Vissza a tartalomjegyzékhez

X. évfolyam 1. szám. 1999. január

Nemes István

Lukács István: Sub specie aeternitatis

Kétezer év legkiválóbbjainak élettörténete tárul fel az olvasó előtt e gyűjteményes kötetben, amelynek alcíme — Istenkeresés a magyar és egyetemes művelődéstörténetben — jelzi azt az utat, amelyet szerkesztője, Udvarhelyi Olivér, a szerző tanítványa bebarangolásra javasol az olvasónak.
Már a kötet látványa előrevetíti a tartalmat: a “márványerezettel" díszített fedőlapok a templomok miliőjét idézik, ahol a szobrászok és építészek nemes anyagával borított falakon mintegy áttündököl teljes fenségében és szépségében az örökkévalóság.
Tanárember és szerzetes életművéből válogatott szemelvényeket vesz kezébe az olvasó. Lukács István szaléziánus szerzetes a művészettörténet doktora és a magyar irodalom tanára volt. Rendjének feloszlatása után 1950-ig a kommunista magyar állam által meghagyott és elismert szentendrei, majd az  esztergomi ferencesek gimnáziumaiban  tanított. Emellett a magyarországi katolikus iskolák magyar nyelv- és irodalom-, illetve művészettörténet-oktatásának szakfelügyelőjeként működött. Korzenszky Richárd OSB, a pannonhalmi bencés apátsági gimnázium volt igazgatója a kötethez írt előszavában a szakfelügyelő Lukács Istvánv a tanári lelkiismeretesség és szakszerűség minuciózus megkövetelőjeként és mintaképeként, ugyanakkor azonban mélyen élő és érző emberként is ábrázolja.
Az itt megjelenő írások nagyrészt az Új Emberben és a Katolikus Szóban láttak napvilágot a hatvanas-hetvenes évek folyamán és pedagógiai célzattal születtek a szerző tollából: “...az ifjúság lelki kincseinek gyarapítására íródott elsősorban" — írja a kötet végén közölt, eredetileg az Új Emberben megjelent méltatásában Tóth Sándor. Nem szükséges különösebben boncolgatni, hogy egy olyan korban, amelynek évtizedei során a közoktatásból teljesen hiányzott a keresztény szempont, mekkora szükség volt az emberi szellem nagyjainak a hit szemével való vizsgálására. Ezt a munkát végezte rövid írásainak megalkotásával és közzétételével Lukács István.
Nagy kaliberű személyiségeket sorakoztat fel a könyv, akik népünk és az emberiség történetében és szellemi fejlődésében maradandót alkottak. Királyok, hadvezérek, költők, zeneszerzők, tudósok, szentek és humanizmustól fűtött társadalomszervezők élete csillan fel ezekben a rövid, nyelvileg igényesen megfogalmazott, nem egy esetben a művésziség magaslataira hágó írásokban. Szent István, Tomori Pál, Báthori Zsófia, Káldi György, Berzsenyi Dániel, Vörösmarty, Arany, Kosztolányi, Tóth Árpád, József Attila — íme néhány név a magyar művelődéstörténetből, amelyeket a második részben Vergilius, Petrarca, Giotto, Voltaire, Goethe, Thompson, Verne, Dunant, Claudel, Liszt és Greene követ - sokak között.
A kötet szerzői hátteréből mély humánum sugárzik az olvasó felé. Lukács István nem rideg életrajzokat vázol. Beleérzi magát “hősei" helyzetébe, annak minden ellentmondásosságával együtt vállalja őket, mondhatni együtt szenvedi velük tragikus pillanataikat és rácsodálkozik azokra a kincsekre, amelyeket vívódásaik közepette hoztak létre. Alakjai - mind nagy művészek, tudósok, vezetők - kivételes képességekkel és érzékenységgel megáldott emberek, akik ennélfogva az élet drámáit, az Isten és az ember drámáját, saját korlátaikat sokkal intenzívebben élik meg nálunk, átlagembereknél. A szerző belső küzdelmeikben ragadja meg őket: a tévedések, hibák, bűn és az istenkeresés, a kegyelem mezsgyéjén, ahol életünket többé vagy kevésbé tudatosan mindannyian leéljük. Ezzel közel hozza hozzánk a tankönyvek lapjairól szinte pantheon-hősökként megismert nagyságokat.
Amint az előbbiekből kiviláglik, termlészetfeletti látásmód vezeti és jellemzi a szerzőt az alkotáskor. Az ábrázolt nagyságok életének mélyrétegeit kutatja, szenvedéseikben felfedezve a kegyelem működését. Lisztről szólva elmeséli ifjúkori tévelygéseit, majd az esztergomi mise megalkotásának epizódjához érkezve a zeneszerzőt idézi és rövid megjegyzést fűz Liszt szavaihoz: “Nem tudom, hogy fog szólni, de azt mondhatom, hogy inkább elimádkoztam, mint megkomponáltam. Működik tehát a kegyelem." Petőfi antiklerikalizmusáról, egyházgyűlöletéről írva megvillantja a költő személyiségének túlsó oldalát is, azt a “metafizikai óceánmorajt", amely a világszellem és a természet imádatában, valamint a gondviselésbe vetett bizalomban szólal meg életművében. Lukács István szemléletében a vallásosság nem a kifejezett hitvallást jelenti. Mint mondottuk már, a személyek és művek mélyrétegeit vizsgálja. Ez azt jelenti, hogy számára a magatartás és a szemléletmód a fontos, amelyre egy-egy életmű ráépül. Aranyról írja, hogy sosem fitogtatta, hogy ő keresztény. Azonban az is tagadhatatlan, hogy az esztétikumot szigorúan az erkölcshöz kötötte. A tragikum lényege Arany szerint nem abban áll, hogy a bűnös tetteinek büntetéseként meghal-e vagy sem, hanem abban, hogy érez-e bűntudatot, vagyis átéli-e a bűn okozta nyomor gyötrelmeit. S ha csak az Ágnes asszonyra gondolunk, rögtön érthető Arany szemlélete, ám a mögötte álló felfogás, amely egy magasabb hatalomhoz viszonyítja az embert, már kevésbé nyilvánvaló. A szerző erre vezet rá: az eszmei háttérre, amely tételesen nem jut kifejezésre, s melynek Arany vallásos hite az alapköve. És az emberi élet ezen dimenzióinak vizsgálatában nemcsak a bűn és kegyelem teológiai szempontjainak ismerőjeként és érvényesítőjeként, hanem kiváló lélekelemzőként mutatkozik be.
A vallásosság és hit, de egyáltalán a világszemlélet (mint például Vergilius esetében) bölcsőjének a szülői házat és a gyerekkort tekinti. Ennek az írás-füzérnek szinte minden darabja fényt derít hőse sorsának gyerekkori gyökereire. Ezzel nemcsak a pedagógus szólal meg belőle, aki gyakran találkozhatott az otthoni hét év problémáival, hanem a család és hit összefüggését is hangsúlyozza.
Lukács István művelődéstörténeti szemlélődéseinek másik sarkpontja a katolicitás. A katolicizmust sokkal tágabban értelmezi, mint ahogyan mindennapi szóhasználatunkban azt megszoktuk. Alakjairól, akik nem egy esetben az egyházzal vagy annak tanításaival, a katolikus vallásosság gyakorlatával szakítottak, nem egyszer jelenti ki kertelés nélkül, hogy ennek ellenére igenis katolikusok maradtak. A hitetlenné vált Kosztolányiról írja: “A költő érzelmi életében katolikus maradt, értelme azonban ragaszkodott a hit nélküli világhoz." Ugyanezt próbálja igazolni Vörösmartyról. Arany hitéből hiányolja a katolikus Krisztus-képet, Dosztojevszkij mély vallásosságával nehezen kibékíthetőnek ítéli az orosz gigász katolikus-gyűlöletét. E szemlélet forrásai a fentebb leírtak fényében a szerző hit-fogalmában rejlenek: a vallásosság, így a katolicitás is a kegyelem erőterének hatásaiban mérhető igazán, a “vallástalan" ember vívódásai pedig inkább megértést követelnek a hívőtől, mint kárhoztató ítéletet, meghallgatást és esély-adást, nem eleve elutasítást.
A kötet darabjait hatalmas olvasottsággal bíró ember alkotta. Alakjainak önéletírásaiból, műveiből vett passzusokkal és a kortársak vélekedéseivel támasztja alá és illusztrálja gazdagon portréit, aminek, ha figyelembe vesszük az átfogott terület szélességét csakis elismeréssel adózhatunk.
Fiatal olvasóknak ajánlom a kötetet, főként középiskolásoknak, akik koruknál fogva különösen fogékonyak a mély emberség iránt és előttük álló életük építéséhez ideálokra van szükségük, azonban - akár lelkiolvasmányként is - haszonnal lapozhatja fel bármely más életkorú érdeklődő. Értékes, információkban és eszmei tartalomban egyaránt gazdag könyv, amellyel bárki magvas órákat szerezhet magának.