Vissza a tartalomjegyzékhez

X. évfolyam 1. szám. 1999. január

Szöllőssy Ágnes

A nő szerepe az egyházban


Claire Wallace szociológust 1992-ben kinevezték a CEU prágai szociológia tanszékének vezetőjévé. Több angol egyetemen éveken át zsúfolásig telt előadótermekben tartotta Womens studies című kurzusait, Prágában azonban csalódottan kellett tapasztalnia, hogy tárgya iránt a közép-kelet-európai diákok semmiféle érdeklődést nem mutatnak, sőt - szinte nyíltan ellenséges a fogadtatás. Miközben revideálnia kellett elgondolásait a feminizmus elméletének poszt-kommunista alkalmazását illetően (ehhez hasonlóan elképzelhető még egyéb átmenet-elméletek adaptációjának “mássága" is, hiszen a közép-kelet-európai országokban nem a kapitalizmus épül - ahogyan sokan hiszik -, hanem a feudális viszonyok kapitalista kihasználása folyik), annak kutatásába kezdett, miért nincs létjogosultsága a feminizmusnak Kelet-Európában.

“A sokaság vallása közönséges és fonák, s míg a világ világ, fanatizmus és babona fog árnyékot vetni rá" - mondta egy alkalommal Newmann bíboros.
A tömegek nyomásának behódoló elit képlete, a 19. századi történettudomány úgynevezett kétszintes modellje alkalmasnak látszik az egyház struktúrájának, s benne a nő szerepének vizsgálatára.
Az a tény, hogy amíg a különösen is összetett keresztény hitrendszer csak igen kevesek számára érthető (elég csak a katolikus egyház katekizmusát, esetleg a Denzingert kézbe venni, vagy a Hitvallást magunkban végiggondolni), a vallásgyakorlat szintjén az osztály- és műveltségbeli különbségek - egészen a legutóbbi időkig - nem játszottak döntő szerepet.
A nők számára pedig a kereszténység kifejezetten a szabadulás jó hírét jelentette. Korábban a nőről a teremtés rendjének hierarchiája szerint kizárólag a természeti törvények, a természet rendje és szabályai szerint gondolkodtak, azaz a nők életének egyedül a nemi meghatározottságból következő funkció, az anyaság adott értelmet (Sára, Hanna, Erzsébet). Már a  korai egyház arra törekedett, hogy antropomorfizálja a naturát és a kozmoszt. A munka és pihenés ritmusát a Nap, a Hold és a bolygók mozgására, azaz a korábbi természeti megfigyelésekre tekintet nélkül (illetve azokra csak mechanikusan ráépülve) tisztán emberi szempontok szerint rögzítette, amelyet kiemelkedő személyek, elsősorban Krisztus és az üldözések mártírjai halálának időpontjához kötött.
A vértanúk sorsában az első századok keresztényüldözéseitől kezdve férfiak és nők máig egyaránt osztoznak (Semen est sanguis christianorum! - kiált fel Tertullianus, és itt nem tesz különbséget férfiak és nők között). Perpetua római fiatalasszony, a századunkban keresztre feszített örmény nők, vagy Salkaházi Sára példáját megismerve senki nem kételkedik a nemek egyenragúságában. Az evangéliumok név szerint is megemlékeznek azokról a nőkről, akik Jézus társaságában róla és a tanítványokról vagyonukból gondoskodtak.1 Az Apostolok Cselekedetei és Szent Pál levelei őrzik azoknak a nőknek a nevét, akik az első keresztény közösségeket házaikba befogadták.2 A sivatagi atyák apoftegmái között olvashatjuk a “sivatagi anyákét" is, Szükletikéét, Theodóráét, akik remeteként vagy az első ősszerzetes-közösségekben, koinobionokban a férfiakhoz hasonlóan éltek. A szent helyeket, a vértanúk sírjait, a temetőket már a kezdeti időktől a nők is látogathatták, sőt, ha módjuk volt rá, a hosszabb zarándoklatokon is a férfiakkal együtt vettek részt (Chauer: Canterbury tales).
A 4. század végétől megkezdődött a keresztény közösségek vagyon és társadalmi befolyás szerinti tagolódása. Az egyház bátorította a jómódú nőket, akik a római politikából ki voltak rekesztve, hogy vállaljanak szerepet a szegények ellátásában. Személyes jótékonykodás, alamizsnaosztás, szegénygondozás, a betegek ápolása, látogatása, szentélyek gondozása volt a feladatuk. A római családok, a vagyonos matrónák versengése, a presztízs-háborúk lassan teljesen befolyásuk alá vonták Róma püspökeit - és általuk az egyházat (Damasus pápát például “auriscalpius matronarum"-nak nevezték). E jómódú nők, a “potens et factuosa feminae" közép- és újkori utódai, császárnék és királynék, arisztokrata hölgyek és polgárasszonyok - már ha abban a helyzetben voltak, hogy vagyonuk fölött rendelkezhettek - a legutóbbi időkig a leghathatósabb támogatói az egyháznak. A mártírkultusszal párhuzamosan kialakult ereklyekultusz és a hozzá kapcsolódó reprezentáció, a hivalkodó építkezések és a nagy pompával rendezett szertartások már nem a vértanúk véréből nőtt hajtások, nem az evangélium életre váltását, hanem egy hatalmi szervezet kiépülését szolgálták. A kereszténység intézményesült, és intézményként betagozódott kora társadalmába. Szertartásai kialakításához a zsidó vallási terminológiát és hagyományt használta fel, miközben szellemiségére korának ideológiája, az újplatonikus spirituális hagyomány, a testet és lelket szembeállító dualizmus volt döntő hatással.
További kétosztatúságot eredményezett az írott hagyományokhoz, a szent szövegekhez való viszony, amely az “egyházi társadalmat" két, egyre markánsabban elváló rétegre, a klerikusok és a laikusok rétegére osztotta oly módon, hogy a laikus társadalom (amúgy a hívők, vagy “Isten népe") - szinte máig tartó érvénnyel - teljesen kívül rekedt az egyház fogalmán. A klerikusok, vagyis az egyház évszázadokon át kizárólagosan birtokolta a hagyományos értelemben vett kultúra javait, így az írásbeliséget is, amelyből a laikusok alig, a nők pedig - egy-két kivételtől eltekintve - egészen a középkor végéig egyáltalán nem részesedhettek. A test megvetése, a nemiség elutasítása, a kommenda-rendszer és a beneficiális jogrend kialakulása a nők kirekesztését jelentette az egyházszervezet hivatali pozícióiból is. A nő mint a teremtéstörténet csábítója a bűn szimbóluma lett, s később, már a 10-11. századot követően, a szüzesség felértékelődésével Jézus anyjának kultuszaként objektiválódott az a női princípium, amellyel a férfiaknak önmagukban kellett volna szembenézniük, s amelyet önmagukban kellett volna személyiségük integráns részeként elfogadniuk. A női természet ezután mint az emberi lét sötét oldala, a bűnös kívánságok helye, csaknem kizárólag a szexualitással volt kapcsolatba hozható. (A “rendetlen kívánság" szókapcsolaton még senki nem értette az anyagi javakhoz vagy a táplálékhoz fűződő rendezetlen viszonyt.) A bűn fogalmának e szexuális fixiója Szent Páltól kezdve Tertullianuson, Szent Ágostonon, Szent Tamáson és Freudon át napjaink közgondolkodásáig követhető.
Az évszázadokon át igaznak mondott ítéletek számos ponton tapadtak meg, s váltak az írott és szóbeli hagyomány részévé. Ugyanakkor vannak történeti tények (a 4-12. században egyházi szolgálatban dolgozó diakonisszák), sőt a szentírásnak bizonyos szakaszai (apostoli rendelkezések egyházi elöljárókról3), amelyeket az egyházi hierarchia kiiktatni igyekszik agyonhallgatni.
Vannak tévhitek, általánosan elterjedt feltételezések arról, hogy a nők önzésük, felelőtlenségük, felszínességük miatt nem tudnak igazi kapcsolatba kerülni Istennel, ezért szükséges a férfiak közbenjárása megszentelésükhöz. Ennek ellentmondani látszik a női misztikusok és gondolkodók istenélménye, istentapasztalata. A lelkierő nagysága gyakran függ össze a monasztikus, cölebsz életformával szentéletű apácák, aszkéták, remetenők példáján (Bingeni Szent Hildegard, Nagy Szent Gertrúd, Sienai Szent Katalin, Norwichi Julianna). Gondolataik korukban szinte kizárólag saját közösségükben váltak ismertté. “Korunkat vádolom azzal, hogy erős, és komoly adottságokkal rendelkező szellemeket dob vissza csupán azért, mert nő" - állítja Avilai Szent Teréz.
A világnézet  és vallás tekintetében differenciálódó Európában, elsősorban a latin nyelvterületeken, az alsóbb néprétegek - főleg a nők - a kulturális javakból még az újkorban is alig részesedtek (házasulandók között az írástudó nők/férfiak aránya Amsterdamban 1630-ban: 32-57 százalék, Burgundiában 1690-ben: 14-27 százalék), így a vallás, különösen annak eksztatikus formái, szinte egyedüli önkifejezési lehetőségük volt. A hivatalos A hivatalos egyház a közelmúltig kifejezetten támogatta (jelenleg pedig hallgatólag tolerálja) a csodás jelenésekhez, látomásokhoz kapcsolódó tömegmozgalmakat, amelyekben férfiak és nők társadalmi különbségre való tekintet nélkül vesznek részt mind a mai napig. Talán elgondolni se tudjuk, mennyi tanácstalanság, aggodalom, megaláztatás, fájdalom és szenvedés nyert és nyer vigasztalást e kegyhelyeken, s egyszerű emberek mekkora tömegei kaptak és kapnak erőt és reményt sorsuk viseléséhez. Nem szükséges alaposabb jártasság a lélektanban ahhoz, hogy megsejtsük, miért voltak az utóbbi két évszázadban csaknem kizárólag írástudatlan nők és gyermekek e  látomások részesei (mint Lourdes-ban és Fatimában), és elég csak betekintenünk a kanonizációs perek anyagába, hogy fogalmat kapjunk az egyház és a hatalmon lévő politikai erők érdekazonosságáról e kampányok manipulálásában (a “csodás érem szentje", Labouré Szent Katalin - 1830-1876; Kaszap István boldoggá és szentté avatási perei - 1941-1948). E tömegmozgalmak hozadéka a jámborság különféle kifejezésmódjainak elterjedése, amelyek a “népegyház" fogalmának kialakulását és a keresztény tanítás felismerhetetlenségig való popularizálását eredményezték.
Eljátszhatunk a gondolattal - bár ez történeti vizsgálódáshoz igen méltatlan -: mi lett volna, ha több a nők között az írástudó, és nem kizárólag férfiak írják a történelmet. Vajon másképp alakult volna a nők helyzete? Nem valószínű. A női kolostorokból kikerült munkák sokasága bizonyítja ezt, amelyek sem szellemiségükben, sem minőségükben nem különböztek a férfiakétól. Nem találni bennük semmit, amit jellegzetesen női vonásnak tarthatnánk.

A nemek szembeállítása, funkcionális hasonlítgatása, egymás elleni kijátszása, “a nemek harcának" eldurvulása a pozitivizmus egyik kiegészítő jelensége a 19. században. A nő mint a világ rejtélye titokzatos erők forrása, hol éteri makulátlanságban jelenik meg vallásos közhelyek idézeteként (például Führich, Feuerbach, Moriz von Schwind grafikáin, Holman Hunt festményein), hol a fülledt erotika, a bűn, a romlás, a halál szimbóluma, a femme fatale (ld. Flaubert, Beaudelaire vagy Franz von Stuck, Gustave Moreau nőalakjait).
A kezdetleges kapitalizmus gyors ütemben átstrukturálta a kor európai társadalmait. A nagyvárosi proletariátus nyomorát szemlélve az egyház nem maradt tétlen. Szerzetesrendek alakultak az árvák, a kitett gyermekek nevelésére, tanítására, az elhagyott öregek gondozására, s ezt a munkát kizárólag szerzetesnők végezték. IX. Piusz pedig majd kétszáz évvel VII. Sándor pápának Mária, Jézus anyja szeplőtelen fogantatásának titkáról kibocsátott brévéje (1665) után, 1854-ben látta elérkezettnek az időt ahhoz, hogy kihirdesse a szeplőtlen fogantatás dogmáját. Mindeközben a szent és a szajha közötti tartományban élő nőkre lassan rácsukódott a polgári családideál skatulyája, s a szorgos kezek zászlóra hímezték a “Kinder-Küche-Kirche" (gyermek-könyha-templom) hármas jelszavát, hogy szubmisszív hajlamú nők - állapotbeli kötelességükre hivatkozva - még a huszadik század végén is felmutathassák, ha a családjuk horizontját meghaladó szolgálatra hívják őket.
A polgári réteg körében kialakult az egy-kétgyermekes keresztény családideál, amelyben a polgári jövőképet szolgáló tervek érdekében a házasfelek elfogadják az egyháztól ajánlott önkorlátozás gyakorlatát. A szexuális nyomorúságukban magukra maradt asszonyok (és férfiak) vigasztalására (is) fölkerült a hálószobák falára Szűz Mária, Jézus Szíve, a Szent Család vagy az Olajfák hegyén szenvedő Üdvözítő olajnyomatú képe.
Ami az emberi kapcsolatokról ezen kívül tudható, azt a világirodalom 19-20. századi alapműveiből ismerjük.
A századvég újra előttünk van, és még az előzőt sem dolgoztuk föl. Újabb és újabb illúziókat veszít el az ember. A világra kiterjedő béke, igazságosság és jólét légvárait rombolják le a tudomány és technika eredményeivel visszaélő hatalmi rendszerek, s a fejlődés illúziói foszlanak szét a környezettel és az embertárs bizalmával való visszaélés napi gyakorlatában. Sokak számára eleven tapasztalat a posztmodern életérzésnek nevezett ambivalencia, amely a  szabadság és jogegyenlőség megnyerésével elvesztett biztonságérzet hiányát és az elmagányosodást panaszolja fel. Korunk szellemi eklekticizmusa és vallási szinkretizmusa - amelyet szívesebben tekintünk pluralizmusnak, és a “másik" szabadságára tekintettel tolerálni igyekszünk - némelyekben az irányvesztés, az értékrelativizmus kaotikus élményét kelti fel. (Nietzsche káosz-elmélete éppen a női princípium eluralkodásának vízióján alapul. Tőle származik a kultúra elnőiesedésének “rémképe".)

Amitől félt, bekövetkezett.
A nők egyenjogúságáért harcoló csoportok tevékenysége nyomán Észak-Amerikában és Európában megvalósult - legalábbis a törvényhozás szintjén, deklaratíve - a nők jog- és esélyegyenlősége. A feminista mozgalom (Womens Libertaion Movement 1854, Syracusa USA) - amelyben sok férfi is akítvan részt vesz - többféle szinten, az eszmék és szempontok sokaságának felvetésével járult hozzá a különböző tudományágak kialakulásához. Az irodalom, a történettudomány, a szociológia, az antropológia, a pszichológia, sőt a teológia (Priests for Equality, 1975) területén interdiszciplináris integratív elvként alakult ki a feminista szempontú kutatás, amely a női status quo mint objektum vizsgálata által modellértékűvé vált a kisebbségi csoportokkal foglalkozó kutatások számára. Bármely magára valamit is adó kormányzat ma már Kelet-Európában is kiemelten kezeli a szegények, különféle érzékszervi és pszichés sérültek, szenvedélybetegek, hajléktalanok és bevándorlók kérdését, és ebben meghatározó szerepet kínál a civil szervezeteknek, amelyekkel partneri kapcsolat kiépítésére törekszik.
Felértékelődni s a nemek arányában társadalomformáló tényezőként számba vétetni látszik a hagyományosan nőinek tartott értékek sokasága: a tolerancia, az intuíció, az empátia, a holisztikus látásmód, az altruizmus. A korábbi helyzethez képest változást jelent a társadalmi presztízs növekedése, hiszen ezek az értékek nyilvánvalóan ugyanannyira vannak jelen a nőkben, mint a férfiakban, ugyanakkor a nők agresszív jogérvényesítésének szomorú példái hívják fel a figyelmet, és erősítik meg azt a meggyőződést, hogy ezek az értékek mennyire nem köthetők egyértelműen a nemi hovatartozáshoz.
Csendesedni látszik az a versengés, amelyet a hatalom, a tudás és életerő birtokába került nők vívnak a pozícióikat féltő férfiak ellen, s remélhetőleg úgy ér majd véget, hogy egyik fél sem diszkvalifikálódik. Annyi mindenesetre már bizonyos, hogy a harcias feministák győzelme pirruszi győzelem. Felelőtlenség lenne mégis a szorongó, gátlásokkal, komplexusokkal, identitásproblémákkal küszködő férfiak egyre növekvő számát a feminista mozgalom számlájára írni. 1997-ben jelent meg Magyarországon a Munkaügyi Minisztériumban működő Egyenlő Esélyek Titkárságának kiadásában Szerepváltozások címmel az a tanulmánykötet (Lévay Katalin szerkesztésében), amely kimutatja, hogy a nők nagyobb arányban lesznek neurotikusok vagy depressziósak, gyakrabban szednek nyugtatót, altatót problémáik megoldására, mint a férfiak.
A nők iskolázottsága, társadalmi szerepvállalása, munkavállalása, jog előtti egyenlősége következtében a társadalomban elfogadott nemi szerephatárok éles kontúrjai lassan fellazulnak, és egy kevert szerepmodell kialakulásánk vagyunk tanúi: a férfi és a női szerepek közötti közlekedést az alkalmazkodás és a rugalmasság jellemzi.
Alapvetően meghatározta ezt a folyamatot a század közepétől általánossá vált koedukáció, a  szülők és gyermekek közötti őszinteség, nyitottság és partneri viszony, a családok felbomlásával arányban elterjedő új típusú együttélési formák, a tabutémák megszűnése és a nyilvánosság. A posztmodern antropológia már az androgin személy fogalmával dolgozik, azaz a férfi és a női személyiségjegyek harmonikus kombinációját tartja ideálisan emberinek. Ez természetesen nem jelenti a nemi hovatartozás viszonylagossá tételét, inkább a szélsőségek kiegyenlítésére törekszik: a versengő, agresszív maszkulinitás kiegészül a stresszhelyzetben nagyobb rugalmasságot, az interperszonális elvárások során nagyobb hajlékonyságot tanúsító femininséggel. Az androgin férfi férfias, de nem domináns, az androgin nő nőies, de nem dependens.

A feminizmus az egyén fölértékelése, a személy szabadsága és felelőssége hangsúlyozásával olyan értékeket hozott  közgondolkodásba, mint a “másság-tolerancia" elve, az erőszakmentesség, a “small is beutifull" és általában a (posztmodern) dekonstruktív tendenciák, amelyek a férfiközpontú, tekintélyelvű társadalmakban uralkodó hatalom, presztízs és pénz vezérelte érvényesülési stratégiák ellenpontjaiként - az önkorlátozást mint morális vezérlőelvet posztulálva - a böjt lelkiségét hirdetik, és valójában az alapvető keresztény értékeket (szelídség, irgalmasság, szolidaritás, az igazság keresése, mértékletesség, békességre törekvés) és kínálják fel újra a világnak - és az egyháznak.
 

A KMÉM-Pax Romana 1997 októberi innsbrucki tanulmányi találkozóján elhangzott előadás szerkesztett változata

Szövegpéldák

1 “Messziről több asszony figyelte a történteket. Ezek Galileából kísérték el Jézust és gondját viselték. Köztük volt Mária Magdolna, Mária, Jakab és József anyja, és Zebedeus fiainak anyja" (Mt 27,55). “Vele volt a tizenkettő és néhány asszony. [...] Mária, melláéknevén Magdolna, [...] Johanna, Kuzának, Heródes intézőjének felesége, Zsuzsanna és sokan mások, akik vagyonukból gondoskodtak róla." (Lk 8,3)
2 “Ajánlom nektek nővérünket Főbét, aki a kenkreai egyház szolgálatában áll. Fogadjátok őt szentekhez méltóan az Úrban és támogassátok őt, amiben csak rátok szorul, mert ő is sokakanak volt támasza, nekem magamnak is. Köszöntsétek Priszkát és Aquilát, munkatársaimat Krisztus Jézusban, ők életüket kockáztatták értem. [...] Máriát, aki sokat fáradt értetek, Andronikoszt és Juniát, akiket az apostolok körében nagyra becsülnek és akik előttem lettek keresztényekké" (Róm 16,1 skk), “Köszöntsétek a Laodiceában élő testvéreket és Nimfát, meg a házában élő közösséget." (Kol 4,15).
3 “A püspöknek ugyanis kifogástalannak, egyszer nősültnek, józannak, megfontoltnak [...] kell lennie. Saját házában legyen jó gazda, aki gyermekeit fegyelemre és teljes tisztességre fogja. Aki ugyanis tulajdon házában nem jó gazda, hogyan is tudná gondját viselni Isten egyházának? Újonnan megtért se legyen, hogy föl ne fuvalkodjék." (1Tim 3,2) “A diakónus legyen egyszer nősült, gyermekeinek és otthonának jó elöljárója." (1 Tim 3,12) “Az igazmondó Isten kellő időben nyilvánosságra hozta tanítását az igehirdetés által, melyet üdvözítő Istenünk rendelete rám bízott." (1Tim 1,3)
 

A témához ajánlott irodalom

Barth, Karl, Ember és Embertárs, Budapest 1990.
Beauvoir, Simone de, A második nem, Budapest 1969.
Brown, Peter, A szentkultusz, Budapest 1989.
Buber, Martin, Én és Te, Budapest 1991.
Burke, Peter, A népi kultúra a koraújkori Európában, Budapest 1991, 66-130.
Dotzler, Margarete, Konflikt um Maria, Publik Forum 1988.
Eschenberg, Barbara, Der Kampf der Geschlechter, Katalog, Köln 1995, 9-30.
Franz, Marie-Luise von, Női mesealakok, Budapest 1992.; Az individuáció folyamata, In C. G. Jung, Az ember és szimbólumai, Budapest 1993, 157-229.
Forward a feminisation of culture. An alternative vision of society. Pax Romana Womens Project, Peking 1995.
A nők helyzete Magyarországon 1980-1995, Peking 1995.
A nők helyzete Európában, szerk. Zdenek Zboril, Peking 1995.
Grünfelder, Annemarie, Tézisek a kultúra feminizációjáról, Convergence 4/1995, 23-27.
Wiesner, Hillary, A nők és a vallás. Convergence 4/1995, 8-16.
Ariés, Philipp, Fogamzásgátlás a régi időkben, Mérleg 1980/4, 344-358.
Egenter, Richard, Gondolatok a keresztény szexuális etikáról, Mérleg 1980/4, 359-364.
Aubert, Jean-Maris, A nő, az antifeminizmus és a kereszténység, Mérleg 1982/2, 183-189.
Gutting, Ernst, Nő és férfi egy új típusú együttlét útján. Egyházfórum 1991/3, 6/19
Haring, Berhard, A házassági és szexuális erkölcs, Egyházfórum 1991/3, 20-30.
Zulehner, Paul M., Válás után, Egyházfórum 1991/3, 31-41
Perspektíva. szerk. Dévény István. Prudence Allen: A nő fogalma Kr.e.750-1250 között, Ida Ramig: A nőmozgalom és az egyház - 25 év harca az egyenjogúságért, Anita Rüper és Karl Rahner beszélgetése a papi szolgálatról (recenziók), Egyházfórum 1992/4.
Bárdossy Éva, Személyes vallomás a diakonissza-modell mai újraértékeléséről, Egyházfórum 1997/1, 16-26.
Dévény István, A nők és a papság - a témakutatás műhelyéből, Egyházfórum 1997/1, 31-43.
Hanna-Renate Laurien, Ute Eisen, Mary Hayter és Hans Hünermann nyilatkozatainak ismertetése az Ordinatio Sacerdotialis pápai irat kapcsán, Egyházfórum 1997/1.
Vass György, A papi hivatal és az emberiség női fele, Egyházfórum 1997/1, 4-15.