Vissza a tartalomjegyzékhez

Vissza a tartalomjegyzékhez

Robert Kagan írása elé

Februárban-márciusban A NATO falai között már olyan baljós hangok hallatszottak, mintha a fal repedezne. Úgy tűnik, bár Európának és az Egyesült Államoknak közös célja a terrorizmus megfékezése, mögöttük különféle történelmi és civilizációs érdekek hálózata húzódik meg, s ez egyértelművé teszi a fokozatos távolodást. Másfelől, mint örökké visszatérő kísértet, időközben amerikai részről újra felbukkant az “igazságos háború” botrányos motívuma, amely – nem csupán keresztény szemüveggel – józan emberek millióit irritálja egy félreérthetetlen, arrogáns világuralmi törekvés ellenében.

Aztán valóban megindult a háború, s a vértócsák és lőporfüstszag közepette az Egyesült Államok és Nagy-Britannia máris érezhetően az újjáépítés és vadonatúj iraki államvezetés üzleti részével kezdett foglalkozni. Április 9-e délutánján (ottani idő szerint háromnegyed hét körül) a CNN és a Reuters jóvoltából körbejárta a világot a képsor, amint egy amerikai gyalogos darura mászva terít szemfedőt – a hemzsegő média kedvéért persze sávos-csillagos lobogót! – Husszein szobrának fejére, mielőtt drótkötelet vetne a nyakára. A szobor ledőlt, Szaddam kizuhant a csizmájából. Újabb szimbólumtiprás esett és a médiavilág újabb hősavatása. Bagdadi lincshangulat + amerikai erő = igazságtétel.

A megnyugvásnak – akár időleges megnyugvásnak is! – persze Európa ugyancsak örül. Sőt az arab országok is jószerével mind. Csak azt kérték a szövetségesektől: szavatolják, hogy Irak Iraké marad. A 2002-es és 2003-as „preiraki” honapok, majd „posztiraki” napok mindenesetre hozzásegítettek ahhoz, hogy tiszázódjanak bizonyos nemzetközi viszonyok, elsősorban is azok az összefüggések, amelyek a konglomerálódó Európát és a világcsendőrségre egyedül alkalmas Egyesült Államokat összefűzik vagy elválasztják.

Robert Kagan e két “fél” érzékelhető távolodásnak és bizonyos “kultúrdiplomáciai” kapcsolatok szétzilálódásnak az elemzését kínálja. „Az európai csoda átadása a világ többi részének – az új európai civilizációs küldetés alapja lett. Ahogy az amerikaiak azt gondolták, hogy rátaláltak az emberi boldogság receptjére és ezt megpróbálták az egész világon elterjeszteni, úgy próbálják most az európaiak az új, az örök béke felfedezéséből fakadó küldetésüket beteljesí teni.” (…) „Ám a legtöbb európai nem látja a nagy paradoxont: azt, hogy a történelem meghaladásához vezető útjukat az Egyesült Államok kövezte ki, noha ő maga nem léphet erre az ösvényre.” (J. T.)

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Robert Kagan

Hatalom és gyengeség (1)

Ideje elfeledkezni arról a téveszméről, hogy az európaiak és az amerikaiak azonos világnézetet vallanak vagy akár csak ugyanabban a világban élnek. Ha a hatalom sorsdöntő kérdéseivel – erkölcsösségének, hatékonyságának vagy kí vánatosságának problémájával – kerülnek szembe, az európaiak és amerikaiak rögvest eltérő álláspontra helyezkednek. Európa elfordul a hatalomtól, illetve kissé más fogalmazásban, egyre inkább túllép a hatalmon egy olyan önkorlátozó világ felé, amelyet a törvények, a szabályok, a nemzetek feletti alkuk és együttműködés irányí t. Egy olyan történelem utáni békés és viszonylag jómódú mennyország felét tart, amellyel megvalósul a Kant által megálmodott „örök béke”. Az Egyesült Államok mindeközben benne ragadt a történelem mocsarában, s hatalmát egy olyan hobbesi anarchikus világban gyakorolja, amelyben a nemzetközi szerződések és szabályok megbí zhatatlanok, és ahol a valódi biztonság és a liberális rend védelme és terjesztése még mindig a katonai hatalom birtoklásának és felhasználásának a függvénye. Épp ezért a legfontosabb stratégiai és nemzetközi kérdésékben az amerikaiak úgy viselkednek, mintha a Marsról érkeztek volna, az európaiak pedig a Vénuszról, s mindeközben egyre kevesebb dologban értenek egyet, s egyre kevésbé értik meg egymást is. Ráadásul ez az állapot nem átmeneti – nem egyetlen amerikai választás vagy valamilyen katasztrofális esemény eredménye. A transzatlanti megosztottság mély, már hosszú ideje tart és nem is fog begyógyulni. Amikor az elsődleges nemzeti célok meghatározása, a fenyegetések felmérése, a kihí vások számba vétele és a kül- és biztonságpolitika végrehajtása kerül napirendre, az USA és Európa más-más úton indul el.

Európában élő amerikaiként könnyebb ezt a megosztottságot észrevenni. Az európaiak jobban érzékelik a növekvő különbségeket, talán azért, mert jobban tartanak tőlük. Az európai értelmiség csaknem egyöntetűen egyetért abban, hogy az amerikaiaknak és az európaiaknak már nincs közös „stratégiai kultúrájuk”. A legszélsőségesebb európai karikatúrák ábrázolásaiból egy olyan Amerika-kép bontakozik ki, amelyre lesújtott a „kulturális halál”, amelyet átfűt annak az erőszakos társadalomnak a háborús hangulata, amelyben mindenki fegyvert visel és a halálbüntetés a végső érv. De még az árnyaltabban gondolkodó európaiak is egyetértenek abban, hogy alapvető különbségek vannak az európai és az amerikai külpolitika között.

Az Egyesült Államok hamarabb folyamodik az erőpolitikához és Európával összehasonlí tva a diplomácia terén is türelmetlenebb. Az amerikaiak általában a világot a jó és a gonosz, a barátok és az ellenségek között zajló küzdelem szí nterének látják, mí g az európaiakban élő kép ennél árnyaltabb. Amikor egy valódi vagy lehetséges ellenféllel kerülnek szembe, az amerikaiak általában az erőpolitikát részesí tik előnyben a meggyőzéssel szemben, a büntető szankciókban látják a megoldást, s nem hisznek abban, hogy bárkit jobb belátásra lehet bí rni, azaz a korbács és a mézesmadzag közül a korbácsot választják. Az amerikaiak a külpolitikában a véglegességre törekednek: a problémák megoldását és a fenyegetések felszámolását tekintik kí vánatosnak. És természetesen az Egyesült Államok a külügyekben az unilateralizmusra törekszik. Az amerikaiak nemigen hajlanak arra, hogy a nemzetközi intézmények, például az ENSZ keretein belül cselekedjenek és más nemzetekkel még a közös célok érdekében sem szí vesen működnek együtt, szkeptikusan viszonyulnak a nemzetközi joghoz és készek arra, hogy e jog kötöttségein kí vül működjenek, ha ezt szükségesnek vagy akár csak hasznosnak is vélik.1

Az európaiak megközelí tése kifinomultabb, és nagyobb hangsúlyt fektetnek a részletekre. Másokat közvetlenebb és körmönfontabb módon próbálnak befolyásolni. Jobban elviselik a kudarcokat és türelmesebbek, ha nem adódik hamar a megoldás. Általában a problémák békés megoldását részesí tik előnyben, a tárgyalást és a diplomáciát – szemben az erő alkalmazásával. A viták rendezésénél hamarabb folyamodnak a nemzetközi joghoz, a szerződésekhez és a nemzetközi közvéleményhez. A nemzetek közötti kapcsolatok erősí tésében a kereskedelmet és gazdasági kapcsolatokat tartják elsődlegesnek. Gyakran nem annyira az eredményt, mint inkább az eredményre vezető folyamatot hangsúlyozzák, mert hisznek abban, hogy végső soron maga a folyamat is lényeggé válhat.

Sok európai és néhány amerikai meggyőződése ellenére ezek a stratégiai kulturális különbségek nem az európai és amerikai nemzeti karakter természetes eltéréseiből fakadnak. Az a békésebb stratégiai kultúra ugyanis, amelyet most az európaiak a sajátjuknak tartanak, történelmileg meglehetősen új fejlemény. Egy olyan fejlődési folyamat terméke, amely az Európát sok évszázadon át uraló, az első világháború végéig tartó és a mostanitól gyökeresen eltérő stratégiai kultúrából alakult ki. Az európai kormányok és népek, amelyek lelkesen vetették bele magukat a háború forgatagába, még az erőpolitikában hittek. Mí g a jelenlegi európai világnézet gyökerei – akárcsak magának az Európai Uniónak a gyökerei – a felvilágosodásból erednek, addig az európai nagyhatalmi politika az elmúlt háromszáz évben nem követte a filozófusok és a fiziokraták taní tásait.

Ugyanakkor az Egyesült Államokban sem újkeletű mozzanat az erő használata és az elmozdulás a nemzetközi jog felől az unilateralizmus irányába. Az amerikaiak is a felvilágosodás gyermekei, és a köztársaság korai éveiben leghűségesebb hirdetői voltak e tanoknak. A 18. és 19. századi amerikai államférfiak szólamaiban a mai európai államférfiak nézetei köszönnek vissza, hiszen ekkor még ők is a kereskedelem gyógyí rját ajánlották a nemzetközi feszültségek enyhí tésére, és a nyers erő alkalmazása helyett a nemzetközi jog és a közvélemény erejében hittek. A fiatal Amerika az észak-amerikai kontinens gyengébb népei ellen ugyanakkor nem habozott erőt alkalmazni, de amikor az európai óriásokkal került szembe, rögvest lemondott az erőről és a 18-19. századi európai birodalmak erőpolitikáját atavisztikusnak bélyegezte.

Két évszázaddal később Amerika és Európa helyet – és nézőpontot – cserélt. Ez részben annak köszönhető, hogy az elmúlt kétszáz évben, de különösen az elmúlt évtizedekben az erőegyensúly drámai módon eltolódott: amikor az Egyesült Államok gyenge volt, akkor a közvetett eszközök és a gyengeség stratégiáját hirdette, most, hogy az USA megerősödött, immár úgy viselkedik mint az erős nemzetek. Amikor az európai nagyhatalmak erejük teljében voltak, akkor az erőben és a hadi dicsőségben hittek. Mostanra azonban már a meggyengült hatalmak szemszögéből nézik a világot.

(A teljes szöveg nyomtatott lapszámunkban olvasható, folytatása a júniusi lapszámban)

Bojtár Péter fordítása

Jegyzet

1 Az egyik francia elemző szerint az “amerikai gondolkodás a nemzetközi problémák katonai, technikai és unilaterális megoldására helyezi a hangsúlyt, feltehetően akkor is, ha ez az együttműködés és a politikai rendezés kárára történik”. Lásd Gilles Andreani, The Disarray of U.S. Non-Proliferation Policy, In: Survival (1999-2000, tél).

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Az Európai Közösség Püspöki Konferenciái Bizottságának nyilatkozata az iraki válsággal kapcsolatban

„Boldogok a békességben élők” (Mt 5,9)

1. A háború idején Irak és a világ békéjéért és az igazságért imádkozunk mi, az Európai Közösség Püspöki Konferenciái Bizottságának püspökei. Emlékeztetünk rá és támogatjuk a Szentatya és saját püspöki konferenciánk e témával kapcsolatos, fontos nyilatkozatait. Kifejezzük aggodalmunkat azok iránt a népek iránt, amelyek már régen szenvednek az igazságtalanságtól és most a háborútól. Ez nem vallások közötti konfliktus, Isten nevét nem szabad felhasználni a háború és az erőszak igazolására. Kérjük valamennyi keresztényt, zsidót és muzulmánt, hogy szolidárisan működjön együtt a térség jelenlegi szenvedései befejezésének előkészítésében és a saját országaink közötti harmonikus kapcsolatok előmozdításában.

2. Üdvözöljük az EU humanitárius segítségét, melyet az iraki népnek nyújt. Ez a háború áldozatainak nyújtott segítség fontos lépés a térség igazságos rendjének kialakításához. Ennek alapján arra bátorítjuk az Európai Uniót a partnereivel a nemzetközi közösségben, hogy intenzívebben fáradozzanak azon, hogy megtalálják az izraeliek és palesztinok közötti konfliktus tartós megoldását. Amennyiben az EU ezen az úton halad tovább, akkor közös tárgyalások révén felbecsülhetetlen módon hozzájárulhat korunk békéjének és igazságosságának megteremtéséhez.

3. Ez a helyzet megerősíti a meggyőződésünket arról, hogy a világnak olyan „globális kormányzási” rendszerre van szüksége, amely meg tudja őrizni és támogatni tudja a békét és a jólétet. Ebben a rendszerben az Egyesült Nemzeteknek kell a központi szerepet játszania. Reméljük, hogy az Európai Konvent munkája egy erősebben egyesült Európát képessé tesz arra, hogy viselje a felelősséget egy ilyen rendszerben. Ehhez lényegesnek tartjuk a jó és kölcsönös tiszteleten alapuló kapcsolatokat az Európai Unió és az Amerikai Egyesült Államok között.

Aláírták az Európai Unió tagországaiból és a csatlakozásra váró országokból a COMECE-be delegált püspökök.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Tamási Zsolt

Cyprianus, Karthágó püspöke

Thascius Caecilius Cyprianus Karthágó első, vértanúhalált halt püspöke. 200 körül született Karthágóban. Életének nagyobbik részéről – amit, mint pogány rétor élt le – nem sokat tudunk. Életének keresztény szakaszát már jól ismerjük, hiszen sok dokumentum maradt fenn róla. Megtérése történetét maga mondja el az Ad Donatus című írásában. A legfontosabb adatokat tehát ez a mű szolgáltatja.1 Diakónusa, Pontius megírta életrajzát (Vita Cypriani). Jeromos De viri illustribusának 67. fejezete szintén szolgáltat életrajzi adatokat róla.2 Vértanúságáról az Acta proconsulia Cypriani számol be. Cyprianus Pontius-féle életrajza lényegében panegyricus (vagyis elbeszélő költemény), a vértanúakta viszont kétségkívül hiteles. Fontos történelmi dokumentum ezeken felül Cyprianus levelezése. Levélgyűjteménye 81 levelet tartalmaz, ezek közül 65-öt maga Cyprianus írt, a többit hozzá intézték. A levelekben tükröződik mindaz, ami Rómában és Karthágóban zajlott egy évtized alatt.

Az Úr imája

A Miatyánkról szóló magyarázatával általában ritkán szoktak foglalkozni, hiszen azt tartják, hogy e műve Tertullianus hatása alatt áll. Ez részben igaz, de mielőtt rátérnénk annak tárgyalására, milyen is volt az a kor, amelyben Cyprianus élt, vegyük szemügyre, miként “élte meg” a püspök az Úr imádságát. Ennek az imádságos lelkületnek a megértése segíthet abban, hogy jobban megértsük Cyprianus állásfoglalásait a hivatalos szervekkel szemben, illetve keresztény társai iránt. “Az imádság és elmélkedés a lélek életének ezen egészen új világa, amely a kereszténység által adatott az irodalomnak. Arra lelkesít bennünket, hogy imáinkat, elmélkedéseinket leírjuk, s irodalom tulajdonává tegyük” – olvashatjuk Károly János véleményét az imáról írt ókeresztény művekkel kapcsolatban.3 Cyprianus is hasonló meggondolástól indíttatva írta meg a Az Úr imájáról című művét 252-ben.4 A Miatyánkot tartja a legfontosabb imának, hiszen ezt csak a megkereszteltek imádkozhatják. Csak ők szólíthatják Atyának az Istent. Ezért ez az ima az eukarisztikus közösség imája.5 A De unitate Ecclesiae (Az egyház egységéről) című értekezése mutatja, mennyire áthatotta a püspököt az egyház egységének hite és féltése. Egyéb írásaiban is a jó pásztor beszél, akinek legnagyobb gondja a nyáj egysége és belső békéje. Az Úr imádságáról című könyve valóban Tertullianus hatása alatt áll6, ám minden függés ellenére többet nyújt amannál. Mestere, Tertullianus csak forrása és példaképe: mind gondolatait, mind kifejezéseit tekintve emlékeztet rá. Azonban már cím is elárulja, hogy többet ad mestere művénél: a Miatyánkot akarja a középpontba állítani. Míg ez Tertullianusnál a mű egynegyede, addig Cyprianusnál ez az uralkodó téma, hiszen húsz fejezetet szentel neki.7 A Miatyánk-magyarázat prédikáció formájába van öntve, s egyúttal a szerző írásmagyarázó művészetéből ad ízelítőt.

Cyprianus az alexandriai szellemiséghez tartozik. Minden figyelme a jelenben teljesítendő feladatokra irányul, fogalmilag rendkívül szorosan tapad a kor rómaiságának fogalmi készletéhez.8 Cyprianus szókincse nem olyan gazdag, mint a Tertullianusé, de nincs is annyi szabálytalanság nyelvezetében. A karthágói püspök mondatai mindig nyugodtan gördülnek, stílusa mindig emelkedett, valamelyest hivatalos. Kerüli a Tertullianus által oly gyakran használt “salvator” (üdvözítő) kifejezést. Annál gyakoribb viszont az előbbi származékának, a “salutaris” (üdvös) jelzőnek a használata, amely a hivatalos római dokumentumoknak is bevett kifejezése volt. A kor politikai szóhasználatából átveszi a következő kifejezéseket: salus populi, salus generis humani, securitas (biztonság), pax, concordia (egyetértés), pietas (kegyesség, kegyelet). Ezek a nyelvi kölcsönzések tették lehetővé, hogy a bibliai ihletésű gondolatokat kortársai nyelvére fordítsa, hatékonyan és érthetően fejezze ki.

Az első fejezetek (1-6.) általánosságban beszélnek az imádságról, és az Úr imádságát állítják példaképül. Ez mutatja meg, hogyan kell Istent lélekben és igazságban imádni. Bibliai példákat hoz fel a helyes imádkozó lelkületére. Az Úr imáját magyarázva minduntalan visszautal a Megváltó példájára. “ő…az imádság formáját is megadta, ő maga figyelmeztetett és tanított arra is, hogy mit kérjünk. ő, aki életre támasztott, imádkozni is megtanított… hogy amikor ezzel a könyörgéssel és imádsággal szólunk az Atyához, amelyet a Fiú tanított nekünk, könnyebben meghallgatást nyerjünk. Előre megmondta, hogy eljön az óra, amikor az Atya igaz imádói Lélekben és igazságban fogják majd imádni őt (Jn 4,23)”.

A Miatyánkot Cyprianus is compendium doctrinae coelestisnek nevezi, amely szavakban rövid ugyan, de szellemben s erőben oly terjedelmes, hogy benne mindent meg lehet találni. “Melyik imádság is lehetne szellemibb, mint az, amelyet Krisztus adott, ki a Szent Lelket is küldötte nekünk? Úgyhogy másként imádkozni, mint ahogy tanította, nem csupán tudatlanság, de vétek is, amikor ő maga jelentette ki és mondotta: Elvetitek Isten parancsait, hogy helyette a magatok hagyományát állítsátok (Mk 7,8)”. “Ha imádkozunk, minden testi és földi gondolattól távol, teljes szívből kell imádkoznunk. Hogy pedig eszünkbe jusson, hogy imádság közben csak az Úrra gondoljunk, imádság előtt így szól a pap a közösséghez: Sursum corda! [Föl a szívet! / Emeljük föl szívünket!] Mire a nép azt feleli: Habemus ad Dominum [Az Úrnál van. / Fölemeltük az Úrhoz.].”

Mielőtt rátérne a Miatyánk konkrét kéréseinek magyarázatára, további általános utasításokkal látja el olvasóját. Így fejti ki, hogy az imádkozónak a beszéde és könyörgése legyen fegyelmezett, legyen benne nyugalom és méltóság. Fontolja meg, hogy Isten színe előtt áll. Ezért mind testtartásával, mind hanghordozásával ennek megfelelően imádkozzék. Újra csak felhívja a figyelmet arra, hogy tulajdonképpen a Miatyánk szavai a legillendőbbek az imádkozó emberhez, hiszen így biztosan nem lehet elfeledkezni a tiszteletről és fegyelemről. Ezáltal elkerülhetjük, hogy imádságunk rendszerezetlen szavak összevisszasága legyen, illetve hogy kérésünk, amelyet az Úr elé tárunk, bőbeszédű fecsegésben merüljön ki.9 Ezért már a bevezető részben – mintegy tanulságul – elénk állítja a farizeus és vámos imádságának példáját.

A főrész a Miatyánk magyarázata (7-27 fejezetek). Szóról szóra magyarázza a szöveget. Már a legelső szó – “Mi Atyánk” – kapcsán rámutat a közös ima fontosságára. Kiemeli a közösség szerepét az imában. Az egység szükségességét a következőképen indokolja meg: “a béke tanítója és az egység nevelője nem akarta, hogy imánkat egyedül, különállva végezzük, hogy az imádkozó csak magáért könyörögjön… A mi imánk nyilvános és mindenkiért szól.”10 Az a tény, hogy atyának nevezhetjük az Istent, ugyanakkor kötelezettséget is ró ránk. Isten fiaiként kell viselkednünk, ellenkező esetben jogtalanság atyának szólítanunk az Istent. Ezért vigyáznunk kell, hogy cselekedeteinkkel ne tagadjuk le a Lelket. A 2., 3., és 4. kérésekhez többféle magyarázatot is ad, amelyek kissé erőltetett allegorizáló magyarázatok. A különböző fogalmakat viszont pontosan használja. Amikor azt magyarázza, hogy “Szenteltessék meg a Te neved”, rámutat, hogy nem arról van itt szó, hogy szent legyen az Isten neve, hiszen az mindenképp az, s nem is függ a mi akaratunktól. Transzcendenciáját nem befolyásolja immanens magatartásunk. A kérés lényege tehát csak az lehet, hogy közöttünk legyen szent az ő neve. Hasonlóan magyarázza a “Legyen meg a Te akaratod” kérést. Itt sem arról van szó, hogy azt kérnénk, hogy Isten megtehesse, amit akar, hanem hogy mi megtehessük azt, amit ő akar.

Cyprianus korában is meghatározó volt a dualista gondolkodási rend. Több eretnekség állítja a test és a lélek harcát, egymással való szembenállását. A dualizmus lényege volt ez, azaz, hogy a jó és a gonosz két, egymástól élesen elkülönülő világ. A jó a szellem, a gonosz pedig az anyag világa. Ez a pogány gondolat hatást gyakorolt a korai kereszténységre. A dualista eretnekségek közé tartozik a gnószticizmus. A gnósztikus tanokat fejlesztette tovább a nagy pogány világvallás alapítója, a perzsa Mani (216-277). Vallása – a manicheizmus – szerint a világnak két alapelve van, a jó és a gonosz, s mindkettőnek külön királya is van. Nemcsak legfőbb jó van, hanem legfőbb személyes rossz is. Mani magát “a próféták pecsétjének” nevezte. Az ő tanítása szerint a megváltást csak a “tudás” megszerzésével, illetve a házasságtól, a húsételtől, egyáltalán az anyagvilágtól való tartózkodás által lehet elnyerni. Szintén a dualista eretnekek sorába tartozott Markión. Kemény dualizmusa, a testgyűlöleten alapuló erkölcsi szigorúsága sok fanatikus követőt szerzett neki. Cyprianus ezekkel a tévedésekkel szemben foglal állás, amikor Miatyánk-magyarázatában az “amint a földön, úgy a mennyben is” szövegrészt azzal magyarázza, hogy Jézus itt arra tanít minket: kérjük az egységet és a békét a test és a lélek közt.

Az ellenségeinkért való imádkozás kérésénél rámutat, hogy a tanítványok a föld sója, tehát mindenki üdvösségén kell fáradozniuk. A keresztény közösség nem öncélú, részt kell hogy vállaljon a világ megmentésében. A mindennapi kenyérért való kérésben arra látja a felhívást, hogy mindig csak a napi táplálékért kell imádkozni, nem szabad aggódni a holnap miatt. Az isteni gondviselésre kell bíznunk magunkat, ennél több garanciára nincs szükség. “Amilyen mértékkel mértek, olyan mértékkel mérnek nektek is” (Mt 7,2). Ezért kérjük, hogy “bocsásd meg a mi bűneinket, amiképp mi is megbocsátunk.” Cyprianus püspöki ténykedéseinek jelentős részét képezte a bűnbocsánati kérdés rendezése. Cyprianus a sokat vitatott kérdést az irgalmasság útjára terelte, amely irgalmasság egyébként annyira jellemző volt egész püspökségére. Ez a hozzáállása mutatkozik meg a Miatyánk magyarázatában is. Cyprianus szerint a “szabadíts meg a gonosztól” kérés tulajdonképpen egy záradék az Úr imájában, amelybe belefoglaljuk, amit ebben a világban az ellenség ellenünk tehet. Végezetül Cyprianus a 28-36. fejezetekben kifejti, hogy a jó cselekedetek, az irgalmasság gyakorlása csak fokozzák az imádság erejét. Nem csak szavakkal, hanem cselekedetekkel is kell tehát imádkoznunk. Még akkor is, ha Jézus csodálatos módon tanításával egyetlen imába összefoglalta “üdvös szavakkal” valamennyi szükséges könyörgésünket. Tóbiást idézve vallja: “Jó az imádság böjttel és alamizsnával” (Tób 12,9). Gyorsan Isten elé jutnak tehát kéréseink, ha azokat cselekedeteink érdemei helyezik Isten elé. Azt is szükségesnek látja, hogy minden zavaró gondolatot száműzzön szívéből az imádkozó. Az imádságban való állhatatosságot ajánlván, Cyprianus is a Megváltó példájára utal, mint Tertullianus: “Ha az is imádkozott, aki bűn nélkül való, mennyivel inkább kell nekünk bűnösöknek imádkoznunk; és ha ő egész éjen át szünet nélkül imádkozott, mennyivel inkább kell nekünk gyakori imádságban éjeken át virrasztanunk.”11 Cyprianus számára ugyanis Krisztus magister et exemplum, mester és példa.

Az imádság idejét tekintve felidézi a szokást: a harmadik, hetedik és kilencedik órában kell imádkozni a Szentháromság iránti tiszteletből. “Úgy találjuk, hogy a hitben erős, a fogságban győzedelmes három ifjú, Dániellel együtt, imájuk végzésében betartották a három órát – a harmadikat, a hatodikat, a kilencediket –, amely tudniillik a végső időben kinyilvánult Háromság előképe. Az első órától a harmadikig ugyanis teljes hármas számot mutat; a negyediktől a hatodikig tartó ismét hármat mutat; és amikor a hetediktől beteljesedik a kilencedik, a háromszoros három óra tökéletes háromságot tesz ki”. Az imádkozók ezeket az imaórákat már rég meghatározták – szellemi értelemben. Tertullianus, az imádságról írva szintén említi e három órát. Cyprianus túllépve a hagyományos értelmezésen ezt még alátámasztja egy újabb érvrendszerrel. Így rámutat arra, hogy a tanítványokra a harmadik órában szállt le a Szentlélek, Péter a hatodik órában ment föl a tetőre prédikálni (ApCsel 10,9), s az Úr, akit a hatodik órában feszítettek keresztre, a kilencedik órában törölte el vérével bűneinket. Tanácsosnak tartja még a hajnali, az esti és az éjszakai imádkozást is. Hajnalban azért, hogy az Úr feltámadását pirkadati imádsággal ünnepeljük, alkonyatkor azért, mert mivel Krisztus az igazi Nap, akkor, – ahogy amikor a világ napja leáldozóban van, akkor kérnünk kell, hogy ismét áradjon ránk a fény – könyörögnünk kell Krisztus eljöveteléért. Az éjszakai imádság azért szükséges, mert a világosság fiai számára éjszaka is ragyog a Nap, hisz nem lehet sötétben az, akinek szívében fény ragyog. A tanítvány számára tehát nem létezik sötétség, állandóan Krisztus világosságában van. A gondolatsor már utal a szüntelen imádkozás szükségességére, s ezzel kétségbevonhatatlan adalékot szolgáltat az imaórák liturgiájának (offíciumnak) a fejlődéstörténetéhez is.

Cyprianus kora

Cyprianus 248/49-ben tért meg. Megtérését kezdettől fogva igen komolyan vette. Még katekumen volt, amikor letette a tisztasági fogadalmat; vagyona jelentős részét eladta és szétosztotta az egyház szegényei között. Ezen kívül lemondott a pogány szerzők olvasásáról, és kizárólag a Szentírás tanulmányozásának szentelte idejét. Az egykor híres rétor buzgósága nem maradt véka alá rejtett világosság: a hívők fölfigyeltek rá, és Donatus püspök hamarosan pappá szentelte. 248-ban, Donatus halála után pedig – minden tiltakozása ellenére – megválasztották a város püspökének. Mivel Karthágó akkor Észak-Afrika egyházi központja volt, Cyprianus nemcsak a város püspöke, hanem a közel százötven tagot számláló afrikai püspöki kollégium feje is lett. Az egyházatya Észak-Afrika egyik legjelentősebb városának püspöki székét akkor foglalta el, amikor a Római Birodalom gazdasági hanyatlása éreztetni kezdte hatását; amikor a hosszú béke jóléthez és biztonsághoz szoktatta az embereket, akik pogányként és keresztényként is mindent elkövettek meggazdagodásukért. Éppen ezért a karthágói egyház számos nehézséggel küzdött, amelyek megoldása a fiatal püspökre várt. Elsősorban a visszaélések megszüntetése volt sürgős feladat. A visszaélések oka az volt, hogy a végrendeletek előszeretettel neveztek meg végrehajtónak és gyámnak klerikusokat, akik azonban a gazdasági előnyök miatt nem mindig tettek eleget vállalt feladatuknak, hanem kísértésbe estek. Üzleti vállalkozásokba fogtak, és kevésbé végezték egyházi feladataikat. Ugyanakkor a keresztény szüzek a közösségek elkényeztetett tagjai lettek, akik sokszor még fogadalmat sem tettek, de már elhalmozták őket ajándékokkal és ajánlatokkal, sokszor egyes klerikusok házukba gyűjtötték őket, vagy pedig hozzájuk költözve egy fedél alatt éltek velük.

A Római Birodalom helyzete

Cyprianus korában a féktelen anarchia évei teltek a Római Birodalomban. A szégyen és katasztrófa ideje ez. 248 és 268 közt nem létezett olyan provincia, amelyet nem támadtak volna meg a barbárok.12 Katonai államcsínyek követték egymást sűrű egymásutánban. A Kr. u. 3. század viharos időszak a Római Birodalomban. A légiók választják a császárokat. Így kerül hatalomra Pescennius Niger, Clodius Albinus, majd pedig Septimus Severus. Ez utóbbi 18 éven át próbált rendet teremteni az adminisztrációban és a katonaságon belül, de nem sok sikerrel. Utóda Caracalla volt, akinek hírhedt kegyetlenkedései már jól jelzik azt az állapotot, ahová a birodalom süllyedt. Nem is tűrték sokáig uralmát, s – mivel a gyilkosság, még a császárgyilkosság sem jelentett gondot – Macrinus meg is ölte. A trónt természetesen magának akarta, de egy szíriai összeesküvés, amelyet Iulia Moesa, a híres Iulia Domna testvére vezetett, Avius Bassianust juttatta hatalomra. Négy év múlva nyakára követ kötve vetették őt is a Tiberisbe. Maximinus tört ekkor a hatalomra, de Afrika ellenjelöltet állított a 80 éves I. Gordianusban, aki viszont fiát akarta a hatalmon látni. Végül III. Gordianusnak szerezték meg a császári bíbort. őt az Eufrátesz mellett gyilkolták meg. Utóda, Decius (249-251) harcban esett el.13

Üldözések

A Római Birodalom – a fentiek fényében meglepő módon mégis – jogállam volt. Tehát a keresztényüldözés is “jogos” volt. A jogalap vagy külön törvénykezés által jött létre, vagy pedig religio illicitaként folytatták az üldözést. A kereszténység ellen éppen az igazi császárok kellett hogy kezdeményezzék az üldözést, hiszen ez volt az a vallás, amelynek univerzális igényei voltak, s nem tolerálta a hivatalos császárkultuszt.14 A jogalap kérdése még nem eldöntött. Tertullianus szerint ezt teljesen hiányzott. Az azonban tény, hogy Decius törvényei mindenképp jogalapra állították a keresztények üldözését. Decius vallási alapon akarta megreformálni a Birodalmat, s e törekvését a keresztények veszélyeztették. 250-ben vette kezdetét a gót invázió. Ekkor Decius a Dunához vonult seregével, felvenni a harcot (egyébként ez az első alkalom, hogy a történelem feljegyzi a gótok nevét). A harcok közben Decius azon töpreng, vajon milyen okok vezettek a hanyatláshoz. Arra a meglátásra jut, hogy a régi szokásokat, hagyományokat kell feleleveníteni, vissza kell állítani a törvények hatalmát. Az egész elképzelés azonban nem fog működni, mert a társadalom már annyira züllött, hogy nem tud tisztelni senkit és semmilyen tisztséget sem.

A római társadalomról maga Cyprianus fest élethű képet, az Ad Donatus című művében. “Gladiátorjátékokat rendeznek, hogy vérrel oltsák a kegyetlen szemek szomját… Ember az ember gyönyörködtetésére öl, ez tudomány, ez gyakorlat, ez művészet dolga! A gonosztettet nemcsak megtűrik, még tanítják is… Az ölés tudomány, hogy ügyesen gyilkoljon, dicsőség az, hogy öl… Noha tizenkét táblára van vésve a törvény, bronzba öntve közszemlére ki vannak állítva a jogok, mégis ott bűnöznek, ahol a törvény van, a jog honos, az ártatlanság ott sem marad meg, ahol azt védik”.15 Nehezebb volt változtatnia tehát Deciusnak a római társadalmon, mintsem legyőzni a gótokat.16 Ettől függetlenül Decius – tervének szerves részeként – 250-ben kiadta az üldözési rendeletét. Ez a keresztényüldözések harmadik szakaszának kezdetét jelentette, amely 250 és 311 között tartott. Ediktuma áldozatbemutatási kötelezettséget írt elő (a járvány elhárítása érdekében). Aki ezt megtagadja, azt “az istenek haragjának felkelőiként és a szerencsétlenség okozóiként” ítélték halálra. A rendelet értelmében a keresztényekre kiszabható büntetés lehetett halál, száműzetés, vagyonelkobzás. A római hatóságok mindenkinek elegendő időt adtak arra, hogy lehetősége legyen bemutatni az áldozatot. Akik bemutatták, azok erről igazolást (libelli) kaptak.17 A nagyszámú hittagadás oka az volt, hogy mindaddig nyugodt volt a hangulat, s az emberek el voltak szokva a veszélyezettségtől. Karthágó pogányai az oroszlánok elé kívánták Cyprianust.18 Ekkor Cyprianus elrejtőzött, és menedékhelyéről irányította egyházát. Meg volt ugyanis győződve, hogy ha az üldözésnek áldozatul esik, akkor cserbenhagyná egyházát, tehát a hitért való kiállással többet ártana, mint használna. Ennek ellenére menekülése sokat ártott tekintélyének.19 A menekülés híre Rómába is eljutott, ahol széküresedés miatt Novatianus volt ekkoriban hatalmon, s levelében kifejezte rosszallását Cyprianus tette miatt. Ez még jobban aláásta a püspök tekintélyét. Az észak-afrikai kereszténység ugyanis rendkívül merev volt. Ideális kereszténynek a vértanút tekintették. A vezetők hajlamosak voltak olyan tisztának tekinteni a híveket, mintha a közösség nem megváltott bűnösökből tevődött volna össze. Egyebek mellett ezt is az ismétlődő megoszlások okaként kell számba vennünk. Két szentírási hely van, amire hivatkoztak ezzel kapcsolatban: “Mikor pedig egyik városban üldöznek, meneküljetek a másikba” (Mt 10,3); “Miattam majd helytartók és királyok elé hurcolnak, hogy tanúságot tegyetek előttük és a pogányok előtt. Mikor bíróság elé állítanak, ne töprengjetek, hogy és mit mondjatok. Abban az órában nem ti beszéltek, hanem Atyátok Lelke szól belőletek” (Mt 10,18-20; v.ö. Mk 13,11 és Lk 12,11).

Az egyháznak minden üldözési hullámot követően szembe kellett néznie azzal a kérdéssel, mi történjék azokkal, akik az üldözés nyomása alatt “megtértek”, de utána megbánták bűneiket. A keresztség után elkövetett bűnökkel volt a gond. Ezek különleges elbírálást igényeltek. Az egyházi vezetők egy része szerint olyan súlyos bűnökre, mint a bálványimádás, nincs bocsánat a földön – mások viszont lehetségesnek tartották.20

Az üldözések során szétzilált karthágói egyházban a püspök távollétében szinte magától fordult a figyelem a confessorok – hitvallók – felé. Az üldözések alatt megkínzott, megcsonkított hitvallók nagy tekintélynek örvendtek. A Szentlélek eszközének tekintették őket.21 Ezért a nép nekik tulajdonította a bűnbocsátó hatalmat is. Az üldözések után a bukottak ismét kérték a visszavételüket az egyházba. A hitvallók ajánlólevelet adtak a bukottaknak, amellyel visszavételüket kérheték az egyházba. A bukottak (lapsi) nem alkottak egységes csoportot. Voltak, akik az üldözés megkezdése előtt már siettek bemutatni az áldozatot, hogy megmeneküljenek a zaklatásoktól. Az ő esetük szigorú elbírálás alá esett. Mások kiálltak a próbatételre, de a kínzások hatására megtörtek. Ugyanakkor voltak a libellaticik, akik megvesztegetéssel szereztek igazolást. Ezek mindegyike a cofessorok közbenjárására remélte az egyházba való visszavételt – tehát nem a püspöktől. Így Cyprianus mindkét csoporttal szembekerült. A hitvallók elnéző bánásmódot hirdettek azoknak a “bukott keresztényeknek”, akik az üldözésekkor megtagadták hitüket. 251-ben Cyprianus visszatért, s ugyanebben az évben a karthágói püspökök tanácsa úgy határozott, hogy csak szigorú feltételek mellett lehet visszafogadni a bukottakat.22 A vitatott kérdésekben szinte évenként zsinatot tartottak az észak-afrikai püspökök Karthágóban, mert nem volt egységes bűnbánati fegyelem, amelyet alkalmazhattak volna, s ilyen súlyos üldözés sem volt még eddig. Ilyen körülmények közt írja meg Cyprianus a De lapsis című művét, amelyben valószínűleg zsinati határozatokat foglalt össze. Ebben kétségbe vonta, hogy a hitvallók bűnbocsátó hatalommal rendelkeznének.23

251-ben a püspök helyzete javult, s ekkortól azt tanítja, hogy akik az üldözésekkor elbuktak, s bemutatták az előírt áldozatokat, hosszabb bűnbánatot kell hogy tartsanak. Külön csoportba sorolja azokat, akik megvesztegetéssel megszerezték a hatósági igazolást az áldozatbemutatásról, amely mentesítette őket a nyílt hittagadástól. Ismét más csoportként kezeli azokat, akik a kínzás alatt egy ideig kitartottak, de később megtörtek. Ennek az lett a látszata, hogy Cyprianus túl enyhén bánik a bukottakkal és túl szigorúan a hitvalókkal.

A bukottak mindenképp nagy gondot jelentettek. Novatianus ellenpápa azt tartotta, hogy az egyháznak nincs hatalma olyan bűnök megbocsátására, mint a hittagadás, házasságtörés, gyilkosság. A novacianisták rendkívül szigorúak voltak, gyakorlatilag senkit sem engedtek visszafogadni. Rómában közben Cornelius lett a pápa. Vele szemben szervezkedett Novatianus ellenzéke. Cyprianus nehéz helyzetbe került, mert mind Novatianus, mind Cornelius elismerésére várt. Cornelius mellett döntött. Cyprianus korábban a szigorúbb nézetet képviselte, de a változások során Cornelius pápa elismerése mellett döntött, aki kevésbé szigorú állásponton volt a bukottakkal szemben.24 Novatianust a római zsinat (251) kiközösítette, s a 252 májusában tartott karthágói zsinat elrendelte a bukottak visszavételét az egyházba – a bukott klerikusok kivételével.

Cyprianus alig egy évtizedes püspökségét végigkísérték a csapások. Sorozatban tartottak zsinatokat, főleg a gyerekkeresztségről és a libellatici püspökök kérdésében. Közben a keresztényellenes érzelmek is növekedtek, főleg a 252-254-es pestisjárvány hatására. Ekkor Cyprianus megszervezte a betegellátást, amivel a pogány kortársak elismerését is kivívta. Ám újra elhangzik a vád: a keresztények istentelensége az oka a csapásoknak. A keresztények számára a legnagyobb veszélyt a csőcselék jelentette, amely könnyen manipulálható volt és mindenféle rágalmakkal illette a keresztényeket. Nekik rótták fel a természeti katasztrófákat. Az újra kitörő üldözésnek lett áldozata Cornelius pápa is. Utóda István pápa (254-256) volt, akivel Cyprianus elszánt vitát folytatott arról, hogy felvehető-e a keresztség a “katolikus” egyházon kívül. 255-ben vetette fel a kérdést Cyprianus: milyen feltételek mellett vehetők vissza a novicianisták az egyházba. Az afrikai zsinatok szerint újra kellene keresztelni őket. A pápa (István) szerint viszont erre nincs szükség. Ezzel kezdődött a vita a pápa és Cyprianus közt. Istvánnal ellentétben a karthágói püspök azt követelte, hogy újra kereszteljék meg azokat, akik korábban valamely szakadár egyházban kapták meg a keresztséget. A pápa heves vitába keveredett Cyprianusal az eretnekek által kiszolgáltatott keresztség érvényességét illetően. Cyprianus Tertullianus nézeteit vallja: Hogyan adhatja a Szent Lélek ajándékait, akiknek azok nincsenek meg. Cyprianus az eretnekkeresztséget azért is veti el, mert ebben a kérdésben is fontosnak tartja a püspökök egyetértését.25 István pápával folyó vitájában mindig különválasztötta a leöntés és a kézfeltétel mozzanatait. István pápa érvényesnek ismerte el az eretnekek által kiszolgáltatott keresztséget, tagadta, hogy a visszatérő szakadárokat újra kéne keresztelni. A pápa nézetét arra építette, hogy a keresztség nem függ a kiszolgáltató hitétől, mert a szentség nem az egyháztól, hanem magától Krisztustól ered. A vitának a 257-ben kitört üldözés vetett véget, amikor is a pápa vértanú lett, s utóda II. Szixtusz elnézte az afrikai gyakorlatot.

Decius utóda, Gallus (251-253) idejében is érvényben voltak a keresztényüldöző törvények, de nem vették őket egészen komolyan. Valerianus (253-260) uralkodásának utolsó évtizedeiben azonban újra fellángolt még a kegyetlen hajsza. Ez alkalommal az egyház vezetőit szemelték ki. Az ekkor kitört üldözés áldozata lett Cyprianus is, akit a száműzetésből visszahívott Galerius Maximus, kihallgatta, majd halálra ítélte. 258. szeptember 14-én fejezték le.

Cyprianus százada a kor minden borzalmával és intrikájával együtt a kereszténység gyors terjedésének kora is. A század még ismert egy nagy keresztényüldözést, amelyről röviden szólnunk kell. Diocletianus (Gaius Aurelius Valerius Diocletianus, uralkodott Kr.u. 284–305) és Maximianus (uralkodott Kr.u. 285–305) császárok együtt kormányoztak. Diocletianus 303-ban fogott dühödt keresztényüldözésbe. Keresztényüldözői rendeleteit ekkor adta ki.26 Diocletianus alatt négy keresztényellenes dekrétum látott napvilágot, amelyeket különleges kegyetlenséggel végre is hajtottak. Ezek a rendeletek előírták a keresztény templomok lerombolását, a keresztény könyvek elkobzását, a keresztény hivatalnokok elbocsátását, illetve hogy minden keresztény mutasson be áldozatot a pogány isteneknek. A templomokat lerombolták, a keresztény iratokat elkobozták és elégették, a keresztényeket pedig üldözték, bebörtönözték, megkínozták, megölték. Az üldözések következtében rengetegen szenvedtek mártírhalált. Az üldözések 313-ig folytatódtak, amikor Constantinus császár (Nagy Konstantin) rendelettel vetett véget azoknak és biztosított vallásszabadságot a birodalom népeinek.

Jegyzetek

1 Bertold, Altaner, Ókeresztény irodalomtörténet (Patrológia). Budapest 1947. 104.

2 Adamik Tamás, Római irodalom a késő császárkorban. Budapest 1996. 103.

3 Károly János, Az ős keresztény irodalom monográphiája, I. kötet. Budapest 1888. 251.

4 Bota, Ioan M., Patrologie. Cluj 1997. 65.

5 Vanyó László, Az ókeresztény egyház irodalma, I. kötet. Az első három század, Hódmezővásárhely 1997. 393-394.

6 Coma, Ioan G., Patrologie, Sfânta mănăstire Dervent 1999. 62.; Nicolae Corneanu, Patristica mirabilia. Pagini din literatura primelor veacuri crestine. Bucuresti 2001. 218.

7 Szabó Flóris O.S.B. (szerk.), “Így imádkozzatok!” Egyházatyák tanításai az imádságról és az Úr imádságáról. Pannonhalma 1999. 9-10.

8 Vanyó László, Az Ókeresztény írók, XV. kötet, Szent Cyprianus művei. Budapest 1999. 21.

9 Vanyó, Szent Cyprianus művei. 349.

10 Marton József, Patrológia. Gyulafehérvár 1994. 58.

11 Alzog, i. m., 271.

12 Gibbon, Edward, Istoria declinului si prăbusirii imperiului roman, volumul I., (Decline and Fall of the Roman Empire). Bucuresti 1976. 172.

13 Bloch, Raymond – Cousin, Jean, Roma si destinul ei, volumul II. Bucuresti 1985. 25-26.

14 Franzen, August, Kis egyháztörténet. Szeged 1998. 60.

15 Vanyó, i. m., 272., 275.

16 Gibbon, i. m.,148-178.

17 A kereszténység története, (The History of Christianity). Budapest 1996. 88.

18 Steide, Basilius O.S.B., Des Bischofs Cyprian von Karthago. Hirtenschreiben aus der Zeit der Bedröngnis. Frieburg 1940. 2.

19 Vanyó László, Az ókeresztény egyház irodalma. I. kötet, Az első három század. Hódmezővásárhely 1997. 389.

20 Uo., 90.

21 “Amikor elvezetnek és átadnak a bíróságnak titeket, ne aggodjatok, hogy mit mondjatok, hanem azt mondjátok, ami abban az órában adatik nektek. Hisz nem ti fogtok beszélni, hanem a Szent Lélek” (Mk 13,11).

22 A kereszténység története, 93.

23 Vanyó, Az ókeresztény egyház irodalma, 389.

24 Vanyó, Az ókeresztény egyház irodalma, 391.

25 Dolhai Lajos, Az ókeresztény egyház liturgiája. A liturgia fejlődése az egyházatyák írásainak tükrében. Budapest 2001. 62.

26 Cameron, Averil, Il tardo imperio romano. Bologna 1995. 61.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Tamási Csilla

Tatárjárás Magyarországon

A tatárjárásról sokszor és sokat írtak, hiszen az 1241-1242-es pusztítás-pusztulás meghatározó jelentőségű volt a magyar államiság szempontjából. A tatár támadás olyan időpontban érte az országot, amikor a királyi várispánsági szervezet már felbomlóban volt, viszont a kialakulóban levő magánhadseregek még nem voltak kellően erősek. Az az ellentét, amely a királyi birtokok visszavételét szorgalmazó Béla, illetve a királyi birtokok mind nagyobb részét megszerezni akaró urak között feszült, 1241-ben abban csapódott le, hogy számos előkelő egyenesen az uralkodó vereségét óhajtotta. A Muhi-kudarcban tehát Magyarország politikai és társadalmi válsághelyzete is tükröződött.1 A tatárjárás bebizonyította, hogy változásokra van szükség, s szerencsére IV. Béla ezeket a változásokat kezdeményezni is tudta.

Miért került sor a tatárjárásra? Miért nem tudta a magyarság megvédeni országát a pusztítástól? Milyen hatásai voltak ennek a fontos eseménynek? Egy sor olyan kérdés, amelyekre a történészek manapság is buzgón keresik a választ. Az alábbiakban megkísárelmük összefoglalni azt, amit történészeink erről az “eseménysorozatról” írtak.

A mongol birodalom

A mongolok – akárcsak bármelyik sztyeppei nép – egy erőskezű uralkodónak köszönheti, hogy hatalomra tett szert. Ez az erőskezű vezető fogta egybe a nemzetségeket egy törzsbe, majd hódításokkal birodalommá fejlesztette “államát”. Dzsingisz (Csingisz) kán a merkit mongolok legyőzése után vette fel ezt az utólag hírhedtté vált nevét. Addig Temüdzsin nemzetségfőként volt ismert. Az általánosan elterjedt nézettel ellentétben nem volt tatár, hanem mongol. ő volt az, aki 1198-ban a kínaiak hívására leverte a tatárokat. Ezt követően a többi mongol népfaj fölött aratott győzelmet. Így került sor 1199-ben a najmanok leverésére, 1201-ben a mongol koalíció legyőzésére, 1202-ben újra csak a tatárok felett aratott győzelmet, majd pedig a kereit szövetség legyőzése után (1203) a mongol nagygyűlés – a kuriltáj – 1206-ban az összes mongolok kánjává választotta.2

Dzsingisz, miután megszerezte a főhatalmat a mongolok körében, megkezdte hódításait.3 Birodalmának növelése közben megtámadja a kunokat is, akik a Fekete-tenger északi partvidékét szállták meg. A megtámadott kunok a Dnyeperig húzódtak vissza. Fejedelmük, Kötöny, a halicsi fejedelemtől kért segítséget. Az így létrejövő orosz-kun szövetséget a tatárok 1223. május 31-én zúzták szét. Ezt követően azonban törés következett be a tatár terjeszkedésben. Meghalt ugyanis Dzsingisz kán, útódául a mongol kuriltáj – a Kerülen folyó szigetén összegyűlve4 – Ögödejt választotta. Ögödej viszont a nyugati részek urává a magyarok számára gyászos emlékű Batu kánt tette meg.

A tatárokról szólva fontos kitérni arra, hogy a kortárs európaiak miként vettek tudomást erről a keleten létrejött nagyhatalomról. Európa számára ekkor nagyon fontos volt a keresztes hadjárat a muzulmánok ellen. Dzsingisz, hódításai során megverte az iráni és afganisztáni mohamedánokat – keletről támadva rájuk. A keresztesek azt hitték, közös célért harcolnak, ezért nevezték el Dzsingiszt Dávidnak, a legendás János pap utódjának. Úgy gondolták ugyanis, hogy a Szentföldet jön felszabadítani. Az “örömhírt” körlevelekben tudatták a püspökökkel. Hamarosan azonban kiábrándító híreket hallottak. 1223-ban Európa megtudta, hogy “Dávid” katonái a megkeresztelt kun vezetőket is megölték. Ekkortól találkozunk a “Tartarosz ördögei” elnevezéssel is. A kereszteseknek tehát el kellett fogadniuk, hogy a tatárok nem a Szentföld felszabadításának magasztos eszméjéért harcolnak. Ezt erősíti meg Ruszudani grúz grófnő beszámolója is 1224-ből.5 Itt a grófnő leírja, hogy a tatárok – kihasználva, hogy kereszteseknek hiszik őket – a hadsereg előtt egy nagy keresztet vittek, megtévesztve ezzel a keresztény grúzokat. A sikeres csel után negyvenkét püspököt öltek meg.

A mongol veszély

A tatároktól vereséget szenvedett kunok a magyarok oltalmát kérték. Még a kereszténységet is hajlandók voltak elfogadni ennek érdekében. Így került sor 1227-ben a Dnyepertől nyugatra élő kunok megkeresztelésére és a milkói püspökség felállítására. Béla király tervei azonban még ennél is merészebbek voltak. Elhatározta, hogy a kereszténységet a Dnyeperen túl, vagyis keleten is terjeszteni fogja. Az őshazában élő magyaroknak – az ősgesztából tudtak róluk – juttatott volna ebben a térítésben szerepet. Így indult útnak Ottó barát 1232-ben, majd az általa készített beszámoló információinak felhasználásával Julianus is 1235-ben – felkeresni az őshazában maradt magyarokat. Útja sikeresnek mondható, hiszen megtalálta a magyarokat, figyelmét azonban mégis inkább a tatár veszély kötötte le.6 Megtudta, hogy a tatárok készen állnak Európa megtámadására. Azonnal hazasietett tehát, 1236. december 27-én érkezve meg Magyarországra. 1237-ben készítette el beszámolóját, amelyből Európa számára nyilvánvalóvá lett a veszély. A jelentés szerint a tatárok elsősorban Németország ellen készülnének.7 A pápa azonnal Rómába rendelte Julianust részletes beszámolóra. Julianus, miután eleget tett ennek, még abban az évben visszaindult az őshaza felé. Most már nem a térítés volt a célja, hanem a tatár veszély feltárása. Sikerült is megszereznie egy tatár levelet, amelyet Kerman városában lefordíttatott. Ebből pontos értesüléseket szerzett a tatárok tervéről, vagyis arról, hogy céljuk Magyarország, majd Róma elfoglalása.

Nyugat felé indulva a tatárok először az oroszokat támadják meg. Ezt követően megverik a kunokat is. Kötöny, kun vezér 1238-ban bebocsátást kér Magyarországra. IV. Béla 1239-ben eleget tesz kérésének8, s főembereinek meghallgatása nélkül befogadja őket. Mint kitűnő könnyűlovasokat, szívesen fogadja őket, hiszen számít a tatárok támadására. A kunok a Duna-Tisza közé és a Tiszántúlra telepednek le.9

Tatárjárás Magyarországon

IV. Béla látva a veszély közeliségét, toborozni kezdte seregét. A magyarok mellett a kunokat is harcba szólította. Ám a magyarok (a kunok befogadása után) hirtelen sérelmesnek tartották a kunok jelenlétét. “Amikor pedig a kunok királya… kóborolni kezdett Magyarországon,… súlyos károkat okoztak a magyaroknak legelőkben, vetésekben, kertekben, gyümölcsösökben, szőlőkben és egyéb javaikban… undorító módon földre teperték a szegény emberek hajadon leányait… Ha egy kun okozott kárt egy magyarnak, a magyarnak nem szolgáltattak igazságot”.10 A feszültség tovább erősödött, a magyarok hovatovább azt híresztelték, hogy a kunok a tatárok szálláscsinálói. Így nem volt megoldható az egységes magyar-kun hadsereg felállítása. Még mielőtt tisztázni lehetett volna a vitás kérdéseket, s még mielőtt a királyi had összeállhatott volna, a tatárok megérkeztek Magyarország határához.

A tatárok támadása három irányból történt. Az északi szárny Lengyelország felé indult. Ezt a sereget Orda és Bajdár vezette. A balszárny Kádán vezetése alatt állt, míg a fősereget maga Batu kán vezette.11 Az Orosz kapu (a Vereckei-hágó) védelmére küldött Tomaj Dénes nádor 1241. március 12-én csatába bocsátkozott a tatárokkal, de vereséget szenvedett. Megnyílt tehát az út a tatár hadak előtt a Kárpát-medence belsejébe. IV. Béla március 15-én értesült Dénes nádor vereségéről. Azonnal Pestre sietett összetoborozni a sereget. Amíg azonban a seregeket és a Babenberg Frigyestől kért és megígért segítség megérkezését várta, a tatár előörsök már március 15-én félnapi járóföldre voltak Pesttől. Március 17-én elfoglalták és kirabolták Vácot, majd pedig ugyanezen a napon szinte teljesen megsemmisítették Ugrin kalocsai érsek seregét. Csekély kíséretével megjelent a magyarok pesti táborában Frigyes osztrák herceg, aki harcba kezdett a Pest környékén portyázó tatárokkal. Hirtelen jött népszerűségét azonban a kunok elleni izgatásra használta ki. Nem volt nehéz dolga, mert Vác kirablása után a magyarok a kunokat vádolták kémkedéssel, erőteljesebben, mint eddig. Ennek köszönhetően meglincselték Kötönyt és családját. Kötöny meggyilkolása után a kunokkal szemben egyébként is ellenséges érzületű magyarok a kunok ellen pogromokat kezdtek, mire azok kiváltak a magyar katonai táborból, dél felé vonultukban pusztítva Magyarország településeit – majd a Szerémségen át kivonultak az országból. A kunokkal egy időben Frigyes is elhagyta a pesti tábort. Így aztán IV. Bélának önerejére támaszkodva kellett megküzdeni a tatárokkal.

A magyar sereg – amelyhez még nem csatlakozott valamennyi katonai erő – lassan kelet felé indult. Közben a tatárok Egert is elfoglalták és feldúlták. Ekkor a tatár előörs vezetője, Sibán még kissé aggódva figyelte a magyar sereg mozgását, hiszen Magyarország területén a három szárnyból álló tatár seregnek csak a Batu vezette főszárnya tartózkodott (a jobbszárny ugyanis Lengyelországban, a balszárny pedig még csak Moldvában járt). A tatár elősereg a Sajó mögé húzódott vissza, a magyar sereg a Sajó jobb oldalát foglalta el. Szerencsétlen volt a magyar tábor elhelyezkedése: a magyarok sík terepen voltak, a tatárok pedig kisebb magaslatról szemmel tarthatták őket. Ráadásul nagyon szorosan tömörült a szekerek által közrefogott magyar tábor, a sátrak feszítőkötelei szinte lehetetlenné tették a belső közlekedést.

1241. április 10-éről 11-ére virradó éjszaka Sibán előörse megkezdte az átkelést a folyó jobb oldalára, de Kálmán szlavón herceg és Ugrin kalocsai érsek csapata megakadályozta partraszállásukat. A magyarok nagy része ezzel megnyertnek tekintette az ütközetet. Éjszaka azonban a tatárok megkezdték a Sajó nyugati partjának elözönlését. A kora reggeli órákra Batu és Szübeetej gyűrűje bezárult a magyarok körül, s elkezdték a magyar tábor nyilazását. Igazi csatáról már szó sem lehetett. A magyarok legfeljebb menekülésre gondolhattak.12 Béla királyt sikerült kimenteni a tatár gyűrűből, aki Észak-Magyarországon át Pozsonyba menekült. A szentistváni állam 250 éves fennállása során legsúlyosabb vereségét szenvedte el Muhinál, és kénytelen volt eltűrni, hogy az ellenség az ország csaknem egész területét birtokba vegye.

Muhi után megnyílt az út Pest felé, amelyet a tatárok három nap alatt el is foglaltak. Béla király közben Frigyes hívására Hainburgba ment, ahol azonban a herceg megzsarolta. Közben a tatár sereg bal- és jobbszárnya is behatolt Magyarországra. A balszárny Kádán vezetésével 1241. március 31-én kezdett hozzá Erdély elfoglalásához. A déli szárnnyal Csanádnál egyesültek. Ezt követően portyázások egész sora következett. Béla király Zágrábból közben kétségbeesett erőfeszítéseket tett, hogy az európai hatalmakat Magyarország megsegítésére bírja. Végső elkeseredésében Magyarországot hűbérként ajánlotta fel II. Frigyes császárnak, ha segítséget kap tőle. Közben a tatárok az elfoglalt országrészekben jószerével berendezkedtek. Az ország a megszállók prédájává vált.13 A megszerzett királyi pecsét segítségével hamisítottak leveleket, amelyekkel előcsalták a bujkáló magyarokat. A visszatért lakosok révén újra benépesültek a falvak. Ezek élére a tatárok elöljárói kerültek. A lábon álló gabonát betakarítatták, s ezzel teletek át Magyarországon.14

A Dunántúl elfoglalása volt a következő lépés. 1242 januárjának közepén keltek át a tatárok a befagyott Dunán. Pestről kiindulva előbb a túlparti Budát égették fel, majd Esztergom városát foglalták el. Székesfehérvárnak csak a külvárosát dúlhatták fel, maga a város nem került a kezükre. Ugyanakkor megkísérelték elfogni Béla királyt. Egyrészt megtorlásul, mert befogadta a kunokat15, másrészt mert – korabeli felfogás szerint – amíg a királyt el nem fogják, nem birtokolhatják igazán az országot. Kádán eredt a nyomába, egészen Trauig üldözve a királyt. Ekkor azonban a tatárok váratlanul, de tervszerűen és összehangoltan kivonultak Magyarországról. Közben ugyanis meghalt Ögödej. Batunak a trónutódlásban döntő szava volt, ezért a visszavonulás és Magyarország elhagyása mellett döntött. A gyors távozás oka azonban nemcsak ebben keresendő. Része lehetett benne annak is, hogy sajátos hadviselésüknek megfelelően az elfoglalásra kiszemelt országot először megfélemlítették, s csak a második katonai akció során kebelezték be a már megtört országot. Ez a második támadás azonban nem következett be. Ennek ellenére IV. Béla uralkodásának további éveire rányomta bélyegét az újabb támadás esetére való hatékony felkészülés.16

A tatárjárásról szóló értékelések két véglet közt helyezhetők el. Az egyik vélemény szerint nagy, szinte teljes volt a pusztulás, míg mások szerint szinte jelentéktelenek voltak következményei. Nyilvánvalóan a két véglet közt kell keresnünk a valós értékelést. A tatárjárás elsődleges áldozatai természetesen a harcban elesettek voltak. Ugyanakkor azonban nagyon jelentős volt az az éhínség, amely a tatárjárást követte. A pozsonyi és a szepesszombati krónika szerint többen haltak éhen a tatárjárás után, mint ahányan a harcokban elhullottak. 1241-ben ugyanis nem volt aratás (illetve a learatott termést a tatárok vették birtokba), 1242 tavaszán meg elmaradt a vetés. 1243-ban sáskajárás is sújtotta Magyarországot. Ugyanakkor marhavész is felütötte a fejét. Régészeti leletek alapján bizonyítható, hogy ekkor pusztult el a régi marhafajta, s jelent meg a kunok által behozott – a későbbiekben “magyarnak” nevezett – fehér-szürke marha. Járvány sújtotta az életben maradt lakosságot, fertőző betegségek tizedelték az életben maradottakat. A nélkülözésektől legyengült nők többnyire meddők maradtak, így kevés gyerek született ebben az időszakban.

Tévedés volna azt hinni, hogy egész Magyarország egyformán szenvedte meg a pusztító tatárjárást. Az ország különböző részein eltérőek a pusztulás arányai. A legrosszabb természetesen ott volt a helyzet, ahol a hadak felvonultak. Itt falvak egész sora pusztult el. Ezeknek emlékét őrzik a “-telek” és “-egyháza” összetételű helynevek. A helyzet a hegyvidéken volt a legjobb, amely ekkor még csak gyéren lakott.

A tatárjárás következményei közt kell számon tartanunk az ország újratelepítését is. A földesurak ekkor kezdik el a Kárpátokon túlról a betelepítést. Ugyanakkor fontos az a program, amelyet IV. Béla hirdet meg a kővárak építésével kapcsolatban. A tatárjárást követő tevékenysége miatt méltán nevezte el az utókor “második államalapítónak”.

Jegyzetek

1 Kristó Gyula, Magyarország története 895-1301. Budapest 1998. 228.

2 Katona Tamás (szerk.), A tatárjárás emlékezete. Budapest 1981. 8.

3 A dolgozat további részében az általánosan használt “tatár” elnevezést fogjuk használni a mongol helyett.

4 A mongolok titkos története, In: Katona, i. m. 43.

5 Az örmények története (Kirakosz Gandzakuci), In: Katona, i. m. 69.

6 Engel Pál, Magyarok Európában I. Beilleszkedés Európába, a kezdetektől 1440-ig. Budapest 1990. 222.

7 Jelentés Julianus barát első útjáról (“Nagy Magyarország dolgáról, melyet Riccardus fráter szerzett IX. Gergely idejében”), In: Katona, i. m. 99.

8 Varga Domokos, Emlékezzünk eleinkről. A magyarság rövid története. Budapest 1996. 49.

9 Lászlóffy Csaba – Varga Domokos, A magyarság rövid története (A kezdetektől 1526-ig). Kolozsvár 1997. 42.

10 Rogerius Siralmas Éneke, In: Bertényi Iván (szerk.), Magyar történeti szöveggyűjtemény. 1000-1526. Budapest 2000. 183.

11 Bertényi Iván – Gyapay Gábor, Magyarország rövid története. Budapest 1992. 89.

12 Kristó, i. m. 228.

13 Lászlóffy – Varga, i. m. 43.

14 Bertényi – Gyapay, i. m. 90.

15 Katona, i. m. 19.

16 Kristó, i. m. 231.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Ferenczi Sándor

Felekezeti oktatás Korondon

Magyarországon a kereszténység felvételével egyidőben vette kezdetét az oktatás is. Szent István királyról tudjuk, hogy már fiatal korában elsajátította a grammatika tudományát, vagyis megtanult latinul írni és olvasni. Ez akkoriban kivételes, feljegyzésre méltó eseménynek számított. A középkorban ugyanis az írás-olvasás szinte kizárólag papi és szerzetesi feladat – és kiváltság – volt.

A tanulásnak a középkorban lényegében három útja volt: a plébániai, a kolostori és a káptalani. Témánk tekintetében minket elsősorban a plébániai oktatás érdekel, s ennek során megállapíthatjuk: a korondi felekezeti oktatás is a plébániai iskola folytatása lehetett. A plébániai iskolában a plébános az alapfokú ismereteket tanította. A papok itt csak saját írni-olvasni tudásukat és énektudásukat adták tovább növendékeiknek. A tanítás célja az volt, hogy a fiatalokat bizonyos egyházi funkciók elvégzésére alkalmassá tegyék. (Szilas László, Kis magyar egyháztörténet. Róma 1982.)

A székelyföldi iskolázás kezdeteiről nagyon keveset tudunk, az eddigi kutatások csak néhány adatot hoztak felszínre, holott a nagyobb plébániák mellett minden bizonnyal iskola is működött. (Tófalvi Zoltán, Lapok a korondi iskola történetéből. Emlékkönyv. Korond 1996.) Jakó Zsigmond megállapítása szerint a 15. század végére a kisebb katolikus plébániákon is megtalálhatók az iskolák. Ezekben többnyire deákok tanítottak, akik a 16-17. század laicizálódó erdélyi értelmiségét alkották. Ezekről a deákokról Jakó a következőket írja: „A falutól eltartott és társadalmi szerepét világinak vehető deák vagy pappá nem szentelt írástudó ember ugyanis már puszta jelenlétével lehetőséget nyújthatott a többre igyekvő falusinak, hogy a betűvetés és a latin nyelv alapelemeit úgy ahogy elsajátíthassa.” (Jakó Zsigmond, Írás, könyv, értelmiség. Bukarest 1977.)

A reformáció, illetve a török hódoltság idején a deákok a katolikus egyházban a paphiány miatt is fontos szerephez jutottak. Sok helyen ők lettek a katolikus pap nélkül maradt egyházközség lelki vezetői is, az úgynevezett licenciátusok.

1690-ben Szebelébi Bertalan vicarius generalis (általános helynök) vizitációs jegyzőkönyvében kifejezetten említi a korondi „predikátor István deákot”. (Szebelébi Bertalan, Vizitációs jegyzőkönyv (1683-1702), a székelyudvarhelyi levéltárban) Hogy a tanítás is e prédikátor István deák feladata volt-e vagy sem, nem tudjuk. Ahol lehetőség volt, az egyházközség külön fogadott fel papot és deákot – például 1684-ben a csíkszentmiklósiak. Mindenesetre – véleményem szerint – a deák ittléte valószínűsíti a katolikus felekezeti oktatás valamilyen formáját. Ez utóbbit látszik igazolni az a tény is, hogy Atyhában már 1683-ban szó van a „schola házról”, Atyha és Korond pedig egyházilag szorosan kötödőtt egymáshoz. Atyhának ebben az időben nem volt felszentelt papja, licenciátus működött, s nincs szó külön scholamesterről, deákról, ami arra enged következtetni, hogy a licenciátus látta el a tanítás feladatát is. Így lehetett ez Korondon is, ahol 1630-ban már licenciátus volt. Ugyanide kívánkozik az az adat is, hogy 1638-ban a ferences konventuális Francesco Leone da Modica jelentette Rómába, hogy „...minden székelyföldi plébánián működik iskola”. (Sávai János, A csíksomlyói és kantai iskola története. Szeged 1997.)

A korondi római katolikus iskola létéről tanúskodik az az 1716-os anyakönyvi bejegyzés, amely név szerint említi „Gregorius Thamási de Altorja Ludimagistert”. (A korondi római katolikus egyházközség anyakönyve, Csíkszeredai állami levéltár) Az 1716-os esztendőtől van a korondi római katolikus egyházközségnek külön anyakönyve, és ugyancsak ettől az évtől az Atyha-Korond egyesített egyházközségnek Kari Miklós személyében plébánosa is.

Az említett anyakönyvben található úgynevezett „osztozkodási” jegyzőkönyvben az iskoláról is szó van. Az osztozkodás során a katolikusok 1720-ban többek között megkapták az iskolát is. „Mü azért anno presenti 1720 die 21 Maii megegyezett tetszésből eljöttünk ide Korondra Nemes Vitézlő Ravasz István házába, hova is comprobált elönkbe tiszteletes catholica religion levő esperest Kari Miklós urat, az udvarhelyi catholicusok Nemzetes Szombatfalvi Zsigmond és korondi catholicus emberekkel együtt... Azonnal Szombatfalvi Zsigmond úr az Parochia és schola házak consideratiojáért im paratis hungaricales florenos 30 deponála, melyeket is az unitárius részről való atyafiak eokelmék bevallának. Innen átalmenének az úton az schola házhoz, melynek vicinusa minden felöl közönséges falu útja. Ezen schola házat is fundusával és az úton alól való kis porondocskával együtt resignálók ugyan az catholicusoknak.” (A korondi római katolikus egyházközség anyakönyve, Csíkszeredai állami levéltár) Ez a „schola ház” valószínűleg a jelenlegi római katolikus templom bejáratánál lévő egyosztatú épület. Ezt a feltételezést alátámasztja az a tény is, hogy – amint a jegyzőkönyv szövegéből kitűnik – a „schola házat” minden oldalról út határolta. Jelenleg nem így van, de az idősebbek állítják, hogy azt az épületet valamikor valóban minden oldalról a falu útja határolta. Az épület „schola ház” volta mellett szól az is, hogy miután Korondon a község iskolát épített, az egyháztanács a gyűléseit a „régi iskola termében” tartotta (a korondi római katolikus plébánia levéltára). Az épületnek a templomhoz és a plébániához való közelsége is valószínűsíti „schola ház” voltát, természetesen az egyháztanács is ezért tartja itt a gyűléseit. A későbbiek során a Hitelszövetkezet az említett épületbe költözhetett. Az egyháztanács gyűléseinek jegyzőkönyveiben a gyűlés helyéül most már a „Hitelszövetkezet terme” van feltüntetve. Napjainkban az idősebbek az épületet „bankháznak” nevezik.

A Gregorius Thamási de Altorja-i (Altorjai Tamási György) tanítótól, valamint a „schola ház” katolikusok általi használatba vételétől kezdődően többé-kevésbé nyomon tudjuk követni a korondi római katolikus felekezeti oktatás történetét.

Mielőtt erről érdemben szólnék, szükségesnek tartom a 18. századtól kezdődően egészen a 20. század közepéig vázlatosan ismertetni a világi hatóságok viszonyát az oktatáshoz, s ezen belül a felekezeti oktatáshoz. Ezt annál is fontosabbnak tartom, mivel így jobban áttekinthetjük az oktatás helyzetét, az egyházak szerepét az oktatásban a Székelyföldön – és nevezetesen Korondon.

Mária Teréziáig az iskoláztatás jószerével magánügy volt, amely elsősorban vallási célokat szolgált. A királynő azonban ezt nem tekintette tisztán felekezeti kérdésnek, ezért a közoktatás újjászervezése már uralkodása kezdetétől szívügyévé vált. 1762-ben általános felülvizsgálatot rendelt el, melynek során megállapították, hogy a népiskolák mindenféle szempontból nehéz helyzetben vannak. Például nincs megfelelő épület, a tanító nyomorog. Az 1777-ben napvilágot látott Ratio Educationis című rendeletében felvázolta az oktatás szerkezetét és gondoskodott a felügyeletről is. Az egyházi katolikus iskoláknál a felügyeletet a felsőbb egyházi hatóságokra bízta.

Az 1848-as nagy átalakulások meghozták az általános tankötelezettséget, az anyanyelv használatát az iskolai előadások során, kimondták az állam kötelezettségét az iskolák felállítására. Az egyház oktatási jogát továbbra is elismerték. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc bukása minden bizonnyal az oktatás hanyatlását is maga után vonta. Javulást, gyarapodást a kiegyezés utáni 1868-as népiskolai törvény alkalmazása hozott. Az Eötvös József közoktatási miniszter által elfogadtatott törvény kimondta a 6-12 éves gyermekek tankötelezettségét, míg a 13-15 éves gyermeket az ismétlőiskolák látogatására kötelezte. (Csög Samu, 400 éves a csíkszentsimoni oktatás. Hargita Népe 1998. 11.27) A kiegyezéssel a liberalizmus szelleme kezdett teret hódítani tájainkon is. Állami iskolák nyíltak, s igyekeztek a felekezeti iskolákat államosítani. A népiskolai törvény meghagyta az egyházak iskolaalapítási és -fenntartási jogát. Megengedte, hogy ehhez az egyházak igénybe vegyék a híveik anyagi hozzájárulását, a tanerőket maguk válasszák és a tankönyveket is maguk határozzák meg. Továbbá megengedte, hogy a már meglévő hitvallásos népiskoláknak a fenntartását a község vagyonából fedezzék. A politikai község lakosainak tetszésére bízta, átalakítják-e felekezeti iskoláikat közös, hitvallási szempontból semleges iskolává vagy sem. Ezért aztán több helyen a községekben viszálykodás támadt. A közös iskolában nehéz helyzetbe kerültek a kántortanítók, mivel a törvény értelmében a tanító más hivatalt nem vállalhatott.

Az első világháborút követő trianoni békeszerződés nyomán a felekezeti iskolák Erdélyben ismét nehéz helyzetbe kerültek. A földreform következtében az egyházak elvesztették vagyonuk jelentős részét. Az 1922-es agrártörvény 32 holdat hagyott meg a plébániák, 16 holdat az iskola, 10 holdat a templom, 8-8 holdat a tanítók fenntartására. A pénzválság elsodorta az alapítványi pénzeket. A hívek adójából a felekezeti iskolák nem kaptak. Az oktatás nyelvét – kivéve a szerzetesi iskolákban – az iskolafenntartó határozta meg. Az egyházmegye meg tudta védeni és tartani a hitvallásos (felekezeti) iskoláit, és átmentette azokat a világháborúk pusztításain. 1948. augusztus 30-án a Román Népköztársaság közoktatási törvénye véget vetett a felekezeti, egyházi iskolarendszernek. (v.ö. Marton József, Az erdélyi (gyulafehérvári) egyházmegye története. Gyulafehérvár 1993.)

A korondi felekezeti iskola eseményei is ebbe a történelmi keretbe illesztendők. Az egyháznak mint iskolafenntartónak keményen meg kellett küzdenie azért, hogy az iskoláját az adott kor világi törvényeivel összhangban tarthassa fenn és működtethesse. Nagy erőfeszítésébe került az iskolaépület, a tanítói ház karbantartása, bővítése vagy újjáépítése, korszerűsítése, a tanítók fizetésének előteremtése, nem utolsósorban pedig a szülők meggyőzése, hogy iskolaköteles gyermekeiket a szegénység ellenére is rendszeresen járassák iskolába.

A katolikus felekezeti iskola épületével kapcsolatban az 1831-es vizitációs jegyzőkönyv azt írja, hogy „egy fedél alatt van a kántori házzal. Nagyon rossz az állapota. 40 gyermek befogadására alkalmas”. (A korondi római katolikus plébánia levéltára) Itt érdemes megjegyezni, hogy abban az időben az iskolaépület a tanító lakását s magát az iskolatermet is jelentette. (Tófalvi Zoltán, Lapok a korondi iskola történetéből. Emlékkönyv. Korond 1996.)

Még 1863-ban is probléma volt az iskolaépület állapotával. A főesperes megállapította, hogy Korondon nincs megfelelő iskolaépület, s felszólította az egyházközséget, hogy „gondoskodjanak még a nyár folytán egy oly iskolaházról, mely a czélnak minden tekintetben jól megfeleljen”. (A korondi római katolikus plébánia levéltára) Az egyházközség az iskolaépület kérdését egyelőre kielégítő módon nem tudta oly rövid időn belül megoldani. A tanítás a harangozói házban folyt. Ezzel nem került le napirendről a megfelelő iskolaépület biztosításának a kérdése. Tudniillik 1873-ban Fogarasy Mihály püspökhöz fordultak azzal a kéréssel, hogy engedélyezze egy új iskola építését. Ennek a kérésnek a püspök eleget is tett. De nemsokára egy másik kérés is érkezett hozzá: a korondi egyházközség a püspöktől pénzbeni támogatást kért az új iskola építéséhez. A püspök erre a célra 200 forintot adományozott. Ugyanebben az esztendőben az egyháztanács pedig eldöntötte, hogy az iskolépítés költségeit fedezendő „a megye havas mezejének idei egész jövedelmét... s a jövő évit is” (A korondi római katolikus plébánia levéltára) felajánlja erre a célra. Az iskola 1874-ben fel is épült.

A leltárban nem szerepel a könyvtár, holott 1877-ben tankönyvtár létesült több mint 33 család hozzájárulásával. Egy 1885-ös jelentésben a korondi felekezeti iskola már 8 osztálytanteremmel szerepel, 4-4 tanteremmel a fiúk, illetve leányok számára. Valószínű, hogy a meglévő 1874-ben épített iskolaépületen kívül, más helyiségekben is taníthattak.

Miután a politikai község elhatározta egy új községi iskola építését, a katolikusok felekezeti iskolájuk létét veszélyeztetve látták. S annál inkább, minthogy a községi iskola építéséhez nekik is hozzá kellett járulniuk. A gyerekeik pedig felekezeti iskolába jártak. Ilyformán az veszély is fenyegetett, hogy a katolikusok egyrészt a felekezeti, másrészt a községi iskola fenntartóivá válhatnak. Ez a félelmük részben be is igazolódott.

Joggal tevődik fel a kérdés: ha a katolikusok gyerekeiket felekezeti iskolába járatták s az unitáriusoknak is volt saját iskolájuk, akkor a községi iskolára miért is volt szükség? Amint említettem, ekkor már községi iskola fellállítása minden községnek törvény által megszabott kötelessége. A korondi községi iskolába járó gyerekek túlnyomó többsége 1867-től unitárius vallású volt, tudniillik az unitáriusok 1867-ben az iskolájukat átadták a községnek. Ezáltal mintegy a községi iskola alapítóivá váltak. 1883-ban a plébános egy jelentésében ezt írta: „Községi iskolája van Korondnak is, de az, minthogy az unitárius gyermekek járnak oda, csak névleg az.” (A korondi római katolikus plébánia levéltára) A községi iskola 1910-ben a magyar állam tulajdonába ment át. A trianoni döntés után – vagyis, amint mondani szokták, a román világban – ennek az iskolának a tanítási nyelve a törvények értelmében román lett.

A felekezeti iskolák községi iskolákká való átalakítása valós veszélyként jelentkezik az akkori Magyarországon. Ezt a veszélyt elkerülendő, Fogarasy püspök 1874-ben az alábbiakat írja az akkori korondi plébánosnak, Fazakas Pálnak: „Hogy a korondi iskola lehető elközösítése megakadályoztassék éber figyelemmel kell a községi elöljáróságot kisérni és különösen a híveket ez irányban kellően tájékoztatni.” (A korondi római katolikus plébánia levéltára) Ez az úgynevezett „közösítéstől” való félelem az 1889-es egyháztanácsi jegyzőkönyvekben fellelhető. Sajnos a felekezeti iskola tanítói is közösíteni akartak. Ezt tették nemcsak a korszellem hatására, hanem a biztosabb megélhetés reményében is.

Az építendő új községi iskola kérdésében a római katolikus „iskola-tanács” 1891. május 30-ra gyűlést hívott össze. A plébános előterjesztéséből kitűnik, hogy a község a „felesleges” osztálytermeket átadná használatra a katolikus felekezeti iskolának. S ugyanakkor felhívja a gyűlés figyelmét arra, hogy „a hitfelekezeti iskola épület nagyon gyenge, romlásnak indult, és nem is elég nagy a tankötelesek számához képest.” (A korondi római katolikus plébánia levéltára) A gyűlésen a katolikusok úgy döntenek, hogy magukévá teszik a községi iskola építésének az ügyét, abban az esetben, ha feltételeiket a politikai község vezetősége magáévá teszi. Például: három tanterem örök tulajdonba a felekezeti iskolához kerül, harmadik tanítói állás biztosítása esetén annak fizetését a politikai község fedezi.... A plébános a püspöktől kér eligazítást ebben a kérdésben. A püspök válaszában azt kéri, hogy a katolikusoknak átadott tantermeket telekkönyveltessék az egyházra. A püspök ezen óhajához a plébános azt a megjegyzést fűzi, hogy „jó lesz, ha megelégedünk az örök időkre biztosított használati joggal”. (A korondi római katolikus plébánia levéltára) Az egyház valóban csak használati jogot kapott. Ezt bizonyítja egy 1908-ból való kérőívre adott válasz is, mely szerint az iskolaépület Korond községé. Az egyház szerződéses alapon ingyen használja. Sajnos nem találtam meg a római katolikus egyház és a politikai község közötti megállapodás jegyzőkönyvét. Ettől függetlenül a fellelhető jegyzőkönyvek alapján következtethetünk a megállapodás egyes pontjaira. Az egyik jegyzőkönyvben ezt olvassuk a politikai község ülésének döntéséről: „Votum többséggel eldöntetett, hogy a katolikus iskola részére is a községpénztárából annyi fizetessék évenként, mennyit a községi tanítók kapnak, mivel a kétszer annyi katholikus kétszer annyi pénzzel járul a község költségeinek fedezésére...” (A korondi római katolikus plébánia levéltára)

Az 1896-ban felépült, a község tulajdonát képező iskolaépület hat tanterméből négyet átadtak a római katolikus felekezeti iskolának.

A felekezeti oktatás tovább folytatódott 1924. január 18-ig, amikor is a román hatóságok bezárták és lepecsételték az egyházi iskolát. A bezárás indoklását a szebeni tanfelügyelőség 10168/1923. számú rendeletében olvashatjuk: „...a dispus închiderea scoalei confesionale rom. cat. din Corund nesupusîndu-se ordinelor ministriale cu privire la întroducerea limbii romîne în scoală.” (Iskolai levéltár, Korond) Az indoklás szerint tehát az iskola bezárását az okozta, hogy nem vetette alá magát a miniszteri rendeletnek, mely kötelezővé tette (1923. szeptember 1-jétől) a román nyelvet és irodalmat. Románul kellett tanítani a történelmet, földrajzot és alkotmánytant. Ezeket a tantárgyakat csak olyanok taníthatták, akik 1924. auguszus 15-ig nyelvvizsgát tettek románból. (v.ö. Marton József, Az erdélyi (gyulafehérvári) egyházmegye története, Gyulafehérvár 1993.) Ezzel Korondon voltaképpen be is fejeződött a szorosabb értelemben vett felekezeti oktatás.

A felekezeti oktatást egy-egy adott egyházközségben kezdetben az egyházközség vezetősége, később az iskolaszék irányította. Az iskolaszék volt az a hatóság, amely által mind a plogári, mind a felekezeti község gyakorolja törvényesen biztosított befolyását az általa fenntartott népoktatási tanintézetben. A szervezetét, hatás- és jogkörét egy 1876-os törvény szabályozta. (Révai Nagy Lexikon, Budapest 1914.) A felekezeti iskola iskolaszéki tagjait az egyházközség választja. Elnöke hivatalból a mindenkori plébános. „Ahol az egyházközségi autonómia megszervezkedett, ott az iskolaszék teendőit az egyházközségi tanács mint iskolaszék látja el.” (Katolikus Lexikon. Budapest 1931.) Korondon az egyháztanács iskolaszékként is működik. Nem elhanyagolható tény, hogy az egyháztanács gyűléseinek túlnyomó többségét a múlt században az iskolaügyeknek szentelte, vagyis az egyháztanács többnyire iskolaszékként gyűlésezett.

Az egyháztanács hatáskörébe tartozott a tanítóválasztás is. Amíg csak egy tanítót választottak, az a kántori teendőket is végezte, úgynevezett kántortanító volt. A későbbiek során találkozunk segéd-kántortanítói, tanítói, valamint segéd-tanítói címmel is.

A 18. század elején a tanítók javadalmazásáról döntött Mártonfi György püspök az 1717-es somlyói határozatában. A határozat szerint minden 12 kéve termésből egy a tanítóé. A tanítók bérébe a családfők fát is kötelesek szállítani, ugyanakkor az egyházi földek jövedelméből is részt kaptak. (Csög Samu, 400 éves a csíkszentsimoni oktatás. Hargita Népe 1998. 11. 27) Természetesen a korondi tanítók bére is ennek megfelelően alakult, a helyi jövedelmi források, gyermeklétszám stb. figyelembevételével. 1831-ben a kántortanító jövedelme: 5 darab föld haszna, a papi jövedelem harmada, stoláris jövedelem. 1872-ben a segédtanító a kántori kepe egyharmadát és minden iskolaköteles gyermek után fél véka gabonát, valamint 40 forintot kap. Az iskolaszék 1890. november 24-én tartott gyűlésének a jegyzőkönyvéből megtudjuk, hogy a kántortanító évi fizetését 1885-ben 300 forintban határozták meg. Ez azt jelentette, hogy készpénzben és terményben összesen 300 forintot érő javadalmazásban részesül.

1890-ben a fenti javadalom az alábbiak szerint oszlik fel:

1. őszi gabona: 7 és fél kalongya , értéke: 7 forint 50 krajcár; 2. tavaszi gabona: 22 kalongya és 10 kéve értéke: 13 frt. 40 kr.; 3. vékás zab: 29 véka, értéke: 23 frt. 20 kr.; 4. pénzbér: 13 frt 47 kr.; 5. magtárból: 47 véka gabona-értéke: 59 frt. 20 kr.; 6. templom pénztárából: 50 frt.; 7. püspöki uradalom pénztárából: 50 frt.; 8. tandíj:17 frt. 50 kr.; 9. ájtatos alapból: 2 frt. 25 kr.; 10 .stólából: 9 frt.; 11. Ezen kívül 9 terű fa, mely nem számítódik bele a 300 frt.-ba....Továbbá: 6 hold kaszáló, a főesperestől pedig 30 frt.

Az udvarhelyi főesperesnek az udvarhelyi esperesi kerület állapotáról szóló jelentésére Fogarasy püspök a következőket válaszolja: „Ami illeti a szegénységet: ezen kath. alapjaink elégtelen volta mellett igen nehéz segíteni, mindazonáltal a közszellem ezen is segíthet: így jó lenne minden községben az iskola javára magtárakat állítani.” (A korondi római katolikus plébánia levéltára)

Ez Korondon 1875-ben meg is történt. S amint a javadalomról szóló kimutatásban láthatjuk, a magtár-alapból jelentős pénzösszegnek megfelelő gabonával tudták javadalmazni a tanítót.

Az új iskola építésével kapcsolatos megállapodás alapján a tanítók fizetésébe a politikai község is be kell hogy segítsen. De „az egyezség ellenére” (A korondi római katolikus plébánia levéltára) ezt nem akarja tudomásul venni.

Az iskolaszék javaslatára egyes tanítók részére államsegélyt utalt ki. 1908-ban Bálint Károly tanító azt nehezményezi, hogy ezt számára nem tették lehetővé. Ami, amint az iskolaszékhez benyújtott kérésében írja, „rám nézve ez nagy anyagi kárral jár, mert épp 200 koronától foszt meg.” (A korondi római katolikus plébánia levéltára)

A fellelhető levéltári anyag alapján a korondi felekezeti iskola tanítóinak többségét 1716-tól névszerint is fel tudjuk sorolni. A felsoroltak közül azonban nem tudjuk mindeniknél pontosan kimutatni, melyik évtől kezdődően kezdett tanítani a katolikus felekezeti iskolában Korondon és meddig tanított.

Egy-egy kántortanítói vagy csak tanítói állás meghirdetése után többen is szoktak jelentkezni. 1888-ban például a kántortanítói állásra hatan jelentkeztek.

Nem elhanyagolható az sem, hogy az iskolaszék a tanítók viselkedését is figyelemmel kísérte. Vigyázott arra, hogy a tanítói tekintély ne szenvedjen csorbát. Erre a „tekintélyre” a tanítók egyrésze vigyázott is. Emiatt mondott le például állásáról 1895-ben Bokor György segéd-kántortanító. Az iskolaszéki gyűlésen elmondta: „az egész községben az egyesek előtt, iskolájában tanítványai előtt szintén, erkölcsi tekintélye megingott, ez az iskolai tanítás és nevelés eredménytelenségét vonta maga után, amiért lemondását szóval beadja és egy működési bizonyítványt kér az iskolaszéktől.” (A korondi római katolikus plébánia levéltára)

A plébános később hivatalból mint iskolaszéki elnök felügyelt az iskolai oktatás színvonalára. Az iskolát rendszeresen „meglátogatta” (1831-ben hetente), vagyis ellenőrizte a tanítók munkáját, s felhívta figyelmüket a tapasztalt hiányosságokra. Hadnagy plébános 1901-ben nehezményezte, hogy „a tanítók a gyerekeknek nem tanítanak karéneket.” (A korondi római katolikus plébánia levéltára) Ugyanakkor mind az állam, mind az egyházi főhatóság felé képviselte is a felekezeti iskolát. Ha valami probléma adódott, rajta kérték számon. Ezzel kapcsolatban csak egy példát említtek meg: 1877-ben a főispán jelentette a püspöknek, hogy Korondon az ismétlő tanköteles gyerekek általában nem részesülnek oktatásban. A püspök természetesen azonnal felelősségre vonta a plebánost. A plébánosnak jelentést kellett tennie...

Az iskolaszék plebános-elnökének a legtöbb gondot az iskolaköteles gyerekek beiskolázása, valamint az iskolából való elmaradozása jelentette. 1831-ben Korondon a 180 katolikus iskolaköteles gyerekből 40-50 járt iskolába. Egy 1883-as jelentésben olvassuk: „A szülők közönyössége, szegénység miatt, a ruha és lábbeli nélkül a gyerekek egyharmad része nem jár iskolába.” (A korondi római katolikus plébánia levéltára)

Az iskolába járók pedig az úgynevezett „szorgalmi időszakot” hat hónapnál alig tartják tovább néhány napnál. Annak ellenére sincs nagy foganatja a rendszeres iskolába járásnak, hogy mindazok a szülők, akik elhanyagolják gyerekeik iskoláztatását, büntetendők. A plébánosok állandó harcban állnak a politikai község elöljáróságával is, hogy azok segítségével rávegyék, helyesebben kötelezzék a szülőket arra, hogy gyerekeiket iskolába járassák. Sajnos a községi elöljáróság nem egy esetben elnéző volt, sőt rossznéven vette a plébános ezirányú buzgólkodását. Szélyes József plébános 1858-ban egy főpásztori rendelet alapján feltett kérdésekre ezeket válaszolta: „Itt a népiskola gyakorlatát parancsoló rendeletek és törvények értelme szerint a múlt iskolai évben nem teljesítettek; mert a hanyag szülőket gyermekeik iskoláztatására az illetők nem szorították rá. A kimaradozó gyermekek névsorát a múlt évben minden hét végén leküldtem a helybeli közjegyzőhez, de ő soha egy atyát sem szólított fel gyermeke iskoláztatására, sem pénzbéli büntetéssel nem kényszerítette; sőt neheztelését nyilvánította aziránt, miért alkalmatlankodunk a sok írással s jelentéssel mind annyiszor vagy elszagatta, vagy ad acta tette....” (A korondi római katolikus plébánia levéltára)

Az egyháztanács mint iskolaszék a tanköteles gyerekeknek az iskolába járás kötelezettesége alól felmentést adhatott a hatályban lévő törvények alapján. Az 1889-1890-es tanévre 32 gyereket mentett fel az alábbi okokra hivatkozva: szolgál: 6, más helységben lakik: 6, középiskolába jár: 5, fogyatékos: 5, ismeretlen helyre ment: 4, ismeretlen: 3, koldul: 1, fejletlen: 1, meghalt: 1. Figyelmet érdemel, hogy a felmentettek között van öt gyerek, akik középiskolába járnak. Ez azt jelenti, hogy Korondról egyre többen választották a továbbtanulást. 1689 és 1848 között a székelyudvarhelyi római katolikus gimnáziumot elvégzett 535 udvarhelyszéki tanulóból csak 2 volt korondi, míg a szomszédos Atyhából és Farkaslakáról 13-13 tanuló végzett a jelzett időszakban. (Albert Dávid, 400 éves a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnázium. Székelyudvarhely 1993.) Kicsi a valószínűsége annak, hogy a korondi szülők gyerekeiket távolabbi helységekbe vitték volna tanulni.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Jakabffy Tamás

Márton Áron a Terror Házában

A hírhedt Andrássy út 60 kétezerkettőben ismét Budapest egyik nevezetessége lett, amikor az egykori nyilas- majd ávós-központ épületében hatalmas költségekkel és nem kevésbé hatalmas politikai elszántsággal emlékhelyet rendeztek be: a Terror Háza Múzeumot. A kezdeti érdeklődés máig is kitart: még ma is sorba kell állni a bejutáshoz. Persze nem csupán a Terror Háza által kínált emlékeztető látványok miatt. Hozzájárult „keresettségéhez” a politikai ősrégváltás is, minthogy az MSZP-SZDSZ-kormány egyik sürgős intézkedéseként megvonták a FIDESZ-kormány idején a Terror Háza Múzeumnak megszavazott és folyósított támogatás nagyrészét. Aztán valamelyest visszacsinálódott a dolog, a Terror Háza pedig látogatók sokszázát fogadja nap mint nap.

Az Andrássy út 60 nyomasztó szürkére átfestett épülettömbjének sarkán február 21-étől Márton Áron két azonos portréja látható (saroképületről lévén szó): a püspök bebörtönzése előtt készült fénykép, pocsékult imitált püspöklila szegéllyel. A múzeumban ugyanis időszaki kiállítást rendeztek Áron püspök életéről és emlékére. A portrék elhelyezésének sajnos negatív visszhangja is volt, hiszen a megnyitó után két nappal sorra kerülő demonstráció alkalmával Orbán Viktor és társai ez alatt a kép alatt mondták el beszédüket. Sokan ezt úgy értelmezték, hogy Márton Áron személyét politikai érdekek érvényesítésére sarkítják ki és manipulálják. Aki ismergeti a magyarországi politikai közhangulatot, az erre rögtön azt mondja: nem csoda.

A megnyitón Schmidt Mária főigazgatónő köszöntője után Balogh Zoltán elnöki tanácsos, kuratóriumi tag üdvözölte a megjelenteket, majd Seregély István egri érsek, a magyar püspöki konferencia elnöke méltatta a szenteket mint az istenközelségbe kapcsoló példákat. A gyulafehérvári főegyházmegye részéről az általános helynök, Potyó Ferenc adott összefoglaló pályaképet Márton Áronról. (A kiállításmegnyitón jelen volt továbbá Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát, Veres András és Beer Miklós püspökök, Szőke János szaleziánus, a boldoggáavatás posztulátora. A református egyházat Bölcskei Gusztáv és Hegedüs Lóránd püspökök képviselte. Valamennyi számottevő médium felvonult. Ott volt Vértesaljai László, a Vatikáni Rádió magyar nyelvű adásának egykori vezetője is.) (A kiállítás támogatói között a gyulafehérvári érsekségen kívül figyelemre méltó szerepet vállalt a budapesti román nagykövet, Călin Fabian és a budapesti Román Kulturális Központ is.)

A kiállítóterem bejáratánál mattüvegre kivetítve szemlélhetjük a püspök életéről készült felvételeket. A terem egyik részében kivilágított fali fülkében azok a Márton Áron által használt tárgyak láthatók, amelyeket az érsekség kölcsönzött a kiállításra: köznapi és díszreverendája, infulája, imakönyve – a személyesség legfoghatóbb tárgyai. Ezzel átellenben a Márton Áron egykori gépkocsivezetőjének székelyudvarhelyi leszármazottjaitól kölcsönzött képeket állították ki. Egy további egész falat foglalnak el a püspök életéről és tevékenységéről készült fotók, hatalmas kereszt formájába rendezve. Minden kép alatt mécses ég.

Bent a teremben egy monitoron interjúk láthatók és hallhatók, a Márton Áron életéről készült videofilm anyagával kiegészítve. A kiállítóteremben régi templomi padokat helyeztek el. A padokon a püspök körleveleiből bekötött olvasnivaló („breviárium”) található.

Mindezekkel a látványokkal, tárgyakkal voltaképpen még igen szegényes volna a kiállítás. Készült azonban egy interaktív program is, amelyet egy külön e célra beállított számítógéppultnál használhat az érdeklődő. Ebben sok és gazdag menüpontból lehet válogatni, kivált kortörténeti dokumentumokat: olvasni lehet a Nemzetiségi Statútumról, Erdély zsidóságának deportálásáról, Márton Áron életéről, áttekinthetők a püspök körlevelei és beszédei, dokumentumok láthatók a püspök meghurcoltatásáról, de összefoglaló tanulmányocska olvasható Románia történetéről, Erdély történetéről, illetve a püspökség történetéről is. És persze nem maradhatott el önálló anyagtömbbe szervezve Csíksomlyó sem. Mindezeket a Márton Áron életére, működésére, értékelésére vonatkozó szakirodalmi mutató egészíti ki. Szinte mindegyik fejezethez bőséges fotó-gyűjtemény rendelhető hozzá.

Sajnos a kiállítás ez utóbbi „installációja” – tudniillik a számítógép – meglehetősen érintetlenül hagyja az idősebbeket. Meg aztán – érthető módon – akik az időszaki kiállításra jöttek, kissé csalódottak lehetnek a Terror Háza Múzeum egészéhez képest halvány hangú, szinte lírai, szerény anyag láttán. Valóban: az egész ház epikus és erőteljes, meg- vagy felrázó üzenetet hordoz, tényleg a terrorról szól – legyen az fekete (nemzeti szocialista) vagy vörös (kommunista) –, amelybe az elrévedő, áldozatok előtt tisztelgő „memento” éppúgy belefér, mint a hátborzongás – és e tekintetben a kiállításrendezők figyelemreméltó kompetenciáról tettek bizonyságot. Mindehhez képest tehát a Márton Áron-kiállítás egészen „pasztell” szobácska. És ezen még csak a nyomtatott sajtóban vagy az éter hullámain lovagló médiában nyomatott körítés sem sokat változtatott. Márton Áron a maga módján óriás volt – ezt mindannyian tudjuk. Éppen ezért méltatlan, hogy bizonyos vállalkozók tovább nagyítsák (hacsak nem az időszaki kiállítás szerénységét ellensúlyozandó!?). Igen meglepő volt például – ha éppen ez a jó kifejezés –, amikor a Terror Háza Múzeum egyik mértékadó munkatársa, Kiszely Gábor a különben sem objektivitásáról híres Vasárnapi Újságban (Kossuth Rádió) nem átallotta egyazon értékelő mondatba hozni Márton Áront és Mindszenty bíborost, mintegy egyenlőségjelet sugallva közéjük. Mi persze tudjuk, hogy Márton Áron a maga módján óriás volt, de feltehetőleg óriás lett (vagy maradt) volna akkor is, ha történetesen holmi amerikai nagykövetséget talál valahol a közelben, midőn letartóztatása közeleg. Ezt azonban nem könyű egy múzeumi teremben érzékeltetni. És a helyes értékrendi besorolásnak sem az efféle „összehasonlítás” a módja.

Ajánlom a budapesti Terror Háza Múzeumot mindenkinek – és benne a Márton Áronról rendezett időszaki kiállítást. Ez is van annyira izgalmas, mint egy munkavállalási engedély.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Tempfli Imre: Sárból és napsugárból

Pakocs Károly püspöki helynök élete és kora 1892-1966

Tempfli Imre 1168 oldalas, két kilós (!) könyve, amely az elmúlt esztendő végén Budapesten a Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközössége által működtetett kiadónál jelent meg, először is lírai szárnyalású címével ragadja meg a figyelmet. Madách Imre Az ember tragédiája című drámai művének 15. színében ezt mondja Lucifer: „Miért is kezdtem emberrel nagyot, / ki sárból, napsugárból összegyúrva / tudásra törpe, és vakságra nagy”. A kötet elolvasása után állíthatjuk: a könyvcím nemcsak találó, de rendkívül kifejező is, hiszen valóban „sárból és napsugárból” (földből és égből, testből és lélekből, emberi és isteni elemből) gyúrtak össze mindannyiunkat, nyilván azokat a klerikus férfiakat is, akikről ez az izgalmasnak tekinthető mű szól.

Pakocs Károly pap és költő volt egyszerre. ő az a máig vitatott személyiség (legalábbis klerikus körökben), akinek pályafutása és tragikus életsorsa mintegy vörös vonalként húzódik végig ennek a könyvnek a lapjain, jóllehet a feldolgozott anyag terjedelmileg jóval nagyobb része (!) nem róla, hanem az egész romániai katolikus egyház Trianon utáni helyzetéről, kiemelten pedig a második világháború utáni, leginkább az 50-es évektől az 1966-ig terjedő időszakról szól.

Nemcsak fontos, de sokrétű és óriási mennyiségű anyagot is tartalmaz a kötet annak köszönhetően, hogy a kaplonyi (Szatmár megye) születésű, de évek óta Németországban élő, korábban Rómában tanult szerzőnek megadatott, hogy itthon és külföldön, jelesül a vatikáni levéltárban is kutathasson. Emellett a már meghalt vagy a még élő tanúkkal is kiterjedt levelezést, illetve beszélgetéseket bonyolított le. Ezt szerteágazó szakirodalmi tényanyag egészíti ki.

A könyv tartalma

Mit talál e sok fehér foltot eltüntető, ugyanakkor minden problémát kellőképpen tisztázni nem tudó Tempfli-műben az érdeklődő olvasó? Többek között az 1923. március 29-i román alkotmány, a nyomában megjelenő iskolatörvény, valamint a román állam és a Szentszék között 1927-ben megkötött konkordátum többnyire negatív következményeinek feltárását, az ortodox (és görög katolikus) egyház mindenkori kiváltságos helyzetének, a trianoni, majd a bécsi döntés okozta geopolitikai és nemzetiségi problémáknak a bemutatását, az ezekkel együtt járó – és nem kis kihívást jelentő – egyházszervezési gondok leltárát, a zsidók deportálásáról, a szovjet megszállásról, majd a Groza-kormány finomvegyes akcióiról, a párizsi békeszerződést megelőző sikertelen magyar erőfeszítésekről, az erdélyi magyarságon belüli fájdalmas megosztottságról, a Magyar Népi Szövetség politizálásáról szóló elemzéseket, egyházi szempontból pedig kifejezetten is a szatmári és váradi egyházmegyék területi szétszakítottságát, az erdélyi, temesvári, iasi-i és bukaresti egyházmegyék életét, s nem utolsó sorban korabeli jeles egyházi személyiségek közéleti szerepét és szereplését, kiemelten is Márton Áron tevékenységét és megnyilatkozásait elénk állító fejezeteket.

A kommunista diktatúra „bemutatkozása”

Egyházi és vallási szempontból a tovatűnt 20. században az igazán nagy gondok és bajok 1948-tól kezdődtek. A Román Népköztársaság Nagy Nemzetgyűlésének Elnöki Tanácsa ebben az esztendőben azonnali hatállyal és egyoldalúan felmondta a Vatikánnal 1927-ben megkötött konkordátumot. Megszüntette a felekezeti iskolákat s az új kultusztörvény értelmében hivatalosan mindössze két püspökséget ismert el: a gyulafehérvárit és a iasi-it, a többit törvénytelenül és teljesen önkényesen főesperességekké fokozta le. Megalakult a hírhedt Securitate, nyugdíjazták a püspököket, a latin rítusúak közül: Augustin Pachát, Scheffler Jánost és Alexandru Theodor Cisart. Egész Romániában három főpásztor maradt még nagyon rövid ideig szolgálatban: Gyulafehérváron Márton Áron, Iasi-ban Anton Durcovici (mindketten római katolikusok), Kolozsváron pedig Iuliu Hossu görög katolikus püspökök. Sűrűsödni kezdtek az egyre sötétebb fellegek a romániai katolikus egyház egén, s érezni kezdték már nemcsak a papok, de a civilek is a vágtában közeledő üldözések előszelét.

A vészesen romló helyzet láttán a bukaresti nunciatúra régense (Gerald Patrick O’Hara) 1948. október 26-án a szabadlábon maradt püspököknek hivatalból megküldte a Nominatio substitutorum kezdetű (június 29-én kelt) szentszéki rendelkezést. A püspökök a rendelkezést felelősségük tudatában tudomásul vették, és annak szellemében jártak is el. Ekkortól kezdődtek viszont az egyházmegyéken belüli (többnyire jogi természetű) viták, bonyodalmak (ki tekinthető törvényes ordináriusnak?!), a különféle szövegértelmezésből fakadó felfogásbeli különbségek, s ezek nyomában a személyi versengések, nézeteltérések, félreértések, testvérietlen összetűzések, és ekként vált lassan teljesen kaotikussá az egyházi helyzet, amelyben – szatmári viszonylatban – Pakocs lett több okból is a történések (egyik) központi szereplője. A részletek megismerése végett viszont elkerülhetetlenül bele kell lapozni a könyv egy-két fejezetébe.

Egy kis kitérő statútum-ügyben

Mielőtt aktuálissá váltak volna a joghatóság biztosításával kapcsolatos tennivalók, Romániában elkezdődött az ún. statútum-tervezet összeállításának a kultuszminisztérium részéről történő szorgalmazása. 1948. október 28-án – többszöri sikertelen próbálkozás után – Márton Áron és Iuliu Hossu püspökök közösen nyújtották be a statútum-tervezetet mindkét rítus nevében, amely 46 cikkelyből állt, és amely szabályozta volna az állam és egyház kapcsolatát. De a hatóság a tervezetet nem fogadta el. Sőt derült égből villámcsapásként érkezett a megdöbbentő hír: alig pár órával a statútum-tervezet benyújtása után a politikai rendőrség emberei letartóztatták a görög katolikus püspököket. S mint ma már köztudott, nem sokkal később, december 1-jén az egész görög katolikus egyház működését is betiltották. Hiábavalónak bizonyult O’Hara tiltakozása. Aztán rendre letartóztatták a római katolikus püspököket is: 1949. június 21-én Márton Áront, 1949. június 26-án Anton Durcovici-ot, 1950. július 19-én Augustin Pachát, 1951. március 10-én Boros Bélát, 1951. február 17-én Joseph Schubertet, 1952. március 12-én Scheffler Jánost, majd a nyomukba lépő titkos ordináriusokat.

Mivel a helyettes kormányzók személye innentől kezdve titokban maradt, az addig normálisan működő egyházi irányítás folyamata megszakadt, s emiatt a papság „látható” vezető nélkül maradt. Egyházszervezési szempontból az is fokozta a korabeli helyzet lelkipásztori nehézségeit, hogy a szerzetesrendeket már az 1949. július 29-i kormányrendelettel feloszlatták, ami jelentős paphiányt okozott és sok helyen problematikussá tette a hívek lelki ellátását. A sorozatos letartóztatások során egyébként ugyanezen év decemberében került börtönbe először Pakocs Károly is.

További alcímek (a teljes szöveg nyomtatott lapszámunkban olvasható):

A békepapi mozgalom megszületése

Lehangoló helyzet

Néhány mondat Pakocs Károlyról

A szenvedélyesen vitatott kérdés

A papképzés

Majd változni kezdtek az idők

Zárszó

Élők és holtak felett könyörtelenül ítélkezni? Csak fehérben és csak feketében gondolkodni klerikusokról és laikusokról?…

Magunktól elvárhatunk vértanúságig menő hősiességet, de másoktól soha! Megnyilatkozásainkban és cselekvéseinkben az elővigyázatosságnak, a higgadt fontolgatásnak is helye van, aminek sohasem az ügy elárulása a célja. E tekintetben a száműzetésben élő János püspököt tarthatjuk követendő példaképnek. Íme közeli hozzátartozóinak hazaküldött leveléből néhány sor: „Én remetelakomból és vakoskodva látom csak a dolgokat. De úgy látom, ma bizonyos tényeket tudomásul véve kell dolgoznunk a lelkekért. Úgy, ahogy lehet és ott, ahol lehet”. „Suprema lex salus animarum!” Magyarul: A legfőbb törvény a lelkek üdvössége!

A kötet szerzőjének érezhetően az az összegező véleménye, hogy főhajtással kell megállnunk mindazon papok és világiak előtt, akik azokban a nehéz években hitükért és egyházukért önzetlenül, tiszta szívvel, minden magamutogatás vagy más hátsó szándék nélkül halált, börtönt, üldöztetést vagy megaláztatást szenvedtek. Nekik köszönhetjük, hogy a kommunista államhatalom nem volt képes maga alá gyűrni a romániai katolikus egyházat. De ebben a helytállásban a kompromisszumokra hajlók tisztességes szándékú erőfeszítése és lelki gyötrődése is benne van. Ugyanakkor egy kicsit mindkét oldal elmarasztalható a korabeli eseményekkel összefüggésben, illetve a túl merev vagy túl engedékeny viszonyulás miatt. Ahogy Tempfli írja: a könyörtelen kiközösítések, az egyéni ambíciók meg nem fékezése, az egyházmegyék joghatósági vitáiba való megbízás nélküli beavatkozás mindenképpen túlzásnak számítanak az egyik oldalon. Az érdekből való alkalmazkodás, a szerepelni és mindenáron érvényesülni akarás pedig a másik oldalon. Az alapos önvizsgálatra minden helyzetben és mindenkinek szüksége van. Valahol tehát középen volt/van az igazág, amit az is igazol, hogy két évtizeddel később maga a Szentszék is ilyen szellemben cselekedett. „Leült azon kormányok asztalához, amelyeknek a kezéhez annyi ezer és ezer krisztushívő vére tapadt”. Ezzel kapcsolatban álljon itt a későbbi általános helynök, Szabó János, mondása, amelyet a szerzőnek gyakran ismételgetett még az 1980-as években: „Ezeknek a dolgoknak, amiket mi most teszünk, kezdve nagyjainktól, a legutolsó káplánig, a tíz százalékáért mi akkor börtönbe mentünk.”

Egy utolsó gondolat erejéig térjünk vissza az 1966 nyarán Magyarországon a Securitate pribékjei által véresre vert, egyik szemére megvakított, majd roncsaiban hazahozott és itthon nemsokára meg is halt Pakocs Károly személyéhez: vajon vértanú volt-e? Ezt minden kételyt kizáróan egyedül Isten tudja.

Jakab Gábor

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Barankovics István: Demokrácia, egyház, szabadság

Az 1906. december 18-án született Barankovics Istvánt elsősorban kereszténydemokrata politikusként tartja számon a közvélemény, pedig konkrét politikai tevékenysége csak az 1945 és 1949 közötti időszakban jellemző.

A társadalom életében szüntelenül részt vállaló Barankovics újságíróként harcolt a keresztény humanista értékek érvényesítéséért. Bár a tény, hogy emigrációban élt – és emigrációban is halt meg New Yorkban 1974-ben –, egyesekben esetleg az „onnan könnyű siránkozni” megbélyegző sóhajt csalhatja elő, fontos megjegyezni, hogy Barankovics egész munkásságával a keresztény magyar (!) egyházak szabadság- és önvédelmi jogaiért harcolt. 1949-ben az utolsó, többek szerint már-már irreális lehetőségek kimerítéséig állt ki a keresztény és demokratikus elvek védelmében, az egyház szabadságáért és intézményeinek az államosítástól való megmentéséért.

A Demokrácia, egyház, szabadság című kötet tulajdonképpen egy dokumentum-kollekció, amely Kovács K. Zoltán és Gyorgyevics Miklós szerkesztésében jelent meg. A négy fejezetre osztott könyv első része Barankovics 1948. június 16-án az egyházi iskolák államosítása ellen mondott országgyűlési beszédét tartalmazza. A mai politikai élet eseményeit figyelemmel kísérő olvasó számára megdöbbentő a szinte fél századdal ezelőtt elhangzott szöveg aktualitása. A beszéd kétségtelenül nagy szónoki tehetségre is vall: a rendkívül logikus felépítés, az állandóan visszatérő megszólítás – Tisztelt Országgyűlés! – dinamikát kölcsönöz a felszólalásnak; az örök értékek hangsúlyozása – család, társadalom, egyház –, az ésszerű érvelés és a hangnemből érezhető meggyőződés példaként állítható mai politikus-szónokaink elé is.

A második fejezet egy 1962-ben a Hungarian Quarterlyben (New York) megjelent tanulmányát tartalmazza Az egyetemes zsinat és a vasfüggöny címen. XXIII. János pápa 1959. január 8-án jelentette be először, hogy zsinatot kíván egybehívni, a tanulmány pedig néhány hónappal a zsinat megkezdése előtt készült. Barankovics az előkészítő munkálatok bőséges irodalmára alapozza munkáját, amely szinte látomásnak is nevezhető. Amint a cím tükrözi, a szerző fő aggodalma a vasfüggönyön innen élőkre vonatkozik. Tartalmából csak néhány figyelemre méltó alcímet említenék: A hívek zsinati szerepe, A vasfüggöny mögöttiek a zsinaton, Az Egyház és a világi hatalom viszonyának megváltozása, A Vatikán internacionalizálása, Civil és vallási türelmesség, Demokratikus egyenlőség és Egyház, Az Egyház decentralizálása.

A harmadik fejezet címe A katolikus hit és Egyház helyzete Magyarországon, ugyancsak 1962-ben publikált tanulmány, amely korabeli megbízható statisztikák felhasználásával készült. Egyértelműen értékes és hasznos anyag a második világháború utáni magyar katolikus helyzetet kutatók számára.

Az utolsó fejezet Barankovics négy publicisztikai írását hozza. Az első A pápai enciklika, amely a szerző XI. Piusz 1937. március 14-én megjelent, A katolikus egyház helyzete a Német birodalomban című körleveléhez írt kommentárja. Ebben is az egyház álláspontját osztja, azonban lelkiismeretbeli kötelességének érzi annak hangsúlyozását, hogy valamilyen szinten a németség is áldozata a hitlerizmusnak, és abbéli reményét fejezi ki, hogy a német nép „az Egyházzal megbékélve elfoglalja méltó helyét a kontinensen és a keresztény világ szolidaritásában is”.

A második publicisztikai írás egy rövid ismertetése a Katolikus írók új magyar kalauzának, amely 1942-ben 536 oldalas tanulmánykötetként jelent meg. Ezután a szerkesztők egy újabb könyvismertetést illesztettek a kötetbe Almásy József A tízparancsolat közelében című 1942-ben megjelent könyvéről. A recenzió érdekessége, hogy Barankovics a kőtáblákra vésett parancsokat a természetjogi törvények isteni kodifikációjának nevezi, s így az emberi társadalom magna chartájának mondja őket. Barankovics ismertetője következetes és objektív, nyoma sincs benne támadásnak, illetve az azt sejtető iróniának.

A könyv utolsó publicisztikai írása egyben a könyvet záró szöveg is. A Szent István király hagyatéka 1943. augusztus 20-án jelent meg a Hazánk vezércikkeként. Ebben hangsúlyozza az ünnep lényegét, és azt is, mennyire kell vigyázni, hogy az ünnep ne váljék tartalmatlan „érzelmi andalgássá”, hogy a nép ne engedje meg a kor képére torzítását az Öreg Királynak, aki „a valóságos történeti tüneményhez már alig hasonlítható”. Az ünnep nagy üzenetet hordoz minden keresztény ember számára, mondja Barankovics, azt, hogy „a szent király erényeibe öltözködjünk”.

A mindössze 141 oldal terjedelmű kis könyv külseje és „belseje” egyaránt tetszetős és érdekes a társadalmi kérdésekben érdekelt olvasó számára.

(Szent István Társulat, Budapest 2002)

Bereczki Gyöngyvér

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

A Bánk bán – filmen

A sok viszontagságot és egy valódi amerikai sikerkörutat megért nemzeti operafilm, a Bánk bán végre látható a magyarországi mozikban is.

Egy operafilm megítélésénél kulcskérdés, sikerül-e filmes élménnyé finomítani az alapművet. Ha az alkotó nem hangolja át munkáját a látvány, a hang és a szó egységében fogant mozgóképi művészet dimenzióira, a végeredmény legfeljebb jól fényképezett színházi előadás lehet. Káel Csaba rendező sikeresen hántotta le az alapműről az opera-előadások hagyományos aránytalanságait, visszatért Erkel Ferenc operájának első, 1852-ben elkészült, úgynevezett ős-Bánk bánjához, s bizonyos mértékig Katona József drámáját tekintette első számú kiindulópontnak. Ennek megfelelően nem a személyes okokat, Melinda meggyalázását és a megcsalatott szerelmes férj haragját, hanem a nemzethaláltól való félelmet és az idegen elnyomó elleni lázadást tette döntővé Bánk bán királynő-gyilkosságának motívumai közül. Még ennél is fontosabb, hogy Káel Csaba rendező és Zsigmond Vilmos operatőr tökéletes művészfilmet komponált, amely tengerentúli szakértők szerint is a mozgóképes zenedráma követendő mintájává, etalonjává vált. A mű mentes minden teatralitástól, eredeti helyszíneken, többek között az ócsai, a jáki, a bélapátfalvi templomokban, az esztergomi várkápolnában és Visegrád környékén forgatták a jeleneteket.

Az alkotók már az indítóképpel is beírták magukat a filmművészet nagykönyvébe: égő zsúpok úsznak a Tiszán, segítendő a halászok éjszakai munkáját. A nyitány helyszíne előrevetíti a finálé tragikumát, ugyanott, a haragvó folyó örvényeiben leli halálát az idegenektől meggyalázott Melinda, Magyarország nádorának felesége. A fények, az árnyékok, a hangok és a csend, a nyugalom és a mozgás ellelpárjai mindvégig szervesen illeszkednek a magyarásg sorsdrámájához.

A ruhák és a díszletek kiválasztása is mintaszerű. A békétlenek, Petur bán megalázott magyarjai dísztelenebb, archaikus ruhákban állnak szemben az olykor papagájszerű, rikító ruhákba bújtatott merániaiakkal, az idegen királynő, Gertrudis léhűtőivel, akik igencsak vérszemet kaptak attól, hogy a király, II. András idegen hadszíntereken küzd. A magyarok többnyire a karzatról, felülről figyelik az orgiákban tobzódó idegeneket, a beállítás mindig természetes erővel hangsúlyozza a lázadásra készülő magyarok erkölcsi fölényét.

Bánk bán és Melinda életének idilli motívumait a rendező hatásos, ízléses képekben vetíti elénk, háttérben a visegrádi várral, a völgyekkel. A filmben Ottó, a királynő öccse nénje tudtával és beleegyezésével rontja meg Melindát a szerelmi bájital segítségével. Így Gertrudis a szó újkori, totalitariánus értelmében vett idegen zsarnokká válik, aki nemcsak leigázni, hanem megalázni, majd erkölcsi és fizikai értelemben is megsemmisíteni akarja a magyarságot.

A királyné erkölcsi és történelmi bűnéért bekövetkezett bűnhődés a film szerint az isteni igazságszolgáltatás szükségszerűségeként történik meg. Bánk bán – akit a Kolozsvárról elszármazott Kiss B. Attila Simándy József alakításihoz méltó színvonalon formál meg – a „Hazám, hazám” kezdetű nagyáriáját a megfeszített Krisztus képmása előtt énekli el. Amikor a nádor Gertrudis királyné fejére olvassa a magyarok ellen elkövetett bűnöket, látomásszerűen, Krisztus tizenkét tanítványának jelmezében tűnnek elő Tiborc és társai mint a kisemmizett szegénység jelképalakjai. A brilliáns szereplőgárda, Rost Andrea, Kiss B. Attila, Réti Attila, Kováts Kolos, Sólyom Nagy Sándor és a többiek is hozzájárultak ahhoz, hogy világszínvonalú remekléssé sikeredett nemzeti zenedrámánk filmváltozata.

(Magyar Nemzet)

Pósa Zoltán

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Schupler Tibor

A leginkább Peru

Hanni Rolfes missziós nővérként 23 évig Peruban tevékenykedett. Kilenc éve Szatmárnémetiben dolgozik. Ezalatt sokszor „ingáztunk” együtt Szatmár, Homoród és Szinfalu között. Hanni nővér gyakran mesélt perui élményeiről, tapasztalatairól. Kíváncsiságom és fantáziám már akkor a latin-amerikai kontinensre röpítettek. Nagyon hittem, hogy eljön az alkalom, s elmehetek oda. A hit pedig hegyeket mozgat: Hanni nővért tényleg meghívták 3 hétre Peruba, lelkigyakorlatot tartani a szerzeteseknek.

január 13., hétfő

Reggel Bukarestben öten ülünk fel a repülőre: Hanni nővér, Starmüller Ferenc mezőfényi plébános, Anderco Ottó nagykárolyi káplán, Varga Csaba sepsiszentgyörgyi Caritas-munkatárs meg jómagam. Itthon induláskor -20 C fokot és hótorlaszokat hagyunk hátra. Lima pedig +28 C fokos meleggel és 90-98 százalékos páratartalommal fogad. Olyan érzés, mintha a repülőből szaunába léptünk volna. Nővérek fogadnak a reptéren, a 7 órás időeltolódást nemigen érzékeljük.

január 14., kedd

Peru Dél-Amerika harmadik legnagyobb országa (Brazília és Argentina után). Területe kb. ötször akkora, mint Romániáé. Lakossága viszont nem sokkal több: 24 millió (1997-es adat). A lakosság többsége, kb. 65 százalék indián származású, akik az inka és az aymara törzshöz tartoznak. Az inkák kecsuául beszélnek. Sajnos a spanyol nyelv előretörésével főleg a városi indiánok egyre inkább felejtik ősi nyelvüket. A városról falura látogató indián unoka gyakran nem tud értekezni nagyszüleivel.

Földrajzi szempontból az ország három részre tagolódik: a partvidék (Csendes-óceán) kb. 2500 km-es sivatagos terület (10 százalék). Sohasem esik az eső. Ennek oka a Humboldt-áramlat, mely a Déli-sarkról hozza a hideg, halakban gazdag vizet. Ez a jelenség az oka annak, hogy sohasem esik az eső.

A másik rész a hegyvidék, a sierra (30 százalék). Az Andok hegység magas fennsíkjai 2-4000 m-en terülnek el, 5-6000 méteres csúcsoktól övezve. Ez az indiánok igazi élettere. Itt még ma is sokan őseik hagyományai szerint élnek.

A harmadik az esőerdők világa (60 százalék), az Amazonas gyűjtőmedencejének egy része. Szinte minden nap szakad a trópusi eső. Ezért növény- és állatvilága olyan színes és gazdag, mint sehol máshol a világon. Ennek ellenére a peruiaknak csak 13 százaléka lakik ezen a vidéken.

A hegyvidéket 35 százalékban inkább az indiánok lakják. A partvidéken él napjainkban a lakosság 52 százaléka. Itt épült ki az infrastruktúra, itt vannak az ipari központok. A hegyekből tömegesen vándorolnak a partvidékre (elsősorban Limába) az indiánok.

Lima lakossága 50 évvel ezelőtt 400 000 volt, ma pedig 8 millió. A populáció növekedése mindenfajta ellenőrzés, irányítás nélkül folyik. Ebből aztán számtalan gond származik (nyomornegyedek, elgyökértelenedés, bűnözés stb.).

Még egy szomorú, de fontos, Dél-Amerika társadalmát jellemző jelenség: a lakosság 10 százaléka nagyon gazdag, akárcsak az észak-amerikai vagy nyugat-európai felső réteg. Külön negyedekben laknak. Az egyes házakat gyakran testőr vigyázza.

A másik kb. 20 százalék a középréteg. A maradék 70 százalék nagyon szegény és sanyarú sorsot él, első ránézésre kicsit jobbat, mint a mi cigányaink.

Jóllehet az átlagfizetés 200 dollár körül mozog, kevés az, akinek szerződéses munkaviszonya, ezáltal egészségügyi, társadalmi, nyugdíjbiztosítása lenne. Igaz, hogy az utóbbi időben az állami iskolarendszer elérhetőve lett mindenki számára, ám az erősebb iskolák, színvonalas egyetemek magántulajdonban vannak, a 70 százalék számára megfizethetetlenek.

Egy másik szívszorító jelenség: az imperializmus. Dél-Amerika esetében ez azt jelenti, hogy a spanyol politikai hódítás után jött az északi gazdasági leigázás. Annak ellenére, hogy itt vannak a világ legnagyobb banán-, kávé-, kakaó-ültetvényei, annak dacára, hogy Dél-Amerika nagyon gazdag ásványi és altalajkincsekben, a földrész mégis nagyon szegény. Észak pedig gyarapszik. Ennek oka nagyon egyszerű: a déli államok végzik a napszámosmunkát, a tulajdonos észak-amerikaiak pedig gondoskodnak a feldolgozásról meg az értékesítésről. Az előbbieknek a túlélésüket biztosítják, az utóbbiak pedig a gazdagságot és a hatalmat. Ami fájdalmas, ami a helyzetet kilátástalanná teszi: a helyi korrupt politikai hatalom mindenben partner – eladja saját népét. És alaposan megkapja érte a részét.

Hanni nővér húga Peruba ment férjhez. Limában laknak. Reggeli után bemutatták azt a pedagógiai intézményt, amelyet férjével alapítottak és most is vezetnek. Az egyetem neve: Paulo Freire. ő volt a felszabadítás-pedagógia atyja. A II. vatikáni zsinat után a Latin-Amerikában induló felszabadítási mozgalom célja egy igazságosabb és emberibb társadalom megteremtése volt. Ennek megvalósítása három síkon indult. A felszabadítás-teológia kiindulópontja, hogy teremtésünknél fogva minden ember egyenlő. Mindnyájan egy Atyának vagyunk a gyermekei, egymásnak pedig testvérei. Ez a hitbeli tény lelkiismeretben kötelez a keresztény értékeken alapuló társadalom építésére. A felszabadítás-politika a saját politikai eszközeivel próbál egy emberibb, igazságosabb világot megvalósítani. A felszabadítás-pedagógia lényege: a pedagógia eszközeivel megváltoztatni az emberi és ezáltal a társadalmi kapcsolatokat. A hierarchikus (alá- és fölérendelt) társadalmi struktúrákban aki “fölül” van, úgy véli: joga van a létrán alatta állókat kihasználni. A kiszolgáltatott szegények tömege pedig megszokta, hogy csak bólogatnia lehet. Ennek a helyzetnek, az emberi kapcsolatoknak a megváltoztatását célozta meg a felszabadítás-pedagógia a maga eszközeivel. Az intézmény európai pályázatos pénzforrásokból épült. Évente 90 tanítót, tanárt, szociális munkást képeznek ki ilyen szellemben, elsősorban egy többszázezres limai városnegyed, Comas részére. Igazi forradalom!

január 15., szerda

Először is beszerezzük a bolíviai vízumot. Aránylag könnyen és gyorsan megy. A nap többi részét a városnézésnek szenteljük. Meglepően sok a rendőr. Nem a forgalmat irányítják. Az működik magától. Mivel nincsenek forgalomirányító táblák, egyetlen forgalmi szabály létezik csupán: ne menj neki senkinek!

A forgalmat nagyjából úgy kell elképzelni, mint folyóban a vizet: mindig arra folyik, amerre éppen hely van. A rendőr szerepe inkább a bűnözés visszaszorítása, az állandó sztrájkok, demonstrációk kísérete, egyszóval a hatalom biztonságának az őrzése. Amúgy ritkán állítanak meg, ha autóval utazol. Liza, Hanni nővér húga mesélte, hogy őt megállította a múltkoriban egy rosszul fizetett rendőr. Pénzt kért tőle, mert fájt a foga, és szeretett volna fogorvoshoz menni. Szó nem lehet róla – mondta neki Liza –, a múlt hónapban is ezt a mesét akartad velem megetetni.

És ha már a forgalomnál tartunk: Peru városaiban nemigen van buszmegálló. A buszajtóban áll egy segéd, aki egyfolytában kiabálja az útvonalat, és folyamatosan szedi fel az integető utasokat.

Délután eljutunk még a híres Aranymúzeumba. Itt azokat az aranyból készült inka műtárgyakat lehetett megtekinteni, amelyeket a spanyolok nem hurcoltak el. Majd az aránylag közel lévő Nemzeti Múzeumba tértünk be. Peru maga a történelem. Ritka érdekes történelemmel és kulturális sokszínűséggel büszkélkedhet. Peru első őslakosai nomád, gyűjtögető törzsek voltak. Jóllehet Ázsiából a Bering-szoroson át a jégkorszakban, 25 000 évvel ezelőtt érkeztek Alaszkán át az amerikai kontinensre az első emberek, Kr. e. 12 000 évvel Peru partvidéki barlangjaiban is már ott találjuk őket. Kr. e. 4000 körül megtalálhatjuk a mezőgazdaság, a szövés első nyomait. Az inkák előtti törzsek fejlett építészek, asztrológiai ismeretekkel rendelkeztek. A 15. század, Amerika felfedezése idején pedig az inka birodalom a mai országterület nagyrészét meghódította. Sőt kiterjesztette hatalmát a mai Kolumbiára és Chilére is. Mindezt, meg sok egyebet is, érdekesen mutatta be a Museo del Nación.

január 16., csütörtök

Első utunk a Limai Caritashoz vezetett. Az egész délelőttöt ott töltöttük. Az ottani kollégák latinos bőbeszédűséggel és nyitottsággal tárták fel problémáikat. Megnéztük a szegénykonyhát, az orvosi rendelőt, a patikát, az idősek napköziotthonát. Sok hasonlóságot találtunk a mi valóságunkkal. ők is nagyban függnek a külföldi segélyektől. Végül a Caritas igazgatójával, az olasz származású limai segédpüspökkel beszélgettünk. A nyár folyamán Európába látogat. Ígérete szerint hozzánk is eljön.

Tomasi püspököt inkább az ottani egyházi viszonyokról faggattuk. Megtudtuk, hogy a 8 millió lakosú Limát négy egyházmegyére osztották fel. Sajnos nagyon kevés a pap. Az ő egyházmegyéjükben is 100 a megyéspapok száma, míg a szerzetespapoké 400 körül mozog. De mi ez a több mint 2 millió hívőhöz?! A papságot nemcsak a cölibátus miatt nem vállalják a latin vérmérsékletű fiatalok, de a valóság az, hogy főleg a vidéken dolgozó papokra óriási munkamennyiség hárul, és a távolságok miatt nagyon magura vannak hagyva. Azért is nagyobb a szerzetesek száma, mert itt a közösséghez való tartozás inkább biztosított.

Az egyháznak elég sok magas szintű intézménye van. A gond az, hogy ezek még mindig külföldi szakember-függők. Az emberek vallásosak, csakhogy „a maguk módján”. A limaiak a templomküszöböt nem nagyon koptatják. 10 százalék alatt van a vasárnapi templomba-menők aránya. A hegyvidékről a városba özönlő emberek elgyökértelenednek. A „Coca-Cola-civilizáció” rohamosan terjed. A szekták keményen dolgoznak. Egész Dél-Amerikát elárasztják brosúráik és az északról pénzelt prédikátorok.

Azt Tomasi püspök úr nem mondta, de mi már azelőtt hallottuk, hogy a limai bíboros érsek tekintélyelvű és konzervatív. Nem tartozik azok közé, akiket az emberek szeretnek. Egyre gyakrabban fordul elő, hogy nyilvános fellépései alkalmával kifütyülik, lehurrogják, vagy azt kiabálják a templomban a hívek: „Menj ki!”

Délben éppen zárás előtt érkeztünk a limai Szent Róza templomhoz. Szerencsére életrajzát még otthon átolvastam. Így a rövid idő alatt nemcsak néztem, de láttam is. Érdekes, hogy ez az egyszerű, tiszta lélek mekkora hatással volt korára. Hite, életpéldája ma is hat, és meghatározó módon befolyásolja ma is nemcsak a vallási, de a perui társadalmi életet is.

A központban a katedrálist meg jó pár templomot tekintettünk meg. Legtöbbjük a spanyol hódítások idején épült. Egyik impozánsabb, mint a másik. Stílusosak, tágasak, szépek, gazdagok. A legérdekesebbnek a ferencesek templomát tartottam. Az ott tapasztalt gazdagság egyáltalán nem Szent Ferenc szellemiségét, a szegénység szeretetét árasztotta.

Buszba ültünk. Szerettünk volna általános képet alkotni Limáról, a városról, melyről az útleírások nem sok jót mondanak. Nevét a kecsua nevű Rimac folyóról kapta, spanyol torzítással. A várost a híres-hírhedt Pizarro alapította 1535. január 18-án. Szobra ott áll a város központjában. Felvitt bennünket a turistabusz a Szent Krisztobáld-hegyre. 400 méterrel a város fölé emelkedik. Hatalmas kereszt tornyosul a tetején. Állítólag egyik, indiánokkal vívott sikeres csatája után Pizarro nehéz keresztet cipelt fel erre a hegyre. Lima különben meglehetősen zsúfolt, piszkos metropolisz.

január 18., szombat

Nagyon kényelmesek, gyorsak és olcsók a távolsági buszok. Mivel a vasúthálózat a nagy hegyek miatt nincs kiépítve, itt busszal utaznak az emberek. Reggel ételt, meleg teát szervíroztak. Az óceán partját elhagyva hosszú kilométereken keresztül sivatagos kőrengetegen át utaztunk. Mintha a Holdon járnánk. Nemhiába mondják a peruiak: amikor a jó Isten a világot megteremtette, minden követ Peruban dobott le. A sivatag monotonságát csak a hatalamas Coca-Cola-reklámok törik meg: igyál colát – ebben van az üdvösséged! Csak a hegyekből leáramló folyók völgyében van élet. Meglepően zöldek ezek az „oázisok”. Az emberek a folyóvizet ezer kis csatornán keresztül vezetik át a szántóföldeken. Így a föld egész évben terem és biztosítja az ott lakók megélhetését.

Fáradtan érkezünk Arequipába. Vendéglátónk, a német származású Elisabeth asszony kedvesen fogad.

január 19., vasárnap

Reggeli után szentmisére igyekszünk a közeli kápolnába. Idős pap misézik. Latinos gesztusai számunkra szokatlanok. Amúgy tudjuk, miről van szó, hisz a latinosan csengő szavakból tudunk következtetni. Ami pedig a spanyolt illeti, keveset értünk a gyorsan pergő szavakból. Viszont a spanyol írás több mint felét értettük. A templomi „közönség” eléggé koros. Nagyon felemelő volt viszont a fiatal srácok lendületes, gitáros éneke. Az is érdekes, ahogyan mise után az emberek spontánul kis csoportokba verődnek. Élénk beszélgetésük bokorban csiripelő verebek képét jelenítette meg.

Mise után városnézőbe indultunk. Arequipa, a fehér város Peru egyik legszebb települése. A hegyek fehér köveiből épített épületek ragyogása miatt kapta ezt a becenevet. 2500 méteren fekszik. Lakossága meghaladja a hatszázezret. Csodálatos hegyek ölelik körül. A legnagyobb és legszebb a majdnem 6000 méteres Misti. Gyönyörű középkori, spanyol hangulatot árasztó épületei vannak. Hatalmas és impozáns a székesegyháza és lenyűgöző az árkádok sorából álló központi tere. A tartomány lakói büszkék különállásukra, s ha lehetne, külön is válnának Perutól, megszabadulva a centralista limai vezetéstől. Egy időben külön személyi igazolványt adtak a tartomány lakóinak. Lehetett olyasmit is hallani: Viva la Republica Independiente Arequipa!

január 20., hétfő

Hosszú út áll előttünk. Még ma La Pazig, Bolívia fővárosáig kell eljutnunk. A busz felkapaszkodik a 3-4000 méteres fennsíkokra. A hegyeket sehol sem borítja erdő, csak gyér fű. Ezért az indiánok soha nem fűtenek. Nincs mivel. A lámacsordák látványával alig tudunk betelni. Punónál elérjük a Titicaca tavat. Ennek egy része Peruhoz, másik része Bolíviához tartozik. A peruiak azt mondják, övék a Titi, a bolíviaiaké pedig a „caca”. A határon gyalog megyünk át. A határőrök nagyon kedvesek. őgyelgő gyerekek néhány solért mutatják, hová, merre kell menni. A határátkelő közönséges, és szörnyen piszkos. Különben egész utazásunk során az volt a benyomásunk, hogy ott a szemetet nem szedi össze senki. A mi városaink ehhez képest – paradicsom! A határtól La Pazig nincs nagy távolság.

La Paz a világ legmagasabban fekvő fővárosa. 4000 méterrel a tengerszint fölé építették, egy valamikori kráterbe. Már ahogy az utcán járkáltunk, éreztem, hogy nem kapok levegőt. Alig tudtam kullogni a kollégáim után. Az igazi meglepetés azonban otthon várt. A légszomjtól teljesen bedugult az orrom. Hasító fejfájás kezdett gyötörni. Ettől a gyomrom kavargott. Speciális, légszomjra való gyógyszert szereztek be nekem. A tengerszint fölötti magasság sok turistát megvisel. Hatásai: légszomj, fejfájás, szédülés, fáradtság, levertség, cserepes ajkak. Három-négy nap is eltelik, míg az ember valamelyest hozzászokik.

január 21., kedd

La Paz nagyon érdekes, egzotikus város. Először a központba mentünk. Itt van a Boszorkányok tere. Itt mindenki kiállhat és produkálhatja magát. Egy szektás csoport énekelt, majd a bámészkodók között szendvicseket és meghívó kártyákat osztott szét az összejöveteleikre. Másik helyen egy bibliamagyarázó (bizonyára jehovista) teatrálisan adta elő magát a köré verbuválódott csoportnak, majd brosúráit, könyveit ajánlgatta.

Egész délután barangoltunk a városban. Az az érzésed, hogy egy óriási tölcsérben mászkálsz. A rálátás is éppen ezért mindenünnen pazar. A város felett ott ragyognak az örökké hófedte, 5-6000 méteres hegycsúcsok. Csodálatos az idő is, annak ellenére, hogy esős időszak lévén mindenki az ellenkezőjére figyelmeztetett. Az utcákon sok az árus és a koldus. A bolíviai nőknek sajátos a népviselete. Színes, tarka a szoknyájuk (hasonlít az máramarosi avasiakéhoz), a fejükön érdekes kalap van, hátukon batyut cipelnek.

Dél-Amerika fortyogó társadalom. Rengeteg benne a feszültség, keresi az egyensúlyát. A falakon mindenütt ilyen felírásokat lehet olvasni: Vesszen a korrupció! Le a kormánnyal! Éljen a sztrájk! Éljenek az útlezárások! Revolutia es iustificado! Estére a székesegyházba igyekeztünk szentmisére. Épp jókor, mert sötét felhők jelentek meg hirtelen az égen. Dörgött, villámlott, esett az eső. Elvették az áramot. Egyszer csak azt vesszük észre, hogy a templomba is beesik az eső meg a jég. A hatalmas templom megtelt az ide menekülő emberekkel. Kb. másfél óra múlva jutottunk ki. Megrökönyödve láttuk, hogy az utcákon félméteres, sáros víz hömpölyög. A magasabb helyeken arasznyi vastagságban állt a jég. A felhőszakadás miatt megbénult a forgalom. Több helyen a víz egymásba sodorta a járműveket, az úton keresztbeállította őket. Hatalmas köveket, árusbódékat görgetett a víz. Mikor kb. egy-másfél óra múlva apadni kezdett az ár, mentők és rendőrök jelentek meg. A templom fala mellett busz állt. Alig hittünk a szemünknek, amikor a busz alól két vízbefulladt ember holttestét szedték elő.

január 22., szerda

Reggel, mielőtt továbbindultunk Copacabana felé, elbúcsúzunk házigazdáinktól. A közelben ülő útitársaink között ott van egy indián asszony három aranyos gyerekével. A hároméves Juan Carlos mellettem ül. Hamar elalszik. Mikor felébred, magunkkal hozott édességgel kínálom. Gyorsan magába gyömöszöli és máris morcos képpel üti a combomat, és teli torokból kiabálja: otro, otro! (másikat, másikat). Amikor sikerült valamelyest csillapítanom a kis srác éhségét, elkezdünk játszani. Magam is elcsodálkoztam azon, nyelvismeret nélkül is mennyire lehet a gyerekekkel kommunikálni. Meg a fiatalokkal és a felnőttekkel is, hisz Stari barátunk egy csomó információt tudott meg a mellette ülő anyukától, és 10-15 új szóval gyarapodott spanyol szókészlete.

Copacabana azt jelenti az ottani indiánok számára, mint a székelyeknek Csíksomlyó. A városka a Titicaca tó legnagyobb félszigetén fekszik. Még Bolíviához tartozik. Festői, csendes, nyugodt hely. Végre az utcán nem rohan le lépten-nyomon az árusok és koldusok hada. A copacabanai Mária-szentélyt állandóan látogatják a zarándokok. A Mária-kultuszt az indiánok között könnyű volt annak idején a keresztény misszionáriusoknak meggyökereztetni, hisz az indiánok között igencsak elterjedt volt a Földanya-tisztelet. Copacabanában már 1550-ben állt egy keresztény kápolna. 1882-ben egy bennszülött indián szobrász-őstehetség egy európai Máriáról mintázott saját Madonna-szobrot faragott. A szobor valóban magán viseli az akadémiai végzettség hiányának nyomait… Ennek ellenére, a copacabanai Mária előtt imádkozva sok csoda történt. Egyre többen zarándokoltak ide a századok folyamán. Ma Dél-Amerika egyik leglátogatottabb zarándokhelye. Este 7-kor mi is misére megyünk. Meglep, milyen gépiesen végzi a szertartást az aránylag fiatal ferences pap. Szinte fel se néz. Ottani szokás szerint a kegyszobrot takaró ruhával (Mária köpenyével) beburkolják a zarándokokat, és egy sajátos imádsággal megáldják őket. Egymás között igencsak mulatunk, amikor a ferences kolléga „kapásból” hirtelen leteremti a megáldott csoportot: nem elég az, hogy nem imádkoznak együtt vele, de még válaszolni sem tudnak egyszerre az imádság feleleteire! Miért nem fogják fel, mekkora kiváltságot jelent ezen a helyen megáldva lenni?!

január 23., csütörtök

A délelőttöt a szentélyben töltjük. Jut idő a közös és egyéni imádkozásra. Délután indulunk tovább a Titicaca tó másik partjára, mely már Peruhoz tartozik. Megérkezvén, beszerezzük a másnapi hajókiránduláshoz a jegyet, majd szálláshelyünkre, a helyi esperesi kerület egyik központjába sietünk. A beszélgetést nemcsak a fáradtság akadályozza, hanem inkább a nyelvtudás hiánya. Volt ott a központban egy svájci francia, középkorú világi munkatárs. A hölgy kicsit és akadozva beszélt németül, angolul pedig még rosszabbul. Annyit megtudtunk tőle, hogy 27 évesen érkezett öt évre Peruba. Most már több mint húsz éve dolgozik együtt az itteniekkel egy csoportban. Lelkipásztori és emberjogi munkát végeznek az egész esperesi kerületben. Jól érzi magát, és esze ágában sincs Svájcba visszamenni.

A teljes szöveg (január 24. – február 3.) nyomtatott lapszámunkban olvasható

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

1942 elején fogták el és börtönözték be apámat Bécsben azzal az indoklással, hogy cigány. Először a dachaui koncentrációs táborba vitték, majd Mauthausenbe. (…) Három hónappal később egy csomagot hozott a posta. Apám cipőjét, öltönyét és borotválkozó készletét tartalmazta. Volt benne még egy kis doboz. Anyám csak egy rövid, szomorú futó pillantást vetett a tartalmára, majd azonnal visszacsukta. Később nekünk is megmutatta a dobozt: csak por és apró csontdarabkák voltak benne. „Nézzétek – mondta --, ez az apátok.” (Karl Stojka)

Bodó Márta

Mauthauseni séta

Sokféle emlék, indulat kavarog, olvasmányélmény meg tanulmányok foszlánya bukkan felszínre a feledés mélyéről, amikor ausztriai vidám turistáskodás közepette (éppenhogy kiszabadulva a jelenlegi, nyomasztó romániai gondok közül) az a váratlan ajánlat érkezik: látogassunk Mauthausenbe! A hangulatos városnézés, kirakatbámulás, a csendes meditatív templom- és kolostorlátogatás mellett nem lehet nemet mondani egy ilyen egyszeri-egyedi meghívásra! Kirakat mindenfelé akad, gyönyörűbbnél gyönyörűbb épületek, hangulatos utcák, lelket emelő templomok – koncentrációs tábor azonban, Istennek hála, viszonylag kevés, néhány helyen: nem lehet, nem szabad hát kihagyni.

Közjáték

A hideg ráz ki, ha azt hallom, hogy amiről Európa és az egész világ azt tartja: a 20. század egyik fő borzalma volt, egyesek szerint nem is létezett… Mert vannak rokon- és ellenszenvek, politikai ellentétek és ellenfelek, nézetkülönbség, még heves negatív érzelmek is, emberek, egyedek, akár családok, csoportok iránt, van idegengyűlölet és előítélet (ez utóbbiak már jóval kevésbé érthetőek és elviselhetőek, mint az előbbiek) – de amikor a szemünk előtt lejátszódott valós kegyetlenségek, ember- és népirtások esetén nem létezőt kiáltanak, ez több, mint furcsa… Hogy a Nagy Károly nevével fémjelzett középkor-részre szenzációhajhász kutató remek és széles körű publicitást biztosító elmélet segítségével nem létezőt kiált, valamelyest könnyebben érthető: rég volt, ki látta, mondhatnánk. De a náci haláltáborok túlélői még élnek köztünk: a szemtanúk, s még vannak családok, amelyek a kedves hozzátartozó elvesztését gyászolják… Nem értem, különösen nem értem, amikor keresztény kiált ilyet, amikor hívő ember áll be a gyűlölködők és/vagy gyűlöletkeltők sorába. Ezt akkor sem értem, ha ő csak visszaüt a kapott sértés vagy pofon kapcsán. De hát nem értem én – szerencsére – a magyarországi közélet sok mozzanatát, és hálát adok az Úrnak, hogy magyar vagyok, de azért is, hogy nem magyarországi, különösen, hogy nem budapesti, mert nem kedvez az a légkör a toleranciának és valódi keresztény szeretetnek, ahol katolikus pap nyíltan kérdőjelezi meg a II. világháborús náci zsidóüldözés egészét. És nemcsak azért fut végig a hátamon a hideg, mert láttam szomorú-szép családi fényképeket fiatal és tehetséges, jó lelkű lányokról, akiket szabályosan „kifüstöltek”… Vagy mert álltam a kolozsvári zsidó temetőben olyan síremlék mellett, amelynek „lakója” Auschwitzban a kéményen távozott a világból… Mert ismerek olyat, aki kikeresztelkedve menekült meg az elhurcoltatástól… Szóval nem személyes indulatok miatt. Hanem mert félek az olyan kereszténységtől, amely a szeretetet hirdeti a szószékről, aztán gyűlölettel fordul el a másiktól, mert az néger vagy cigány. Rettegek attól a kereszténységtől, amelynek nevében a pap azt hirdeti prédikációban: tartsd oda a másik arcod, ha egyik felől megütnek, aztán lelépeget a szószékről és a politikai viták hevében megsértve utál és indulatot szít magánbeszélgetéseiben… Talán mert én láttam olyan katolikus papot Erdélyben, akit provokációból hittanórán valóságosan kipróbáltak: arcul ütöttek, nem túl kíméletesen, és 70 ember visszafojtott lélegzetű figyelme közepette szinte meg se rebbenve tartotta oda a másik arcát, s kapta meg oda is a párját… Nem tudom, a pofozóban később váltott-e ki valódi megtérést a cselekedet, de a 70 hittanórás néző bizonnyal megerősödött hitében: íme, az én papom éli, amit szónokol!

Hogyan alapítsunk haláltábort?

1938. március 12. Anschluss: Ausztriát a náci Németország lerohanta és erőszakosan odacsatolta, bekebelezte.

Öt hónappal később hozták létre a Linz közelségében fekvő Mauthausenben a munkatábort. A választás nem véletlenül esett Felső-Ausztria fővárosára: Hitler ezt szemelte ki magának, hogy afféle Führer-városa legyen, kulturális metropolisz, amelyben felhalmozottan láthatóak a nemzeti szocializmus szellemiségét sugárzó és tükröző monumentális struktúrák. A közelben pedig ott volt a kőbánya, ami nagyon alkalmasnak látszott a munkatábor létrehozásának céljára. Az efféle táborok a náci hatalmasok számára többszörös szolgálatot tettek: politikai ellenfeleiket, ideológiájuk ellenzőit, az útjukban állókat be tudták ide zárni, ott pedig ugyanakkor kényük-kedvük szerint kínozni, fizikai erejüket a végsőkig kihasználni. A foglyok ugyanis szegényes étkezés mellett erejükön felüli munkát végeztek nap nap után – Mauthausenben külszíni kőfejtésen dolgozva.

Hiszen a politikai ellenfeleket, foglyul ejtett ellenséget nem elég kivégezni: előbb ki kell hajtani a lelkét is. Munkára fogni, hogy építse a dicső nemzeti szocializmust, azt a rendszert, amit szabad ember korában gyűlölt, ami ellen lázadt és szervezkedett, vagy ami ártatlanul és tudatlanul kapta be és látott neki a felfalásának. Hiszen a munka felszabadít, ez áll mottóként egy rendes náci tábor bejárata fölött… A fogolynak legjobb, ha elfoglalja magát.

1938. augusztus 8-án kezdték dachaui fegyencek a mauthauseni tábort kiépíteni, 1941 végére az építkezés nagyrésze befejeződött. Kézenfekvő eljárás: a halálraítélt csak ássa meg maga a sírgödrét…

Mauthausen 1945. május 5-én szabadult fel.

Mauthausen foglyai

Mauthausen tábora központi szereppel bírt, egész Ausztria területére innen osztották el, illetve ide gyűjtötték a foglyokat, 49 altábor tartozott hozzá. A megnyitástól a felszabadításig mintegy 195 000 személyt tartottak ezekben fogva. E foglyok nemzetiségük, eredetük, politikai nézeteik, vallási meggyőződésük miatt „szorultak” arra, hogy a nemzeti szocialista erők felügyeletük alá vonják őket mint a közösségre nézve káros egyéneket. A táborban kis létszámban voltak olyan német és osztrák foglyok is, akiket valódi kihágások és bűnök miatt börtönöztek be. Ezek vezető szerepet, felügyeleti jogot kaptak fogolytársaik fölött. 1944-ig ment ez így, és nagy vívmány volt, hogy az illegális nemzetközi fogolyszövetség elérte: a náci uralom végső óráiban a köztörvényes bűnözők a táboron belül se juthassanak vezető szerephez.

A táborba kerülve a fogoly elvesztette minden kapcsolatát a külvilággal, önazonosságától is megfosztották: nevét nem használták, számmal helyettesítették, így vették nyilvántartásba (ha egyáltalán nyilvántartásba vették!), így számoltak vele. Mauthausenben színes háromszögek és az ezekre írt fekete betűk a nemzetiségét, alá fehér alapon szintén feketével írt számok jelentették a fogoly „személyi adatait”. A szokásos rabruhán levő piros háromszög politikai foglyot jelentett, a zöld köztörvényes bűnözőt, fekete és barna háromszög jelezte a társadalomellenes erőket. A zsidók sárga csillagot viseltek a piros háromszög alatt. 1938-ban még szinte minden táborlakó a bűnözők kategóriájából került ki, 1939-ben fiatal szocialistákat és kommunistákat hoztak a Szudéta vidékről, 600 politikai foglyot Németország és Ausztria területéről, 300 cigányként elkönyvelt burgenlandi polgárt, s 1000-nél több rendőrségi nyilvántartásban szereplő közönséges bűnözőt. 1940-ben ezrével érkeztek a lengyelek és a spanyol republikánusok, köztük nagyon sok gyerek és kamasz. Ezt követően vagonokkal hozták a lengyel és cseh értelmiségieket, művészeket, papokat és közembereket. 1941-ben a foglyok száma Hollandiából „exportált” zsidókkal dúsult, majd Jugoszláviából és a Szovjetunióból érkeztek. 1942 és 1944 között francia, belga, holland, osztrák, görög, albán, lengyel, szovjet, olasz, magyar és német politikai foglyokat szállítottak és internáltak Mauthausenbe úgy, hogy nyilvántartásba se vették már őket. 1945-ben 20000-nél több foglyot szállítottak át ide más koncentrációs táborokból: Lublinból, Auschwitzből, Bergen-Belsenből, Sachsenhausenből, Ravensbrückből, Natzweilerből… És magyar zsidók ezreit hozták…

1945. május 3-án 64800 férfi és 1734 nő szerepelt a mauthauseni hivatalos tábori nyilvántartásban, ráadásnak pedig mintegy 15000 be se jegyzett fogoly. Nemzetekre lebontva: 23 albán, 4 brit, 2791 jugoszláv, 3 indonéz, 1 dél-afrikai, 191 belga, 3 bolgár, 2 kínai, 1312 cseh és szlovák, 1 egyiptomi, 3179 francia, 90 holland, 2263 olasz, 2184 spanyol, 3 török, 1 kanadai, 64 luxemburgi, 18015 magyar, 1850 német, 502 osztrák, 15803 lengyel, 23 román, 15581 szovjet állampolgár, 2 amerikai, pár norvég, svájci, görög személy…

Tábori élet

1939-ben még a foglyok nagyrésze a tábor felépítésén dolgozott, s a felügyelő SS katonák házait építette. Amint ezzel végeztek, következett a kőbánya. 1943-tól a foglyok egy részét fegyvergyártásra is használták.

Mauthausen felügyeletét SS-ek látták el: kezdetben 1500-an, majd 9000-re növelték létszámukat. Az SS-eknek a lakóházakon kívül sportpályájuk volt, és más, a rendes életvitelt szolgáló lehetőségeik.

A táborban a foglyok barakkokban laktak, a fa házak sivár belső berendezése alapvetően az egymás mellett sorakozó emeletes ágyakból állt. Egyik ilyen lakóházba a mai látogató is beléphet, miközben a magnóra vett, a belépőjeggyel együtt kiosztott mauthauseni kalauz szól, mondja a fülébe, ha balra néz, ott mi áll, ha meg jobbra, ott mit láthat. A barakk látogatása során azt javasolja: a látogató próbálja csak ki a kemény széllel körbevett faágyat. Se matrac, se ágynemű: ez akkor is így volt. Ráadásul a foglyok kettesével, a betegosztályon ötösével feküdtek. Rámeredünk, ki-ki a maga fülhallgatójával elfoglalva hitetlenül pislog: ebbe az ágyba egyedül is nehezen férünk! Majd a múzeum fényképeit nézve rendeződik a kép: azok a híg levesen, megerőltető fizikai munkán tartott emberek annyira soványak, szinte áttetszőek voltak, hogy nem volt gond elférniük. És megtanultak álmukban is egyszerre fordulni…

A múzeumi séta a hatalmas, kihalt udvar többbszöri átszelésével jár: kong a léptünk az udvaron. A kalauz irányít: most a bal oldali, udvarnak vélt, szögesdrót tetővel ellátott kerítésű területre lépünk (380 V keringett ezekben akkoriban): karantén, tábor, odébb kivégző osztag volt egykor. Ma takaros sírok sorakoznak a fal mellett, nem egyen magyar nevet fedezünk fel… A fülünkben felhangzik a magyarázat: egyes foglyok szökni próbáltak, többen sikerrel is, de akiket elfogtak, azok sorsa itt pecsételődött meg.

Aztán már nem fáradtak a felügyelők, hogy ide kihozzák a rendbontó, annak ítélt foglyokat. A ma múzeumként szolgáló, egykor betegszoba-részleg alatti krematórium egyik sarkában rendezték be a kivégző szobát. Akire a gázt is sajnálták, itt, e sarokban lőtték le. De akasztás is történt itt. Kéznél volt a hamvasztó kemence… Két ilyen duplaajtós – kétszemélyes – kemencét nézünk meg: a lapát mintegy hanyagul a vasajtó előtt. Koszorú kandikál ki a kemencéből: emlékező-emlékeztető virágok. A falakon és azoknak támasztva számtalan fénykép és névtábla: mindazok egy kis hányada, akik itt töltötték utolsó perceiket… Ez az épület nem fabrakk, rendes kőépület. Szűk és lepusztult ajtókon és alagsori folyosókon a hírhedt gázkamrák egyikébe érkezünk: ronda, lerobbant tusolóhoz hasonlít, a körbefutó csövek, a csempe, a kőpadló mind erre utal. Aztán aki itt állt levetkőzve, dideregve, vízsugárra várva, azt a szomszéd helyiségből Cyclon B gázzal lepték meg. Martin Roth, a tábor SS-vezetőtisztje szerint 1942-ben alkalmazták ezt a „kezelési módot” először. Utoljára 1945. április 28-án használták.

Következik az egykori konyha, mosókonyha, amit mára kápolnává alakítottak: az oldalán hatalmas kereszt emlékeztet a hihetetlen kálváriára.

De a java még hátravan! Nem láttuk még a tulajdonképpeni munkahelyet. Pedig Mauthausen lakói idejük nagyrészét itt töltötték.

Nyáron háromnegyed ötkor volt az ébresztő, mert 6-kor kezdődött a munka. Délben egyórás ebédszünet kvöetkezett, no nem azért, mert ennyi időt szántak a foglyok étkezésére, netán pihenésére, hanem mert a munkahelytől az Appel-Platzig kellett előbb masírozni névsorolvasásra… A délutáni műszak 7-ig tartott, újra seregszemle, ételadag-osztás. A fegyvergyárban dolgozók munkájára vasárnap is szükség volt. Mindez télen kicsit módosult: negyed hatkor szólt az ébresztő, a munka pedig virradástól sötétedésig tartott. A fegyver- és hadianyaggyártó foglyok átlagban napi 11 órát dolgoztak.

Az Appel Platztól kellemes sétaút vezet az egykori kőbánya felé. Ma jobbról-balról a nemzetek emlékművei állnak itt: hatalmas bronzszobrok, egy- vagy többalakosak, felismerhető vagy stilizált férfiak-nők, égre emelt ököllel… odébb ülő női alak – ez Németország szimbóluma, a felirat szerint a német anya(ország) sír és méltatlankodik: mire vetemedtek, hova jutottak fiai… A megrázó emlékművek közt, közel a sétaúthoz felfedezem a magyaroknak emléket állítót is. A megvásárolt ismertető füzet – és történelmi ismereteink – döbbenetesen nagy létszámú magyar Mauthausen-lakóról tud…

A kellemes séta azonnal megszakad, amint a magyarázó szövegből kiderül: a foglyok ezen az úton naponta többször rohantak végig – később már csak vonszolták magukat, testsúlyukat meghaladó terhekkel, vagy csak a sétány homokborítását egyengetni a szinte egy tonnás „rollerrel”—hengerrel…

Az út kanyarodik, és hihetetlen látvány tárul elénk: békés és szelíd rezervátum képét öltve mára, de gyilkos fenyegetéssel akkoriban. A szelíd domboldal meredeken megtörik, sziklás fal emelkedik, a levezető út 186 lépcsőből áll. Halál-lépcső volt a neve, mert a semmi-ételen tartott foglyok naponta többször megmászták hatalmas terhükkel azokat – egy idő után az őrök biztatása és fenyegetése sem használt… Aki már nem bírta a lépcsőmászást, könnyen kerülhetett az ejtőernyős sziklára. A név nem egészen kifejező: ejtőernyőről szó se volt, csupán repülésről. A teljesíteni képtelen foglyot ugyanis őrei tanították repülni: egyszeri kísérletre volt lehetőség, a mélybe lökték a szerencsétlent, ők maguk meg élvezték hatalmukat. Átlag 2000 fogoly dolgozott naponta a kőfejtésen, ezrek vesztették itt az életüket.

A szelíd, rügyezésre készülő fák, a csendes hajlatú dombok elvesztik szépségüket. A szovjet foglyok félreeső tábora mellett bandukolunk visszafele, a szögesdróttal keretezett magas kőfalak aljában. Az ígérkező tavasz is elmúlással fenyeget itt. Alig két kanyar és pár kilométer után újra takaros házak között, a vidéki osztrák társadalom rendezettségének képei közt autózunk. A virágzó és jólétről árulkodó nagyvárosig mély csend uralkodik a mauthauseni zarándokok között.

Igazából semmi sem olyan, amiről ne tanultunk, ne olvastunk, ne hallottunk volna. A haláltáborok borzalmairól, a náci világuralmi őrületről, az SS-ek kegyetlenkedéseiről, perverz és embertelen szórakozásairól elemző írások, irodalmi alkotások, filmek sora született. És mégis, élőben látni, kézzel tapintani, a cipőd talpával érinteni, az alagsori rejtett borzalmak titkaiban személyesen elmerülni… Torokszorító, pedig szinte banálisra koptatott. Gondolkodom: mi az, ami megérintett. Nincs világos válaszom. Itt ez a beszámoló. Amit egy év elteltével sikerült papírra vetni.

„Fogad között fakó panasz, / magányosság vacog, / lakatlan partokat kutatsz, / üres minden tagod, / lezárt vagy, mint a kárhozat, / a homlokod mögött / csak pőre sikoltás maradt / vigasznak, semmi több! // Nem óv a hűtlen értelem, / nem fogja szűk szegély, / csaillagcsoportokat terel / a parttalan szeszély / elámuló szivedre: állsz / tünődve és hagyod, / belepjenek, mint sűrű gyász, / a foszló csillagok.” (Pilinszky János: Gyász)

Talán ez a válasz: egy év telik el, míg szólni tudok, szólni lehet az élményről.