Vissza a tartalomjegyzékhez

Vissza a tartalomjegyzékhez

Oláh Melinda

Legyetek éberek!

Jelképvilág húsvét vigiliáján (2)

A tűz

„Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön.
Mi mást akarnék, mint hogy lángra
lobbanjon.”
(Lk 12, 49)

A tűz elsősorban a szenvedély, az életerő, a megtisztulás, ugyanakkor a bűnhődés jelképe.1 Pusztító hatalma mindent az ősegység állapotába juttat vissza; számos nép világrendjében az alvilágot, a bűnösök örökös szenvedését jelképezi. Önmagában is feszültséget hordoz: melegít, ezáltal lehetővé teszi az életet és pusztít, megfékezhetetlen romboló erővel. Álomban tisztulást, megújulást jelent, kívülről jövő veszélyt, az ember bensejében izzó szenvedélyeket. A tűzgyújtás képessége, tűz birtoklása az emberiség kulturális fejlődésének fontos lépcsőfoka.2

A vadász- és pásztornépek mítoszaiban a tüzet a legtöbbször az égből hozták le, míg a földművelő kultúrákban a föld belsejéből ered. A tűzgyújtás rítusa a világ teremtésének a kifejezése. Ezért a téli napfordulón, vagy az év végén kioltott tűz a kozmikus sötétség, az ősállapotba, a káoszba való visszatérés, míg az újév napi újragyújtás a világ újrateremtésének a jelképe lett s mint ilyen a születésre és a feltámadásra utal. A tűzben megnyilvánuló fény és hő a pusztító villám félelmetes erejét, az istenség hatalmát és az otthon biztonságot nyújtó melegét egyaránt kifejezheti. A tűz mindenütt, az egész világmindenségben jelen van: ilyen a nap az égen, mely a vihart hozó felhőben felizzik, és villám képében száll le a földre, ahol az emberek gondoskodása nyomán folytonosan újjászületik.3

A tűz az antik világkép négy eleme közé tartozik. A korai ión természetbölcselet képviselője Hérakleitosz (Kr. e. 544-484) a valóság őselvének a tűzet tartotta, mely a változás örök nyugtalanságának, az egyetlen bölcsnek (hen to szophon) a jelképe. „Ezt a kozmoszt itt, amely ugyanaz mindenkinek, nem alkotta sem Isten, sem ember, hanem volt mindig és van és lesz örökké élő tűz, amely fellobban mértékre és kialszik mértékre.” Tűzből lett és tűzzé válik minden. A lét rendjét a logosz, a világtűzben rejtőző istenség értelme biztosítja.4 Ezt a felfogást követi Empedoklész (Kr. e. 490- 430), később Arisztotelész is, amikor a tüzet a földdel, a vízzel és a levegővel együtt a négy őselem közé sorolja. Marx és Lenin számára a tűz jelenti az anyagot, Hegel a világszellemet érti rajta.5

Fejlett tűzkultuszról tanúskodnak az afrikai népek mítoszai. A busman teremtésmondák szerint az ügyesebb állatok (madarak, sáskák, sakál, stb.) szerezték a tüzet a gyámoltalan embereknek.6 Ezt a tüzet használják a busmanok az ítélethozatalnál: a gyanúsítottakat tűz mellé állítják, akire a füst száll, az a vétkes.7 Az afrikai mitológiában Bumba, a teremtő isten haragjában az égbe száműzte a tüzet lehelő fekete leopárdot, majd engedélyt adott, hogy néha – villám formájában – visszatérjen a földre, ilyenkor mindig pusztítást végez. Az embereknek meg kellett tanulniuk felhasználni ezt, a fákon keletkezett tüzet.8 A dél-afrikai hererók szent főnökének, a papfejedelemnek a jelképe a tűz. A főnöki templomkunyhójában égő szent tűznek – az örökmécseshez hasonlóan – sohasem szabad kialudnia. A törzs tagjai ebből a tűzből vett parázzsal gyújtanak tüzet, a maradékot mindig visszaviszik. Új tüzet maga a főnök gyújthat, ezt aztán a Veszta-szüzekre emlékeztetően a főnök legidősebb és legkedvesebb lányai táplálják.9

Az aztékok világképében a rituális halál, a megváltás, a bűnbánat jelképe a tűz, a világegyetemen pedig Xiuhtecutli, az Év ura, a tűzisten uralkodik.10

A kezében lámpással ábrázolt sumer Gibil tűzisten, mint fényhozó és tűzvészhozó, nagy szerepet kap az igazságszolgáltatásban.11 Tűz áll a középpontjában bizonyos hindu és zoroasztriánus12 szertartásoknak. Az ázsiai pusztákon élő indoiráni nomádok számára nemcsak az éjszakai fényt és a melegséget jelentette, hanem a vadállatokat is távol tartotta. Az ételek elkészítésén kívül a tűz az igazságszolgáltatásban és fontos szerepet játszott. A vádlottat ugyanis olykor tűzpróbának vetették alá: felcsapó tűzfalak között kellett áthaladnia, vagy megolvadt fémet öntöttek a próbára bocsátott személy mellkasára. Ezek az alkalmazási módok játszottak szerepet a –vándorlásaik során edényben szállított – tűzhöz kapcsolódó vallási szertartások kialakulásában. Ezen mutatták be az isteneknek szánt áldozatokat. A zoroasztriánizmusban a tűz az Isten fiaként a szertartások középpontjába került. Ahura Mazdát jelképezi, s egyúttal a vallási gyakorlatnak központi eleme is. A Tüzet még ma is harcosnak nevezik. mert a tüzek legszentebbikétől, a Bahrám tűztől várják, hogy megküzdjön a lelkekben uralkodó sötétséggel. A zoroasztriánusoknak három szent tüzük van, mindhárom egy-egy társadalmi osztályhoz kötve: a Farnbág a papokhoz, a Gusnaszp a harcosokhoz, a Burzén Mihr a kétkezi munkásokhoz. E tüzek az emberiség oltalmazói, vezetői a történelem viharában. Bahrámnak, a tüzek királyának igazságot jelképező dicsősége csatába száll a Hazugsággal. Nem egyszerűen helyezik el a templomokban, hanem királyként ültetik a trónus formájúra összerakott fahasábokra. Felette a tűz uralkodói hatalmára utaló korona függ. A zoroasztriánusok számára a templomban lévő rituális tűz azt a különleges helyet képviseli, ahol közvetlenül is megtapasztalható az Isten jelenléte. Az imaszobában örökké ég a tűz, amelyet napjában ötször raknak meg. Az edényben elhelyezett tüzet a szentélyen belül fallal veszik körül, amelybe ajtókat és ablakokat vágnak, hogy a hívők hódolhassanak, imádkozhassnak, meditálhassanak a tűz előtt, melynek közvetlen közelébe csak a rituálisan megtisztult pap léphet.13

A bráhmánizmusban és a hinduizmusban transzcendens fény a tudás, a bölcsesség és a vitalitás energiája. A védikus tűzisten Agni. A tűzgyújtás a teremtés felidézése, az áldozatbemutatás a kiteljesedés, az istenivel való egyesülés jelképe.14

A buddhizmusban a tüzes oszlop Buddha szimbóluma, a bölcsesség, mely felemészti a tudatlanságot.15 A görög mitológiában Prométheusz ellopta az égből és az embereknek ajándékozta a tüzet.16 A görögök a tüzet tisztító erejűnek tartották, ezért az istennek szánt áldozatokat tűzzel tisztították meg minden földi szennytől, hogy ez által méltóvá tették az áldozatbemutatásra.

A germánok tüzet gyújtottak isteneik tiszteletére, hogy elégessék a tél, a sötétség démonait, és biztosítsák földjeik termékenységét. Az európai néphagyományban is a negatív erők leküzdésének céljából vált szokássá a téltemető bábuk elégetése. A karácsonykor meggyújtott tűz – a betlehemi lángról – az új idő fordulatáról tesz tanúságot. A megszületett Kisded mellett a világosság és a meleg hordozója. Ennek a tűznek egész éjszaka kellett égnie, mert úgy tartották, hogy maga Jézus melegszik mellette.17 Emellett a magyar néphitben a tűz lélek-, élet- és szerelemjelkép, nagy szerepet játszott a termékenységvarázslásban (Luca-napi tűzcsiholás, Szent Iván-napi tűzugrás) is. Ezek a szokások az évszakkezdő kelta-római eredetű tűzünnepségekre vezethetők vissza, a fény, a Nap évenkénti megújulását, pályáján való haladását kívánták mágikus úton elősegíteni. Az ember kihívásként éli meg a tűz kínálta lehetőségeket. Az élet fenntartásának kettőssége révén a tűz isteni jellemvonásokkal bír. Tüzet használják büntetésre, tisztításra. Ugyanakkor a szeretet szimbóluma is, a fenyegető és bűntető Isten szeretetéé. Azé a szereteté, amely nemcsak melegít, de elemészt is.

Már az Ószövetségben ott fénylik Istennek az ő népével való viszonyában (Ter 15,17). A választott népnél a tűz csak jel, melynek túl kell haladni, hogy megtalálják Istent. A teofániákat (istenjelenéseket) mindig ez kíséri. Ábrahám kiválasztása óta az isteni kinyilatkoztatás jele (Ter 15,77), Isten jelenlétének, a szövetségkötés megpecsételésének eszköze. Az Ószövetség istene, Jahve, égő csipkebokor képében jelenik meg Mózesnek (Kiv 3, 1-6). A Hóreb hegyén a lángokban álló bokor látványa odacsalogatja Mózest, aki az égő de nem emésztő tűzben az isteni szentséget tapasztalhatja meg. Később, a Kiv 19,18-ban a Jahvét jelképező tűz félelmetes, emésztő erejűvé válik azonban nem rombol, hanem megtisztít. Az emésztő tűznek hasonló ábrázolását találjuk az egészen elégő áldozatok liturgikus szokásában, mellyel Izrael a megtisztulás vágyát fejezi ki. Az égőáldozat oltárán állandó tüzet őriztek, melynek nagy jelentősége volt a kultuszban. Ez a tűz Isten tüze, melyet nem volt szabad bármilyen szertartáson felhasználni, tilos volt elsőszülöttet áldozni benne (Ter 22,7.12). Ismeretlen számunkra Izrael fiainak tűzgyújtási technikája, kőből való csiholást először a 2Makk 10,3 említi, az új templomban új tüzet gyújtottak. Mivel azonban a Kiv 35,3 a szombati tűzgyújtás tilalmáról beszél, arra következtethetünk, hogy nehéznek kellett lennie a tűzkeltésnek.18

A prófétai hagyományban is megtaláljuk a tűz szimbolikáját. Jahve Izajásnak és Ezekielnek tűz alakjában nyilatkoztatta ki magát, amikor prófétai küldetést adott nekik. Izajás meghívásakor csak füstöt lát, majd ajkait izzó szén tisztítja meg (Iz 6), Ezekielnek az Úr négy tüzes kerékkel kísért szeráf között jelenik meg (Ez 11-28). Dániel apokalipszisében a tűz része annak a keretnek, amelyben az isteni jelenlét megnyilvánul (Dán 7.10). Az isteni tűz a próféták személyére rendszerint leszáll az emberek közé, hogy bosszút álljon azok hűtlensége miatt (Ám 1,4-2,5), sújtja a hitetleneket (Zsolt 21,10), a lázadókat (Szám 16,35), ez lesz az utolsó ítélet végrehajtásának eszköze is (Zsolt 50,3). Ez a tűz nemcsak rombol, de tisztít is. Tanúskodik erről a próféták léte, akik Isten közelébe jutottak, mégsem emésztette el őket. A tűz tulajdonsága, hogy melegít, világít, pusztít, éget, tisztít egyszerre. A liturgikus szokások közül az egészen elégő áldozatban a tűz által fejezik ki a megtisztulás utáni vágyat valamint azt, hogy Istennek visszavonhatatlan ajándékot adnak. Az ítélet tüze mindkét szövetségben eleven gondolat. Orvosolhatatlan büntetéssé válik, a harag isteni tüzévé, amikor a megátalkodott bűnösre hull. De akkor ez a tűz már nem tudja többé elemészteni a tisztátalanságot, még a salakot is megolvasztja (Vö. Ez 22, 18-22). Itt is megtaláljuk a szimbólum kettős értelmét: míg az istentelenek kívül-belül a tűz zsákmányai lesznek (Sir 7, 17), azokat, akik megmenekültek a tűztől, tűzfal övezi körül: maga Jahve ez számukra (Zak 2, 9).19

Az Újszövetség is megőrizte a tűz hagyományos, eszkatológikus értékét, de az a vallási valóság, amelyet jelent, már az Egyház korában valósul meg. Jézus, amikor a gyehenna tüzéről beszélt (v.ö. Mt 5,22), megőrizte hallgatóiban az ítélet tüzére való várakozás tudatát, ő azonban nem vállalta az igazságtevő szerepét, a maga módján teljesítette be a jánosi jóslatot (v.ö. Lk 12,49). Az egyház abból a tűzből él, amely Krisztus áldozatának erejéből átjárja a világot.

Pünkösdkor az égi tűz (ApCsel 2,3) teljesíti be a Lélekkel és tűzzel való keresztséget. Míg a víz a Szentlélekben adott élet születését és termékenységét jelezte, a tűz a Szentlélek átalakító erejét szimbolizálja. A Szentlélek „lángnyelvek alakjában” száll a tanítványokra pünkösd reggelén, és tölti el őket. A lelki hagyomány megtartja a tűz szimbolikáját, mint ami a legjobban kifejezi a Szentlélek működését: „Ne oltsátok ki a Lelket” (1Tessz 5, 19).

Keresztény életünkben a tűz már nem a Sinai hegy tüze (Zsid 12,18), hanem a mi életünk égő áldozatát emészti fel Istennek tetszően (Zsid 12,29).20

A tűznek ilyen gazdag biblikus háttere lévén, szinte kínálkozik a liturgikus használatra , amikor Krisztussal, a világ világosságával akarunk találkozni. Nagyszombaton a szertartás tűzszenteléssel kezdődik. Rómában, mikor este kezdődött az istentisztelet, minden alkalommal volt tűzszentelés, mert az éjszakai istentiszteletnél csak megszentelt világosságot használtak. A templomban minden fényt eloltottak, mert az ószövetség kialudott és jött a Világ Világossága. Amint a fény elűzte az éjszaka sötétjét, úgy űzi el Krisztus világossága a gonoszság árnyait. Ehhez járult, hogy a germánoknál tavasszal a fény istennőjének, Ostarának, és a fény istenének, Balduinnak nagy máglyát gyújtottak jó aratásért. Ezt a szokást keresztelték meg az ír misszionáriusok, amikor Krisztus feltámadásán raktak a szabadban nagy máglyát, s ennek meggyújtásához csak kovát használtak, hogy valóban új tűz legyen. Az ír papok hozták ezt a szokást Rómába, ahol a szertartás a mai alakját felvette.21 Amint ég, lobog a tűz, úgy lobbantsák lángra lelkünkben a mennyei vágyakat a húsvéti ünnepek. A láng Krisztusra emlékeztet, akit követnünk kell, hogy ne járjunk sötétségben.

A gyertya

„...a dolgok változásában és cserélődésében
én vagyok az égő gyertya is,
amely feláldozza testét, hogy világosság ragyogjon.”
(Goethe)

Régebben viaszból vagy faggyúból, ma paraffinból és sztearinból készült, rendszerint rúd alakú, béllel ellátott világító eszköz. Szükségvilágítási és díszítési célokra ma is gyártják. Viaszból vagy faggyúból készült gyertyát már a rómaiak használták (2. sz.). A középkorban inkább fejedelmi udvarokban volt használatos, míg a 15. századtól kezdve a faggyú általánosan elterjedt. A szterain gyertya a 19. sz. eleje óta ismert. Használata a század végétől csökken, előbb a városokban, később vidéken is a petróleum- és gázvilágítás, majd a villanyvilágítás teljesen kiszorítja.22

Használata a római korban terjed el. Eleinte praktikus okokból használták az őskeresztények, és a pogány kultuszokban is nagy szerep jutott nekik. A mostanihoz hasonló gyertya a keresztényüldözések idejére tehető vissza. Gyertyákra vonatkozólag már a IV. karthágói zsinat intézkedik, Szent Jeromos pedig bizonyítja, hogy az evangélium olvasásakor a templomban a öröm nyilvánítására nappal is gyertyát gyújtanak. III Honorius pápa rendelete szerint az oltáron legalább két gyertyának kell égnie.23 A fény a Nap életadó erjének kifejezője. Mivel könnyen eloltható, az élet bizonytalanságát, az elenyészést is jelképezi. A kereszténységben elsősorban Krisztusnak, a Világ Fényének a szimbóluma, aki meghalt az emberekért, ahogyan a gyertya megsemmisül, miközben fényt sugároz. A magát emésztő, világító gyertya Krisztus áldozatára, a gyertyaláng melege pedig szeretetére utal.24 Körmenetben a hívek kezében szimbóluma a Krisztust váró éberségnek, a hitnek, a feltámadásnak, az örök világosságnak.25 A gyertya a feltámadt Krisztusnak és a Krisztusban feltámadt hívőnek a szimbóluma: amint a gyertya önmagát felemészti a tűzben, hogy hivatását teljesítse, ilyen maradéktalanul rendeli magát a hívő Isten szolgálatára. Az akolitusok által hordozott gyertyák az oltár szolgáinak és Isten egész népének az istentiszteletben égő szeretetét jelzik és fokozzák. A tabernákulum előtt égő láng jelzi, hogy itt van Krisztus közöttünk a kenyér színében. A szokás eredete abban keresendő, hogy már a 4. században a Szent Sír barlangjában állandóan égett egy mécses. A keresztes vitézek hozták Európába a gondolatot, hogy az Úr teste előtt lámpás égjen mindig. A 13. századtól kezdett elterjedni. Figyelmeztet bennünket, hogy “Akinek” lángol, annak mécsese éjjel el nem alszik. ő virraszt s őrködik mindig felettünk. Az oltárgyertya Krisztus Szűztől való születését is kifejezi.26 A templom oltárain égő gyertyák számuktól függően változatos szerepet játszanak az egyház szimbolikájában: hat gyertya az ima folytonosságát jelképezi, három a Szentháromságot, hét a szentségeket. Püspöki misén a hét gyertya használata ősi római szokásra vezethető vissza. A régi Róma szeretetszolgálati hét kerületének diakónusai az ünnepélyes misére vitték körmeneti gyertyájukat és az oltár mellé állították.27 A kilobbant gyertya, melyből vékony füst száll a magasba azt jelképezi, hogy a fizikai fény semmivé válik az isteni világosság jelenlétében.28 A magyar néphitben karácsony estéjén a család minden tagja gyertyát gyújt. Amelyiknek felfele száll a füstje az kedves a Kisded előtt, a lefele szálló füst gyertyájának tulajdonosai pedig bűnösek.29 Szintén népi hiedelem, hogy a mennyországban mindenkinek van egy égő gyertyája, és ameddig az lángol, addig él az ember.

Később liturgikus használatuk egyre jobban terjed elsősorban a húsvéti gyertya alkalmazása nyomán. A húsvéti gyertya a Feltámadt Krisztust jelképezi, s a tűz, láng és gyertya misztériumának tanítását az Exsultet csodálatos módon fejti ki. Ez a gyertya égi tűzről Isten dicséretére gyulladt lángra, el nem fogyó tiszta fénnyel távol tartja a lélektől az éj minden árnyát, jó illatú áldozatként egybeolvad a mennyei fénnyel. Megmutatja az isteni titkok beteljesedését, megváltottságuk fényének szétáradását, a bűn homályának eloszlását. Nemcsak a felajánlásnak a kifejezője, hanem az isteni viszontadományé is, a húsvét éjszaka hatékony jele, a s vigilia elején mintegy összefoglalóan jelzi azt, ami majd a keresztelési szertartásban és az eukarisztia liturgiájában sokkal teljesebb mértékben megvalósul. A vigilia-mise elején még nem égő gyertya Krisztus sírban nyugvó testének a jelképe. Fellángolása jelképezi az új életet, amelyre Krisztus megdicsőült teste a sírból feltámadt. Visszautal arra a lángoszlopra, mely Izrael előtt a pusztában mutatta az utat, hisz ugyanígy világít számunkra a Feltámadt Krisztus az üdvösség felé vezető utunkon.30 A húsvéti gyertya Krisztus szimbólumaként jelzi a húsvétéj fogyhatatlan kegyelmeit, a kegyelem szétáradását, mely, mely végtelen forrásból jön s ezért meg nem fogyatkozik. Felajánlás-kegyelmi élet-Krisztus jelenléte: ez a három összefonódva jelenik meg a húsvéti gyertya szimbolikájában.31

Szent Ágoston szerint a gyertya magát a megváltott embert is jelenti: “Amint a gyertya fényt áraszt a sötétségbe, úgy áraszt fényt az igaz ember ennek a világnak a sötétségbe.” A gyertya végigkíséri az embert az életen, hiszen a keresztelő alkalmával éppoly jelentős szimbolikus szerepet játszik, akár a születésnapi tortán, a haldokló mellett vagy a ravatalnál. S ha minket jelent a gyertya, akkor fölszólítást is tartalmaz: amint a gyertya önmagát emészti fel a tűzben, hogy teljesítse hivatását és világosságot adjon, úgy kell nekünk is Isten szolgálatában felemésztődnünk, hogy világosodjanak tetteink az emberek előtt s tartóra helyezett gyertyafény legyünk.

A tömjén

„..tömjén és benzoé,
test s lélek mámora zeng bennük ég felé.”
(Baudelaire)

A tömjén Észak-Afrikában és Arábiában termő fűszerszagú növények (Terebinthales v. Anacardiales) rendjébe tartozó tömjénfa (Boswellia carteri) és más rokonfajok mézgés gyantája. Bemetszésre a váladék a szabadba buggyan és ott megszárad. 20% gumit, 6-8% bassorin- nyálkát, 70% gyantát és illó olajat tartalmaz. Egyes vallási szertartásoknál füstölőszernek használják.32 A szemcsés, halványsárga-vöröses anyag parázson kellemes illatot áraszt.33 Égetése hódolat az istenségnek, megtisztulás, a halandót a hallhatatlanhoz kapcsolja, így az ember és az istenek kommunikációjának eszköze. Keresztény értelmezésben a mennybe felszálló imádság, az erény és a tiszta élet illata.34

Az ószövetségi kultuszban a Sebából szállított tömjén (v.ö. Kir 10, 2.10; 2Krón 9,9; Iz 60,6) az illatáldozat anyaga (Kiv 30,34), és az ételáldozatokhoz is hozzátartozott. A Leviták könyve (21,15) a kitett kenyerek tömjénnel való meghintéséről beszél. A Templom liturgiája ismerte az illatszerek oltárát (Kiv 30,1-10), tömjénezőket (1Kir 7,50), tömjéncsészéket (Szám 7,86). A tömjént különleges növényekkel keverték35 és ezzel mutattak be minden reggel és este illatáldozatot örvendező imádásul (Kiv 30,7). A tömjén égetése Isten imádását és engesztelését (1Kir 22,44), a tömjénillat pedig az Istennek szóló dicséretet ( Bölcs 18,21; Zsolt 141,2; Jel 8,2-5) jelentette.36 A napkeleti bölcsek királyhoz méltó ajándékként37 arany és mirha mellett tömjént hoztak a gyermek Jézusnak (Mt 2,11). A Jelenések könyvében is, mint a szentek imádságának jelképe szerepel (5,8), a végidők katasztrófáját váltja ki, a mennyei liturgiával kapcsolódik össze (Jel 8,3-4).38

A kereszténység előtti időben a tömjénnek vagy a tömjénezésnek elsősorban apotropaikus jelentősége volt,vagyis a démonok távoltartására szolgáló erőt tulajdonítottak neki.39 Az őskeresztények azért is vonakodtak használatától, mert a pogányok is éltek vele bálványimádás és császárkultusz közben. 252-ig a császárhoz pártolt híveket nevezik tömjénezőknek (turificati). Az üldözött egyházban évszázadokig az Istentől való elfordulás jele lett a tömjénezés. A keresztények ekkoriban csak temetésnél használták. A konstantini fordulat után, a 4. századtól terjedt el a használata Keleten és Nyugaton, a mai formájában csak a 9. századtól végzik mise alatt a tömjénezést.

A tömjénezés minden liturgiának a közös vonása. A bizánci liturgiában a kísérő imádságból – 50. zsoltár – következtethetünk a tömjénezés értelmére: a megáldott füst a tisztulás és megszentelődés érzelmeit jelenti és ébreszti. A kopt misében a tömjénezés igen fontos. Olyan erőt tulajdonítottak neki, hogy szentség módjára kieszközli a bűnök bocsánatát.40

A tömjénezés az imádás jele, szimbolikus kifejezése a szentek imáinak.41 A tisztelet kifejezésére is szolgál, s nemcsak egyedül Istent illeti, hanem az Istennel összekötött személyeket, tárgyakat is. Bármily misében, vecsernyében tetszés szerint alkalmazható. Füstölés illeti az oltárt, mint Krisztus jelképét, az evangéliumos könyvet, mint Krisztus imádásának kifejezését, mert ő az igében is jelen van. Az Oltáriszentséget a reális jelenlét miatt különösképpen is megilleti imádásunk ilyen formán való kifejezése. De az áldozati adományokon kivül kijár az áldozatot bemutató papnak, hiszen rajta keresztül maga Krisztus mutatja be örök áldozatát az Atyának. A hívő népet szintén megilleti a füstölés, aki jelen van imádságával, mert benne is, mint közösségben jelen van Krisztus. Alkalmazható a bevonulási körmenet alatt, mise kezdetén az oltár incenzálására, evangéliumi körmenetkor, evangélium felolvasása előtt, felajánláskor, átváltoztatás után a Szentostya és a kehely felmutatásakor. Misén kivül alkalmazható szentségkitételkor, a húsvéti vigílián, templom- és oltárszenteléskor, zsolozsmában a laudes és vesperás evangéliumi kantikuma alatt.42 Temetésen a megkeresztelt ember teste iránti tiszteletet fejezi ki.

A parázsra dobott tömjénszemek újszövetségi liturgiánkban az Ószövetségi illatáldozat folytatása. Füstje kellemes illatot áraszt, tisztítja a levegőt, felszálló füstje a földi dolgoktól való elkülönülést, a mennyeiekre való irányítást jelzi (felajánlásnál), tiszteletadást is kifejez (oltár, evangélium, pap és hívők tömjénezése), a felszálló imádságnak a jelképe (a zsolozsmában). Illatos füst száll fel, s a keresztény szimbólum nem reked meg a jelenségnél, mint a pogány, ókori népek rítusaiban való alkalmazások.

“Szálljon föl az én imádságom, miként a tömjénfüst a te színed elé”énekli a zsoltáros (Zsolt 141,2), s vele együtt az egyház az esti dicséretben. A füst felszáll, s így jelzi imádságunkat, ugyanakkor teljesen megsemmisül és jó illatot áraszt, az áldozatra emlékeztet.

A tömjénezés jelzi azt a tökéletes istentiszteletet, azt a vértelen áldozatot, melyet majd az eszkatologikus korban minden nemzet felajánl Istennek. Ennek az áldozatnak a megvalósítója Krisztus, aki felajánlja önmagát „Istennek kellemes áldozatul.”43

Jegyzetek

1 Pál-Újvári (szerk.), Szimbólumtár. Budapest 1992. 473.

2 Doppelfeld, Basilius, Szimbólumok I. Pannonhalma 1998. 94.

3 Hinels, John. R., Perzsa mitológia. Békéscsaba 1992. 30.

4 Nyíri Tamás, A filozófiai gondolkodás fejlődése. Budapest 1972. 43.

5 Uo. 43.

6 Bodrogi Tibor, Mitológiai ábécé. Budapest 1970. 13.

7 Uo 15.

8 Uo. 40.

9 Uo. 19.

10 Uo. 18.

11 Szabó György (szerk.), Mediterrán mítoszok és mondák. Bukarest 1973. 257.

12 Hinnels, i.m. 30-32.

13 uo. 124-125.

14 Pál-Újvári, i.m. 474.; V.ö. még Forstner, Dorothea: Die Welt der christlichen Symbole. Innsbruck-Wien 1986. 76.

15 Uo. 76.

16 Bodrogi, i.m. 296.

17 Bálint Sándor, Karácsony, húsvét, pünkösd. Budapest 1989. 58-60.

18 Haag, Herbert (szerk.), Bibliai lexikon. Budapest 1989. 1863.

19 Léon-Dufour, Xavier (szerk.), Biblikus teológiai szótár. Budapest 1986. 1366-1367.

20 Uo.

21 Szunyogh Xav. Ferenc OSB, Magyar-Latin Misszále. Budapest 1933. 493.

22 Berei Andor (szerk.), Új magyar lexikon 3, Budapest 1960. 138.

23 RÉVAI Nagy Lexikona 9. Hasonmás kiadás. Budapest 1990. 502.

24 Pál-Újvári, i.m. 171.

25 Verbényi-Arató (szerk.), Liturgikus Lexikon (a továbbiakban: LL). Budapest 1989. 86.

26 Pál-Újvári, i.m. 170.

27 Várnagy Antal, Liturgika. Abaliget 1999. 321.

28 Uo. 321.

29 Bálint, i.m. 60.

30 Szunyogh, i.m. 495.

31 V.ö. Gyulafehérvári Érseki Levéltár. 1992/569, 27-28.

32 Rienecker, Fritz – Maier, Gerhard: Lexikon zur Bibel. Wuppertal–Zürich 1994, 1704.

33 Haag, i.m. 1884.

34 Pál-Újvári, i.m. 466-467.

35 Részletes leírása a Kiv 30, 34-38-ban.

36 Léon-Dufour, i.m. 585.

37 Biblia. Kálvin János kiadó, Budapest 1997. 1597.

38 LL, 251.

39 Jungmann, Josef A., A Szentmise. Eisenstadt 1977. 160.

40 Uo. 160.

41 LL, 252.

42 Uo. 252.

43 Ef 5,2.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Másfél éve tették nyilvánossá a Dominus Iesus kezdetű vatikáni nyilatkozatot, amelyben a Hittani Kongregáció Jézus Krisztus megváltói művének sommás és pontosságra törő megfogalmazásából kiindulva a katolikus egyház identitásának újra-hangoztatásáig jut el. E másfél év alatt sokat és sokfélét mondtak a Dominus Iesusról. Kétségtelen, hogy nyilatkozat a zsinat óta eltelt évtizedek leginkább vitatott dokumentumai közé tartozik. Értelmezői – még a legnagyobb jóindulat mellett is – diszharmóniákat fedeznek fel a Dominus Iesus és a II. vatikáni zsinat indíttatása, szelleme, de mindenekelőtt hangvétele között. Alább a dokumentumot összefoglalóan ismertetjük (Székely Dénes), majd Jean Rigalnak a Nouvelle Revue Théologique 2001 április-májusi számában megjelent tanulmányából idézünk két bővebb részletet, végül az America című jezsuita folyóirat szerkesztőségi cikkét vesszük át, hogy Olvasóink számára is érzékeltessük e dokumentum fontosságát és az ökumenikus életben játszott polivalens szerepét.

Székely Dénes

Dominus Iesus

A Hittani Kongregáció nyilatkozatának ismertetése

2000. szeptember 5-én tették közzé a Hittani Kongregáció Dominus Iesus kezdetű nyilatkozatát1, amely augusztus 6-án, az Úr színeváltozásának ünnepén kelt Joseph Ratzinger bíboros, prefektus és Tarcisio Bertone SDB nyugalmazott vercelli érsek, titkár aláírásával. A dokumentum alcíme már jelzi a tartalmat: „Jézus Krisztus és az egyház egyetlen és egyetemes üdvözítő voltáról”. Az irat világszerte nagy visszhangot váltott ki, mivel az ökumenizmus szempontjából lényeges tanítást újít fel, illetve tisztáz. Elsősorban nem egyháztani, hanem krisztológiai kérdésekről van szó, bár ezekhez kapcsolódnak egyháztani megfontolások is. Mindenekelőtt a vallások és a kereszténység párbeszédét félreértő relativizmusról („minden vallás egyenlő”), a keresztény sajátosságot, Jézus Krisztus egyetemes és egyedülálló üdvözítő szerepét elhalványító vagy egyenesen tagadó nézetek helyreigazításáról van szó. Természetesen a Krisztus által akart egyház üdvösségközvetítő szerepéről is szó esik, ami az ökumenikus párbeszédet érinti.

Ha figyelmesen elolvassuk a szöveget, azt látjuk, hogy nem szerepel benne semmi új elem, mely a II. vatikáni zsinat dokumentumaiban, illetve a pápai és tanítóhivatali megnyilatkozásokban korábban ne lett volna meg (a dokumentum ismertetése során alább a párhuzamos helyekre kifejezetten rámutatunk). A vatikáni nyilatkozat tehát nem hoz semmiféle újítást, hanem az egyházi tanítóhivatal álláspontját ismerteti, hivatkozva a Szentírásra, a zsinatokra és az újabb pápai dokumentumokra. Elsősorban a II. vatikáni zsinat dokumentumai és II. János Pál pápa körlevelei (Redemptoris missio, Fides et ratio) szerepelnek az idézetek között.

A nyilatkozat mindössze hat fejezetből és huszonhárom pontból áll, amihez egy terjedelmesebb bevezetés és egy rövidebb befejezés is tartozik. Az alcím – mint már korábban említettük – Jézus Krisztus és az egyház jelentőségére, egyetlen és egyetemes üdvözítő valóságára utal. A hat részből álló dokumentum fejezetcímei a következők:

  1. Jézus Krisztus kinyilatkoztatásának teljessége és véglegessége (5-8. pontok)
  2. A megtestesült Logosz és a Szentlélek az üdvösség művében (9-12. pontok)
  3. Jézus Krisztus üdvözítő misztériumának egyetlen és egyetemes volta (13-15. pontok)
  4. Az egyház egyetlensége és egysége (16-17. pontok)
  5. Egyház, Isten Országa és Krisztus Országa (18-19. pontok)
  6. Az egyház és a vallások kapcsolata az üdvösséggel (20-22. pontok)

A Bevezetés ünnepélyesen az I. konstantinápolyi zsinat hitvallásának (Kr.u. 381) teljes szövegével kezdődik (DS 150), és nem titkolt célja, hogy újra megfogalmazza a katolikus hit legfőbb igazságait, egyúttal megcáfolva a tévedéseket. Ez utóbbira azért volt szükség, mert az elmúlt évtizedekben a katolikus teológiában is elterjedt szélsőséges pluralizmus, relativizmus és szubjektivizmus megkérdőjelezte Jézus Krisztus és az egyház szerepét a megváltásban és az üdvösség szolgálatában. A bevezetés 4. pontja pontosítja a tévedéseket:

- a relativista elméletek egyrészt veszélyeztetik az egyház folyamatos missziós igehirdetését és igazolni akarják a vallási pluralizmust, másrészt túlhaladottnak tartanak olyan igazságokat, mint például Jézus Krisztus kinyilatkoztatásának végső és tökéletes volta; az Istenre vonatkozó igazság megragadhatatlan és kimondhatatlan, még a keresztény kinyilatkoztatás alapján is;

- az igazsággal szembeni relativista magatartás, amely szerint az, ami igaz egyesek számára, nem igaz mások számára; a nyugati logikus mentalitás és a keleti szimbolikus mentalitás radikális szembeállítása;

- a szubjektivizmus, amely az észt tartja a megismerés egyetlen forrásának, amely ész „képtelenné válik tekintetét feljebb emelni, hogy bátorsága legyen elérkezni a létezés igazságához” (Fides et ratio 5); a megtestesülés metafizikai dimeniziójának elvetése és lefokozása Isten egyszerű történelmi megjelenésére;

- az eklekticizmus a teológiában, amely különböző filozófiai és történelmi összefüggésekből kiragad (átvesz) eszméket anélkül, hogy ügyelne rendszeres összetartozásukra, illetve arra, hogy összeegyeztethetők-e a keresztény igazsággal;

- végül az az irányzat, mely a Szentírást az egyház hagyományától és tanítóhivatalától függetlenül olvassa és értelmezi.

A bevezetésben továbbá megállapítja a nyilatkozat, hogy e téves felfogás gyökerei olyan filozófiai és teológiai előfeltételekre támaszkodnak, amelyek megnehezítik a kinyilatkoztatott igazság megismerését és elfogadását. Lényeges szempontként még kiemeli, hogy a tanításnak nem az egészét, hanem csak a lényegét akarta hangsúlyozni számos tévedés elkerülésére.

Az első fejezet – Jézus Krisztus kinyilatkoztatásának teljessége és véglegessége – kifejti, hogy a krisztusi kinyilatkoztatás tökéletes és végérvényes, helyette nem jön más vagy újabb. Szilárdan kell hinni azt a tételt, hogy Jézus Krisztus Isten megtestesült Fia – aki „az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6). A II. vatikáni zsinat (DV 2, 4) és a Redemptoris missio kezdetű enciklika is ezt írja: „Krisztus az egyedüli közvetítő Isten és az emberek között” (1Tim 2,5-7). Az emberek tehát ezután Istennel nem kerülhetnek kapcsolatba másként, csak Jézus Krisztus által, a Lélek ösztönzésére (v.ö. 5. pont). A kinyilatkoztatásra a válasz csakis a hit engedelmessége (Róm 1,5), amely révén az ember teljesen és szabadon átadja magát Istennek (DV 5). Ehhez a hithez azonban szükséges Isten megelőző és segítő kegyelme és a Szentlélek benső segítsége. A többi vallás az istenkeresés révén csak csíraszerűen tartalmazza a Jézus Krisztus misztériumában meglévő teljességet.2 A nyilatkozat hangsúlyozza: „határozottan meg kell tehát különböztetni a teológiai (isteni) hitet a vallások hiedelmeitől. A hit a kinyilatkoztatott igazság elfogadása a kegyelemben, míg a többi vallás hiedelme tapasztalatok és reflexiók összessége…” (7. pont).

Az első fejezetben a dokumentum nyíltan visszautasítja azt az elgondolást, amely szerint Krisztus műve még kiegészítésre szorulna.

A második fejezet a megtestesült Ige (Logosz) és a Szentlélek szerepét elemzi az üdvösség művében. A názáreti Jézus személyével kapcsolatban a Szentírásra és zsinati döntésekre (Nikaia, Kalkedon) hivatkozva kijelenti, hogy „Mária fia az Atyának Fia és Igéje, és egyedül ő az”, nem pedig egyike azon történelmi személyeknek, „akikben a Logosz az idők folyamán alakot öltött, hogy az üdvösséget közölje az emberiséggel” (v.ö. 9-10. pont).

A döntő szempont ebben a fejezetben az, hogy „csak egyetlen, a Szentháromság egy Isten által akart üdvrend van”, nem lehet szembeállítani egymással Krisztus és a Szentlélek tevékenységét, mintha ez utóbbi „egyetemesebb” lenne. A Szentlélek a feltámadt Jézus tanítását világítja meg, aki a Szentháromság egységének megfelelően és nem attól függetlenül működik.3 A dokumentum 12. pontja hangsúlyozza, hogy „Jézus Krisztus üdvözítő tevékenysége – a Szentlélekkel és általa – kiterjed az egész emberiségre, az egyház látható határain túlra is.” Idézi a II. vatikáni zsinat Gaudium et spes fontos, 22. pontját, amely szerint a keresztény ember részesedik Krisztus húsvéti misztériumában.

„Mindez azonban nemcsak a keresztény hívőre vonatkozik, hanem minden jószándékú emberre is, akinek szívében láthatatlan módon működik a kegyelem. Mivel Krisztus mindenkiért meghalt, és mivel az embernek valójában csak egy végső hivatása van, mégpedig az isteni, vallanunk kell: a Szentlélek mindenkinek módot ad arra – Isten tudja, miképpen –, hogy a húsvét titkában részesedjék.”

A harmadik fejezet Jézus Krisztus üdvözítő misztériumának egyetlen és egyetemes jelentőségéről szól. A nyilatkozat fontosnak tartotta ezt hangsúlyozni, mivel sokan tagadják. E tagadásnak nincs semmiféle bibliai alapja. A dokumentum számos helyet idéz az Újszövetségből (ApCsel 4,12, 1Kor 8,5-6; Jn 3,16-17; 1Tim 2,4-6; 2Kor 5,15; Ef 1,3-14 stb.), valamint hivatkozik a II. vatikáni zsinatra is (GS 10, LG 62., v.ö. RM 5). A kinyilatkoztatás megerősíti, hogy a világnak egyetlen üdvözítője van, akinek megtestesülése, halála és feltámadása minden ember számára elhozta az üdvösséget.4

Azt a javaslatot, amely az „egyetlenség”, „egyetemesség”, „abszolút” kifejezéseket mellőzni szeretné, mivel ezek használata „eltúlozva hangsúlyozza Jézus Krisztus üdvöt hozó eseményének jelentőségét és értékét a többi vallással szemben” (v.ö. 5. pont), a dokumentum éppen a kinyilatkoztatásra és Jézus Krisztusnak egyedülálló és páratlan szerepére hivatkozva az emberiség történetében visszautasította.

A negyedik fejezet az egyház egyetlenségét és egységes voltát emeli ki azzal a meggyőződéssel, hogy Krisztus egyetlen egyházat alapított, és történelmi folytonosság van a Krisztus által alapított egyház és a katolikus egyház között. Ez az egyetlen egyház „Péter utóda és a vele közösségben élő püspökök által kormányzott katolikus egyházban létezik (subsistit in)” (16. p.).5

A nyilatkozat közzététele után ez a rész váltotta ki a legtöbb vitát, jóllehet nincs itt semmi új, hanem lényegében a II. vatikáni zsinat egyháztanának lényeges pontjait idézik: LG 8, UR 3 és 22. Nyilvánvaló, hogy az ökumenizmust közelről érintő tételekről van szó, főleg az egyházról szóló dogmatikai konstitució, a Lumen gentium 8. pontjában:

„Krisztus egyetlen egyházát egynek, szentnek, katolikusnak és apostolinak valljuk a Hiszekegyben (…) Ez az egyház ebben a világban mint alkotmányos és rendezett társaság a katolikus egyházban áll fenn (subsistit), vagyis a Péter utóda meg a vele közösségben élő püspökök által kormányzott egyházban, bár szervezetén kívül is megtalálható a megszentelődés sok eszköze és sok igazság; ezek mint Krisztus egyházának tulajdonát képező adományok, a katolikus egység ösztönzői.”

A nyilatkozat 16. pontja megmagyarázza a subsistit in (létezik) kifejezés jelentését. A II. vatikáni zsinat e kifejezéssel két tanbeli igazságot akart összhangba hozni: egyrészt azt, hogy Krisztus egyháza a keresztények megosztottsága ellenére a maga teljességében csak a katolikus egyházban létezik, másrészt pedig azt, hogy „a megszentelődés és igazság sok eleme létezik határain kívül is”, vagyis azokban az egyházakban és egyházi közösségekben, amelyek még nincsenek teljes egységben a katolikus egyházzal. Krisztus egyetlen egyháza tehát a katolikus egyházban létezik (áll fenn), amelyet Péter utóda és a vele közösségben élő püspökök kormányoznak. Azok az egyházak, ahol létezik az apostoli folytonosság (successio apostolica) és megvallják Krisztus valóságos jelenlétét az Eukarisztiában, jóllehet tagadják a pápai primátust (ortodoxok), igazi helyi egyházak, tehát Krisztus jelenvaló és tevékeny ezekben az egyházakban. Más egyházi közösségek (protestánsok) azonban, amelyek nem őrizték meg az apostoli folytonosságot (érvényes püspökszentelés) és nem fogadják el teljesen az eukarisztikus jelenlétet, a keresztség révén közösségben vannak – jóllehet nem tökéletes módon – a katolikus egyházzal6, de nem lehet a szó sajátos értelmében egyházaknak nevezni. (v.ö. 17. pont)

Az ötödik fejezet az egyház szempontjából tekint Isten Országára és Krisztus Országára. Az egyház maga is misztérium, és nem választható el sem Jézus személyétől, sem az ő Országától, de nem is azonos Isten Országával, hanem annak csak csírája, Isten végső uralmát készíti elő. A Lumen gentium 1. pontjára hivatkozva kijelenti, hogy az egyház „jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének”, míg Isten Országának eszkatologikus dimenziója van: „jelen van az időben, de teljes megvalósulása csak a történelem végeztével vagy beteljesedésével érkezik el” (v.ö. 18. pont).

Az egyház, Isten Országa és Krisztus Országa viszonyát elemezve tartózkodni kell az egyoldalúságoktól, a szétválasztástól és az összekeveréstől (v.ö. 18-19. pont). A nyilatkozat itt megismétli a Redemptoris missio 17-19. pontjait. Az egyház Isten Országa szolgálatában áll. Nem szabad teljesen elválasztani Isten Országától, mint ahogy egyesek teszik, amikor az egyházközpontúsággal szemben az istenközpontúságot (teocentrizmus) hangsúlyozzák.

A dokumentum megállapítja, hogy a pozitív szempontok mellett ez a nézet negatív vonásokat is tartalmaz, mivel képviselőik hallgatnak Jézus személyéről. Ennek a tanításnak az a veszélye, hogy „a teremtés titkát helyezi előtérbe, mert ez megtalálható a különböző kultúrákban és vallásos nézetekben, de nem tudnak semmit a megváltás titkáról.” (v.ö. 19. pont)

A hatodik fejezet az egyház és a vallások viszonyát elemzi az üdvösséggel kapcsolatban. Itt mindenekelőtt kimondja, hogy az egyház szükséges az üdvösségre, „az üdvösség egyetemes szentsége” (LG 48), de ez a tanítás nem állítható szembe Isten egyetemes üdvözítő akaratával, „aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére” (1Tim 2,4). Azok számára, akik nem tartoznak formálisan és láthatóan az egyházhoz, a kegyelem erejével nyitva áll Krisztusban az üdvösség. Ez a kegyelem Krisztusból árad, az ő áldozatának gyümölcse és a Szentlélek ajándéka (Redemptoris missio 10). Ez minden ember számára lehetővé teszi, hogy saját közreműködésével szabadon elérhesse az üdvösséget. Hogy ez miként történik, azt még el kell mélyítenie a teológiának. A témával kapcsolatban korábban a II. vatikáni zsinat csak ennyi megjegyzést tett:

„Isten egyedül az őáltala ismert úton elvezetheti a hitre azokat is, akik hibájukon kívül nem ismerik az evangéliumot – hit nélkül pedig lehetetlen neki tetszeni –, mégis az egyháznak kényszerítő kötelessége és szent joga, hogy az evangéliumot hirdesse.”7

Minthogy Isten Országát nem lehet sem Krisztustól, sem az egyháztól elválasztani (RM 18), határozottan a katolikus hit ellen van, ha valaki az egyházat egy útnak tekinti a többi között, azaz a többi vallás kiegészítené az egyház közvetítő szerepét, vagy lényegében egyenrangúak lennének vele. (v.ö. 21. pont)

A nyilatkozat tehát a vallási relativizmus ellen foglal állást, amely ezt vallja: „egyik vallás annyit ér, mint a másik.” (RM 36) Ha igaz, hogy más vallások hívei megkaphatják az isteni kegyelmet, akkor az is biztos, hogy objektív szempontból súlyos hiányosságok találhatók bennük azokhoz viszonyítva, akik az egyházban rendelkeznek az üdvösségre vezető eszközök teljességével. Jóllehet bizonyos vallásos elemek (imádság, szertartások) – amelyeket a Lélek művel az emberek szívében, a népek történelmében, a kultúrákban és a vallásokban – értékelhetők, de mégsem tulajdoníthatunk ezeknek az elemeknek isteni eredetet és üdvözítő hatékonyságot (ex opere operato), amelyek éppen a keresztény szentségek sajátjai. Ezért az egyház szüntelenül hirdeti, hogy „Krisztus az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6), akiben az emberek megtalálják a megváltást és a vallásos élet teljességét.8 A vallásközi párbeszéd hozzátartozik a missziós munkához. A párbeszédet folytató felek egyenrangúsága (paritas) nem jelenti a tanok egyenlőségét, még kevésbé azt, hogy Jézus Krisztus, az emberré lett Isten, egyenlő más vallások alapítójával. (v.ö. 22. pont)

A Befejezés újra nyilvánvalóvá teszi a nyilatkozat célját, a téves állítások kiigazítását és a hitigazságok ismételt megerősítését. Szent Pál apostol példáját akarja követni: „Mindenekelőtt azt hagytam rátok, amit magam is kaptam” (1Kor 11,3). E szent hagyományt figyelembe véve újból hivatkozik a II. vatikáni zsinat atyáinak az igaz vallásról szóló kijelentésére: „Hisszük, hogy ez az egyetlen igaz vallás a katolikus és apostoli egyházban létezik, melyre az Úr Jézus rábízta a feladatot, hogy terjessze el az összes ember között…” majd folytatja a gondolatot, mely szerint a missziós parancs egyetemességéből származik az ember azon kötelessége, hogy „keresse az igazságot – főleg Istenre és az ő egyházára vonatkozóan –, s azt megismerve tegye magáévá és ragaszkodjék hozzá.” (Dignitatis Humanae 1. p.). A nyilatkozat utolsó mondatai a Fides et ratio enciklikát idézik, amely alátámasztja az igazságról mondottakat és optimizmust sugall: Krisztus kinyilatkoztatása a történelemben „az igazi vezércsillag” az egész emberiség számára: „az igazság, amely maga Krisztus, egyetemes tekintélyű” (v.ö. 15. és 95. pont), és megvalósítja az emberiség családjának egységét.

A Hittani Kongregáció nyilatkozata nem csupán egyetértést és örömet váltott ki a közvéleményben, hanem nyugtalanságot, csalódást, sőt éles tiltakozást is. A vélemények sokszínűségét csaknem lehetetlen egységes szintézisbe hozni.9 A reakciók, amelyeket a hírközlési eszközök felnagyítottak, részben a stílust, illetve a nyelvezetet kifogásolták, részben pedig a katolikus egyházat azzal a váddal illették, hogy ezzel a nyilatkozattal fékezi az ökumenikus közeledés folyamatát, lebecsüli a többi vallást. Nagyon leegyszerűsítve és rendkívül gyorsan az a nézet terjedt el, hogy Róma most ismét visszatér a kirekesztő magatartáshoz, mivel azt gondolja, hogy ő az igazság egyetlen birtokosa, amikor más keresztény felekezeteket, vallásokat a saját nézőpontjából értékel. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy éppen a zavaros tanok és körülmények sürgették az egyházat önvizsgálatra és önismeretének a kinyilvánítására. A katolikus egyház önértelmezése nehezen választható el a többi valláshoz és keresztény közösséghez fűződő viszonyának kérdésétől, amiként fordítottja is áll: a párbeszéd előfeltétele a résztvevők kiinduló pozíciójának tisztázása. Ez nem intolerancia vagy más vallások leértékelésének jele, hanem annak megerősítése, hogy a vallásközi dialógusból nem mellőzhető az igazság kérdése.

Jegyzetek

1 A Hittani Kongregáció Dominus Iesus nyilatkozata. Budapest 2000. A Dominus Iesus magyarul az interneten is megtalálható: http://www.katolikus.hu/roma/domiesus.html

2 V.ö. Nostra aetate 2. pont: „A katolikus egyház semmit sem vet el abból, ami ezekben a vallásokban (hinduizmus, buddhizmus stb.) igaz és szent. (…) Nem egyszer megcsillan bennük egy sugara annak az igazságnak, amely megvilágosít minden embert. De szüntelenül hirdeti Krisztust, mert hirdetnie kell, hiszen ő ’az út, az igazság és az élet’ (Jn 14,6); benne találja meg az ember a vallásos élet teljességét; Isten őbenne engesztelődött ki a világgal.”

3 V.ö. Jn 4,26: „A Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd nevemben küld az Atya, megtanít benneteket mindenre és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek.”

4 A dokumentum ezen a helyen hivatkozik Szent Ágoston szavaira: Krisztus nélkül, „aki az üdvösség állandó útja az emberi nem számára, senki sem szabadulhat meg sem a múltban, sem most, sem a jövőben.” (De civitate Dei 10,32,2: CCL 47,312.)

5 V.ö. Lumen gentium 8.

6 V.ö. Unitatis redintegratio 3: „Krisztus Lelke ugyanis nem vonakodik felhasználni őket az üdvösség eszközéül.”

7 V.ö. Ad gentes 7.

8 Nostra aetate 2.

9 Magyarul a kommentrokat lásd: Távlatok 4 (2000) 596-603, Mérleg 4 (2000) 420-434, valamint németül: MICHAEL J. RAINER (szerk.), „Dominus Iesus” Anstöűige Wahrheit oder anstöűige Kirche? Münster 2001.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

A krisztológiai vita

A bevezetés (1-4) nem elégszik meg azzal, hogy behatárolja a Nyilatkozat célját. Megmutatja annak missziós alapját is: „hirdetni az Evangéliumot az egész világnak” (1). A vallások közti párbeszéd nem helyettesíti a „missio ad gentes”-t, „a pogányokhoz szóló küldetést” (2). Éppen ezért a misszió nem egyeztethető össze a különféle árnyalatú „relativista elméletekkel”, mint „a szubjektivizmussal”, az „eklekticizmussal.” (4)

E fejezetek krisztológiai tanítása voltaképp a III. fejezetben tetőződik be, amelynek a fő gondolata az, hogy Jézus Krisztus minden ember egyetlen Üdvözítője. Ez a tanítás rendszeresen le akarja leplezni a tévedéseket vagy eltéréseket, és emlékeztetni akar a katolikus hitre.

Jézus Krisztus kinyilatkoztatásának teljessége és véglegessége

A szöveg e tekintetben kitér „a relativista magatartásra”, amely szerint „Jézus Krisztus kinyilatkoztatása korlátozott, befejezetlen és tökéletlen, ezért a többi vallás »kinyilatkoztatásaiból« kell kiegészíteni.” (6) Ez az állásfoglalás a keresztény hit egyik lényeges állításának mond ellent, amely szerint „Jézus Krisztusban megadatott Isten üdvözítő misztériumának teljes és tökéletes kinyilatkoztatása.” (6) Igaz, Isten sokféle módon mutatkozik meg az emberiségnek. A nyilatkozat e pontban megemlíti a különböző vallások szellemi gazdagságát, különösen azok szent szövegeiben, miközben gondosan aláhúzza, hogy e pozitív elemek Krisztus egyetlen Misztériumára vezethetők vissza.

A megtestesült Logosz és a Szentlélek az üdvösség művében

Bizonyos föltételezések elválasztják a Logoszt (az örök Igét) és Jézus Krisztust. Márpedig a keresztény hit számára egyedül Krisztus, Isten örök, teremtő Igéje. „A Logosz Isten” (Jn 1,1) Jézus Krisztus személyében és nem Isten misztériumának egyik képviselője a többi közt (Buddha, Mohamed…). „A keresztény hitnek ellentmond az Ige és Jézus Krisztus mindenféle szétválasztása.” (10) A szöveg kiemeli: „Ugyanúgy ellenkezik a katolikus hittel az a felfogás, amely szétválasztja a Logosz üdvözítő tevékenységét a megtestesült Igétől.” (10)

Hasonlóan, bármilyen gondosan is, egyetemes jelleget adunk az üdvösségnek, nem lehet szétválasztani Krisztus (az örök Ige) titkát a Szentlélek titkától. Minden bizonnyal „a Lélek ott fúj, ahol akar”, vagyis a látható egyház határain is jóval túl, de „a Szentlélek tevékenysége (…) nem Krisztus tevékenysége mellett vagy azon kívül történik.” (12) Krisztus és a Szentlélek elválaszthatatlan. A Ii. fejezet a Redemptoris missio enciklikából vett szentháromsági megfogalmazással zárul: „Az emberek csak Krisztus által, a Szentlélek közreműködésével léphetnek közösségre Istennel.”

Jézus Krisztus üdvözítő misztériumának egyetlen és egyetemes volta

A keresztény hit e központi tételét néha tagadják. Egyesek mintha kísértést éreznének arra, hogy az Evangéliumot csak egy útnak tekintsék a sok közül. „Ebben az értelemben állítható és állítani kell, hogy Jézus Krisztusnak egyedülálló és páratlan, csak rá jellemző, kizárólagos, egyetemes, föltétlen jelentősége és értéke van az emberi nem és az egész emberiség története számára.” Ezeket a mellékneveket a szöveg meg is ismétli: „egyedülálló mivolta”, „abszolút és egyetemes jelentősége”. (15) A Nyilatkozat idézi a Gaudium et spes konstitúciót: „Az egyház hiszi, hogy Urában és Mesterében található az egész emberi történelem kulcsa, középpontja és célja” (GS 10,2).

Megjegyzések

Ezek a fejezetek tévedéseket cáfolnak meg, és a katolikus, sőt a keresztény hitet hangsúlyozzák ismételten. A szóban forgó tévedések egyszerre érintenek társadalmi, dő főleg teológiai valóságokat. A relativizmus, a szubjektivizmus, az eklekticizmus szociális és kulturális jelenséget képeznek, amely, ismerjük be, a nyugati társadalomban és másutt is nagyon elterjedt. A vallási pluralizmus, amely ma tért hódít nyugaton, az ázsiai vallásokra jellemző. Úgy tűnhet, hogy a nyilatkozat e régiók (India és más országok) teológiai irányzatai ellen lép fel.

Természetesen a rendkívül a tömény és körülhatárolt szöveg nem teszi lehetővé a fejtegetéseket, amelyek annyira szükségesek a keresztény hit e nagy kérdéseinek elmélyítéséhez. Csak egyetérthetünk a Nyilatkozattal, amikor aláhúzza, hogy „nagyon tág tér nyílik az ilyen irányú teológiai kutatás számára”. (14) Szekularizált és pluralista társadalmunkban e kérdések meghatározóak, és ideje lenne már, hogy a különféle keresztény felekezetek ne temetkezzenek bele az intézményi és másodlagos problémáikba, hanem egyesítsék erőforrásaikat, erőfeszítéseiket, válaszul a fontos és együttes kihívásokra.

(Részlet Jean Rigal A Dominus Iesus nyilatkozat kapcsán című írásából. Forrás: Tanítvány 2001/3-4. 133.)

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Az egyháztani vita

A Nyilatkozat második része (ha lehet így fogalmazni) három fejezetből áll: IV. Az egyház egyetlensége és egysége; V. Az egyház, Isten Országa és Krisztus Országa; VI. Az egyházak kapcsolata az üdvösséggel. Alább a IV. fejezettel fogunk foglalkozni, több okból is:

A 16. bekezdés mintegy összeköti a krisztológiai és az egyháztani vitát, ugyanakkor igazolja az ökumenikus magatartást is. Az „egy” Krisztusból „egy” egyház következik. „Egyetlen Krisztus egyetlen test.” A „teljes Krisztus” kifejezés, amelyet Szent Ágoston fogalmazott meg, aláhúzza, hogy Krisztus és az egyház „egyetlen Krisztust” jelentenek. J. Moltmann református teológus is tekintetbe veszi ezt a megfogalmazást. Mindemellett meg kell jegyezni, hogy ha Krisztus a fej és a test, akkor nem azegyház a fej, mint ahogy erre Moltmann rámutat. (Moltmann J., L’Église dans la force de l’Esprit, Paris 1980. 101.)

Az egyház egyetlensége és egysége

Az ökumenikus nehézségek itt jelennek meg. Két kifejezésben kristályosodnak ki: subsistit in és egyházi közösségek. Illő elmélyíteni a két így föltett kérdést.

Krisztus egyháza „subsistit” a katolikus egyházban; vagyis fönnáll, jelen van, megvalósul, megmarad a katolikus egyházban (LG 8). A subsistit igét (és nem a subsistentia névszót) azért választották – ahogy a viták bizonyítják és a tanúk állítják –, hogy a katolikus egyházat ne azonosítsák mindenestől Krisztus egyházával: subsistit, nem pedig est. A subsistit megtalálható a zsinat ökumenizmusról szóló (Unitatis redintegratio, UR) és a vallásszabadságról szóló dekrétumában is.

Figyelmet érdemel Mgr. Philipsnek, a Louvaini Katolikus Egyetem tanárának és a Zsinati Teológiai Tanács főtitkárának kommentárja. „Azt lehet gondolni, hogy sokat fognak írni a »subsistit in« latin kifejezésről. Kísértést érzünk arra, hogy így fordítsuk: a katolikus egyházban találjuk meg Krisztus egyházát egész teljességében és erejében… A szöveg folytatása bővebb magyarázatot ad. A katolikus egyházon kívül létezik a megszentelésnek és az igazságnak több olyan eleme, amely valóban a kegyelmi és az üdvösségi rendhez tartozik. A két állítás első látásra egymásnak ellentmond: a római egyház Krisztus egyetlen igazi egyházának vallja magát, és másrészről semmiképpen nem tagadja a kebelén kívüli egyházi elemeknek sem létezését, sem üdvözítői hatékonyságát.” (Philips, G., L’Église et son mystcre au concile Vatican II. Paris 1967, 1. k. 119.) A két kijelentés lehetővé teszi, hogy többé ne azonosítsuk – mint nem is olyan rég – Krisztus egyházát a katolikus egyházzal, annál is kevésbé, mivel „a megszentelés és az igazság számos eleme marad keretein kívül, olyan elemek, amelyek Krisztus egyházához tartoznak.” (LG 8). Yves Congar a következő értelmezési kulcsot javasolja: „Krisztus és az apostolok egyháza a katolikus egyházban létezik, de nem szűkíthető arra le.”

Így hát a subsistit in lehetővé teszi, hogy fölidézzük „a kegyelemnek és az igazságnak azt a teljességét, amely a katolikus egyházra van bízva.” (UR 3) De ebből még nem lehet megítélni a katolikus egyház tagjainak evangéliumi magatartását, hiszen hosszú út vezet az eszkatológiai beteljesedéshez.

A Dominus Iesus nyilatkozat keményen hangoztatja e kijelentéseket. Két megfogalmazás okozhat nehézséget: „Krisztus egyháza (…) a maga teljességében csak a katolikus egyházban létezik” (16), holott a II. vatikáni zsinat csak „a katolikus egyházra bízott teljességről” beszél. Ez utóbbi kifejezés a következő kijelentéshez kapcsolódik: „Krisztus egyetlen katolikus egyháza révén szerezhető meg az üdvösségi eszközök teljessége” (UR 3). Jelentősége van az árnyalatnyi különbségnek. Másrészt a római nyilatkozat az 56. jegyzetben úgy véli, hogy Krisztus egyetlen egyházán kívül „csak az egyház elemei (elementa ecclesiae) léteznek, melyek (…) a katolikus egyház felé irányulnak és vezetnek.” Úgy tűnik, hogy a Nyilatkozat olyan irányba halad, mintha Krisztus egyháza csak a katolikus egyházat foglalná magába, ami nem felel meg a zsinat subsistit in-jének. Mindez egyértelműbb lehetne, ha a Nyilatkozat gondoskodott volna arról, hogy idézze a zsinatnak egy hangsúlyozottan ökumenikus állítását: „Mindan, ami Krisztustól származik és hozzá vezet, jogosan tartozik Krisztus egyházához.” (UR 3)

Hasonló észrevételek tehetők az egyházi közösségek kifejezés kapcsán. Paradox módon nem-katolikus megfigyelők javasolták ezt a kifejezést a zsinaton. Azt akarták ezzel aláhúzni, hogy közösségeiknek valódi egyházi tartalma van. A római dokumentumban az elnevezés ismét megtalálható, de egészen máshogy, vagyis negatív módon, hogy emlékeztessen bizonyos egyházi közösségek objektív „hiányosságaira” (apostoli megszakítatlanság, érvényes eukarisztia). Az az állítás, amely szerint ezek az egyházi közösségek „nem egyházak a szó sajátos értelmében” (17), nem található meg a II. vatikáni zsinat dokumentumaiban, és úgy tűnik, először itt, a Nyilatkozatban jelenik meg. Mindenesetre a bonyolult nyelvi kérdéseken túl a köznyelv továbbra is protestáns egyházakról beszél.

A teológiai gondolat e kiigazításai, valamint az a hangnem, amellyel erről a dokumentum beszámol, „elfogadhatatlannak” tűnik a nem-katolikus keresztények számára. Sokan a katolikus egyház egyfajta önigazolását látják itt, holott a dokumentum egész első része az egyetlen Üdvözítő teljesen ingyenes kezdeményezését emeli ki. Ebből a szempontból a két nagy (krisztológiai és egyháztani) rész nincs eléggé összhangban. Ma már észre lehet venni azt, hogy II. János Pál Ut unum sint enciklikája különbözik a Nyilatkozat nyelvezetétől, amikor ugyanabban a tagmondatban ejt szót „a reformáció nyomán létrejött” (65) egyházakról és közösségekről. Előzőleg és ugyanabban az értelmeben a II. vatikánum – a Nyilatkozattal ellentétben (16) – nem akarta szükségképpen az egyházi közösségek kifejezést a protestáns egyházakra vonatkoztatni. A zsinati tanításban az egyházak és egyházi közösségek (UR 4; 19) kifejezések egymáshoz kapcsolódnak.

Figyelembe kell vennünk a protestánsok kritikáit is. A Francia Református Egyház Nemzeti Tanácsának 2000. szeptember 23-24-i ülésszakán így nyilatkozott: „Szabályzatunk első pontja állítja, hogy egyetlen egyház sem foglalja magában Jézus Krisztus egyházát. Bár a protestáns egyházak folytatni óhajtják az ökumenikus párbeszédet, sajnálják, hogy bizonyos egyházak körül akarják magukat határolni és identitásukat túlzottan hangoztatják.” (Michel Bertrand lelkész, a FRENT elnöke) Ugyanakkor meg lehet jegyezni a két évvel ezelőtt kelt orosz állásfoglalást: „Az ortodox egyház egy, szent, katolikus és apostoli” (S.O.P. ortodox sajtószolgálat 251. Sz. 2000. Szeptember, 4. oldal)

Így hát eléggé eltávolodtunk a II. vatikáni zsinat nyitottságától és az Ut unum sint enciklika ökumenikus légkörétől. Akkoriban „párbeszédről” volt szó (UR 22) és a különvált testvéreknek arról az öröméről, hogy együtt nézzenek Krisztus felé mint az egyház közösségének forrása és középpontja felé (UR 20).

A pápa pedig ezt írta: „Tudatában vagyunk annak, hogy sokat merítettünk abból a tanúságtételből, azokból a kutatásokból és azokból a módokból, amelyekkel a többi egyház és egyházi közösség hangsúlyozott és élt meg közös keresztény tapasztalatokat.” (87) Alázattal kérte a nem-katolikus testvérek reflexióját és segítségét. A Nyilatkozat egy egészen másfajta ökumenikus megközelítést tükröz (öt év eltéréssel). Nem könnyű elgondolni, II. János Pál esetében, hogy „ugyanaz az ökumenikus szenvedély” élteti ezeket a dokumentumokat, hiszen bennük annyira különböző célok, kiemelések, kérések, nyelvi megfogalmazások körvonalazódnak ki!

(Részlet Jean Rigal A Dominus Iesus nyilatkozat kapcsán című írásából. Forrás: Tanítvány 2001/3-4. 133.)

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Örsy László SJ, a neves egyházjogász is közreműködött annak a szerkesztőségi vezércikknek a megszerkesztésében, amely az amerikai jezsuiták folyóiratának az Americának a 2000. október 28-án megjelent számában látott napvilágot. Az alább közölt cikk a Dominus Iesus megjelenése után egy hónappal született. Forrás: Mérleg 2000/4. 434.

Ökumenikus előzékenység

A Dominus Iesus kezdetű vatikáni dokumentumot nem fogadták lelkesedéssel sem a keresztények, sem azok a máss vallásúak, akikkel az elmúlt harmincöt évben a katolikusok párbeszédet folytattak. Bár az elkövetkező hónapokban szakemberek fogják megvitatni teológiai érveit, a dokumentum általános hangneme volt az, ami a legtöbb, a dialógusban részt vevő partnerünket felháborította. Úgy érezték, nem tisztelettel, nem egyenlő félként kezelik őket. Még Edward Cassidy bíboros, a Keresztény Egység Pápai Tanácsának elnöke is úgy nyilatkozott, hogy „a dokumentumnak sem az időzítése, sem a nyelvezete nem megfelelő.”

Igaz, hogy a teológiai pontosság minden ökumenikus vagy vallások közötti párbeszéd lényeges része, de legalább ennyire fontos az előzékenység is. A mások iránt tanúsított udvariasság, a kedves és figyelmes magatartás, egymás hagyományainak baráti tiszteletben tartása – mindez alapvetően szükséges az emberi kommunikációhoz. Az előzékenység túllép a szigorú törvényeken és szabályokon. Minden jól megtervezett rend fölé emelkedik; mielőtt megszólal, számol a hallgatóság érzéseivel, kellemessé teszi a találkozást és a résztvevőket magával ragadja.

Pál apostolban megvolt ez a kegyelmi ajándék vagy nagylelkűség. Athénban, „az Areopágosz közepén”, nagyonis tudatában annak, hogy „a város tele van bálványokkal”, nem azzal fordult az ott állókhoz, hogy hitük tökéletlen, hanem azt hirdette: „Athéni férfiak, minden tekintetben nagyon vallásos embereknek látlak benneteket. (…) Találtam olyan oltárt is, amelyre ez volt felírva: »az ismeretlen istennek«. Akit tehát ti ismeretlenül tiszteltek, én azt hirdetem nektek.” (ApCsel 17,22-23). Prédikációja nem volt hiábavaló: „Néhány férfi csatlakozott hozzá és hívővé lett”, bár mások nem hittek, amikor a feltámadásról beszélt nekik.

Pál közelítésmódjában a hiteles ökumené és a vallások közötti kommunikáció modelljét láthatjuk. Az athéniakat igazi előzékenységgel szólította meg, nyíltan igent mondott arra a jóra, amit észrevett bennük. Miközben szólt hozzájuk, irántuk való szeretetének adott hangot. Pál már megtapasztalta a Feltámadott kegyelmes jóságát; maga is csak irgalmas szeretettel fordulhatott azokhoz, akikért Krisztus meghalt. Pál előbb odafigyelt, csak azután beszélt. A „pogányokban” – mint akik már megtalálták „az ismeretlen istent” – Isten ajándékát ismerte föl.

A névtelen misztériumba vetett egyszerű hitük, Pál jól tudta ezt, a kegyelem gyümölcse.

Íme, minden kor számára fel van adva a lecke arról, milyennek kell lennie az ökumenikus párbeszédnek. Aki úgy szólal meg, hogy már megtapasztalta az isteni kegyelmet, abban meg kell születnie az emberszeretetnek; annak tiszteletet kell tanúsítania Isten másokban megnyilvánuló ajándékai iránt. Ez a felebaráti szeretet törvénye, amelyet Pál oly egyértelműen fogalmaz meg a korinthosziakhoz írt első levelében: „És ha prófétálni tudok is, ha minden titkot ismerek is, és minden bölcsésségnek birtokában vagyok, és ha teljes hitem van is, úgy, hogy hegyeket mozdíthatok el, szeretet pedig nincs bennem: semmi vagyok.” (1Kor 13,29).

A Dominus Iesus kezdetű, Jézus Krisztus és az egyház egységéről és megváltó egyetemességéről szóló dokumentum, amelyet a Hittani Kongregáció bocsátott ki a múlt hónapban, olvasható ugyan a katolikus hit bizonyos tételeinek összegzéseként, de így is megválaszolatlanul marad egy igen fontos kérdés. Nevezetesen: közvetíti-e keresztényeknek és nem-keresztényeknek azt a szeretetet és tiszteletet, amelyre Szent Pál mutatott példát? Ha nem, hegyeket mozdíthatunk ki, de az ökumentikus dialógusban mégis utat tévesztünk.

Talán az okoz gondot, hogy – az ökumenikus mozgalom kezdete óta – a Kongregáció észjárása mindig is ez volt: „a dialógusban mi nem részt veszünk, hanem megítéljük azt.” Minthogy a kongregáció a dialógusban nem résztvevőként, hanem csak megfigyelőként volt jelen, a megbeszélések, viták szellemiségére és hangnemére sohasem érzett rá egészen; a vitákat csupán száraz, elméleti gyakorlatnak tekintette, azután ítéletet mondott róluk, mint egyetemi tanár a diákjairól.

Ezenfelül a kongregáció rendkívüli érdeklődést mutat azok iránt a teológusok iránt, akik “megzavarhatják a hívőket”. Valójában a kongregáció több megnyilvánulása – így a Dominus Iesus is – sokkal ta inkább megzavarta a hívőket, mint azok a teológusok, akiket célba vett. Azáltal, hogy a teológiai eszmecserét szűk körre igyekszik korlátozni, háttérbe szorítva az “elhajló” nézeteket, a kongregációnak sikerült elidegenítenie a mértékadó teológusokat, sikerült éket vernie közéjük és a Vatikán közé, ami mind az egyházi élet, mind a tudományosság szempontjából egészségtelen. Az evangéliumi példázat körültekintő földművesével ellentétben a gyomlálást választotta, még ha ekként a búzát is kiszaggatja.

A kongregáció a sajtót sem vádolhatja azzal, hogy félreértelmezi álláspontját. Mindaddig, amíg úgy születnek dokumentumok, hogy más vatikáni hivatalokra, püspöki konferenciákra, püspökökre és – kevél kivételtől eltekintve – szakértőkre oda sem figyelnek, várható, hogy a Dominus Iesushoz hasonló kommunikációs csődiratok látnak napvilágot. Az efféle dokumentumokból a helyi püspökök megpróbálhák a lehető legjobbat kifacsarni, de már ők is kezdenek beleunni abba, hogy olyan iratokat vegyenek védelmükbe, amelyekről előzetesen nem kérték ki a véleményüket.

Egey Emese fordítása

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Bura László

Mária-kongregációk Szatmárnémetiben

A 16. században Leunis János jézustársasági szerzetes Rómában (1563) kiválóbb diákokból vallásos egyesületet létesített. A Szentszék jóváhagyta a működését, majd XIII. Gergely pápa Omnipotens Dei kezdetű bullájával (1584) az első római ifjúsági kongregációt az egész világon alapítandó összes kongregációk törzs- és főkongregációjává nevezte ki (Prima Primaria).

A későbbiekben a megalakuló kongregációk rendre csatlakoztak a főkongregációhoz, ez (a bekebeleztetés) a kongregációnak adományozott kiváltságokban való részesedés előfeltételévé vált.

Az első magyar Mária Kongregáció 1585-ben alakult meg Kolozsváron, majd fokozatosan terjedt el az egész országban. Szatmárnémetiben a Pázmány Péter alapította, működését 1639 őszén megkezdő kollégiumban a tanulók Mária Kongregációja 1642-ben létesült. Működése a jezsuita rend feloszlatásakor (1773-ban) megszűnt.

A jezsuiták Szatmárnémetiben a 19. század második felében (1858 őszén) telepedtek meg újra, egyebek mellett a Hám János megyéspüspök által alapított Püspöki Konviktus bentlakó diákjainak felügyeletét, nevelését vállalták. A konviktusban lakó diákokból létesült 1863-ban a Szeplőtelenül Fogantatott Szűzről nevezett, Szent József pártfogásába ajánlott diákkongregáció. Három év múlva (1866-ban) a városban megalakult a Polgárok Mária Kongregációja, 1896 december 8-án a konviktusi diákkongregációhoz csatlakoztak a katolikus gimnázium tanulói is. Az első világháború bekövetkeztéig a városban újabb kongregációk alakultak, 1904-ben: Gyertyaszentelő Boldogasszonyról nevezett női Mária Kongregáció (pártfogója Árpádházi Boldog Margit), 1913-ban a szatmári tanítójelöltek (a Szeplőtelenül Fogantatott Szűzről nevezett és Szűz Szent Imre herceg pártfogása alatt álló) Mária Kongregációja, valamint az Urak Mária Kongregációja.

A két világháború közötti időszakban a román hatóságok nyomására a középiskolás Mária Kongregációk tevékenysége megrekedt, a harmincas évek végére megszűnt.

A kongregációk működése 1940 novemberétől újra indult, 1943-ban a Polgárok és az Urak Mária Kongregációja egyesült, Férfiak Mária Kongregációjaként működött tovább.

A diákkongregációk működésének első (17-18. századi) korszakáról nincsenek dokumentumaink, vezetőik nyilvánvalóan a jezsuiták szatmári rendházának tagjai voltak.1

A 19. század végi és 20. századi időszak elöljáróinak nevét ismerjük,2 több kiadvány tájékoztat a kongregációk e korszakbeli tevékenységéről,3 és számos dokumentum maradt fenn a Szeplőtelen Fogantatásról nevezett diákkongregáció 1945 utáni működéséről.

A kongregációk értesítőiből, a jubileumi kiadványokból kitűnik, hogy általában 3-6, eltérő elnevezésű szakosztályt létesítettek és működtettek: hitbuzgalmi (lelki élet); hitterjesztés-missziós; világnézeti (hitvédelmi-, sajtó) szakosztály, szociális- karitatív (az apostoli cselekvés; tevékeny/irgalmassági szeretet), tanulmányi szakosztály.

A Szeplőtelenül Fogantatott Szűzről nevezett diákkongregációnak megalapításától kezdődően működése első negyven évében közel négyezer tagja volt (eleinte évi 60-70, később 150-250 között). A női Mária Kongregációba 1904-ben 110-en jelentkeztek, közülük 50-et avattak kongreganistává. A későbbiekben évenként 40-50 új tagot avattak. A szatmári tanítójelöltek Mária Kongregációja mindvégig csekélyebb létszámú volt, 1812-ben mindössze 5 taggal indult, amelyhez az év folyamán még tízen csatlakoztak. (A csekélyebb taglétszámot mindvégig megőrizték.)

A püspöki konviktus és a katolikus gimnázium diákjainak kongregációja (a rendes havi összejövetelek mellett) többször rendezett műsoros előadást (színdarabot), könyvtárat létesített és folyamatosan gyarapította.

A tagok a diákkongregációk mindegyikében a kongregáció fő ünnepén évente ünnepélyesen megújították fogadalmukat (renovo), a női kongregációnak az iskolát elvégzett, vidékre került tagjai (többségükben) továbbra is kapcsolatot tartottak a kongregációval, s legalább a fő ünnepen felajánlásuk megújítására megjelentek, indokolt távolmaradásuk esetén ezt levélben tették meg.

A Mária Kongregációk működése 1940 őszétől indulhatott újra. A jezsuita atyák teljes lendülettel kezdtek hozzá a kongregációk újbóli megszervezéséhez. Nagyon komolyan vették azt, amit XII. Piusz pápa 1939-ben kiadott apostoli levelében4 az ifjúsági kongregációkra vonatkozóan megállapított, ti. hogy a Mária Kongregációk az ifjúság lelki életre és a keresztény apostolkodásra nevelésében komoly segítséget jelentő kiképző intézmények, felelősségteljes irányításuk a soron következő évtizedek felelősségteljes feladata.

A legélénkebb tevékenységet a két katolikus középiskola diákkongregációi fejtették ki, de fokozatosan kisebb taglétszámú kongregációk alakultak a tanítóképzőkben is. Átszerveződött a Polgárok és az Urak Kongregációja, és tevékenységét Férfiak Kongregációja néven folytatta. Miután püspökké szentelték, Scheffler János különleges feladatának tekintette az egyházmegyés papok Mária Kongregációjával való foglalkozást, többször is találkozott a kongreganista papokkal.5

A kongregációk mindegyike (a megyéspüspök jóváhagyásával) az alapító okiratok elküldésével csatlakozott a római főkongregációhoz (Prima Primaria).6

A diákkongregációk tagjaikat a gimnázium felső tagozatáról (V-VIII. osztály = mai IX-XII.) toborozták, a tagfelvételt, a kongreganistává avatást (ideje mindig az adott kongregáció főünnepe volt) jelöltidő előzte meg, amely alatt a jelentkező/meghívott tanuló ismerkedett az egyesület céljaival, részt vett a tevékenységében, majd az ismerkedést jelöltpróbával zárta.

A kongreganista diákok vezetőik révén7 mindenekelőtt tudatosították magukban az egyesület célját: önmaguk lelki életre nevelése és önképzésük révén felnőtt korukra az egyház tevékeny tagjaivá kellett alakulniuk. Ezért a kongreganisták gyakorlataiban megnyilvánuló egyesületi élet tulajdonképpen azt a célt szolgálta, hogy megindítsa, irányítsa és így megkönnyítse önnevelésüket. Arra kellett rájönniük, hogy a benső, egyéni önnevelés következetes és verejtékes munka, s ha eredményesek akarnak lenni, a cél elérését határozottan akarniuk is kell.

Mind a fiúk, mind a lányok kongregációjában három (alap)szakosztály működött: a hitbuzgalmi (a lelki élet kérdéseivel foglalkozó), a világnézeti (hitvédelmi kérdésekkel, a sajtó, az irodalom kérdéseivel, dogmatikai problémákkal foglalkozó) és a szociális-karitatív.

A katolikus fiúgimnázium felső tagozatán általában mintegy 45-55 kongreganista nevelte, képezte magát, s az érdeklődésének legjobban megfelelő szakosztályban tevékenykedett. A kongregációt – természetesen a préces (elnök), illetőleg a nevelő jezsuita útmutatásaival – a tagok által maguk közül választott tisztikar (a prefektus és két tanácsos, jegyző) irányította. A havi összejöveteleken napirendre kerültek az egyes szakosztályok, munkaközösségek önképzési terveinek elemei, az egész közösséget érintő akciók kivitelezésének kérdései, gondjai.

A középiskolás, a cselekvő felnőtt életre, a tevékenyebb, alkotó szerepre készülő diákok számára egyaránt fontos volt volt mind a komoly lelki tartalom és igény, mind a konkrét életpálya keresését, a tájékozódást előmozdító, valamint az általános műveltség megalapozására törekvő önképzés.

Ebből eredően mind az MK havi gyűlésein, mind a szakosztályok, esetenként kisebb munkacsoportok (sejtek) megbeszélésein, munkájában fontos elv volt, hogy a tagok komoly kérdésekről beszéljenek, okosan vitatkozzanak – ami feltételezte, hogy érdeklődő, kérdező, gondolkodó emberek legyenek.

A hitbuzgalmi szakosztály ezért szervezte és irányította a tagok jó könyvekkel való ellátását, a havi lelki félnapok megszervezését, az egész gimnázium diáksága évi lelkigyakorlatra való mozgósítást. A szakosztályban tevékenykedő kisebb-nagyobb csoportok voltak a jó szórakozások apostolai is, ők szervezték a játékokat, nyáron és télen a környékbeli (szamosparti, nagyerdei) kirándulásokat, az Avas hegyei közti nyári avagy téli táborozásokat.

A dokumentumok tanúsága szerint többen egyéni feladatként vállalták az iskolát nagyon elkerülő, rossz társaság felé sodródó osztálytárs meggyőzését, mások a diákság közös vasárnapi szentmiséjén kártyázó (!) osztálytársak magatartásának jó irányban való befolyásolására vállalkoztak.

A hitélet kérdésével kapcsolatos felderítő feladat megoldását végezte el az a csoport, amelyik arra vállalkozott, hogy egy megadott (nem különleges) vasárnapon a megyéspüspök számára pontosan felméri, hogy a városban – minden templomban és minden szentmisén – hányan vesznek részt a szertartáson és hányan járulnak szentáldozáshoz.

A világnézeti szakosztály módszertani felkészítőket is szervezett, így az ankét készítése/vezetése módjának az elsajátítását, bemutatva, hogyan kell (bármilyen témával kapcsolatosan) megbeszélni a gyakorlati kérdéseket, vezetni, irányítani a megbeszélést. Hasonlóan gyakorlati jellegű önképzési feladat volt nyári kiránduláson az esti tábortűznél szervezett szónokverseny is.

A szakosztály több tagja közreműködésével komolyan befolyásolta a katolikus – később állami – fiúgimnázium Kazinczy Ferenc önképzőkörét, az ott kialakuló szellemiséget. Esetenként a diákközélet építő jellegű befolyásolása céljából a gimnázium minden diákjához és minden tanárához is szólt. Így például (az 1946-47-es tanév egyik napján) az osztályokba belépő tanulók és tanárok valamennyien elolvashatták – minden padon, katedrán ott volt –, hogy mit kér és mit ígér a diákság. (A röpcédula az egyik oldalán felsorolta: Ezt ígérjük. A másikon: Ezt kérjük.) Az Állami Magyar Fiúlíceum 1947 őszén indított diáklapja – Diákszó8 – szerkesztői valamennyien a diákkongregáció tagjai voltak, szerkesztését, szellemiségét tulajdonképpen a kongregáció irányította.

A világháború befejeződése utáni körülmények közt, majd 1946-47-ben egyre hangsúlyozódó kérdéssé vált a nemzetiségek viszonya. Beszélni kellett tehát róla a kongregációban is. A kérdés sokoldalú megvilágítását és keresztény szellemű mérlegelését szolgálta a Megbeszélés a nemzetiségek viszonyáról című munkadokumentum,9 amely a tagokat gondolkodásra, a helyzet alapos mérlegelésére, véleményük megfogalmazására késztette s a közös megbeszélés alapjául szolgálhatott.

Hasonló jellegű megszervezésében került sor a szociális igazságosság társadalmáról való beszélgetésre.

A szatmári diákkongregációk számos közös tevékenységet is szerveztek. Scheffler János püspök óhajára december 8-án közös kongregációs napot tartottak, a szatmári székesegyházban megtartott szentmisére tizenegy Mária-kongregáció vonult fel testületileg, mindegyik saját zászlaja alatt, mindannyian szentáldozáshoz is járultak.10 Hasonló Kongreganista Diáknapot szerveztek 1944. március 25-én is.

A püspöki konviktusban (és a jezsuita rendházban) szervezték meg a kelet-magyarországi Mária-kongregációk titkárságát. A titkárság vezetőképző tanfolyamot szervezett a kelet-magyarországi kongreganisták számára.

1947-ben megszervezték a diákkongregációk egésznapos (közös) vándorgyűlését (Nagymajtényban).

A Szeplőtelenül Fogantatott Szűzről nevezett diákkongregáció a valóban értékes, törekvő tagok toborzása-válogatása érdekében a kiskongregáció sajátos formáját hozta létre és működtette. 1946 novemberében M. Tóth Ferenc SJ létrehozta és megszervezte a kongreganista családok rendszerét.11 Létrehozta az ún. kongreganista családokat, a kiskongregációban részt vevő 8-10 harmadik (negyedik) gimnazistákból alkotott, egy-egy családvezető (két évvel nagyobb kongreganista) által irányított közösségeket.

A kongreganista családok (mindegyike nevet is választott: Szent Alajos család, Szent Szaniszló család stb.) működése a családvezetők (összességükben: vezető család) kiválasztásával és folyamatos kiképzésével kezdődött.

A vezető család heti kiképzése elemeit képezték a vezetői hivatásról, a vezető jellemvonásairól, erényeiről, a kongreganista törvényekről, a családvezetők önneveléséről, a család megteremtéséről, vezetése kérdéseiről és gyakorlati módjáról, a családok kiképzése anyagáról (a kiskongreganisták első éves felkészítése anyagát a Szent Imre próba, a második éves anyagot a Nagyasszony próba ismeretei tartalmazták) való megbeszélések. (Az anyagot a családvezetők minden alkalommal írásban is megkapták.)

A vezető család megbeszélésein természetesen megbeszélték a megalakult kongreganista családok összejöveteleinek eredményeit, tanulságait is, amelyeknek egyébként tükröződniük kellett a családvezetői noteszekben is.

A kongregációs tevékenység otthona a püspöki konviktus épülete12 volt, a vezető család az összejöveteleit mindig itt tartotta, az egyes családok is összejöveteleik többségét. Az összejövetelek megszervezésében a családvezetőket (a vezető családé M. Tóth Ferenc SJ volt) a családtagok által választott segédcsaládvezető segítette.

A vezetői jellemvonások tudatosítását mindenekelőtt magának a vezetői hivatás kérdésének a megvitatása, tisztázása előzte meg, ezt követően kerültek sorra az összejöveteleken az egyes jellemvonások/erények: a kongreganista következetes, cselekvő, tudatos, áldozatos, szívós, önkritikus, ismeri övéit, alázatos, tiszta, vidám. És szóltak a vezető örömeiről is.

A kongreganista törvények13 kifejtése során abból indultak ki, hogy Szűz Mária az Úr Jézus édesanyja, Jézus minket, embereket testvéreivé fogadott, következésképp az ő édesanyja a miénk is. A további törvények értelmezéséből kitűnt: biztosítani kell a lélek uralmát a test felett, módja: erős akaratra nevelés, akaratedzés; képességeink kifejlesztését számon fogják tőlünk kérni, ezért küzdenünk kell a lustaság ellen; az igazi baj csak a súlyos bűn, a mindennapokban előforduló rossz hangulatokat le kell küzdenünk; nemcsak megismernünk, kímélnünk is kell a természetet; nem a jutalmazásért dolgozunk; másokra az sugározhat tisztaságot, aki maga is az (gondolatban, cselekedetben); ha Krisztus tetszését keressük, benső barátságba akarunk kerülni vele, nekünk is apostolkodnunk kell; őriznünk kell a megszentelő kegyelem állapotát; meggyőződésünkért áldozatot is kell hoznunk, hitünkért akár életünket is oda kell adnunk.

A kongreganista család megteremtése, összejöveteleinek megrendezése, anyaga, a megfelelő hangulatteremtés a családban, az élményszerű kiképzés, az összejövetel formaságai, a családvezetői notesz14 vezetése, a szervezés művészete, a kirándulás vezetése – mind-mind egy-egy elemét képezték a családvezetők gyakorlati képzésének.

Természetesen elsősorban a családvezetőknek kellett jól ismerniük a kiskongreganisták képzésének az anyagát. Mindkét jelöltév gyakorlati számadással végződött, a kiskongreganistáknak be kellett bizonyítaniuk, hogy ismerik a Szent Imre próba, illetőleg a Nagyasszony próba anyagát. Az előbbi 22, az utóbbi 23 pontból állt. Gyakorlatilag: ismerniük (és értelmezniük) kellett a törvényeket, tisztában kellett hogy legyenek a kongregációra vonatkozó általános ismeretekkel, be kellett mutatniuk a rendesen és csinosan vezetett kongreganista naplójukat, gyakorlatilag be kellett bizonyítaniuk, hogy megvan bennük a testvéri összetartás szelleme, legalább egyszer valamilyen határozott munkát vagy szolgálatot kellett végezniük az egész kongregációért. A Szent Imre próba számos, a mindennapi élethez szükséges és hasznos tudnivalót és gyakorlati ügyességet is megkívánt (például elsősegélynyújtás; egyszerűbb csomók kötése, a Morze ismerete, ismerni kellett a tisztálkodás, egészségápolás főbb szabályait, az étkezési szabályokat, az udvariasság, a művelt modor szabályait, a kirándulási szabályokat, szabadtéri és szobai játékokat, népdalokat stb.)

A Nagyasszony próba már jóval több elméleti és a lelki életre vonatkozó, több és igényesebb gyakorlati ismeretet kívánt (a természetjárásban iránymeghatározást nappal és éjjel, az elsősegélynyújtásban az emberi test szerkezetének ismeretét, zúzódások kezelését, ütőeres vérzés ellátását, a mérgezés tüneteinek felismerését, a teendőket).

Amikor a jelölt felkészültnek érezte magát a próbára, s ismereteiről a családvezető meggyőződött, elküldte a jelöltet a kongregáció vezetőjéhez, aki (vagy az általa kijelölt személy) aztán „próbáztatta”.

1948-ban a folyamatosság biztosítása érdekében a kétéves jelöltségi időt kitöltő, – tanulmányaikat ősztől a gimnázium felső tagozatán folytatni akaró – kongreganistává avatott tanulókból utánpótlásul kiválogatták a 2. számú vezető családot. Kiképzésük idején változtak a kongregációt vezető jezsuiták15, a II. családvezetőképző tanfolyamon részt vevők a megszerzett ismeretekből és a gyakorlati képzés anyagából vizsgáztak ugyan16, újabb családok létesítését azonban a társadalmi-politikai életben bekövetkezett változások már lehetetlenné tették.

Az állami rendelkezések 1948 tavaszán betiltották minden vallási jellegű egyesület működését. A Mária-kongregációk sem működhetettek hivatalosan tovább, gyakorlatilag azonban a közösségek a tanév végéig még tovább éltek.

Az iskolák 1948 nyarán bekövetkezett államosítása, az iskolareform (a katolikus és református gimnázium egyesítése), a püspöki konviktus megszüntetése, illetőleg az ismert társadalmi-politikai változások következtében sem a fiúk, sem a lányok diákkongregációja nem folytathatta egyesületi életét.

A Szatmárnémetiben 1863 és 1948 között működő Mária-kongregációk összességükben többezer kongreganistát neveltek, akiknek túlnyomó többsége az egyházmegye különböző közösségeinek tudatos, tevékeny tagja, segítője lett. Közülük kerültek ki az egyházmegyés papság legjobb lelkipásztorai, tudós papjai, köztük az egyházmegye 1950-ben elhurcolt, Jilava börtönében vértanúhalált püspöke, Schellfer János, valamint a sok évi börtönt szenvedett kormányzója, Czumbel Lajos is, és számos, jelentős társadalmi beosztást betöltő világi értelmiségi.

Jegyzetek

1 V.ö. Bura László, A jezsuiták Szatmáron. In: Magyar Egyháztörténeti Vázlatok 1997/1-2. 19-35.

2 A püspöki konviktusi (katolikus gimnáziumi) Mária Kongregáció elöljárói: Sagler Ferenc SJ (Alapító, első elnök, 1863-1864), Geiger Sándor SJ (1864-1865), Lattinger János SJ (1865-1866), Ernst József (1866-1868), Schreiber János SJ (1868-1869), Loboda József SJ (1869-1874), Handmann Henrik SJ (1874-1875), Loboda József SJ (1875-1880), Sanctjohauser Gáspár SJ (1880-1881), Petticher Sándor SJ (1881-1882), M. Midlinszky József SJ (1882-1883), Lattinerg József SJ (1883-1884), Tamás János SJ (1884-1885), Findennig Ernő SJ (1885-1887), Tamás János SJ (1887-1888), Bota Ernő SJ (1888-1893), Fialla János SJ (1893-1895), Tamás János SJ (1895-1896), Bús Jakab SJ (1896-1897), Pfeifer János SJ (1897-1899 szeptember), Ludwigh Márton SJ (1899 október-1900), Tamás János SJ (1900-1901), Bús Jakab SJ (1901-1902), Faludi István SJ (1903-1907), Zsíros Ferenc SJ (1907-1908), Müller Fülöp SJ (1908-1909), Faludi István SJ (1911-1912), Zsíros Ferenc (1912), Alaker István SJ (1913-1914), Jámbor László SJ (1914-1915), Faludi István SJ (1915-1916), Varga István SJ (1920-1921), Kollár Ferenc SJ (1940-1943), Schmiedt Ferenc SJ (1943-1944), Radányi Rókus SJ (1945-1947), Godó Mihály (1947-1948).

A Női Mária Kongregáció elöljárói: Kováts Gyula (1904-1908), Varjas Endre (1908-1913), Bakkay Kálmán (1914), Bátay Gyula SJ (1941-1948).

A Férfiak Mária Kongregációja elöljárója: Schmiedt Ferenc SJ (1941-1948).

A tanítójelöltek elöljárója: Tóth József (1913-1918).

3 Jézustársasági Hám-konviktus és főgimnáziumi ifjúság a Szeplőtelen Fogantatásról nevezett Mária-kongregációjának Értesítője. Szatmár, 1908-1909. – Gyertyaszentelő Boldogasszonyról nevezett szatmárnémeti női Mária-Congregáció I. Értesítője. Közzéteszi Varjas Endre. Szatmárnémeti 1910. – A szatmárnémeti Jézustársasági püspöki konviktus és főgimnázium ifjúsága Mária Kongregációja jubileumi Értesítője 1863-1913. Szatmárnémeti 1913. – A szatmárnémeti tanítójelöltek Mária-Kongregációjának megalakulása. Szatmár 1913. – Emléklapok a szatmárnémeti Női Mária-Kongregáció tizedik évéről. Szatmárnémeti 1914. – Emléklapok a szatmárnémeti Női Mária-Kongregáció fennállásának 25. éves jubileumára. 1904-1929. Szatmár 1929. – Egy év a szatmárnémeti ifjúsági Mária-Kongregáció történetéből. Szatmár 1902. – A kongregáció kézikönyve. A Női Mária Kongregáció kiadványa. (Szatmárnémeti, é.n.).

4 1939. július 6-án, Jézus Társasága generálisához intézett apostoli levele: Acies Ordinata, 1939. Nr. 8. 95. l.

5 A papok Mária-Kongregációja létesítése időpontjáról nem sikerült okiratos dokumentációt találni. Elképzelhető, hogy létezett a húszas-harmincas években is, bizonyosan működött Scheffler János püspöksége idején. A püspök pasztorációs naplója tanúsítja, hogy külön foglalkozott a papok Mária-Kongregációjával, többször találkozott velük.

6 Az első világháború előtt létesült kongregációk valamennyien kérték a római főegyesülethez való csatolást, bekebelezést (aggregatio). Az 1940 után létesült egyesületek hasonlóképp jártak el.

7 A Szeplőtelen Fogantatásról elnevezett (fiúk) kongregációt az elnök jezsuita atyák mellett gyakorlatilag a püspöki konviktusban nevelői gyakorlatukat végző jezsuiták vezették: M. Tamás János, M. Király István, M. Szommer György, M. Tóth Ferenc, a Szent Erzsébet Leánygimnáziumban működő kongregációt (Bátay Gyula SJ prézes mellett) Tamás M. Felicisszaima irgalmasnővér, gimnáziumi tanár.

8 Kizárólagosságát rövidesen meg kellett szüntetni, a magyar tannyelvű középiskolák lapjává kellett alakítani, majd 1948-ban a középiskolák államosítása után megszűnt.

9 Érdemes idézni a teljes dokumentumot: Mi a véleményed: a Krisztus parancsolta felebaráti szeretet ki kell hogy terjedjen más nemzetiségekre is? A románság iránt kötelez-e a krisztusi megértés és segítő szeretet? Keresztény viselkedés-e a népek közötti gyűlölködés? Mi a keresztény felfogás a népek közötti kapcsolatokról? Mi volt Isten szándéka a különböző népek teremtésével? Kik hirdetik ma „az együttélő népek barátságát”? Milyen alapokon akarják megvalósítani ezt a bizonyos barátságot? Milyen eredményeket értek el eddig a két nép lelkében? Véleményed szerint őszintébb, mélyebb lett a román–magyar barátság? Mit gondolsz, milyen elvi alapokon lehetne közeledést kezdeni? Lehet-e ez kongregációs feladat? Miben kell gyakorlatilag megnyilvánulnia a szeretetnek? Milyen nehézségek állnak a közeledés útjában? Milyen általában a magyar diákság érzelmi beállítása a románsággal? Milyen a románok hangulata? Hogyan vélekednek a reformátusok? Mi lehet a kölcsönös megbecsülés alapja? Igazságos dolog-e másokat ismeretlenül elítélni? Szabad-e egyesek hibáit általánosítani? Erkölcsileg megengedett dolog-e egy népet mindenestül megvetni és rágalmazó szavakkal illetni? A szokásos tréfálózás elősegíti-e a kölcsönös megbecsülést? Szabad-e ilyen kérdésekhez előítélettel fogni? Milyen akadályokra számíthatunk a románok részéről? Visszariaszthat-e a műveletlenebbek primitív gyűlölete? Bizonyosak vagyunk benne, hogy a magunk véleménye és ítélete mindenben helytálló a nemzetiségekkel szemben? Hogyan viselkedjünk ellenséges, elvakult románokkal? Mi lenne kezdeményezésünk világnézeti jelentősége? Mi a jelentősége a magyar jövő alakulása szempontjából? Miért halaszthatatlan a kérdés megoldása? Elfogadható mentség-e az, hogy lépéseink úgysem kelthetnek nagyobb hullámokat? Nem kell-e attól félnünk, hogy a túlságos közeledés aláássa népi öntudatunkat? Ki a renegát? Ki a kétes nemzetiségű? Mit felelhetünk a felelőtlen vadmagyarok vádaskodásaira? Lépéseink milyen visszhangot kelthetnek a román diákság között? Mit tehetnénk a megoldás érdekében a magunk lelkében? Mit tehetünk egymás fölfogásának helyesbítésére? Milyen gyakorlati módon közeledhetünk a román diáksághoz? Van-e a románságnak legalább egy részében elegendő katolikus lelki alap a krisztusi elvek szerinti közeledés megértésére, elfogadására? Kérhetjük-e Isten segítségét egy ilyen munkához?, Az együttélés problémája független-e minden politikai véletlentől és határtologatásoktól?

10 V.ö. Scheffler János pasztorációs naplójával, 25. In: Scheffler-gyűjtemény: 11/8. P.L., Szatmárnémeti.

11 Természetesen a rendi elöljárók és a megyéspüspök tudtával és jóváhagyásával. Az alapító/szervező összejövetel: 1946. november 12.

12 Az egyházmegye vezetésének szándékában: jövendő katolikus kultúrpalota.

13 A kongreganista tíz törvénye: 1. A kongreganista (~) Szűz Máriát lelki édesanyjának tekinti. 2. ~ ura önmagának. 3. ~ kifejleszti minden testi-lelki képességét. 4. ~ örömben és bajban egyaránt vidám. 5. ~ a természetben Isten képét látja. 6. ~ lovagias másokkal szemben s önzetlenül áldozza fel magát minden felebarátjáért. 7. ~ tisztaságot sugároz másokra. 8. ~ legfőbb életcélja Krisztus Király szolgálata. 9. ~ büszkén őrzi istengyermeki méltóságát. 10. ~ kész katolikus hitéért életét is feláldozni.

14 Tartalmaznia kellett a család tagjainak adatait, lakcímét, a tagok teljesítményét (a próbákon elért eredményt) nyilvántartó táblázatokat, a családvezető észrevételeit a családtagok munkájáról, teljesítményéről, magatartásáról (minősítését), a család összejöveteleinek évi tervét, az egyes összejövetelek konkrét tervét, napirendjét.

15 M. Tóth Ferenc SJ-t rövid időre letartóztatták, feltételes szabadlábra helyezését kövertően, 1948. május 6-án sikerült külföldre menekülnie, Radányi Rókus SJ-t magyar állampolgársága miatt távolították el az országból. A püspöki konviktus vezetője, ezzel párhuzamosan a kongregáció elnöke Godó Mihály SJ lett.

16 Minden vizsgatételen (40) egy elméleti kérdés és egy feladat volt, a kihúzott vizsgacédula tételei mellett a vizsgázónak felelnie kellett az ún. részletkérdések (90) csoportjából a vizsgáztató által feltett kérdés(ek)re is.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Sas Péter

Hirschler József, a reneszánsz lelkületű prelátus

80 esztendeje annak, hogy XI. Piusz pápa a Szentszék nevében pápai prelátussá nevezte ki dr. Hirschler József kanonokot, szolnok-dobokai főesperest, a kolozsvári Szent Mihály templom plébánosát. A múltidéző megemlékezés mégsem csak a főpapról, hanem elsősorban Erdély egyik legkiválóbb és legszorgalmasabb kultúrmunkás-apostoláról szól.

Hirschler József a székesfőváros újpesti részén született 1874. március 17-én. Családi neveltetése és a piarista atyák budapesti főgimnáziumában végzett tanulmányai a papi hivatásra ösztönözték. Ezért mi sem volt természetesebb, mint hogy idővel az esztergomi „kispapok” közé került. A tehetséges ifjút elöljárói először a bécsi Pazmaneumba, majd a jezsuiták keze alá, a római Collegium Germanicum et Hungaricumba küldték teológiai tanulmányai végzésére. Az örök városban eltöltött hét esztendő meghatározta egész további életét. A katolicizmus mélységeinek mindennapi átélése mellett olyan mély benyomást gyakoroltak rá az ott szerzett történelmi és képzőművészeti ismeretek és élmények, amely alól egész életében nem szabadulhatott. Az ott eltöltött periódust mindvégig élete legszebb korszakaként emlegette. Első művészettörténeti írásai is Rómához kötődtek, műkincseit vette számba és dolgozta fel rendre.

Tanulmányait sem hanyagolta el, a római egyetemen kettős doktorátust szerzett: a harmadév végén bölcseletből, a hetedikben pedig teológiából. 1900. október 28-án pappá szentelték. Primíciáját november 1-jén, mindenszentek ünnepén mutatta be.

Püspöke, gróf Majláth Gusztáv Károly az erdélyi egyházmegye papjai közé vette fel a tehetséges lelkipásztort. Már az első állomáshelye is nagy kihívásnak bizonyult, a kolozsvári Szent Mihály plébániára küldték káplán-hitoktató szolgálatra. A napi feladatok elvégzésén túl csakhamar megmutatkozott szervezőképessége is. A kolozsvári Oltáregyesület megújhodása neki köszönhető. Lelkészként a gyakorlati vizsgát akkor tette le, amikor egy gyilkost kellett előkészítenie a kivégzésre. Akkoriban nagy szenzációnak bizonyult az Unió utcai pénzes postás kifosztása és meggyilkolása. A halálra ítélt rablógyilkos – Friedrich Ferenc, akit ráadásul névnapján, december 4-én akasztottak fel – Hirschlernek köszönhette, hogy keresztényi lélekkel nézhetett szembe halálával. A társadalom megbecsült tagját, a papot és a számkivetett gyilkost a halál misztériumában összekötötte Krisztus szeretete.

Hirschler püspöke megbízásából az egyetemi hallgatók szemináriumának igazgatója lett. A hallgatók rövidesen új, minőségi létkörülményekkel találkozhattak. Olvasóterem, a szórakozásra kuglipálya létesült, házi zenekar szerveződött és a lelkiség elmélyítésére megalakult az egyetemisták Mária Kongregációja.

Kedves időtöltéséről, a keresztény egyházművészet tanulmányozásáról és feldolgozásáról sem feledkezett meg. Szakmai felkészültsége elismeréséül már a kolozsvári egyetemi katedrára való meghívása is felmerült. A Gondviselés másként határozott. Bíró Béla kolozsvári plébános hirtelen halála után – három jelölt közül – 1906. február 25-én a 32 éves ifjú papot, Hirschler Józsefet választották utódul.

Az újonnan kinevezett plébános a nemzetiség Reményik által is megverselt két alappillérére összpontosított: a templomra és az iskolára. A Szent Mihály templom ekkor kapta neogótikus főoltárát és gyóntatószékeit, a modern villanyvilágítást, a színes ólomüveg ablakokat. A torony nyitott átjáróját kápolnává alakíttatta át, ahová Fadrusz János szobrászművész ihletett Krisztusa került. Hirschler intézkedése nyomán a torony tetejére vasrácsozatot illesztettek, mely így alkalmassá vált toronyzene megrendezésére. Az I. világháború áldozatául esett harangok helyébe a városon ma is mély kondulással tovahömpölygő újakat öntetett. Szervező ereje alakíttatta meg a Kisebb, a Nagyobb és a Hölgy-Kongregációt.

Hirschler iskolaügyi téren is komoly eredményeket ért el. Csekély anyagi erővel, mégis megteremtette a Monostori út és a Bem utca összeszögelésénél az új Auguszteumot, a szegények iskoláját. Már akkor felmerült benne a Marianum létesítésének gondolata. De amíg megvalósításához érlelte a történelem az időt, addig is az angol kertváros mintájára felépíttette a Sétatér melletti nyolc modern bérpalotát és átalakíttatta, kijavíttatta a Szent Antal árvaházat.

Az Auguszteum intézetnél elvetett magból nőtt ki a város másik részén – a Hídelvén, a Ferenc József úton – a katolikus nőnevelés újabb épülete. Majláth Gusztáv Károly erdélyi püspök 1911-ben fényes ünnepség keretében felszentelte a korszerű és elegáns Római Katolikus Leánynevelőntézetet, a Fehér Madonna nevére keresztelt Marianumot (ld. erről a Keresztény Szó 2001/12. számát – a szerk.)

Lelkipásztori szolgálata mellett – ha csak tehette – hódolt régi „szenvedélyének”, a művészettörténetnek. Rendre születtek ilyen tárgykörű írásai, tanulmányai: A kereszt az egyház művészetében, A gyermek Jézus az egyházművészetben, A szent Keresztút egyháztörténeti és egyházművészeti szempontból, X. Piusz pápa síremléke, Canova. Legnagyobb lélegzetű munkája A Vatikán művészete és élete című, album formátumú monográfiája.

Mint a Művészeti Szalon alapító-főszerkesztője lehetőséget biztosított, hogy minél több művészeti tárgyú írás juthasson el az érdeklődő közönséghez. A folyóirat – azóta már az erdélyi tudományosság alapköveivé vált – Gyalui Farkas, Jancsó Elemér, Kelemen Lajos, Kende János, Köpeczi Sebestyén József, Kuncz Aladár, Roska Márton, Siklóssy László színvonalas tanulmányait közölte. ő is írt, sokat dolgozott. Tanulmánya, könyve jelent meg Assisi Szent Ferencről, Aquinói Tamás gondolatvilágáról és a dantei infernóról.

Amikor kedves költőjéről írásbeli diskurzust folytatott Dante kiváló fordítójával, Babits Mihállyal, két európéer gondolkodó találkozott. Babits melegen üdvözölte az erdélyi szerző Dante-kötetét, mint „egy nemes és csüggedetlen kultúrakarat jelét és ajándékát”. Hirschler 1921-ben, Dante halálának 600. évfordulójára fáradtságot nem ismerve Erdély-szerte előadássorozatot tartott „a pokol első riporteréről”.

A tevékeny, örökösen munkálkodó és érzékeny lelkületű pásztor egészségét a korszak általánosan megfogalmazható, az egyházat is terhelő súlyos gazdasági problémái nagyon megviselték. 1936. november 17-én halt meg. Ideáljához, Szent Ferenchez hasonlóan szegényen halt meg, mert kincseit szétosztotta. Kórházi ágyán is egyre csak az izgatta, vajon miből fizeti ki a gyógykezelés díját.

Az ő Firenzéjében, Kolozsváron és az ő Dómjában, a Szent Mihály templomban ravatalozták fel kora humanista mecénását. A gyászszertartást Vorbuchner Adolf erdélyi püspök celebrálta.

Élete és munkálkodása részleteinek felvillantását a legméltóbban plébános-utódának, Márton Áronnak a búcsúztató szavaival zárhatjuk: „Az eszmék embere isteni ember. Isteni mozzanatokat hordoz magában és sugároz maga körül. Nagy halottunk, dr. Hirschler József ilyen isteni erő birtokosa és megbízottja volt. Végtelenre beállított szemszögébe a földön kúszó gondolkodás nem fért bele. Amikor a plébániát átvette, még nagy ünnepeken is üres templomban folytak az istentiszteletek. Most koporsója mellett azoknak a hadserege áll, akik az ő gondoskodása nyomán jutottak közelebb Istenhez.”

Az időnap előtt – 62 éves korában – elhunyt főpap-lelkipásztor, a művészeti író, a nagy katolikus nevelő halála feletti megrendülést szimbolizálja a Házsongárdi temetőbeli sírjánál térdeplő, marianumi öltözetű lányalak. Utolsó útjára tízezres temetési menet kísérte, mert a nemes emberbarátot nemcsak a katolikusok szerették. A kivételes személyiségek előtt az emberek öntudatlanul is meghajolnak. A temetőben Merza Gyula egyháztanácsos, gróf Bethlen Györgyné, a Katolikus Nőszövetség elnöke és Xantus János, a Marianum igazgatója búcsúztatta. Ideiglenesen a Schütz-kriptában helyezték el koporsóját.

Kivételes egyéniségét a személyes megismerhetőség lehetetlensége okán szinte reménytelen felidézni. Egy gazdagnak vélt főpap, akit megérintett a Szent Ferenc szolgálta Szegénység Úrnője. Megismerésére egyetlen lehetőség kínálkozik: tanulmányozni munkásságát, tetteit és elolvasni, újraolvasni maradandó írásait. A maradandóságot tükrözi egész léte, mert a közösség, közössége szolgálatára fordította. A példa követhető. Hogyan? – tehetnénk fel az elfásult kérdést. Az általa megfogalmazott és életével bizonyított módon: „Egy hosszú életen át küzdöttem, csüggedőket vigasztaltam, neveltem és tanítottam, szerveztem és építettem, minthogy erősen bíztam és még erősebben hittem.”

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

„A történelmet az üldözők írják”

(Paul Johnson: A kereszténység története; Norman Davies: Európa története)

A kereszténységen belül az elsőbbségért korán megindult a küzdelem. A püspökök a rivális irányzatokhoz tartozó hívők ezreit vádolták meg eretnekséggel, és ítéltették halálra a császárság hatóságaival – állítja nemrég magyarul is megjelent, A kereszténység története című könyvében (Európa Könyvkiadó, 2001) Paul Johnson oxfordi történész, aki szerint nem az elterjedt vallások iránt toleráns Római Birodalom volt a keresztényüldözés kezdeményezője. A magukat az apostoli hit letéteményeseinek tekintő püspökök Johnson szerint a legképtelenebb vádakkal jelentették fel hittársaikat a világi hivataloknál. A vádirathoz a felszámolni kívánt keresztény irányzatban kerestek olyan befolyással rendelkező embereket, akiket pénzzel vagy fenyegetéssel rábírtak arra, hogy volt testvéreik ellen vallomást tegyenek.

A kereszténység története szerzője állítja: a bevett kereszténység még a legvadabb császárok idején is védelmet kapott, miközben a rivális irányzatok hívei a cirkuszok porondján végezték életüket. A katolikus történetírás a korai eretneküldözést utóbb “tisztára mosta”: így lett az üldözőkből a pogány császárok által a katakombákba szorított mártíregyház. Ezt a képet katolikus teológusok, történészek és művészek hosszú sora igyekezett kőbe vésni – lásd a neves lengyel szerző, Sienkiewicz Quo vadisát. A valódi vértanú hívők áldozatát a katolikus egyház kisajátította, miután a halálba küldött keresztényekről minden hiteles írásos nyomot megsemmisített. Bár katolikus szerzők a mai napig váltig állítják, hogy a hitvalló keresztények üldözői a pogány római császárok voltak, független történészek kutatásai mindinkább cáfolják ezt a képet – állítja Johnson.

Birodalmi türelem

“A korai mártírok túlnyomó többsége azokból a csoportokból került ki, amelyeket az egyház később eretneknek nyilvánított” – írja Paul Johnson, aki szerint érthetetlen, miért jött létre konfliktushelyzet a Birodalom és a kereszténység között. Róma minden vallás iránt türelmet tanúsított, feltéve hogy a Birodalom békéjét nem zavarták meg. A kereszténység egyformán volt közömbös politikai és faji értelemben is. Bár társadalmi hatása történelmi távlatban forradalmi volt, ezt nem lehetett kimutatni a keresztény tanításokból. A keresztények nem tulajdonítottak ugyan isteni tulajdonságokat a császárnak – ezt hosszú ideig nem is követelték meg tőlük –, minden másban azonban lojális római polgárok voltak. Adót fizettek Jézus tanítása szerint, és visszajövetelét várva Pál apostol utasításának megfelelően engedelmeskedtek a világi hatalom törvényeinek. A második-harmadik század vezető keresztény szerzője, Tertullianus így írt: “Mi mindenkor imádkozunk a császárokért. Kérjük Istent, hogy adjon nekik hosszú életet, […] derék alattvalókat, békés és nyugodt világot és mindent, amiért egy alattvaló vagy egy császár csak imádkozhat.”

A keresztények tehát a társadalom engedelmes, szorgos és hűséges tagjai voltak, és ezt a császári hatalom méltányolta: békén hagyták őket. “A zsidókhoz hasonlóan nem volt részük semmiféle üldözésben. Az a kép, hogy a föld alatt voltak kénytelenek élni és megtartani istentiszteleteiket, egyszerűen hamis. (?) Saját templomaik voltak, ahogyan a zsidóknak is megvoltak a saját zsinagógáik. Hitüket sem kellett tikolniuk” – írja Paul Johnson. Ugyanezt erősíti meg egy másik oxfordi tudós, Norman Davies monumentális Európa története című művében (Osiris, 2001) is, ahol arról ír: a nemzeti kultuszok iránti tolerancia általános volt a Római Birodalomban. Ilyen nemzeti vallásnak tekintették a judaizmust is, amelyhez a kereszténységet sorolták – állítja Davies, aki szerint rendszertelenül előfordultak ugyan megtorlások, de több mint kétszáz éven keresztül nem kellett a keresztényeknek attól tartaniuk, hogy a hitük miatt veszélybe kerülnek.

Az üldözők mániái

Ha ilyen problémamentes volt két évszázadon át a kereszténység és a Római Birodalom együttélése, mi hozott mégis drámai fordulatot a harmadik század derekán? Decius császár 250-ben halálbüntetés terhe mellett elrendelte, hogy minden alattvalója áldozatot mutasson be az állami isteneknek. A császári utasítás egyik oka nyilván az volt, hogy a megállíthatatlanul terjedő keresztény megtérési hullám nyomán kiürültek a tradicionális templomok, nem folytak be az istenek számára igényelt felajánlások és egyre nehezebb volt a kultikus áldozatokhoz levágott állatok húsának értékesítése is.

A magát ortodoxnak (értsd: igazhitűnek) tekintő római vezetésű egyház azonban úgy érezte, hogy az állami szigor az olyan nemkívánatos vallási jelenségekre adott reakció, amely ellen szerintük is fel kell lépni. Az eretnekségek elleni küzdelem egyik ösztönzője az volt, hogy a nem-ortodox vallási szokások fokozottan magukra vonták az állami hatóságok figyelmét. Az egyik nagy eretnek irányzat, a montanisták fő vétke épp a hitgyakorlatukban nagy szerepet játszó prófétálás és nyelveken szólás volt. Ezt a hatalom sem nézte jó szemmel, Marcus Aurelius, a filozófus császár például ezt írta a karizmákat gyakorló kereszténységről: “Az istenségtől való babonás félelemmel megzavarja az ingatag és befolyásolható embereket.” Az egyház nem szívesen kereste magának a bajt, és az állami gyanakvásban saját fenntartásaikat is felismerni vélték. 170-ben az egyház ellenségének nyilvánították Montanust, többek között amiatt, hogy az általa vezetett gyülekezetekben asszonyoknak is juttatott egyházi tisztségeket. Az ortodox hitet valló Tertullianus (aki azonban első “protestánsként” élete végén maga is Montanus követője lett, miután megtapasztalta a személyes szellemi élmények erejét és hatékonyságát) fiatalon még így ostorozta az egyházi rend felforgatását: “Ó, az eretnekek asszonyainak arcátlansága! Tanítani, vitázni, ördögöt űzni, gyógyítani merészelnek – talán még keresztelnek is!” Mások pénzzel kapcsolatos vádakkal illették a nagy befolyású vezetőt, mondván, óriási pénzösszegeket kezel, feltűnő és hivalkodó utazásokat tesz, valamint kiemelkedő javadalmazást biztosít legközelebbi követőinek. Az ellene megfogalmazott vádak egy részéről még az ortodox püspökök is elismerték, hogy közönséges hazugságok. Euszebiosz püspök például említést tesz egy történetről, miszerint Montanus és egyik fő próféta asszonya közösen követtek el öngyilkosságot, de rögtön hozzáteszi, hogy ez koholmány.

Az ortodox katolikusok vádjai a második századtól egyre erőteljesebbek lettek az “elhajlókkal” szemben. Minél sikeresebb lett egy rivális keresztény irányzat, annál hevesebben zúdították rá a gyalázatot. Johnos ezzel kapcsolatban azt írja: “Az ellentét fokozódásával szükségessé vált, hogy az elhajlónak ne csak a tanait pocskondiázzák, hanem az erkölcseit is. Az elmélet hamarosan odáig jutott, hogy a tanításban való eltévelyedés már önmagában is erkölcsi romlást jelent – az ortodox vitázók tehát kétségbe vonták a jóhiszeműséget is.” A montanista tisztségviselőket kapzsisággal és harácsolással vádolták meg csupán amiatt, hogy fizetést kaptak. Az ortodox Apolloniosz azt állította Montanus tanítványáról, Alexanderről, hogy útonálló, s visszataszító dorbézolásokat rendez egy buja prófétanővel, Priscillával”. A vádakat aztán tovább sorolja: szerencsejátékok, kockázás, uzsorakölcsön. Ami a keresztények között mindennapos volt – hogy ugyanis fizessenek a papoknak, vagy pénzzel váltsák ki az állami börtönökből testvéreiket –, azt az eretnek szekták esetében ördögi cselekedeteknek nevezték. Paul Johnson szerint a legszigorúbb életet követelő és leginkább istenfélő szekták vonzották a legtöbb hívőt és voltak a legsikeresebbek, ám éppen ezért őket támadták legelkeseredettebben az ortodox vezetők.

Alexander püspök egy másik nagyhatású irányzatról, az ariánusokról így írt: “Ezek a gazemberek kapzsiságtól és dicsvágytól hajtva szüntelenül azon ügyeskednek, hogy megkaparinthassák a leggazdagabb egyházkerületeket; megháborodtak a bennük munkálkodó ördög mesterkedéseitől... hétpróbás csalók; született összeesküvők; szándékaik a leggyalázatosabbak; haramiák fészkei; bandát szerveztek Krisztus ellen; ellenünk lázítanak; arra tüzelik az embereket, hogy üldözzenek bennünket; szemérmetlen, erkölcstelen asszonyaik […] beszennyezik a kereszténységet.” És így tovább. Egy eretneknek bélyegzett püspök halálát ortodox kortársa így üdvözölte: “A sírásók céhe helyezzen hatalmas, súlyos követ a sírjára, hogy soha vissza ne térhessen […] Hadd vigye csak a pokolba újfajta tanait, s prédikáljon a kárhozottaknak éjjel és nappal szüntelen.”

A rágalomáradat ellenére az ortodoxia sokáig kisebbségben maradt: “Amennyire képesek vagyunk megítélni, az első század végére és gyakorlatilag az egész második században a keresztények túlnyomó része a keresztény gnoszticizmus különböző változataihoz vagy karizmatikus személyek köré szerveződött revivalista (»ébredési«) csoportokhoz tartozott.” Hogy miért nem maradtak fenn hiteles beszámolók ezekről a korai “ébredési” mozgalmakról? Nem véletlenül: amikor az eretnekek elleni harc a hitviták szakaszából átlépett az állami segédlettel folytatott üldözésbe, a megbélyegzett mozgalmak és szerzők írásait megsemmisítették. Soknak azonban, ha más nem is, de a címe megmaradt: ezek nem vallanak vitairatokra, hanem “sokkal inkább tűnnek a megszilárdult, többségi hit rendezett, normális tanításainak” – állítja Johnson.

Az árulók bosszúja

A versenyhelyzet a különböző keresztény irányzatok és központok között egészen a harmadik századig fennállt, annak ellenére, hogy már Kelemen, aki Róma püspökeinek sorában a harmadik volt, Szent Péterre hivatkozva magának követelte az elsőséget. Ugyanezt még nagyobb erővel hangsúlyozta a lyoni Iraeneus püspök, aki ezt írta az eretnekeket támadó írásában a második század közepén: “A legnagyobb és legősibb, mindenki által ismert egyház az, amelyet Rómában Péter és Pál apostolok alapítottak. Minden más egyháznak, vagyis a világ bármely részéről származó hívőknek eredetének hatalmánál fogva Rómával összhangban kell tevékenykednie. Mert Rómában őrződött meg a Hagyomány, amely az apostoloktól ered.” Ezt az elsőbbségi igényt, amelyre a későbbi századokban a római katolikus hagyomány hivatkozik, sok korai keresztény egyház nem ismerte el – állítja Norman Davies Európa története című könyvének Rómáról szóló fejezetében.

Amikor Decius császár meghirdette a nagy keresztényüldözést, az egyháznak már sok volt a veszítenivalója. “250-re a római egyház már elég gazdag volt ahhoz, hogy eltartson egy püspököt, negyvenhat presbitert, hét szerpapot, hét alszerpapot, negyvenegy oltárszolgát, ötvenkét ördögűzőt, felolvasót és felügyelőt. Az állami vagyonleltárak tanúsága szerint hatalmas vagyonra tettek szert, aranyra és ezüstre, drága kegyszerekre, ékszerekre és ruhákra, ezenkívül komoly ruha-, élelmiszer- és pénztartalékokkal rendelkeztek.” A klérus figyelt arra, hogy jó kapcsolatokat ápoljon a császári udvarral, és igyekezett – a feltámadásba és Krisztus istenségébe vetett hit fenntartása mellett – észszerű kompromisszumokat kötni.

Ebben a helyzetben az egyházat váratlanul érte a deciusi kihívás. A vészhelyzet, amely hatvan éven át, egészen Constantinus türelmi rendeletéig tartott, az egész birodalomban megrendítette a keresztény közösségeket. Cyprianus arról számol be, hogy Afrikában az emberek – püspökeik vezetésével – seregestül jelennek meg az elöljáróságokon, hogy bejelentsék, készek áldozatokat bemutatni “saját jószántukból” a hivatalos isteneknek. A hit elhagyása, az aposztázia nyomában az erkölcsök általános összeomlása következett be. “Sok püspök, akinek az lett volna a feladata, hogy bátorítsa az embereket és példát mutasson nekik, feladta a szent szolgálatot, elhagyta a nyáját, de még a vidéket is, és megpróbált pénzt szerezni magának, csalárdsággal és fondorlattal birtokot szerzett vagy uzsorával foglalkozott” – írja Cyprianus. A korrumpálódott vezetők igyekeztek az állami szerveket a “szélsőségesek” ellen hangolni, mondván, hogy ők szítják az emberekben az ellenállást a hivatalos törvényekkel szemben. A hatalom gyorsabban csapott le az ébredési csoportokra, és ezzel döntő szerepet vállalt a hatalmi verseny eldöntésében.

Amikor János apostol élete vége felé látomásban egy olyan asszony képét látta, aki “részeg volt a szentek vérétől és a Jézus bizonyságtevőinek vérétől”, saját szavai szerint “nagy csodálkozással csodálkozott”. A katolikus teológusok e vérengző, keresztényüldöző lény képét a római császárok Nérótól Maximilliánusig tartó sorára vonatkoztatják, míg a protestáns bibliamagyarázat lutheri hagyománya szerint a római egyház az üldöző. Miért is csodálkozott volna az idős apostol, ha a Római Birodalom pribékjeit ismeri fel a rémisztő látomásban? – kérdik. A keresztények közötti árulásról egy másik bibliai szerző, Júdás apostol írt levelében. Azok, akik “Káin útján indultak el”, egy ideig együtt gyakorolták a testvéri közösséget az istenfélő keresztényekkel, majd “Bálám tévelygéseivel bérért szakadtak ki”. Az árulókat az apostol “víztelen, szelektől hányt-vetett fellegeknek” látja, akiknek a sorsa az erkölcsi-szellemi bukás.

A hanyatló Róma a negyedik század elejére felismerte, hogy nem képes átnevelni hatalmi szóra az embereket. A keresztényüldözés ráadásul népszerűtlen volt, mivel a keresztényeket az emberek többsége jóravaló, önzetlen és segítőkész polgároknak, a társadalom erényes és ártalmatlan tagjainak tekintette. Az utolsó keresztényüldözési hullámhoz, amelyet Maximillianus császár kezdeményezett 308 körül, már a legósdibb rágalmakat kellett feleleveníteni. “Damaszkuszban a hatóságok összefogdosták a piactéri prostituáltakat, és kínzással fenyegetőzve arra kényszerítették őket, hogy vallják: korábban keresztények voltak, és tanúvallomást tegyenek a keresztény egyházakban dúló orgiákról.” Ez azonban már az utolsó erőfeszítés volt, az idő a hatalom és az egyház közötti kiegyezésnek dolgozott. Ezt felismerve a római püspökök Konstantin uralkodása alatt már elég erősnek érezték magukat ahhoz, hogy kiegyezést keressenek a császárral – véli az oxfordi professzor.

Morvay Péter

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Laptestvérek (Vigilia 2002/2)

A februári Vigilia nyelvi kérdésekre koncentrál.

Kalász Márton (jelenleg a Magyar Írószövetség elnöke) Atossza királynő álma című szövegében olvassuk: A különféle népek sorsát, fejlődésrajzát bemutató tanulmányok idézik, egy-egy nép, nemzet alakulásának folyama nem csak bonyolult volt s más-más mechanizmusok szerint haladt, közben antropológiai sajátosság is, hogy emberek csoportjai csak a másoktól való tudatos különválás által találnak önnönmaguk megértésére is. (...) Az egyéni alkalmazkodás, a csoportos integrálódás készsége (másutt kényszere) folyamatában leglényegesebb szerepet a nyelv, s tegyük hozzá, a kultúra játssza. A nyelv akár a kritikát már nem is szenvedő elsajátítása a belesimulás legegyenesebb eszköze. A Vigilia februári számának lényeges mondanivalója a nyelv, anyanyelv, többnyelvűség, nyelvcsere témája köré csoportosul. Ezen belül igen érdekes az írói többnyelvűség kérdése, amely, ha nem is általános és széles körben elterjedt jelenség, de a 20. század politikai viharaiban jelentős alkotók életművének vált meghatározó élményévé vagy feltételévé.

A lapszámban megszólal – évek óta először újra magyarul – Julia Schiff bánáti származású, hosszabb ideje Németországban élő költő, író, műfordító, akinek a többnyelvűség és a nyelvváltás közvetlen élettapasztalata. Minden nyelven újból... című írásában saját példáján illusztrálja, milyen kín, de később a megszenvedettségből fakadó öröm forrása is lehet a többnyelvűség, illetve a nyelvcsere – természetesen abban az esetben, ha a külső kényszerítő okok mellé a belső motiváltság is csatlakozik. Ez különösen azokban az esetekben áll fenn, amikor a többnyelvűség a megváltozott nyelvi környezet következménye, amely változás mellett az egyén maga döntött – életkörülményei javítása érdekében. Ilyen okok a munkavállalás miatti migráció, a politikai menekülés. Valamikor felfedeztem, hogy le tudom fordítani németre saját magyar verseimet is, anélkül, hogy mondanivalójukból, kifejezési sajátosságukból veszítenének. Lenyűgözött, hogy más nyelven új életre kelthetem őket. Egy nem diakronikus, hanem szinkronikus újjászületés volt ez. Rájöttem, hogy nehézség nélkül egyik nyelvből a másikba tudok siklani, és idegen szövegeket új identitással ruházhatok fel. Sőt: én magam is új, kettős, illetve háromszoros identitást nyerek, ha alkotó árulásomban az alkotó mozzanat dominál. Mindenesetre az tény, hogy a szabad, korlátok nélküli írói-fordítói tevékenység lehetőségének köszönhetem háromnyelvűségem alkotó felvirágzását. Ezért hálával tartozom a sorsnak.”

A fentebb megkezdett sorba tartoznak a politikai kényszerből következő deportáció nyomán többnyelvű helyzetbe került alkotók is. Ebben a „kategóriában” kap helyet a román Panait Istrati, a magyar Koestler Artúr, mellettük Milan Kundera, Vladimir Nabokov, Csingiz Ajtmatov – ők időrendben egymást követően két nyelven alkottak. Vannak olyanok is, akik a már említett okoknál fogva párhuzamosan két – vagy ritkán több – nyelven is publikálnak: Samuel Beckett, Jorge Semprun, Iwan és Claire Goll. A példák még sorjázhatóak – ezt teszi Kürtösi Katalin a kanadai magyar költők seregszemléjével (A kétágú nyelv oltára). Írásából vázlatos betekintést nyerünk egy számunkra elképzelhetetlen világba, ahol a magyar identitás őrzése és a vállalt új hazával, annak nyelveivel, ezáltal kultúráival való azonosulás, az arra való büszkeség nem kizárja, hanem erősíti egymást.

B. M.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Fóris-Ferenczi Rita

Az életet még ma el kéne kezdeni... (1)

Párhuzamos történetek

Az első történettől1 nyolcvankilenc esztendő választ el. Ha arra gondolunk, mennyi minden változott azóta az oktatásban, akkor a történet csak a múlt távoli világának érdekessége. Ha viszont magukra a történésekre figyelünk, kiderül, hogy a huszadik század elején felvetődött kérdések számunkra is ugyanúgy kérdések maradtak. A történet azoknak szól, akik egyetértenek Karácsony Sándorral abban, hogy tanári kinevezésüket “felsőbb helyről” nyerték, mint az „Egyházi Főhatóság” vagy a „özoktatásügyi Minisztérium”, és akik úgy vélik, hogy az életet még ma el kéne kezdeni.

I.

“Áldott jó fiú ez a Vajda Laci. Érdeklődő, okos, engedelmes. És még vége sincs a második órának, már titokban mindenki megharagudott rá, s magamat se mondhatom kivételnek. Pedig ő szegény, semmit se vétett, csak éppen hogy szót fogadott boldogan, őszintén, odaadással, szíve szerint. Haragszik rá mindenki, mert nem olyan szófogadó, mint ő, vagy ha az, akkor nem olyan boldog egyúttal, mint ő. Vagy ha boldog, akkor nem szófogadó, vagy nem őszinte, vagy nem tud úgy a dolgokba felejtkezni, vagy ha mindezt megcselekszi, nem érzi az ügyet úgy szíve szerint valónak [ ...] haragszunk rá, mert ő az egyedüli, akinek mindig ragyog az arca és sohasem fárad bele bizonyságot tenni róla, hogy milyen szép a világ és milyen érdekes az élet.” (1943: 15).

Azt, hogy mi történhet az iskolában, az a szülő is érzékeli, aki soha nem látott tantervet, nem ismeri a tankönyveket, illetve csak a gyermeke révén lát bele az intézményes oktatás világába. Ha az ember rászán egy kis időt, és tanulás közben folyamatosan figyeli gyermekét, nemcsak tanulási stílusára következtethet, hanem számos apró információt szerezhet, amely alapján kirajzolódik az egyes órák rejtett világa, az iskolában értékesnek tartott tudás és a gyermek viszonyulása mindehhez.

Ez a megfigyelés nem feltételez különösebb felkészülést, nem igényli azt például, hogy fokozottabban ellenőrizzük a gyermeket. Hisz mindannyian tapasztaltuk, hogy amikor felnőttként – önmagunk megnyugtatására és szinte kényszeres beidegződéssel – naponta megkérdezzük, hogy “na, mi történt az iskolában?”, a válaszokból semmi érdemlegeset nem tudunk kihámozni. Kiderülhet, hogy ki miért kapott össze szünetben, ki felelt és hányast kapott, mikor és miből írtak felmérést, kit ültettek el a padtársa mellől, kigyűlt a három fekete pont matekből, s emiatt írták be a hármast stb., csak épp a lényegről nem tudunk meg semmit. Az ilyenfajta kérdés és érdeklődés a “hogy vagy?” indítású álpárbeszédekhez hasonlóan mindkét fél számára azt üzeni, hogy nem kell túlságosan komolyan venni sem a kérdést, sem a választ. Sőt, amikor megfigyelésről beszélek, arra sem gondolok, hogy le kellene ülnünk ünnepélyesen a konyhaasztal mellé, és “na fiam, most beszélgessünk az iskoláról!”, “melyik tantárgyat szereted, és miért?” címen részletesen ki kellene faggatnunk a gyermeket, hisz ezeknek a kényszerbeszélgetéseknek az egyetlen lényegi jellemzője az, hogy a végén mindannyian megkönnyebbülten szusszanunk fel, és igen-igen örülünk annak, hogy végre ezen is túlestünk.

A megfigyelés nem erről szól, és mégis tartalmasan és hitelesen szólhat. Képzeljük tehát el, mi mindenről beszélhet. Ha a gyermek hosszasan a füzete fölé hajol összevont szemöldökkel, és legalább három piszkozatlapot teleír, valószínű, a matematika feladatait oldja. Ha leszedi a könyvespolcról az összes gyermekenciklopédiát, vagy a Tudás fája vég nélküli sorozata laponként szétszedve elborítja a szoba padlóját, vagy épp arra kér, hogy engedjük meg, hogy a legszebb szobanövényünket kiemelje a cserépből, mert kíváncsi arra, hogy milyen típusú gyökere van, akkor biológiára tippelhetünk. Ha tele van spriccelve a fal festékfoltokkal, valószínű a tanár bácsi rajzórán valami kimondottan érdekes technikáról beszélt. Ha a helyesírási szabályok felől érdeklődik, az csak nyelvtan házi feladat lehet, - legalábbis nem tapasztaltam, hogy ez más esetben fontos kérdés lenne. Ha a fotelbe kucorogva “se nem lát, se nem hall” elmerüléssel egy könyvbe bújik, akkor bizonyára irodalomról lehet szó, akárcsak akkor, amikor a verstani ujjgyakorlathoz a rímkeresésben kéri a segítségünket azzal, hogy véleményünk szerint melyik szó hangzik jobban a sor végén. Ha vég nélkül meséli, hogy “tudod anyu, nekem az tetszett, hogy a kis herceg, meg a róka...”, akkor másnap valószínű a házi olvasmányról kell beszámolnia, de az is előfordulhat, hogy vallásórán a szeretetről beszélgettek. És majdnem biztos, hogy a vallásóra élményeit éli tovább, ha a gyermekbiblia mellé elkéri megtekintésre a “felnőtt” Bibliát is, filozofikus kérdéseket tesz fel a jóságról, háromszor megöntözi naponta a virágját, arra hivatkozva, hogy a szeretet törődés is, vagy éppen sógyurmából betlehemes jelenetet készít.

Könnyen elképzelhető, hogy a megfigyelés egészen másról beszél. Lehet, hogy a tanulás az íróasztal és a tankönyvek zártabb világára szorítkozik, sőt előfordulhat, hogy a tankönyvek (nem beszélve a többi információforrásról) érintetlenül maradnak hosszú időn át, mert elég “tudni” a füzetben lévő féloldalas jegyzetet. Elképzelhető az is, hogy tanulás közben a gyermek semmi egyebet nem tesz, csak hosszasan “recitálja” a megtanulandó szöveget, memorizál - ilyenkor szoktuk azt mondani, hogy “csak hangosan tud tanulni” - , sőt következetesen arra kér, hogy kérdezzük már ki a “leckét”. Ilyenkor a leckét “tudhatja” ugyan, viszont, ha valamire rákérdezünk, előfordulhat, hogy kizökkenve a mederből, elkerekedett szemmel bámul: hogy is jön ez ide (vagy lehet egyáltalán miérteket feltenni a tananyaggal kapcsolatban?), sőt fény derülhet arra is, hogy egyáltalán nem érti, amiről éppen beszél.

Miért fontosak ezek a megfigyelések? Azért, mert a látható jelenségeken túl arról is beszélnek, mennyire sikerül az egyes tantárgyaknak úgymond “kilépniük” az iskolából, a tanóra ötven percéből, a tankönyvek, füzetek fedőlapjai közül. Elmondják azt is, hogy a gyermek számára mennyiben jelent az iskola és az adott tantárgy személyes érintettséget, gyújtózsinórt a további keresgéléshez, a tantárgyak mögöttesét képező “szakterületek” horizontjának tágulásához, életbe olvadásához, mennyire kelti fel a gyermeki érdeklődést, és milyen igényeket táplál a tudásszerzéssel szemben. Egyszóval arról vallanak, hogy a természetes (mindennapi) tanulási folyamatba, tapasztalatszerzésbe beépül-e harmonikusan az iskolai tanulás vagy pedig elidegenedik, eltávolodik attól.

Mi lehet ezeknek az életre szóló tanulási szokásoknak a hátterében? Kialakulásukat több tényező befolyásolhatja: az otthoni környezet, a szülői minták, a kortársak, az iskola, a pedagógusok “tudás”-értelmezése, a különböző tantárgyakról kialakítható kép, amelyet a tanári viszonyulás, a tanítás, a számonkérés és értékelés módja alakítgat.

Ebből a soktényezős hatásrendszerből emeljünk ki néhányat a vallásóra szempontjából: vajon kisugárzik-e a mindennapokra a vallásórai tapasztalat, mennyire befolyásolhatja a gyermek viszonyulását, magatartását, érdeklődését az órák szemléleti háttere?

“Győztek a hallgatagok, a lusták, lassankint az lett a fontos, hogy elhangozzék valami helyes felelet az éppen feltett kérdésre.” (1943: 15.)

II.

“Főbűnöm az, hogy mindenáron tanítani és nevelni akartam, pedig félreérthetetlen jeleket kaptam arra, hogy szeressem az én kis felebarátaimat, úgy mint magam”. (1943: 128.)

És egyáltalán, miért fontosak ezek a kérdések? Gondolom amiatt is, mert - noha látszólag másra kérdeznek rá, és nem ugyanebben a formában hangzanak el - minduntalan felvetődnek. Vallás és iskola viszonyában néhány olyan kimondatlan elvárás húzódik meg, amelyet azért is érdemes felszínre hozni, mert tisztázatlanságuk félreterelheti a “tantárgy” önmeghatározását, s ezzel éppen a hitoktatók dilemmáit mélyíti.

A vallás-, hitoktatás tartalmának többféle rétegéről (ugyanakkor a vele szemben támasztott igények többféleségéről) beszélhetünk: a vallás egyrészt “a kultúra tárháza, az emberi történelem része, kódrendszer, ismeretanyag” (tanítása vitathatatlan kulturális igény, s mint ilyen az iskola érdeke is); másrészt “egy meghatározott közösség jellegzetes világértelmezése, értékrendje, hite” (ez elsősorban az egyházak érdeke, s ezt inkább tapasztalni, közösségben megélni és begyakorolni lehet), harmadrészt az erkölcsös élet megélése (ez nemcsak közös, hanem a közvéleménykutatási eredmények alapján közérdek is, és akár a jelenlegi oktatás kritikájaként is értelmezhető). Az előbbi, Tomka Miklós (1992: 21.) tollából származó felosztás amiatt szükséges, mert az “egész”-et - most már a részek ismeretében - együttes hatásukban figyelhetjük meg, s így nyomban megmutatkozik az a nézőpont, amely a látszólag egymással párhuzamosan futó igények természetes összefüggését láttatja. Mert ha eme hármas felosztásból nem felejtjük ki a legérdekeltebb felet - a gyermeket mint aki emberi mivoltánál fogva amúgy is az értelemkeresés útján jár (és feltételezhetően valamikor tudatosan is kísérletezni fog tapasztalatainak a hit alapján történő megértésével és értelmezésével, s ilyenkor nem mindig sikerül hitelesen mellette lennünk), akkor nagyon egyszerűnek és természetesnek tűnik, hogy az előbbiekben széttagolt három terület egymásba épül, sőt egyik a másik nélkül kudarcra ítéltetik, töredékes marad.

Tapasztalataim szerint a hitoktatók - még ha nem értelmezik is a kérdést - hasonló igénnyel viszonyulnak saját “tárgyukhoz”. Amikor a szemléleti háttér, a vallásos nevelés mibenlétét feszegető kérdések felvetődnek, a hitoktatók többsége igen fontosnak tartja elmondani, hogy “a vallásos nevelés több mint tantárgy”, vagy “más, mint a többi tantárgy”. A “mitől más, mitől több?” kérdésre a magyarázat rendszerint az, hogy “vallást nem lehet tanítani”, “nem elég, ha tudja a tananyagot, ennek a vallásos érzületre kellene hatnia, magatartásformáló ereje kell hogy legyen”. Ez a többlet, ez a másság végső soron abban mutatkozik meg leginkább, amit az érintettek a következőképpen fogalmaznak meg: “a vallásos nevelés az életre nevel”. Attól függően, miként értelmezzük, “az életre nevelés” veszélyes pedagógiai cél is lehet, hisz annyira általános és távoli, hogy könnyen az üresjáratú céltételezés csapdájába csúsztat, anélkül, hogy észrevennénk. Arrafele tereli a pedagógiai gondolkodást, hogy elég, ha a gyermek elsajátítja a bibliai tanításokat, ismeri az egyháztörténelmet, “megismeri” Istent, megfelelően használja a vallásos fogalmakat, hisz ezek majd valamikor sajátos tartalmú ismeretrendszerré szerveződve beépülnek a tudatába, és képesek lesznek befolyásolni magatartását, szemléletét, azaz olyan tudást eredményeznek, amelynek birtokában az egyén egyszer csak (mintegy minőségi ugrásként) “kész (lesz) az életre”. Eme egyirányú, véges tanulási szakaszban, megtanított tananyagban, lezárt kérdésekben, végcélban számoló pedagógiai gondolkodás ellenében azonban érdemes felfigyelnünk arra, hogy “az életre nevelés” nemcsak a (valamikori) életre való felkészülést jelentheti, hanem “a lét értelmezésére” beállítódó/hajlandó magatartásforma gyakorlását is. Ha innen nézzük a “célt”, akkor egészen más úton kell keresnünk annak értelmét. Ebből a nézőpontból a hangsúly nem a lezárhatóságra, hanem a nyitottságra, nem a szabályok ismeretére, hanem a szabályazonosulásra, nem a megtanított ismeretre, hanem az ismeretek működtetésére, nem a kész válaszra, hanem a kérdezés képességére és a válaszkeresés igényére helyeződik. Ha az életre nevelést a megélés oldalára billentjük, felfigyelhetünk arra is, hogy akárcsak a tudást, a tanulást is többféleképpen érthetjük: felfoghatjuk úgy is, mint valamely külső, elsajátítható “tárgyra” irányuló tevékenységet, amelynek célja az, hogy a tanuló megismerje és elsajátítsa az adott tartalmakat (legyen az bibliai példázat vagy valamely erkölcsi követelmény). A tanulás viszont felfogható olyan tapasztalatszerzésként is, amely a különböző léthelyzetekben való “benne-létet” kínálja fel, amiben megértésre vár és értelmet nyer valamilyen bennünket is érintő kérdés. A pedagógiai kihívás pedig nem elsődlegesen a “mit tanítsunk?” kérdése, hanem az, hogy amit és ahogyan “tanítunk” mennyire képes megteremteni és szolgálni a magát kereső ember, a világ, a lét megértését úgy, hogy a háttérben mindvégig (kimondva vagy kimondatlanul) jelen legyen Isten.

Úgy gondolom, hogy a vallástanításnak (ahhoz, hogy ne idegenedjék el lényegétől) szemléletileg szükséges eme átfogó megértési folyamatba ágyazódnia.

“Lassankint testet öltött bennem az az ideál, akit ki akartam szolgálni eddig is.

Gyermek őfelsége. Akiről nem koptatta még le a köztünk való tartózkodás a mennyországból hozott Istenfiúság titkos jegyét. Akit az ázsiai öreg elődök is úgy tiszteltek, hogy Táltos fiú.

Tisztesség néki.” (1943: 68.)

III.

“Ó, nagyon könnyű jelest szerezni latinból. Az a fő, hogy ne sokat gondolkozzék rajta az ember, mert akkor elvéti. Bizonyos latin és magyar mondatok párosával tartoznak össze, punktum. Fuit ólim reksz. Valahányszor szóba kerül, mindig azt kell mellé mondani, volt egyszer egy király. Ha pedig arra keríti a sort Kulcsár tanár úr, hogy ama kedvenc szavajárására mondj egy latin kádenciát: kéz kezet mos, akkor vagy azt mondod, hogy manusz manum lavát, vagy leteremt, hogy azt sem tudod melyik lábadra állj. [ ...]

Mondja szegény Kulcsár tanár úr napjában húszszor is, hogy fordíts, de ki érti azt? [ ...]

Nem lehet ezen kiokosodni semmiképpen. Különösen az ilyen kurtanadrágos vitézeknek bajos, akiknek kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy kiokosodjanak rajta. Legjobb berendezkedni védelmi harcra és megvárni, míg az idő kihozza - harmadik osztály közepe táján - magától a nagy titkot, mit is ért Kulcsár tanár az alatt a rejtelmes értelmű parancs alatt, hogy fordíts?”(1943: 26.)

Nézzük csak meg, hogy a tanítási gyakorlatban milyen torzulások születhetnek abból, ha az előbbiekben felsorolt, a vallástanítás tartalmának felfogható rétegek különválnak egymástól!

Joggal mondhatná bárki, hogy amióta pedagógiai értelemben tanulás van, azóta szövegtanulás is van. Viszont nem kellene elfelejtenünk, hogy természetszerűleg a tanítás és nevelés sohasem válik ketté (ezt a kettősséget csak olyankor szoktuk hangsúlyozni, amikor időszakonként oda bölcsesedik a szakmánk, hogy önmagára eszmélve kijelenti: az iskolában nemcsak tanítani, hanem nevelni is kell.)

A szövegtanulás évezredekkel ezelőtt lényeges változást eredményezett az ember fejlődésében. Hisz a szakadatlan ismétléssel megvalósuló szövegtanulás által - gondoljunk csak a kórusban recitált szent szövegekre vagy a vallási alaptételek katekizáló módszerrel történő beidegződésére - a szövegek tartalmának megfelelő szilárd fogalmi szintű világtudat, világnézet alakult ki, amely a személyiség meghatározó szabályozójává vált. Ez a tanulás évezredekig fennálló kultúrákat hozott létre.

Két meghatározó tényező módosulását azonban mindenképpen figyelembe kell vennünk. Az egyik alapvető másság, ami megkérdőjelezheti a teljes elsajátítással történő tanulás kizárólagos érvényesítését és hasznosságát az, hogy eme évezredekig fennmaradó kultúrákban a szövegtanulás a spontán szocializáció biztonságos talajára épült, azaz a felnövekvő nemzedék a család, a szűkebb és tágabb közösség, az életmód alapján egyértelműen követhető, bevéshető, sok esetben megkérdőjelezhetetlen mintákat, szabályokat szűrhetett le az elfogadott cselekvésekre, viselkedésre, magatartásra vonatkozóan. A másik alapvető tényező, ami megváltozott, a tudás köre és tartalma, a megtanulandó, elsajátítandó ismeretek mennyisége. (Nagy József 1994: 367.). (Érdemes lenne egyszer tüzetesebben megvizsgálni, mekkora ismeretanyag halmozódik fel gyermekeink tankönyveiben a tudományos ismeretek iskolai tantárgyakká átírt elemeiből). A kérdésnek természetesen számos más vonatkozása és részlete lehetséges, viszont e két alapvető tényező is fényt deríthet annak a jelenségnek az okára, amelynek a tapasztalatilag bizonyítható eredménye az, hogy a felhalmozott ismeretek a gyermek fejében – ahelyett, hogy integrálódnának – szerteágazó, összefüggéstelen ismerethalmazokra esnek szét.

Ennek ellenére az ismeretek rögzítése, elsajátítása a gyermek részéről (és eltorzult formái a gépies magolás, és gondolkodás nélküli memorizálás), illetve ennek párja tanári feladatként: a tananyag feldolgozása, elsajátíttatása és visszakérdezése (eltorzult formában a diktálás) úgy tűnik, túlzottan is uralkodó tevékenység lett tanulás címen. Az egyik tananyagrész, az egyik lecke követi a másikat, minden órának megvan a maga jól meghatározott rendje és témája, így nem sok idő marad azt mérlegelni, vajon érti is a gyermek azt, amiből épp „kitűnően” felel az iskolában.

Vajon azt jelentené ez, hogy fölöslegesek lennének a vallásórán az ismeretek? A nemleges válaszhoz nyomban hozzá kell tennünk, hogy egyáltalán nem mindegy, mit értünk az ismeretek elsajátításán. Kicsit megkopott a fogalom, de gondoljuk csak végig: az, amit elsajátítunk, nemcsak felénk irányul, közeledik, nem úgy vesszük át, hogy elraktározható, de el is veszíthető, „elfelejthető” külső tulajdonunk legyen, hanem magunkévá tesszük, belülről lesz a „miénk”. A felebaráti szeretetről például tanulhatunk úgy is, hogy tudásunk róla szóljon: azaz el tudjuk mondani részletről, részletre, hogy mi történik, kik az egyes szereplők és ki hogyan cselekszik, tanulságként levonhatjuk, hogy az idegeneket is szeretnünk kell, de ez még mindig csak róla szóló tudás, és nem bennünk lévő tudás. Ahhoz, hogy eddigi tudásunkat „átírja” az új tapasztalat, el kell tudnunk magunkat képzelni, nem a történetben, hanem abban az örök szeretetben, ami a történetben benne van. Ehhez a más szeretethez viszonyíthatjuk önmagunk tapasztalatát (mi hogyan értettük, éltük meg eddig mindezt), s ebben a viszonyításban már ott van az önértelmezés folyamatát kísérve az alkalmazás mozzanata is. Nem feltétlenül abban az értelemben, hogy ezentúl csakis ezenképpen fogunk viselkedni, hanem úgy, hogy eddigi tudásunk úgy rendeződik újra, hogy a tapasztalatban benne van immár ennek a másságnak a tapasztalata is; azzal, hogy megértettük, magunkévá is tettük, pontosabban részeseivé lettünk (lásd a tantervben a téma megfogalmazását: Aki szeret, abban Isten él.)

Fontos tehát felfigyelnünk arra, hogy a megértő tanulás nem zárja ki az ismereteket, a hagyományos értelemben vett tudást, inkább az ismeretek funkcióját értelmezi újra. Mégpedig úgy, hogy nem a lexikális ismeretek felhalmozására helyezi a hangsúlyt, hanem az ismereteket a megértés szolgálatába állítja. Hogy mindez hogyan működik a pedagógiai szituációban, arra a későbbiekben még visszatérünk.

„De azért mégsem történt ... minden egész hiába. Elmaradott dolog lesz immár úgy fogalmaztatni, hogy nem a lelkek egy életdarabját csalogatjuk elő, hanem holt patronokat másoltatunk. Még tilosabb lesz a titkos szajkóztatás, mikor a könyv szavai helyett a magam dogmatikus érvényű igéimet akarom ötvenegynéhány példányban újra viszontlátni” [ ...] Mert a diák2 ott kezdődik, ahol a teremtő fantázia hűsége és becsületessége. Ezt, ezt a teremtő fantáziát kerestem én eleitől fogva. Azért kerestem, hogy ha megtaláltam, magam is hűséges és becsületes öreg inasa lehessek. Kiszolgálhassam, ha gyámoltalankodik, a kezdet nehézségei között segítségére lehessek, lába alól a töviseket, útjából az akadályokat eltakaríthassam. Ügyeljek rá mindenképpen, nehogy baja essék.” (1943: 130ľ 131.; 73.)

IV.

„Felbomlott a rend. Mindenki elfelejtette, amit megtanult, mindenki úgy emlékezett, hogy nem volt feladva új lecke már régen... Pedig diáklélekkel jártam órákra. Pedig volt pedagógiai tapasztalatom és pedagógiai sikereim is bátorítottak elmúlt esztendőkből [ ...] Megijedtem szörnyen.

[ ...] prédikátornak csaptam föl. Szép, hosszú, érzékeny tanításokat tartottam róla, hogy tanulni és általában mennél különb emberré lenni milyen fölemelő és milyen szükséges dolog. [ ...] Elért a prédikátorok közös sorsa is. Megúntak. Volt olyan, aki megdühödött s lélekben otthagyván, bevágta maga mögött az ajtót. Voltak csöndes megadással szunnyadozó híveim. [ ...] Annak pedig, akinek a beszédeim kovácsfujtatójára felpislákolt a lelkében az üszkösödő zsarát, újra meg újra a hamvába hullt a lángja, mihelyt a fújtató abbahagyta. [ ...] Gyülekezet sohasem vált belőlük. Az én életem nem prédikált, hiába, csak a szám.” (1943: 48., 49.)

Ha elfogadjuk, hogy a vallástanítás alapvető összetevője „egy meghatározott közösség jellegzetes világértelmezése, értékrendje, hite”, akkor szembesülnünk kell azzal a felismeréssel, hogy ezt valóban nem lehet a szó hagyományos értelmében „tanítani”, ahogyan nem lehet megtanítani az erkölcsi követelményeket, normákat sem. Ha nagyon pontosan szeretnők kimondani, hogy mi is a probléma, akkor azt kell mondanunk, hogy meg lehet ugyan „tanítani”, sőt a gyerek meg is tanulja, s fújja mint a vízfolyás, nagyon jól tudja ám, hogy mit szeretnek hallani a felnőttek, viszont az egyáltalán nem biztos, hogy ez a „tudás” ténylegesen is „újraírja”, átrendezi a gondolkodásmódját, viselkedését. Ez egy kicsit hasonlít ahhoz a jelenséghez, amikor a gyermek álmából felköltve is el tudja mondani, hogy „a szóvégi ó, ő mindig hosszú” (a szabály ismerete), viszont írás közben folyamatosan megfeledkezik arról, hogy ténylegesen hosszan is írja (alkalmazott, belsővé váló tudás, szabályazonosulás). Egy látszólag egyszerű helyesírási szabálynak a belsővé válása sem történik egyik napról a másikra, milyen érési folyamat kell akkor ahhoz, hogy például a szeresd felebarátodat, mint magadat parancsolattal való belső azonosulás megteremtődjék, nem is beszélve a szeretetben vagy a hitben élés, vagy az Istennel való kapcsolatteremtés „tudásáról”.

Itt egy alapvető gondolatot, úgy érzem, érdemes megőriznünk: mégpedig azt, hogy az értékeket (legyen ez a hitben élés, világszemlélet, az erkölcsi követelményekkel való belső azonosulás) alapvetően nem szövegtanulás útján sajátítja el a gyermek, hanem a tapasztalás és a gyakorlás útján. Ami azt jelenti, hogy elsősorban a körülötte élők magatartásából, viszonyulásából szűri le, mi is valójában a „rend”. Ebből a nézőpontból tehát a vallásóra azt is jelenti, hogy aközött, amit tanítunk, és aközött, amit teszünk, szükségszerűen meg kell teremtődnie az egybeesésnek. Nem a szándék, nem a szóbeli megnyilatkozások, hanem a kiszűrhető, követhető minták, a példa a mérvadó. A vallástanár hitelességét elsősorban nem az garantálja, mit és mennyit tanít, hisz az, ami mintát adhat a gyermeknek, elsősorban nem a szavak szintjén érhető tetten, hanem a hiteles megélésben. A pedagógus személyisége és a vallásóra szemléleti háttere ebben a viszonyban is teremtődik, és elsősorban nem a direkt közlések, a tanítandó tananyag szintjén, hanem az együtt-lét aurájában, abban, ahogyan a tanár önmagához, a gyermekhez és saját „tantárgyához” viszonyul.

„Intézkedtem úgy, ahogy annak idején felőlem is intézkedtek a tanáraim, meg ahogy néhány esztendeje már jómagam is intézkedni szoktam [ ...] nagyon sok örömbe és még több fájdalomba került, míg a szív beszédét megtanultam érteni. Beszélni meg épenséggel csak most próbálok rajta igazán először.” (1943: 7., 9.)

V.

„A tiszta jeles bizonyítványt karakterhibával is meg lehet szerezni, a világ nem változik máról holnapra. Múló jelenség, gyökértelen csináltvirág a jelesek szörnyű nagy tudománya is.” (1943: 129ľ 130.)

A tantervi3 követelmények között alapvető fejlesztési követelményként jelenik meg az alanyi és szociális képességek területén „a keresztény erények alakítása, valláserkölcsi szempontból helyes viselkedés megalapozása”, valamint „a másvallásúakkal és más meggyőződésűekkel szembeni megértő, elfogadó és tisztelettudó viselkedésre nevelés”. Az erkölcsi nevelődésről az előbbiekben végiggondoltuk, hogy elsősorban a szocializáció útján történik, és igen időigényes az a folyamat, míg a szabály ismerete (az elvárás) és a szabályokkal való azonosulás (belsővé válás) harmonikusan összeolvad. (Emiatt is jelenik meg a tantervben folyamatos, évfolyamonként vissza-visszatérő fejlesztési követelményként.)

Az előbbiekben arra gondoltunk, hogy nem tanácsos belenyugodnunk abba, hogy a gyermek az ismeretek szintjén megtanult szabályokat, parancsolatokat, normákat tökéletesen „felmondja”. Már kisgyermekkortól kezdődően a felnőttel való azonosításban történik, utánzással, gyakorlással, együttes élményháttér kialakításával a viselkedést szabályozó előírások belsővé válása. Piaget kutatásai azt bizonyítják, hogy az 5-7 éves gyermek ítéletrendszerében még az az elv lappang, hogy a legfőbb kötelesség az engedelmesség a felnőtteknek, a szófogadás (Mérei – V. Binét 1984: 222.). Ez a magatartás (főként, ha nincs más alternatíva) az iskolai években is egyfajta öntudatlan „stratégia” marad, (ezt nevezhetjük alkalmazkodásnak, az őszinte reakciók elrejtésének vagy akár képmutatásnak, kinek, ahogy tetszik). A gyermek kitapogatja, hogy nevelője mit kíván, általában mit szeret hallani, mit vár el, és ehhez igazodik (akár félelemből, akár ragaszkodásból). Az erkölcsi tudást tehát máshogyan kell valamiképp „tanítani” és „tetten érni”.

Ennek végiggondolásához érdemes megőriznünk azt az alapgondolatot, hogy a „szabály” állandóságának elve a tapasztalati együttműködés gyakorlatában érlelődik leginkább. Ezzel az erkölcsi tudás lényegéhez is közelebb kerülünk (és a tantervi követelményekhez is egyúttal), hisz az erkölcsi tudás ismérve, hogy „a cselekvőnek magának kell tudnia és döntenie, s ettől a feladattól semmiképp nem szabadulhat meg. [ ...] Mert ez a tudás nem tárgyi tudás, a megismerő nem valamely tényállással áll szemben, melyet csupán megállapít, hanem az, amit megismer, őt magát közvetlenül érinti. Valami olyasmi, amit tennie kell” (Gadamer 1984: 222). Ha tehát nem csak az újraszajkózás szintjén szeretnők „megtanítani” a fenti követelményekben meghatározottakat, akkor végig kell gondolnunk, hogy ezeknek a magatartásformákban a gyakorlása éppen arról szólhat, hogy az általánosságban megtapasztaltakat vagy a megtanulandót miképpen lehet valamely konkrét szituációra alkalmazni.

Maradjunk a szeretetparancsolatnál és az irgalmas szamaritánus példájánál. Az, hogy a történet többféleképpen is megközelíthető, vitathatatlan. Azt is végig tudjuk gondolni, hogy mit kellene itt megtapasztaltatni. Mégis érdemes mérlegelnünk néhány lehetséges buktatót. Tudjuk, hogy a gyermek gondolkodására legalább 7-8 éves koráig (és az életkori határokban nagy eltolódások lehetnek) kizárólag a következményeket mérlegelő ítéletrendszer működik. Ez azt jelenti, hogy „a szándék nem súlyosbítja és nem enyhíti a tettet”, az „enyhítő körülmény” fogalma nem létezik.4 Tehát fölösleges bíbelődnünk annak magyarázatával, hogy ki a pap és a levita, milyen státusuk van, illetve milyen szabályokhoz igazodnak vagy nem igazodnak. A következményeket mérlegelő ítéletrendszer szerint a lényeg az, hogy egyértelműen az a jó, akinek a segítsége eredményes: a lényeg tehát az, hogy a bajba jutott ember megmenekül-e vagy sem. A másik kettő „csúnyán” viselkedik, ők tehát csak a jó szélsőséges ellentéteként érdekesek. Arra is gondolhatunk, hogy feltétlenül szükséges tisztáznunk a zsidók és a szamaritánusok közötti viszonyt ahhoz, hogy érthetővé váljék, kiemelkedjék a szamaritánus tette, és az, hogy a szeretet nemcsak a hozzánk közel állókra vonatkozik. Meg is tanulja a gyermek, ha nagyon akarjuk, hogy ki a szamaritánus és ki a zsidó, és azt is, hogy miért és miképpen viszonyultak a zsidók a szamaritánusokhoz. De számára ez nem úgy lényeges, mint ahogyan számunkra az. Inkább abból a szempontból ismerős, hogy – akárcsak a mesében, itt is – a kicsi, a lenézett cselekszi a jót, s ezáltal kiemelkedik a többi közül. A lényeg az, hogy a jó szereplő szélsőségesen jó, és természetes, hogy jót cselekszik. (Feltételezhetően sokkal inkább foglalkoztathatja a fantáziáját a név hangzása: szamáron közlekedhet?, így a kortörténeti magyarázat így is értelmet nyerhet számára, ha tisztázódik, hogy a megnevezés azt jelenti, hogy honnan származik). Így a „mit tettél volna a szamaritánus helyében?”, „szerinted ki cselekedett helyesen a történetben?” kérdések is pusztán szónoki, pontosabban pedagógiai kérdések, hisz az csak természetes, hogy ugyanazt tette volna, mint amit a szamaritánus tett. Nemcsak amiatt, mert teljesen nyilvánvaló, hogy a pozitív szereplővel azonosul, hanem amiatt is, mert nem tud nézőpontot váltani. 8-9 éves korig (ez a sáv is mozgékony) minden helyzetben csupán egyetlen nézőpont érvényesül, mégpedig a sajátja. Az egyszempontú időszakot csak ekkor váltja fel fokozatosan a gondolkodásnak az a sajátossága, hogy az én nézőpontom csak egy a sok közül, és a dolgokat több nézőpontból is meg lehet vizsgálni, mert elképzelhető, hogy különböző nézőpontból másképp látszanak (Mérei – V. Binét 1985: 221). Ha ez így igaz, akkor azzal is nagy gond van, hogy „segíteni valakin” és „szeretni valakit” egy és ugyanazon dolog. Amiatt van gond, mert a gyermeki erkölcsre az is jellemző, hogy a szabályt „betű szerint kell felfogni”. Segíteni segíthetünk, de ez nem ugyanolyan, mint ahogyan anyát szeretjük például. (Ehhez viszonyítva viszont az, hogy Isten szeret, igen érdekes dolog lehet, és ha a felnőttek mondják, biztosan így is van). Szerethetem anyát, apát, nagymamát, a tanító nénit, de hogy mindenkit szeretünk, az már egy kicsit sok. Ha nem működik a nézőpontváltás és a betű szerinti értés az uralkodó, akkor mi az, ami a gyermekben élményként megmarad. Biztosan igen élénken el tudja képzelni a rablókat, vagy együtt tud érezni a megvert, magára hagyott emberrel, és el tudja képzelni önmagát szamaritánusként is. (A történetek alapján készített rajzok erről beszélhetnek igen tanulságosan, mi az, ami a gyermek fantáziáját leginkább megragadta). De hogy ezt „átírja” a mindennapokra, és hasonlóképpen cselekedjék, az már bajosabb, ugyancsak a szabály szó szerinti felfogása miatt. Mert elmondhatjuk ugyan, hogy akkor élünk mi is felebaráti szeretetben, ha segítünk máson, és erre konkrét példát is mondhatunk a mindennapokból, akár átírhatjuk a helyzetet a mára; a kiélezett, elképzelt kép mégis az extrém helyzet marad: akin segíteni kell az a rablók által megtámadott ember (ővele nagyon együtt lehet érezni, de a valóságban nem valószínű, hogy találkozunk is vele, és sosem lehet azonos például valamelyik osztálytárssal, akire oda kellene figyelni vagy aki valamilyen apró segítségre szorul). Az, ami a fentiekben elbonyolódni látszik, voltaképpen nagyon egyszerű. Arról szól, hogy tanítani nem azt jelenti, hogy a felnőtteknek szóló dolgokat kicsinyített formában tanítjuk, hisz a gyermek sem kicsinyített felnőtt, hanem számára a dolgoknak másképp van értelme. A fenti gondolatmenet törései igen érdekes jelenségre utalnak, mégpedig arra, hogy a gyermek számára egyféleképpen érthető a valóság, aminek kézzelfoghatóan, részleteiben igaznak kell lennie, és másképpen érthető a mese, ami az illuzorikus világban lényegileg igaz. Mert ha közelebbről megvizsgáljuk, mit is értünk a szabály szó szerint való felfogásán, akkor ráismerünk arra is, hogy ez csak a mindennapi valóságra vonatkozó gondolkodásmódra igaz. Mérei – V. Binét a következőképpen magyarázza a jelenséget. A tétel a gyermeki gondolkodásban a következő: minden, ami nem igaz, az hazugság. Ha azt hallja, hogy „óriáskiflit” árulnak, vagy azt mondja, hogy ez hazugság, mert a kifli nagy, de nem óriás, vagy a magyarázat után még sokáig kuncog a szón: csak úgy mondjuk, hogy „óriás”, de igazából nem igaz, csak nagy. Aki azt mondja, hogy óriás, az valójában hazudik. Viszont, ha meseként beszélünk például az óriáskifliről, akkor azt fenntartás nélkül el lehet fogadni, el lehet képzelni. Ha ezt az ellentmondást visszavetítjük az előbbi történetre, akkor talán azt is megértjük, hogy a gyermek számára a felebaráti szeretet vagy a mindenkit szeretünk, illetve aki szeret, abban Isten él a betű szerinti felfogásnak és annak az értelemadási módnak, ahogyan a gyermek a valóság törvényeit és tapasztalatait értelmezi, nem igaz, ilyen nincs, ugyanolyan „hamis”, mint a pék óriáskiflije (tehát a gyerek számára nem úgy igaz, mint a felnőtt számára). Megtanulja, elmondja, de nem érti, vagy másképp érti. Viszont meseként nemcsak hogy elképzelni képes, hanem a lényegi igazságra érez rá, és épp a szélsőségesen észlelt változatokba tudja leginkább beleélni önmagát. Nem tud erről igazán beszélni, de érzi, érti. Félreértés ne essék: nem arról van szó, hogy a történet mese lenne, hanem a gyermek számára a történetbe való belehelyezkedés akkor eredményes és lehetséges, ha úgy történhet, mint a mese világába való belehelyezkedés. Ha viszont úgy próbáljuk megközelíteni, mint követendő szabályt, előírást, amit a mindennapi valóságban elvárásként kell felfogni, akkor a gyermeki gondolkodás nézőpontjából igen leszűkül a történet gyermekhez is szólni tudó értelme (szeretni nem lehet mindenkit, segíteni pedig akkor kell, ha valaki a rablók kezébe esik).

A kutatások alapján 9-10 éves kortól kezdve a gyermek ítéleteiből már egy másfajta felfogásra, az autonóm erkölcsre lehet következtetni. A szabályt nem engedelmességből, hanem belátásból kell követni, nem szó szerinti értelmében, hanem a szellemének megfelelően. Az autonóm erkölcs megengedi a szubjektív mozzanatokat, a szándéknak, az enyhítő körülményeknek a figyelembevételét. Ezzel az új típusú ítéletrendszerrel egy időben (10 éves korra) tehető a decentrálás kialakulása, ami azt jelenti, hogy a gondolkodásban képessé válik arra, hogy egy helyzetet egyidejűleg el tud képzelni a saját nézőpontjából és több más nézőpontból is (Mérei – V. Binét 1885: 226). A decentrálás - mint minden más új képesség - gyakorlást kíván. Vitathatatlan, hogy az erkölcsi követelményeknek való megfeleléshez, a velük való tudatos azonosuláshoz nélkülözhetetlen készségről van szó, hisz a belátáson alapuló döntés és választás (tehát a valamivel való tudatos azonosulás) előzetesen mindig a különféle nézőpontokba való belehelyezkedést, mérlegelést feltételezi. Márpedig az élet rendszerint nem úgy működik, hogy világosan felmutatja, hogy mi az egyértelműen jó és mi az egyértelműen rossz, (mint ahogy egymástól jól elkülönítve szoktuk az értékeket tanítani, illetve amiként a szélsőségesen jót és szélsőségesen rosszat a mese világából igen jól ismeri a gyermek), hanem gyakoribb az, hogy majdnem egyenértékű értékek ütköznek, és közöttük kell választani. Vagyis a nehéz döntés nem az, hogy nem lopok, nem hazudok, nem ölök semmi áron, hanem az, hogy adott helyzetben melyik bölcsebb döntés: az igazság vagy a becsület, a barátság vagy a szülők iránti tisztelet választása. Az erkölcsi tapasztalatszerzés, ami az életre kíván felkészíteni, épp ennek gyakorlását igényli, hogy a cselekvő a konkrét szituációt annak fényében láthassa, ami általában követeltetik tőle (Gadamer 1984: 221). Ez az elvárás harmonikusan illeszkedik a gyermek fejlődéséből fakadó másik szükséglethez: a decentrálás képességének kialakulásával a gyermeknek nemcsak érzelmi, hanem értelmi igénye is, hogy a belátás légkörében éljen, azaz igényli a megbeszélést, a vitát, a véleménycserét, az együttes döntést.

A tanítás pedig a maga szolgálatába állíthatja ezt az igényt és készenlétet, azaz „kihasználhatja” a maga javára azt, amiben a gyermek éppen benne van. Rendszerint elsietődik a dolog. Megnyugtatóbb, ha a gyermek elfogadja, amit mondunk, biztonságosabb, ha egyértelműen visszahalljuk, amit meg kell tanítanunk neki, sokkal hamarabb tisztáznunk kell a kérdéseket, mert még nagyon sok mindent meg kellene tanítanunk. Kicsit félünk attól, mi lesz, ha kiderül, hogy egészen másként látja a dolgokat, mint ahogy látnia kellene, és mi lesz, ha meghökkentő és számunkra elfogadhatatlan meglátásai lesznek. Így inkább a rövidebb utat választjuk, mintsem hogy teret engednénk a hosszú kitérőket, a tévedéseket, és a tévedések belátását is megengedő természetes tanulási folyamatnak. A belátásos tanulás helyett kényelmesebb a feltétlen engedelmességet és a velünk való egyetértést elvárnunk. Ezen a ponton ismét jókora rést hagyunk a képmutatásnak, s az élet pedig lassanként ismét elkanyarodik az iskola mellől.

Csak az jusson eszünkbe, hogy járni és beszélni járkálva és beszélgetve tanultunk meg, hát önálló és jellemes egyéniségekké se lehetünk másképen, mint próbálgatva az önállóságot és a jellemes magatartást.” (1984: 131).

Jegyzetek

1 Karácsony Sándor: A csucsai front. Egy tanár és egy osztály története. A továbbiakban a történetből származó részletek lelőhelyét a kolozsvári Nis Kiadó gondozásában megjelent kötet alapján jelzem (1998), amely az 1943-as kiadás hasonmása (Budapest, Exodus Kiadó).

2 Gondolhatunk a felnőtt „diákra” is.

3 A Római Katolikus Vallás alaptanterve, 4769/25.10.1999. tanügyminiszteri rendelet alapján.

4 Piaget a következmény-etika működését a következő kísérlet alapján írta le. A gyerekeknek a következő történet szereplőiről kellett véleményt mondaniuk: Egy bácsi megkérdezi egy gyerektől, hogy merre van a Tigris utca. A gyerek nem tudja biztosan, „azt hiszem, erre” - mutatja. De az utca nem arra volt, a bácsi eltévedt. Párja: Egy bácsi megkérdezi a gyerektől, hogy merre van a Tigris utca. A gyerek tudja, de átejti a bácsit, és rossz irányba mutat. A bácsinak mégis sikerült megtalálnia az utcát, és nem tévedt el. A történetek megítéléséből az derült ki, hogy a 7-8 éves vagy azon aluli gyerekek szerint az a gyerek követte el a súlyosabb vétket, akinek a felvilágosítása alapján a bácsi eltévedt. Azt, hogy a másik szándékosan vezette félre a bácsit, nem lényeges, hiszen a bácsi végül is odatalált (Mérei – V.Binét: 1985: 219.).

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

András Szabolcs

Gondolatok egy felmérés kapcsán

A tanterv szerint a kilencedik osztályos gyermekeknek az egyház történetét kell tanulniuk. Ezen a tanterven belül készítője fél órát szánt a Jézus Krisztusra vonatkozó „lecke“ bemutatására. Mivel tapasztaltabb tanárok beszámoltak arról, hogy a diákok nagyon keveset tudnak Jézusról, a tantervtől eltérően három óra keretében foglalkoztunk a történeti Jézus életével és tanításával. A negyedik órán a tanulók hat, Jézusra vonatkozó kérdést kaptak, a válaszokban saját véleményüket, gondolatukat kellett megfogalmazniuk. Az eredmény lehet érdekes, meglepő, megdöbbentő – „ki merre fordul, aszerint.”

A hatból három kérdést emelnék ki. A diákoknak elsőként azt kellett megfogalmazniuk, hogy ők személy szerint kinek tartják Jézust. A válaszok megoszlása: Isten Fiának 78-an tartják, ez az összes megnevezések 37,5% -a (megj.: kb. 149 diák válaszolt, ennél a kérdésnél több diák is több megnevezést adott), istenembernek 3 (1,44%), a jó jelképének 2 (0,96%), Messiásnak 7 (3,36 %), jó pásztornak 2 (0,96%), embernek 30 (14,42%), megváltónak 44 (21,15%), teremtőnek 7 (3,36%), a zsidók királyának 20 (9,61%), vezetőnek 5 (2,40%), tanítónak 8 (3,84%) és ketten (0,96%) írták, hogy ő a második isteni személy, aki emberré lett. Láthatóan kiemelkedik az „Isten Fia“ megnevezés, de a válaszokból kitűnik, hogy a diákok számára ez meglehetősen tág s a legkevésbé sem konkrét fogalom, hiszen ezt társítva találjuk a többi megnevezéssel. Egyértelmű, hogy a kilencedikesek (14-15 évesek) nem ismerik a nikaia-konstantinápolyi hitvallás Jézusra vonatkozó részét, többnyire csupán az apostoli hitvallást, tehát épp Jézus Krisztus, a Fiú istenségét illetően van ismeret- és hitbeli hiány.

Egy további kérdés arra vonatkozott, hogy a diákok szerint Jézus elérte-e a célját. A kérdést szándékosan fogalmaztuk úgy, hogy a diákoknak először azt kellett tisztázniuk: mi is Jézus célja, majd annak függvényében nyilatkozniuk. Így 114-en (77,02%) úgy gondolták, hogy Jézus „elérte a célját”, míg 15-en (10,43%) határozottan állították, hogy nem. 19 diák (12,83%) szerint Jézus csak részben érte el célját, mert (például) „vannak emberek, akik felveszik a vallást, de nem a tanítása szerint élnek“. Hasonlóan érvelnek azok is, akik szerint Jézus nem tudta teljesíteni küldetését: „Jézus nem érte el célját, mert nincs béke és egyetértés a világban és sok a hitetlen.“ Érdekes megokolásokat találunk azoknál is, akik szerint Jézus teljesítette küldetését: „Elérte, mert minden nap elhangzik a neve valahol és könyvek is készülnek róla.“ Megállapítható, hogy ennél a kérdésnél is – akárcsak az előbbinél – jellemzően fogalomzavarral van dolgunk.

A harmadik kiemelt kérdés eltér az előbbiektől, itt ugyanis arra válaszoltak a diákok, hogy szerintük Jézus meghallgatja-e imájukat. 129 válaszadó (86,57%) határozottan állítja, hogy Jézus meghallgatja imáját: „én is szoktam imádkozni, és be szokott teljesülni.“ Ehhez a véleményhez hasonlóan a legtöbb diák mechanikusan (kérek valamit, amit Jézus teljesít – feltételekkel) gondolkodik. Épp erre hivatkozik az a 18 (12,08%) válaszadó is, akik szerint Jézus csak részben hallgatja meg imájukat: „...nagyon örvend, hogy imádkozunk hozzá, és teljesíti is néha kívánságainkat, de nem mindig...“ 2 diák (1,34%) válaszolt úgy, hogy Jézus nem hallgatja meg az imáját: „Nem, mert nem tesz semmit a változásért.“ Ezeket a válaszokat nem szabad kommetálnunk, csupán annyit teszünk hozza, hogy olyan diákok is azt válaszolták, hogy Jézus meghallgatja imájukat, akik egyébként Jézust „embernek“, zsidó királynak, vagy tanítónak tartják.

Összegzésként az állapítható meg, hogy a fogalmak tisztázása állandó feladat kell hogy legyen mindannyiunk számára. A liturgiában és a vallási élet számos területén sok olyan fogalmat, kifejezést használunk (pl. Isten Fia, Isten Báránya, Messiás, stb.), amelyek – ha nem magyarázzuk meg őket a fiataloknak – a hit torzulásához vagy a hit (és egyház) és hívő közti szakadék mélyüléséhez vezethet az értetlenség folytán. Ugyanakkor kijelenthető, hogy továbbra is a Szentírás lehet legjobb tanítómesterünk: a mai diákok kis mértékben ismerik a Bibliát (főleg a levélirodalmat), de ha közéjük visszük, továbbra is tekintélye van, a Szentírásból való tanításnak nagyobb hatása van bármilyen más okfejtésnél.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

A kolozsvári piarista templom Kalazanci Szent József-oltára

XIV. Kelemen pápa 1773. július 21-én a Dominus ac Redemptor kezdetű brévéjével eltörölte a jezsuita rendet. Kelemen oklevele alapján adta ki Mária Terézia királynő a jezsuita rend feloszlatásáról szóló rendeletét. Miután az uralkodónő egyetem felállítását tervezte Kolozsvárra, ezért 1776. október 15-én beiktatta a jezsuiták helyébe a piaristákat, a kegyes tanítórend – akkori szóhasználat szerint a „Kegyes, Ájtatos, vagy Jámbor oskolák szerzetének” – tagjait, akiket két év múlva állandósított a templom örökségében is.

Amikor a kegyes tanítórend tagjai, a piarista szerzetesek átvették a templom vezetését, a hitélet fejlesztése céljából egyházi zenészekről és jól képzett hitszónokokról is gondoskodtak. Az egykori, jezsuiták által kialakított templombelsőt is megváltoztatták. A meglévő oltárok számát kettővel gyarapították. Az evangéliumi oldalon Nepomuki Szent Jánosnak, az apostoli, vagy leckeoldalon pedig a rendalapító Kalazanci Szent Józsefnek állítottak oltárt. Az akkori házfőnök, Pállya István 1778-ban Bécsben járt s a rend kolozsvári főiskolája részére taneszközöket hozott. Akkor rendelhette meg vagy onnan hozhatta el a Kalazancius-képet.

Az oltárkép központjában elhelyezett Kalazanci Szent József 1597 őszén alapította a piarista rendet, amikor megnyitotta az első népiskolát Rómában. A VIII. Kelemen pápa által szóban elismert közösséget 1621. november 18-án emelte XV. Gergely pápa szerzetesrend, ünnepélyes fogadalmú rend rangjára. A rend Konstitúciói szerint legfontosabb céljuk az ifjúság keresztény oktatása és nevelése, már a legkisebb kortól elkezdve. Ennek érdekében ingyenes iskolákat nyitottak, ahol a gyermekeket olvasni, írni és számolni tanították és emellett keresztény hitbeli képzésben részesítették. A piaristák is tettek egy negyedik, úgynevezett rendkívüli fogadalmat, amely szerint elkötelezték magukat a fiatalság keresztény nevelésére. Ezt a gondolati tartalmat fejezi ki találóan a fundátor szállóigévé vált mondása: „Scientia ornat, virtus coronat.” (A tudás feldíszít, az erő megkoszorúz.)

A rendalapító oltárával részletesebben kell foglalkoznunk, mert az oltárképen korabeli helyi, magyar vonatkozású viselettörténeti emlékek is megjelentek.

A leckeoldalon elhelyezett oltárképen több ifjúból álló csoport előterében két korhű öltözetben ábrázolt diák látható. Az egyik ifjú zöld színű ruhában áll. Ennek a sajátosan helyi öltözetnek a története Henter Gáspár kanonok nevéhez fűződik, aki 1718. április 4-én – tehát még a jezsuita időkben – a tizenkét apostol tiszteletére 2400 magyar forintot hagyott a szemináriumnak, azzal a kikötéssel, hogy „a tőke örökre maradjon meg, kamatából pedig az arra felvett tizenkét növendék a kolozsvári szemináriumban brassói kétszer ványolt zöld posztó ruhába öltöztessék s Henter-alapítványos ifjak nevet viseljenek.” Két év múlva ezt az adományt a konviktusban lakó diákok segítésére újabb 2000 rénus forinttal megtoldotta. Feltételül szabta, hogy ebből az összegből biztosítani kell a legjobb képességű, úgynevezett Henter-alapítványos tanulónak francia vagy nagyszebeni, jobb minőségű, posztóruhában való jártatását.

A képen látható másik ifjút ülő helyzetben örökítette meg a művész. Öltözete skarlátvörös, elöl kereken szabott, fehér nyestprémes kurta dolmányból, hasonló színű nadrágból, narancsszínű kétsoros gombos mellényből és sárga csizmából áll. Ezt a ruhát viselték abban az időben a nemesi konviktus „Ferenczi-árvái”. 1747. április 24-én Koncz Éva, elhunyt férje, medeséri Ferenczi András végakaratának megfelelően, 24 200 magyar forintot adott át a szeminárium régensének azzal a kikötéssel, hogy az összeg kamataiból „oly szegény deákokat tartsanak étellel és ruházattal, akik árvák, szegények és jó erkölcsűek. Ruházatuk különbözzék a Henter-árvákétól, legyen az egyszer ványolt posztóból való dolmány és nadrág, ezenkívül adjanak nekik egy pár csizmát, övet és süveget, neveztessenek Ferenczi-árváknak.”

Az oltárkép előterében ábrázolt két fiatal ruházatában a korabeli magyar nemesi tanulók viseletét lehet azonosítani. A kép hátterében megjelenő ifjakon pedig a városi polgárság soraiból származó tanulók 18. századvégi öltözetét láthatjuk. A nemesi származású és a polgári születésű ifjak együttes ábrázolása egyúttal a piarista rend összefogó munkájának szemléletét is tükrözi.

Sas Péter

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Fodor György

Aki szerette a békét, a jogot és Dantét

Emlékezés XV. Benedek pápára

Amikor 1914 augusztusában X. Piusz meghalt, Olaszország még semleges volt, ezért a világháború első napjaiban összeült konklávén részt vehettek a hadviselő országok bíborosai is. Giacomo della Chiesát választották pápává aki a XV. Benedek nevet választotta.

Della Chiesa ősi genovai arisztokrata családból származott. Ügyvédnek készült, majd a papságra érzett hivatást. Miután a Gergely Egyetemen elvégezte a teológiát, az exkluzív római nemesi kollégiumban egyházjogot tanult. Rampolla bíboros 1882-ben a rendkívüli ügyek kongregációjában adott számára beosztást. Chiesa több mint húsz évig dolgozott együtt Rampollával, akinek bizalmas munkatársa, sőt 1901-ben már az államtitkár helyettese lett. XII. Leó halála után – annak dacára, hogy Rampollát felmentették állásából – X. Piusz beosztásában hagyta. 1907-ben mégis eltávolították a Kúriából, mert nem értett egyet a modernistákkal szembeni eljárás módszereivel. Pedig szolgálataira és tudására nagy szükség volt, mert az új adminisztráció (államtitkárság) kezdetben nem ismerte az ügyeket. X. Piusz Bologna érsekévé nevezte ki úgy, hogy előtte sem püspök, de még plébános sem volt. A bizalmatlanság jeleként magyarázzák, hogy a pápa csak utolsó konzisztóriumában, 1914 májusában emelte a bíborosok közé. A bolognai „számkivetés” – úgy tűnik – mégis hozzájárult ahhoz, hogy 1914. szeptember 3-án őt, a legkésőbb kinevezett bíborost választották pápává. Államtitkára a híres egyházjogász, Pietro Gasparri bíboros lett.

Az új pápa már megválasztása hónapjában Ubi periculum kezdetű, az egész világ katolikusaihoz intézett első pásztorlevelében sürgette a béke helyreállítását. Bejelentette a Szentszék szigorú semlegességét, és mindvégig megőrizte függetlenségét a küzdő felek között. Ad Beatissimi kezdetű, székfoglaló enciklikájának (1914. november 1.) is központi gondolata a háború elítélése és a béke sürgetése.

XV. Benedek számára nagyon nehéz volt határozottan megőrizni azt a semlegességet, amelyet hivatala is megkövetelt tőle, mert mindkét ellenfél meg volt győződve a saját igazáról, és nem bocsátották meg neki, hogy nem foglalt állást egyik oldal javára sem, annak ellenére, hogy még a Kúria is két pártra szakadt – egy antantbarát és egy központi hatalmakkal rokonszenvező pártra. Másfelől a pápa iránti tisztelet erősödőben volt – éppen a semlegesség elvszerű megőrzése folytán. A Vatikán 1914 végétől a háborús szenvedések enyhítése érdekében együttműködött Svájccal és a Nemzetközi Vöröskereszttel. A pápa javasolta – többek között –, hogy a harcképtelen sebesült hadifoglyokat a szembenállók kölcsönösen cseréljék ki.

1914-ig Angliának és Hollandiának nem volt szentszéki képviselete. Ekkor hozták létre saját követségeiket, ami Olaszországban újabb nyugtalanság forrása lett. Röviddel azelőtt, hogy Anglia belépett volna a háborúba, az 1917. augusztus 17-én Londonban kötött titkos egyezmény aláírásakor Olaszország megígértette szövetségeseivel, hogy a jövőbeli béketárgyalásokról kizárják a pápát.

XV. Benedek tevékenysége kétirányú volt. Egyfelől világosan és határozottan leszögezte az egyház elvi álláspontját a háború és a béke kérdésében, másfelől kitartó diplomáciai lépéseket tett a béke helyreállításáért. 1915 elején kész volt közvetítő szerepet vállalni az Osztrák-Magyar Monarchia felé, hogy megakadályozza az olasz hadbalépést. Sajnos követe, Eugenio Pacelli – a későbbi XII. Piusz – eredménytelenül járt mind az agg Ferenc József császárnál, mind Csernoch János magyar hercegprímásnál. Olaszország hadba lépése után a semleges Spanyolország felajánlotta a pápának, hogy költözzék az Escorialba. Főleg a központi hatalmak igyekeztek rávenni – sikertelenül – a pápát az olasz főváros elhagyására.

1917. augusztusában XV. Benedek békejegyzéket küldött valamennyi hadviselő hatalomnak – augusztus 1-jei keltezéssel, ami a háború kezdetére utalt –, amelyben a konfliktusok megszüntetésére szólított fel. Egyes kormányok egyáltalán nem, mások elutasítóan válaszoltak a felhívásra. Ezek után a pápa minden tőle telhetőt megtett a háború fájdalmainak egyhítéséért. Fáradozásait siker koronázta. A kiváló egyházi szónoknak bizonyult pápa 1917. június 15-i Humani generis pásztorlevelében szabályozta a templomi prédikációt és megtiltotta, hogy a szószékről politikai agitációt folytassanak.

Elődje, Szent X. Piusz rögtön pápaságának kezdetén elhatározta az összes egyházi törvények összegyűjtését és megreformálását. XV. Benedek 1917. május 27-én Providentissima Mater konstitúciója révén kihirdette ezt az egyetemes, kizárólagos hivatalos gyűjteményt (az új Codex Iuris Canonicit), amely 1918. május 19-étől, pünkösdtől vált hatályossá. „Ennek a Piusz- és Benedek-féle kánonjogi kódexnek az egyetemes értékét leginkább az általános egyetértés igazolta. Ez a jog nagyban hozzájárult korunkban az időközben tovább gyarapodó egyház lelkipásztori tevékenységének hatékony előmozdításához” – olvashatjuk az 1983-ban hatályba lépett kódex előszavában.

Ez a törvénykönyv gondosan, sőt aprólékosan felsorolja a pápa, a püspökök és a papok hatáskörét, illetve meghatározza a klerikusok állapotát a világiakhoz képest. Ez utóbbi, nagy jelentőségű distinkciót a már említett Pietro Gasparri bíboros – a párizsi Institut Catholique egykori kánonjog-professzora, később pedig, vatikáni államtitkárként, a lateráni egyezmény aláírója – nagy gonddal végezte. A kódex forrásainak feltárásában és szerkesztésében nagy szerepe volt Serédi Jusztiniánnak is, aki fiatal bencés szerzetesként került Rómába, ahol Gasparri bíboros kedvenc munkatársa lett, és ugyanakkor a vatikáni magyar követség kánonjogi tanácsosi tisztét is betöltötte. Amint Gergely Jenő A pápaság története című munkájában írja: „Valószínűleg sikeres kúriai tevékenységének és Gasparri barátságának köszönhette, hogy 1927-ben a nála sokkal esélyesebb magyar püspököket megelőzve a pápa őt nevezte ki esztergomi érseknek, hercegprímásnak és egyidejűleg bíborosnak is.”

Az 1983-ban II. János Pál által kihirdetett legújabb, átdolgozott Egyházi Törvénykönyv kánonjainak latinsága az 1917-es törvénykönyvhöz viszonyítva egyszerűbbé és világosabbá vált, de megőrizte azt a sajátos pontosságot, amelynek érzékeltetése a modern nyelvekre való fordítás során különleges nehézségeket okozott.

Az egyház történetébe XV. Benedek pápa – egyebek mellett – két bíborosi kongregáció létrehozásával írta be a nevét: 1915-ben kongregáció rangjára emelte a Konzisztoriális Kongregációnak a szemináriumokkal foglalkozó osztályát, egyesítette a Tanulmányi Kongregációval, így jött létre a „Szemináriumok és Egyetemek Tanulmányi Kongregációja” (ennek VI. Pál reformja kiszélesítette az illetékességi körét, s a pápa új címmel is ellátta: a Katolikus Nevelés Kongregációja). 1917-ben kelt döntésével XV. Benedek önállósította a Keleti Egyházak Kongregációját, megalapította a Keleti Tanulmányok Pápai Intézetét, amelyet a jezsuiták vezetésére bízott.

Ugyanakkor fontos egyházkormányzati intézkedése volt, hogy a rossz emlékű Index-kongregációt 1917-ben feloszlatta, és a könyvcenzúrát a „Szent Offícium” hatásközébe utalta.

Az 1920-ban kiadott Spiritus Paraclitus enciklikáját Szent Jeromos egyházatya halálának 1500. évfordulóján a hittudósoknak szánta. Arra figyelmeztette őket, hogy a hagyományt és az új tudományos eredményeket a hit érdekében hozzák összhangba.

XV. Benedek rajongott az olasz nyelvért, a klasszikus irodalomért, kiváló ismerője volt Dante költészetének. A költő halálának 600. évfordulóján, 1921. április 30-án megjelent In praeclara kezdetű körlevelében Dante Alighieri költészetének mély vallásosságára hívta fel a figyelmet.

Pápasága alatt nemcsak a hatalmakkal békült meg, hanem megértést mutatott a haladó katolikus irányzatok iránt is. Az új katolikus pártok annak köszönhették sikereiket, hogy lehetőséget ígértek – a kapitalizmus és a szocializmus között – a keresztény társadalmi rend megteremtésével a világnak a kereszténységhez való visszavezetésére. Benedek érdemének tudható be, hogy az egyház az 1918-1919-es forradalmi és nemzeti változásokat nagyobb veszteségek nélkül vészelte át. 1920 májusában a szentek közé emelte a franciák nemzeti hősét, Jeanne d’Arcot. Ezt követően ismét helyreállt a diplomáciai kapcsolat a Szentszék és Franciaország között. Sőt: a protestáns Anglia és Hollandia mellett Japán is diplomáciai kapcsolatra lépett a Szentszékkel. Benedek pápa mindent elkövetett, hogy az első világháború után átrendezett Kelet- és Közép-Európa új és régi államaival jó kapcsolatot teremtsen, ez azonban nem vonatkozott Szovjet-Oroszországra és 1919-ben a magyar Tanácsköztársaságra.

XV. Benedek nemes, kiegyensúlyozott jelleme, ragyogó intelligenciája révén teljes mértékben hivatásának szentelte magát. Azokban a nehéz, háborús időkben és az azt követző erkölcsi-anyagi nyomorúságban az egyház nem is remélhetett nála megfelelőbb vezető személyt. Törékeny egészsége ellenére helytállt a világot megrengető viharban. A kora kérdéseit és követelményeit megértő diplomata-pápa szinte váratlanul halt meg, hetven éve, 1922, január 22-én.

Irodalom: Az Egyházi Törvénykönyv. Budapest 1983; Paul Card. Poupard, Miért van pápánk? Budapest 1986; Gergely Jenő, A pápaság története. Budapest 1999; Ludwig Hertling SJ, Istoria bisericii. Iasi 1998; Codul Canoanelor Bisericilor Orientale. Cluj 2001.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Az Új Nap Kiadó az irodalmon keresztül szeretne reményt és szellemi táplálékot adni a szudáni keresztényeknek, de ez éles ellentétben áll az uralmon levő Iszlám Nemzeti Front keresztények kiirtását sürgető programjával. A kiadó Istent, nem pedig a kormányt szolgálja, így a kis csapat a nehézségek ellenére folytatja keresztútját.

Stephen Kaya

Új napra virradnak Szudánban?

A szudáni polgárháború 1955-ben tört ki a többségükben keresztény déliek és az északon élő muzulmán arabok között. 1962-ben a muzulmán irányítású kormány kiadott egy rendeletet, amelyben a keresztény jellegű tevékenységeket a déli országrészre korlátozta, megtiltva ezzel minden északi kereszténynek vallása szabad gyakorlását. 1964-ben már az egész ország területéről kiűzték a misszionáriusokat.

Tizenhét év háborúskodása után, 1972-ben fegyverszünetet kötött a kormány a déli ellenállók Szudán Népe Felszabadító Hadseregével. Az egyezmény egy új nap, új élet kezdetét jelentette a keresztényeknek, s az episzkopális egyház – megragadva a lehetőséget – még abban az évben megalapította a lagnagyobb déli városban, Jubában az Új Nap Kiadóvállalatot. Ennek célja a tizenhét év alatt okozott veszteségek pótlása volt, de nemcsak saját egyházuk irodalmi anyagát bővítették, hanem angol, arab és bennszülött nyelvű munkák megjelentetésével az ország minden egyházát is ellátták a szükséges könyvekkel.

A fegyverszünet sajnos nem tartott hosszú ideig, mivel 1983-ban a kormány bejelentette, hogy Szudán iszlám állam, s minden polgára köteles engedelmeskedni az iszlám törvényeknek, a sariának. Ennek hatására a kormány és az ellenállás fegyveres erői ismét összecsaptak. Hosszú bombázások után az ellenállók megtámadták Jubát, az Iszlám Nemzeti Front addigi székhelyét. 1989-ben naponta legalább húsz tüzérségi ágyú vonult végig az utcákon, s 1990-re az egész várost megbénították, a kormány katonáit pedig megadásra kényszerítették.

Az újrakezdés

Az episzkopális egyház tagjai hittek abban, hogy Istent nem lehet legyőzni, s ez erőt adott nekik ahhoz, hogy újból elindítsák a kiadói tevékenységet. Az akadályokat sikerült legyőzniük, s hosszú munkálatok után hozzájutottak egy irodához az északi Karthoumban, amely az ország fővárosa és az iszlám erők főhadiszállása is egyben. 1996-ban egy számítógéppel, egy nyomdagéppel és egy szudáni keresztény irodalmat előállító csapattal a vállalat megkezdte a tevékenységét.

Az Új Nap Kiadó kikerült a délen folyó háború forgatagából, de szembesülnie kellett az iszlám állam keresztény sajtóra vonatkozó megkötéseivel. A kilencvenes évek közepén megtiltották a keresztény könyvek külföldről való behozatalát, a hazai kiadók működését pedig megnehezítették. Ellenőrizték a kiadványokat, és háromféle adót róttak ki rájuk: a kereskedelmi adó mellett fizetniük kellett a szent háború-adót és az iszlám Jótékonysági Társaságnak járó adót is. Ez a rendszer nagyon megdrágította a könyveket, az árak meghaladták azt az összeget, amit az elszegényedett egyházak meg tudtak fizetni. Egyértelmű, hogy az Iszlám Nemzeti Front célja ezzel az volt, hogy megsemmisítse a világi (nem iszlám) és a keresztény sajtót.

A szenvedő egyház

A folytadódó háború miatt nagyon sok szudáni keresztény munkanélkülivé és hajléktalanná vált, poros és forró sivatagi menekülttáborokban élnek, s valamikori komoly munkájuk helyett építkezéseken, farmokon kapott munkákból, utcaseprésből tartják el családjukat, vagy gazdag családok mosónőjeként keresnek annyit, hogy kenyeret adjanak éhező gyermekeiknek. A legtöbb ilyen gyermek nem jár iskolába, szüleik ugyanis nem engedhetik meg maguknak, hogy egyenruhát, cipőt és könyveket vásároljanak. A kormány egy iszlám segélyszervezeten keresztül biztosít ennivalót az itt lakók számára, de ehhez az élelmiszersegélyhez csak a magukat muzulmánnak vallók juthatnak hozzá. Mindezek mellett lerombolják és felégetik a keresztény templomokat, a gyermekeket pedig elrabolják és iszlám iskolákba viszik. 1996-ban Toror és Berera városokban földig rombolták a templomokat, s meggyilkolták az episzkopális egyház papjait. Egy nyilatkozat szerint a károk sokkal súlyosabbak, nem két, hanem huszonhat lerombolt templomról számolnak be, valamint arról, hogy a kétezer lelkes egyház felszentelt pap nélkül maradt. 1998 februárjában a katolikus egyház egyik épületét iszlám konferenciaközponttá alakították át, s hasonló sors vár a kiadó helységeire is.

Bátorítani az egyházat

Ez a célja a kiadó mellett több szudáni keresztény szervezetnek is, hisz az Iszlám Nemzeti Front eldöntötte, hogy kiirtja a kereszténységet. Az Új Nap imakönyvek, énekeskönyvek kiadásával és terjesztésével segíti az egyházakat, rendszeresen felmérik ezek igényeit, sőt embereik a kormány hadseregének szállító repölőgépein rejtőzve a háború sújtotta Jubába is eljutnak.

Amikor 1972-ben megalapították a kiadót, új életben reménykedett minden szudáni keresztrény. Az eltelt huszonnyolc év azonban háborút, és nehézségeket hozott. Az Új Nap munkatársai ezt a keresztet Krisztus meghívására hordozzzák, de kérdés, hogy mennyi ideig lesznek képesek rá.

(Interlit, 2000 augusztus)

Fischer Lilla fordítása

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Körkép az argentin katolikus egyház történetéről

Argentína Dél-Amerika alsó részén, az Andoktól keletre fekvő, hatalmas ország, amelynek földjét a portugál hajós, Magellán fedezte fel 1519-ben, amikor rálelt az indiai Fűszer-szigetek felé vezető déli tengerszorosra. A földrésznek Brazíliát követő második legnagyobb országa kétmillió 660 ezer négyzetkilométer, lakossága azonban csak 37 millió. Az argentinok döntő többsége, 95 százaléka spanyol és olasz származású, kisebb része néger, indián és mesztic. Az ország első települését 1536-ban Pedro de Mendoza alapította. Első misszionáriusai ferencesek voltak, majd 1586-ban hívták be az országba a jezsuitákat a szomszédos Peruból és Brazíliából, akik itt is redukciókat, vagyis missziós telepeket hoztak létre, először az őslakosok számára. A jezsuiták 1767-es elűzése után ferences, domonkos térítők érkeztek, míg a 20. század elejétől szalézi és főként verbita szerzetesek folytatták az ország evangelizálását. Argentína a 19. század elején szabadságharcot folytatott a spanyol hódítók ellen, és 1816-ban nyerte el függetlenségét – köztársaságként. Jóllehet az argentin papság zöme az önállóságért küzdött, főként a század második felében uralomra jutott liberális és szabadkőműves kormányok az egyházat megpróbálták kiszorítani még a kulturális közéletből is. Csak a 20. század első harmadában változott a helyzet, amikor az egyház sok újonnan alapított társasággal, kongregációval ismét társadalomformáló erővé vált. 1950 és 1955 között a jobboldali Peron elnök uralma alatt ismét betiltották a katolikus szervezeteket, és amikor az egyház szembefordult a peronista hatalommal, bosszúból több székesegyházat felgyújtottak. A hidegháború időszakában jobboldali kormányok váltották egymást, melyek – miközben drasztikus módszerekkel megakadályozták a szovjet segítséggel terjesztett marxista-kommunista eszmék térhódítását –, teljes mértékben érzéketlenek maradtak az ország szociális problémái iránt. Ebben az időszakban a katolikus egyház vezetésének jelentős része a hivatalos politikát támogatta, és megfeledkezett egyik alapvető küldetéséről, a szegények felkarolásáról. A helyzet lényegesen megváltozott 1979. januárjában, a mexikói Pueblában tartott III. latin-amerikai konferencián, amely alapvetően meghatározta az egyház feladatát a térségben. Figyelemreméltó, hogy e mérföldkövet jelentő pueblai konferencia lett egyúttal II. János Pál pápa első apostoli útja és bemutatkozása, melyben egyértelműen a politikamentes, de radikálisan krisztusi utat jelölte meg követendőnek Dél- és Közép-Amerika számára. Az azóta eltelt 23 évben az argentin főpásztorok rátaláltak önálló feladatukra és szerepük az ország bizonytalan politikai vezetése következtében egyre döntőbb jelentőségű.

Az argentin egyház a számok tükrében

A 37 millió lakosból 32 millió, tehát 90 százalék katolikus. Az argentin katolikus egyház 70 egyházkerületből áll, a következő megoszlásban: 13 érsekség, 50 egyházmegye, három személyi prelatúra, három exarchátus, egy apostoli adminisztratúra. A nyugalmazott érsekekkel, püspökökkel együtt 107 az argentin főpapok száma. A főváros, Buenos Aires érsekség főpásztorát, Jorge Mario Bergoglio érseket a pápa tavaly nevezte ki bíborossá. A hívek lelkipásztori ellátását 20500 plébánián 3500 egyházmegyés pap és 2200 szerzetespap biztosítja. Óriási segítséget jelent számukra a közel 11 ezer szerzetesnővér, a 25 ezer laikus misszionárius és 81 ezer katekéta. Mivel kevés a pap – 5600 hívőre jut egy lelkipásztor –, a világi hívek szerepe nagyon felértékelődött.

Az argentin egyház jelenlegi kihívásai: alkotmányos jellegű politikai bizonytalanság, hatalmas szociális feszültség az anyagi javak egyenlőtlen elosztása miatt, szegénység és munkanélküliség, a növekvő paphiány, a szekták virulens kihívásai.

(VATIKÁNI RÁDIÓ / MAGYAR KURÍR)

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Az Egyesült Államok és a Vatikán kapcsolatai

James Nicholson, az Egyesült Államok szentszéki nagykövete az ANSA olasz hírügynökségnek adott interjújában közölte, hogy a Vatikán és az Egyesült Államok májusban közösen világkonferenciát szervez az egyre nagyobb méreteket öltő illegális munkaerő és prostitúció-kereskedelem megfékezésére. A kezdeményezés az Apostoli Szentszék és a Bush-elnökség közötti jó együttműködés keretébe illeszkedik. Nicholson nagykövet szerint a Vatikán szolidaritásáról és megértéséről biztosította az Egyesült Államokat a tálib rezsim és az al-Kaida terrorszervezet ellen folytatott afgán háború során. Ésszerű feltételezni azt, hogy a világ más fontos személyiségeihez hasonlóan fennáll egy pápa elleni merénylet veszélye – fejtette ki véleményét a nagykövet, aki szintén nem tartja valószínűnek, hogy II. János Pál ez év nyarán kanadai és mexikói látogatásával egybekötve felkeresi a New York-i terrortámadás színhelyét.

Az emberkereskedelemmel kapcsolatos konferenciát május 16-17-én rendezik meg a római Pápai Gergely Egyetemen. Az értekezlet célja az, hogy minél több személy és kormány tudatában legyen annak, mennyire széles körű és drámai problémáról van szó. Egyedül az elmúlt év során illegális szervezetek 700 ezer személyt dolgoztattak embertelen körülmények között és kényszerítettek nőket az utcára.

A 60 éves, energikus James Nicholson múlt év szeptember 13-án, két nappal a New York-i és washingtoni tragikus terrortámadás után mutatta be megbízólevelét a Vatikánban. „A pápa mélységesen meg volt rendülve… Találkozásunk nagyon megható volt” – idézte fel a nagykövet megbízólevele bemutatását. A pápa szolidaritását fejezte ki az amerikai nép iránt és imádkozott értük, ezt mondta: „Nagykövet Úr, ez a támadás nemcsak Amerika, hanem az egész emberiség ellen irányult.”

Az amerikai diplomata nem rejtette véka alá, hogy néhány nemzetközi kérdést illetően az Egyesült Államok és a Szentszék álláspontja eltérő. A Szentszék többször kérte az Irak és a Kuba elleni szankciók feloldását. Bár az Egyesült Államok és a Szentszék célja azonos, azaz a demokrácia megteremtése mindkét országban, a gazdasági embargó kérdésében nem értenek egyet. Az interjúban érintették meg Közel-Kelet kérdését is. A nagykövet tájékoztatása szerint Colin Powell amerikai külügyminiszter és Jean-Louis Tauran érsek decemberi találkozóján az érsek a Szentszék aggodalmát fejezte ki Jeruzsálem miatt, hangsúlyozva, hogy a szenthelyek számára valamilyen nemzetközi ellenőrzési lehetőséget kell biztosítani.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Az alábbi nyilatkozatot a Fides missziós hírügynökség Tadeusz Kondrusiewicz érsek kérésére tette közzé. A jegyzék válasz arra a vitára, amely a katolikus egyház és a moszkvai patriarkátus, illetve az orosz ortodox szinódus között támadt amiatt, hogy a pápa az orosz területen lévő ideiglenes jellegű apostoli adminisztratúráknak egyházmegyei rangot adott.

Tadeusz Kondrusiewicz metropolita hivatalos válasza az ortodox szinódusnak

1. Az ortodox egyház beavatkozik az oroszországi katolikus egyház belügyeibe, tekintettel arra, hogy a vallási közösségeknek joguk van ahhoz, hogy saját hierarchikus és intézményi struktúráik szerint szerveződjenek; a pápa és a katolikus egyház püspökeinek kötelessége, hogy rendes körülményeket teremtsenek a hívek lelkipásztori gondozására; a kánonjog szerint a katolikus egyház rendes struktúrája az egyházmegye és a metropolitai szék (vagy egyháztartomány); az átmeneti jellegű apostoli adminisztratúrák egyházmegyei rangra emelése, amelyre 2002. február 11-én került sor, nem ütközik az érvényes orosz törvényhozásba; erre az oroszországi katolikusok számára szükséges lépésre úgy került sor, hogy a közös nemzetközi gyakorlat szerint előzőleg tájékoztatták az orosz ortodox egyházi hatóságokat és a hierarchiát. A fenti okok tükrében a katolikus egyház kétségeit és súlyos aggodalmát fejezi ki amiatt, hogy belügyeibe beavatkozzanak, amint az az utóbbi napokban egyre nyilvánvalóbbá vált. Meg vagyunk győződve arról, hogy az Orosz Föderációban a katolikusok ugyanazokat a jogokat élvezik, mint más vallások követői, és e jogokkal való törvényes élést senki sem vonhatja kétségbe a nyilvánosság előtt, és még kevésbé válhat politikai spekulációk tárgyává.

2. Kötelességünk továbbá, hogy nyilvánosan visszautasítsuk a valóságnak nem megfelelő állításokat, amelyeket a moszkvai és minden oroszok pátriárkája, II. Alekszij február 12-én közzétett nyilatkozata tartalmaz.

3. E nyilatkozat szerint még a katolikus országokban sem jellemző az az Oroszországban alkalmazott forma, minthogy azokban nem léteznek olyan egyháztartományok, amelyekben az egyházmegyéket ténylegesen egy metropolita kormányozza. Ez a megállapítás nem felel meg a valóságnak. A katolikus egyház törvénykönyvének 431. kánonja szerint a szomszédos egyházmegyék területileg körülhatárolt egyháztartományokba szerveződnek. Az egyháztartomány élén a metropolita áll, aki érseke saját egyházmegyéjének. A metropolitai hivatal hozzá van kötve egy, a római pápa által kijelölt vagy jóváhagyott püspöki székhez (435. kánon). Ilyen metropolitai székek vannak a legkülönbözőbb országokban: Párizsban, Washingtonban, Prágában, Milánóban, Varsóban (egyedül Lengyelországban 13 szék van), és most már a volt Szovjetunió országaiban is: Rigában, Vilniusban, Lembergben. Az egyháztartományhoz tartozó többi egyházmegyéket szuffraganeus egyházmegyének nevezik. Az szuffraganeus egyházmegyékben a metropolita illetékességét az egyházjog határozza meg.

4. Az Orosz Ortodox Egyház nyilatkozata szerint Oroszország területén nem létezett semmiféle egyházmegyei területi felosztás. Ezzel az állítással szemben pl. Oroszország déli részén már a 14-15. században léteztek katolikus egyházmegyei struktúrák. A 17-18. században működött a szmolenszki egyházmegye és a mohilevi metropolitai szék középpontja az orosz birodalom fővárosa, Szentpétervár volt és a mohilevi érseket összes katolikus egyháza metropolitájának nevezték. Az Orosz Föderáció jelenlegi határain belül működtek tehát katolikus egyházmegyék, egy metropolitai szék, saját metropolitával és szuffraganeusokkal.

5. A fentiek jegyében az oroszországi katolikus egyház strukturális státusának megváltoztatása és egyháztartomány létrehozása nem tekinthető az orosz ortodox egyházzal párhuzamos új katolikus struktúra létesítésének. Először: az egyházmegyék neve nem a város nevéhez kötődik, amelyben székhelyeik vannak. Nincs tehát moszkvai katolikus metropolita, hanem Moszkvában székelő metropolita. Másodszor: az orosz ortodox egyházban létezik vilniusi és litvániai metropolita, vagy brüsszeli és belgiumi, berlini és németországi metropolita és ez ellen a katolikus egyházban senki nem emel kifogást, mivel a metropolitai cím az ortodox egyház belügye, amely pásztorait saját szükségletei szerint nevezi ki. Harmadszor: a metropolita a többi egyházmegyében nem rendelkezik reális joghatósággal, amennyiben azokat önállóan saját püspöke kormányozza.

6. Az ortodox egyház ismételten prozelitizmussal vádolja a katolikus egyházat. Szeretnénk, ha az ortodox egyház konkrét tényeket mutatna fel. Szeretnénk tudni, hogy ki, hol, mikor és milyen körülmények között végzett vagy végez ma prozelitizmust a katolikus egyház részéről. Sajnos mind ez ideig erre a kérdésre nem érkezett válasz, amint azt a kérést sem fogadták el, hogy leüljenek tárgyalóasztal mellé és pontosítsák végre a prozelitizmus szó pontos jelentését.

7. A meglehetősen feszült helyzet ellenére reménykedem és imádkozom Istenhez, hogy a párbeszéd folytatódjék és eredményes legyen. Meggyőződésem, hogy a katolikus egyház és az orosz ortodox egyház közösen képes választ adni korunk kihívásaira, az emberi civilizáció java érdekében.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Csiszér Albert

Párbeszéd a kereső, vajúdó világgal

A clunyi bencések nem tartoztak azon szerzetesek közé, akiket Kempis Tamás a Krisztus követésében elmarasztal (I.k. 3.F. 25.v.). A szentbenedeki regula szabályait betű szerint élték, de a státusát kereső Európa minden mozdulásáról tudtak, s az evangélium világánál értelmezték is. Ezek a nagyálmú szerzetesek Ágoston De civitate Dei című traktátusának gondolatait “feldolgozva” arra tették rá életüket, hogy Krisztus egyháza levesse a világi hatalom szorítását s ekként valóban egyetemes egyházzá váljék.

Csodálatos az evangélium, de csak azok számára, akik nem csupán irodalmi érdekességként olvassák, hanem hittel és az olvasottak nyomán – ha egy kicsit is, de – igyekszenek szelleme szerint átrendezni életüket. Az ilyen olvasó előtt megnyílik a benne rejlő bölcsesség. A feltáruló igazságok beleszövődnek testünkbe, lelkünkbe, s olyan megoldásokat tárnak fel, amelyek a világ bölcsei előtt titkok maradnak. Az evangéliumokban rejtőző erő ad belső egyensúlyt, biztonságot s minden kapkodástól mentes, világos látást, döntő képességet az egyénnek, amikor szembetalálja magát a mindennapok sokféle gondjával, kihívásával. Átlát azokon a csapdákon, amelyeket a valós tények és az igazság elkendőzésével tárnak elébe. Minden bizonnyal ennek a belső tapasztalatnak voltak birtokosai Cluny tiszteletreméltó szerzetesei, s jóllehet önmagukat soha nem nevezték karizmatikusnak, a történelem ítélőszéke előtt annak bizonyultak. Kolostoraik a születő új Európa nagy művén dolgozó világi vezetők számára is ezért váltak hitelt érdemlő tanácsadó helyekké.

Európát átfogó nagy tekintélyük titka: ezektől az emberektől távol állt minden becsvágy vagy uralkodási vágy. Szolgálni akartak, s ezt megérezték az új időkre érzékeny vezetők. Gondolhatunk itt elsősorban Szent István királyunkra, aki haláláig levelezésben állt Cluny szentéletű apátjával, Odilóval. Hogy a szentistváni mű megalkotásában mekkora szerepe volt ennek a levelezésnek, azt – tudomásom szerint – történészeink még nem dolgozták fel, sőt nem is hozták még nyilvánosságra azoknak a leveleknek tartalmát, amelyek a clunyi kolostor levéltárában találhatók. Ám kétségen felül áll, hogy ennek a levelezésnek kulcsfontossága volt, hisz egész Európában nem találunk még egy királyt, aki Cluny szellemét oly mértékben és oly hatékonyan gyakorlatba ültette volna, mint István.

Most is korfordulót élünk, s az első keresztény ezredfordulóhoz hasonló forrongás tanúi lehetünk – kivált a magát újrafogalmazó Európában, de a világ más részeiben is. Elindult egy folyamat, s ma már a kommunizmus uralma alól felszabadult országokban is mindennapi téma a csatlakozás az Európai Közösséghez. Ez a folyamat leállíthatatlan. Csupán az a gond, hogy a jelenlegi európai politika igencsak eltávolodott azoktól a nagy formátumú államférfiaknak a gondolatvezetésétől, akik az egységes Európa eszméjét megszülték – gondoljunk Adenauerre, Schumannra és De Gasperire. ők igen nagy hangsúlyt fektettek Európa lelki és kulturális egységére. A tények azt mutatják, hogy a jelenlegi meghatározó szerepű politikusok gondolkodása egyoldalúan eltolódott a gazdasági és politikai szféra felé. Az új Európa Alkotmányába nem került be a “felelősség Isten és ember előtt” tétele. A kellő keresztény hagyományokkal nem rendelkező országok megbízottai ugyanis leszavazták. Ez is magáért beszél. Az egységesülő világban láthatólag egyeduralomra tör a pénz az emberek értékrendjében. Ha a közgondolkodásban abszolút érték rangjára jut, Európa arra a sorsra kárhoztatja magát, mint az Augustus Octavianus korabeli Római Birodalom, amely látszólag tökéletesen működött ugyan, de már akkor munkába lendültek a mélyben a párkák, s a birodalom a lassú, de biztos haldoklás útjára lépet. A történelem cáfolhatatlan példák sorával igazolja, hogy minden esetben, amikor a kultúra elszakadt a kultusztól – bizonyos esetekben épp a kultusz kiüresedése folytán –, a kultúra elpusztult, s vele pusztultak a kultúrát teremtő népek is. A történelemnek ezt a leckéjét is meg kell tanulnunk, mert napnál világosabban mutatja a tennivalónkat. Erre csupán ráadás 2001. szeptember 11-ének figyelmeztetése, amely már az egész világnak szólt. Az iszlám államok ijesztő szegénysége kétségtelen tény. Ellenben nem szabadna lebecsülni az eszmét sem, amellyel polgáraikat már a gyermekkortól fanatizálják. Az is kétségtelen tény, hogy a történelem folyamán valahányszor eszme ütközött a fegyverekkel, a fegyverek veszítettek az eszmével szemben. A kereszténység elhanyagolható jelenség volt a Római Birodalom katonai erejével szemben. A létért való küzdelem tartott is több mint három évszázadon át. A fegyverek végül kicsorbultak, s a hosszú küzdelemből a kereszténység került ki győztesen. A keresztény világ előtt áll a feladat: az élet betűivel írja és kínálja fel az evangéliumot a kortárs világnak, amelynek tanításától átitatva lelkét, békejobbot tudnak nyújtani egymásnak azok, akik ma még ellenségek. Láthatunk-e vajon más lehetőséget?

A mi öreg kontinensünkön is sok rendeznivaló mutatkozik, ami a lezárult 20. század hagyatéka. A két világháború nyomán olyan “békeszerződéseket” erőltettek rá a legyőzöttekre, amelyek nem hozták meg a lelkek megbékélését, és természetellenes képződményeket szültek.

Szózat a magyar nemzethez című írásában Wesselényi már 1849-ben figyelmeztette az európai államokat hibájukra, amelyet könnyelmű nemtörődömségükkel követtek el, midőn hagyták, hogy az osztrák kormány az orosz intervenciót kérje a magyar szabadságharc leverése érdekében. (Andrei Saguna és Müller Gottfried Nagyszeben részéről, Brassóból pedig egy román kereskedő és egy városi tanácsos keresi fel titokban Bukarestben Lüders orosz főparancsnokot és adja át a behívási folyamodványt – olvassuk Grigore Moldovan Andrei Saguna című munkájában). Tény, hogy az oroszok bejöttek, s étvágyat is kaptak a nyugati terjeszkedés irányában.

Jóllehet Amerika csakúgy, mint Anglia vagy Franciaország jól tudta, hogy az első világháborút voltaképpen a pánszláv eszme hordozója: Oroszország robbantotta ki s az Osztrák-Magyar Monarchiát belekergették a nagy öldöklésbe, a végén a győzők diktáltak, de nem tárgyaltak békéről. Egy 80%-ban katolikus államot szétdaraboltak, a magyarság egyharmadát kereszténység és sámánizmus között megrekedt népek kénye-kedvének rendelték alá. 1945-ben Párizsban ugyanezt szentesítették, s gyakorlatilag Európát két nagy-hatalomnak: Amerikának és a Szovjetuniónak az alárendeltjévé tették. Középkora egyiknek sincs. Az egymást követő szellemi kibontakozások, a jogalkotás, amelyet Európa kiverejtékezett s közben egyre érettebbé vált, mindkettőnél hiányzik. A két “főbűnös” ezért leginkább Anglia és Franciaország, mert gyűlölet, bosszú és pillanatnyi haszon vezette, és rövidlátásuk eredményeként ma már saját érdekeik is veszélyben vannak. Ha ugyanis számba vesszük, hogy egy polgárnak mennyi zöldövezetre, vízre, levegőre, élettérre van szüksége ahhoz, hogy egészségesen fejlődhessék s gyarapodjon, úgy nemcsak Magyarország van hátrányos helyzetben, hanem úgyszólván az egész Nyugat is. Ma már vannak is olyan politikai gesztusok, amelyekkel a múlt nagy bűneit helyre akarják hozni.

Nekünk keresztényeknek – s ezen belül a papságnak – hallatlanul nagy a felelősségünk a jővö alakulását illetőleg. Segítenünk kell az emberiséget felnőni arra a lelki érettségre, amelyet a szabad európai polgár fogalma jelent. Európának a nemzeti közösségek Európájává kell válnia, amelyben az állam van a polgárért, és nem fordítva. Ahhoz viszont, hogy a vállalkozás nehogy anarchiába fulladjon, erkölcsi tartalomra, alkudhatatlan erkölcsi értékrendre van szükség. Márpedig az evangéliummal szemben komolyan számba vehető alternatíva nincs.

Mit tegyünk? Keveredjünk bele a napi politikába, korteskedjünk a pártok mellett?

Tudomásul kell vennünk: politika volt, van és lesz. A politikusoknak viszont tudomásul kell venniük, hogy eredményes politikát, olyat, amely hosszú távon is meghozza gyümölcsét, erkölcsi értékrend nélkül lehetetlen művelni. Csakhogy a politikus szüntelenül annak a kísértésnek van kitéve, hogy a pillanatért feladjon alkudhatatlan értékeket.

Más oldalról nézve: a politikus döntésein egy-egy nemzeti közösség sorsa áll vagy dől. Egy nemzet jövőjét nem lehet kiszolgáltatni a négyévenként változó kormányok szeszélyének. Egy nemzet jövőjét évtizedekben, évszázadokban kell lefektetni, s a lépéstévesztés veszélye nélkül, stabil erkölcsi értékrend nélkül ezt nem lehet elvégezni.

Ennek az erkölcsi rendnek a képviselői és felszentelt őrei a papok kell hogy legyenek. Ahhoz viszont, hogy a politikus elfogadja a papot partnernek, ahhoz nekünk is szüntelenül tanulnunk kell. A II. vatikáni zsinat a Gaudium et spes kezdetű okmányában írja elő: “Az egyház kötelessége, hogy szüntelenül vizsgálja és az evangélium fényénél értelmezze az idők jeleit, enélkül ugyanis nem adhatja meg a korszerű választ az örök emberi kérdésekre az evilági és a túlvilági élet értelméről és a kettőnek egymással való összefüggéséről.” (Bevezető fejtegetés 4. p.). Az egyház Isten egész népe, s a pap is beletartozik az egészbe, mégpedig a pásztor szolgáló felelősségével. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy az egyház mellett “elhúzzanak” a politikusok, s a politikusok döntéseit egyre inkább befolyásoló üzletemberek vagy közönséges nyerészkedők. Szükség van a tanulékony párbeszédre – mindkét részről. Különben az egyház nem lesz jelen a társadalomban, nem fogja betölteni a kovász szerepét. Elképzelni is borzalmas, milyen világ alakulhatna ki – és számunkra a felelősség elől nincs kitérés.

Mivel kell számolni a jövőt illetőleg? Új európai helyzet – sőt 2001. szeptember 11-e óta új világhelyzet – van kialakulóban. Ebben a gyűlölet s a bosszú nem lehet vezérelv. A 20. század emberisége itt, Európában – s főként annak keleti felében – súlyos árat fizetett. Mindazt, amit a politikusok a 20. században elrontottak, a kortársaknak kell helyrehozniuk. Németországnak erkölcsi kötelessége a magyarság jogainak rendezése, s Európának végre meg kell szabadulnia az orosz befolyástól. Trianon és az 1945-ös Párizs haszonélvezői a zsákmányt szorongatván az európai folyamatok ellen próbálnak cselekedni, de az élet törvényével szemben esélytelen a fondorlatos ármánykodás. Az egyház szerepét abban látom, hogy mindenütt mérsékelje az indulatokat, s emberáldozat nélkül kapja meg elégtételét az arcul csapott igazság.

Az ökumené útján tovább kell lépni, de nem egyoldalúan és nem bármi áron.

A közember látószögéből nézve minden vallás erejét és hatékonyságát a vezetők hitelessége szabja meg. Nekünk hallatlanul nagy kincsekkel kell jól sáfárkodnunk, hogy más felekezeten levő testvéreink felismerjék: ami értékkel rendelkeznek, az megvan a katolikus egyházban, de ugyanakkor olyan természetfölötti értékek birtokosai is vagyunk, amelyeknek hiányával vannak, pedig ezek a keresztény élet teljességéhez szükségszerűen hozzátartoznak. Ezért nekünk papoknak sokat kell tanulnunk, imádkoznunk, s olyan életvitelre kell törekednünk, amelyen átragyog a szentségi Jézussal való életközösség boldogsága.

Igehirdetésünket biblikus-teológiai tartalom hassa át, s azt a jelen világ emberének gondolkodásmódjához alkalmazva tolmácsoljuk, hogy az emberek megszólítva érezzék magukat. Ennek rövid képletét így látom – s ezt követem –:

A mai ember világképe természettudományi alapú. A természettudomány módszere pedig: a mérés, a kísérletezés, a számítás, az elvonatkoztatás – az eredmény. Az evangélium hirdetőjét ez a módszertani tény ilyen kérdések elé állítja: mi köze van ezeknek az ósdi szövegeknek (tudniillik a bibliai szövegeknek) az én mai életemhez? – kérdezheti a hívő. Továbbá: mit veszítek, ha a szövegekben fölvezetett értékrendet elutasítom, és mit nyerek azzal, ha elfogadom? E kérdések jegyében kell az Írás szavát, üzenetét megfejtenem és napra kész programmá váltanom.

2001 fehérvasárnapján hallgattam egy fiatal papot prédikálni. Beszédét olvasta – igencsak motyogva. Aztán beleszőtte Szent Ferenc életének azt a történetét, amikor apja kitagadja. Rongyokba öltözve kóborol, útja erdőn vezet át. Rablókkal találkozik, akik megkérdezik: ki vagy te? Én a nagy király hírnöke vagyok – válaszolta Ferenc. A rablók megfogták s egy vízmosásos árokba dobták. Ezt a “bájos kis esetet” kívülről mondta. Úgy látszik, intellektuális önbizalma eddig ért. Megpróbáltam a jelen levő középiskolai tanárok és fiatalok fülével hallgatni, s meggyőződésem, következtetésem helyes: ez így nem mondott semmit. Azt is megkockáztatom, hogy lelkükben elutasító érzést váltott ki: ha ez a kereszténység lényege, ebből nem kérek!

Mit vártam volna? – Vártam volna, hogy rámutasson: ez a kigúnyolt s megalázott ember társadalmi szempontból mekkora szolgálatot tett egy olyan világban, ahol, amikor a társadalmi feszültségek Európát végigperzselő forradalommal fenyegettek. Milyen hatással volt ugyanez az ember a művészetre – hisz egy papnak tudnia kell, hogy éppen Szent Ferenc hatására szakított végleg a nyugati művészet a bizánci merev formákkal s vitt bele életet visz – leginkább a festészet terén. Például szolgáljanak rá Giotto remekművei Assisiben. Amit hallottam, az igehirdetés paródiája volt. Semmi köze nem volt az élethez. Keményen hangzik, de a próba is kemény volt – mert végig kellett törni motyogását.

Tanulni és imádkozni kell. Ahhoz pedig, hogy az élettel élő kapcsolatban legyünk, szeretni kell a gyóntatást, meghallgatni az embereket. Márton Áron a szobafogságban is benne élt a zajló életben. Ismerte és nagy szívvel megértette. Amikor szólt, művelt és kevésbé művelt lélegzetvisszafojtva hallgatta, mert az élet evangéliumát hirdette. Viszont már fiatal püspökként így jellemezték: keveset beszél, de szívesen hallgat meg mindenkit, aki ellátogat hozzá.

Ne értékeljük le még a munkás és a földműves hallgatóságot se! Évtizedekkel ezelőtt e sorok írójának mondta két évvel idősebb paptestvére: “Emlékezz vissza: amikor a teológián valaki egy ügyesebb beszédet tartott a próbaprédikációk során, a kritika mindig az volt: ezt el lehet mondani egy városi közönségnek, de a falusi emberek nem értik meg. Most meg azt mondom: az a legkorlátoltabb, aki azt állítja, hogy az emberek nem értenek és nem gondolkodnak.” Igaza volt! A papnak nem az a feladata, hogy önkényesen leértékelje az őt hallgatók megértési képességét, hanem az, hogy gondolkozásra késztesse, és folytonosan emelje az igényeket. Az igehallgató emberek általában nem tudják veretes vagy szabatos formában megfogalmazni az igehirdetésben hallottakat, mert nincs hozzá gyakorlatuk. Ám nagyonis megértik, s magukban feldolgozzák.

Nem elhanyagolható szempont ez sem: higgyünk az Ige erejében, s szeretettel, örömmel éljünk benne. A bőkezű Isten csak azok előtt tárja fel életének titkát, akik szerető ragaszkodással a természetfölöttiben akarnak élni.

Tapasztalatom, hogy bizonyos idő elteltével a pap abba a veszélybe kerül, hogy kialakít egy ájtatos szókészletet, s azt forgatja-kombinálja minden beszédében. A hívek megszokják ezt a szókészletet, ám még ha önmagában szép is, akkor sem mond számukra semmit. Ezért a pap, ha komolyan veszi az igehirdetést, akkor mindig gondosan megtervezi vagy leírja beszédét, és ellenőrzi is önmagát. (Segédlelkész koromban kedélyesen emlegettek az udvarhelyiek egy református lelkipásztort, aki minden temetési beszédét a szentpáti idézettel fejezte be: “Halál, hol a te győzelmed? Halál hol a te fullánkod?” Mivel “hosszúakat beszélt”, különösen téli időben csak arra figyeltek, mikor következik már a győzelem és a fullánk – a többi elszállt a fejük fölött.)

Vállaljuk az újabb és újabb kihívásokat, mert ez is feltétele szellemi-lelki fejlődésünknek!

Lelki vezetésre csak az vállalkozzék, aki komoly lelki és szellemi életet él, lelkében kiértek vagy az érés útján vannak a papi élet erényei, s maga is érett személy. Lelkivezetői munkája egyébként üres pózolás, szépelgés lesz önmaga előtt, üres csevegés a hozzá fordulóval. Az első tíz mondat után a komoly lelki vezető már tudja, kivel van dolga. Kivált a fiatal pap legyen elővigyázatos a bőbeszédű és gyakori lelki problémákkal okvetetlenkedő lányokkal. Igen sok esetben már az említett első tíz mondat után egyenesbe kell feltenni a kérdést: van-e barátja? Ezt én – a pap – pótolni nem tudom, nem is akarom. Ha barátot talál, minden problémája megoldódik. Az is lehet, hogy beteg lelkű személy az illető, és kétségbeesetten keresi a helyét. A válaszok legyenek rövidek, világosak, határozottak. A fölösleges szócsépléstől óvakodni kell, mert abból senkinek sincs haszna.

A szerzetesházakban régebben az ebédlőben felolvasás is volt, amelyet csak az elöljáró szava szakíthatott meg. Utána a szerzetesek egymásnak mondták: religiose colloqamur! A “religiose colloquamur” nekünk egyházmegyés papoknak is követendő szabály. Merjünk megnyílni egymás előtt, s beszéljünk lelki kérdésekről, napi elmélkedésünk nyomán támadt jó gondolatainkat osszuk meg egymással. Az olvasmányainkban talált építő eszméket hasonlóképpen. Készítsünk terveket, amelyeket megbeszélünk munkatársainkkal, paptestvéreinkkel, hisz egy ügyet szolgálunk. Legyen véleményünk, s azt tisztelettel, de őszintén merjük kimondani a felettes elöljárónak is.

Védjük egymás becsületét, amíg csak lehet, s figyelmeztessük jóakarattal az érintettet, főleg ha tisztünkből folyó kötelességünk is. Ellenben soha ne olyan alapállásból, mintha mi magunk hibátlanok lennénk. A figyelmeztetés előfeltétele pedig a kölcsönös tisztelet és a szeretet. Ha ez biztosan nem áll fenn mindkét részről, nincs értelme a figyelmeztetésnek.

Nagyobb bizalmat helyezni világiakba, mint paptestvérekbe – ilyenkor nagyon alaposan és tárgyilagosan kell mérlegelni a szempontokat. A bizalom mértéke továbbá: mennyi terhet bír meg a másik fél – mert minden bizalmas közlés teher, hisz hallgatni kell róla. Megbírja-e az illető, és meddig mehetek el? Az óhatatlanul bekövetkező csalódások oka ugyanis mindig én vagyok, mert nem számoltam a barát, illetve testvér teherbíró képességével.

Ma a világiak nagyobb szerepvállalásától hangosak az egyházi berkek. Ezt szorgalmazza az egyház tanítóhivatala is. Ezzel azonosulnunk kell, de csak az evangélium szellemében – s itt főként a “szent” eszméjének kiterjesztésére, de nem bagatellizálására gondolok. Szent Pál nem papoknak, hanem a világban élő krisztushívőknek írja: “Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma, akit Istentől kaptatok? Nem tudjátok, hogy nem vagytok a magatokéi? Nagy volt a ti váltságdíjatok. Dicsőítsétek meg tehát Istent testetekben.” (1Kor 6,19). A Szentlélek temploma tehát szent. Ez ma egyre inkább kikopik a keresztények tudatából, s a papok egy része is kacérkodik ezzel a szellemmel, sőt hovatovább úszik az árral. Márpedig meg kellene komolyan fontolni, hogy a történelem folyamán az emberben a brutalitást, a nyers ösztönöket sikeresen csupán a szent eszméjével lehetett megfékezni, illetve a romboló erőket kultúrateremtő energiákká szelídíteni.

Szerepet a világiaknak az egyházban! Nagyon helyes, de nézzük meg azt is, hogy kik azok, akik mindenáron az első vonalba törtetnek! Ha esküvel szentesített állapotbeli kötelességét megszegte, vagy csúfot űz belőle, milyen szerepet akar vállalni? Az ücsörgés kétségkívül könnyebb, mint négy-öt gyermek vállalása, s a velük járó áldozatokban való megszentelődés. A világban élő krisztushívőknek alkudhatatlan feladata ez, minden más feladat és szerep előtt. Nagyobb figyelmet érdemelnek azok a családok, amelyek gyermekeik számával és neveltetésük “minőségével” bizonyítják, hogy az életet adó Isten szövetségesei. Álláspontom, hogy a II. vatikáni zsinat is tartozik keresztény családjainknak azzal, hogy “a megszentelt élet helyei” közé ne csupán a szerzetesházakat sorolja be, hanem a szentségi házasságban élő és az életet szolgáló családokat is. Sőt a megszentelt életnek első számú helye a keresztény család, hisz onnan kerülnek ki a papok, a szerzetesek és a szerzetesnők is. Az Üdvözítő tanítja: “Gyümölcseikről ismeritek meg őket.”

Igen sok az áldozattól viszolygó s keresztény mázzal bevont “társutasa” a mai világnak, akik ugyanakkor hangoskodnak a klerikalizmus ellen s helyüket keresik helyüket az egyházban. Papokkal is találkozunk – nem is kevéssel –, akik dohognak a klerikalizmus ellen, s ezt leginkább nonkonformista életvitelükkel fejezik ki, de ugyanakkor az alapvető keresztény erényektől – mint amilyen az alázatosság, a szelídség, emberi jóság, a melegszívű kedvesség, még mint fogalomtól is – elzárkóznak. Annál inkább uralja lelküket az intellektuális gőg, s érdekes módon ezt nem tekintik klerikalizmusnak.

A tét nagy, még akkor is ha igen szónokiasnak hangzik: a harmadik keresztény évezred útjának kikövezése a most már munkában álló és készülő papokon és világban élő krisztushívők hozzáállásán múlik. A kegyelem árad ugyan, de a mi részünket hozzá kell adnunk. Ha ez nem fontos, Krisztus nem alapított volna társaságot: egyházat.