volt ez mindannyiunk számára! Azonnal leültünk, elkezdtük másolni a kötetet. Még a soförünket is behívtuk ő is segítsen nekünk, hogy azon az egy délután minél több dolgot le tudjunk írni. Nagyon boldogan tértünk vissza Budapestre. Azonnal felvettük a kapcsolatot a Román Tudományos Akadémiával. Így következő év nyarán már hivatalos engedélyekkel érkeztem Csíksomlyóra. Nagyon kedvesek voltak a ferences szerzetesek. Kaptam egy cellát és itt napközben fénymásolgatva, dolgozhattam a dokumentumokkal. Egy-két év alatt sikerült fénymásolni a teljes anyagot, így elkezdhettük a kutatómunkát és a könyv újrakiadását."

A csíksomlyói iskoladrámák, passiójátékok, egyszerű színpadi alkotások, ám a legnagyobb és örök érvényű emberi problémákról beszélnek. A ferencesek, illetve egyes vélemények szerint éppen a csíksomlyói neves szkóla tanárai és diákjai által kéziratban lejegyzett, évtizedek szorgos és igen aprólékos munkájával gyűjtögetett passiójátékok, iskoladrámák a kutató irodalom-történészek szerint különlegesek, egyedülállóak. Ez a műfaj Európaszerte igen elterjedt volt a XIII.-XVI. században. De jóval később, a XVIII. században, amikor a csíki ferenceseknél megjelent, a környéken senki nem ismerte, "mintha a semmiből született volna meg"- jegyezték meg a könyvbemutatón a kutatók. Pintér Márta szerint a XVII. századtól kezdőden Európában már nem volt "divat" passiókat játszani. Akkor az Úrnapi játékok kerültek előtérbe. A passiójátékokat - elsősorban a protestánsok tiltakozása miatt, a XVI. századtól kezdve a legtöbb országban betiltották. Egyszerűen annyira nehezményezték a protestánsok, hogy Jézust színpadi szerepben "léptessék fel", hogy emmiatt eltekitettek a passiójátékok bemutatásától. Ez volt az egyik ok, amiért ritkaságszámba megy a XVIII. századi Európában passiójátékot találni. A másik ok viszont az, hogy ezek a passiójátékok nagyon sok középkori elemet őriztek meg, amelyek szintén nem "divatosak", nem szokásosak már ebben az évszázadban. Ószövetségi előképek, ördögök szerepelnek bennük, tulajdonképen egy ősi, archaikus világot őriznek meg számunkra, ami nem hagyományos a XVIII. századi Európában.

Az is érdekes, hogy a csíki ferences kolostorban jelentős számú, összesen 98 dráma található a gyűjteményben. A magyarországi jezsuiták iskoláiból például összesen 34 magyar drámaszöveg maradt fenn, a 18. században leginkább magyarul játszó protestáns felekezet is csak 50 drámát hagyományozott az utókorra. A 67 magyar drámából 41 passiójáték. Ilyen nagyszámú passiószöveg eddig még sehonnan nem került elő. De nemcsak a szövegek sokasága és a magyar nyelvű drámák aránya miatt különleges a csíksomlyói hagyaték, hanem tematikája és jellege miatt is. Ezeknek az alkotásoknak a rendkívüliségük a fokozott lélektani hatás keltésében rejlik.

Dokumentumok, feljegyzések tanuskodnak arról, hogy ezt a hatást a közönség reakciója alapján el is érik. A csíksomlyói passiók végéről hiányzik a más, Nyugat-európai színpadi műveknél törvényszerűen jelentkező feloldozás, kimarad a feltámadás mozzanata. Az előadás egyetlen célja a nézők bűnbánatra ébresztése. Bizonyos szempontból ezt erősíti meg a passiójátékokban felelhető apokrif jelenetek sokasága is. A kegyhelytől elválaszthatatlan Mária-kultusznak is jelentős hatása van az itt született drámákra. A Jézussal együtt szenvedő Mária alakja gyakran fellelhető ezekben a passiójátékokban. A jelenetek sokasága egyben didaktikai, azaz népnevelő célt is szolgált. Különböző példázatok bemutatásával segíteni próbáltak az iskola diákjainak és ezzel együtt az egyszerű népnek a helyes életutak kiválasztásában, felmutatva az üdvösség elérésének és ezzel párhuzamosan az elkárhózás lehetőségét is. A csíksomlyói passiójátékokat, iskoladrámákat, színpadi műveket kizárólag amatőrök, diákok és tanáraik mutatták be. Eszközeik igen szegényesek voltak, de előadásuk mélységes hittel párosult és ez tapasztalható az őket megtekintő nézők részéről is. Többségük magyar nyelven íródott, értékük a magyar nyelvemlékek szintjére emelhető és mondanivalójuk oly annyira aktuális, hogy akár ma is színpadra vihetők.- hangsúlyozzák a szakértők.

A 18. századi csíksomlyói passiójátékok nyomtatott szövegét első alkalommal tarthatja kezében az olvasó. A nagy érdeklődésre számot tartó könyv kapcsán nem mulasztottam el a lehetőséget, hogy személyesen betekintsek a világviszonylatban is ritkaságnak számító, rendkívüli értékeket, kincseket őrző csíksomlyói ferences kolostor könyvtárába és megnézzem az új kiadvány eredeti kéziratait. A nagy gonddal, kiemelt odafigyeléssel őrzött ősnyomtatványok, kódexek, kéziratos könyvek között találjuk a csíksomlyói iskoladrámák, passiójátékok kéziratos gyűjteményét. A kolostor legrégebbi lakója, Márk József ferences atya szívesen olvasgatja az elődei által is nagy becsben őrzött színműveket. A kegyhelyen játszodt iskoladrámák szövegét 1774-ben, Péterffi Márton ferences rendtartományfőnök utasítására kezdték a Mária Társulata által vásárolt könyvbe másolgatni. Összesen 46 magyar, egy magyar-latin és egy latin nyelvű misztériumjáték sorakozik az oldalakon. De ez a vaskos kötet sem volt elég a bemutatott színdarabok megőrzésére. 1776-ban ezért két újabb drámakötet születik, egyik a targédiákat másik a komédiákat menti meg a feledésbe merüléstől. A könyvtárban az említetteken kívül kisebb füzetekben, még többtucat, szintén kéziratos, passiójáték-szöveget őriznek.

"A passiójátékokat és iskoladrámákat tartalmazó könyveket 1980-ban, a kegyszobor korhadó talapzatának cseréjekor, az egyik üregben találták meg. A por ellen csomagolópapír védte - emlékezik vissza József atya.- A többi igen értékes könyv között ezek a kéziratos kötetek és levelek is szerencsére megmenekültek a pusztulástól. A mester értesítette Écsy János rendházfőnök atyát, aki János Pál akkori múzeumigazgató segítségével azonnal könyvelésbe vette, beírták őket a kolostor könyvtárának leltárába. Nálunk maradhattak, mert nem kerültek nyilvánosságra. Az iskoladrámákat az 1990-es években, egy budapesti kutató csoport vette oltalmában. Nekik köszönhető, hogy most először a nagyközönség előtt is megjelenhettek az iskoladrámák legérthetőbb darabjai. Nagyobb részének kiadása még hátra van. Ezek a nehezebben érthetők. őket is ki fogják adni, de talán csak a tanulmányozhatóság kedvéért a tudósok, szakértők számára. Az első misztériumjátékok, iskoladrámák latinul íródtak és a diákok latinul adták elő. Aztán az 1730-as évektől a tanárok kedték a már meglévőket magyarra fordítani, az újakat magyarul írni. Ez spontánul jött, nem külső behatásra, ugyanis a tanárok rájöttek, ha magyarra fordítják őket az egyszerű nép számára is érthetőkké és bemutatható színdarabokká válnak. Hát így születtek a magyar iskoladrámák. Sajátosságuk még a székely dialektus használata is. Különös "székely" szavakat kevernek bele, székely mentalitás csendül ki belőlük. Íme néhány érdekes példa: mikor Jézust Júdás elárulta, a főpapok neki 30 ezüst pénzt adtak és egy pak dohányt… Hát a pénz pak dohánnyal való megtoldása igencsak a székely mentalitásra vall, akárcsak azok a részek, ahol feljegyezték az apostolokról, hogy "finom pipei bort ittak". Utána néztem: valóban Udvarhely környékén van egy Pipe nevű helység, ahol tényleg bort termelnek. De a passiójátékok némelyikében szó van a Hargitáról is. Hát Jézus története és a Hargita elég távol áll egymástól, de a székely fantáziának ezt is sikerült összekapcsolnia. A bibliai történetek igencsak közvetlen előadásmódjáról vallanak azok a sorok, amelyeket egy másik helyen találtam. Egyik előadásban például az Atyaisten a Mennyből - azaz a toronyból "leszól" a toronylábánál álló Mózesnek: "Hej komám, Mójzes…" Hát sok ilyen érdekességet találtam az iskoladrámákban."

Lehet, hogy a csíksomlyói passiójátékoknak nemcsak tiszteletet parancsoló múltjuk, hanem az új évezred küszöbén ígéretes jövőjük is van?

Az egykori misztériumjátékok iránti érdeklődést jelzi, hogy Csíksomlyón, közel egy évtizede, újraindult a passiójátékok bemutatása. Virágvasárnap, a csíksomlyói plébániatemplomtól indulnak utcai processzió keretében az előadásban szereplő fiatalok, majd a kegytemplom előtti téren mutatják be a keresztút Európa-szerte kuriózumnak számító balett-feldolgozását.

Nagy valószínűséggel a közkinccsé tett nyelvemlékek olvasgatása az egykori neves tanintézmény jelenlegi utódjában oktató tanárok számára is szolgálhat ötletekkel.

Csúcs Mária

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Jelnek állítottalak. Emlékkönyv a Szociális Testvérek Társasága és romániai kerülete alapításának 80. évfordulójára

A szociális testvérek ünnepi könyve két nagyobb részre oszlik: az elsőből a történetüket ismerheti meg az érdeklődő, a másodikból hazai jelenüket, terveiket, s a tagok vallomásai nyomán a figyelmes olvasó a jövőt is kirajzolódni láthatja.

"A hősies elkötelezettség Isten szeretetére és a rászorulók szolgálatára, a találékonyság a problémák megoldására, a halálig való hűség a hivatás ajándékához: ajánlás önmagában!" - írja Az olvasóhoz címzett soraiban az éppen ez év nyarán általános elöljárói feladátától elköszönt Lehner Anna. A szociális testvérek itteni és magyarországi szolgálatatát kicsit is ismerve nem nagy szavak ezek. Sajnos a történelem közbeszólt e lendületesen fejlődő társaság alakulásának kezdetén a testvérek életébe, s így igazából a csíra-állapotból alig kisarjadt vetést fagyasztotta le a történelmi változás, amelyet a kommunizmus hozott Kelet-Európában, s a mai helyzetben a társaságnak szinte újra ki kell találnia, alakítania magát. Pedig egyéni hősiességben nem volt hiány a gerincroppantó, jellempróbáló esztendőkben: Salkaházi Sára a vértanúságig helytállt, de nem kevesebbet kockáztattak azok a romániai testvérek sem, akik a nuncius és a szentszék közti kapcsolat biztosítását vállalták s eközben "lebukva" börtönbe kerültek. Az egyéni példák sora folytatható lenne, de a változások elhozták ismét azt az időt, amikor a társaság mint közösség is újra kiállhat a társadalom, az egyház elé, és küldetésével Krisztus mai arcát mutathatja fel. Mert a szentlelkes indíttatású, bencés regulát és szellemiséget követő, erősen szociális elkötelezettségű társaság ma is feladatának tekinti Krisztus arcát szemlélni: "a testvérben s mindazokban, akiket szolgálunk" (ld. a Berkecz Franciskával, a társaság új elöljárójával készült interjút a Keresztény Szó 2003/10 számában). S ez nem csak nézést jelent, hanem cselekvést: a kommúnió lelkiségének megteremtését, amely aztán a közösség megéléséhez is elvezethet. Lelkiségünk pillérei címen minderről Dănescu Teodora, Farmati Anna és Hegedüs Enikő írnak az emlékkönyvben. Walter Ilona A megszentelő Szeretet szolgálatában címen a szociális testvérek társasága romániai kerületének működéséről számol be, s az írás a szakszerűség és lényegre törés mellett érdekes, valósággal lenyűgöz ugyanis a tevékenység sokszínűsége és erős hatása a rendelkezésre álló kis idő alatt. Ismét csak megdöbbenhet a történelmi tényeket valamelyest ismerő olvasó is, mennyire modern volt a maga korában, hisz még ma is az minden egyes kezdeményezése ennek a társaságnak: vasúti misszió, szociális képző, bukaresti és budapesti leányvédelem (azok számára, akik kis falvakból a sodró iramú, teljesen új körülményeket kínáló nagyvárosba kerültek), népegészségügyi munka, öregotthon, árvaház vezetése, szálloda fenntartása (!), sajtóapostolság. Slachta Margitot nevezték a maga idejében, parlamenti képviselő korában az egyetlen férfinek a magyar parlamentben, de tartották nehéz munkatempót, odaadást kívánó és diktáló embernek is. Valószínűleg mindkét állítás igaz lehet, mert műve olyan léptékű, ami lenyűgöz, de valóban félelmetesen merész és hatalmas odaadást követelő, s aki ezt nem tudja nyújtani, abban irígységet is szülhet. Mert honnan egy nőben ennyi tudatosság, ennyi energia, ennyi világos problémalátás és megoldásismeret, és főleg: honnan ez a sugárzó erő?!

Nem kevésbé érdekes a romániai kerület élete és története, melyről Bíró Mária A szociális testvérek a nehéz évek alatt címen ír az emlékkönyvben. Megismerkedhetünk Ikrich Erzsébet Auguszta testvérrel, aki a romániai kerület alapítója és szinte mitikus fénybe vont első elöljárója volt. A csodálat természetesen jogos, de megilleti a Szentlélek pecsétjével megjelölt követőket is, mert kemény időkben álltak helyt mindannyian. Az írásba beleszőtt emlékezések további dokumentumként szolgálank erre vonatkozóan.

Az újrakezdésről minden testvér vallomást fogalmazott a könyv utolsó részében, így sorra megismerkedhetünk a maiakkal, elképzeléseikkel és szolgálatuk sajátosságaival. A mozaik így áll össze egységes képpé. Murányi Teréz a rendszerváltást közvetlenül követő próbálkozásokat sorjázza, Homa Ildikó a szerzeteselöljárónők konferenciája titkáraként fogalmazza meg credóját, Hegedüs Enikő a társaságon belüli képzésről szól, Fülöp Magdolna, aki egészen frissében vette át Bíró Máriától a társaság hazai irányítását (s nemrég a hazai szerzeteselöljárónők konferenciájának élére is megválasztották), sajátos evangelizátori munkájáról számol be, Farmati Anna és Gábor Csilla a tanításnak a szociális tudatosságban való növekedésben való szerepéről s a kultúra evangelizására vonatkozó egyéni küldetésükről írnak (előbbi iskolai, utóbbi egyetemi katedráról), s erről szól Farkas Ibolya is, aki a csíkszeredai Segítő Mária Líceum igazgatónője. Imre Edit a Caritas, Fogarasi Edit a Hit és Fény berkeiben találta meg helyét, Szentkirályi Éva is hasonló területen, a csíki Csibész-lányok között talált sajátos szerepkört magának, Nagy Enikő Zelma pedig kórházpasztorációban dolgozik.

Az emlékkönyv végén a kültagokról s a társasághoz ilyen módon tartozókról is vázlatos képet kaphat az érdeklődő, s végül kis emlékalbumot is lapozhat. A tetszetős könyvecske borítóján Sabău-Trifu Cristinának a testvérek kolozsvári kápolnájába tervezett üvegablakai repróját láthatjuk.

Kis méretei ellenére nagy emlékeket idéz a könyv, és a csekély létszám, a nehéz újrakezdés ellenére változatos és ezért ígéretes szolgálati formákat mutat be. Adja Isten az erőt, hogy az alapító szíve vágya szerinti, nem külső jelekben, hanem hősi tettekben és főleg alázatos szolgálatban bővelkedő munkáról tudjon beszámolni a következő emlékkönyv!

(Csíkszereda 2003)

Bodó Márta

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Bura László

Néhány észrevétel azokról, akik a közjóról gondolkodnak

A közjó: örök téma. Közjó a társadalomban, közjó az egyházban. Állapotáról, alakításáról vitatkoztak és vitatkoznak államférfiak, politikusok, tanulmányozzák szakemberek, értekeznek róla értelmiségiek.

Ezt teszi a katolikus gyökerű keresztény értelmiségi mozgalom, a Nemzetközi Pax Romana is, illetőleg az 1990-es évektől a Kárpát-medencébe hazatelepült magyar Pax Romana is. Ezt teszik a felvidéki, erdélyi, vajdasági, kárpátaljai, eleinte pártfogói rendszerben működő, majd partneri kapcsolatba átalakuló Pax Romana szervezetek is. A mozgalomnak a Kárpát-medence minden országában magától értetődően alkalmazkodnia kellett a folyamatosan változó viszonyokhoz, ebből eredően felépítése, munkamódszerei, működési rendje módosult, a szervezetek egymástól eltérően keresik a választ saját kérdéseikre. A cél gyakorlatilag közös: megteremteni a lehetőséget a keresztény magyar értelmiségiek országos szintű kommunikációjához, személyes és közösségi tanúságtétellel, tudományos, kulturális, közéleti és hivatásbeli munkával terjkeszteni az Evangélium szellemét, illetve a keresztény tudatot és lelkiséget. A hosszú távú célok közé tartozik a nemzetek és nemzetiségek közötti megértés elősegítése, a keresztények ökumenikus egységének előmozdítása, a világiak tényleges emancipációja Isten népének (az egyháznak) a keretében, a zsinati egyházkép inkulturálása, ösztönzés a katolikus közéletben való szerepvállalásra és a katolikus közvélemény kialakítására, segítségnyújtás az egyházszervezésben, szakmai szolgálat felajánlása az egyházi intézményeknek.

A Pax Romana világi kezdeményezésű "civil szervezet" az egyházban, ám mindenütt kezdeményezi a papsággal való értelmiségi szintű, partneri együttműködést, tevékenységében mindenütt részt vesznek egyházmegyés papok és szerzetesek egyaránt.

Egyfelől a Romániai Magyar Pax Romana működését figyelve, évenkénti tanulmányi hétvégéit elemezve, másfelől a magyarországi, vajdasági Pax Romana több tanulmányi összejövetelén és más munkaülésén részt véve úgy gondolom, érdemes leírnom néhány észrevételemet.

Mindenekelőtt: szükség van katolikus gyökerű keresztény értelmiségi szervezetre. Ezt számos egyházi megnyilatkozás is szorgalmazza: "A viklágiaknak főképpen az a feladat jut, hogy jelenlévővé és termékennyé tegyék az egyházakat azokon a helyeken, és olyan körülmények között, ahol csak általuk lehet az egyház a föld sója." [Lumen Gentium 33.]; "A krisztushívőket Isten arra hívja, hogy sajátos foglalkozásukat végezve és az evangélium szellemétől vezetve dolgozzanak a világ megszentelésén, mint a kovász, abban benne élve." [Lumen Gentium, 31]; "A társadalomban való apostolkodás, azaz a keresztény szellem besugárzása a gondolkodásba, szokásba, törvényekbe és a közösség intézményeibe, annyira a hívők joga és kötelessége, hogy azt igazában sohasem tudják mások elvégezni." [Apostolicam actuositatem 13.]

Ha nem volna ilyen, létre kellene hozni. Magyarországon a katolikus értelmiségi szerveződéseknek két nagyobb csomópontja van, a Katolikus Értelmiségi Szövetség és a Magyar Pax Romana (úgy hírlik: a két mozgalom közt nincsen együttműködés). Egy éve a Vajdaságban is létesült egy másik (tömeg)szervezet.

A Pax Romana értelmiségi mozgalom, amelynek sajátossága a gondolkodás, útkeresés. Nem tömegszervezet és nem politizál. Értelmiségin a felsőfokú tanulmányokat végzett, társadalmi elkötelezettségű világiakat és a felszentelt (papi) szolgálattevőket egyaránt értjük. A keresztény értelmiségi történeti kategória és kulturális kötöttségű (mást jelent a történelem egy-egy adott időszakában, és nem ugyanazt a különböző nyelvterületeken). Valódi kérdésekre valódi választ keres. Olyan tudása van, amely transzferálható, értelmesen tudja használni más területen is. Jellemzője az értelmes (racionális), elmélkedő gondolkodás. Értelmi és erkölcsi megalapozású kritikai magatartás is jellemzi. A szabadságot nem mindentől (vagy akár csak valamitől) való függetlenségként értelmezi, hanem valamire való képességként és lehetőségként.

Az értelmiségi tehát nem tömegember.

A Pax Romana elemzi, értelmezi korát, társadalmát és egyházát, de apolitikus. A mozgalom tagjának természetesen lehet egyéni politikai véleménye, egyénként politizálhat is, de nem a Pax Romana nevében vagy a rá való hivatkozással.

Több alkalommal hallottam - elsősorban a Magyar(országi) Pax Romanáról -, hogy "liberális társaság". Azt hiszem, ennek indítéka a megkérdőjelezett értelmiségi személyiségi jellemzőiben gyökerezik. Az értelmiségi személyiség gondolkodási és vizsgálódási eszköze ugyanis a (folytonos) kérdezés. Általános jellemzője aztán az önmaga látására nézve is érvényes kételkedés, amelyet aztán követ a logikus gondolkodással megfogalmazott felelet. Úgy tűnik, ezeket az embereket mérsékeltebb tekintélyelvűség jellemzi. Mindezt tetézi a nyelvi idegenség, a nyelvhasználat problematikája. Egy alkalommal tudományos szimpóziumon vettem részt, az előadók között világi szakemberek és (katolikus és református) papok egyaránt voltak. Az előadások során kitűnt, hogy a sajátos (katolikus, református) "egyházias" nyelvezet mennyire elüt a világi szakemberek közlésmódjától, mind a beszédstílus, mind a szókészlet vonatkozásában. Valószínűleg sokakban ez a nyelvi idegenség fogalmaztatja meg az elmarasztaló jelzőket.

Így lehet ez a többször elhangzott "liberális" minősítéssel is. Ez a többjelentésű szó ugyanis eredetileg politikai irányzat megnevezése. A hűbéri kötöttségek ellen, a rendi előjogok eltörléséért, a polgári szabadságjogokért politikai síkon küzdők összefoglaló neve. Azután gazdasági irányzatot is jelölt: a szabadkereskedelmet. Személyre (csoportra) vonatkoztatva tehát: 1. a liberalizmus politikai elvét valló, ilyen mogalomban részt vevő; szabadelvű; 2. a törvényes rendelkezéseket, szabályokat a kelleténél rugalmasabban értelmező; túlságosan elnéző, engedékeny; 3. liberális mozgalom, párt tagja.

A 19. századi liberális katolicizmus viszont a katolikus autonómiáért küzdő mozgalom volt, szabad egyházat akart szabad államban.

A értelmiségi (világi avagy pap) létéhez hozzátartozik a gondolkodás, amely rendszerint kételyek megvizsgálása után jut megnyugtató következtetésre.

A II. vatikáni zsinat sem jöhetett volna létre az előkészítő (gondolkodáson, kételyek során alapuló) mozgalmak sora nélkül. Az Isten kezdeményezte újítást a gondolkodók sora munkálta, segítette, hogy a Szentlélek szóhoz jusson. Maga a pápa jelentette ki a zsinatról: Szót kért a Szentlélek.

Amikor ma megfogalmazzuk, hogy az egyháznak előre tekintő keresztényekre és jövő-orientált stratégiákra van szüksége, s e stratégiák tervezése és ajánlása sajátosan értelmiségi feladat, azt is megállapíthatjuk, hogy ma még azért kell dolgoznunk, hogy kialakítsuk az érdemi együttműködéshez nélkülözhetetlen bizalmi erőteret az egyházban. Ennek eszközei lehetnek a pozitív állítások, a szerető kritika, a szakmai munka felajánlása, de mindenekelőtt a kommunikáció. A Pax Romana a szakmai igényesség és a keresztény önzetlenség védjegyével távlatokra mutathat rá, utakat és nézőpontokat ajánlhat, buktatókra hívhatja fel a figyelmet.

A Magyar Pax Romana 2003. januárjában Pünkösdfürdőn rendezett kibővített elnökségi ülésén önmeghatározó definícióként elhangzottakat Sajó Imre összefoglalta. Ez az igazi önképe. Átelmélkedésre méltó.

Sajó Imre:

Mindannyiunkat értékesnek tartanak a többiek

A Magyar Pax Romana önképe, ahogy magunkat láttatjuk - amilyennek látszani szeretnénk

A különböző keresztény közösségek, civil szervezetek az általános keresztény elvek egységén túlmenően az eltérő céljuk, értékválasztásuk, értéksorrendjük, követett viselkedési mintáik, munkamódszerük és kommunikációs stílusuk szerint azonosítják önmagukat.

Vannak birtokolt vagy vágyott tulajdonságaink, melyek egy fogalomba sűrítve teljesítik be céljainkat, jellemzik a hozzá vezető utat, illusztrálják annak megjelenési formáját. Ilyen vonásunk a nyitottság, amelyre nemcsak a problémák érzékeléséig van szükségünk, hanem azok megítéléséhez, súlyozásához is, valamint a megoldásokra irányuló, egymást nem kizárni akaró válaszaink sokféleségében is, amelyek néha kijelentő mondatokban, máskor meg nyílt kérdések formájában fogalmazódnak meg. Nyitottságra törekszünk belső kapcsolatainkban, munkamódszereinkben, nyitottságra a társadalom hívő és nem-hívő tagjai felé való megjelenésünkben, kommunikációnkban és nem mellékesen, hanem életcélként vágyunk nyitott lélekkel egyenként az Örömhír befogadására és továbbadására, közösségként pedig nyitva a világra, mert a Magyar Pax Romana még akkor is nyitott, amikor úgy tűnik, hogy éppen be van zárva.

Mindannyiunkat jellemez a gyermeki kiváncsiság, szívesen kutatjuk homályos tükrök titkait, de azokra a feltártnak látszó evidenciákra is rákérdezünk, amelyeket sokan mások már véglegesen tudottnak hisznek. Mert mi azt is hisszük, hogy gondolkodni is szabad. Értéknek tartjuk kapcsolatainkban az odafigyelést, és hálásan osztozunk egymás okosságán. Nagyra értékeljük a szakszerűséget, a professzionalitáson alapuló kompetenciát, tudjuk, hogy nem minden kérdés dönthető el többségi szavazással, ugyanakkor odafigyelünk a tapasztalati úton megszerzett különvéleményekre és az emocionális eredetű megnyilatkozásokra is.

A Magyar Pax Romana eredményes tevékenysége szempontjából sokan tartják a sikeres munkavégzés mércéjének és feltételének a hatékonyságot, a hasznosságot, a gyakorlatiasságot, a fegyelmezettséget, az összpontosítást, a problémák, feladatok operacionalizálását, konkretizálását, a végrehajtás folyamatának átgondolt megtervezését és a cél megjelölését. Eredményeink közzététele, kudarcaink feldolgozása során elvárás önmagunkkal szemben a kulturált vitákban zajló egyenes beszéd, a tisztázott helyzetek iránti igény, a transzparencia vállalása és a belső nyilvánosság biztosítása.

Minden kommunikációs helyzetben dialógusban kívánunk egyetértésre jutni, megértésre találni vagy más véleményen maradni. A párbeszédet mint eljárást egyenrangúnak tartjuk a párbeszéd tartalmával. Fontosnak tartjuk a kölcsönös megértés és elfogadtatás érdekében fenntartani az állandó párbeszédkészséget nemcsak azokkal, akik távol állnak tőlünk, hanem azokkal is, akikkel közelről kell elviselnünk egymást. Nézeteltérések, vitatott helyzetek értelmezésére és tisztázására inkább a megfontolást és az őszinte megbeszélést tekintjük alkalmas eszköznek, mintsem a legszabatosabb megfogalmazásban is félreértelmézhető, dialógust helyettesítő állásfoglalásokat.

Érzékeny figyelemmel és reflexivitással lenni egymásra és a világra, ez minden élő szervezet létének alapfeltétele, a személyesség táptalaja, ezen a viszonyuláson terem a barátság. Fontos és sérülékeny emberi mértékünk a hitelesség, amely a többi jellemzőnkhöz hasonlóan egyaránt vonatkozik személyünkre, szervezetünkre, egyéni és közösségi megnyilvánulásainkra.

A Magyar Pax Romana tagjai hitük szerint keresztény (és katolikus) alapállású, ökumenikus gondolkodású emberként határozzák meg önmagukat, ez az alapja együttműködésüknek és közösségvállalásuknak. Ez a kereszténység egyszerre jellemezhető a zsinati szellemű katolicitással és evangéliumi egyetemességgel. Olyan hívő keresztények társasága, akik a legkevesebb áttéten és torzításon keresztül szeretnék megismerni az Igazságot mint tiszta forrást, és akik erre az életre szóló kalandra önkéntesen, tudatos elkötelezettséggel, kritikus szellemiséggel, öniróniával és némi humorral vállalkoztak. Olyan független emberek hálózata, akik szabad akaratukból szegődtek Jézus nyomába, követni őt a szolidaritásban, az önkorlátozásban, tanulni tőle szolgálatkészséget, megbocsátást, felülemelkedést, toleranciát, empátiát, előítélet-nélküliséget. Mindezt egyszerű hittel: sasszemmel, kutyahűséggel, gyerekszívvel.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Gémes István

Nem vagytok többé idegenek és jövevények (Ef 2,11-22)

(Az ábrákat is tartalmazó szövegváltozat nyomtatott lapszámunkban olvasható)

Milyenek és hogyan illeszkednek be a külföldi magyar vallási közösségek a fogadó társadalomba? Hogyan változik meg a vallási közösség jelentősége külföldön?

A kérdések összetettsége és a rendelkezésünkre álló keret távolról sem engedi meg, hogy kimerítő, tudományos pontosságra igény tartó válaszokat adjunk rájuk. Feladatomat inkább abban látom, hogy a helyzet megértéséhez néhány szükséges háttér-információt nyújtsak egy sajátos vallási közösségről (jelesül a württembergi magyar protestáns gyülekezetről), a befogadás formáiról, az idegen közösségek “kezeléséről" az egyházban, az emigráns helykeresésének módozatairól és végül egy ökumenikus modellről: a stuttgartiról.

Hogy miért választottam az Ef 2,11-22 szövegrészt alapul, az azzal magyarázható, hogy az Efezusi levél klasszikus példája az egységes, teljes egyház teológiai megalapozásának. Ilyen értelemben nyújt ez a szakasz olyan modellt, amely mentén mi is tájékozódhatunk. Másrészt ez a modell is beilleszthető a másság, az idegenség kezelésének folyamatába, amelynek vallásszociológiai és valláspszichológiai aspektusai sem hagyhatók figyelmen kívül. Az áttekinthetőség kedvéért grafikus ábrákat is alkalmazok, ezzel is megpróbálván a gazdag anyag szemléletességét elérni.

Az Ef 2,11-3,6

“Tartsátok tehát eszetekben, hogy egykor pogányok voltatok testi származás szerint, és körülmetéletleneknek neveztek titeket azok, akik a testen kézzel végzett körülmetélkedésről kapják a nevüket. Akkoriban Krisztus nélkül éltetek, idegenek voltatok Izrael közösségétől, kívül álltatok az ígéret szöüvetségein, remény nélkül és Isten nélkül éltetek ezen a világon. Most azonban Jézus Krisztusban ti, akik egykor távol voltatok, közel jutottatok Krisztus vére által. Mert ő a mi békességünk, aki a két népet eggyé tette, és a közöttük lévő válaszfalat, az ellenségeskedést lebontotta saját testében. A tételes parancsokból álló törvényt megszüntette, hogy mint békeszerző, a kettőt egy új emberré teremtse önmagában, és mindkettőt egy testben engesztelje ki Istennel a keresztfa által, megölve az ellenségeskedést saját magában. Eljött, hogy békét hirdessen nektek, akik távollévők voltatok, s békét a közel lévőknek, mert általa van mindkettőnknek szabad utunk egy Lélekben az Atyához.

Így tehát most már nem vagytok idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten házanépe, az apostolok és próféták alapjára rakott épület, melynek szegletköve maga Krisztus Jézus. Benne illeszkedik egybe az egész építmény, és az Úr szent templomává növekszik. Ti is benne épültök egybe Isten lakóhelyévé a Lélekben.

Ezért vagyok én, Pál, Krisztus Jézus foglya értetek, pogányokért. Bizonyára hallottátok, hogy Istennek milyen kegyelmi adományában részesültem a ti javatokra, vagyis azt, hogy kinyilatkoztatásból megismertem a titkot, ahogyan már fentebb röviden megírtam. Ha elolvassátok, megérthetitek belőle, hogy megismertem Krisztus titkát, amely más nemzedékek idejében nem volt ismert az emberek fiai előtt, úgy, ahogyan most a Lélek által kijelentette szent apostolainak és prófétáinak: azt ugyanis, hogy a pogányok Krisztus Jézusban társörökösök, tagjai az egy testnek, és együtt részesülnek az ígéretben az evangélium által."

Míves felépítésű szakasz. Két, egymással párhuzamosan futó vonal - és egy mellékvonal, amely voltaképpen a kettő megalapozása - hivatott arra, hogy az egy egyházat, illetve az egyház egységét hitelesen bizonyítsa.

1. ábra

Hogy levele fontos szakasza következik most, azt szerzőnk még azzal is aláhúzza, hogy olvasóit emlékezésre biztatja. Már az Ószövetségben is igen nagy jelentősége van az emlékezésnek és emlékeztetésnek. Isten elvárja népétől, hogy az ő nevére, vagyis róla magáról (Kiv 20,24), az Egyiptomból való szabadulásra (MTörv 5,15; 15,15), a pusztai vándorlásra (1Krón 8,2) emlékezzék, csakúgy, ahogy az egyénnek is emlékeznie kell az Isten vele tett jótéteményeire, de a maga bűneire is. Az emlékezésnek kettős funkciója fontos: egyrészt megeleveníti, visszahozza a múltat, annak minden örömével és terhével együtt. Másrészt a múlt jelenben való feldolgozására és belső elfogadására késztet. "Az ilyen emlékezés a hálás szívet még készségesebbé teszi és erősíti a hitet" - írja Bengel. Ilyen értelemben határozza meg, befolyásolja és alakítja a jelent az emlékezés.

Amire emlékezünk, az a szívbe kerül. Így lesz most már a puszta emlékezésből istendicséret és hitvallás is. Akire emlékezünk azt meg- és elismerjük, ahhoz tartozónak érezzük és valljuk magunkat. Az itt következő szembeállítás nagyszerűen illusztrálja az emlékezés fontosságát és hasznát, éppen a jelen állapotok helyes felmérése és értékelése szempontjából. Az Isten egy egyháza értéke, fontossága éppen akkor kap nagy nyomatékot, ha azt a múltra való emlékezés hátterén szemlélik az olvasók. Az emlékezés - főleg a prófétai iratokban - ellentéte a feledésnek. Aki pedig elfelejti Istent, s azokat a tetteit, amelyeket népe javára hajtott végre, az mindenképpen büntetést érdemel (Zsolt 50,22). A szerző figyelmezteti olvasóit, nehogy ennek a veszélynek tegyék ki magukat. Ellenben az egészséges visszaemlékezés helyes viszonyba állítja a gyülekezet élettörténetét, s ekként lesz ennek a szemléletnek igazi mércéje.

Szerzőnk emlékeztet két állapotra, amelyben az ethnoi azelőtt és most élnek. Az első volt a khórisz Khrisztú, a második az en Khrisztó Jézú állapota. Az "akkori" (pote) állapotnak négy jellemzőjét adja: Izrael polgárságától voltak idegenek; az ígéretek szövetségétől szintén; reménység nélküliek és istentelenek voltak. Hogy a távoliakból közeliek legyenek, ahhoz a békességet szerző Jézus vérére volt szükség (Iz 57,19). Így lettek társörökösök (gör. szünkléronoma, lat. coheredes), részesei az egy testnek (szüsszóma, concorporalis), az ígéretekben együtt részesedők (szünmetocha, comparticeps) (3,16) és polgártársak (szümpolitai, cives) (2,19). A békeszerző Jézus lerontotta a fragmoszt, a kettőt elválasztó minden falat. Így lettek a xenoi és paroikoi az Isten házanépének tagjai, oikeioi tú theú.

Szinte megejtő a páli háttér - ha nem lenne szembeötlő az idői eltolódás. Kétségkívül Pál az, aki - Péterrel való munkamegosztásának megfelelően (Gal 2,7) - az egy testből indul ki, amelynek szerves alkotóelemei Izrael mellett “a népek", az ethnoi is. Ez azonban számára még csak a “levés", az alakulás állapotában van, és ezen ő maga is sokat dolgozik. Biztos ígéret ez, amely Ábrahám keresztség által biztosított fiaira vár (Gal 3,29). Szerzőnk átveszi ezt a páli gondolatot, de a létrejöttét, a megvalósulását már mint a jelenben létező valóságot kívánja bizonyítani és népszerűsíteni. A zsidókból és nem-zsidókból felépített egyház már most valóság (2,11-22). Pál is szívesen beszél arról - egész missziója erre irányult -, hogy akik Isten gyermekei, azok szünkléronomoi Khrisztú határok nélkül (Rm 8,17). Szerzőnk viszont már nem győzi hangoztatni, hogy ez a szünkléronomia olyan tág lehetőség, amelybe az ethnoi - szinte magától értetődően - már bele is tartoznak. ők is "társörökösök" (ez talán jobb az új magyar fordítás "örököstársak"-jánál), és most így egész az egyház.

Az Efezusi levél klasszikus példája az eredetileg izraelita szekta, a haireziszként induló Krisztus-mozgalom és az időközben más népekből is előálló egyház válságmenedzselésének. A szerző szeme előtt a kefalaiózisz lebeg, tudniillik az egy-Krisztus-testben eleve advan van egy univerzális egyház valóságos létezése. Ezt az egységet látja - nem tudni, miért - veszélyben a szerző. Valószínüleg e válság súlyossága készteti arra, hogy érvelésében folyamodjon a philói panta fogalmához mint a később gnózisként értelmezett egzisztencia-magyarázathoz. Mint ahogy minden bizonnyal szeme előtt lebeg az ótestamentumi jehad teológiai értelmezése is. Egy pillanatra sem veszíti szeme elől a Krisztus Istentől adott egy testét mint adott valóságot és mint már elért célt. Ugyanakkor nem húny szemet a remélt és vélt egységen belül újra meg újra feltörő veszélyek előtt sem, amelyek az egy, egységes egyház testén aggasztó repedések, sőt szakadásveszélyek formájában merülnek fel. A levél olvasásakor úgy tűnik, hogy az egységről, annak fontosságáról, bátorításként inkább a nem-zsidó felet kell meggyőznie a szerzőnek. De a szerző intenciójához nem fér kétség: az egy Krisztus-testet és annak egységét meg kell őrizni.

További eszmélődésünknél figyelembe kell vennünk ismert vallástörténeti, szociológiai és valláspszichológiai ismereteket is.

Idegenből - családtag (2. ábra)

  1. A xenosz kettőségére figyeljünk: jelenti az idegent, de a vendégszeretőt is.
  2. ősi emberi jelenség, hogy az idegen a másságot jelenti, és félelmet, aggályokat támaszt (xenosz), paroikosz = ottlakó, de hontalan.
  3. A társadalomnak a mássággal, idegenséggel szembeni viselkedése lehet háromféle:
    1. varázslással próbálja kiküszöbölni az idegent;
    2. más eszközökkel igyekszik a kiszorítására;
    3. elpusztítja.
  4. A túlélő megtűrt kezelése: idegenbeliség állandó éreztetése; kötelességek bevezetése; jogok lassú kiépítése.
  5. Itt kapcsolódik újra az Efezusi levél gondolatmenete: a fragmosz lerombolása Krisztus feladata, aki a Lélek segítségével felépíti az Isten egy templomát.
  6. A xenoszból/idegenből szümpolitész, azaz jogait gyakorló polgártárs lesz. A paroikoszból/hontalanból oikeiosz tú theú, azaz Isten családjának tagja lesz.
  7. Ez a templom = család az apostolokra/prófétákra épül fel, amely végső soron a Krisztus egy és oszthatatlan teste, az egyház, az ekklézia.

A gyülekezet összetétele

A második világháború után millió menekült érkezett Németországba. Eltekintve a keleti államokból kiűzött “népi" németektől, többek között Magyarországról is sokan sodródtak ki nyugatra. Nagy táborokba tömörített híveiket a menekült lelkészek nagyon hamar igyekeztek pásztorolni. (evangélikus-református lelkigondozó szolgálat, ev.-ref.-r.k. lelkészkonferencia stb.). Az Egyesült Államok, Kanada és Ausztrália határainak megnyitása után 1951-től folyamatosan csökkent az ittmaradók száma. (1)

3. ábra

A második, nagy menekülthullámot az 1956-os szabadságharc és forradalom váltotta ki. A zömében kiskorúakból és fiatalokból álló tömbnek az egyházhoz való kapcsolatára már a nyolc éves hazai, ateista nevelés nyomta rá a bélyegét. Ez a csoport volt a legfogékonyabb a szélsőséges politikai befolyásokra. Csak igen kevesen vállaltak közülük egyházi kötődést. (2)

Államközi gazdasági szerződés sietett a ‘60-as évek konjunktúra okozta gondjainak orvoslására: az akkori Jugoszlávia magyarlakta vidékeiről (Bácska, Bánát) is jöttek 1964-től hivatalosan "vendégmunkások". Átmeneti időre jöttek, - amíg odahaza felépül a külhoni keresetből a saját ház - aztán tartós ittmaradás lett belőle. Az itt született gyermekek már nem kívánnak Bácskába-Bánátba visszamenni, a háború is közbejött... Többségük egyházhű református, akik idekint is rögtön keresték az egyházi kötődést. Tragédiájuk a "két haza - egy haza sem" szomorú helyzete, s a remélt hazatérés valószínűleg teljes elnapolása. (3)

Megjelent egy reemigráló réteg is a gyülekezetben. A tengerentúlra kivándoroltak nem tudták nélkülözni az "európaiságot", vagy éppen hivatásuk következtében tértek vissza az öreg kontinensre. (4)

1965-től számítjuk az állandó kinnmaradókként, disszidensekként az országba érkezők korszakát. Sokan szeretik őket gazdasági menekülteknek nevezni, bár a német hatóságoknál vagy (esetleg nagyon távoli) német leszármazásukat, ritkábban politikai üldözöttségüket vetették a mérlegserpenyőbe. (5)

Az erdélyi exodus - sajnálatos módon - felduzzasztotta sorainkat. Gyülekezetünkhöz közülük igen sokan csatlakoztak, s ezzel jelentősen megnőtt a reformátusok aránya, s megjelent az unitárius elem is. 1980-tól kezdve már vigyázni kellett, nehogy felboruljon a különböző országokból jöttek addigi békés egyensúlya. (6)

A politikai változás óta ide jött au-pair lányok, zöldkártyás informatikusok, dolgozók, munkavállalók, kiképzésre vagy ösztöndíjjal jövők. Ezt a kategóriát leginkább a fluktuáció, a fészek-keresés jellemzi. (7)

A menekült-befogadás formái

Német szemlélet szerint a korai kezdetektől mindmáig "vendégstátust" élveznek híveink. Ezt hálával és köszönettel kell hangsúlyoznunk, hiszen erre senki nem kötelezte a németeket. Az egyházakat sem. Másrészt viszont dolgozó híveink a helyileg illetékes egyházközségnek adófizető tagjai - amennyiben nem léptek ki hivatalosan az egyházból. Ezt sem szabad elfelejteni.

4. ábra

Az 1970-es évektől kezdték vendéglátóink egyre inkább hangoztatni az integráció szükségességét. Úgy gondolták, hogy aki már húsz vagy még több éve itt él, ideje, hogy német egyházi identitást vegyen fel. Vagy legalábbis illendőségből be kell épülnie minden tekintetben abba a társadalomba, "amelyből él". Az egyházak is úgy látták, hogy az integrálódni nem akarás már a vendégstátussal való visszaélést is jelentené.

Időközben nagyot változott a világ. A főleg déli államokból beáramló, más kultúrkörből és más vallási háttérrel rendelkező “idegenek" láttán divat lett kulturális, vallási pluralizmusról beszélni. Először kezdett érdeklődést mutatni a német társadalom arra, hogy az idegenek kultúráját, identitásának hátterét megértse. Kezdtek "felfedezni" bennünket (meghívások, kétnyelvű istentiszteletek, közös ünnepélyek stb.).

A politikai változás után érezhető volt a helyiek nagy fellélegzése. Biztattak bennünket, hogy a "szabaddá lett hazai egyházainkkal" vegyük föl sürgősen a kapcsolatot. Kapcsolaton ők főleg az anyagi támogatás hazaiakra való áthárítását értették. Ennek fejében készek lettek volna a legteljesebb kooperációra - természetesen nem velünk, hanem "szabaddá lett" otthoni egyházainkkal. Hogy mi továbbra is itt fizetjük az egyházi adót, az egészen a legutóbbi időkig nem okozott nekik gondot. Csodálkoztak, hogy felszabadult egyházaink nincsenek abban a helyzetben, hogy anyagilag támogatni tudnának minket, sőt ők maguk is mindmáig "a külföldi testvérek" tartós támogatásával számolnak.

Az ezredfordulóra tehető az új változás beköszönte. Két tényező készítette ezt elő: az egyik annak a tudatnak a terjedése, megerősödése, hogy a német társadalom hovatovább multikulturális lett. A másik az EU-normák hatása az egyházi törvényhozásra, különös tekintettel a vallás- és lelkiismereti szabadságra. Több egyház tisztázni szeretné etnikai kisebbségei jogi helyzetét. Az etnikai kisebbségek pedig tartós struktúrákat szeretnének, hogy önálló egyházközségi életüket megfelelő, törvény védte keretek között és nem csak megtűrt idegenekként éljék. Ha jól látom, már van evangélikus tartományi egyház, amely egy "másnyelvű" gyülekezetet a saját gyülekezetei sorába vesz fel. Ezen az úton akar most az EKD (Evangelische Kirche Deutschlands) haladni. Úgy tudom, hogy római katolikus magyar missziók ún. "személyi" (Personalgemeinde) státust kapnak, amely azért ennél kevesebb (példál koreai gyülekezet a Rajna vidékén).

Az idegen közösségek kezelése az egyházban

Az EKD a német evangéliumi egyházak szövetsége, amely csak részben vette át az egyes tagegyházak jurisdikciós jogát. Ezek közé nem tartozott az idegen nyelvű gyülekezetek gondozása.

Többféle kezelési variáns vehető számba:

5. ábra

  1. a tartományi egyházra bízva, amely adott esetben egy referenssel intézteti az ügyeket, vagy kiadja a saját Diakonisches Werk-jének, hiszen korábban az idegenek mégiscsak anyagi segítésre, alamizsnára szorultak;
  2. az illetékes egyház vezetése maga visel gondot;
  3. több egyház közösen adja ki a gondozást és rábízza pééldául egy közös szervezetre;
  4. újabban teret hódít az ún. "finn modell": ebben az EKD közvetlenül tárgyal az illető ország megfelelő egyházával: például a finn lutheránus, vagy a koreai presbiteriánus egyházzal;
  5. háború utáni örökség a balti államok menekültjeinek ún. exil-egyházaival a kapcsolat. Itt kezdettől fogva egyenes kooperáció van, természetesen a német fél igen erős támogatásával;
  6. tudtommal egyetlen magyar gyülekezetnek sikerült beépülnie teljesen egy EKD-egyházba: a müncheni gyülekezet a Nordwestdeutsche Reformierte Landeskirche keretébe.

Az emigráns magatartás változatai

Az otthon elhagyása nagy változást jelent (földcsuszamlás, de lehet talajvesztés is). Válaszfal épül föl, amely elválaszt, de le is horgonyoztat.

6. ábra

A "massa perdida" jelenti a többséget: eltűnik, fölszívódik, búvópatak, újra megjelenik. Nem általánosan zárkózik el, egy-egy jó meghívás visszahozhatja.

Ennek ellentéte: egy töredék beépül a helyi keresztény közösségekbe. Általában nem zárkózik el magyar meghívás elől sem.

A kettő között elhelyezkedőket három tényező motiválja: a magány érzése és tudatosítása; a nyelvi kifejezés korlátozottsága miatti elbizonytalanodás és nyugtalanság; és a közösségkeresés.

Fontos, hogy közösségeink meghívó és nyitott közösségek legyenek.

A kultúra - bármit értsünk is azon - a legnyitottabb kapu, amelyen át a nyelv, az irodalom, a művészetek tárháza nyílhat meg.

A nyelvi kultúra legmagasabb fokát a beszéd, az ige, a logosz közvetítésében éri el. Itt kell a keresztény gyülekezetnek készen állnia, hogy ezzel a legfőbb isteni ajándékkal hamisítatlanul és össze nem elegyítve, anyanyelven szolgáljon. Az ige, a szentségek megjelenítik Isten emberkereső és hívó szavát. Az egyháznak a nyelv médiumát kell felhasználnia, hogy Isten országa ezen a földön jelen legyen.

És végül a legstabilabb forma a "meggyökerezett diaszpóra".

A stuttgarti modell

  1. A gyülekezet összetartó ereje az Isteni logosz, mégpedig a szentségek és az igehirdetés formájában.
  2. Hisszük, hogy a Szentlélek e központ köré csoportosítja a különböző felekezetű gyülekezetet. Minden külső aránytalanság ellenére megőrizte a Lélek ezt a közösséget.
  3. 7. ábra

  4. Ez a Lélek-gyűjtötte gyülekezet be van ágyazva a közös nyelvbe és kultúrába. A magyar nyelv és kultúra hordoz minket, s ennek lehetőségeit semmi nem korlátozza. A gyülekezethez való tartozás első lépcsője ennek a közös értéknek a fel- és elismerése. A tőle való eltávolodás ennek a tudatnak elhalványodásával kezdődik.
  5. Minden nehézség ellenére - főleg a lelkigondozó személyén keresztül - fontos, hogy a gyülekezet valamilyen fokú kapcsolatot építsen ki egy helyi egyházközséggel, márcsak a szükséges templom- és gyülekezeti terem használata miatt is. Kettős eredménye van ennek a kapcsolatnak: itt érezzük a jövevény voltunkat legkevésbé; és: hisszük egészen konkrétan, hogy része vagyunk a Krisztus földön élő, egy, apostoli, egyetemes egyházának. Hogy ennek egyházjogi keretei hogyan épülnek ki, s a német társadalom, illetve egyház számára is milyen móduszai alakulnak ki, az még mindig a jövő zenéje.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Jakabffy Tamás

A mi klarisszáink

Csíksomlyó évszázadok óta a pünkösd-szombati búcsúk, a híres Mária-kegyszobor és a nagymúltú ferences oktatás folytán az, ami. Ezt az alapvető Csíksomlyó-képet persze tovább finomítja a helyet és történetét jobban ismerők számára Kájoni János és a nyomda emlékezete, a hatalmas kegytemplom híres és manapság is kiváló orgonája, a Fodor Sándor által könyvcímbe örökített borvíz, a Kós Károly tervezte KALOT-épület, Domokos Pál Péter egészalakossá vált szobra, a hat-hét éves múltra visszatekintő Jakab Antal Tanulmányi Ház vagy a Gergely István plébános által reszocializálódó "csibészek".

Néhány évvel ezelőtt újabb jellemzője lett Csíksomlyónak, még ha nevezetességnek nem mondhatjuk is: a klarissza nővérek monostora. Nevezetesség már csak azért sem lehet, mert e mindent látványossá tevő, rábeszélő és megismertetni vágyó korban Szent Klára követői változatlanul a visszahúzódó jelenlét megtestesítői. Monostoruk alig tűnik fel a kegytemplom és a szakiskola közötti sávban, a Szék útja végén. Szinte "terepszínű" a kegytemplom uralta látványban: terméskő, fenyőfa, pázsit; csak a kápolna hegyes tornyocskája "működik" felkiáltójelként.

Rövid történet

Márton Áronnak egykor hőn dédelgetett vágya volt, hogy szemlélődő életmódú, monasztikus szerzetesrend működjék Erdélyben. Sajnos a kolozsmonostori bencések korai távoztával hosszú évszázadokra bezárult ennek lehetősége, s a ciszterciek, pálosok, ágostonosok csak emlékként maradtak meg az erdélyi egyháztörténet-könyvekben (klarisszák 1338 és 1566 között éltek Kolozsváron és Nagyváradon). 1998-at írtunk, amikor a Szentszék újra engedélyt adott monasztikus-kontemplatív szerzetesrend megtelepedésére: a franciaországi Le Rameau de Sion klarissza anyamonostor létrehozhatta "Csíksomlyó ágacskáját".

Maga az anyamonostor sem régi. 1978-ban kapott engedélyt a Vandoeuvre-Nancy klarissza monostor apátnője, Marie-Paul nővér, hogy "imában és csendben élő kis közösséget" alapítson. 1979-től működik a Le Rameau de Sion egy lotharingiai Mária-kegyhelyen: a Sion dombon. 1987-ben a Szerzetesi Kongregáció elismerte saját életszabályzattal rendelkező, pápai jogú monostornak. Bár a klarisszáknak nem mindenáron megvalósítandó céljuk a terjeszkedés, növekvő létszámuk lehetővé tette, hogy már 1989-ben újabb alapítás jöjjön létre: a Belley-Ars egyházmegyei Champfromier-ban. A közösségekhez azonban kelet- és közép-európai jelöltek és novíciák is csatlakoztak, elsősorban Magyarországról, Erdélyből és Kárpátaljáról.

Két hónappal halála előtt Marie-Paul nővér beöltöztette az első két magyarországi klarisszát. Ugyanebben az évben a következő apátnő, Marie-Béatrice nővér újabb alapítások mellett kötelezte el magát. 1995-ben létrejött a Le Rameau de Sion anyamonostor "Szécsény Ágacskája", 2000-ben pedig "Csíksomlyó Ágacskája".

Az erdélyi ferences rendtartomány a csíksomlyói kegytemplom mögötti hét és félezer négyzetméternyi földterületet adományozott a gyulafehérvári érsekségnek abból a célból, hogy ott a klarissza nővérek monostort hozhassanak létre. Az érsekség vállalta az építkezés ellenőrzését és az új alapítás jogi felelősségét. Az épület és a monostor egész berendezése a Le Rameau de Sion közösségének elképzeléseit követi (két nővér az építkezés folyamán figyelemmel kísérte a kivitelezést). 1999 októberének végén el is készült a monostor.

Mi látszik, mi hallszik?

M. Á. és M. K. nővért Pannonhalmán ismertem meg 2000-ben. Az egyház hiteles liturgikus énekkincséből óhajtottak ízelítőt kapni egyhetes tanfolyam keretében. Fontos volt számukra - és nyilvánvalóan az őket elengedő vagy küldő elöljárójuk számára is -, hogy lelküket és szellemüket az autentikus zenei hagyomány irányába hangolják. Akkor még nem Csíksomlyóra utaztak haza, hanem Szécsénybe, de már igencsak készültek épülőfélben lévő új monostorukba. Már ismerkedésünk alkalmával feltűnt, mennyire más a szókészletük, gondolatfűzésük, mennyire eltérő súlypontok jelölik ki belső életüket, annak ellenére, hogy egyistenhívők vagyuk s egyazon egyház részei. Későbbi találkozásaink során ezért már "elemző kíváncsisággal" is figyeltem, miként nyilvánulnak meg. Tudomásul kellett vennem: teljesen magyarul szólunk egymáshoz, mégis mintha más nyelvet beszélnénk.

ők ugyanis napjaikat szemlélődésben, imában, házimunkában, a megújuló istenkapcsolat keresésében és önismereti "gyakorlatok" végzésében töltik, bennük a szeretet fegyelme és a fegyelem szeretete színezi Isten emberéletnyi kifestőkönyvét. Másokért és magukért beszélnek Istennel, egymásért beszélnek egymással, eszményítik a csendet, még ha ez beszédes is. "A magányban és a csendben egész életüket és tevékenységüket Isten szemlélésére fordítják Isten igéjének hallgatása, a liturgia ünneplése, a személyes aszkézis és imádság, az önmegtagadás, a testvéri szeretetközösség által. Így az egyházi közösség előtt egyedülálló tanúságot tesznek az Egyház Ura iránti szeretetükről és titokzatos apostoli tevékenységgel járulnak hozzá Isten népének növekedéséhez." (II. János Pál pápa Vita consecrata apostoli buzdításából)

Azt is be kell látnom, hogy - bár tökéletesen rájuk illő jellemzés a pápa fentebbi két mondata - épp ezért éreztem s talán érzem is még mindig kissé idegennek őket ebben a világban. Nálunk, "katolikuséknál" bizonyos értelemben sikkes a világot elmarasztalni - csak úgy általában -, és kétségkívül hajlamosak vagyunk rá, hogy valamiféle átgondolatlan dualizmus késztetésére legalábbis átmenetileg és elméletileg "kivonjuk" magunkat a szekuláris, fogyasztói, szabados, zajos stb. világból. Miközben a világ: Isten ruhája. A klarisszák szóbeli megnyilvánulásaiban egyáltalán nem a világ elméleti elítélésével találkoztam, hanem a programszerűen ugyan meg nem hirdetett, ám annál sikeresebb elhatárolódás eredményével: teologikus szószerkezetekkel, az egyházias beszéd magasiskolájával, a kegyesség apró szóterméseivel.

Ezek után felvetődik a kérdés: hogy viszonyulnak a világhoz?

Lelkület és hivatás

"A mi életformánk, akárcsak a ferences család minden tagjáé, a szegény Krisztus követése - írják magukról. - Azé a Krisztusé, aki senkit, semmit, még önmagát sem helyezte az Atya szerető akarata elé. őhozzá hasonlóan mi is olyan emberekké akarunk válni, akikben Isten szabadon működhet. Életünket és a remeteség konkrét szervezését ennek az isteni Szabadságnak rendeljük alá.

A szegény és megfeszített Krisztust hosszasan szemlélve az imádság csendjében, hagyjuk, hogy átalakítson minket. ő mélyen bevezet minket üdvösségtervébe, amelyet minden ember és nép számára valósított meg. Itt nincsenek határok. Arra hív meg minket, hogy Szava által először engedjük saját magunkat evangelizálni: ez a feltétele az egyetemes evangelizációnak. El kell hagynunk földünket, azaz régi énünket, felöltenünk az Új Embert, Krisztust, és meg kell nyitnunk szívünket testvéreink előtt.

Csak ez az értelme mindennapi imánknak. Ez konkrét formát ölt a szentmise és a szent zsolozsma közösségi imájában, valamint az adoráció, Isten Igéjének hallgatása, a világért való közbenjárás és a természetben megélt imaóra magányban eltöltött ideje alatt. Így próbáljuk megvalósítani, amit Szent Klára kér Regulájában: »ne hagyjuk kialudni a szent imádság szellemét, amelyet minden időbeli dolognak csak szolgálnia szabad.« Ily módon válhat imádsággá minden munkánk a házban, a kertben. Ugyanígy Isten jelenlétében kell átélnünk a Találkozást, a lelki beszélgetést mindazokkal, akik a monostorba jönnek vagy akik akár több napra is a remeteségbe érkeznek. Ez az Evangélium hirdetésének konkrét megvalósítása, ha Isten nap nap után őszintén keressük szegénységben és függőségben. A találkozások, ha az Istenben s mások tiszteletében történnek, akkor nem zavarják magányunkat, és így biztosak lehetünk abban, hogy mindenki fel tudja fedezni a csöndben szíve mélyén Isten jelenlétét."

S hogy alapkérdésünknél megmaradjunk: ennek a "célrendszernek" az útja a világtól való elvonulás. Számtalan monasztikus kolostor van szerte a világon, amelynek sajátos építészeti eleme a rács, amely egyfelől elválaszt a külvilágtól és a belső csendre figyelmeztet, másfelől viszont a "kerítés", a "kert", a "zárt tökéletesség", végső soron az Édenkert szimbóluma. A csíksomlyói klarissza monostorban azonban nincs rács. Ehelyett a monostorépület több pontján is oratóriumokat (imaszobákat) alakítottak ki az építők. Kis fülkéket, amelyekben egy-két szék vagy zsámoly, egy-egy mohos fatönk vagy ág, bogyó, virág, meg persze feszület vagy ikon - akár a nyugati, akár a keleti kereszténység sajátos stílusát idézve -, mindmegannyi belső koncentrációra intő tárgy: a fülnek hallhatatlan beszélgetés "központozó" jelei.

Folyamatos liturgia

Mint minden szemlélődő szerzetesközösségnek, a csíksomlyói klarisszák monostorának is folyamatos a liturgikus élete. Ez elsősorban az időt megszentelő imaórák liturgiájában nyer formát: a köteles imádásban, a szó áldozatában, az Opus Dei-ben. A klarisszák zsolozsmarendje természetesen sajátos elemeket is magába foglal, alapszerkezetét tekintve azonban nyilván megegyezik a római offíciummal. Az imaórák közül három nyilvános: reggel nyolckor, délben, illetve délután ötkor bárki csatlakozhat közös imájukhoz. A dallamok, amelyeken az imákat végzik, meglehetősen kevertek, többféle hagyományt ötvözve viszont színesebb, gazdagabb világot formálnak. Csodálatba ejtő az a figyelem, ahogyan az imaórákat előkészítik. Mindig van elegendő szöveges-kottás lap, minden napszakban gondoskodnak arról, hogy akik "kívülről" jönnek, azok rögtön "bent" érezhessék magukat. A zenei tisztaság megóvása érdekében hangszeren kísérik az offícium imáit. Ez a különleges, lírai hangszer egyaránt hasonlít a cimbalomra (szerkezetileg) és a pszaltériumra (funkcionálisan), egy franciaországi bencés készítette, és a klarissza nővérek - görögösen?, franciásan? - kytharának nevezik. Zsolozsma-imádságuk meghitten őszinte, természetes és szép.

A monostorba rendszeresen jár be egyik vagy másik csíkszeredai pap, hogy hetente néhány alkalommal a közösség saját szentmisén vehessen részt, ugyanakkor azonban a nővérek esténként átmennek a kegytemplomba a ferencesek által bemutatott misékre is.

Remeteség

A monostornak van egy külön épületszárnya, amely a klarissza nővéreket felkereső, de leginkább csendes imában elmélyedni kívánó "külsők" rendelkezésére áll. A szegénység és a megosztás a klarisszák életének két - egymást nagyon kiegészítő - sajátossága. Önálló jövedelmeik nem lehetnek, adományokat viszont köszönettel fogadnak, s ezeket osztják meg egymást közt és bárkivel, aki a remeteségben néhány napon át Istennel szeretne beszélgetni. Aki erre vágyik - és szándéka komoly -, az előzetes megbeszélés alapján néhány napra beköltözhet valamelyik szobácskába a remeteségben. A megosztás azonban korántsem csak a margarin, a kenyér vagy a tea szintjén nyilvánul meg. A klarisszák elsősorban annak tudatát és lelkületét tartják fontosnak megosztani, hogy az élet egésze megtérés kell hogy legyen. A Vandoeuvre-Nancy monostor egykori apátnője, Marie-Paul nővér mondta: "Az Úr jelen van. Elég »igent« mondanunk neki, s ő mindent megtesz értünk. Így élni érte és másokért nem egy nap dolga, hanem minden nap munkája. A lényeg, hogy ne önmagunkat nézzük, s hogy megmaradjunk alázatosan a szeretetben, a minket mindig meghaladó misztérium küszöbén."

A klarisszák - amint maguk mondják - imában fogadják mindazokat, akik becsengetnek hozzájuk. Mindig van szolgálatos nővér, aki szívesen leül és együtt-imádkozik, elbeszélget a betérővel, közben pedig szembesül azzal: szíve elég alázatos és nyitott-e, befogadó-e a magatartása és emellett megmarad-e eléggé szabadnak és távolságtartónak az eseményekkel és helyzetekkel szemben.

S miként fogadják a hozzájuk jelentkezőket? "Bizonyos értelemben azt kell mondanunk, hogy nincs szükségünk arra, aki kopogtat, aki jelentkezik! Nem megvetésről van szó, hanem sokkal inkább ingyenességről. Hiszen nem munkaerőre van szükség, nem is létszám-növekedésre. S miért nagyon fontos ez az ingyenesség? Azért, hogy a születő kapcsolat igazságon alapuljon. A jelentkező ne szükségekkel, betöltendő hiányokkal, hanem egyes-egyedül az őt hívó Istennel találkozzék egy adott közösségben. S mivel a közösség az Úr megjelenésének helye kiválasztottaiban és kiválasztottai által, ezért a minket hívó Úrnak való egyre állandóbb jelenlét már a legelső pillanatoktól fogva nagyon fontos feladat, sőt küzdelem, amelyet meg kell tanulnunk s meg kell tanítanunk."