« Vissza: Polgári Szemle tartalomjegyzék 
Miben változtak a brit konzervatívok?
Have the Conservatives Really Changed?
By Anthony Giddens
Prospect, May 2007


A Tony Blair által fémjelzett korszak letűnésével, és David Cameron fiatal konzervatív vezető növekvő népszerűségével párhuzamosan a szigetországban vita bontakozik ki arról, vajon mennyiben változott meg az imázs-frissítésen átesett tory párt, és mit is képvisel a brit jobboldal a mai modern időkben? Alább két meghatározó brit gondolkodó, Anthony Giddens és David Willetts levélváltásának összefoglalóját olvashatják.


Kedves David,


Nagy-Britannia mindenképp rázós esztendők előtt áll. Az elmúlt évtized ideológiai csatáit a Munkáspárt nyerte, a választók azonban egyre hitetlenebbé váltak, és a konzervatívok ma újra jó eséllyel pályáznak a polgárok bizalmának elnyerésére. A baloldal sokéves sikeres szereplése nem tűnik el nyomtalanul: Blair kormányai olyan normákat és igényeket honosítottak meg a társadalomban, melyek alapján a brit politika, a konzervatívokat is beleértve, egyfajta szociáldemokrata irányultságot öltött magára. Ma a politikai térfél mindkét oldala az erős és széleskörű közszolgáltatásoknak, az egyenlőtlenség és a gyermekszegénység valamint a bűnözést kiváltó okok felszámolásának a híve. Jobb- és baloldal egyaránt támogatja a kormányzat decentralizációját, az egészségügyi és az oktatási szolgáltatások elérhetőbbé tételét, valamint az illegális bevándorlókkal és a terrorizmussal szembeni szigorú fellépést. David Cameronnak a többek között George W. Bushtól ellesett „könyörületes konzervativizmusa” a szociálpolitikai lépések megvalósításában az eddiginél nagyobb szerepet szán önkéntes, civil szervezeteknek, és a „szociális felelősséget” választja új jelszavának. A tory vezér ugyanakkor szkeptikusabb az európai integráció tekintetében, mint egykor Margaret Thatcher volt.

A konzervatívok a közvélemény-kutatásokban messze előzik munkáspárti riválisukat, és a tendencia az idő előrehaladtával csak erősödik. Ha választ kívánunk kapni rá, vajon mit is képvisel a baloldal három ciklus óta tartó regnálásának megszakítására törekvő brit jobboldal, alapvetően négy kérdést kell tisztáznunk.

Először is mennyire valós, és mennyire fenntartható a konzervatívok programja egy, a jelenleginél erőteljesebb kormányzati szociális politikára? A számos tekintetben mintaként használt George W. Bush megválasztását követően nagyrészt elfeledkezett ilyen jellegű ígéreteiről, adócsökkentéseivel a leggazdagabb rétegeknek kedvezett, elnöksége alatt a legszegényebb rétegek amerikai polgárok sokaságával bővültek. A szociális missziót teljesítő civil szervezetek bőséges támogatása is csak komoly hiányosságokkal valósult meg. A meghasonlás oka Bush esetében a republikánusok belső megosztottsága volt: komoly esély van rá, hogy valami hasonló tanúi lehetünk Nagy-Britanniában is. Cameron pártjában jelentősen különböző nézetek harcolnak egymással, többek között az adócsökkentések szükségességét és módját illetően.

Másodszor, helyes stratégia-e egyáltalán a konzervatívok részéről, hogy programjukban a gazdaság és társadalom felpörgetésére, s nem pedig megerősítésére helyezik a hangsúlyt? Cameron egészen addig pehelysúlyú figura marad, amíg a grandiózus elképzelések mellett nem mutat fel konkrét programot. A Munkáspárt annak idején elsősorban annak köszönhette sikerét, hogy részletes, kidolgozott válaszokkal tudott szolgálni a polgárok és az ország problémáira. Tony Blair stábja először reális elemzést végzett a globalizációnak a brit társadalomra gyakorolt hatásáról, a tudásalapú gazdaság megjelenéséről, a demográfiai dinamika és a jóléti állam kapcsolatáról. A konzervatívoknál ma nem mutatkozik hasonló elemző szándék, és nem olvashatunk releváns elemzéseket, melyekből egységes program rajzolódhatna ki.

Harmadszor, Cameron központi témája, a társadalom „szociális felelősségének” ideája több sebből vérzik. Az egészségügyi, oktatási és más közszolgáltatások nyújtásában természetesen komoly szerep hárulhat a magánszféra, a civil társadalom és az önkéntes szervezetek együttesére, ám professzionális színvonalon minden társadalmi igény kielégítéséhez megbízható és hiteles szolgáltatók, valamint az állam által nyújtott szabályozási keret szükséges. Senki sem bízna meg például olyan oktatási szolgáltatásban, amelyet komoly és állandó szabályozás nélkül, a magánszféra valamely szereplője biztosítana.

Végül negyedszer, nem megkerülhető kérdés az Európai Unió. Azzal, hogy Cameron konzekvens és ellentmondást nem tűrő euro-szkepszist képvisel, s pártjának még az Európai Parlamentben sem igyekszik fenntartani megbecsült helyet, eljátssza az esélyt, hogy egyszer európai vezetővé váljon. S bár a konzervatívok nem győzik hangsúlyozni, hogy a szigetországban elsőként ők vállalták fel a zöld szempontok politikai képviseletét, az e téren élenjáró Európai Uniót negligálják elképzeléseikből. Az euroszkepticizmus a tory hagyományok azon kizárólagos szelete, amelyet a nagy imázs-frissítés érintetlenül hagyott Nagy-Britanniában.


Barátsággal,

Tony


Kedves Tony,


Azt kérdezed, vajon mennyire valós a konzervatívok szociális demokrácia-felfogása. A politikával kapcsolatban gyakran gondolkodunk úgy, hogy sohasem változik – pedig a brit konzervatívok igenis változnak. A szociális érzékenység jobboldali artikulálását azonban semmi esetre sem keverném össze a szociáldemokráciával. Sokkal inkább egy régi konzervatív hagyomány felélesztéséről van szó. Az ország ma az 1980-as években tapasztaltakhoz hasonló súlyú problémákkal néz szembe, miközben természetesen újabbak is felbukkantak: a környezeti kérdések, a megbízható közszolgáltatások és a társadalompolitika ma csak együtt alkothatnak koherens programot. Az új konzervatív program a piacgazdaság és a közösségek erejének kombinációját hangsúlyozza. Ez nem szociáldemokrácia, hiszen továbbra is hiszünk a polgárok szabadságában, mindazon intézmények karakteres szerepében, melyek az egyént az államtól elválasztják.

A részletes politikai programot kéred számon a konzervatívokon, ám a toryk tanultak egy s mást ellenzéki éveik alatt. Többek között, hogy kár részletekbe menő vitát folytatni akkor, amikor a polgárok többsége nem figyel, s amikor a különböző programpontok még nem álltak össze egységes egésszé. David Cameron pártelnöki indulása éppen azért ígéretes, mert először helyi szinten kezdeményezett párbeszédet a konzervatívok között, hogy hónapok és évek alatt egy, a zöldkérdésekre, a családok problémáira, a lokális ügyekre érzékenyebb tory politika jöhessen létre. Kritika tárgyává teszed a „szociális érzékenység” hangsúlyozását, pedig ez sem más, mint Edmund Burke régi ideájának feltámasztása, mely szerint a morál legalább annyira fontos, mint a törvény. Az állam ma számos területen képtelen jó példát mutatni, bizonyítani problémamegoldó képességét, erkölcsi alkalmasságát. Ezért kaphat a magánszféra, a civil társadalom egyre nagyobb szerepet a polgárok gondjainak megoldásában.

A konzervatív Európa-politika sem olyan reménytelen, mint elsőre tűnik. Az európai partnerek sosem érezhetik a konstruktív együttműködés feltételének, hogy a toryk viselkedjenek föderalistaként akkor is, ha egyébként nem azok. A környezetvédelem és számos más terület integrációs programokba emelése valóban fontos és támogatandó, ha pedig Brüsszel diktátumok helyett a tagállamokkal egyenrangú partneri viszonyra törekszik, akkor a brit euró-szkepticizmus is változhat az idők során. Bár a Munkáspárt régi támogatójaként és fontos szellemi meghatározójaként ezt bizonyára bánod, a konzervatívok sikere ma már nem a baloldal teljesítményén múlik. Sokkal inkább azon, hogy a toryk megértik-e, a polgárok miért mondtak nemet rájuk 1997-ben, és mit várnak tőlük tíz évvel később. E két kérdés megválaszolása kell, hogy a konzervatív program gerincét adja, s ma nincs ennél izgalmasabb feladat Nagy-Britanniában.


Üdvözlettel,

David





© 2005-2011, Polgári Szemle Alapítvány