Vissza a tartalomjegyzékhez

X. évfolyam 1. szám. 1999. január

Nyíri Tamás

Szeretet és szenvedés

“Mindenféle vámos és bűnös jött hozzá, hogy hallgassák. A farizeusok és írástudók zúgolódtak emiatt. z bűnösökkel társalog és velük eszik, mondták. Erre a következő példabeszédet mondta nekik: Ha valakinek közületek száz juha van és elveszít egyet, nem hagyja ott a kilencvenkilencet a pusztában, hogy az elveszett után menjen, amíg meg nem találja? Ha megtalálja, boldogan veszi vállára. Hazaérve öszehívja barátait és szomszédjait és azt mondja nekik: Örüljetek velem, megtaláltam elveszett juhomat. Mondom nektek: Éppen így jobban örülnek a mennyben egy megtérő bűnösnek, mint kilencvenkilenc igaznak, akinek nincs szüksége megtérésre." (Lk 15, 1-7)

Az evangélium szavaiban, hogy Krisztus szeret minket, mindig van valami megdöbbentő. Mert mi nemigen látjuk szeretetreméltónak az embert, és mert tudjuk, hogy nem könnyű dolog szeretni akár a felebarátot, akár önmagunkat: ezért esik nagyon jól hallani, hogy szeret valaki bennünket. Még akkor is, ha ez a valaki csak egy másik ember. És akár viszonozzuk ennek a másik embernek a szeretetét, akár nem, soha nem fogjuk elfelejteni, hogy valaki szeretett minket - még ha csak akkor jövünk is rá ennek a szeretetnek az igazi értékére, amikor az már visszahozhatatlanul a múlté. Mert sajnos a szeretet kiszámíthatatlan lehetőségei közé tartozik az is, hogy vissza lehet utasítani.
Hogy a sátán miért utasította vissza Isten szeretetét, azt tudjuk: önteltségből, önelégültségből, mert azt hitte, hogy neki nincs szüksége Isten kegyelmére. Valószínű, hogy az emberek egy része is ezért utasítja vissza Krisztus szeretetét: nem érzi szükségét. Sokszor azonban csak azért, mert nem akar függeni senkitől; a jelszó az, hogy nekem ne írja elő senki, hogyan szeressem őt... Az aztán persze már más kérdés, lehet-e egyáltalán szeretni valakit, hacsak nem úgy, ahogyan ő akarja, hogy szeressék. Hány ember teszi egymásnak pokollá az életét, mert nem jön rá arra az egyszerű igazságra, hogy sohasem szerethetek úgy, ahogy én akarok, hanem mindig csak úgy, ahogy a másik kívánja.
Az Úr Jézus szeretetében pedig az a nagyszerű, hogy nehezen múlik el; hogy tulajdonképpen amíg élünk, mindig visszatérhetünk hozzá; hogy otthagyja az igaz juhait és elmegy felkeresni az egy szem eltévedt bárányt; hogy nem nyugszik mindaddig, amíg össze nem találkozunk vele és fel nem teheti nekünk szemtől szembe a kérdést: szeretsz-e engem? - mert én szeretlek téged... Szinte azt is mondhatnánk, hogy “udvarol" nekünk, csalogat, hogy adjuk neki a szívünket. De becsületes udvarló: nem ígéri azt, hogy azután már csupa öröm és boldogság lesz az életünk, hogy nem lesz benne fáradság, bond, szenvedés - ellenkezőleg. Egészen nyíltan és világosan kimondja: ha utánam akartok jönni, vegyétek magatokra a keresztet - meg azt is mondja: a tanítvány nem különb a mesterénél: ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak - és azt is: aki engem követ, az igát és terhet vesz magára. De hozzáteszi: az én igám édes, az én terhem könnyű, mert megédesíti és megkönnyíti az én mindenek feletti szeretetem.
Az Úr nem ígér sokat. Becsülettel megmondja, hogy az ő nyomában ne számítsunk rózsás életre - de mindig többet ad, mint amennyit ígért. Akik megpróbálták, azok tudják, hogy így van; akik belebocsátkoztak abba a kalandba, ami a Krisztus szeretete, azok egyöntetűen vallják: megérte...

Krisztus szeretetében és ígéretében az a nagyszerű, hogy ellenőrizni lehet őket. Nemcsak a jövőre szólnak, hanem a jelenre is érvényesek.
Emlékezzünk csak arra, amikor azt mondja: az Isten országa bennetek van. Nem bennetek lesz, hogy szenvedjetek csak, törjétek magatokat, aztán majd egyszer egy bizonytalan jövőben, egy másik életben eléritek, hanem jelen időben szól: az Isten országa bennetek van. Én hiszem azt, hogy a tények mindig erősebbek, mint az érvek. Hiszem, hogy Jézus szeretete átalakítja annyira az embert, hogy egyszerre boldog is tud lenni meg szenvedni is.
Nekünk keresztényeknek új szót kellene találnunk a szenvedésre: mert egészen mást jelent ez a szó a keresztény ember szájában, mint a pogányokéban. Igazán, keserűen szenvedni csak a pogány tud; csak az ő szenvedése tragikus. A keresztény szenvedésből hiányzik a tragédia, a végzet, az ostoba sors: abban mindig ott van Krisztus szeretete is.
És erről bizonyságot tehet mindki, aki egyszer is találkozott életében a szerető szívű Jézussal. Földi szempontból tekintve, ha végignézünk Jézus hűséges követőinek során - a szenteken és azokon is, akik közöttünk élnek -, igazán nem lehet azt állítani, hogy irígylésre méltó a sorsuk. És mégis, mennyi boldog, nyugodt, kiegyensúlyozott ember van közöttük; valami olyan állandó derű üli meg a lelküket, amelyet imitt-amott beárnyékolhat ugyan az élet, de kioltani nem tud soha.
A szentekre nem is hivatkozom, őket könnyű “elintézni" azzal, hogy az emberiségnek egy egészen különleges fajtáját alkotják. De hivatkozom a század elejének egyik legnagyobb francia írójára. Irodalmár, publicista, szépíró. Két regényt írt, az egyiknek körülbelül ezt a címet lehetne adni: A szokás ellenére. Egészen dióhéjban összefoglalva a tartalmát: egy gazdag, öregedő agglegény életének egyetlen értelmét abban látja, hogy fiatalembereket tegyen tönkre. Kiválaszt pompás, egészséges fiúkat. Tömi őket pénzzel, viszi őket szórakozni, megtanítja kártyázni, vásárol nekik szerelmet; ha nem hatott volna az alkohol és a kártya, biztosan hat a hazudott szerelem. És amikor látja, hogy már kiölt belőlük minden erkölcsi ellenállást, akkor hirtelen visszavonul, mint a pók, bedugaszolja a bőségszarut, vége a kártyának, vége az alkoholnak és a hazug szerelemnek - és élvezi, hogyan vergődnek és gyötrődnek ezek a szerencsétlenek, és végül hogyan pusztítják el önmagukat.
A másik könyve azonban még ezen is túltesz. Ha az első a dekadencia, akkor a második a sátániromlottság maga: bevallom őszintén, nem tudtam végigolvasni.
És egyszerre csak bejárja a sajtót a hír, hogy minden regényeknek és írásoknak a szerzője szerzetes lett. Ha nem is igaz teljesen a hír, annyi bizonyos, hogy megtért, meggyónt, áldozott. Hívei azt hitték, hogy ez is csak afféle irodalom, és várták, mikor lesz vége, mi sül ki ebből a vallási játékból. A játék azonban komolyra fordult. Megírta megtérésének történetét, és hitvalló életet kezdett... Először kapott egy súlyos szembajt. Két évig kellett bekötött szemmel, elfüggönyözött szobában ülnie, míg aztán - amikor úgy-ahogy rendbejött - szájrákot kapott. Először állkapcsának egy részét operálták ki, aztán ki kellett venni a nyelvét is. Szája üresen, tehetetlenül leffegett, nem bírta összezárni, nem tudott egy értelmes szót kiejteni, csak artikulálatlan hörgések szakadtak ki a torkából. Heteken át éhezett, mert táplálkozni sem tudott és visszautasította a morfiumot is, mert teljes öntudattal akart szenvedni. Breviáriumából a haldoklók imáit imádkozta. Amikor meghalt, ott találták nyitva az ölében, ahol ez állt: “Felejtsd el, Uram, az ő vétkeit, mert ha vétkezett is, mégsem tagadta meg az Atyát és a Fiút és a Sznetlelket, hanem hitt. Az Isten szeretetét szívében hordozta és Istent, aki mindeneket teremtett, hűségesen imádta." Pár sorral feljebb pedig ez áll: “Helyezzen téged Krisztus, az élő Isten Fia a mennyei paradicsom örökkévaló virágai közé és az igaz Pásztor ismerjen meg ott téged, az ő juhai között..."
Különleges élet volt talán az övé? Nem, nem volt benne semmi több, mint ami tulajdonképpen minden keresztény ember életében lenni szokott: bűn, szeretet, megtérés, Jézus kegyelme és viszontszeretete - meg a kereszt.
Mert Jézus szeretetét nem lehet különválasztani a kereszttől. Hiszen ezt a szeretetet a keresztfán ismertük meg; a keresztfa az egyetlen érv, ami miatt el merjük hinni, hogy az Isten tényleg szeret bennünket. A keresztfa a bizonyítéka annak, hogy tényleg akadt egy ember, aki komolyan gondolta azt, amit mondott: hogy a jó pásztor utánamegy a bárányainak és megmenti azokat még saját élete árán is. A keresztfa tövén, a megnyitott szívű Üdvözítő láttán csak azt hajtogathatjuk dadogó szavainkkal: Uram, hiszek neked - hiszem, hogy szeretsz engem. Mert az az átszúrt szív Jézus igazságát hirdeti: az emberlét egyetlen értelmét, ég és föld legnagyobb erejét: Krisztus igazi szeretetét.
(Elmélkedések, 1949-1951)