Vissza a tartalomjegyzékhez

X. évfolyam 1. szám. 1999. január

Jonathan Luxmoore

Az antiszemitizmus Lengyelországban

A lengyel papság zsidóellenessége nemzeti problémát tükröz

Mielőtt az 1998 október eleji helyi tanácsban a lengyel polgárok szavaztak volna, egy kiváló gdanski pap, Henryk Jankowski atya azt javasolta a Szent Brygida templom egyházközségi tagjainak: kérdezzék ki a jelölteket származásukról. “Nehogy zsidó vagy orosz kerüljön a vezetőségbe." A pap, a Szolidaritás egyesület volt káplánja, aki az ilyenszerű megjegyzéseiről vált ismertté, egy szentmise kezdetén mondta el javaslatát, hogy ezáltal kijátssza az esetleges püspöki kiközösítést.
Lengyelországban, bár távolról sem ez a meghaározó, a zsidóellenes állásfoglalás nem népszerűtlen a katolikus klérus és a politikusok körében, és már egy évtizede tarkítják vele az ország “imidzsét" a nyugati sajtóban.
Stanislaw Gadecki püspök szerint, aki a lengyel egyház “Vallási Párbeszédért" bizottságát vezeti, Jankowski atyát nem kellene annyira komolyan venni. Szeptemberben azt állította róla: “Hasonlít egy testhez, amely levált a fejről." Augusztus végén Jankowski buzdította a katolikusokat, hogy védjék Auschwitzban a keresztek felállítását (ezt a kérdést sokan vitatták), hogy bizonyos legyen: “nem válnak kisebbséggé saját hazájukban".
Hanna Swida-Ziemba, egy végzős lengyel szociológus-hallgató ezt nyilatkozta egy intejúban: “Elfogadhatjuk, hogy az ilyen magatartás csak a társadalom kisebbségét érinti, viszont arra is figyelnünk kell, hogy békeidőben bukkan fel, és széleskörű közömbösségbe ütközik." “Az egyházi vezetők nagyrésze, ha nincsenek is antiszemita megnyilvánulásaik, az effajta incidensekre csak visszafogottan reagál. Olyan a lengyelországi légkör, mintha a holocaust soha nem is létezett volna." - mondja Swida-Ziemba.
A történészek a lengyel-zsidó kapcsolatok kezdeteit a 10. századra vezetik vissza, amikor a zsidó telepesek elérték Közép-Európát, mivel itt vezettek át a kereskedelmi utak. Amikor 1264-ben a keresztes hadjáratokat követő üldözésekkor a nyugati országokba menekültek, Boleslav Pius király saját önkormányzat alapítására jogosította fel őket. A 19. században, Lengyelország felosztásakor, a zsidók részt vettek a nemzeti felkelésekben. Csupán a lengyel nacionalizmus feléledésével ütötte fel a fejét a modern antiszemitizmus.
A főleg városi zsidók a két világháború közötti (és a 2. világháború alatti) Lengyel Köztársaság 35 milliós lakosságának egytizedét tették ki. Az akkori lakosság 40 százaléka különböző etnikai kisebbségekhez tartozott. Zsidók alkották a szakképzett munkaerő jelentős hányadát (orvosok, ügyvédek, tanárok), és a nemzeti kultúrában és a politikában is szép számmal részt vettek. A második világháborús német megszállás idején mégis csupán százezren élték túl a tömegmészárlást. A háború után pedig a túlélő zsidók nagyrésze elhagyta a kommunista Lengyelországot.
A mai Lengyelország zsidó közössége mintegy 3000 tagot számlál. Bár a zsidó származású lakosok számát 30 000-re becsülik, az ország nem több mint 150 ortodox zsidónak otthona. Ennek ellenére gyakoriak az antiszemita megnyilvánulások. 1998 nyarán a Varsó melletti tömegkivégzés színhelyén “vandálok" dúlták fel a zsidó sírokat, Rzeszowban pedig ezekkel a szavakkal gyaláztak meg egy újonnan leleplezett emlékművet: “Nem adjuk át a hatalmat a zsidóknak." Wroclawban egy katolikus pap elvetette a helyi zsidók kérését, amely egy háború előtti birtokuk visszakövetelésére vonatkozott, arra buzdítva az egyházközségi tagokat, hogy ne engedjék át “idegen kezekbe".
Egyesek az antiszemitizmus fennmaradását (egy ilyen kevés zsidót számláló országban) a katolicizmusnak a nemzeti identitással való társítására fogják, és a volt kommunista vezetőkre is, akik szították a zsidóellenes érzelmeket.
A zsidó veszteségeket a holocaust idejéből általában a lengyel háborús veszteségek részeként tartják számon, amely az összlakosság egyötödét és a nemzet 40 százalékát tette ki. Erre még rátevődött, hogy a lengyeleknek a háború után további szenvedéseket okozott a kommunista hatalom durvasága. Emiatt idegenkedtek sokáig a zsidók egyedülálló sorsának meg- és elismerésétől. “A lengyelek többsége még mindig nem emésztette meg a holocaust embertelen terrorját" - mondja Swida-Ziemba. - “Nem is gondolnak bele, hogy az antiszemitizmus legcsekélyebb jele is a holocaustra emlékezteti azokat a zsidókat, akik megmenekültek, és akikben a soá nyilván mély nyomot hagyott."
Egy szeptemberi felmérés során arra a kérdésre, ki szenvedett legtöbbet a második világháború idején, a megkérdezettek fele a saját nemzetét nevezte meg, 28 százalék a zsidókat és 11 százalék azt állította, hogy a szenvedéseket nem kell méricskélni. “Túl keveset és túl félénken beszélünk a lengyel holocaustról, mintha attól tartanánk, hogy az igazság kimondásával megbántunk valakit" - mondta Lengyelország prímása, Jozef Glemp érsek egy varsói szentmisén. “A béke útja nem a képmutatásban áll, amely azt színleli, hogy megfeledkeztünk a múlt sötét és elhallgatott tényeiről."
Akárhogy is - számos lengyel úgy gondolja, a neheztelések, amelyek elősegítették az auschwitzi keresztek felállítása körüli viták fellobbanását, súlyosan károsítják a nemzeti érdekeket. A háború előtti zsidó kisebbség ugyan nincs többé, a világon élő zsidók közel 80 százalékának van lengyelországi rokona, ugyanakkor sokan beszélik a lengyel nyelvet és ismerik a lengyel kultúrát.

Katolikus-zsidó versengés az auschwitzi vitában

A lengyelek és a zsidók között van egy lényeges különbség. Mindkét nép Auschwitzot tekinti ugyan identitása kulcsának, a zsidók szemében azonban ez a történelem legnagyobb zsidó temetője, míg a lengyelek egyáltalán nem társítják Auschwitzot a zsidókhoz. A volt koncentrációs tábor közvetlen környezete a sokat vitatott keresztek színhelye, amelyeket egy nacionalista lengyel katolikus csoport állított fel. Mivel mintegy százezer, javarészt lengyel katolikust öltek meg Auschwitz I.-ben, a tábor-komplexumnak ezt a részét sokan elsősorban a lengyel vértanúság helyének tartják. Ezzel szemben a jóval nagyobb Birkenaut (vagy Auschwitz II.-t), amely másfél kilométerrel észak-nyugatra fekszik, 1941-ben zsidó kivégzési központként építették a németek, és 1945 januárjában, amikor a nácik kivonultak, felrobbantották. Habár megöltek is nem-zsidó lengyeleket, cseheket, oroszokat és cigányokat is, az Auschwitz II-beli áldozatok kilencven százaléka zsidó volt. Legtöbbjüket marhavagonokban vitték a birkenaui óriás gázkamrákba, amelyeket 1942 májusában kezdtek működtetni. Míg a lengyelek különbséget tesznek a főleg lengyel Auschwitz I. és az elsöprően zsidó Auschwitz II. között, a zsidók hajlamosak az egész Auschwitzot az ő népük szenvedésének szimbólumaként látni és láttatni. Számukra Auschwitz maradt a holocaust, a soá legismertebb jelképe. Ennek az egyik oka az lehet, hogy Auschwitz I. ma is áll mint múzeum, a többi tábor pedig elpusztult. Másrészt ide Európa minden részéből hoztak zsidókat, mígy máshol leginkább lengyel zsidók voltak. Eközben pedig a többi négy táborból összesen 100 túlélőről tudnak, Auschwitz börtönéből meg ezrek kerültek ki, akik mesélhetnek.
A vallásos szimbólumokat 1997 decemberében a lengyel kormány kezdeményezésére diszkréten elvitték Birkenauból. Később újabb hír terjedt el egy hasonló intézkedésről Auschwitz I.-ben, amely a “keresztek akció"-ra ösztönözte a nacionalista protestálókat.
A zsidók számára Auschwitz elátkozott hely, szimbólumok nélkül kell hagyni. A keresztek jelenléte őket az egyház üldözéseire emlékezteti, amely megszentségteleníti az ott elhunytak emlékét, elszakítva imájukat az ortodox zsidókétól. Ezzel ellentétben a lengyel katolikusok szemében a keresztek az itt meghalt keresztények előtti tisztelgés, a bűnhődés és bűnbánat jelei. Néhány katolikus fenntartja, hogy a keresztek azon a kavicsdombon állnak Auschwitz I.-ben, ahol 1941. március 14-én és július 3-án a németek 152 lengyelt öltek meg, köztük katolikus papokat is.
“A zsidók lassan megértik, hogy kereszt nélkül nincs kereszténység. Viszont amikor jogainkat bizonygatjuk, a másokét is el kell ismernünk" - mondta a lengyelországi katolikus hírügynökségnek a gnieznoi érsek, Henryk Muszynszki, aki a papság köréből legjártasabb a katolikus-zsidó kapcsolatok témájában. “Tiszteletet várunk el kereszténységünkért, amelyre a kereszt életbe vágóan ráíródott. Nem feledhetjük azonban, hogy nem-keresztény zsidó testvéreink valami teljesen máshoz kötik a keresztet. Ugyanúgy elvárják a tiszteletet érzéseik iránt, ahogy mi." Az érsek hozzáfűzte: “A párbeszéd áthidalási forma, amely azt jelenti, hogy tökéletesen megérted a másik embert, s hogy ez a másik ember is megérti a te különbözőségedet és hovatartozásodat."
Egy szeptember 25-én végzett felmérés szerint a lengyelek 48%-a egyetértett azzal a püspöki felhívással, hogy az újabb keresztek elhelyezését szüntessék meg. A kérdezettek kétharmada élénk érdeklődéssel követte a legutóbbi vitát, csupán 13%-uk véleménye egyezett meg a zsidók kérésével az összes kereszt felszámolására vonatkozóan. Ugyanazon statisztika szerint mindössze 5% nevezte a tábort “zsidó tömegkivégzés" színterének és 9% “a lengyelek mártíromságának". 48% sok nemzet “halálának" helyszíneként írta le, további 38% pedig nem tartotta lényegesnek az áldozatok nemzetiségét. A szeptemberi felmérésen a lengyelek 54%-a úgy gondolta, hogy a lengyel polgárok tisztelettel viseltettek a zsidó érzékenység iránt, még kevesebb mint negyedük vallotta, hogy ezt hasonló tisztelettel viszonozták volna a zsidók.

Egyed-Zsigmond Enikő fordítása