René Zazzo francia pszichológus
szerint a társadalom civilizációjának egyik
fokmérője, hogyan viszonyul fogyatékosaihoz. A fejlettebb
civilizációval rendelkező országok szociálisan
érzékenyebbek. A fenti megállapítások
igazolására elegendő visszapillantanunk az 1880-1890-es
évek erdélyi társadalmára. Ebben az időszakban
Erdélyben is érvényesült a polgári keresztény
értékrend, amely maga után vonta egy szociális
háló kialakításának kezdeteit. Ekkor
jöttek létre szinte egymás után Kolozsváron
a különböző szociális intézmények,
mint például a Siketek Intézete, a Vakok Iskolája,
kórházak, öregotthonok, árvaházak stb.
Ezeknek az intézményeknek a megalapításáért
kemény harcot vívtak Kolozsvár korabeli vezető
notabilitásai, Albach Géza, majd Szvacsina Géza polgármesterek,
valamint a városi tanács képviselői. Az említett
intézmények fenntartásához nagy mértékben
hozzájárultak a történelmi egyházak és
a szociális érzékenységű polgárok
is, akik különböző alapítványokat és
egyesületeket létesítettek a fogyatékosok megsegítésére.
Így vált lehetségessé az, hogy már a
múlt század végén megkezdjék áldásos
tevékenységüket Kolozsváron a különböző
szociális intézmények.
A század küszöbén, az
1900-as évek elején tovább bővült Erdélyben
a szociális védelem a fogyatékosok, sérültek,
rokkantak részére. Az első világháború
után természetesen megnövekedett a sérültek,
árvák száma. A trianoni békekötés
után megváltozott a politikai paletta, a szociális
intézmények is a román állam tulajdonába
kerültek. Ezek az intézmények az 1920-30-as években
is tovább működtek, a szociális háló
tehát létezett. 1924-ben jelent meg a szociális védelem
és ellátás törvénye, amelynek alapján
a fogyatékosokról való szervezett gondoskodásról
beszélhetünk Romániában.
A második világháború
után a kommunista rendszer megszilárdulásával
a meglevő szociális háló nagyon meggyengült,
s így nagy mértékben csökkent a szociális
intézmények száma 1948-tól kezdődően.
Ebben az időszakban a Magyar Népi Szövetség támogatásával
sükerült fenntartani Kolozsváron néhány
intézetet fogyatékosok számára. Így
a hallássérültek, a vakok és az értelmi
fogyatékosok számára létezett magyar nyelvű
iskola. Az ellátás, az iskolai és egészségügyi
körülmények a fogyatékosok számára
azonban nem voltak megfelelőek. A súlyos fogyatékosok
részére nagyon kevés szociális otthon létezett,
és ezekben emberhez méltatlan körülmények
uralkodtak. Modhatni, teljesen hiányzott a szociális háló,
nem léteztek törvények sem a fogyatékosok védelmére.
Az 1950-es évekre ez a helyzet még inkább súlyosbodott.
A fogyatékos emberek és az őket nevelő családok
megbélyegzettekké váltak. Emiatt életek, családok
mentek tönkre. Az 1960-as évek közepétől
aztán a fogyatékosok ügye egyenesen tabutéma
lett. A még meglévő kevés gyógypedagógiai
intézet rendkívül nehéz körümények
között vegetált, de nem volt szabad még beszélni
sem ezekről róluk. Természetesen a magyar nyelvű
intézetek még veszélyeztetettebb helyzetben voltak.
Megszűntek a magyar osztályok a vakok iskoláiban és
a kisegítő iskolákban is. Meg kell azonban állapítanunk,
hogy a román speciális iskolák helyzete sem volt sokkal
bíztatóbb. A médiában nem volt szabad említést
tenni a fogyatékosokról. A helyzet olyan volt, mintha a fogyatékosok
nem is lennének emberek.
Így hát a korabeli többi kommunista
országhoz képest a fogyatékosokat illető romániai
szociális helyzet még siralmasabb volt.
A fent jellemzett állapotokat nagy mértékben
súlyosbította az is, hogy a fogyatékos-ügy kérdését
teljesen elszigetelték, a gyógypedagógiai oktatás
teljes mértékben peremre szorult, majd 1975-ben teljesen
fel is számolták a gyógypedagógus-képzést
Romániában. Az a mondvacsinált tény vagy kívánalom,
hogy a sokoldalúan fejlett szocialista társadalomban nem
létezhetnek fogyatékosok, maga után vonta a speciális
iskolák, gyógypedagógiai intézetek, otthonok
stb. működésének befagyasztását.
A megmaradt (kevés) speciális iskola
teljes elszigeteltségben működött. A gyógypedagógusokat
minden szakmai információtól elzárták.
Tapasztalatcserékről, szakmai kapcsolatokról még
álmodni sem mertünk. Az egyetlen szaklap, amelyhez néha
hozzájutottunk, a magyarországi gyógypedagógiai
folyóirat volt.
Az 1989-es fordulat után a világ
közvéleménye felfigyelt a romániai szociális
állapotokra. Ennek oka főként az volt, hogy a különböző
nyugati humanitárius szervezetek ellátogattak Románia
szociális intézményeibe és közvetlenül
meggyőződtek a botrányos helyzetről. Így
a nyugati országok televíziós adásaiban szinte
kampányszerűen mutatták be a romániai árvaházak,
gyermekotthonok, fogyatékosok intézetei és különböző
szociális otthonok katasztrofális állapotát,
az embertelen körülményeket. Így aztán nyomban
megindult a támogatás, a segítségnyújtás
a különböző nyugat-európai és amerikai
országok Vöröskereszt Szervezeteinek, humanitárius
egyesületeknek, alapítványoknak, valamint különböző
magánszemélyeknek a részéről. Ez a segítségadás
radikálisan megváltoztatta a fogyatékosok helyzetét
Romániában, de az európai szintet a szociális
ellátás terén és a fogyatékosok életvitelének
biztosítása és védelme terén még
mindig nem értük el.
Az 1989-es fordulat után változott
az államhatalom magatartása a fogyatékosokkal szemben,
kiakaulóban van egy új, lényegesen nyitottabb szemlélet,
fokozódik a szociális érzékenység kialakítása
a lakosság körében is.
Az 1990-es évek elejétől
kezdődően Románia is csatlakozott az ENSZ Alapokmányában
bennfoglalt szociális igazságosság elveihez. Így
aláírta az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata keretén
belül a “Fogyatékosok Jogainak Nyilatkozatát, a Rokkantak
Jogainak Nyilatkozatát, a Szociális Biztonság stb.
egyezményeket. Ugyanakkor Románia is bekapcsolódott
az 1990-es évek elejétől kezdődően bizonyos
programok, nemzetközi projektek megvalósításába
a fogyatékosok érdekvédelmével kapcsolatban.
A nemzetközi egyezményekhez, nyilatkozatokhoz
való “felzárkózás" kötelezte Romániát
arra, hogy konkrét módon cselekdjék a fogyatékosok
érdekében az áldatlan állapotok megszüntetésére,
az emberhez méltó élet bitosítására.
Így 1990 őszétől megjelent a Fogyatékosok
Életét Szabályozó Törvény. Ennek
értelmében a fogyatékos tanulók ingyenesen
részesülnek teljes ellátásban (koszt-lakás-ruházat),
valamint speciális oktatásban a bentlakásos intézetekben.
Az 1992-ben megjelent 586-os Törvényhatározat pontosan
meghatározza azokat a juttatásokat és szolgáltatásokat,
amelyeket az illető intézeteknek biztosítaniuk kell
a fogyatékosok részére - amit az állami költségvetésből
fedeznek.
Ezen kívül megjelent az 53-as Törvény
a fogyatékosok védelmében, amely a fogyatékossági
pótlék folyósítására vonatkozik.
Minden fogyatékos személynek joga van a fogyatékossági
pótlékra, de rengeteg formaságra, utánajárásra
van szükség ennek megítéléséhez.
Egyes szülők szerint egy teljes kálváriának
felel meg a fogyatékossági pótlék elnyerése
(személyenként 250 000-300 000 lej).
Az 53-as Törvény értelmében
az I. kategóriás sérültek (akik nem tudják
magukat önállóan ellátni), jogosultak egy gondozóra
(lehet szülő, testvér, rokon vagy gondozó), aki
egy egészségügyi nővér fizetésének
megfelelő összeget (420 000 lej) fizetést kap. Ez munkakönyves
állásnak felel meg, a posta kézbesíti a juttatást
a gondozónak a szociális és társadalmi juttatások
alapjából.
Mielőtt rátérnék
a fogyatékosok ellátásának ismertetésére
Romániában, megjegyezném, hogy 1994 óta a fogyatékosnak,
sérültnek vagy akadályozottnak nevezett állapotok
jelölésére a “speciális szükségletekkel"
rendelkező egyén kifejezést használjuk az Unesco
dokumentumainak szellemében.
A “speciális szükségletű"
emberek többféle csoportba sorolhatók:
- Érzékszervileg akadályozottak
(vakok, rövidlátók, süketek, nagyothallók)
- Mozgásilag akadályozottak (mozgásképtelenek,
mozgáskorlátozottak, sánták)
- Értelmileg akadályozottak (debilisek,
imbecilisek, idióták)
- Beszédhibások (dadogósok,
pöszék stb.)
- Halmozottan akadályozottak (értelmi
fogyatékos-vak, értelmi fogytékos-süket, mozgássérült-értelmi
fogyatékos)
Az említett speciális szükségletű
gyerekek vagy szakosított iskolatípusokban részesülnek
oktatásban és nevelésben, vagy intgrált oktatásban
és nevelésben vesznek részt az általános
iskolákban, illetve gimnáziumokban. Így például
Kolozsváron a speciális szükségletű gyerekek
részére létezik a Vakok Gimnáziuma, a Hallássérültek
Általános Iskolája (egy román, egy magyar),
kisegítő iskola (két román), Hallássérültek
Szakiskolája (román).
Beindult a speciális szükségletű
gyerekek integrált oktatása is Kolozsváron. Kisegítő
osztályok (I-III. o.) működnek a Báthori István
Líceumban.
Kisegítő osztályok (V-VII.
o.) működnek a 22-es Györgyfalvi negyedi Általános
Iskolában.
Mozgássérültek osztályai
működnek integrált formában Bácsban az
Általános Iskolában (román).
A fenti iskolatípusokban, illetve az integrált
oktatási formákban a rehabilitáció a következő
szolgáltatásokat foglalja magába:
1. Korai felismerés, diagnózis
és beavatkozás;
2. Orvosi kezelés és gondozás;
3. Szociális, pszichológiai és
egyéb tanácsadás, segítségnyújtás;
4. Az önellátás tevékenységeinek
begyakorlása, beleértve a helyváltoztatással,
a kommunikációval és a mindennapi élettel kapcsolatos
készségeket, szükség szerint, speciális
intézkedésekkel;
5. Technikai és mozgást segítő
eszközökkel, egyéb készülékekkel való
ellátás;
6. Speciális okatási szolgálatok;
7. Foglalkozási rehabilitációs
ellátás (beleértve a pályaválasztási
tanácsadást) szakmai képzés, védett
foglalkoztatási rendszerben való elhelyezés. Megjegyzem,
hogy ezt a foglalkoztatást, rehabilitációt valósítjuk
meg védett foglalkoztatási műhelyben értelmi
fogyatékos felnőttek részére a Gondviselés
Ház nappali foglalkoztatójában Kolozsváron.
Ez a rehabilitációs munka államilag nem finanzírozott.
“Civil" adományokból működtetjük a foglalkoztatót,
állami segítség egyáltalán nem volt
és jelenleg sincs (talán 1999-ben).
8. Utógondozás.
A fent említett rehabilitációs
módozatok professzionalizmusban nem érik el a magyarországi
intézetek színvonalát.
A rehabilitáció számára
fontos erőforrást jelent a fogyatékos személy
családja és az őt körülvevő közösség.
Ilyen irányú állami szervezésű és
irányítású rehabilitációs és
segítségnyújtási programok egyáltalán
nincsenek. Egyesületek, alapítványok részéről
vannak próbálkozások a civil szférán
belül, de ezek nagy nehézségekkel küzdenek, mert
anyagi támogatás a helyi tanácsok részéről
egyáltalán nincsen (különösen a szórvány-magyarság
esetében). A speciális szükségletű egyének
érdekvédelmével kapcsolatosan ismertetném a
Hivatalos Közlöny 1998. IX. 11-I, 345-ös számú
Törvényrendeletét. A törvény azokat az egyesületeket
és alapítványokat kívánja állami
vagy helyi költségvetésből folyamatosan támogatni,
amelyek szociális tevékenységet folytatnak (például
a sérültek rehabilitációja egy védett
munka műhely keretei között). A fenti törvény
1999. január 1-től lép érvénybe.
Összegzésképpen elmondhatjuk,
hogy a fogyatékosok helyzete és ellátása az
előző évekhez viszonyítva Romániában
is sokat avult. Folyamatban van egy új szemlélet és
egy új értékrend kialakulása a fogyatékosok
iránt, és reméljük, hogy mielőbb megszavazza
a Parlament a fogyatékosok törvényszervezetét
is, amely biztosítja érdekvédelmüket és
emberi életet biztosít számukra.
Elhangzott a Családvédelem határon
innen és túl című, október 9-11. között
Nagyenyeden tartott konferencián. A szerző kolozsvári
gyógypedagógus.