Hogyan lehet megőrizni Európa keresztény identitását?

Pol­gá­ri Szem­le, 14. évf., 1–3. szám, 2018, 15–27., DOI: 10.24307/psz.2018.0803

Maróth Mik­lós, pro­fesszor, igaz­ga­tó, Avi­cen­na Kö­zel-Ke­let Ku­ta­tá­sok In­té­ze­te, az MTA tagja (maroth@​avicenna-kkki.​hu).

Össze­fog­la­lás

Maróth Mik­lós Cor­vin-lánc­cal ki­tün­te­tett, Szé­che­nyi-dí­jas egye­te­mi tanár, a Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia ren­des tagja az isz­lám kér­dé­sé­ről adja közre gon­do­la­ta­it, a dol­go­zat fő esszen­ci­á­ja annak tu­do­má­nyos iga­zo­lá­sa, ho­gyan le­het­ne meg­őriz­ni Eu­ró­pa ke­resz­tény iden­ti­tá­sát, kü­lö­nös te­kin­tet­tel az el­múlt évek­ben fel­erő­sö­dött mig­rá­ci­ó­ra, az isz­lám tér­ség­ből tör­té­nő be­ván­dor­lás­ra. Maróth pro­fesszor ál­lás­pont­ja sze­rint Eu­ró­pa római, avagy ke­resz­tény kul­tú­rá­ja akkor marad meg, ha in­di­vi­du­a­lis­ta, anya­gi­as sze­ku­la­ri­zált szem­lé­le­te teret enged a kö­zös­sé­gi, gon­dos­ko­dó, val­lá­si kö­zös­sé­gek­re építő ha­gyo­má­nya­i­nak. Akkor, ha ismét el­is­me­ri a ter­mé­szet­jog létét és ér­vé­nyes­sé­gét.

Kulcs­sza­vak: isz­lám, ke­resz­tény­ség, ró­ma­i­ság, ter­mé­szet­jog, his­to­ri­ciz­mus, kö­zös­sé­gi szel­lem, in­di­vi­du­a­liz­mus

How to Pre­ser­ve Euro­pe’s Ch­ris­ti­an Iden­tity

Sum­ma­ry

Uni­ver­sity pro­fes­sor Mik­lós Maróth, re­gu­lar mem­ber of the Hun­ga­ri­an Aca­demy of Sci­en­ces, pub­lis­hes his ideas about quest­ions re­la­ted to Islam. Re­com­men­da­tions, sup­port­ed by sci­en­ti­fic data, are given for pre­ser­ving Euro­pe’s Ch­ris­ti­an iden­tity, with spe­ci­al focus on the im­mig­ra­ti­on from Mus­lim areas, which has inc­re­as­ed in the past few years. In Pro­fes­sor Maróth’s po­sit­i­on, Euro­pe’s Roman her­i­tage or Ch­ris­ti­an iden­tity can sur­vive if its in­di­vi­du­a­lis­tic, ma­te­ri­a­lis­tic and se­cu­la­ri­zed app­ro­ach leaves room for coll­ec­tive and ca­ring tra­di­tions rely­ing on its re­li­gi­o­us com­mu­ni­ti­es, and when it re­gains re­cog­ni­ti­on of the exis­ten­ce and val­idity of na­tu­ral law.

Key­words: Islam, Ch­ris­ti­a­nity, Roman her­i­tage, his­to­ric­ism, com­mu­nity spi­rit, in­di­vi­du­al­ism


A német his­to­ri­ciz­mus

A 18. szá­zad végén ki­bon­ta­ko­zó (W. von Hum­boldt: Gren­zen der Wirk­sam­ke­it des Sta­a­tes; Denksch­rift über die deu­tsche Ver­fas­sung), majd a 19. szá­zad­ban ki­vi­rág­zó német tör­té­ne­ti is­ko­la (Dilt­hey, Win­del­band, Mei­nec­ke stb.) új irányt szab­tak a német gon­dol­ko­dás­nak. Von Hum­boldt az em­lí­tett po­li­ti­ka­el­mé­le­ti mű­vé­ben, John Locke né­ze­te­i­hez kap­cso­lód­va, arra az ered­mény­re ju­tott, hogy az állam nem gá­tol­hat­ja az egyént bol­dog­sá­ga el­éré­sé­ben, il­let­ve nem gá­tol­hat­ja az egyén maga vá­lasz­tot­ta fej­lő­dé­sét. Sze­rin­te az egyént csak­is saját mér­té­ke­i­vel, nem pedig külső, abszt­rakt nor­mák­kal sza­bad mérni. Az állam te­vé­keny­sé­gét ennek kö­vet­kez­té­ben az egyén vé­del­mé­re kell kor­lá­toz­ni: az állam kö­te­les­sé­ge meg­vé­de­ni őt min­den sé­re­lem­től, és el­há­rí­ta­ni min­den aka­dályt a ki­bon­ta­ko­zá­sa út­já­ból. Az ál­lam­tól meg­von min­den ha­tás­kört még a ne­ve­lés, a val­lá­si élet és az er­köl­csi nor­mák meg­ha­tá­ro­zá­sa terén is. El­is­me­ri ezek­nek a kér­dé­sek­nek a fon­tos­sá­gát, de úgy látja, ezek­kel kap­cso­lat­ban min­den dön­tést a pol­gá­rok sza­bad tár­su­lá­sa­i­nak kell meg­hoz­ni­uk.

A kul­tú­rát is a pol­gá­rok sza­bad tár­su­lá­sai fej­lesz­tik, ezért az ál­la­mot és a pol­gá­ri tár­sa­dal­mat vi­lá­go­san el kell vá­lasz­ta­ni egy­más­tól. E né­ze­té­ből fakad a híres té­te­le az aka­dé­mi­ai sza­bad­ság­ról (aka­de­mis­che Fre­i­he­it): az egye­te­mek­nek ön­ál­ló ja­vak­kal kell ren­del­kez­ni­ük, hogy az állam min­den be­avat­ko­zá­sá­tól men­te­sek le­gye­nek, ne függ­je­nek tőle, mert csak így lehet biz­to­sí­ta­ni a tu­do­má­nyos ku­ta­tás és az ok­ta­tás sza­bad­sá­gát.

Ezek a né­ze­tek töb­bé-ke­vés­bé ér­tel­mez­he­tők a kor nagy kér­dé­sé­re adott vá­lasz­ként: a né­me­tek nagy­já­ból ebben az idő­ben, az an­go­lok­tól és a fran­ci­ák­tól né­mi­leg le­ma­rad­va, lép­tek a pol­gá­ri fej­lő­dés út­já­ra, és ennek a fej­lő­dés­nek a leg­főbb gátja a fe­u­dá­lis ha­gyo­má­nyo­kat ápoló ál­lam­szer­ve­zet volt.

Ezt a né­ze­tet lát­szik iga­zol­ni mű­vé­nek másik vo­nu­la­ta is, amely nem más, mint a pa­ter­na­lis­ta rend­őr­ál­lam el­íté­lé­se. Ugyan­ak­kor azt is hang­sú­lyoz­za, hogy el­mé­le­té­nek meg­va­ló­sí­tá­sá­ban az adott hely­zet „szük­ség­sze­rű­sé­gei” je­lent­he­tik a leg­főbb aka­dályt, már­pe­dig a szük­ség­sze­rű­sé­ge­ket min­dig a le­he­tő leg­ko­mo­lyab­ban kell fi­gye­lem­be venni. Azaz a hely­zet­ben adódó szük­ség­sze­rű­sé­gek és az egyé­nek sa­ját­sze­rű­sé­gei je­lö­lik ki a min­den­ko­ri po­li­ti­ka ha­tá­ra­it (Ig­gers, 1988:82–83).

Az egyé­nek és az egyé­ni tö­rek­vé­sek sze­re­pét még in­kább hang­sú­lyoz­za az Ober die Ge­set­ze der Ent­wicklung der mensch­li­chen Kräfte című tö­re­dé­ké­ben, ahol azt fej­te­ge­ti, hogy az ember az egyé­ni lé­nye­gé­ből fa­ka­dó belső ké­pes­sé­gei révén, in­tu­i­tív módon is­mer­he­ti meg az élő ter­mé­sze­tet, az élet­te­lent pedig annyi­ra sem (Ig­gers, 1988:84–85). Ál­ta­lá­nos is­me­re­te­ink tehát vagy egyén­re sza­bot­tak, vagy nin­cse­nek is, ezért ál­ta­lá­nos tör­vény­sze­rű­sé­ge­ket nem is tu­dunk meg­is­mer­ni.

Hum­boldt fön­tebb már em­lí­tett és az itt nem em­lí­tett kö­ve­tői végül arra az ered­mény­re ju­tot­tak, hogy a tár­sa­dal­mak né­ze­tei az alap­ve­tő kér­dé­sek­ről mind tör­té­ne­ti­leg meg­ha­tá­ro­zot­tak. Kü­lön­bö­ző ko­rok­ban és tár­sa­dal­mak­ban kü­lön­bö­ző­képp ha­tá­roz­zák meg, mi az igaz­sá­gos­ság, mi az eré­nyes­ség, mi he­lyes, mi hely­te­len és így to­vább. Sze­rin­tük ezek az el­té­rő né­ze­tek a maguk ide­jé­ben és a maguk he­lyén mind egy­aránt ér­vé­nye­sek és iga­zak (Strauss, 1999:15–32).

Max Weber ér­ve­lé­se sze­rint olyan alap­ve­tő fo­gal­mat sem tu­dunk meg­ha­tá­roz­ni, mint az igaz­sá­gos­ság. Arisz­to­te­lész pél­dá­já­ból ki­in­dul­va azt mond­ja, hogy a ter­mé­szet egyes em­be­re­ket el­té­rő ké­pes­sé­gek­kel ál­dott meg, ezért a te­het­sé­ge­seb­bek töb­bel, a ke­vés­bé te­het­sé­ge­sek ke­ve­seb­bel tud­nak hoz­zá­já­rul­ni a tár­sa­da­lom közös cél­ja­i­nak meg­va­ló­sí­tá­sá­hoz. Arisz­to­te­lész e meg­fon­to­lás­ból ve­zet­te le a diszt­ri­bu­tív igaz­sá­gos­ság gon­do­la­tát: aki töb­bel járul hozzá a közös cé­lok­hoz, az töb­bet is kap­jon, aki pedig ke­ve­seb­bel, az kap­jon ke­ve­seb­bet.1 Max Weber sze­rint ez csak az egyik le­het­sé­ges vá­lasz.

Vé­le­mé­nye sze­rint azon­ban a jelen prob­lé­má­ra lehet más vá­laszt is adni. Ki­in­dul­ha­tunk abból, hogy a ter­mé­szet igaz­ság­ta­lan­sá­gát a tár­sa­da­lom­nak kell ki­iga­zí­ta­nia: aki­nek a te­het­sé­ge na­gyobb, és töb­bel járul hozzá a tár­sa­da­lom bol­do­gu­lá­sá­hoz, az ne kap­jon töb­bet má­sok­nál, mert a te­het­sé­ge­sebb na­gyobb tel­je­sít­mé­nye egy­sze­rű­en a kö­te­les­sé­ge, mi­köz­ben em­ber­ként ugyan­annyit ér, mint bár­me­lyik ke­vés­bé te­het­sé­ges társa. Azaz min­den­ki­nek ugyan­annyit kell kap­nia a mun­ká­já­ért, fi­gyel­men kívül hagy­va a tel­je­sít­mé­nyét (Strauss, 1999:53–54).

Max Weber sze­rint el­dönt­he­tet­len, me­lyik érv a he­lyes, kö­vet­ke­zés­képp el­dönt­he­tet­len, hogy az igaz­sá­gos­ság me­lyik fo­gal­mát kell el­fo­gad­nunk. Erről a tár­sa­dal­mak dön­te­nek min­den adott kor­ban. Max Weber gon­do­la­ta­it iga­zol­ják saját ta­pasz­ta­la­ta­ink is: mi­köz­ben Nyu­ga­ton a ka­pi­ta­lis­ta tár­sa­dal­mak­ban az előző, addig a szo­ci­a­lis­ta or­szá­gok­ban az utób­bi fo­ga­lom ural­ko­dott né­hány év­ti­ze­dig a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után, egé­szen 1990-ig.

A német tör­té­ne­ti is­ko­la gon­do­lat­so­ra mára di­a­dal­mas ideo­ló­gi­á­vá vál­to­zott Eu­ró­pá­ban, és ennek ered­mé­nye­ként ter­jedt el az a re­la­ti­viz­mus, amely min­den dol­got, min­den kul­tú­rát egyen­ran­gú­nak és egy­for­mán jónak tart, majd ez vál­to­zott át mára min­de­nütt a mind­annyi­unk szá­má­ra is­mert er­köl­csi és vi­lág­né­ze­ti ni­hi­liz­mus ural­má­vá. Ennek az ideo­ló­gi­á­nak a túl­haj­tá­sa nyi­lat­ko­zik meg akkor, ami­kor az em­be­rek nemi ön­tu­da­tát is tár­sa­dal­mi té­nye­zők­ből pró­bál­ják le­ve­zet­ni, és úgy gon­dol­ják, hogy ne­ve­lés­sel nem sza­bad férfi vagy női ön­tu­da­tot ki­ala­kí­ta­ni a gyer­me­kek­ben, majd föl­nő­ve ők maguk fog­ják el­dön­te­ni, mi a nemük.

Ezt az el­mé­le­ti hát­te­ret ma­nap­ság leg­in­kább a li­be­rá­lis és bal­ol­da­li pár­tok vall­ják a ma­gu­ké­nak. Elég ennek bi­zo­nyí­tá­sa­ként hi­vat­koz­ni a szo­ci­a­lis­ta ve­ze­té­sű svéd ál­lam­ra, il­let­ve a ma­gyar li­be­rá­lis és bal­ol­da­li pár­tok­ra. Ez az el­mé­le­ti hát­tér azon­ban, mivel az ér­té­kek re­la­ti­vi­zá­lá­sa révén végső soron tagad min­den örök ér­té­ket, egy pusz­tán ha­szon­el­vű po­li­ti­zá­lást ered­mé­nyez.

Ez a gon­do­lat­sor saj­ná­la­tos módon, meg­fe­le­lő mó­do­su­lá­sok­kal, át­ke­rült a val­lás­tu­do­má­nyok te­rü­le­té­re is. Ennek az irány­zat­nak egyik kép­vi­se­lő­je volt Oth­mar Spann, aki azt a vé­le­mé­nyét fej­tet­te ki, hogy min­den val­lás mé­lyén az ember transz­cen­dens ta­pasz­ta­la­ta áll, és ezt adja elő szim­bó­lu­mok se­gít­sé­gé­vel (Spann, 1947). Az ember lelki ta­pasz­ta­la­ta végső soron tehát azo­nos, de a kü­lön­fé­le szim­bó­lu­mok se­gít­sé­gé­vel ki­fej­tett meg­nyil­vá­nu­lá­suk, azaz a val­lás más és más lesz attól füg­gő­en, mi­lyen szim­bó­lu­mo­kat al­kal­maz­nak azok, akik ta­pasz­ta­la­ta­i­kat sza­vak­ba fog­lal­ják. Azaz vol­ta­kép­pen min­den val­lás egy­for­mán jó, mert ugyan­an­nak a do­log­nak a meg­nyil­vá­nu­lá­sa, csak éppen egy sa­já­tos, a töb­bi­től elütő for­má­ban. Ezért nem sza­bad kü­lönb­sé­get tenni az egyes val­lá­sok kö­zött sem tár­sa­dal­mi el­is­me­rés­ben, sem anya­gi tá­mo­ga­tás­ban.

Ennek az el­mé­let­nek a hívei a val­lá­sos­ság­nak ezt a közös ta­pasz­ta­la­ti szint­jét mi­ti­kus val­lás­nak ne­ve­zik. Ennek az el­mé­let­nek a hívei sze­rint a mi­ti­kus val­lá­sos­sá­got az em­be­ri­ség három úton igye­ke­zett meg­ha­lad­ni. Egy­részt a misz­ti­kus ta­pasz­ta­la­tok alap­ján lét­re­hoz­ta a misz­ti­kát, majd a mo­no­te­is­ta for­ra­da­lom révén a mo­no­te­is­ta val­lá­so­kat, ame­lye­ket aztán az em­be­ri fel­vi­lá­go­so­dás fog meg­szün­tet­ni. Az el­mé­let kri­ti­ká­ját egyéb­ként Jo­seph Rat­zin­ger (XVI. Be­ne­dek pápa) adta az Ein­heit und Vi­el­falt der Re­li­gionen című, Karl Rah­ner 60. szü­le­tés­nap­já­ra meg­je­len­te­tett kö­tet­be írt ta­nul­má­nyá­ban.2

Amint azt a min­den­na­pok­ban lát­hat­juk, ez az el­mé­let mind a mai napig él. Az EU a leg­utol­só ma­gyar egy­há­zi tör­vényt is ennek a szem­lé­let­nek a je­gyé­ben kri­ti­zál­ta 2011-ben és 2012-ben, kö­ve­tel­ve, hogy az abban az ál­la­mi tá­mo­ga­tás kö­ré­ből ki­zárt többi val­lás is ré­sze­sül­jön azo­nos er­köl­csi és anya­gi meg­be­csü­lés­ben. Azaz min­den dolog, és így min­den val­lás is, egy­for­mán jó, mert min­den a tör­té­ne­lem ter­mé­ke.

A ter­mé­sze­ti jog

Ez az egész gon­do­la­ti konst­ruk­ció, a német his­to­riz­mus és a rá épülő val­lás­el­mé­let azon­nal össze­om­lik, ha el­fo­gad­juk az ókor­tól fogva is­mert, ámde az új­kor­ban hát­tér­be szo­rult gon­do­la­tot, mi­sze­rint van­nak ter­mé­sze­ti tör­vé­nyek. Az ókor­ban meg­fi­gyel­ték az ál­la­tok vi­sel­ke­dé­sét, és úgy gon­dol­ták, hogy amit az egy­sé­ges élő­vi­lá­gon belül sza­bad meg­ten­ni az ál­la­tok­nak, azt sza­bad meg­ten­ni az em­be­rek­nek is. A ter­mé­szet tör­vé­nye­i­nek en­ge­del­mes­ked­ve vi­sel­ked­nek ugyan­is az ál­la­tok úgy, aho­gyan vi­sel­ked­nek, és mivel az ember ugyan­an­nak a ter­mé­szet­nek a része, neki is ugyan­an­nak a tör­vény­nek kell en­ge­del­mes­ked­nie. Ter­mé­sze­te­sen e gon­dol­ko­dás pa­ra­dox kö­vet­kez­mé nye­i­re mu­tat­tak rá azok a fi­lo­zó­fu­sok, akik ku­tyák mód­já­ra vi­sel­ked­tek (ci­ni­ku­sok), de az alap­el­vet bi­zo­nyos kor­lá­to­zá­sok­kal min­den­ki el­fo­gad­ta, végig az ókor­ban (Wat­son, 1971:216–238).

Ké­sőbb az ókori ter­mé­sze­ti tör­vény fo­gal­ma to­vább élt a kö­zép­kor­ban az is­te­ni tör­vény (lex di­vi­na) fo­gal­má­ban, majd a fran­cia for­ra­da­lom után, át­fo­gal­maz­va em­be­ri jogok ter­mi­nus­sal utal­nak rá. Az em­be­ri jo­go­kat aztán a hu­sza­dik szá­zad­ban nem­zet­kö­zi szer­ve­ze­tek dek­la­rá­ci­ói rög­zí­tet­ték (Bar­ker, 1948:312).

A ter­mé­sze­ti tör­vé­nyek fö­löt­te áll­nak az em­be­ri tör­vé­nyek­nek, és a se­gít­sé­gük­kel el­dönt­he­tő bár­me­lyik em­be­ri tör­vény­ről, hogy az jó-e, avagy rossz. Tu­laj­don­kép­pen Szo­phok­lész An­ti­go­né című drá­má­já­ban a konf­lik­tus lé­nye­ge az, hogy An­ti­go­né a ter­mé­sze­ti tör­vény­ből ki­in­dul­va cse­lek­szik, de he­lyes el­já­rá­sá­ért a rossz vá­ro­si tör­vé­nyek alap­ján bűn­hő­dik. Ugyan­csak a ter­mé­sze­ti tör­vé­nyek gon­do­la­ta állt a nürn­ber­gi per­ben ho­zott íté­le­tek mö­gött, ame­lyek­ben az em­be­ri­ség el­le­ni bű­nök­re hi­vat­koz­va ítél­ték el azo­kat a fa­sisz­ta ve­ze­tő­ket, aki­ket ha­zá­juk ér­vé­nyes tör­vé­nyei alap­ján nem le­he­tett volna el­ítél­ni.

A ter­mé­sze­ti tör­vé­nyek gon­do­la­tát ma­nap­ság leg­in­kább Leo Strauss kép­vi­sel­te. Rá­mu­ta­tott arra, hogy a his­to­ri­cis­ta ér­ve­lés alap­ja a fi­lo­zó­fia le­he­tő­sé­gé­nek ta­ga­dá­sa. A his­to­ri­cis­ták ér­ve­lé­se sze­rint – Pla­tón­ra utal­va – a fi­lo­zó­fia csak akkor lenne le­het­sé­ges, ha a bar­lang falán mozgó képek he­lyett a va­ló­sá­got lát­nánk. Már­pe­dig a va­ló­sá­got nem tud­juk meg­is­mer­ni. Ezzel szem­ben Leo Strauss meg­jegy­zi, hogy a va­ló­sá­got nem is kell a maga tel­jes­sé­gé­ben meg­is­mer­nünk, ha már azt tud­juk bi­zo­nyí­ta­ni, mennyi­re azo­no­sak a kü­lön­bö­ző korok prob­lé­mái, és mennyi­re azo­no­sak azok a kér­dé­sek, ame­lyek az em­be­re­ket fog­lal­koz­tat­ják. Mind­ez akkor is így van, ha a kü­lön­bö­ző ko­rok­ban az em­be­rek, tu­dá­suk kü­lön­bö­ző mély­sé­gé­nek meg­fe­le­lő­en, kü­lön­bö­ző vá­la­szo­kat adnak a régi kér­dé­sek­re. Ha pedig a fi­lo­zó­fia ebben az ér­te­lem­ben le­het­sé­ges, akkor a po­li­ti­kai fi­lo­zó­fia is le­het­sé­ges (Strauss, 1999:33). A fi­lo­zó­fia, benne az er­kölcs- és a po­li­ti­kai fi­lo­zó­fia pedig vá­la­sza­it egy­azon ér­té­kek men­tén fo­gal­maz­za meg a kü­lön­bö­ző idők­ben.

Ennek a né­zet­nek vi­szont az a kö­vet­kez­mé­nye, hogy a vizs­gált té­nye­ket és az így meg­ál­la­pí­tott örök ér­té­ke­ket meg kell kü­lön­böz­tet­nünk egy­más­tól. A cse­le­ke­de­te­ink­ben meg­nyi­lat­ko­zó ter­mé­szet­jog gon­do­la­tá­nak el­fo­ga­dá­sa tehát ér­té­kek föl­is­me­ré­sé­hez vezet mind az er­kölcs­tan, mind a po­li­ti­ka terén. A ter­mé­szet­jo­got el­fo­ga­dó kon­zer­va­tív szel­le­mű po­li­ti­zá­lás, va­la­mint a ter­mé­szet­jog gon­do­la­tát alap­ve­tő fon­tos­sá­gú­nak tartó val­lá­sok éppen ezért ér­ték-, és nem ér­dek­ori­en­tál­tak. Már­pe­dig az ér­té­kek hi­e­rar­chi­á­ba ál­lít­ha­tók, ezért van­nak na­gyobb és ki­sebb ér­té­kek, ma­ga­sabb és ala­cso­nyabb szem­pon­tok. An­ti­go­né az em­be­ri jog­nál ma­ga­sabb rendű ter­mé­szet­jog­ra hi­vat­koz­va cse­le­ke­dett, a nürn­ber­gi per­ben a ma­ga­sabb rendű ál­ta­lá­nos em­be­ri jog alap­ján ítél­ték el az ala­cso­nyabb rendű nem­ze­ti jog­rend alap­ján cse­lek­vő egy­ko­ri német po­li­ti­kai ve­ze­tő­ket.

A mai vi­szo­nyok közt azon­ban a német tör­té­ne­ti is­ko­la alap­ján lét­re­jött re­la­ti­vis­ta, azaz vég­ered­mé­nyé­ben ni­hi­lis­ta ideo­ló­gia ere­jét mi sem mu­tat­ja job­ban, mint az a tény, hogy Leo Stra­usst, bár if­jú­ko­rá­ban még Né­met­or­szág­ban egy ci­o­nis­ta szer­ve­zet­be is be­lé­pett, végül az USA-ban ná­ci­nak bé­lye­gez­ték. Ha nem is ép bőr­rel, de mégis könnyeb­ben meg­úsz­ta a dol­got Fri­valdsz­ky János, aki a ter­mé­szet­jog­ról az utób­bi idő­ben több mun­kát is pub­li­kált Ma­gyar­or­szá­gon (Fri­valdsz­ky, 2007).

Az eu­ró­pai val­lá­sok azon­ban min­dig el­fo­gad­ták, és mind a mai napig el­fo­gad­ják a ter­mé­sze­ti tör­vé­nyek gon­do­la­tát. Pél­dá­ul a ka­to­li­kus kö­rök­ben mér­ték­adó min­den lé­nye­ges va­ti­ká­ni do­ku­men­tum a ter­mé­szet­jog ér­vé­nyes­sé­gé­nek gon­do­la­tán ala­pul. Ezt még akkor is ál­lít­hat­juk, ha a kö­zép­kor­ban a fi­lo­zó­fu­sok haj­lan­dók vol­tak a ter­mé­szet te­rem­tő­je, azaz az Isten után „is­te­ni tör­vé­nyek­ről” be­szél­ni, és így a „ter­mé­sze­ti tör­vény” ter­mi­nus hát­tér­be szo­rult. Ha pedig el­fo­gad­juk a ter­mé­szet­jog ér­vé­nyes­sé­gét, akkor Oth­mar Spann el­mé­le­tét el kell vet­nünk, amely sze­rint min­den val­lás va­la­mi­lyen sa­já­tos meg­je­le­né­se ugyan­an­nak az em­be­ri transz­cen­den­tá­lis ta­pasz­ta­lat­nak.

A három mo­no­te­is­ta val­lás kap­cso­la­ta

E be­ve­ze­tő után tér­jünk rá az el­mé­le­te sze­rin­ti ál­lí­tó­la­gos „mo­no­te­is­ta for­ra­da­lom” gon­do­la­tá­ra, azaz néz­zük meg kö­ze­lebb­ről a három nagy mo­no­te­is­ta val­lást, ame­lyek mind­annyi­an egy cso­port­ba so­rol­ha­tók a világ összes többi val­lá­sá­val szem­ben. Ezek a ju­da­iz­mus, a ke­resz­tény­ség és az isz­lám. Hagy­juk most itt fi­gyel­men kívül azt a szem­mel lát­ha­tó óri­á­si kü­lönb­sé­get, amely e három ki­nyi­lat­koz­ta­tott val­lás és pél­dá­ul az ani­mis­ták kö­zött van, és a pár­tat­lan szem­lé­lő szá­má­ra is vi­lá­gos, mennyi­vel ma­ga­sabb ér­té­ket kép­vi­sel­nek ezek az abszt­rakt is­ten­kép­pel ren­del­ke­ző val­lá­sok azok­nál, ame­lyek min­den fában vagy kő­da­rab­ban Is­tent vél­nek föl­fe­dez­ni. Most tehát vizs­gál­juk csak ezt a három val­lást.

A tör­té­ne­lem­ből tud­juk, mi­ként jött létre a ju­da­iz­mus Iz­ra­el föld­jén mo­no­te­is­ta val­lás­ként, szem­ben a po­li­te­is­ta kör­nye­ze­té­vel. Azt is tud­juk, hogy a ju­da­iz­mus egy szö­vet­ség, amely­nek három fon­tos té­nye­ző­je van: az egyet­len Isten, a vá­lasz­tott népe és a neki ígért föld. A szö­vet­ség köz­pont­já­ban azon­ban az is­te­ni tör­vé­nyek meg­tar­tá­sá­nak gon­do­la­ta áll (Cho­u­ra­qui, 1968:5–9). Ezek a tör­vé­nyek ere­de­ti­leg a tár­sa­da­lom tör­vé­nyei is vol­tak, de mi­u­tán Iz­ra­el népe el­vesz­tet­te po­li­ti­kai füg­get­len­sé­gét, meg­ma­rad­tak pusz­tán val­lá­si tör­vé­nyek­nek. A tör­vé­nye­ket az Ószö­vet­ség szö­ve­gé­ből a Tal­mud­ban mon­dot­tak alap­ján vo­nat­koz­tat­ta el a kö­zös­ség, így las­san­ként a Bib­lia szö­ve­ge hát­tér­be szo­rult, és a val­lás el­sőd­le­ges for­rá­sa a Tal­mud lett (Fejér, 1999:54–80). Aju­da­iz­mus tehát szi­go­rú­an egy nép és egy föld val­lá­sa, vi­lág­val­lás­sá a zsidó di­asz­pó­ra révén vált.

Rémi Bra­gue fran­cia fi­lo­zó­fus fej­te­ge­té­se­it el­fo­gad­va azt is tud­juk, hogy a ke­resz­tény­ség a Római Bi­ro­dal­mon belül jött létre. Róma, amint ki­fej­ti köny­vé­ben, föl­szív­ta ma­gá­ba a pro­vin­ci­ák mű­velt­sé­gét, ez eset­ben a héber Bib­lia is­me­re­tét és a görög (pon­to­sab­ban a szto­i­kus) fi­lo­zó­fi­át, és abból egy sa­já­tos, el­té­veszt­he­tet­len római ke­ve­ré­ket ho­zott létre. Ez a ke­ve­rék a ke­resz­tény­ség. Ebben benne van a héber Bib­lia (az Ószö­vet­ség, de nem a ju­da­iz­mus), az Iz­ra­el föld­jén ke­let­ke­zett, ámde gö­rö­gül írt Új­szö­vet­ség, és e szö­ve­gek ér­tel­me­zé­sé­nek ke­re­te, a görög fi­lo­zó­fia. A ke­resz­tény­ség ta­ní­tá­sá­nak köz­pont­já­ban azon­ban nem a tör­vény áll, amely­nek a he­lyét egyéb­ként a fi­lo­zó­fi­ai hát­tér is­me­re­té­ben meg­fo­gal­ma­zott er­köl­csi nor­mák fog­lal­ják el, hanem Krisz­tus ke­reszt­ál­do­za­ta, ame­lyet min­den em­be­rért mu­ta­tott be, és amellyel po­ten­ci­á­li­san min­den em­bert (ke­resz­tényt és nem ke­resz­tényt) meg­vál­tott (Bra­gue, 1993:26–41).

Ez­után jött létre po­gány kör­nye­zet­ben az isz­lám, amely na­gyon sokat ta­nult mind a ju­da­iz­mus­tól, mind a ke­resz­tény­ség­től, így pél­dá­ul be­épí­tet­te ta­ní­tá­sá­ba az ószö­vet­sé­gi pró­fé­ták és Jézus Krisz­tus tisz­te­le­tét is. Minden­nek kö­vet­kez­té­ben az isz­lám hit­val­lá­sá­nak min­den pont­ja, aho­gyan a mu­zul­má­nok hang­sú­lyoz­zák, el­fo­gad­ha­tók a zsi­dók és a ke­resz­té­nyek szá­má­ra is. Ezek a kö­vet­ke­zők: hit Is­ten­ben, az an­gya­la­i­ban, szent köny­vé­ben, apos­to­la­i­ban, az utol­só íté­let­ben és az eleve el­ren­de­lés­ben (Wolf­son, 1976:4). Eze­ket a fő té­má­kat már maga a Korán is ne­ve­sí­ti a kö­vet­ke­ző módon: „Nem az a jám­bor­ság, ha or­cá­to­kat Nap­ke­let vagy Nap­nyu­gat felé for­gat­já­tok. A jám­bor­ság az, ha va­la­ki hisz Al­lah­ban, a Végső Nap­ban, az an­gya­lok­ban, az Írás­ban és a pró­fé­ták­ban. Aki ja­va­it – bár­mily ked­ve­sek is azok néki – oda­ad­ja ro­ko­na­i­nak, az ár­vák­nak, a sze­gé­nyek­nek, az úton já­ró­nak, a kol­du­sok­nak, és a rab­szol­gák (ki­vál­tá­sá­ra); aki el­vég­zi az is­ten­tisz­te­le­tet, és meg­ad­ja a za­ká­tot; akik tel­je­sí­tik kö­te­le­zett­sé­gü­ket, ha kö­te­le­zett­sé­get vál­lal­tak; akik áll­ha­ta­to­sak a szük­ség­ben, baj­ban és meg­pró­bál­ta­tás­ban” (Korán 2:177).

Ha eze­ket hall­juk, va­ló­ban úgy gon­dol­hat­juk, a három val­lás messze­me­nő össz­hang­ban áll egy­más­sal. Ha azon­ban kö­ze­lebb­ről meg­vizs­gál­juk a kér­dést, azon­nal ko­moly fönn­tar­tá­sa­ink tá­mad­nak.

Az első fönn­tar­tá­sunk azzal szem­ben fo­gal­maz­ha­tó meg, aho­gyan az isz­lám e ha­son­ló­sá­got ma­gya­ráz­za. Ők ugyan­is egy ál­lí­tó­lag Áb­ra­hám­nak adott ős­ki­nyi­lat­koz­ta­tás­ból ve­ze­tik le a három val­lás ta­ní­tá­sát és a köz­tük föl­lel­he­tő ha­son­ló­sá­got. A három val­lás kü­lönb­sé­gét azzal ma­gya­ráz­zák, hogy az áb­ra­há­mi ki­nyi­lat­koz­ta­tást mind a zsi­dók, mind a ke­resz­té­nyek utóbb meg­ha­mi­sí­tot­ták, míg az isz­lám nem tett mást, mint azt hely­re­ál­lí­tot­ta a maga ere­de­ti tisz­ta­sá­gá­ban. A Korán ide­vo­nat­ko­zó he­lyei egyi­kén pél­dá­ul ezt ol­vas­hat­juk: „Allah bi­zony meg­hal­lot­ta azok­nak a sza­vát, akik azt mond­ták: »Allah sze­gény, ám mi gaz­da­gok va­gyunk.« Le fog­juk írni [a végső szám­adás­hoz], amit mond­tak, s azt, hogy meg­öl­ték jog­ta­la­nul a pró­fé­tá­kat, s azt mond­juk majd nekik: »Íz­lel­jé­tek meg [a Pokol] tü­zé­nek kín­ját!« [...] Mondd: »Már én előt­tem jöt­tek hoz­zá­tok kül­döt­tek nyil­ván­va­ló bi­zo­nyí­té­kok­kal és azzal, ami­ről be­szél­tek. Miért öl­té­tek hát meg őket – ha [kü­lön­ben] iga­zat mon­do­tok?«” (Korán 3:181–183).

Má­sutt ezt ol­vas­hat­juk: „Em­lé­kez­ze­tek arra, ami­kor meg­ál­la­po­dást kö­tött Allah azok­kal, akik­nek az Írás ada­tott: »Ma­gya­ráz­zá­tok meg ezt az em­be­rek­nek, és ne tit­kol­já­tok el!« Ám ők a hátuk mögé ha­jí­tot­ták, és potom áron el­kó­tya­ve­tyél­ték azt. Mi­lyen nyo­mo­rú­sá­gos vá­sárt csap­nak!” (Korán 3:187).

Azaz a három val­lás kap­cso­la­tá­ban mind a ju­da­iz­must, mind a ke­resz­tény­sé­get azon­nal a vád­lot­tak pad­já­ra ül­tet­ték, és mint leg­ké­sőbb jött mo­no­te­is­ta val­lás, ezzel a mes­ter­fo­gás­sal azon­nal a sor élére fu­ra­ko­dott, és át­vet­te a leg­ősibb­nek ki­já­ró he­lyet. Ezzel vol­ta­kép­pen el­ér­ték, hogy a másik kettő, ud­va­ri­as­ság­ból el­fo­gad­va az „áb­ra­há­mi val­lás” meg­je­lö­lést, min­den pár­be­szé­det eleve az Isten sza­vát is meg­ha­mi­sí­tó csaló két­sé­ges po­zí­ci­ó­já­ból kezd­het, aki job­ban teszi, ha el­fo­gad­ja az er­köl­csi­leg fedd­he­tet­len leg­fi­a­ta­labb test­vér gyám­ko­dá­sát. Meg­fon­to­lan­dó tehát, hogy ér­de­mes-e a pár­be­széd meg­ala­po­zá­sá­nak ér­de­ké­ben el­fo­gad­nunk az isz­lám­tól két­sé­ges hi­vat­ko­zá­si alap­pal ki­je­lölt, min­ket eleve hát­rá­nyos hely­zet­be hozó tár­gya­lá­si ke­re­tet.

A má­so­dik fönn­tar­tá­sunk jóval bo­nyo­lul­tabb. Rész­ben erre a tar­tal­mi fönn­tar­tás­ra már az imént a le­he­tő leg­egy­sze­rűbb for­má­ban utal­tam: az em­lí­tett pél­dák azt mu­tat­ják, miben egye­zik a három val­lás, de hall­gat­nak azok­ról a lé­nye­ges kü­lönb­sé­gek­ről, ame­lyek el­vá­laszt­ják őket. Ebben az össze­füg­gés­ben nem ha­nya­gol­ha­tó el az, hogy a ke­resz­tény­ség köz­pon­ti ta­ní­tá­sa Krisz­tus min­den­ki­ért vál­lalt meg­vál­tó te­vé­keny­sé­ge a ke­reszt­ha­lá­la árán, ami­nek nyoma sincs az isz­lám­ban.

Az uni­ver­zá­lis ke­resz­tény­ség­gel szem­ben az isz­lám val­lá­sa azoké, akik a he­te­dik szá­za­di si­va­ta­gi élet­mó­dot és tör­vé­nye­ket haj­lan­dók el­fo­gad­ni (vö. az aláb­bi­a­kat), a ju­da­iz­mus pedig, mint lát­hat­tuk, egy nép és egy föld kap­cso­la­tát föl­té­te­le­zi.

A tőr­zsi tár­sa­da­lom és az isz­lám;
a ró­ma­i­ság és a ke­resz­tény­ség

Rész­ben azon­ban, fi­gyel­men kívül hagy­va a többi dog­ma­ti­kai ha­son­ló­sá­got és kü­lönb­sé­get, utal­ni kell arra is, hogy min­den val­lás alap­ján lét­re­jön egy kul­tú­ra is. Már­pe­dig az isz­lám kul­tú­rá­ja lé­nye­ge­sen más, mint a mi ke­resz­tény­sé­gen ala­pu­ló eu­ró­pai kul­tú­ránk.

Az isz­lám ugyan­is a he­te­dik szá­zad ele­jén, az Arab-fél­szi­ge­ten egy tör­zsi tár­sa­da­lom­ban jött létre. Mo­ha­med kü­lön­bö­ző szár­ma­zá­sú hí­ve­i­vel el­me­ne­kült Mek­ká­ból Me­di­ná­ba, ahol több arab és zsidó törzs élt. A tör­zsek vér­sé­gi ala­pon szer­ve­ződ­tek, így ért­he­tő módon a törzs tag­jai min­den kö­rül­mé­nyek közt gon­dos­kod­tak egy­más­ról. Ha va­la­ki szű­köl­kö­dött, azt anya­gi­lag tá­mo­gat­ták ka­mat­men­tes, „csa­lá­di” köl­csön­nel; ha beteg volt, gond­ját vi­sel­ték; ha árva volt, föl­ne­vel­ték; és ha va­la­me­lyik más törzs tag­já­val konf­lik­tus­ba ke­ve­re­dett, min­den kö­rül­mé­nyek kö­zött meg­véd­ték. Ter­mé­sze­te­sen, ha a konf­lik­tus az ő hi­bá­já­ból ke­let­ke­zett, utó­lag maguk közt meg­bün­tet­ték.

Mo­ha­med hívei ilyen kö­rül­mé­nyek kö­zött egyé­nen­ként véd­te­le­nek vol­tak a tör­zsi tár­sa­da­lom­ban. Mo­ha­med ezért meg­szer­vez­te saját hí­ve­i­nek kö­zös­sé­gét, még­pe­dig tel­je­sen a tör­zsi tár­sa­da­lom min­tá­já­ra. A kö­zös­ség össze­tar­tó ereje nem a közös szár­ma­zás, hanem a közös val­lás gon­do­la­ta lett, és a hívek kö­zös­sé­gé­re a törzs tag­ja­i­nak jo­ga­it és kö­te­les­sé­ge­it ru­ház­ta. Mivel az isz­lám val­lá­sá­nak a tör­zsi tár­sa­da­lom szo­ká­sa­it el­fo­ga­dó, azo­kon csak né­hány pont­ban eny­hí­tő Ko­rá­non kívül a másik alap­ve­tő írott for­rá­sa a Mo­ha­med cse­le­ke­de­te­it és mon­dá­sa­it tar­tal­ma­zó ha­dísz-iro­da­lom, to­váb­bá Mo­ha­med a tör­zsi tár­sa­da­lom sza­bá­lya­it el­fo­gad­va be­szélt és cse­le­ke­dett, ért­he­tő, hogy az isz­lám tör­vé­nyei tu­laj­don­kép­pen egy­be­es­nek a he­te­dik szá­zad ele­jé­nek ará­bi­ai szo­ká­sa­i­val és tár­sa­dal­mi tör­vé­nye­i­vel. Az isz­lá­mot el­fo­gad­va tehát a he­te­dik szá­zad eleji Ará­bia tör­zsi tár­sa­dal­má­nak a szo­ká­sa­it és tör­vé­nye­it fo­gad­juk el ma­gunk­ra nézve kö­te­le­ző­nek, mivel azok emel­ked­tek a Korán és az ugyan­csak az is­te­ni ki­nyi­lat­koz­ta­tás ere­jé­vel ren­del­ke­ző szun­na révén az is­te­ni tör­vé­nyek rang­já­ra. (Mo­ha­med­nek a ha­díszokban meg­őr­zött mon­dá­sai és tet­tei al­kot­ják a szun­nát.) Mivel a tör­zsi kö­zös­ség volt egy­szer­s­mind a po­li­ti­kai kö­zös­ség magva is, így a hívők kö­zös­sé­gé­nek adott is­te­ni tör­vé­nyek­ké vált tör­zsi tör­vé­nyek egy­szer­s­mind a po­li­ti­kai kö­zös­ség tör­vé­nye­i­vé is vál­tak. A saría tehát a val­lá­si kö­zös­ség, és ez­ál­tal a vele egy­be­eső po­li­ti­kai kö­zös­ség tör­vé­nye is. Olyan tör­vény, amely nagy­já­ból fele ter­je­de­lem­ben rög­zí­ti az ember kö­te­les­sé­ge­it az Is­ten­nel, fe­lé­ben a fe­le­ba­rá­ta­i­val szem­ben. Nem be­szél azon­ban a kö­zös­ség po­li­ti­kai in­téz­mé­nye­i­ről, be­ren­dez­ke­dé­sé­ről, azaz az ál­lam­ról és az in­téz­mé­nye­i­ről, az állam mű­kö­dé­sé­ről és így to­vább. Azaz jel­le­gé­ben tel­je­sen eltér az ál­la­mi tör­vé­nyek­től, és csak azok­ra a té­mák­ra szo­rít­ko­zik, ame­lyek más val­lá­sok lá­tó­kö­ré­be is tar­toz­nak.3 A Tal­mud­ból el­vo­nat­koz­ta­tott zsidó tör­vé­nyek és a saría mai ka­te­gó­ri­á­ink sze­rint a „szent tör­vé­nyek”, azaz a ká­non­jog fo­gal­ma alá ren­del­he­tők.

Ha ezek után a Római Bi­ro­da­lom felé for­du­lunk, akkor em­lé­kez­nünk kell arra, amit Ci­ce­ro mon­dott az Állam című köny­vé­ben.4 Sze­rin­te az ál­la­mot az egy­sé­ges jog­rend el­fo­ga­dá­sa, va­la­mint az em­be­rek egy­más szá­má­ra való hasz­nos­sá­ga tart­ja össze. Ez a meg­fo­gal­ma­zás egy vi­lág­bi­ro­da­lom­ban, amely­ben kü­lön­bö­ző nyel­vű népek, kü­lön­bö­ző val­lá­sok éltek egy­más mel­lett, ter­mé­sze­tes is volt. Azaz ebben az eset­ben az állam és a val­lás tör­vé­nyei el­kü­lö­nül­tek egy­más­tól, és a tár­sa­da­lom­ban min­den­ki­nek va­la­mi­lyen hasz­nos mun­kát kel­lett vé­gez­nie, amellyel a közös bol­do­gu­lás ügyét szol­gál­ta.

Rö­vi­den azon­ban meg kell ál­la­pí­ta­nunk, hogy nem­csak a kü­lön­fé­le val­lá­sok nem le­het­tek ha­tás­sal az állam tör­vé­nye­i­re (le­szá­mít­va a pri­vi­le­gi­zált hely­zet­ben lévő római val­lást), hanem pon­to­san for­dít­va, a Római Bi­ro­da­lom­ban lét­re­jött ke­resz­tény­sé­get is át­itat­ta a római gon­dol­ko­zás­mód. Elég bi­zo­nyí­ték­ként Szent Pál kö­vet­ke­ző sza vaira utal­nunk: „A jó har­cot meg­har­col­tam, a pá­lyát vé­gig­fu­tot­tam, a hitet meg­tar­tot­tam. Most ké­szen vár az igaz élet ko­ro­ná­ja, me­lyet azon a napon megad nekem az Úr, az igaz­sá­gos bíró, de nem­csak nekem, hanem mind­azok­nak, akik öröm­mel vár­ják el­jö­ve­te­lét” (2T­hessz 4).

A sza­vak a ró­ma­i­ak kö­ré­ben köz­ked­velt sport­ver­se­nyek­re és az ott nyer­he­tő győ­zel­mi ko­szo­rú­ra em­lé­kez­tet­nek. Azaz, amint az isz­lám val­lá­sá­nak alap­ján lét­re­jött kul­tú­ra az ará­bi­ai tör­zsi tár­sa­da­lom gon­dol­ko­dás­mód­ját tük­rö­zi, ak­ként a ke­resz­tény­ség alap­ján lét­re­jött kul­tú­ra sem tud el­sza­kad­ni a római ha­gyo­má­nyok­tól. A ke­resz­tény kul­tú­ra lé­nye­ges eleme a ver­seny, a ha­té­kony­ság, a hasz­nos­ság. A sport­ha­son­lat mu­tat­ja, hogy ennek a gon­dol­ko­dás­mód­nak az ered­mé­nye­ként szá­mol­nunk kell győz­te­sek­kel és vesz­te­sek­kel, si­ke­res és si­ker­te­len em­be­rek­kel. Összes­sé­gé­ben véve a tár­sa­da­lom gyors fej­lő­dé­sét ez a ver­seny­szel­lem szol­gál­ja, de ennek kö­vet­kez­té­ben mind a val­lá­si, mind a po­li­ti­kai kö­zös­ség­nek kü­lön-kü­lön is szá­mol­nia kell az el­eset­tek­kel, és gon­dos­kod­nia kell azok meg­se­gí­té­sé­ről. To­váb­bá a sport­ban mind a győ­ze­lem­ben, mind a ve­re­ség­ben is az egyé­nek­nek van ré­szük. A ver­seny­szel­lem kö­vet­kez­té­ben az egyén sze­re­pe hang­sú­lyos­sá válik a tár­sa­da­lom­ban, ahol az egyé­nek egy­más ver­seny­tár­sai.

Ez más­képp ala­kul az isz­lám­ban. Ott a ha­son­la­tok alap­ja nem a sport­ver­seny, hanem a si­va­ta­gi uta­zás. A si­va­ta­gi uta­zás­ban a ka­ra­ván­nak van egy ve­ze­tő­je (qā’id, mind a mai napig így hív­ják a po­li­ti­kai ve­ze­tő­ket is), de ő nem áll a ka­ra­ván tag­jai fö­lött, hanem velük egy­ran­gú. A ka­ra­ván­nak a tag­jai és a ve­ze­tő­je vagy együtt jut­nak át a si­va­ta­gon, vagy együtt pusz­tul­nak el. Mind­annyi­an alap­ve­tő­en együtt­mű­köd­nek, és szo­li­dá­ri­sak egy­más­sal, nin­cse­nek egy­más­sal ver­seny­hely­zet­ben. Az isz­lám val­lá­sá­ban nem az in­di­vi­du­um, hanem a kö­zös­ség a fon­tos, és a kö­zös­sé­get erős szo­li­da­ri­tás ér­zé­se hatja át ugyan­úgy, mint a törzs tag­ja­it.

Ho­gyan lehet meg­őriz­nünk eu­ró­pa iden­ti­tá­sát?

Eu­ró­pa és az isz­lám ta­lál­ko­zá­sa­kor tehát szá­mos prob­lé­má­val kell szá­mol­nunk, de talán ez a kettő is elég annak ér­zé­kel­te­té­sé­re, hogy al­ko­tó­ele­me­ik nem cse­re­sza­ba­to­sak. Az egyik prob­lé­ma lé­nye­ge az, hogy Eu­ró­pá­ban már Ci­ce­ro sze­rint is, és a római ha­gyo­mány je­gyé­ben azóta is, min­den­ki­nek hasz­nos­nak kell len­nie a tár­sa­da­lom szá­má­ra, és ha­té­ko­nyan kell dol­goz­nia. Az eu­ró­pai tár­sa­da­lom célja a közös va­gyon fo­lya­ma­tos gya­ra­pí­tá­sa. A mu­zul­mán tár­sa­da­lom szá­má­ra a ha­té­kony­ság ér­tel­mez­he­tet­len, és szí­ve­sen rá­ha­gyat­ko­zik a min­den­ha­tó Allah és a kö­zös­ség se­gít­sé­gé­re. A tár­sa­da­lom egé­sze a mu­zul­mán ha­gyo­má­nyok je­gyé­ben szí­ve­sen keres ma­gá­nak új me­ző­ket, ame­lye­ket le­le­gel­vén újabb mezők felé tá­vo­zik. Az egyik tár­sa­da­lom in­di­vi­du­a­lis­ta, a másik vi­szont min­dent kö­zös­ség­ben, cso­por­to­san csi­nál. Elég em­lé­kez­tet­ni a dán ka­ri­ka­tú­rá­kat kö­ve­tő bot­rány­ra: Ma­rok­kó­tól In­do­né­zi­á­ig az isz­lám vi­lá­gá­nak összes or­szá­ga egy­sé­ge­sen til­ta­ko­zott. A mig­rán­sok, amint 2015-ben lát­hat­tuk, nem egyé­nen­ként, hanem cso­por­tok­ba szer­ve­ződ­ve ér­kez­tek. Ezzel szem­ben a ke­resz­té­nyek, ha tá­ma­dás éri őket, so­ha­sem lép­nek föl bajba ju­tott test­vé­re­ik vé­del­mé­ben, leg­föl­jebb utóbb igye­kez­nek ka­ri­ta­tív te­vé­keny­ség­gel ja­ví­ta­ni azok hely­ze­tén és saját lel­ki­is­me­re­tü­kön.

Az eu­ró­pai tár­sa­da­lom tehát in­di­vi­du­a­lis­ta, de ennek el­le­né­re a közös va­gyon gya­ra­pí­tá­sán dol­go­zik, és is­me­ri a közjó fo­gal­mát, míg a ke­le­ti tár­sa­da­lom kö­zös­sé­gi jel­le­ge el­le­né­re is leg­föl­jebb egyé­ni si­ke­res üz­le­tek­ben gon­dol­ko­dik, il­let­ve igyek­szik egyé­ni va­gyo­no­kat föl­hal­moz­ni. Az eu­ró­pai tár­sa­da­lom a tőkét mű­köd­te­ti a ha­té­kony­ság je­gyé­ben, a még na­gyobb ha­szon el­éré­sé­nek cél­já­val; a másik ezzel szem­ben kincs­kép­zés­re hasz­nál­ja, és ha te­he­ti, egyé­nen­ként te­zau­rál. Ennek kö­vet­kez­té­ben a ke­le­ti tár­sa­da­lom nem ha­té­kony, a gaz­da­ság­ból ki­vont és te­zau­rált tőke kö­vet­kez­té­ben fo­lya­ma­to­san hi­ánnyal küzd. Aho­gyan az egyik sejk em­lí­tet­te a me­cset­ben tar­tott pén­te­ki be­szé­dé­ben: bi­zo­nyos mu­zul­mán sze­mé­lyek meg­ve­he­tik ma­guk­nak a leg­drá­gább eu­ró­pai lu­xus­au­tót is, de abból a tár­sa­dal­muk egyet­len csa­var le­gyár­tá­sá­ra is kép­te­len.

Ugyan­ak­kor min­den pár­be­széd­re tö­rek­vés­nél fi­gyel­ni kell arra, hogy az isz­lám­ban ha­tal­mas iro­dal­ma van a trük­kök­nek, a ra­vasz­ko­dás­nak, amellyel a part­ner fö­lé­be lehet ke­re­ked­ni. Mint min­den tör­vé­nyes rend­szer ese­té­ben, az élet­ide­gen sza­bá­lyo­kat trük­kök­kel (ara­bul: h.īla) lehet meg­ke­rül­ni (Schacht, 1964:78–82; Kha­wam, 2002). Ennek egy tri­vi­á­lis meg­nyil­vá­nu­lá­si for­má­ja az ’isz­lám’ szó szo­ká­sos ér­tel­me­zé­se a „béke val­lá­sa­ként”, hi­vat­koz­va a név­ben rejlő silm, ’béke’ szóra. Az isz­lám­ban való elemi szin­tű jár­tas­ság­gal is tudni lehet azon­ban, hogy az isz­lám nem em­be­rek közti békét, hanem az Allah aka­ra­tá­ban való meg­bé­ké­lést (as­la­ma) je­len­ti. Ugyan­csak elemi mód­szer hi­vat­koz­ni a Korán ötö­dik szú­rá­já­nak 32. ver­sé­re, amely sze­rint ha va­la­ki megöl egy em­bert, az olyan, mint­ha min­den em­bert meg­ölt volna, fi­gyel­men kívül hagy­va az ugyan­itt, a foly­ta­tás­ban em­lí­tett ki­vé­te­le­ket és a Korán más he­lye­it, ahol más ki­vé­te­lek sze­re­pel­nek.

Az eddig vá­zol­tak szel­le­mé­ben tehát meg­kí­sé­rel­he­tünk vá­la­szol­ni a cím­ben föl­tett kér­dés­re: ho­gyan lehet meg­őriz­ni Eu­ró­pa iden­ti­tá­sát?

Ahhoz, hogy Eu­ró­pát az isz­lám káros be­fo­lyá­sá­tól meg­ment­hes­sük, pa­ra­dox módon az isz­lám­tól kel­le­ne ta­nul­nunk.

1. Min­de­nek­előtt el kel­le­ne ta­nul­nunk tőle saját val­lá­sunk ko­mo­lyan vé­te­lét. Ma­nap­ság azt lát­hat­juk, hogy a fi­a­ta­lok vi­lág­ké­pét nem a csa­lád, nem is va­la­me­lyik egy­ház, hanem az ame­ri­kai fil­mek és a fo­lyó­ira­tok for­mál­ják. Azok­ban ta­lál­ják meg vi­sel­ke­dé­sük­höz a pél­dá­kat, azok ala­kít­ják a gon­dol­ko­dás­mód­ju­kat. Már­pe­dig ezek a for­rá­sok nem hi­te­le­sek, a be­lő­lük su­gár­zott vi­lág­kép nem a val­lá­si ta­ní­tá­sok­kal kom­pa­ti­bi­lis, hanem azzal a ha­szon­el­vű, ni­hi­lis­ta ideo­ló­gi­á­val, amely a német his­to­ri­ciz­mus ta­la­ján ter­mett. Az egy­há­zak a ko­moly mon­da­ni­va­lót su­gár­zó, ám mégis szó­ra­koz­ta­tó fil­mek gyár­tá­sá­ban, kevés ki­vé­tel­től el­te­kint­ve, nin­cse­nek jelen. A „le­gye­tek jók, ha tud­tok” gon­do­la­tot egye­nes­ben kép­vi­se­lő egy­há­zi sajtó unal­mas (szem­ben a film­mel, amely­nek ez a címe), mi­köz­ben a pro­pa­gan­da szak­em­be­rei már rég­óta tud­ják, hogy so­ha­sem azt a dol­got kell rek­lá­moz­ni, ame­lyet el aka­rok adni, hanem egy élet­stí­lust, amely­nek tar­to­zé­ka az, amit áru­sí­tunk. A Gaz­da­gok és szé­pek című film­so­ro­zat (és tár­sai) egy vonzó, könnyű he­do­nis­ta élet­stí­lust mu­tat­nak be, amely pá­ro­sul a fi­a­ta­lok er­köl­csi és vi­lág­né­ze­ti ni­hi­liz­mu­sá­val. Az egy­há­zak ezzel szem­ben le­ra­gad­tak a Római Bi­ro­da­lom­ból vissza­ma­radt mar­ke­ting­esz­kö­zök­nél. Nem két­sé­ges, hogy a fi­a­ta­lok me­lyi­ket utat vá­laszt­ják.

Ke­resz­tény iden­ti­tá­sunk­ról sze­ku­lá­ris ter­mi­nus­sal be­szél­he­tünk úgy is, mint ró­ma­i­ság­ról, római ha­gyo­má­nya­ink­ról. A ke­resz­tény­ség ugyan­is, amint fön­tebb mond­tam, Róma ter­mé­ke, to­váb­bá Róma bu­ká­sa után a ke­resz­tény­ség köz­ve­tí­tet­te Eu­ró­pá­nak a római kul­tú­rát és men­ta­li­tást. Csak két pél­dát em­lí­tek:

– Az eu­ró­pai had­se­re­ge­ket mind a mai napig a római had­se­reg szer­ve­zé­sé­nek elvei sze­rint épí­tik föl és ve­ze­tik;

– A mai ka­to­nák­kal szem­ben is a római had­se­reg ka­to­ná­i­val szem­ben meg­fo­gal­ma­zott er­köl­csi kö­te­les­sé­ge­ket – bá­tor­ság, kö­te­les­ség­tel­je­sí­tés, en­ge­del­mes­ség, ki­tar­tás stb. – tá­maszt­ják. Azo­kat, ame­lyek a Ró­má­ban ural­ko­dó irány­zat­nak te­kint­he­tő szto­i­kus fi­lo­zó­fia er­kölcs­ta­ná­ból szár­maz­nak.

A római szel­lem és ön­tu­dat föl­tá­masz­tá­sa azért is fon­tos, mert ez lehet a leg­jobb vé­dő­pajzs a glo­ba­liz­mus el­le­ni harc­ban. Már­pe­dig a glo­ba­liz­mus leg­alább annyi­ra ve­szé­lyes a ke­resz­tény és ál­ta­lá­ban véve ha­gyo­má­nyos eu­ró­pai val­lá­sos szel­le­mi­ség­re, mint az isz­la­mi­zá­ció. Az a glo­ba­liz­mus, amely az előb­bi­ek­ben em­lí­tett re­la­ti­viz­mus és ni­hi­liz­mus leg­főbb kép­vi­se­lő­je.

Ha tehát nem vesszük ko­mo­lyan a saját val­lá­sun­kat és az azon ala­pu­ló, római gyö­ke­rű kul­tú­rán­kat, és nem al­ko­tunk erős kö­zös­sé­ge­ket, akkor az erős iden­ti­tás­tu­dat­tal és erős kö­zös­ség­tu­dat­tal ren­del­ke­ző isz­lám maga alá gyűr min­ket. Akkor to­vább­ra is fo­lya­ma­to­san zár­ják be a ke­resz­tény temp­lo­mo­kat, pár­hu­za­mo­san a fo­lya­ma­tos me­cset­épí­té­sek­kel, mint aho­gyan ma ezt lát­juk Nyu­gat-Eu­ró­pa or­szá­ga­i­ban.

2. Má­sod­szor, ke­rül­ni kell a pár­be­szé­det az isz­lám­mal, amennyi­ben val­lá­si kér­dé­sek­ről van szó. Ők ugyan­is is­te­ni igaz­sá­guk­ról és csaló vol­tunk­ról meg­győ­ződ­ve soha, egyet­len kér­dés­ben sem fog­nak egy ta­pod­tat sem en­ged­ni. Az isz­lám tör­vé­nye­it kö­vet­ve egy­ol­da­lú­an té­rí­te­ni akar­nak, és meg­vet­nek, el­uta­sí­ta­nak min­dent, ami nem az isz­lám. Kö­ve­tel­ni fog­ják saját tör­vé­nye­ik be­ve­ze­té­sét a mi or­szá­ga­ink­ban, és mi a német his­to­ri­ciz­mus káros kö­vet­kez­mé­nye­ként meg­je­lent ural­ko­dó ideo­ló­gi­ánk je­gyé­ben en­ged­ni fo­gunk, mert min­den egy­for­mán jó, min­den pusz­tán tör­té­ne­ti fej­lő­dés ered­mé­nye. A mi hosszú tör­té­nel­mi múlt és szá­mos küz­de­lem ered­mé­nye­ként ki­fej­lesz­tett né­ze­te­ink, a mi ha­gyo­má­nya­ink sem­mi­vel sem job­bak, mint a saría vagy bár­mely más tör­vény. Kár lenne hi­tünk­höz, ered­mé­nye­ink­hez, ha­gyo­má­nya­ink­hoz, kul­tú­ránk­hoz ra­gasz­kod­ni, éljen a mul­ti­kul­t­u­ra­liz­mus!

Vi­szont saját ha­gyo­má­nya­ik­nak en­ged­ve ké­szek a tár­sa­da­lom se­gít­sé­gé­re ha­gyat­koz­ni, és nem akar­nak a tár­sa­da­lom szá­má­ra hasz­nos­nak mu­tat­koz­ni, ahogy azt fön­tebb Ci­ce­ró­ra hi­vat­koz­va mond­tam. Még a be­ván­dor­lók má­so­dik és har­ma­dik ge­ne­rá­ci­ó­já­nak nagy­já­ból 60%-a is az eu­ró­pai ke­resz­tény ál­la­mok szo­ci­á­lis há­ló­ján élős­kö­dik. Azok­nak a ke­resz­té­nyek­nek a mun­ká­já­ból élnek, aki­ket mé­lyen meg­vet­nek, és al­sóbb­ren­dű­nek tar­ta­nak.

Más te­rü­le­ten sem en­ged­het­jük be­csap­ni ma­gun­kat. Min­de­nek­előtt úgy, hogy nem sé­tá­lunk bele abba a csap­dá­ba, mi­sze­rint a saríát be kel­le­ne vagy le­het­ne ve­zet­ni az eu­ró­pai ál­la­mok jog­rend­jé­be, aho­gyan erre már egyes eu­ró­pai or­szá­gok­ban lát­ha­tunk kí­sér­le­te­ket, jól­le­het né­hány eu­ró­pai nagy­vá­ros egyes te­rü­le­te­in a šaría már gya­kor­la­ti­lag ér­vény­ben van. Vagy hi­vat­koz­ni kell ebben az eset­ben is, nem­csak a többi val­lás­sal szem­ben, az állam és a val­lás szét­vá­lasz­tá­sá­ra, és az ál­la­mi tör­vény­ke­zés­ből tel­jes­ség­gel ki kell ik­tat­ni a šaríát mint szent jogot, vagy har­col­ni kell azért, hogy a többi fe­le­ke­zet ká­non­jo­gát is ve­gyék fi­gye­lem­be az ál­la­mi tör­vény­ke­zés­nél.

3. Vi­szont tö­re­ked­ni lehet az együtt­mű­kö­dés­re az isz­lám­mal a közös ér­té­ke­ink vé­del­mé­ben. Szá­muk­ra is, mint a ke­resz­té­nyek és a zsi­dók szá­má­ra, a csa­lád rend­kí­vül fon­tos, bár­mit is ért­se­nek csa­lá­don. Is­te­ni tör­vény­re hi­vat­koz­va a mu­zul­mán or­szá­gok nem fo­gad­ják el a csa­lád fo­gal­má­nak meg­vál­toz­ta­tá­sát olyan módon, hogy azt ne csak­is egy férfi és egy nő kap­cso­la­ta­ként le­hes­sen ér­tel­mez­ni. Szá­muk­ra ter­mé­sze­tes az, hogy a val­lás a tár­sa­da­lom­ban lé­nye­ges té­nye­ző, és a val­lá­sos em­be­rek ér­de­ke­it, ér­zé­keny­sé­gét még a sze­ku­lá­ris ál­lam­nak is tisz­te­let­ben kell tar­ta­nia. Em­lé­kez­zünk arra, hogy a dá­ni­ai ka­ri­ka­tú­rák bot­rá­nya után mind a ma­gyar ál­lam­el­nök, mind a mi­nisz­ter­el­nök nyi­lat­ko­zat­ban erő­sí­tet­te meg, hogy az ál­lam­nak, a saj­tó­nak és a köz­élet sze­rep­lő­i­nek nem sza­bad meg­sér­te­ni­ük a val­lá­sos em­be­rek ér­zé­keny­sé­gét. Az utób­bi év­ti­ze­dek­ben ehhez ha­son­ló han­got nem hal­lot­tunk Eu­ró­pá­ban. Ezt az ön­bi­za­lom nél­kü­li, csak­is a föl­kent ve­ze­tő­i­re (hiába) váró ke­resz­tény­ség so­ha­sem tudta volna el­ér­ni, szem­ben az erő­től duz­za­dó isz­lám­mal. Ők ugyan­is ebben az eset­ben is az egész kö­zös­sé­gük ere­jé­re tá­masz­kod­tak.

Ebből kö­vet­ke­ző­leg, föl­te­he­tő­leg az isz­lám hívei is haj­lan­dók len­né­nek har­col­ni a német tör­té­ne­ti is­ko­la ideo­ló­gi­á­já­ból szár­ma­zó ni­hi­liz­mus és re­la­ti­viz­mus ellen. Azaz hoz­zá­já­rul­ná­nak ál­ta­lá­ban véve az ér­ték­el­vű gon­dol­ko­dás és po­li­ti­zá­lás po­zí­ci­ó­i­nak ja­ví­tá­sá­hoz Eu­ró­pá­ban, és is­te­ni tör­vé­nye­ik tisz­te­le­té­vel ve­lünk együtt utat tud­ná­nak törni abba az irány­ba, hogy a tár­sa­dal­mi tör­vé­nyek ki­zá­ró­la­gos ural­má­val szem­ben a ter­mé­sze­ti tör­vény is vissza­ke­rül­jön az őt meg­il­le­tő hely­re a tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyok­ban. Ebben az eset­ben talán re­mény­ked­he­tünk abban, hogy a köz­vé­le­ményt ismét meg lehet győz­ni arról, hogy a férfi nem­csak a tár­sa­da­lom vé­le­ke­dé­se sze­rint férfi, hanem a ter­mé­sze­té­nél fogva az, és ezt a tényt szub­jek­tív be­nyo­má­sok sem vál­toz­tat­hat­ják meg.

Az isz­lám ugyan­is, amint azt ve­ze­tői több­ször ki­fej­tet­ték, glo­ba­li­zál­ha­tat­lan. A glo­ba­liz­mus ve­szé­lyé­vel szem­ben az isz­lám le­het­ne a leg­erő­sebb szö­vet­sé­ge­sünk.

Meg kel­le­ne ta­nul­nunk az isz­lám­tól, mi­lyen erős a kö­zös­ség, és mi­lyen erő van a szo­li­da­ri­tás­ban. Ne­künk is együt­te­sen kel­le­ne fel­lép­nünk – fe­le­ke­ze­ti kü­lönb­ség nél­kül – min­den val­lás­el­le­nes tá­ma­dás­sal szem­ben, és ne­künk is fo­lya­ma­to­san gon­dos­kod­nunk kel­le­ne a szű­köl­kö­dők­ről, mint aho­gyan ezt a ke­resz­tény­ség is tette, mi­előtt fe­u­dá­lis egy­ház­zá vált volna a 6–8. szá­zad­ban (Brown, 1971; Maróth, 2017:9–17). A korai ke­resz­tény­ség ereje ugyan­is nem a ta­ní­tás­ban, hanem a késő római kor­ban foly­to­nos tár­sa­dal­mi és gaz­da­sá­gi bi­zony­ta­lan­ság­ban élő hí­ve­i­nek nyúj­tott szo­ci­á­lis és anya­gi gon­dos­ko­dá­sá­ban rej­lett. Erről az útról a ha­to­dik, he­te­dik és a nyol­ca­dik szá­zad­ban tért le, ami­kor a la­ti­nul nem tudó, de a mai ál­la­mo­kat meg­ala­pí­tó bar­bár ger­mán ural­ko­dók mel­lett át­vet­te a köz­igaz­ga­tás fel­ada­ta­it, a hi­va­ta­los ál­la­mi struk­tú­ra ré­szé­vé vál­ván le­tet­te a pász­tor­bo­tot, és a hí­vő­kön ural­ko­dó ál­la­mi ve­ze­tés ré­szé­vé vált. Az isz­lám té­rí­tő ereje ma pon­to­san a hí­ve­i­nek nyúj­tott szo­ci­á­lis gon­dos­ko­dá­sá­nak, ka­ri­ta­tív te­vé­keny­sé­gé­nek az ered­mé­nye.

Eu­ró­pa római, avagy ke­resz­tény kul­tú­rá­ja akkor marad meg, ha in­di­vi­du­a­lis­ta, anya­gi­as sze­ku­la­ri­zált szem­lé­le­te teret enged a kö­zös­sé­gi, gon­dos­ko­dó, val­lá­si kö­zös­sé­gek­re építő ha­gyo­má­nya­i­nak. Akkor, ha ismét el­is­me­ri a ter­mé­szet­jog létét és ér­vé­nyes­sé­gét.

Jegy­ze­tek

  • 1. Arisz­to­te­lész: Ni­ko­makho­szi etika (Ethi­ca Ni­co­ma­chea), V. könyv 5–6. fe­je­zet, kü­lö­nös­képp 1130b 30 skk.
  • 2. Ko­ráb­ban már magát a köny­vet ré­sze­sí­tet­te kri­ti­kai vizs­gá­lat­ban Brun­ner, 1956:57 skk. lapok.
  • 3. A bő­sé­ges szak­iro­da­lom­ból csak pél­da­ként né­hány mű: Gol­dzi­her, 1881; Paret, 1957; Ro­din­son, 1968; Brown, 2011.
  • 4. Ci­ce­ro: De re pub­li­ca, I. 25, 39.

Fel­hasz­nált iro­da­lom

Bar­ker, Ern­est (1948): Tra­di­ti­on of Ci­vi­lity. Eight Es­says. Camb­ridge Uni­ver­sity Press, Camb­ridge.
Bra­gue, Remi (1993): Eu­ro­pa. Eine ex­zent­ris­che Iden­tität. Cam­pus Ver­lag, Frank­furt/Main.
Brown, Jo­nat­han A. C. (2011): Mu­ham­mad. Ox­ford Uni­ver­sity Press, Ox­ford, https://​doi.​org/​10.​1093/​actrade/​9780199559282.​001.​0001
Brown, Peter (1971): The World of Late An­ti­qu­ity. From Mar­cus Au­re­li­us to Mu­ham­mad. Tha­mes & Hud­son, Lon­don.
Brun­ner, Au­gust (1956): Die Re­li­gi­on. Eine phi­lo­sop­his­che Un­ter­su­chung auf ge­schicht­li­cher Grund­lage. Her­der, Fre­i­burg.
Cho­u­ra­qui, André (1968): His­to­ire du Judaïsme. Pres­ses Uni­ver­si­tai­res de France, Paris.
Fejér Lajos (1999): Zsi­dó­ság. Gede Test­vé­rek Bt., Bu­da­pest.
Fri­valdsz­ky János (2007): Klasszi­kus ter­mé­szet­jog és jog­fi­lo­zó­fia. Szent Ist­ván Tár­su­lat, Bu­da­pest.
Gol­dzi­her Ignác (1881): Az isz­lám tör­té­ne­te. Révai test­vé­rek – Frank­lin Tár­su­lat, Bu­da­pest.
Ig­gers, Georg G. (1988): A német his­to­riz­mus. Gon­do­lat Kiadó, Bu­da­pest.
Kha­wam, René R. (2002): Le Livre des Ruses. La stra­té­gie po­li­ti­que des Ara­bes. Phé­bus, Paris.
Maróth Mik­lós (2017): Szent Már­ton a vál­to­zó idő­ben. In: Tóth Or­so­lya (szerk.): Pan­nó­ni­á­tól Gal­li­á­ig: Szent Már­ton és kul­tu­sza. He­re­di­tas Gra­e­co-La­tin­ita­tis 6., Deb­re­ce­ni Egye­tem, Deb­re­cen.
Paret, Rudi (1957): Mo­ham­med und der Koran. Kohl­ham­mer, Stutt­gart.
Ro­din­son, Ma­xi­me (1968): Ma­ho­met. Seuil, Paris.
Schacht, Jo­seph (1964): An Int­ro­duc­ti­on to Is­la­mic Law. Cla­rend­on Press, Ox­ford.
Spann, Oth­mar (1947): Re­li­gi­onsp­hi­lo­sop­hie auf ge­schicht­li­cher Grund­lage. Gal­lus-Ver­lag, Wien.
Strauss, Leo (1999): Ter­mé­szet­jog és tör­té­ne­lem. Pal­las Stú­dió – Att­rak­tor Kft., Bu­da­pest.
Wat­son, Ge­rard (1971): The Na­tu­ral Law and Sto­ic­ism. In: Long, An­tho­ny A. (ed.): Prob­lems in Sto­ic­ism. The Ath­lo­ne Press, Lon­don.
Wolf­son, Harry A. (1976): The Phi­lo­sophy of the Kalam. Har­vard Uni­ver­sity Press, Camb­ridge–Lon­don.