Vissza a tartalomjegyzékhez

IX. évfolyam 12. szám. 1998. december


Vízi Ildikó

A fogyatékosok helyzete, ellátása és érdekvédelme Erdélyben


René Zazzo francia pszichológus szerint a társadalom civilizációjának egyik fokmérője, hogyan viszonyul fogyatékosaihoz. A fejlettebb civilizációval rendelkező országok szociálisan érzékenyebbek. A fenti megállapítások igazolására elegendő visszapillantanunk az 1880-1890-es évek erdélyi társadalmára. Ebben az időszakban Erdélyben is érvényesült a polgári keresztény értékrend, amely maga után vonta egy szociális háló kialakításának kezdeteit. Ekkor jöttek létre szinte egymás után Kolozsváron a különböző szociális intézmények, mint például a Siketek Intézete, a Vakok Iskolája, kórházak, öregotthonok, árvaházak stb. Ezeknek az intézményeknek a megalapításáért kemény harcot vívtak Kolozsvár korabeli vezető notabilitásai, Albach Géza, majd Szvacsina Géza polgármesterek, valamint a városi tanács képviselői. Az említett intézmények fenntartásához nagy mértékben hozzájárultak a történelmi egyházak és a szociális érzékenységű polgárok is, akik különböző alapítványokat és egyesületeket létesítettek a fogyatékosok megsegítésére. Így vált lehetségessé az, hogy már a múlt század végén megkezdjék áldásos tevékenységüket Kolozsváron a különböző szociális intézmények.
A század küszöbén, az 1900-as évek elején tovább bővült Erdélyben a szociális védelem a fogyatékosok, sérültek, rokkantak részére. Az első világháború után természetesen megnövekedett a sérültek, árvák száma. A trianoni békekötés után megváltozott a politikai paletta, a szociális intézmények is a román állam tulajdonába kerültek. Ezek az intézmények az 1920-30-as években is tovább működtek, a szociális háló tehát létezett. 1924-ben jelent meg a szociális védelem és ellátás törvénye, amelynek alapján a fogyatékosokról való szervezett gondoskodásról beszélhetünk Romániában.
A második világháború után a kommunista rendszer megszilárdulásával a meglevő szociális háló nagyon meggyengült, s így nagy mértékben csökkent a szociális intézmények száma 1948-tól kezdődően. Ebben az időszakban a Magyar Népi Szövetség támogatásával sükerült fenntartani Kolozsváron néhány intézetet fogyatékosok számára. Így a hallássérültek, a vakok és az értelmi fogyatékosok számára létezett magyar nyelvű iskola. Az ellátás, az iskolai és egészségügyi körülmények a fogyatékosok számára azonban nem voltak megfelelőek. A súlyos fogyatékosok részére nagyon kevés szociális otthon létezett, és ezekben emberhez méltatlan körülmények uralkodtak. Modhatni, teljesen hiányzott a szociális háló, nem léteztek törvények sem a fogyatékosok védelmére. Az 1950-es évekre ez a helyzet még inkább súlyosbodott. A fogyatékos emberek és az őket nevelő családok megbélyegzettekké váltak. Emiatt életek, családok mentek tönkre. Az 1960-as évek közepétől aztán a fogyatékosok ügye egyenesen tabutéma lett. A még meglévő kevés gyógypedagógiai intézet rendkívül nehéz körümények között vegetált, de nem volt szabad még beszélni sem ezekről róluk. Természetesen a  magyar nyelvű intézetek még veszélyeztetettebb helyzetben voltak. Megszűntek a magyar osztályok a vakok iskoláiban és a kisegítő iskolákban is. Meg kell azonban állapítanunk, hogy a román speciális iskolák helyzete sem volt sokkal bíztatóbb. A médiában nem volt szabad említést tenni a fogyatékosokról. A helyzet olyan volt, mintha a fogyatékosok nem is lennének emberek.
Így hát a korabeli többi kommunista országhoz képest a fogyatékosokat illető romániai szociális helyzet még siralmasabb volt.
A fent jellemzett állapotokat nagy mértékben súlyosbította az is, hogy a fogyatékos-ügy kérdését teljesen elszigetelték, a  gyógypedagógiai oktatás teljes mértékben peremre szorult, majd 1975-ben teljesen fel is számolták a gyógypedagógus-képzést Romániában. Az a mondvacsinált tény vagy kívánalom, hogy a sokoldalúan fejlett szocialista társadalomban nem létezhetnek fogyatékosok, maga után vonta a speciális iskolák, gyógypedagógiai intézetek, otthonok stb. működésének befagyasztását.
A megmaradt (kevés) speciális iskola teljes elszigeteltségben működött. A gyógypedagógusokat minden szakmai információtól elzárták. Tapasztalatcserékről, szakmai kapcsolatokról még álmodni sem mertünk. Az egyetlen szaklap, amelyhez néha hozzájutottunk, a magyarországi gyógypedagógiai folyóirat volt.
Az 1989-es fordulat után a világ közvéleménye felfigyelt a romániai szociális állapotokra. Ennek oka főként az volt, hogy a különböző nyugati humanitárius szervezetek ellátogattak Románia szociális intézményeibe és közvetlenül meggyőződtek a botrányos helyzetről. Így a nyugati országok televíziós adásaiban szinte kampányszerűen mutatták be a romániai árvaházak, gyermekotthonok, fogyatékosok intézetei és különböző szociális otthonok katasztrofális állapotát, az embertelen körülményeket. Így aztán nyomban megindult a támogatás, a segítségnyújtás a különböző nyugat-európai és amerikai országok Vöröskereszt Szervezeteinek, humanitárius egyesületeknek, alapítványoknak, valamint különböző magánszemélyeknek a részéről. Ez a segítségadás radikálisan megváltoztatta a fogyatékosok helyzetét Romániában, de az európai szintet a szociális ellátás terén és a fogyatékosok életvitelének biztosítása és védelme terén még mindig nem értük el.
Az 1989-es fordulat után változott az államhatalom magatartása a fogyatékosokkal szemben, kiakaulóban van egy új, lényegesen nyitottabb szemlélet, fokozódik a szociális érzékenység kialakítása a lakosság körében is.
Az 1990-es évek elejétől kezdődően Románia is csatlakozott az ENSZ Alapokmányában bennfoglalt szociális igazságosság elveihez. Így aláírta az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata keretén belül a “Fogyatékosok Jogainak Nyilatkozatát, a Rokkantak Jogainak Nyilatkozatát, a Szociális Biztonság stb. egyezményeket. Ugyanakkor Románia is bekapcsolódott az 1990-es évek elejétől kezdődően bizonyos programok, nemzetközi projektek megvalósításába a fogyatékosok érdekvédelmével kapcsolatban.
A nemzetközi egyezményekhez, nyilatkozatokhoz való “felzárkózás" kötelezte Romániát arra, hogy konkrét módon cselekdjék a fogyatékosok érdekében az áldatlan állapotok megszüntetésére, az emberhez méltó élet bitosítására. Így 1990 őszétől megjelent a  Fogyatékosok Életét Szabályozó Törvény. Ennek értelmében a fogyatékos tanulók ingyenesen részesülnek teljes ellátásban (koszt-lakás-ruházat), valamint speciális oktatásban a bentlakásos intézetekben. Az 1992-ben megjelent 586-os Törvényhatározat pontosan meghatározza azokat a juttatásokat és szolgáltatásokat, amelyeket az illető intézeteknek biztosítaniuk kell a fogyatékosok részére - amit az állami költségvetésből fedeznek.
Ezen kívül megjelent az 53-as Törvény a fogyatékosok védelmében, amely a fogyatékossági pótlék folyósítására vonatkozik. Minden fogyatékos személynek joga van a fogyatékossági pótlékra, de rengeteg formaságra, utánajárásra van szükség ennek megítéléséhez. Egyes szülők szerint egy teljes kálváriának felel meg a fogyatékossági pótlék elnyerése (személyenként 250 000-300 000 lej).
Az 53-as Törvény értelmében az I. kategóriás sérültek (akik nem tudják magukat önállóan ellátni), jogosultak egy gondozóra (lehet szülő, testvér, rokon vagy gondozó), aki egy egészségügyi nővér fizetésének megfelelő összeget (420 000 lej) fizetést kap. Ez munkakönyves állásnak felel meg, a posta kézbesíti a juttatást a gondozónak a szociális és társadalmi juttatások alapjából.
Mielőtt rátérnék a fogyatékosok ellátásának ismertetésére Romániában, megjegyezném, hogy 1994 óta a fogyatékosnak, sérültnek vagy akadályozottnak nevezett állapotok jelölésére a “speciális szükségletekkel" rendelkező egyén kifejezést használjuk az Unesco dokumentumainak szellemében.
A “speciális szükségletű" emberek többféle csoportba sorolhatók:
- Érzékszervileg akadályozottak (vakok, rövidlátók, süketek, nagyothallók)
- Mozgásilag akadályozottak (mozgásképtelenek, mozgáskorlátozottak, sánták)
- Értelmileg akadályozottak (debilisek, imbecilisek, idióták)
- Beszédhibások (dadogósok, pöszék stb.)
- Halmozottan akadályozottak (értelmi fogyatékos-vak, értelmi fogytékos-süket, mozgássérült-értelmi fogyatékos)
Az említett speciális szükségletű gyerekek vagy szakosított iskolatípusokban részesülnek oktatásban és nevelésben, vagy intgrált oktatásban és nevelésben vesznek részt az általános iskolákban, illetve gimnáziumokban. Így például Kolozsváron a speciális szükségletű gyerekek részére létezik a Vakok Gimnáziuma, a Hallássérültek Általános Iskolája (egy román, egy magyar), kisegítő iskola (két román), Hallássérültek Szakiskolája (román).
Beindult a speciális szükségletű gyerekek integrált oktatása is Kolozsváron. Kisegítő osztályok (I-III. o.) működnek a Báthori István Líceumban.
Kisegítő osztályok (V-VII. o.) működnek a 22-es Györgyfalvi negyedi Általános Iskolában.
Mozgássérültek osztályai működnek integrált formában Bácsban az Általános Iskolában (román).
A fenti iskolatípusokban, illetve az integrált oktatási formákban a rehabilitáció a következő szolgáltatásokat foglalja magába:
1. Korai felismerés, diagnózis és beavatkozás;
2. Orvosi kezelés és gondozás;
3. Szociális, pszichológiai és egyéb tanácsadás, segítségnyújtás;
4. Az önellátás tevékenységeinek begyakorlása, beleértve a helyváltoztatással, a kommunikációval és a mindennapi élettel kapcsolatos készségeket, szükség szerint, speciális intézkedésekkel;
5. Technikai és mozgást segítő eszközökkel, egyéb készülékekkel való ellátás;
6. Speciális okatási szolgálatok;
7. Foglalkozási rehabilitációs ellátás (beleértve a pályaválasztási tanácsadást) szakmai képzés, védett foglalkoztatási rendszerben való elhelyezés. Megjegyzem, hogy ezt a foglalkoztatást, rehabilitációt valósítjuk meg védett foglalkoztatási műhelyben értelmi fogyatékos felnőttek részére a Gondviselés Ház nappali foglalkoztatójában Kolozsváron. Ez a rehabilitációs munka államilag nem finanzírozott. “Civil" adományokból működtetjük a foglalkoztatót, állami segítség egyáltalán nem volt és jelenleg sincs (talán 1999-ben).
8. Utógondozás.
A fent említett rehabilitációs módozatok professzionalizmusban nem érik el a magyarországi intézetek színvonalát.
A rehabilitáció számára fontos erőforrást jelent a fogyatékos személy családja és az őt körülvevő közösség. Ilyen irányú állami szervezésű és irányítású rehabilitációs és segítségnyújtási programok egyáltalán nincsenek. Egyesületek, alapítványok részéről vannak próbálkozások a civil szférán belül, de ezek nagy nehézségekkel küzdenek, mert anyagi támogatás a helyi tanácsok részéről egyáltalán nincsen (különösen a szórvány-magyarság esetében). A speciális szükségletű egyének érdekvédelmével kapcsolatosan ismertetném a Hivatalos Közlöny 1998. IX. 11-I, 345-ös számú Törvényrendeletét. A törvény azokat az egyesületeket és alapítványokat kívánja állami vagy helyi költségvetésből folyamatosan támogatni, amelyek szociális tevékenységet folytatnak (például a sérültek rehabilitációja egy védett munka műhely keretei között). A fenti törvény 1999. január 1-től lép érvénybe.
Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy a fogyatékosok helyzete és ellátása az előző évekhez viszonyítva Romániában is sokat avult. Folyamatban van egy új szemlélet és egy új értékrend kialakulása a fogyatékosok iránt, és reméljük, hogy mielőbb megszavazza a Parlament a fogyatékosok törvényszervezetét is, amely biztosítja érdekvédelmüket és emberi életet biztosít számukra.

Elhangzott a Családvédelem határon innen és túl című, október 9-11. között Nagyenyeden tartott konferencián. A szerző kolozsvári gyógypedagógus.
 
 

Jegyzetek