Vissza a tartalomjegyzékhez

X. évfolyam 2. szám. 1999. február


Pál-Jakab Imola

Egy írországi utazás margójára

 

Brassóban élo magyarként az az öröm ért az elmúlt évben, hogy egy ír-angol-holland-román egyetemi Tempus (tehát az Európai Közösség által finanszírozott) program munkatársává választottak. Az igazat megvallva, látva a szelekciós vizsgán részt vevo befolyásos kollégákat, a – csak külföldiekbol álló – bizottság döntését az öt kiválasztott személy mellett csakis úgy értem meg, ha elfogadom azt, hogy ezek az emberek többre tartják a fiatalosságot, a kompetencia-igényt és tettrekészséget, mint a gyakran már gyanús jártasságot társadalmi rendszerünk labirintusában.

Ennek az 1998 oszétol induló programnak kimondott célja szociális munkára és egészségvédelemre szakosodó szakemberek ki- és továbbképzése, illetve jövobeli munkájuk támogatása. Ettol a ponttól írásommal már Berszán Lídiának a Keresztény Szó 1998 decemberi számában megjelent cikkéhez szeretnék kapcsolódni, mivel úgy gondolom, az országunkban uralkodó szociális káosz és nyomor részletekbe meno ismerése mind polgári, mind keresztény kötelességünk. Nem vétek tehát errol gyakran és részletesen beszélni, írni. Csak így, a tudás birtokában válhat felháborodásunk és kiábrándulásunk aktív cselekvéssé. Hiszem továbbá, hogy hálát kell adnunk minden olyan – az országon kívülrol származó – életképes szociális modell megismeréséért, amely, túl a viszonyítás lehetoségein, nem a térségbol való elvágyódásra, elmenekülésre kellene hogy késztessen – bár ez sem utasítható el teljesen –, hanem a tudatos és a kitartó harcba könnyen bele nem fáradó, szociális felelosséggel rendelkezo személyek ki- és felnevelésére.

A külföldi támogatásnak örvendo brassói kezdeményezésnek néhány konkrét elonyét is látom. A jelentkezok, posztgraduális képzésrol lévén szó, érett emberek, hisz már elvégeztek egy egyetemet, s az ott szerzett kompetenciát félretéve tudatosan akarnak átképzodni segíto szakmára. Közülük sok már ilyen jellegu munkakörben dolgozik, tapasztalja korlátait, s így még motiváltabb a tanulásra.

A képzés másik nagy elonyének tartom a hangsúly áttolódását a száraz, elméleti tanításról a gyakorlatra. Ehhez pedig a szakszeru útmutatást olyan angol, ír és holland tanárok nyújtják, akik ismerve saját társadalmaik elonyeit és korlátait, illetve aktív szociális munkások (tehát nem az egyetemi oktatás elefántcsonttornyában, a valóságtól elrugaszkodottan élnek), képesek lebontani a diákokban az egyébként igen indokolható pesszimizmus falait, felébreszteni és motiválni oket az aktív cselekvésre. Így hát a tanulási helyzetek a realitásból indulnak ki és eredményeikben oda térnek vissza.

Ötünket ennek a folyamatnak a segítoiként szerzodtettek mint a szociális háló különféle intézményeiben dolgozókat. Van köztünk szociális munkás, orvos, gyógypedagógus és pszichológus. Gyakorta nem könnyu véleményeinket összehangolni, de a program megvalósulása érdekében igyekszünk túllépni személyes meggyozodésünkön a másság elfogadása jegyében. Ugye, jól hangzik? Pedig az a szupervíziós, támogató szerep, amelyre lelkesen vállalkoztunk, sokszor mintha meghaladná felkészültségünket. S az a legnehezebb, amikor újra és újra szembesülsz a konkrét szociális rendszer muködésképtelenségével, s a diáknak sem a megoldást, hanem csak az igen gyakran megtapasztalt tehetetlenségi érzés, düh és kiábrándulás feldolgozását kínálod fel.

Egy másik kollégával engem a Nagy-Britanniához tartozó Észak-Írországban képeztek ki erre a munkára. Már indulásból elmondhatom, hogy ottlétemnek “fonyereménye” az volt, hogy megértettem: a szociális problémák a gazdaságilag fejlettebb országokban éppúgy megvannak, mint nálunk, megoldani pedig sajnos nem mindegyiket lehet – még ha van is rá pénz –, mert hiába a demokrácia, a kompetencia, ha az emberek éppúgy szenvednek, mint itt. A nyomor, a szegénység persze mást jelent. Az írországi szegények, a munkanélküliek életkörülményei a szociális segélyek révén jobbak, mint Romániában a kezdo értelmiségié. Az a család sem éhezik, ahol esetleg alkoholista az apa vagy anya, mert a szociális munkást támogató társadalom a pénzjuttatások egy részét inkább élelemben adja ki, s ha ez sem használ, inkább kiemeli a gyermeket a környezetébol a helyzet rendezéséig. Mindezek ellenére tele az utca s az ország minden szinten boldogtalan emberrel, a kor nem szempont, mert a fejlett rendszerek sem mindenhatók, egyáltalán nem azok, s bárhogy igyekeznek is, sem laboratóriumban eloállítani, sem pénzért megvásárolni nem tudják az ember lelki fejlodéséhez szükséges primér szükségleteket, érzéseket. Az önzetlen, felebaráti szeretet náluk is “ritka madár”, a biztonságérzés ott is család- meg kultúrfüggo, s az emberi jogokra, köztük az intimitásra is érzékeny társadalom – az egocentrizmusra, a másikkal való nem-törodésre, elhidegülésre és távolságtartásra gyakran igent mondva – sokszor tunt nekem ijesztoen hasonlónak a miénkhez.

Különbségek azért jó irányban is léteznek. Az aktív felelosségvállalást nem az egyetem katedrájáról kezdik tanítani. A gyermek is ismeri már a caritas szó lényegét és ösztönözve érzi magát gyakorlására. A kinott ruhát a család továbbadja a segélyszervezeteknek, a gyerekeknek, diákoknak a zsebpénzért gyakran kell megdolgozniuk, a nyugdíjasok, fiatalok a hétvégeken, vakációkban önkéntes munkát végeznek. Jó volt hallani, hogy a segíto szakmák valamelyikének tanulására jelentkezotol a feltételek között azt is elvárják, hogy 2-3 éves önkéntes munka-tapasztalatot tudjon bizonyítani. S o képes is erre, mert a társadalom ad neki lehetoséget rá.

A szociális gondokkal mintegy 20 évvel ezelott az állami támogatással muködo intézmények s azok alkalmazottai foglalkoztak. Manapság az írek eljutottak oda, hogy a civil szervezetek, az NGO-k (nongovernmental organisation) átvették a vezeto szerepet a szociális kérdések konkrét megoldásában. Túl vannak már azon, hogy az állam megtorpedózná a magánkezdeményezéseket, mint ahogy az nálunk mindennapos, sot a lojális konkurencia ösztönzi az államot szociális intézkedéseiben, és azokat a szervezeteket, amelyek a szociális területek egyikében-másikában úttöro munkát vállalnak fel s ezt sikerrel végzik, anyagilag is támogatja, átvállalva a finanszírozás 20-55%-ig is elmeno részét.

S egy kompetenciára épülo társadalomban nem meglepo, ha mindaz, ami pénzzel muködtetett, ami “biznisznek” számít, tehát a rendszerben csak az marad meg, aki nem langyos – vagyis a lelkiismeretet ideig-óráig elhallgattató – jótékonykodásra van beállítva, hanem az ot dolgoztató szervezet s a szervezet által felkaroltak érdekeit foggal-körömmel képes védeni.

Mint tudjuk, Írországban sem beszélhetünk paradicsomi állapotokról. A századok folyamán áttelepített angol telepesek ártatlanul váltak a brit érdekek védoivé. A kolonializmus lényege a faji felsobbrenduségi érzéssel átitatott kizsákmányolás. Az ír szigetlakókat felboszítette az angol politika letaroló magatartása olyannyira, hogy gyulöletükbol a mai napig is tart, s a vallási különbözoség és nemzeti fennmaradás hamis szlogenje alatt valójában egy keserves szélmalomharc folyik egy politikai és gazdasági gépezettel. Az északi részben maradt írek egyesülési vágya a délen fekvo Ír Köztársaságban élokkel ütközik a már több generációs angol “telepesekével”, akik azért még mindig jobban húznak az anyaországhoz, mint az Európai Közösség által gazdaságilag felpumpált Délhez. S innen a konfliktus, amely kitermelte mindkét oldal szélsoségeseit. Az európai statisztikák szerint az elmúlt évtizedek legalacsonyabb bunözési mutatóit Észak-Írország mondhatta magáénak. Nem csoda, hisz az összes bunözo valamelyik oldal elkötelezettjeként átvedlett terroristává, végrehajtva tábora politikai vezetoinek felelotlen, gyakran csak bosszún alapuló utasításait.

A terror mértéke foleg Belfast körül volt ijeszto, s foleg a szegénynegyedeket sújtotta. Ahol no a nyomorúság és a kilátástalanság, ott no az agresszivitás, a kriminális cselekedetek száma is. Csakhogy az agresszió mindig az ellentábor lakónegyedét érte, s ezáltal az ártatlan gyermekeket, noket, öregeket, békésen élni akarókat tette bunbakká. Érdekes módon ezekben a negyedekben sok volt az alkoholista, de alig volt drogfogyasztó, mert mind az IRA, mind a protestáns szélsoségesek betiltották használatát, hogy a függoség miatt senki se lehessen megvásárolható.

Mint tudjuk, ez lassan már mind történelem. Pedig a negyven évesek fiatalságát ez lényegileg meghatározta. Valahogy úgy, mint a mi életünket a ‘89 elotti pokol. Mindent kontextusában kell tehát látni. Ott is megvannak a nacionalizmus ördögei, a gyulölet, a diszkrimináció, igaz, mindemellett tudnak és szeretnek dolgozni, élni, de van is mivel, s akarják – az egyetemes emberi értékekre figyelve – a múlt sebeit orvosolni, a jelent szebbé tenni s a jövot jobbnak megálmodni.

Ezt mind tolük tudom. Ha szégyellik is, de vállalják a múltjukat. És kimondják azt, amivel nem értenek egyet. Civilizáltan és konstruktívan állandóan visszajeleznek a “vezetésnek”. A változás tehát mindig lentrol induló kezdeményezésen alapul. A szociális háló dolgozói pedig nem törodnek bele a pillanatnyilag változtathatatlanba. Innen a közöttük és bennük tapasztalt frissesség.

S a jólét tényleg tud hatni a lelkiismeretükre. A nyári afrikai éhezok százezreinek a BBC forró-vonalán kereszül a brit polgárok többmillió fontot adományoztak. Szudán lakóinak egy részét az ezen a pénzen vásárolt gabona mentette meg az éhhaláltól. A mindennapjaikban pedig nemcsak adományozni tanultak meg, hanem vásárolni is különbözo segélyszervezetek másodárus boltjaiban (amikhez az árut csak honfitársaik szolgáltatták – ingyen). Ezekbol a pénzekbol tartanak fenn számos kórházat (AIDS-eseknek, rákosoknak), öregotthont, biztosítanak hajlékot fiatal, egyedül nem boldoguló serdülo anyáknak, taníttatnak árva fiatalokat stb.

A legkeresztényibbnek az árvaházakat megszünteto s az ezek helyébe lépo “foster-care” rendszer meghonosítását éreztem. Az árvákat vagy veszélyeztetett gyerekeket adott idotartamra, esetleg nagykorúvá válásukig oket vállaló nevelok legtöbbje emberszeretetbol, nem pedig anyagi meggondolásból teszi ezt. Ír kolléganom például Isten iránti háláját úgy rótta le három egészséges és szakmailag is sikeres gyermekéért, hogy egy sokat hányódott süket és hiperaktív kisfiút vállalt hétvégenként és vakációkban, hogy az ot a hétköznapokban nevelo család is tudjon néha pihenni. Szeretetével és türelmével a Kis Herceg rókájaként szelidítette meg a szorongó s a világ iránt bizalmatlan gyermeket.

Egészségvédelemrol mi aligha beszélhetünk országunkban. De annál inkább az észak-írek, akik rájöttek, hogy a jólét mit sem ér, ha annak középpontjában nem az egészséges ember áll. Így aztán a reklámok közé bekerül az egészséges táplálkozást, a mértékkel uzött napfürdozést, a tornászást, mozgást, a cigarettázás és alkoholfogyasztás elkerülését szorgalmazó ötletes klip. Mindez észrevétlenül hat, s így sikerül átnevelni azokat a tömegeket is, amelyek különben elég ritkán mozgatják agykerekeiket – s még ritkábban testüket.

Van tehát mirol tanítaniuk minket. Pedig oktatási stratégiájukat figyelve mindig a romániai diák tapasztalatából s nem a magukéból indulnak ki. Ettol a hallgatók állandó készenléti állapotban vannak, alig várják, hogy rájuk kerüljön a sor, mert végre találnak egy fórumot, amely érdekelt segíteni oket kreatív ötletekkel, támogató magatartással a legkilátástalanabb helyzetek megoldásában is. Ezért nincs indokolatlan hiányzás, s alig lehet oket hazaküldeni a kurzusok végén.

Írország pedig a kompetenciára épülo társadalom eszményeként marad meg számomra. Jó lenne visszatérni oda, töltekezni – foleg olyankor, amikor az itteni gazdasági és szociális állapotok kilátástalansága miatt a tehetetlen szakember már saját képességeit is hajlamos megkérdojelezni.