Vissza a tartalomjegyzékhez

X. évfolyam 1. szám. 1999. január

Fejes Ildikó

Az állam mint nevelőszülő

Az 1989-et megelőző időszakban nem léteztek összesített és nyilvánosság elé tárt számadatok arra vonatkozóan, hány gyerek nevelkedik intézetben, de Románia "kiváltságos" helyzetét jellemezte az is, hogy az ilyen gyerekek száma sokkal nagyobb volt, mint a többi országokban. A "fénykorszakot" jellemző erkölcs- és szociálpolitika vívmányainak köszönhetően Romániában alig vagy talán nem is létezhettek intézeti nevelésre szorult gyerekek. Ennek következtében az ilyen gyerekekre vonatkozó adatok titkosaknak és zártaknak számítottak  - számadatokat a mai napig sem tudunk erre vonatkozóan. Jellemző erre a periódusra, hogy a román törvénykezés nem támogatta az örökbefogadást és az elhagyott gyerekek családoknál való elhelyezését.  Ennek ellenére a volt kommunista rezsim úgy gondolta, hogy azzal segíti a leginkább a problémás családokat, ha gyerekeiket állami felügyeletbe helyezi.
1989 után a helyzet némileg megváltozott. Főként nyugati "nyomásra" - vagyis inkább tájékoztató beavatkozásra - a közvélemény elé került az árvaházak, nevelőotthonok általános helyzete. A számadatok azonban még ma is ellentmondanak egymásnak, a reális adatokat tehát sajnos ma sem ismerjük.

Az intézetekben elhelyezett gyerekek száma (UNICEF) 1990-ben:
 
 
Ország 
Bulgária 
Cseh Köztársaság
Szlovákia
Magyarország
Lengyelország
Oroszország
Ukrajna
Románia
Az intézetekben elhelyezett gyerekek száma 1990-ben
12 117
16 400
4 372
17 492
31 684
113 425
26 100
90 688
az összlakosság  hány százaléka
0,14
0,16
0,08
0,17
0,08
0,08
0,05
0,39

 Az országos Statisztikai Hivatal adatai a következőek (az 1991-es és 1992-es évek adatainál zárójelben az UNICEF adatai szerepelnek):
 

                                      1991 1992 1993 1994 1995 1996
Összesen                       42 171(93 799)  39 246(80 441) 41 052 49 589 46 142 48 021
Szociális intézmények      34 149 31 121 32 936 41 962 38 333 40 672
 Bölcsődék                     8028 7878 8245 10950 8715 8950
 Gyermekott-honok         25 500 22 582 23 859 30 559 28 955 30 891
 Átnevelő iskolák             621 661 832 453 663 831
Fogyatékos gyerekekre specializálódott iskolák  8022 8125 8116 7627 7809 7349
 Kórház-otthonok a súlyosan  fogyatékos gyerekek számára 3617 4204 4349 3940 4586 4180
 Műhely otthonok             1073 1020 960 678 360 449
 Iskola-otthonok                 3332 2901 2807 3009 2863 2720

Gyerekbefogadó központok (menhelyek) Romániában:
 

                                 1992 1993 1994 1995 1996
Befogadó képesség 919 954 1106 1010 886
Befogadott gyerekek száma 6382 7011 8303 6167 748
Az itt töltött napok száma 14,8 22,2 19,1 17,9 17,4

A javítóintézetekben jelenleg mintegy 1300 kiskorú van (nagyrészt fiúk), ezeknek a gyerekeknek a száma 1992-höz képest a felére csökkent.
Romániában 1996-ban összesen 4446 AIDS-beteget tartottak nyilván, ebből 4005 gyerek. A fertőzött gyerekek jelentős része árvaházakból kerül ki.

Az UNICEF 1990-es adatai szerint Romániában megdöbbentően magas az intézetekben élő gyerekek száma. Összehasonlítva a többé-kevésbé hasonló szocialista politika és erkölcs szerint "nevelkedett" országokkal, azt vesszük észre, hogy Romániában 2-3-szor magasabb az intézeti gyerekek száma. Ugyanezeket az adatokat összehasonlítva az OSH által közzétett adatokkal, durva ellentmondásokba kerülünk, hiszen az OSH szerint a (két-háromszoros arány helyett) csak mintegy 50%-ot találunk. Hogy a két számadat közül melyiket szánták a hazai vagy külföldi közvélemény számára "kirakat"-adatoknak, azt sajnos nem tudom megmondani.
Az UNICEF 1993-as előrejelzése az volt, hogy az abortusz törvényesítését és a fogamzásgátló tabletták elterjedését követően jelentős mértékben csökkenni fog a bölcsődékbe kerülő 1-3 év közötti gyerekek száma. Annak ellenére, hogy a magzatelhajtást törvényileg valóban lehetővé tették és hogy ennek katasztrofális körülményei voltak, ez a csökkenés az OSH adatai szerint nem következett be, sőt annak ellenére, hogy a születések száma drasztikusan lecsökkent1 , a kórházakban, bölcsődékben hagyott gyerekek száma tovább növekedett. (1993-ig a környező országokban visszaesett az intézetekben elhelyezett gyerekek száma)
Úgy tűnik tehát, hogy az okok és magyarázatok keresésében tartózkodni kell a nyilvánvalónak tűnő következtetések levonásától és különleges szempontokat kell figyelembe venni.
A teljesség igénye nélkül megpróbáltam néhány lehetséges magyarázatot keresni arra, miért kerülnek intézetbe a gyerekek és miért olyan magas a számuk Romániában.

A '89 előtti helyzet

A természetes támaszok összeomlása különösen jellemző volt az 1944-89 közötti időszakra. A közismert gazdasági, politikai helyzet mellett az urbanizáció, a nagyfokú mobilitás, a hagyományokkal való szakítás mind hozzájárult ahhoz, hogy az egyén, a család vagy egy bizonyos csoport válságos élethelyzetekbe kerüljön. Korunk társadalmi felépítése és szokásai, termelési struktúrája sok szempontból veszélyeztetik a hagyományos családi egységet. A modernizáció, a városiasodás, iparosodás mind a család szerepének átalakulásához vezettek. Mindezek hatására a hagyományos közösségi normák meggyengültek, az egyéneket kevésbé tartja a régi családi, lakóhelyi, munkatársi "közösségi háló"2, válsághelyzetbe-kerülés esetén az egyén egyre inkább magára marad - illetve a társadalom által nyújtott kényszermegoldásokhoz folyamodik (például  1977-1992 között a falun élők száma évente átlag 14,4%-kal csökkent, mára gyakorlatilag Románia minden harmadik lakosa valamely nagyvárosban lakik).

A fogamzásgátlás és abortusz problémája

Ha objektív, társadalmi okokat keresünk, akkor egy pillanatig félre kell tennünk a fogamzásgátlás és abortusz valláserkölcsi megközelítését. A 89 előtti helyzet elemzésekor figyelembe kell vennünk azt is, hogy ebben az időszakban a világi törvénykezés is mindannyiunk által közismert módon elzárkózott az abortusz elől, az erőszakos szaporodáspolitika következményeképpen olyan szülők is kénytelenek voltak vállalni a gyerekük megszületését, akik maguk is fogyatékosok vagy mondjuk alkoholisták voltak, akik nyilvánvalóan nem tudtak és nem is akartak arra vállalkozni, hogy megszületett gyereküket föl is neveljék. Mindehhez hozzájárult a védekezéssel szembeni tilalom (még az erről való felvilágosítás is tilos volt, nem lehetett erről beszélni az egészségügyi nevelésben). Mindannyiunk előtt egyértelmű, hogy Isten számára mindegyik élet egyformán értékes, hogy a testi-lelki-szellemi fogyatékos embereknek is éppen olyan joguk van az élethez, mint bárki másnak. Az akkori társadalom azonban nem így gondolkodott. Megszületésüket kikényszerítette, utána pedig megvonták tőlük a normális emberi élethez való jogot.

Szociális körülmények, nehéz megélhetés

Mindannyian tudjuk, hogy ebben az időszakban milyen gazdasági, társadalmi körülmények uralkodtak Romániában, így ebben a megközelítésben csak egyetlen szempontra szeretnék kitérni.
3-4 gyerek után az anya jelentős anyagi juttatásban részesült, ezért például a cigány családok vagy a nagyon rossz szociális körülmények között élők a gyermekvállalási segélyből próbálták fenntartani magukat. Időközben ezek a labilis talajra épített családok felbomlottak vagy válságos helyzetbe kerültek, a gyerekek pedig állami intézetek lakói lettek.

Az örökbefogadást megnehezítő törvények és a nevelőszülői hálózat hiánya

A bonyolult törvénykezés miatt nagyon kevés család vállalkozott arra, hogy végigjárja az örökbefogadással járó bürokratikus útvesztőket. A többi országokban meghonosodott és '89 után nálunk is elfogadott nevelőszülői rendszer Romániában nem működött, így az elhagyott gyerekeknek csupán két lehetőségük maradt: vagy volt olyan szerencséjük, hogy megfeleltek az örökbefogadási törvény minden feltételének és valaki tényleg örökbe akarta őket fogadni, vagy nevelőotthonokban maradtak. A nevelőszülő ezzel szemben befogadhatja, nevelheti a gyereket anélkül, hogy az örökbefogadás valóban megtörtént volna, vagy ennek kivitelezhetetlensége miatt a gyermeknek intézeti otthonban kelljen élnie.

A fogyatékos gyermekek helyzete

Romániában állampolitikai megfontolásokból eltitkolták azt, hogy egyáltalában léteznek fogyatékos gyerekek. A szocializmus vívmányai kiterjedtek még arra is, hogy Romániában nem születhettek, nem létezhettek fogyatékos gyerekek. A szülőket mindenféle módszerekkel próbálták meggyőzni arról, hogy fogyatékos gyerekeik nemcsak rájuk nézve jelentenek szégyent, hanem a társadalomra is, és rábeszélték őket arra, hogy gyerekeiket adják intézetbe. Meggyőzték őket arról, hogy ezek az intézetek sokkal jobb körülményeket biztosítanak fogyatékos gyerekeik számára, mint amit ők tudnak nekik nyújtani - és a legtöbb szülő ezt el is hitte. A valóságban ezek "eldugott" intézmények voltak, teljesen szakképzetlen személyzettel, minimális anyagi feltételekkel, a szerepük nem a rehabilitáláson alapult, hanem az elsüllyesztésen (a 89-es változások után a nyugati segélyalapítványok képviselői olyan intézeteket is találtak, ahol a fogyatékos gyerekek hármasával a vaságyakhoz voltak láncolva, senki nem foglalkozott velük a napi minimális ételadag kiosztásán kívül.)

A '89 utáni helyzet

A  szociálpolitika hiányosságai, a szociálpolitika összeomlása és  elpiacosodása

Az 1989-et követő társadalmi, gazdasági, politikai átalakulással szemben a szociálpolitika nagyrészt tehetetlennek bizonyult. Az egyre nagyobb fokú elszegényedés, a robbanásszerűen megnövekedett munkanélküliség, a népesség elöregedése felkészületlen, éretlen szociálpolitikai valósággal találkozott.
C. Zamfir szerint3: országunkban nem létezik egy átfogó szemléletre épített szociálpolitika:
- nem létezik átfogó országos szervezet, amely kidolgozná a szociálpolitika stratégiai irányvonalait, amely megfogalmazná a lehetséges alternatívákat és publikálná a reformok kivitelezési módját,
- az állam visszahúzódik társadalomvédelmi funkcióiból,
- megfigyelhető a külföldön alkalmazott programok túlzott másolása országunkban, a helyi szakemberek bevonásának hiánya a reformok kidolgozásába, melynek számtalan káros következménye van; mivel nem veszi figyelembe az ország sajátos feltételeit, nem szűrődnek ki bizonyos ideológiák a programokból és a helyi kompetencia kifejlődését is fékezik.
Ugyanakkor vészesen felerősödnek az olyan szociális folyamatok, mint a tömegesedő szegénység, a jövedelem reális értékének csökkenése, a társadalmi egyenlőtlenségek robbanásszerű kialakulása, növekvő bizonytalanság a munkaalkalmakat illetően, a munkanélküliség növekedése, az elerkölcstelenedés a szociálpolitikai életben való hatékony részvétel hiánya miatt, az intézményekkel és politikai személyiségekkel szembeni bizalmatlanság, a politikai vezetés megfelelő átláthatóságának hiánya, az erős korrupció, a bűnözés, az erőszak, a visszaélések, az etnikai konfliktusok hangsúlyozódása, illetve bizonyos új jelenségek is megjelennek: az utcagyerek- és hajléktalan-probléma stb.

A hiányos szociálpolitika és a gazdasági helyzet következménye: általános elszegényesedési folyamat

Az 1989-es változások után általános elszegényesedési folyamat vette kezdetét. Az okok többrétűek (és mindannyiunk által jól ismertek): a gazdasági élet általános lerombolódása mellett számos család életében hozott destruktív folyamatot a szocializmus által felfuttatott ipari ágazatok (bányaipar, gépgyártóipar) szétesése, a privatizáció és szerkezeti átalakulás késlekedése, az egyre növekvő munkanélküliség stb. Az elszegényesedési folyamatot legszembetűnőbben a családok bevételeiben bekövetkezett változások jelzik: a jövedelemcsökkenés, a családok anyagi helyzetének folyamatos romlása, a jövedelmek reálértékének zuhanása. Az Országos Statisztikai Hivatal adatai szerint az átlag-minimálbér vásárlóereje 1997 februárjában 41,8 %-kal volt kisebb, mint 1990 októberében volt. A fogyasztói árak egy év alatt (1996 február-1997 február) 105,4%-kal nőttek, ugyanakkor a nominálbérek csak 83%-kal. Az áremelkedések leginkább az élet azon területeit érintik - lakás, fűtés, élelmiszer, ruházkodás -, amelyek idáig a leginkább támogatottak voltak; e támogatások megvonása miatt az eddigi "szegényekből" létminimum alatt tengődő emberek váltak.4
Az Életszínvonalkutató Intézet felméréséből kitűnik, hogy a három és a háromnál több gyerekes családok közel 90%-a a létminimum alatt él. Az állam, amint az adatok is jelzik, kivonja magát családtámogató szerepe alól.
A cigány családok helyzete még a fent leírtaknál is súlyosabb, mivel nekik még meg kell küzdeniük a hovatartozásukból származó hátrányokkal is, amelyek egyrészt a szokásaikból eredeztethetőek (sok gyermek vállalása, fiatal korban való "összeházasodás", az oktatási intézményektől való távolmaradásuk stb.), másrészt más nemzetiségek előítéletéből. Ezek megnehezítik érvényesülésüket, a társadalomba való jobb beilleszkedésüket.
Kézenfekvőnek tűnik, hogy a társadalom, a különböző szervezetek vagy az egyházak anyagi támogatással segítsék ezeket a rászoruló családokat. A korlátozott anyagi lehetőségek mellett viszont adódik egy olyan probléma is, amelyet nem lehet teljesen figyelmen kívül hagyni a segélyezés folyamán. Hogyan és milyen juttatásokkal segítsék a rászorulókat?
A természetbeni juttatások mellett szól az az érv, hogy ha élelmet, ruhát, stb. kapnak a rászorulók, akkor biztosan nem fognak éhezni vagy nem fogják a pénzt kevésbé létfontosságú vagy éppen káros árucikkekre (például italra)  költeni. Nagy hátránya a segélyezés e módjának, hogy a rászoruló szabadságát nagyon korlátozza. Még az a lehetősége sincs meg, hogy ő maga döntse el, mire van leginkább szüksége.
A pénzbeli juttatások esetén felvetődő fő problémák: 1) hol szabjuk meg a határt, mennyi az az összeg, amely elfogadható életszínvonalat biztosít, 2) hogyan hat a segélyezés a segélyezettekre, 3) hogyan hat a segélyezés a közösségre (a közösséghez tartozó egyén ugyanis úgy érezheti, hogy az ő munkájából él számtalan felelőtlen, a sorsát irányítani képtelen ember). Az első kérdés mindig foglalkoztatta a világ szociálpolitikusait és országonként eltérő módon határozzák meg, hol az a mérték, amelyet mindenképpen el kell érni ahhoz, hogy a rászorulóknak emberhez méltó életet biztosítson, ugyanakkor korlátok köré szorítsa a támogató rendszer olyan káros következményeit, mint a munkára való motiváció csökkenése (ellenösztönzés: ha ugyanannyit kap, mintha dolgozna, ráadásul sok szabadideje is van, úgy vélekedhet, számára a segély kérvényezése vagy megtartása "kifizetődőbb" és meg sem próbál munkát keresni), a megtakarítástól való elbátortalanítás (szegénységi csapda: a segélyben részesülőnek érdeke, hogy "jogosultságát" megőrizze, emiatt nem is tesz kísérletet a jövedelme növelésére. Ez gátolja a szegénységből való kiemelkedést.)

A "cigány-probléma"

Az 1992-es népszámlálás adatai szerint az ország lakosságának 1,8%-a a cigány nemzetiséghez tartozónak vallotta magát (az ország második legnagyobb nemzeti kisebbsége). Ha ehhez még hozzászámítjuk azoknak a számát, akik más nemzetiségűnek (románnak, magyarnak stb.) vallották magukat, nyugodtan kijelenthetjük, hogy az ország jelentős hányada tartozik ehhez a kategóriához.
E. Zamfir és C. Zamfir 1993-ban megjelent, cigányokkal foglalkozó könyvéből6 kiderül, hogy míg az összlakosság 16%-a él a létminimum alatt, addig a roma népesség 62,9%-a. Az okok között az alacsony képzettségi szintjük (a férfiak 58%-a, a nők 86,8%-a szakképzetlen), a gyerekek magas száma (a roma nők 44,8%-nak több mint három, de akár tíz gyereke is van) szerepel. Ezeknek az okoknak a hátterében a szociális támogatás hiányosságai húzódnak meg. Nemcsak az anyagi támogatás hiányaira gondolok itt, hanem a felvilágosításéra is.
Mivel a cigány nők nagyon fiatalon szülik első gyermeküket (jelentős hányaduk már 16 éves korában), a gyermeknevelés minősége, de még a gondozásé is igencsak kérdéses.
A családok nagy részénél a lakáskörülmények rendkívül rosszak.
Mindezek kihatnak a gyermekek egészségi állapotára is. A tanulmányozott 16 éven aluli gyerekek közül 11,2% értelmi fogyatékos, 5,8% testi fogyatékos, 4,7% krónikus betegségben szenved, ugyanakkor a gyermekhalandóság a cigány népességen belül igen magas.
A szociálpolitikának  szükségszerűen foglalkoznia kell a cigányokkal is, hiszen az egyre hangsúlyozottabb elszegényedési folyamat a cigány népesség nagy részét érinti, sőt ez a folyamat sokkal erősebb és jellemzőbb a cigányok körében, mint a népesség többi részénél. Másfelől a bűnözés egyre nagyobb mértékben terjed a cigányok körében, ráadásul a többségi és cigány csoportok között az elmúlt években súlyos konfliktusok jelentek meg.

A cigány gyerekek jelentős része árvaházakban nevelkedik, az elhagyott gyerekeknek pedig 50-80 %-a cigány (talán ezzel is magyarázható, hogy Romániában a többi országokhoz képest kevés az örökbefogadott gyermek: nagyon kevés család vállalkozik arra, hogy cigány gyermekeket neveljen fel).

A családtervezés hiánya

A Gaudium et Spes kezdetű zsinati konstitúció szerint a szülők helyes megítélésétől függ annak eldöntése, hány gyermeket kívánnak nemzeni és világra hozni. Fontosnak tartja a családtervezést, természetesen a születésszabályozásban csak olyan módszereket engedélyez, amelyek "megbízhatóak és összhangban állnak az erkölcsi renddel". Ezen főként a természetes családtervezésben leginkább propagált Ogino-Knauss-féle módszert érti.
Az állami szociálpolitika viszont a bajok orvoslásának elsődleges módját abban látja, hogy széles körű, szervezett felvilágosítást kell adni a családtervezés mindennemű - természetes és nem természetes - módjairól, hogy ezáltal megakadályozzák a nem kívánt gyermekek megszületését. (A tanulmány előkészítésekor olyan szociális munkással is beszélgettem, aki  munkája során nagyon sok elhagyott gyermekkel kerül kapcsolatba, és akit mélyen megérintett e gyermekek sorsa; szerinte az volna a legcélravezetőbb módszer, ha a létminimum alatt tengődő sokgyerekes és sokszor írástudatlan anyáknak napi 500 lejt fizetnének azért, hogy bevegyék a fogamzásgátló tablettát.) Az állam erkölcsi megítélése szempontjából lényegtelen, hogy természetes vagy nem természetes úton védekezik valaki a megfoganás ellen, az ő törekvése arra irányul, hogy megelőzze a terhességmegszakítást, illetve hogy csökkentse azoknak a nem-kívánt gyermekeknek a számát, akik később a hiányos vagy állami nevelés áldozatai lesznek.

Kutatásaik szerint az egy-két gyerekes nők többsége nem óhajt több gyereket, ennek ellenére nem használ semmilyen fogamzásgátló módszert, sok esetben nem is tud ezek hozzáférhetőségéről. Ezek a nők többségükben azokhoz a társadalmi rétegekhez tartoznak, amelyeknek igen alacsony a képzettségi fokuk.
Szerintük ki kell alakítani egy átfogó családtervező hálózatot, mert a jelenleg létező igencsak szűk réteget szolgál ki (például igen kevesen tudják, hogy azok a nők, akiknek négy vagy több gyermekük van, ingyenes fogamzásgátló tablettára jogosultak).
Tapasztalataik szerint az alacsonyan képzett, anyagi problémákkal küszködő szülők információ hiányában kénytelenek vállalni a nem-kívánt gyermeket vagy az abortuszhoz folyamodni. A "véletlen következményeként" született gyermeket teherként fogadja a szülő, mivel kiadásai hirtelen növekedésének okozóját láthatja benne. Mivel nem tud a családtervező központok létéről (ami leginkább jellemző a falun élőkre) - vagy ha éppen tud is ezekről -, sok esetben csak azért nem keresi fel kérésével, mert bizonyos fajta félelmet érez mindennel szemben, ami a hivatalos vagy az orvosi eljárással kapcsolatos, inkább vállalja megfoganás (szó szerint teherbe esés) kockázatát.
Hiányzik a kapcsolat a szülészet-nőgyógyászat és a családtervező központ között. Amikor az orvos vagy nővér kapcsolatba kerül a sokadik gyermekét szülő vagy terhesség megszakításra jelentkező, sokszor alultáplált (cigány származású vagy más társadalmi hátrány jelét mutató) nővel, akkor információkkal kellene szolgálnia a családtervezők létéről és azok szolgáltatásairól.
Ugyanakkor azonban mindenféle családtervezési szolgálat hangsúlyozza: a nem kívánt terhesség ellen kell védekezni, és tiszteletben kell tartani azoknak a nőknek/házastársaknak a véleményét, akik úgy gondolják: annyi gyereket fognak vállalni, amennyi születik - mindenféle óvintézkedés nélkül.

Számunkra is érdekes és tanulságos lehet annak a felmérésnek az eredménye, amelyet Márton Klára szociális munkás végzett Csíkszeredában. A felmérést a terhesség-megszakításra jelentkező nők körében végezte. A kérdőívvel végzett felmérés során a kiválasztott minta az 1995. július 1-e és augusztus 10-e között a csíkszeredai megyei kórházban abortuszra jelentkező nők összessége (245 nő) volt.
A felmérés eredményei közül a felvilágosítás hiánya a legszembetűnőbb. A terhesség megszakítását kérő nők 21,3%-a azt válaszolta, hogy semmilyen fogamzásgátló eljárást nem ismer, annak ellenére, hogy éppen ezek a nők voltak azok, akik nem először jelentkeztek magzatelhajtásra. További megdöbbentő adat, hogy 65,1% a megkérdezett nők közül az abortusznak egyetlen káros hatását sem ismeri. Az informáltság hiánya azokból a válaszokból is kitűnik, amelyek azt próbálják indokolni, miért nem élnek a fogamzásgátlás lehetőségeivel:

17,2%  nem tudja, hogyan lehet beszerezni
7,6%  a partner nem egyezik bele, hogy fogamzásgátlót használjon
8,4% nem javasolta az orvos
0,8% az ára miatt
5,2% nem lehet kapni
19,2% mellékhatásai miatt
0,8% vallási okok miatt (!)
10,6% nem tudja
3,2% fél
1,6% hanyagság miatt
5,2% nem gondolta, hogy bajba kerül

A terhesség-megszakításra való jelentkezés indoklásának függvényében a vizsgálat alanyai a következőképpen oszlanak meg:

8,4% egészségi okokból
39,3% megvan a kívánt gyermekszám
22,9% anyagi okokból
5,3% nem megfelelő a lakás
3,4% a gyermek születése akadályozná érvényesülésében
2,5% a partner nem akarja a gyermeket
8,7% nincs férje

Márton Klára szerint az abortuszra jelentkező nőnek nem elég, ha az abortusz káros voltáról és a gyerek nyújtotta örömökről beszélünk. Ha nincsenek meg a felneveléséhez szükséges anyagi és lelki feltételek, a fogamzás megelőzésére, a felvilágosító munkára kell helyezni a hangsúlyt.

A törvény adta lehetőségek

1989 után több esetben is módosították az örökbefogadási törvényt. Ennek ellenére továbbra is körülményes és sokszor ellentmondásos törvényi redszer közepette kell elboldogulniuk azoknak, akik gyermeket szeretnének örökbe fogadni. Pozítiv változásként értékelhetjük viszont a már említett gyermeknevelési lehetőség meghonosítását. Az örökbefogadási törvényt részben segíti az a törvény, amely a gyermek-elhagyottságról nyilatkozik ("Legea abandonului"). Eszerint ha egy gyermek intézetbe kerül és hat hónapig nem látogatják, akkor a gyermeket elhagyottnak tekintik. Erről természetesen értesítik a szülőket is, ennek pedig egyenes következménye legtöbbször csak annyi, hogy a szülő az ötödik hónap utolsó napján megjelenik a gyermekotthonban, hogy aztán újabb fél évig arrafelé se menjen.
1989 után az örökbefogadási mutatók és a gyermekek családokban való elhelyezése pozitív változásokról tanúskodik.
Nézzünk néhány adatot a gyermekek családokban való elhelyezéséről:

A családokban elhelyezett gyermekek száma

                                                                                      1992 1993 1994 1995 1996
Azon gyerekek száma, akik családoknál vannak elhelyezve 7549 8297 8342 10516 10999
Azon gyerekek száma akik után az állam eltartási díjat fizet 3985 3939 3979 5516 5386

Egy nevelt gyerek esetében az állam 1998 januárjában 300 000 lejjel támogatta a nevelőszülőket.

Nem sikerült adatokat találnom arra vonatkozóan, hány romániai gyereket fogadtak örökbe külföldön élő családok.
Nem léteznek adatok arra vonatkozóan, hány gyereket használtak fel a szervátültetésre és gyermekprostitúcióra szakosodott bűnszervezetek. A jelenség viszont sajnos létezik.

Hogyan nevel az állam?
Azt hiszem, mindannyiunk számára ismert a család szerepének fontossága a gyermeknevelés szempontjából. Röviden mégis megpróbálom fölvázolni, mi történik azzal a gyermekkel, akit a szerető család helyett az állami intézmények "nevelnek".
A "szerencsésen született" gyermek születése után mindjárt két szerető szülő hajlékában találja magát, ezzel szemben a nem kívánt gyermekek hirtelen egyedüllétet élnek meg. A következmény: kezdetben szűnni nem akaró sírás, majd a kor előrehaladtával a hintázás, az ujjszopás, a kommunikációs képtelenség, kóros maszturbáció, viselkedési zavarok.  12-14 éves korban, amikor minden gyermek személyiségi válságon megy át, ezeknek a gyermekeknek a deviáns viselkedésmódja tovább erősödik. Talán ilyenkor a leg erősebb a szeretet iránti szomjúság, hiszen ekkorra már tudatosan tapasztalja meg az egyedüllétét. Életük tele van kontrasztokkal: ha valaki szeretően figyel rájuk, akkor kihívóan vidámak, ellenkező esetben szomorúak, ingerlékenyek. Életre ható, mély sebeket okoz a személyükre irányuló szeretet hiánya.
Nagyon gyakori, hogy az intézeti fiatalok életét 16-17 éves korukra már a lopás, a csavargás, az alkoholizmus, a prostitúció jellemzi.
A család az egyén és a társadalom közti közvetítő kiscsoport, a szocializáció elsődleges kivitelezője. A szocializáció a társadalomba való beilleszkedés folyamata, amelynek során az egyén megtanulja megismerni önmagát és környezetét, elsajátítja az együttélés szabályait, a lehetséges és elvárt viselkedésmódokat. Mások viselkedésének látott, tapasztalt élményei, a szülők által nyújtott viselkedési minták, a saját magatartásunkról nyert visszajelzések módosító hatásai és a tudatos nevelés útján közvetített törekvések egyaránt belejátszanak ebbe a fejlődésbe. Az embergyerek ugyanis szülői és társas környezet hiányában legfeljebb anatómiájában felel meg embernek.
Ezzel szemben az intézetekben nevelkedett gyermek számára nem vagy alig létezik az öntudata: ki vagyok én? Ugyanolyan ruhákban jár, mint a többiek, de ő csak egy többi gyerek között, semmije sincs, ami a tulajdonát képezné, csak a saját teste. Nincs választási, döntési  lehetősége. Szakiskolákba küldik, olyan mesterséget tanulni, amihez esetenként semmi érzéke sincs, senki nem kérdi meg, mit is szeretne csinálni, mire érez magában képességet.
Amikorra kikerül a közösség törvényei alól, már nem boldogul egyedül. Nincsenek egyéni elképzelései, ötletei, jövőképe, személyisége. Egy  hamis "védelmi rendszerben" nőtt fel, ahol  mindent készen kapott: az élelmet, a ruhát, a felszereléseket, az útmutatást és a döntéseket. Tizennyolc éves korában már nem lesz képes egyedül boldogulni, továbbra is a környezettől, a társadalomtól várja a kész megoldásokat. Pedig ettől a pillanattól kezdve - mint bármelyik más ember - a saját lábán kellene megállnia a világban. Meg kellene tanítani őket élni. Hogy merjenek a jövőjükre gondolni, hogy tervezzenek, célokat tűzzenek ki...
18 éves korukra legtöbbször nem illeszthetőek be normálisan a társadalom életébe, hiszen nem tudnak vagy nem akarnak dolgozni. Képesek lesznek valaha is szeretni, ajándékozni, következetesen és becsületesen dolgozni?

Hol a megoldás?

Romániában nem ismeretes az individuális nevelés a gyermekotthonokban, minden gyermek egyazon közösség arctalan tagja és ezért rá is csak a közösségre kiszabott, kollektív nevelési szabályok érvényesek. (Amerikai kutatások szerint még a legrosszabb családi körülmények között nevelkedő gyermek is több eséllyel indul az életben, mint az intézetekben nevelkedettek.)

Az intézetben "nevelődő" gyermekek problémájának megoldása leginkább azon múlik, milyen mértékben sikerül áthelyezni a hangsúlyt az intézeteket jellemző sajátosságokról a családi köznyezetet jellemző sajátosságokra. Ebből fakadóan számos lehetőség mutatkozik az életforma- és könyzezetváltásra. Ekként hasznos volna megkeresni az árvaházi gyerekek rokonait. Múlhatatlanul fontos volna információs hálót (adatbázist) létrehozni azokról a családokról, amelyek örökbe fogadnának gyerekeket vagy legalább hétvégeken és vakációkban családi légkört biztosítanának a számukra.
Meg kellene keresni és anyagilag támogatni is kellene azokat a házaspárokat, amelyek fel szeretnék nevelni gyermekeiket, de a nagyfokú szegénység miatt a gyermekek előbb-utóbb intézetekbe kerülnének
Fokozatosan meg kellene szüntetni azokat az intézeteket, amelyek nagy létszámban fogadnak be gyermekeket, és max. 5-6 gyerek befogadására és nevelésére alkalmas családszimulációs otthonokat kell létrehozni, ahol megfelelő modellel szembesülhetnek a gyerekek: hogyan kell önellátónak lenniük, hogyan kell/lehet bánniuk a pénzzel stb...
Külön figyelmet kell szentelni a megfelelő szakemberek kiképzésére (szükségesnek látnám például a kolozsvári Babeš-Bolyai Tudományegyetem teológia fakultásán a teológia-szociális munkás, vagy teológia-pszichológia szakpárosítások bevezetését).
Olyan áldozatkész emberek munkáját is igénybe kellene venni, akik vállalják, hogy legalább időszakosan - hétvégekre vagy vakáció idejére - befogadnak árvaházi gyerekeket; ezáltal legalább minimális szinten "életközelségbe" lehet hozni ezeket a gyermekeket.
A romániai szociálpolitika talán egyik legnagyobb hiányossága, hogy nem létezik ifjúságvédelmi törvény; 18 éves koruk után ezek az árvák az utcára kerülnek, olyan körülmények közé, ahol családi támogatással is nehéz egzisztenciát biztosítani. Segítség nélkül ezek a fiatalok szinte törvényszerűen csavargókká, hajléktalanokká, prostituáltakká, bűnözőkké válnak. Az egyháznak különlegesen nagy feladata lenne, hogy ezeket a fiatalokat minél nagyobb számban felkarolja és támogassa, például a Csibész Alapítvány vagy a szatmári Caritas munkájához hasonlóan.
Emellett azonban meg kell találni és valamilyen módon segíteni is kellene azokat a gyermekeket, akik a saját családjukban is veszélyeztetettek (ezt segíti Romániában - legalábbis elméletben - a nemrég megszületett gyerekvédelmi törvény).
Az okok és magyarázatok keresésében sem az 1989 előtti, sem az azt követő időszak elemzésekor nem beszéltem talán a legfontosabb szempontról: az emberek, a szülők erkölcsi, lelkiismereti hozzáállásáról. Az igazi ok az emberek lelkében, tudatában rejtőzik: az élet tiszteletének hiányosságai, az erkölcsi normák degradálódása, a család iránti elkötelezettség lerombolódása. A legfontosabb lenne a köztudat figyelmét a gyerekek iránti tiszteletre és szeretetre, a családok fontosságára, a saját és mások életét irányító döntések felelősségére irányítani. A mai társadalom nem eléggé érett, hogy a gyerekek elhagyásának megszüntetésére irányuló munkáját erre az útra (is) terelje. Ebben látnám az egyház különlegesen fontos feladatát. A feladat nagy, hiszen a ma gyermekei és köztük a ma elhagyott gyermekek: a holnap felnőttei.

Irodalom
Anuarul Statistic al României 1997
Comisia Naţională pentru Statistică, Romanian 89-93 Dynamics of Werfare and Social Protection. UNICEF - Editura Expert 1994.
Raportul Dezvoltării Umane în România. Bucurešti 1995.
Integrarea în comunitate a copiilor cu cerinţe educative speciale. Ministerul învăřământului - UNICEF 1996.
Convenřia O.N.U privind drepturile copilului instituřionalizat. Bucurešti-Constanřa 1997.
Educařia copiilor cu un comportament dificil. Bucurešti 1995.