Vissza a tartalomjegyzékhez

X. évfolyam 1. szám. 1999. január

Kedves Olvasó!
 

Gyakran lehetett olvasni az utóbbi hónapokban a világ jelentősebb katolikus hírügynökségeinek jelentéseiben belgiumi (és franciaországi) "templomfoglalókról". Ezek az emberek, akik valahonnan keletebbről érkeztek Nyugat-Európa fejlettnek mondott országaiba, szeretnének nyugtot találni - ha otthont nem is - a tőlük teljesen idegen környezetben. Szeretnének papírt kapni ahhoz, hogy viszonylag háborítatlanul tengethessék napjaikat (hiszen nyilvánvaló, hogy jórészük nyomorogni is fog).
Nemrégiben a Kossuth rádió hullámhosszán egy idős keresztény ember - magyar állampolgár - fűzött kommentárt az 1998-as évvégi ünnepek megdöbbentő fagyhalál-statisztikájához (ekkor még mintegy kilencvenen voltak, akik belefagytak Magyarországon a télbe, de hol van még a tél vége!). A nyilatkozó úr valami effélét mondott: tudjuk, hogy nincs elég szükséglakás, menhely a hajléktalanoknak. Tudjuk, hogy a segélyszervezetek igyekeznek a maguk eszközeivel enyhíteni a lakás-nélküliek napi gondjain. "Csak az egyházakat nem értem - mondta tovább. - Egyetlen templomot sem láttam, amelyik megnyitotta volna a kapuját, hogy az éjjelt ott töltsék ezek a szerencsétlenek."
Furcsa, amit mondott. (Ha plébános volnék, valószínűleg háborognék vagy lelkiismeretfurdalás gyötörne. Hiszen annyira hozzászoktunk ahhoz, hogy a templom Isten háza! Hovatovább csak az övé.) Pedig annyira egyszerű az egész! "Ha az idegeneket, a kitaszítottakat, a menekülőket befogadjuk, magát Krisztust engedjük magunk közé" - mondja George Carey anglikán érsek a, menekült-ügy egyik elkötelezett személyisége.
Lehet, hogy a Kossuthnak nyilatkozó úr véleménye "beleszólás" az egyház dolgába (hm!, hiszen laikus). Az is lehet, hogy Carey érsek üzenete nem kell hogy mérvadó legyen számunkra (hiszen nem katolikus). Lehet, hogy mindenre van kész válaszunk, lehet, hogy olyan tévedhetetlen hivatkozási alapon állunk, mint esetleg "hagyománnyá" előléptetett szokásaink; csak sokszor éppen azt nem tesszük, ami egyszerű, keresztény és helyes. Igaz, legtöbbször nem gonoszságból - inkább azért, mert egyszerűen nem vesszük észre az egyedi helyzetet, annyira hozzászoktunk világunk adott, megtanult, elsajátított helyzeteihez. Sablonosak vagyunk és konformisták, kényelmesek és még megalkuvók is néha. Tetszik ugyan nekünk az a szó, hogy "rendületlenül", meg az is, hogy "minden körülmények között", de ezek olyan magasan röppennek el a fejünk fölött, hogy még csak komolyan sem tudjuk venni őket.
Kényelmetlen dolgok ezek. Ha szabad, ezért elsősorban magamnak - és csak utána Önnek, Kedves Olvasó - kívánok figyelmesebb, keresztényebb, lényeglátóbb új évet

          Jakabffy Tamás