Az Egyházak kutatása Kelet-
és Közép-Európában (Aufbruch 2) című
kutatási tervezetben -- a vallásos oktatás Erdélyben,
Romániában témakörben -- készített
tanulmánynak része a szatmári római katolikus
egyházmegye területén folyó tevékenység
számbavétele, feltárása is. A területről
mindenek előtt tudnunk kell, hogy földrajzilag
két közigazgatási megyére terjed ki, Szatmárra
és Máramarosra, de azt is, hogy ezekkel teljességükben
nem azonos, mert Szatmárból tíz helység (négy
plébánia, hat filia) a nagyváradi, Máramarosból
két helység (kisváros) az erdélyi egyházmegye
része. (Ez számításainkban az állami
statisztikai adatokkal való összehasonlításkor
valamelyes, a jelenségek feltárásában fontossággal
nem bíró eltéréseket eredményez.)
Elvi jelentőségű észrevételünk:
a valós tények, eredmények és jelenségek
feltárását megcélozva azt az egyházért
és nem ellene kell tennünk, másfelől a vélemények
közlésekor az árnyaltságra törekedve
(számba véve az egyházi "ellenzéket" is), valamint
a tömbben és a szórványban élők
sajátos helyzetének, gondjainak érzékeltetésére
is odafigyelve, az erőforrásokat is keresve, önismeretünket
szolgálva a jelen helyzetből az eredményesebb jövő
megalapozását, az eszményi állapot felé
való elmozdulást kell szolgálnunk. Következésképp
nem partikuláris vélemények alátámasztására,
hanem a tények és jelenségek reális érzékeltetésére,
értékelésére kell törekednünk.
Vizsgálódásunk tárgya
egyetlen egyházi tevékenység, az egyház vallásos
oktatási tevékenysége. Ezt a jelen viszonyok között
két területen vizsgáljuk, a plébániai
hitoktatásban és az iskolában. Mindkét terület
vonatkozásában utalnunk kell az egyházmegye jellegére:
az egyházmegye százezret meghaladó híveinek
mintegy hatvan százaléka tekinthető tömbben,
negyven százaléka szórványban élőnek.
(Tömbnek tekintjük a városokat: Szatmárnémeti,
Nagybánya, Nagykároly, Máramarossziget; és
a hitoktatás szempontjából ide soroljuk a másfélezernél
több hívőt számláló hat falusi/kisvárosi
plébániát is).
Az 1989-es változások előtt
az egyház vallásos oktatási tevékenységének
egyetlen lehetséges módozata az egyházközségek
keretében végzett hitoktatás volt. Az időszak
értékelésére, a lehetséges tevékenység
részletezésére nem térünk ki, mindössze
utalunk az ismert tényekre: a kommunista hatalom idején a
hitoktatást a templomokban, sekrestyékben a hétvége
két napjára korlátozottan kellett/lehetett megtartani;
az ifjúság ezen való részvételét
intézményesen tiltották, különböző
módokon igyekeztek gátolni, megakadályozni. Lényegében
minden plébánosnak (káplánnak) önmagában,
a teológián szerzett ismereteire alapozva kellett kifejtenie
a hittanórák elméleti oktatói munkáját
és a gyakorlati hitéletre való buzdítást.
1990 után a plébániai hitoktatás
korlátozásai megszűntek, nyíltan és szabadon
végezhették. Ebben az időszakban a társadalomban
a korábbi állapotokra való ellenhatásként
(kezdetben) divatos lett a templomokban és az egyházi rendezvényeken
való megjelenés, az egyházhoz való tartozás
hangoztatása. (A kezdeti fellángolás persze hamarosan
el is lankadt.)
A korlátozások megszűntével
immár lehetővé vált "a felzárkózás"
a világegyházhoz, a II. vatikáni zsinat dokumentumainak
széles körű és teljes megismeréséhez,
a hitre és a lelki életre vonatkozó jelenkori (elméleti
és módszertani) szakirodalom megszerzéséhez,
tanulmányozásához, egyéni és közösségi
feldolgozásához.
A romániai, erdélyi társadalmi
változások váratlanok voltak, így az
egyházat is felkészületlenül érték.
Természetes tehát, hogy a lehetőségekből
adódóan jelentkező (és folyamatosan gyarapodó)
feladatok megoldása, teljesítése komoly erőfeszítéseket,
áldozatokat kívánt/kíván, a kényszerű
kényelmesség feladását.
Ma a szatmári egyházmegye 56 plébániáján
és 58 filiájában összesen 49 papnak kell megoldania
a 107 ezernyi hívő lelki ellátását (ezen
felül 3 pap a püspökségen dolgozik), az alakuló
intézmények, a kibontakozó hitbuzgalmi stb. mozgalmak
irányítását, a plébániai s újabban
az iskolákban is bevezetett kötelező és/vagy
fakultatív hitoktatást.
A vallásos oktatásban az egyházra
háruló feladatok számba vétele előtt
mindenekelőtt tekintsük át az egyházmegye katolikus
ifjúságának számadatait:
* Közülük 306 a két katolikus
líceum diákja, 57 tanítóképzős,
139 a Kölcsey Líceum tanulója.
A táblázat számadataiból
nem tudjuk pontosan megállapítani, hogy a magyar anyanyelvű
-- és 66 %-ban magyarul tanuló -- diákság
összlétszámából mennyi a katolikus, az
iskolai hitoktatáson résztvevők számából
viszont kikövetkeztethető, hogy a katolikus diákság
milyen arányban tanul anyanyelvén. Az elemi oktatásban
ez 48,45 % (+5,48 % németül) , az általános
iskolában 43,72 % (+ 7,37 % németül), a középiskolában
14,34 %.
Pontosítanunk kell azonban, ugyanis nem ez a hitoktatásban részesülők valós száma. A valóság megközelítéséhez számba kell vennünk a plébániai hitoktatást is. Ennek számadatai nem azonosak az iskolai hitoktatáséval, ugyanis nagyon sok diák, aki (akarva-nem akarva) részt vesz az iskolai hittanórán, nem megy el a plébániai hittanórára, amelyen ugyanakkor részt vesznek olyanok is (román /esetleg német/ tagozaton tanulók; néhányan a református gimnáziumban tanulók), akik nem részesülnek iskolai hitoktatásban. Ugyanakkor az egyházmegyében van olyan község is, amelyben mind a plébánián, mind az iskolában román nyelvű a hitoktatás.
* Van plébánia,
ahol 19 cigány gyermek külön csoportot képez.
** Tanítóképzős osztály.
*** De a bérmálási előkészületen
65-en vettek részt.
A plébániai és az iskolai
hitoktatás adatainak összehasonlításából
megállapítható, hogy az elemibe és az általános
iskolába járó diákjaink jelentős hányada
nem részesül hitoktatásban; tanulói névsorok
híján nem tudjuk megállapítani, hogy azok a
tanulók, akik olyan elemi iskolába járnak, amelyben
nem szervezték meg az iskolai hitoktatást, eljárnak-e
vagy sem plébániai hitoktatásra. (Szatmárnémetiben,
a városban egy általános iskolában
és négy négyosztályos elemiben nem volt iskolai
hitoktatás.) A középiskolások közül
306-an kötelezően tanultak hittant a szatmárnémeti
és a nagykárolyi teológiai líceum tanulóiként,
57-en a tanítóképzőben, egy hitoktató
hittanórákat szervezett (önkéntes-fakultatív
részvétellel) a szatmárnémeti Kölcsey
Ferenc Kollégiumban; plébániai hittanórákra
mintegy 220-an jártak (közülük is sok azonban
a teológiai líceumok tanulója). Gyakorlatilag a középiskolások
képezik a hitoktatás céljából
legkevésbé mozgósított (illetőleg abból
kirekedt) réteget.
A plébániai hitoktatást
túlnyomó többségében a papság (plébános,
káplán) tartotta, de néhány plébánián
szerzetesnő (vagy más) katekéta segítségét
is igénybe vették.
Egészen nyilvánvaló, hogy
az egyházmegyei papság nem tudta/tudja ellátni az
iskolák hitoktatását, hiszen az egyházmegye
területén a magyar tannyelvű oktatás 30 négy
osztályos elemiben, 88 nyolc osztályos általános
iskolában és 14 középiskolában folyt/folyik.
A tavalyi tanévben csak Szatmár megyében magyar tannyelven
361 elemi iskolai, 303 általános iskolai és 74 középiskolai
osztály működött, német nyelven 18 elemi,
12 általános iskolai és 4 középiskolai
osztály. A hittant tanulók csoportjait (a létszámra
vonatkozó érvényes állami szabályozók
figyelembe vételével) ezekből kellett (kell) megszervezni.
Az iskolai intézmények számából következően,
valamint az iskolai egységekbe beiskolázott katolikus tanulók
létszáma függvényében (tömb, szórvány)
nyilvánvalóan sok szervezési bonyodalmat okozott a
csoportok létrehozása.
A létszám függvényében
minden lehetséges tanulócsoportosítás megtalálható:
azonos osztály tanulóiból szervezett (homogén)
csoport, párhuzamos osztályokból alkotott (homogén)
csoport, szimultán osztályokból alkotott csoport
(közülük gyakoribb a két osztályból,
de van számos négy osztályból, sőt előfordul
5 osztályból alkotott hittanos csoport is).
Az egyház már a kilencvenes évek
elején gondolt a hitoktatásban felhasználható/alkalmazható
katekéták képzésére, ezt a célt
szolgálta
a Gyulafehérvári Teológiai Intézet (kihelyezett)
hittanárképzője, amelyet Szatmár és
Máramaros megyéből az elmúlt tanévvel
bezáróan 79-en végeztek el. Közülük
sokan részt vesznek az iskolai hitoktatásban. Konkrétan:
az egyházmegye területén az iskolai hitoktatásban
37 pap és 37 hittanárképzőt végzett
katekéta vesz részt, rajtuk kívül 7-en középiskolai
végzettséggel. (A hitoktatásban részt vállaló
hittanárképzősök nembeli megoszlása: 5
férfi, 32 nő. Az érettségi végzettségűek
közül egy férfi, hat nő.)
A hittanórák számából
adódóan igen kevés iskolában alakítható
ki teljes katedra, ilyen (egyelőre) a Hám János Teológiai
Líceum (osztályonként heti 2+1 óra), Szatmárnémetiben
és Nagykárolyban egy-egy nagy diáklétszámú
általános iskola. A teljes katedrával működő
hitoktatók két, három sőt négy iskola
hittanóráiból alkotnak katedrát.
Az iskolai hitoktatásban részt
vevő papság és számos hitoktató (alaptevékenységüket
kiegészítve) fél katedrával működik,
néhányan több helységben. Mindez nehezíti,
bonyolítja a hitoktatás megszervezését.
A hitoktatással kapcsolatos elvi
és módszertani kérdések vázolása
előtt rá kell mutatnunk arra, hogy ebben a kérdésben
jelentős eltérés mutatkozik az egyházi és
az állami felfogásban.
Az állam az oktatás folyamába
az iskolai dokumentumokban hittan néven szerepelő tantárgyként
vezette be a vallásoktatást, heti egy órában
(tagozatonként változó módon: kötelezően,
választhatóan, fakultatívan). Az állam szemszögéből
ennek célja általános erkölcsi normák
megismertetése a tanulókkal (megfogalmazását
a felekezetekre bízza), ami az elemi és az általános
iskolai oktatásban szükséges és hasznos az állampolgári
képzésben; a középiskolában pedig
ezt kiegészítve (választhatóan) a hittan a
vallásról szóló ismeretközlést,
vallástörténetet, általános műveltségi
képzést is jelenthet.
Az egyház számára a hitoktatás
azonban nemcsak ezt jelenti, tehát nem pusztán az elméleti
szintű vallásoktatást, hanem egy életforma közvetítését
is, minthogy az egyház a maga katekétáit el akarja
juttatni a hit teljes megéléséig, elvárásainak
önkéntes vállalásáig. Az egyház
szempontjából tehát a hitoktatás elsődleges
célja a hit ébresztése, a diákok személyes
istenkapcsolatra vezetése, ugyanis a megtanult hittételek
csak megalapozott istenkapcsolatban nyernek életet és értelmet.
Ezért vallja, hogy a hitoktatás "alapvetően különbözik
a többi tantárgy oktatásától, mert nemcsak
az a célja, hogy az értelmet elvezesse a vallási igazságokhoz,
hanem az egész embert Krisztus tanítványává
tegye." (Kat.Isk. 50.) Ezt azonban csak a hitoktatók személyes
példaadásával, tanúságtételével
(imával) és türelemmel lehet elérni, módszertanilag
pedig tekintettel kell lenni tanulóink életkorára
és vallási műveltségére is.
Az elmondottakból következően
tehát a hitoktatás eredményeit (az elméleti
ismeretek elsajátítását) az iskolai számonkérés
eszközeivel is mérhetjük, ez azonban önmagában
nem (lehet) elégséges, mérlegelnünk, értékelnünk
kellene tanítványaink egyéni életvitelét,
a tanultak egyéni életükben való megvalósulását
is. Ennek viszont konkrét, kézzelfogható, általános
érvényű mértékegysége nincs.
Az iskolai hitoktatás eredményeit
az elmúlt tanévekben az iskola működési
szabályainak megfelelően osztályzattal is értékelték,
mellette persze a hitoktatók véleményt alkothattak
"tantárgyuknak" a tanulók életére gyakorolt
hatásáról is.
A hittan tanításáról
a hitoktatás kettős céljából eredően
-- a vallási igazságok megismerése, az életvitelben
Krisztus tanítványává lenni -- és
a hittan iskolai tantárgy voltából következően
minden érdekelt fél hozzáállásában,
magatartásában sajátos álláspontok fogalmazódtak
meg.
Megállapítható, hogy a diákok
túlnyomó többsége a hittant csak tantárgyként
kezelte/kezeli. Még a teológiai líceum tanulói
esetében is így van ez, egy a tantárgyak közül.
Következésképp, mint minden tantárgy esetében,
vannak olyanok, akik az elméleti ismereteket jól elsajátítják,
mások kevésbé, olykor egyáltalán nem.
(A hitoktatók általános véleménye szerint
a túlnyomó többség otthon nem tanul, érdektelen,
nem készül rendszeresen, kevés időt fordít
a tárgyra.) A többség (főleg a városokban)
többlet tehernek tekinti, sokan azok közül, akik megtanulják,
csak a jó osztályzat elérése céljából
teszik. Sok diák ezt meg is vallja.
A hittan osztályzattal való értékelése
igen sok diáknak nem tetszett/tetszik. Közülük többeknek
azért nem, mert megérzik a hitoktatás kettős
célját, s lelkükben úgy érzik, hogy ennek
nem felel meg az osztályzattal való beskatulyázás.
Mások viszont úgy érzik, hogy a diák csak akkor
fogja tanulni a hittant, ha erre osztályzattal is késztetik.
Az osztályzat ténye sok esetben azért váltotta
ki rosszallásukat, mert az osztályukba járó
más vallásúak csak tízes hittan jegyet kaptak,
ez a tény pedig a tanulói versenyben azok átlageredményét
az ő kárukra emelte.
Az iskolai hitoktatásról a papság
véleménye is megoszlik, különböző elgondolások,
nézetek ütköznek. Néhányan keveslik a heti
egy órát (van, aki ezért heti 2 órát
tartott, bár tudta, hogy ez túlterhelés). Többen
úgy vélik, hogy a plébániai hitoktatás
(falvakon) pótolja az iskolait; ősszel és tavasszal
a tanulók úgysem járnak rendesen iskolába,
az iskolai oktatás színvonala meg amúgy is nagyon
alacsony, aminek egyik oka a tanulók értelmi képessége
(a jó tanulókat a városközeli falvakból
többnyire elviszik városi iskolába), s az iskolai órákon
fegyelem sincs. Mások az iskolában megtartott hittanórával
"helyettesítik" a plébániai hittanórát.
Olyan vélemény is van, amely szerint az iskolai hitoktatás
a jelen formájában tulajdonképpen az államnak
az egyház/vallás feletti befolyását/ellenőrzését
hivatott szolgálni.
A világi hitoktatók úgy
érzékelik, hogy a diákság többsége
közömbös, az első osztályba járók
még érdeklődnek, a nagyobbak már kevésbé
vagy alig, az általános iskolások érdeklődése
pedig tovább csökken, hittani tudásuk általában
alig mérhető.
Tapasztalatuk szerint a családok, a vallásos
szülők (falun) még érdeklődnek a gyermekük
hittan-tanulásáról, de nagyon sokan ott is csak a
falu közvéleményének "külsőségekben"
megnyilvánuló elvárásai miatt fogadják
el a hittantanítást, a tanúságtétel
alig érdekli őket. A városokban lényegében
ugyanezek a kategóriák állapíthatók
meg, sok szülőt csak addig érdekli a hitoktatás,
amíg a tanuló "átesik" az elsőáldozáson,
bérmáláson.
Az iskolák tanári kara közömbös
a hittan tárgya iránt, akkor figyelnek fel rá, ha
a hitoktató (netalán) valakit meg akar buktatni (vagy
meg is buktat).
Az állami iskolákétól
eltérő értékrend szerint kell megvizsgálnunk
az ún. teológiai líceumok tanulóinak katekézisét.
Számukra a hittan heti két órás tantárgy,
kiegészítése még egy óra lelkiség
(és az iskolalelkész órán kívüli
lelki nevelése), következésképp eltérő
kell hogy legyen a megtanítandó ismeretmennyiség,
megkövetelhető a nagyobb fokú hatékonyság,
több elméleti tudás. Ezekben a középiskolákban
nem kikerülhető, hogy az elméleti ismeretszerzés
mértékét osztályzattal is értékeljék.
Nyilvánvalóan a teológiai líceumokba járó
diákok képességei is különbözőek,
következésképp az osztályzataik is azok lesznek.
Amikor azonban az osztálynaplókat és a líceumi
végzősök év végi vizsgáinak eredményeit,
illetve az évharmadi bukások mértékét
áttekintjük, nagyon sok alacsony osztályzatot találunk.
El kell gondolkodnunk, hogy ez az alacsony szellemi színvonal következménye-e,
olyan magatartásé-e, amely ebben az iskolában is csak
tantárgynak tekinti a hittant, avagy nem kellene-e a tanár
munkáját is megvizsgálni.
Szatmárnémetiben az előző
tanévben a XII. osztályosokkal megtartott -- hittani tanulmányaikat
lezáró és nem hivatalosan "hittan érettséginek"
nevezett -- év végi vizsgán két osztályból
16-an nem érték el a megkívánt hatos osztályzatot.
Akkor ez még nem befolyásolta az érettségi
vizsgát, de mi lesz ezután, amikor a teológiai líceumban
ez (a profilnak megfelelően) kötelező érettségi
vizsgatárgy lesz?
Nem tudunk arról, hogy a hittant tanulók
valamilyen verseny formájában összemérték
volna elméleti tudásukat. A teológiai líceumok
igazgatói két éve megállapodtak ugyan egyfajta
hittan "tanulmányi verseny" megszervezésében Szatmárnémetiben,
megállapították a versenyben részt vevő
osztályokat (X. és XII.) is, ám a verseny megszervezése
elmaradt.
Az iskolák életét ismerő
és az oktatás módszertanát figyelő pedagógus
az iskolai hitoktatásban egy sor buktatóra és
hiányra figyelhet fel:
Szervezési gondot okoz a hittanórák
órarendi elhelyezése, ugyanis az iskolák órarendjének
elkészítésekor elsődleges az alaptantárgyak
beosztása, állami iskoláinkban a hittan nem
tartozik közéjük. Tényleges erőfeszítéseket
kíván a különböző felekezetek hittanos
csoportjainak megszervezése, egyben (a több hitoktató
miatt) óráik időben való összehangolása.
Állami középiskolákban a csoportok alighanem
csak a tanítási órák végén szervezhetők
meg.
A teológiai líceumokban, ahol a
hittan szaktantárgy, ahol a tanár teljes vagy fél
normával működik, könnyebb az órák
beosztása, elhelyezése.
Amikor a püspöki kar foglalkozott a
hitoktatással, megállapította, hogy a különböző
szinteken általában milyen vallási ismeretekkel --
hittani tantárggyal --, mivel -- katekizmus, Szentírás
- ismeret, egyháztörténelem, erkölcstani kérdések,
szertartások -- kell foglalkozni. A középiskolák
esetében azonban ezt pontosítani kell, ugyanis a teológiai
líceumok heti két órában tanulják ugyanazt
az egyháztörténelmet, erkölcstant, szertartástant,
dogmatikát, következésképp nekik ugyanazt az
anyagmennyiséget jóval részletesebben, elmélyültebben
kellene megtanulniuk, ugyanakkor mellette hallhatnának olyan kérdésekről,
amelyekkel a plébániai hitoktatáson, vagy (újabban)
a középiskolában tartott (fakultatívan választott)
órán részt vevő tanuló heti egy órában
nem foglalkozik/foglalkozhat. Szükséges volna tehát
a követelményeket pontosítani, pontosan
körvonalazni, megfogalmazni.
Szinte teljességgel megoldatlan a hittanórák
ellenőrzése. Az állami intézmények vezetői,
az iskolaigazgatók nyilvánvalóan nem tekintik feladatuknak
az órák tartalmi, minőségi ellenőrzését,
ez nyilvánvalóan az egyházi hatóságok
feladata. A világi igazgató órát látogatva
legfeljebb általános módszertani észrevételeket
tehetne; a gyakorlatban nem tudunk órák látogatásáról,
csupán a megtartásukat illetőleg ennek naplókbeli
vonatkozásait ellenőrizték, ez viszont pusztán
pénzügyi kérdés.
Az elmúlt tanévekben a katekéták
hittanóráit (jelentéktelen számban) néhány
plébános meglátogatta. Szakszerűen ellenőrizni
kellene viszont a teológiai líceumok hittanóráit.
A Hám János Líceumban az egyházi hatóság
mindezideig egyetlen hittanórát látogatott.
Az egyházi ellenőrzés
szakmai/tartalmi vonatkozásai kapcsán figyelmet kellene fordítani
olyan kérdésekre is, amelyek a hitoktatás egészét
érintő, tulajdonképpen nem egyetlen egyházmegyére
vonatkozó kérdések. Ilyen a tankönyvek kérdése
is. A megkérdezett papok közül többen is megfogalmazták,
hogy más/jobb tankönyvekre (is) volna igényük,
jó segédkönyveket, módszertanokat is elfogadnának.
A hittanárképzősök közül többen
számos hasznos segédkönyvet s más segédeszközt
is használnak. Az iskolai hitoktatásban (a teológiai
líceumokban semmiképp sem mellőzhetően) szükséges
volna a tantárgy tantervének elkészítése.
Mindenképp szükséges volna
a hitoktatásban részt vevők lelki, didaktikai és
gyakorlati szempontokat egyaránt érvényesítő
folyamatos továbbképzése. (A képzés/önképzés
az oktatásban bármely tantárgyat tanító
tanár számára sohasem lehet befejezett.) Az iskolai
hitoktatásban ugyanis klerikusok és a megszentelt életformát
választók (papok, szerzetesnők), illetve világiak
(katekéták) tanítanak. A papság elsősorban
lelkipásztorkodásra készült fel, teológiai
képzettsége is ezt alapozza meg. A felkészítés
jellegéből következően viszont kevesebb a pedagógiai-didaktikai
szakképzettsége. (Ezt a papok közül sokan nem ismerik
el; nagyon önhittek, lelki hatalmukat [a profán világ
dolgaira is, illetve szakmai kérdésekre] kiterjesztenék;
nem nyitottak a II. vatikáni zsinat szellemében.) A
hittanárképző kihelyezett tagozatának
végzettjei nyilvánvalóan nem olyan mélységű
teológiai képzésben részesültek, mint
a klerikusok (ennek kiegészítéséről,
tökéletesítéséről el kellene gondolkodni),
ugyanakkor közülük többen már előzően
pedagógiai (tanítói/tanári) képesítést
is szereztek, járatosabbak az iskolai tanítás mindennapos
gyakorlatában.
A hitoktatás céljának megfelelően
nyilvánvalóan azzal is foglalkozni kellene, milyen módon/mértékben
szolgálják az iskolai hittanórák a katekézist,
s ez hogyan fokozható az egyházi és világi
hitoktatók munkássága révén. (A mindennapok
gyakorlatából megállapíthatóan az egyházmegyében
mindenre találunk példát: a hitoktatás kérdését
-- elméleti szinten -- jól megoldó, ugyanakkor a katekézis
követelményeit kiválóan alkalmazó pap
és katekéta, a korszerű oktatásra alkalmatlan
pap és katekéta, és nem kívánt példát
mutató hitoktató.)
A papság hivatásbeli elfoglaltságai
-- iskolai szünnapot nem képező egyházi ünnepek,
temetések -- következtében az iskolai hittanórák
több iskolában olykor el is maradtak, igen sok óra a
szatmárnémeti teológiai líceumban.
A valóban hatékony oktatás
megszervezése érdekében szükséges volna,
hogy az egyház rendelkezzék az iskolai hitoktatásra
vonatkozó nyilvántartással, hasonlóképp
a rendelkezésre álló hitoktatók nyilvántartásával.
Szükséges volna, hogy az oktatás érdemi szervezési
kérdéseivel és didaktikai vonatkozásaival (csak)
ezzel megbízott személy szakszerűen foglalkozzék.
Így elkerülhető volna, hogy iskoláinkban tanuló
katolikus tanulók iskolai hitoktatás nélkül maradjanak,
avagy az, hogy az iskola más vallás (jelesül az ortodox
vallás) hittanóráján való részvételre
kötelezze őket. Elkerülhető volna, hogy a katolikus
tanulók hittantanítását is a protestáns
lelkészre bízzák, azzal indokolva, hogy néhány
tanuló miatt nem érdemes hittanórát tartani.
Túl kellene lépni azon, hogy csak (az iskola öntörvényű
valóságát többnyire nem kielégítő
módon ismerő) plébánosok feladata a plébániájuk
területén működő iskolában a
hittanórák megszervezése.
Az egyházmegye helyzetét áttekintve
azt tapasztalhatjuk, hogy a hitoktatás kérdésében
egybemosódik az egyházi nézőpont és
a társadalom profán evilágisága, s egyáltalán
nem mondhatjuk el, hogy az egyház mindent megtett a hatékony
hitoktatás érdekében, megalapozottnak érezzük
sokak vélekedekését, amely szerint e tevékenységünket
jelentősen a verbalizmus jellemzi, sok a jelszószerűség,
a szólam. Semmiképp sem szeretnők önmagunkat
azzal áltatni, hogy van tökéletes megoldás, hogy
a hitoktatás és a katekézis terén teljes és
mindenben hibátlan megoldást lehet találni és
megvalósítani. Mindez a történelem folyamán
soha és sehol nem valósult meg, és nem is fog. Úgy
érezzük azonban, hogy nem mondhatunk le arról, hogy
a hitbeli megismerés területén, a lelkiismereti szabadság
és a szeretet jegyében minden tőlünk telhetőt
megtegyünk, tudva azt, hogy minden gondolatunknak, szavunknak, tettünknek
örök jövője van, de éberen és alázattal
figyeljünk arra, hogy elkerüljük azt a folyamatos önáltatást
is, amely szerint mindent és jól megtettünk, és
csakis mi cselekedtünk helyesen.
Erdélyben -- általános
tapasztalat szerint -- katolikus oktatás területén (az
állami oktatáshoz, más felekezetekhez viszonyítva
is) többnyire lépéshátrányban működünk.
A bonyolult jövő tudatában, a hatékonyabb munka
érdekében is szemléletváltásra lenne
szükség, tervezésre -- legalább két-három
lépésnyi előrelátásra -- a tényekre
és valóságos adatokra épülő oktatási
stratégia megtervezéséért.
Elhangzott a Romániai Magyar Pax Romana
Mit tudunk magunkról? című tanulmányi találkozóján,
Csíksomlyón október 11-én.