Vissza a tartalomjegyzékhez

X. évfolyam 1. szám. 1999. január

Glück Jenő

Lipovének

A lipovén felekezetről általában igen keveset ismer a nagyközönség. Forrásai időben és térben valóban igen távol állnak tőlünk és hullámai sem érték el közvetlenül Erdélyt.
Az 1054-es “nagy szkizma" a keleti szertartású egyházat Bizánc hatáskörébe sodorta. A 17. században megjelent változások gazdasági és politikai téren Alexij cárt arra késztették, hogy reformjait vallási léptékűvé is kitágítsa. E politika megvalósítója Nikon pátriárka volt, aki az 1654-55-re összehívott egyházi tanácskozáson előterjesztette javaslatait és amelyeknek elfogadását 1667-ben zsinat erősítette meg. A cár valójában abszolút hatalmának alapjait vetette meg egyházi téren is, amelyet végül Nagy Péter teljesített ki. A zsinat döntése a szervezeti kérdéseken túlmenően a vallásgyakorlás módjába is változásokat óhajtott bevezetni, amelyek a mélyen hagyományhű tömegekben visszatetszést keltettek. Elutasították a keresztvetés módjának megváltoztatását, mégpedig a jobb kéz két ujjának összefogása helyett három ujj egyesítését - a Szentháromság jelképeként. Kifogásolták a többszólamú liturgikus éneket és szükségtelennek nyilvánították a szentkönyvek nyelvezetében végzett javításokat stb.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy állami kényszerrel általában keresztülvitték e reformokat, az ellenzék azonban a végsőkre is hajlandó volt. Szociális indítékokkal összefonódva több lázadás robbant ki és ezeket keleti módszerekkel fojtották el. A vezetőkkel szembeni megtorlásul a tűzhalál sem volt ritka. Mivel nem sikerült az óhitű mozgalmat teljesen elnyomni, végül a hatóságok megelégedtek megbélyegző intézkedésekkel, mint például bizonyos öltözékek kötelező viseletének előírásával.
Magában a mozgalomban két irányzat alakult ki attól függően, hogy bevonták-e a klérust vagy nem.
Az üldözések miatt sokan Szibériába vándoroltak vagy Oroszország határain túlra menekültek. Dél-keleti irányban először Bukovinát érték el és megalapították Suceava közelében Lipoveni települést (1724), ahonnan a közhasználatban elterjedt nevüket is nyerték. Moldvában 1743-ban Manoleán, Fălticeni közelében megalapítottak két kisebb kolostort, szerzetesek és szerzetesnők számára, amelyek ma is fennállnak.
A 18. század második felében az akkor még török uralom alatt álló Dobrudzsában is elterjedtek. Öt falut alapítottak, központjuk Ilava Rusă, ahol szintén két kolostor jött létre.
II. Katalin cárnő (1762-1796) uralma idején megszűntek az üldözések, sőt a cárnő igyekezett visszacsalogatni a külföldre menekülteket, elsősorban azokat, akik papok szolgálatait igénybe veszik.
Jelentős változást hozott 1846-ban a bukovinai Fântâna-Albán létesült metropolia, amelynek élére megválasztottak egy Bosznia-Hercegovinában székét vesztett érseket. Püspöki hatalmánál fogva biztosítani tudta a megfelelő klérus felszentelését. Az óhitűek fokozatosan tovaterjedtek Európa, Amerika és Ausztrália egyes területeire, és a metropolia vezetésével világméretű szervezet jött létre.
Utóda, Kiril továbbvitte a szervezést, püspökségek létesítésével. Így ő alapított Brăilán, Tulceán és Ilava Rusán püspökségeket. Szintén Kiril metropolita szentelte fel 1853-ban Moszkva első óhitű érsekét.
Alapvető változást jelentett Bukovina északi részének Szovjet-Ukrajnához történt hozzácsatolása, ami arra kényszerítette a metropolitát, hogy Fântâna-Albáról Brăilára tegye át székhelyét, ahol ma is működik. Jelenleg az óhitű görög keletieknek két metropoliájuk van. Az orosz kereszténység ezeréves jubileuma alkalmával ugyanis a moszkvai főhatóságot metropolia rangjára emelték. Joghatósága Oroszországra terjedt ki. A brăilai hatáskörébe tartoznak a romániai és a világ más részein lévő hívők.
Ma Romániában mintegy 40 000-en élnek, jelentősebb számban - mintegy harminc településen -, amelyekből 22-ben többséget képeznek. Jelen vannak néhány városban is, főképp Brăilán, Suceaván, Botošani-ban, Rădăuři-ban, Galaři-on, Tulceán és Konstancán.