Az antiszemitizmus Lengyelországban
A lengyel papság zsidóellenessége nemzeti problémát tükröz
Mielőtt az 1998 október eleji helyi
tanácsban a lengyel polgárok szavaztak volna, egy kiváló
gdanski pap, Henryk Jankowski atya azt javasolta a Szent Brygida templom
egyházközségi tagjainak: kérdezzék ki
a jelölteket származásukról. “Nehogy zsidó
vagy orosz kerüljön a vezetőségbe." A pap, a Szolidaritás
egyesület volt káplánja, aki az ilyenszerű megjegyzéseiről
vált ismertté, egy szentmise kezdetén mondta el javaslatát,
hogy ezáltal kijátssza az esetleges püspöki kiközösítést.
Lengyelországban, bár távolról
sem ez a meghaározó, a zsidóellenes állásfoglalás
nem népszerűtlen a katolikus klérus és a politikusok
körében, és már egy évtizede tarkítják
vele az ország “imidzsét" a nyugati sajtóban.
Stanislaw Gadecki püspök szerint, aki
a lengyel egyház “Vallási Párbeszédért"
bizottságát vezeti, Jankowski atyát nem kellene annyira
komolyan venni. Szeptemberben azt állította róla:
“Hasonlít egy testhez, amely levált a fejről." Augusztus
végén Jankowski buzdította a katolikusokat, hogy védjék
Auschwitzban a keresztek felállítását (ezt
a kérdést sokan vitatták), hogy bizonyos legyen: “nem
válnak kisebbséggé saját hazájukban".
Hanna Swida-Ziemba, egy végzős
lengyel szociológus-hallgató ezt nyilatkozta egy intejúban:
“Elfogadhatjuk, hogy az ilyen magatartás csak a társadalom
kisebbségét érinti, viszont arra is figyelnünk
kell, hogy békeidőben bukkan fel, és széleskörű
közömbösségbe ütközik." “Az egyházi
vezetők nagyrésze, ha nincsenek is antiszemita megnyilvánulásaik,
az effajta incidensekre csak visszafogottan reagál. Olyan a lengyelországi
légkör, mintha a holocaust soha nem is létezett volna."
- mondja Swida-Ziemba.
A történészek a lengyel-zsidó
kapcsolatok kezdeteit a 10. századra vezetik vissza, amikor a zsidó
telepesek elérték Közép-Európát,
mivel itt vezettek át a kereskedelmi utak. Amikor 1264-ben a keresztes
hadjáratokat követő üldözésekkor a
nyugati országokba menekültek, Boleslav Pius király
saját önkormányzat alapítására
jogosította fel őket. A 19. században, Lengyelország
felosztásakor, a zsidók részt vettek a nemzeti felkelésekben.
Csupán a lengyel nacionalizmus feléledésével
ütötte fel a fejét a modern antiszemitizmus.
A főleg városi zsidók a
két világháború közötti (és
a 2. világháború alatti) Lengyel Köztársaság
35 milliós lakosságának egytizedét tették
ki. Az akkori lakosság 40 százaléka különböző
etnikai kisebbségekhez tartozott. Zsidók alkották
a szakképzett munkaerő jelentős hányadát
(orvosok, ügyvédek, tanárok), és a nemzeti kultúrában
és a politikában is szép számmal részt
vettek. A második világháborús német
megszállás idején mégis csupán százezren
élték túl a tömegmészárlást.
A háború után pedig a túlélő
zsidók nagyrésze elhagyta a kommunista Lengyelországot.
A mai Lengyelország zsidó közössége
mintegy 3000 tagot számlál. Bár a zsidó származású
lakosok számát 30 000-re becsülik, az ország
nem több mint 150 ortodox zsidónak otthona. Ennek ellenére
gyakoriak az antiszemita megnyilvánulások. 1998 nyarán
a Varsó melletti tömegkivégzés színhelyén
“vandálok" dúlták fel a zsidó sírokat,
Rzeszowban pedig ezekkel a szavakkal gyaláztak meg egy újonnan
leleplezett emlékművet: “Nem adjuk át a hatalmat a
zsidóknak." Wroclawban egy katolikus pap elvetette a helyi zsidók
kérését, amely egy háború előtti
birtokuk visszakövetelésére vonatkozott, arra buzdítva
az egyházközségi tagokat, hogy ne engedjék át
“idegen kezekbe".
Egyesek az antiszemitizmus fennmaradását
(egy ilyen kevés zsidót számláló országban)
a katolicizmusnak a nemzeti identitással való társítására
fogják, és a volt kommunista vezetőkre is, akik szították
a zsidóellenes érzelmeket.
A zsidó veszteségeket a holocaust
idejéből általában a lengyel háborús
veszteségek részeként tartják számon,
amely az összlakosság egyötödét és
a nemzet 40 százalékát tette ki. Erre még rátevődött,
hogy a lengyeleknek a háború után további szenvedéseket
okozott a kommunista hatalom durvasága. Emiatt idegenkedtek sokáig
a zsidók egyedülálló sorsának meg- és
elismerésétől. “A lengyelek többsége még
mindig nem emésztette meg a holocaust embertelen terrorját"
- mondja Swida-Ziemba. - “Nem is gondolnak bele, hogy az antiszemitizmus
legcsekélyebb jele is a holocaustra emlékezteti azokat a
zsidókat, akik megmenekültek, és akikben a soá
nyilván mély nyomot hagyott."
Egy szeptemberi felmérés során
arra a kérdésre, ki szenvedett legtöbbet a második
világháború idején, a megkérdezettek
fele a saját nemzetét nevezte meg, 28 százalék
a zsidókat és 11 százalék azt állította,
hogy a szenvedéseket nem kell méricskélni. “Túl
keveset és túl félénken beszélünk
a lengyel holocaustról, mintha attól tartanánk, hogy
az igazság kimondásával megbántunk valakit"
- mondta Lengyelország prímása, Jozef Glemp érsek
egy varsói szentmisén. “A béke útja nem a képmutatásban
áll, amely azt színleli, hogy megfeledkeztünk a múlt
sötét és elhallgatott tényeiről."
Akárhogy is - számos lengyel úgy
gondolja, a neheztelések, amelyek elősegítették
az auschwitzi keresztek felállítása körüli
viták fellobbanását, súlyosan károsítják
a nemzeti érdekeket. A háború előtti zsidó
kisebbség ugyan nincs többé, a világon élő
zsidók közel 80 százalékának van lengyelországi
rokona, ugyanakkor sokan beszélik a lengyel nyelvet és ismerik
a lengyel kultúrát.
Katolikus-zsidó versengés az auschwitzi vitában
A lengyelek és a zsidók között
van egy lényeges különbség. Mindkét nép
Auschwitzot tekinti ugyan identitása kulcsának, a zsidók
szemében azonban ez a történelem legnagyobb zsidó
temetője, míg a lengyelek egyáltalán nem társítják
Auschwitzot a zsidókhoz. A volt koncentrációs tábor
közvetlen környezete a sokat vitatott keresztek színhelye,
amelyeket egy nacionalista lengyel katolikus csoport állított
fel. Mivel mintegy százezer, javarészt lengyel katolikust
öltek meg Auschwitz I.-ben, a tábor-komplexumnak ezt a részét
sokan elsősorban a lengyel vértanúság helyének
tartják. Ezzel szemben a jóval nagyobb Birkenaut (vagy Auschwitz
II.-t), amely másfél kilométerrel észak-nyugatra
fekszik, 1941-ben zsidó kivégzési központként
építették a németek, és 1945 januárjában,
amikor a nácik kivonultak, felrobbantották. Habár
megöltek is nem-zsidó lengyeleket, cseheket, oroszokat és
cigányokat is, az Auschwitz II-beli áldozatok kilencven százaléka
zsidó volt. Legtöbbjüket marhavagonokban vitték
a birkenaui óriás gázkamrákba, amelyeket 1942
májusában kezdtek működtetni. Míg a lengyelek
különbséget tesznek a főleg lengyel Auschwitz I.
és az elsöprően zsidó Auschwitz II. között,
a zsidók hajlamosak az egész Auschwitzot az ő népük
szenvedésének szimbólumaként látni és
láttatni. Számukra Auschwitz maradt a holocaust, a soá
legismertebb jelképe. Ennek az egyik oka az lehet, hogy Auschwitz
I. ma is áll mint múzeum, a többi tábor pedig
elpusztult. Másrészt ide Európa minden részéből
hoztak zsidókat, mígy máshol leginkább lengyel
zsidók voltak. Eközben pedig a többi négy táborból
összesen 100 túlélőről tudnak, Auschwitz
börtönéből meg ezrek kerültek ki, akik mesélhetnek.
A vallásos szimbólumokat 1997 decemberében
a lengyel kormány kezdeményezésére diszkréten
elvitték Birkenauból. Később újabb hír
terjedt el egy hasonló intézkedésről Auschwitz
I.-ben, amely a “keresztek akció"-ra ösztönözte a
nacionalista protestálókat.
A zsidók számára Auschwitz
elátkozott hely, szimbólumok nélkül kell hagyni.
A keresztek jelenléte őket az egyház üldözéseire
emlékezteti, amely megszentségteleníti az ott elhunytak
emlékét, elszakítva imájukat az ortodox zsidókétól.
Ezzel ellentétben a lengyel katolikusok szemében a keresztek
az itt meghalt keresztények előtti tisztelgés, a bűnhődés
és bűnbánat jelei. Néhány katolikus fenntartja,
hogy a keresztek azon a kavicsdombon állnak Auschwitz I.-ben, ahol
1941. március 14-én és július 3-án a
németek 152 lengyelt öltek meg, köztük katolikus
papokat is.
“A zsidók lassan megértik, hogy
kereszt nélkül nincs kereszténység. Viszont amikor
jogainkat bizonygatjuk, a másokét is el kell ismernünk"
- mondta a lengyelországi katolikus hírügynökségnek
a gnieznoi érsek, Henryk Muszynszki, aki a papság köréből
legjártasabb a katolikus-zsidó kapcsolatok témájában.
“Tiszteletet várunk el kereszténységünkért,
amelyre a kereszt életbe vágóan ráíródott.
Nem feledhetjük azonban, hogy nem-keresztény zsidó testvéreink
valami teljesen máshoz kötik a keresztet. Ugyanúgy elvárják
a tiszteletet érzéseik iránt, ahogy mi." Az érsek
hozzáfűzte: “A párbeszéd áthidalási
forma, amely azt jelenti, hogy tökéletesen megérted
a másik embert, s hogy ez a másik ember is megérti
a te különbözőségedet és hovatartozásodat."
Egy szeptember 25-én végzett felmérés
szerint a lengyelek 48%-a egyetértett azzal a püspöki
felhívással, hogy az újabb keresztek elhelyezését
szüntessék meg. A kérdezettek kétharmada élénk
érdeklődéssel követte a legutóbbi vitát,
csupán 13%-uk véleménye egyezett meg a zsidók
kérésével az összes kereszt felszámolására
vonatkozóan. Ugyanazon statisztika szerint mindössze 5% nevezte
a tábort “zsidó tömegkivégzés" színterének
és 9% “a lengyelek mártíromságának".
48% sok nemzet “halálának" helyszíneként írta
le, további 38% pedig nem tartotta lényegesnek az áldozatok
nemzetiségét. A szeptemberi felmérésen a lengyelek
54%-a úgy gondolta, hogy a lengyel polgárok tisztelettel
viseltettek a zsidó érzékenység iránt,
még kevesebb mint negyedük vallotta, hogy ezt hasonló
tisztelettel viszonozták volna a zsidók.
Egyed-Zsigmond Enikő fordítása