Vissza a tartalomjegyzékhez
 

Bura László

Hitoktatás a szatmári egyházmegyében


Az Egyházak kutatása Kelet- és Közép-Európában (Aufbruch 2) című kutatási tervezetben -- a vallásos oktatás Erdélyben, Romániában témakörben -- készített tanulmánynak része a szatmári római katolikus egyházmegye területén folyó tevékenység számbavétele, feltárása is. A területről mindenek előtt  tudnunk kell, hogy  földrajzilag két közigazgatási megyére terjed ki, Szatmárra és Máramarosra, de azt is, hogy ezekkel teljességükben nem azonos, mert Szatmárból tíz helység (négy plébánia, hat filia) a nagyváradi, Máramarosból két helység (kisváros) az erdélyi egyházmegye része. (Ez számításainkban az állami statisztikai adatokkal való összehasonlításkor valamelyes, a jelenségek feltárásában fontossággal nem bíró eltéréseket eredményez.)
Elvi jelentőségű észrevételünk: a valós tények, eredmények és jelenségek feltárását megcélozva azt az egyházért és nem ellene kell tennünk, másfelől a vélemények közlésekor az árnyaltságra törekedve  (számba véve az egyházi "ellenzéket" is), valamint a tömbben és a szórványban élők sajátos helyzetének, gondjainak érzékeltetésére is odafigyelve, az erőforrásokat is keresve, önismeretünket szolgálva a jelen helyzetből az eredményesebb jövő megalapozását, az eszményi állapot felé való elmozdulást kell szolgálnunk. Következésképp nem partikuláris vélemények alátámasztására, hanem a tények és jelenségek reális érzékeltetésére, értékelésére kell törekednünk.

Vizsgálódásunk tárgya egyetlen egyházi tevékenység, az egyház vallásos oktatási tevékenysége. Ezt a jelen viszonyok között két területen vizsgáljuk, a plébániai hitoktatásban és az iskolában. Mindkét terület vonatkozásában utalnunk kell az egyházmegye jellegére: az egyházmegye százezret meghaladó híveinek mintegy hatvan százaléka tekinthető tömbben, negyven százaléka szórványban élőnek. (Tömbnek tekintjük a városokat: Szatmárnémeti, Nagybánya, Nagykároly, Máramarossziget; és a hitoktatás szempontjából ide soroljuk  a másfélezernél több hívőt számláló hat falusi/kisvárosi plébániát is).
Az 1989-es változások előtt az egyház vallásos oktatási tevékenységének egyetlen lehetséges módozata az egyházközségek keretében végzett hitoktatás volt. Az időszak értékelésére, a lehetséges tevékenység részletezésére nem térünk ki, mindössze utalunk az ismert tényekre: a kommunista hatalom idején a hitoktatást a templomokban, sekrestyékben a hétvége két napjára korlátozottan kellett/lehetett megtartani; az ifjúság ezen való részvételét intézményesen tiltották, különböző módokon igyekeztek gátolni, megakadályozni. Lényegében minden plébánosnak (káplánnak) önmagában, a teológián szerzett ismereteire alapozva kellett kifejtenie a hittanórák elméleti oktatói munkáját és a gyakorlati hitéletre való buzdítást.
1990 után a plébániai hitoktatás korlátozásai megszűntek, nyíltan és szabadon végezhették.  Ebben az időszakban a társadalomban a korábbi állapotokra való ellenhatásként (kezdetben) divatos lett a templomokban és az egyházi rendezvényeken való megjelenés, az egyházhoz való tartozás hangoztatása. (A kezdeti fellángolás persze hamarosan el is lankadt.)
A korlátozások megszűntével immár lehetővé vált "a felzárkózás" a világegyházhoz, a II. vatikáni zsinat dokumentumainak széles körű és teljes megismeréséhez, a hitre és a lelki életre vonatkozó jelenkori (elméleti és módszertani) szakirodalom megszerzéséhez, tanulmányozásához, egyéni és közösségi feldolgozásához.
A romániai, erdélyi társadalmi  változások  váratlanok voltak, így az egyházat is  felkészületlenül érték. Természetes tehát, hogy a lehetőségekből adódóan jelentkező (és folyamatosan gyarapodó) feladatok megoldása, teljesítése komoly erőfeszítéseket, áldozatokat kívánt/kíván, a kényszerű kényelmesség feladását.
Ma a szatmári egyházmegye 56 plébániáján és 58 filiájában összesen 49 papnak kell megoldania a 107 ezernyi hívő lelki ellátását (ezen felül 3 pap a püspökségen dolgozik), az alakuló intézmények, a kibontakozó hitbuzgalmi stb. mozgalmak irányítását, a plébániai s újabban az iskolákban is bevezetett kötelező és/vagy fakultatív hitoktatást.

A vallásos oktatásban az egyházra háruló feladatok számba vétele előtt mindenekelőtt tekintsük át az egyházmegye katolikus ifjúságának számadatait:

* Közülük 306 a két katolikus líceum diákja, 57 tanítóképzős, 139 a Kölcsey Líceum tanulója.
A táblázat számadataiból nem tudjuk pontosan megállapítani, hogy a magyar anyanyelvű -- és  66 %-ban magyarul tanuló -- diákság összlétszámából mennyi a katolikus, az iskolai hitoktatáson résztvevők számából viszont kikövetkeztethető, hogy a katolikus diákság milyen arányban tanul anyanyelvén. Az elemi oktatásban ez  48,45 % (+5,48 % németül) , az általános iskolában 43,72 % (+ 7,37 % németül), a középiskolában 14,34 %.

Pontosítanunk kell azonban, ugyanis nem ez a hitoktatásban részesülők  valós száma.  A valóság megközelítéséhez számba kell vennünk a plébániai hitoktatást is. Ennek számadatai  nem azonosak az iskolai hitoktatáséval, ugyanis nagyon sok diák, aki (akarva-nem akarva) részt vesz az iskolai hittanórán, nem megy el a plébániai hittanórára, amelyen ugyanakkor részt vesznek olyanok is (román /esetleg német/ tagozaton tanulók; néhányan a református gimnáziumban tanulók), akik nem részesülnek iskolai hitoktatásban. Ugyanakkor az egyházmegyében van olyan község is, amelyben mind a plébánián, mind az iskolában román nyelvű a hitoktatás.


    * Van plébánia, ahol 19 cigány gyermek külön csoportot képez.
** Tanítóképzős osztály.
*** De a bérmálási előkészületen 65-en vettek részt.

A plébániai és az iskolai hitoktatás adatainak összehasonlításából megállapítható, hogy az elemibe és az általános iskolába járó diákjaink jelentős hányada nem részesül hitoktatásban; tanulói névsorok híján nem tudjuk megállapítani, hogy azok a tanulók, akik olyan elemi iskolába járnak, amelyben nem szervezték meg az iskolai hitoktatást, eljárnak-e vagy sem plébániai hitoktatásra. (Szatmárnémetiben, a városban  egy általános  iskolában  és négy négyosztályos elemiben nem volt iskolai hitoktatás.) A középiskolások közül 306-an kötelezően tanultak hittant a szatmárnémeti és a nagykárolyi teológiai líceum tanulóiként, 57-en a tanítóképzőben, egy hitoktató hittanórákat szervezett (önkéntes-fakultatív részvétellel) a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Kollégiumban; plébániai hittanórákra mintegy 220-an jártak  (közülük is sok azonban a teológiai líceumok tanulója). Gyakorlatilag a középiskolások képezik a hitoktatás céljából  legkevésbé mozgósított (illetőleg abból kirekedt) réteget.
A plébániai hitoktatást túlnyomó többségében a papság (plébános, káplán) tartotta, de néhány plébánián szerzetesnő (vagy más) katekéta segítségét is igénybe vették.
Egészen nyilvánvaló, hogy az egyházmegyei papság nem tudta/tudja ellátni az iskolák hitoktatását, hiszen az egyházmegye területén a magyar tannyelvű oktatás 30 négy osztályos elemiben, 88 nyolc osztályos általános iskolában és 14 középiskolában folyt/folyik. A tavalyi tanévben csak Szatmár megyében magyar tannyelven 361 elemi iskolai, 303 általános iskolai és 74 középiskolai osztály működött, német nyelven 18 elemi, 12 általános iskolai és 4 középiskolai osztály. A hittant tanulók csoportjait (a létszámra vonatkozó érvényes állami szabályozók figyelembe vételével) ezekből kellett (kell) megszervezni. Az iskolai intézmények számából következően, valamint az iskolai egységekbe beiskolázott katolikus tanulók létszáma függvényében (tömb, szórvány) nyilvánvalóan sok szervezési bonyodalmat okozott a csoportok létrehozása.
A létszám függvényében minden lehetséges tanulócsoportosítás megtalálható: azonos osztály tanulóiból szervezett (homogén) csoport, párhuzamos osztályokból alkotott (homogén) csoport,  szimultán osztályokból alkotott csoport (közülük gyakoribb a két osztályból, de van számos négy osztályból, sőt előfordul 5 osztályból alkotott hittanos csoport is).
Az egyház már a kilencvenes évek elején gondolt a hitoktatásban felhasználható/alkalmazható katekéták képzésére, ezt a célt szolgálta a Gyulafehérvári Teológiai Intézet (kihelyezett) hittanárképzője, amelyet Szatmár és Máramaros megyéből az elmúlt tanévvel bezáróan 79-en  végeztek el. Közülük sokan részt vesznek az iskolai hitoktatásban. Konkrétan: az egyházmegye területén az iskolai hitoktatásban 37 pap és 37 hittanárképzőt végzett katekéta vesz részt, rajtuk kívül 7-en középiskolai végzettséggel. (A hitoktatásban részt vállaló  hittanárképzősök nembeli megoszlása: 5 férfi, 32 nő. Az érettségi végzettségűek közül egy férfi, hat nő.)
A hittanórák számából adódóan igen kevés iskolában alakítható ki teljes katedra, ilyen (egyelőre) a Hám János Teológiai Líceum (osztályonként heti 2+1 óra), Szatmárnémetiben és Nagykárolyban egy-egy nagy diáklétszámú általános iskola. A teljes katedrával működő hitoktatók két, három sőt négy iskola hittanóráiból alkotnak katedrát.
Az iskolai hitoktatásban részt vevő papság és számos hitoktató (alaptevékenységüket kiegészítve) fél katedrával működik, néhányan több helységben. Mindez nehezíti, bonyolítja a hitoktatás megszervezését.
A  hitoktatással kapcsolatos elvi és módszertani kérdések vázolása előtt rá kell mutatnunk arra, hogy ebben a kérdésben jelentős eltérés mutatkozik az egyházi és az állami felfogásban.
Az állam az oktatás folyamába az iskolai dokumentumokban hittan néven szerepelő tantárgyként vezette be a vallásoktatást, heti egy órában (tagozatonként változó módon: kötelezően, választhatóan, fakultatívan). Az állam szemszögéből ennek célja általános erkölcsi normák megismertetése a tanulókkal (megfogalmazását a felekezetekre bízza), ami az elemi és az általános iskolai oktatásban szükséges és hasznos az állampolgári képzésben; a középiskolában pedig  ezt kiegészítve (választhatóan) a hittan a vallásról szóló ismeretközlést, vallástörténetet, általános műveltségi képzést is jelenthet.
Az egyház számára a hitoktatás azonban nemcsak ezt jelenti, tehát nem pusztán az elméleti szintű vallásoktatást, hanem egy életforma közvetítését is, minthogy az egyház a maga katekétáit el akarja juttatni a hit teljes megéléséig, elvárásainak önkéntes vállalásáig.  Az egyház szempontjából tehát a hitoktatás elsődleges célja a hit ébresztése, a diákok személyes istenkapcsolatra vezetése, ugyanis a megtanult hittételek csak megalapozott istenkapcsolatban nyernek életet és értelmet. Ezért vallja, hogy a hitoktatás "alapvetően különbözik a többi tantárgy oktatásától, mert nemcsak az a célja, hogy az értelmet elvezesse a vallási igazságokhoz, hanem az egész embert Krisztus tanítványává tegye." (Kat.Isk. 50.) Ezt  azonban csak a hitoktatók személyes példaadásával, tanúságtételével (imával) és türelemmel lehet elérni, módszertanilag pedig tekintettel kell lenni tanulóink életkorára és vallási műveltségére is.
Az elmondottakból következően tehát a hitoktatás eredményeit (az elméleti ismeretek elsajátítását) az iskolai számonkérés eszközeivel is mérhetjük, ez azonban önmagában nem (lehet) elégséges, mérlegelnünk, értékelnünk kellene tanítványaink egyéni életvitelét, a tanultak egyéni életükben való megvalósulását is. Ennek viszont konkrét, kézzelfogható, általános érvényű mértékegysége  nincs.
Az iskolai hitoktatás eredményeit az elmúlt tanévekben az iskola működési szabályainak megfelelően osztályzattal is értékelték, mellette persze a hitoktatók véleményt alkothattak "tantárgyuknak" a tanulók életére gyakorolt hatásáról is.
A hittan tanításáról a hitoktatás kettős céljából eredően -- a vallási igazságok megismerése, az életvitelben Krisztus tanítványává lenni --  és a hittan iskolai  tantárgy voltából következően minden érdekelt fél hozzáállásában, magatartásában sajátos álláspontok fogalmazódtak meg.
Megállapítható, hogy a diákok  túlnyomó többsége a hittant  csak tantárgyként kezelte/kezeli. Még a teológiai líceum tanulói esetében is így van ez, egy a tantárgyak közül. Következésképp, mint minden tantárgy esetében, vannak olyanok, akik az elméleti ismereteket jól elsajátítják, mások kevésbé, olykor egyáltalán nem. (A hitoktatók általános véleménye szerint a túlnyomó többség otthon nem tanul, érdektelen, nem készül rendszeresen, kevés időt fordít a tárgyra.) A többség (főleg a városokban) többlet tehernek tekinti, sokan azok közül, akik megtanulják, csak a jó osztályzat elérése céljából teszik. Sok diák ezt meg is vallja.
A hittan osztályzattal való értékelése igen sok diáknak nem tetszett/tetszik. Közülük többeknek azért nem, mert megérzik a hitoktatás kettős célját, s lelkükben úgy érzik, hogy ennek nem felel meg az osztályzattal való beskatulyázás. Mások viszont úgy érzik, hogy a diák csak akkor fogja tanulni a hittant, ha erre osztályzattal is késztetik. Az osztályzat  ténye sok esetben azért váltotta ki rosszallásukat, mert  az osztályukba járó más vallásúak csak tízes hittan jegyet kaptak, ez a tény pedig a tanulói versenyben azok átlageredményét az ő kárukra emelte.
Az iskolai hitoktatásról a papság véleménye is megoszlik, különböző elgondolások, nézetek ütköznek. Néhányan keveslik a heti egy órát (van, aki  ezért heti 2 órát tartott, bár tudta, hogy ez túlterhelés). Többen úgy vélik, hogy a plébániai hitoktatás (falvakon) pótolja az iskolait; ősszel és tavasszal a tanulók úgysem járnak rendesen iskolába, az iskolai oktatás színvonala meg amúgy is nagyon alacsony, aminek egyik oka a tanulók értelmi képessége (a jó tanulókat a városközeli falvakból többnyire elviszik városi iskolába), s az iskolai órákon fegyelem sincs. Mások az iskolában megtartott hittanórával "helyettesítik" a plébániai hittanórát. Olyan vélemény is van, amely szerint az iskolai hitoktatás a jelen formájában tulajdonképpen az államnak az egyház/vallás feletti befolyását/ellenőrzését hivatott szolgálni.
A világi hitoktatók úgy érzékelik, hogy a diákság többsége közömbös, az első osztályba járók még érdeklődnek, a nagyobbak már kevésbé vagy alig, az általános iskolások érdeklődése pedig tovább csökken, hittani tudásuk általában alig mérhető.
Tapasztalatuk szerint a családok, a vallásos szülők (falun) még érdeklődnek a gyermekük hittan-tanulásáról, de nagyon sokan ott is csak a falu közvéleményének "külsőségekben" megnyilvánuló elvárásai miatt fogadják el a hittantanítást, a tanúságtétel alig érdekli őket. A városokban lényegében ugyanezek a kategóriák állapíthatók meg, sok szülőt csak addig érdekli a hitoktatás, amíg a tanuló "átesik" az elsőáldozáson, bérmáláson.
Az iskolák tanári kara közömbös a hittan tárgya iránt, akkor figyelnek fel rá, ha a hitoktató (netalán) valakit  meg akar buktatni (vagy meg is buktat).
Az állami iskolákétól eltérő értékrend szerint kell megvizsgálnunk az ún. teológiai líceumok tanulóinak katekézisét. Számukra a hittan heti két órás tantárgy, kiegészítése még egy óra lelkiség (és az iskolalelkész órán kívüli lelki nevelése), következésképp eltérő kell hogy legyen a megtanítandó ismeretmennyiség, megkövetelhető a nagyobb fokú  hatékonyság, több elméleti tudás.  Ezekben a középiskolákban nem kikerülhető, hogy az elméleti ismeretszerzés mértékét osztályzattal is értékeljék. Nyilvánvalóan a teológiai líceumokba járó diákok képességei is különbözőek, következésképp az osztályzataik is azok lesznek. Amikor azonban az osztálynaplókat és a líceumi végzősök év végi vizsgáinak eredményeit, illetve az évharmadi bukások mértékét áttekintjük, nagyon sok alacsony osztályzatot találunk. El kell gondolkodnunk, hogy ez az alacsony szellemi színvonal következménye-e, olyan magatartásé-e, amely ebben az iskolában is csak tantárgynak tekinti a hittant, avagy  nem kellene-e a tanár munkáját is megvizsgálni.
Szatmárnémetiben az előző tanévben a XII. osztályosokkal megtartott -- hittani tanulmányaikat lezáró és nem hivatalosan "hittan érettséginek" nevezett --  év végi vizsgán két osztályból 16-an nem érték el a megkívánt hatos osztályzatot. Akkor ez még nem befolyásolta az érettségi vizsgát, de mi lesz ezután, amikor a teológiai líceumban ez (a profilnak megfelelően) kötelező érettségi vizsgatárgy lesz?
Nem tudunk arról, hogy a hittant tanulók valamilyen verseny formájában összemérték volna elméleti tudásukat. A teológiai líceumok igazgatói két éve megállapodtak ugyan egyfajta hittan "tanulmányi verseny" megszervezésében Szatmárnémetiben, megállapították a versenyben részt vevő osztályokat (X. és XII.) is, ám a verseny megszervezése elmaradt.
Az iskolák életét ismerő és az oktatás módszertanát figyelő pedagógus az iskolai hitoktatásban  egy sor buktatóra és hiányra figyelhet fel:
Szervezési gondot okoz a hittanórák órarendi elhelyezése, ugyanis az iskolák órarendjének elkészítésekor elsődleges az alaptantárgyak beosztása, állami iskoláinkban a hittan  nem tartozik közéjük. Tényleges erőfeszítéseket kíván a különböző felekezetek hittanos csoportjainak megszervezése, egyben (a több hitoktató miatt) óráik időben való összehangolása. Állami középiskolákban a csoportok alighanem csak a tanítási órák végén szervezhetők meg.
A teológiai líceumokban, ahol a hittan szaktantárgy, ahol a tanár teljes vagy fél normával működik, könnyebb az órák beosztása, elhelyezése.
Amikor a püspöki kar foglalkozott a hitoktatással, megállapította, hogy a különböző szinteken általában milyen vallási ismeretekkel -- hittani tantárggyal --, mivel -- katekizmus,  Szentírás - ismeret, egyháztörténelem, erkölcstani kérdések, szertartások -- kell foglalkozni. A középiskolák esetében azonban ezt pontosítani kell, ugyanis a teológiai líceumok heti két órában tanulják ugyanazt az egyháztörténelmet, erkölcstant, szertartástant, dogmatikát, következésképp nekik ugyanazt az anyagmennyiséget jóval részletesebben, elmélyültebben kellene megtanulniuk, ugyanakkor mellette hallhatnának olyan kérdésekről, amelyekkel a plébániai hitoktatáson, vagy  (újabban) a középiskolában tartott (fakultatívan választott) órán részt vevő tanuló heti egy órában nem foglalkozik/foglalkozhat. Szükséges volna tehát a követelményeket  pontosítani, pontosan  körvonalazni, megfogalmazni.
Szinte teljességgel megoldatlan a hittanórák ellenőrzése. Az állami intézmények vezetői, az iskolaigazgatók nyilvánvalóan nem tekintik feladatuknak az órák tartalmi, minőségi ellenőrzését, ez nyilvánvalóan az egyházi hatóságok feladata. A világi igazgató órát látogatva legfeljebb általános módszertani észrevételeket tehetne; a gyakorlatban nem tudunk órák látogatásáról,  csupán a megtartásukat illetőleg ennek naplókbeli vonatkozásait ellenőrizték, ez viszont pusztán pénzügyi kérdés.
Az elmúlt tanévekben a katekéták hittanóráit (jelentéktelen számban) néhány plébános meglátogatta. Szakszerűen ellenőrizni kellene viszont a teológiai líceumok hittanóráit. A Hám János Líceumban az egyházi hatóság mindezideig egyetlen  hittanórát  látogatott.
Az egyházi  ellenőrzés  szakmai/tartalmi vonatkozásai kapcsán figyelmet kellene fordítani olyan kérdésekre is, amelyek a hitoktatás egészét érintő, tulajdonképpen nem egyetlen egyházmegyére vonatkozó kérdések. Ilyen a tankönyvek kérdése is. A megkérdezett papok közül többen is megfogalmazták, hogy más/jobb tankönyvekre (is) volna igényük, jó segédkönyveket, módszertanokat is elfogadnának. A hittanárképzősök közül többen számos hasznos segédkönyvet s más segédeszközt is használnak. Az iskolai hitoktatásban (a teológiai líceumokban semmiképp sem mellőzhetően) szükséges volna a tantárgy tantervének elkészítése.
Mindenképp szükséges volna a hitoktatásban részt vevők lelki, didaktikai és gyakorlati szempontokat egyaránt érvényesítő folyamatos továbbképzése. (A képzés/önképzés  az oktatásban bármely tantárgyat tanító tanár számára sohasem lehet befejezett.) Az iskolai hitoktatásban ugyanis klerikusok és a megszentelt életformát választók (papok, szerzetesnők), illetve világiak (katekéták)  tanítanak. A papság elsősorban lelkipásztorkodásra készült fel, teológiai képzettsége is ezt alapozza meg. A felkészítés jellegéből következően viszont kevesebb a pedagógiai-didaktikai szakképzettsége. (Ezt a papok közül sokan nem ismerik el; nagyon önhittek, lelki hatalmukat [a profán világ dolgaira is, illetve szakmai kérdésekre] kiterjesztenék; nem nyitottak a II. vatikáni zsinat szellemében.)  A  hittanárképző  kihelyezett tagozatának végzettjei nyilvánvalóan nem olyan mélységű teológiai képzésben részesültek, mint a klerikusok (ennek kiegészítéséről, tökéletesítéséről el kellene gondolkodni), ugyanakkor közülük többen már előzően pedagógiai (tanítói/tanári) képesítést is szereztek, járatosabbak az iskolai tanítás mindennapos gyakorlatában.
A hitoktatás céljának megfelelően nyilvánvalóan azzal is foglalkozni kellene, milyen módon/mértékben szolgálják az iskolai hittanórák a katekézist, s ez hogyan fokozható az egyházi és világi hitoktatók munkássága révén. (A mindennapok gyakorlatából megállapíthatóan az egyházmegyében mindenre találunk példát: a hitoktatás kérdését -- elméleti szinten -- jól megoldó, ugyanakkor a katekézis követelményeit kiválóan alkalmazó pap és katekéta, a korszerű oktatásra alkalmatlan pap és katekéta, és nem kívánt példát mutató hitoktató.)
A papság hivatásbeli elfoglaltságai  -- iskolai szünnapot nem képező egyházi ünnepek, temetések --  következtében az iskolai hittanórák több iskolában olykor el is maradtak, igen sok óra a szatmárnémeti teológiai líceumban.
A valóban hatékony oktatás megszervezése érdekében szükséges volna, hogy az egyház rendelkezzék az iskolai hitoktatásra vonatkozó nyilvántartással, hasonlóképp a rendelkezésre álló hitoktatók nyilvántartásával. Szükséges volna, hogy az oktatás érdemi szervezési kérdéseivel és didaktikai vonatkozásaival (csak) ezzel megbízott személy szakszerűen foglalkozzék. Így elkerülhető volna, hogy iskoláinkban tanuló katolikus tanulók iskolai hitoktatás nélkül maradjanak, avagy az, hogy az iskola más vallás (jelesül az ortodox vallás) hittanóráján való részvételre kötelezze őket. Elkerülhető volna, hogy a katolikus tanulók hittantanítását is a protestáns lelkészre bízzák, azzal indokolva, hogy  néhány tanuló miatt nem érdemes hittanórát tartani. Túl kellene lépni azon, hogy csak (az iskola öntörvényű valóságát többnyire nem kielégítő módon ismerő) plébánosok feladata a plébániájuk területén működő iskolában a  hittanórák megszervezése.
Az egyházmegye helyzetét áttekintve azt tapasztalhatjuk, hogy a hitoktatás kérdésében egybemosódik az egyházi nézőpont és a társadalom profán evilágisága, s egyáltalán nem mondhatjuk el, hogy az egyház mindent megtett a hatékony hitoktatás érdekében, megalapozottnak érezzük  sokak  vélekedekését, amely szerint e tevékenységünket  jelentősen a verbalizmus jellemzi, sok a jelszószerűség, a szólam. Semmiképp sem szeretnők önmagunkat azzal áltatni, hogy van tökéletes megoldás, hogy a hitoktatás és a katekézis terén teljes és mindenben hibátlan megoldást lehet találni és megvalósítani. Mindez a történelem folyamán soha és sehol nem valósult meg, és nem is fog. Úgy érezzük azonban, hogy nem mondhatunk le arról, hogy a hitbeli megismerés területén, a lelkiismereti szabadság és a szeretet jegyében minden tőlünk telhetőt megtegyünk, tudva azt, hogy minden gondolatunknak, szavunknak, tettünknek örök jövője van, de éberen és alázattal figyeljünk arra, hogy elkerüljük azt a folyamatos önáltatást is, amely szerint mindent és jól megtettünk, és csakis mi cselekedtünk helyesen.
Erdélyben  -- általános tapasztalat szerint -- katolikus oktatás területén (az állami oktatáshoz, más felekezetekhez viszonyítva is) többnyire lépéshátrányban működünk. A bonyolult jövő tudatában, a hatékonyabb munka érdekében is szemléletváltásra lenne szükség, tervezésre -- legalább két-három lépésnyi előrelátásra -- a tényekre és valóságos adatokra épülő oktatási stratégia megtervezéséért.

Elhangzott a Romániai Magyar Pax Romana Mit tudunk magunkról? című tanulmányi találkozóján, Csíksomlyón október 11-én.