« Vissza: Polgári Szemle tartalomjegyzék 
Blair öröksége: egy darabjaira hullott társadalom
His Legacy? We Are a Society in Pieces
By Suzanne Moore
The New Statesman, May 7, 2007


Tony Blair tíz éves kormányzásában az oktatásügynek kellett volna a központi szerepet játszania. Ehelyett a tíz év a tömegpusztító fegyverek utáni hajsza miatt marad emlékezetes, miközben a kezdeti bizakodó közhangulatból az ország a reményvesztettség, az elkeseredettség állapotába süllyedt. Blair kezdetben a változás letéteményeseként tüntette föl magát, ami rendkívül vonzó sokak számára. Én valahogy nem tartottam hitelesnek a minden érdeket felölelni képes „big tent” (nagy sátor) koncepciót. A harmadik út pedig azon a vonzó, de hamis képzeten nyugodott, hogy minden társadalmi konfliktust megszüntethetünk, ha összefogunk. A harmadik út – amely már Bill Clinton alatt is kudarcot vallott – aszerint az előfeltevés szerint működött, hogy az erős nem mindig a saját érdekét fogja szem előtt tartani, és a piaci erők mindig működőképesek.

Az ideológiai köpeny megvolt, azonban az első évek alatt semmi nem derült ki abból, mi is kerül majd a „sátortető” alá. 2000-re azt kellett éreznünk, hogy azon tűnődünk, van-e egyáltalán valami, amiért Blair ténylegesen kiállna. 2001. szeptember 11-e gyökeres fordulatot hozott. A legkeményebb meggyőződésekkel rendelkező politikus lett abból, aki korábban úgy tűnt, nem igazán hisz semmiben. De mégis, három választáson diadalmaskodott egymás után, sőt, még háborúba is vitte az országot. Habár erős gazdaságot hagy maga mögött, a társadalom darabjaira hullott. A Blairt hatalomra segítő – az állami szféra alkalmazottaiból, az elégedetlen középosztály tagjaiból és a munkáspárti törzsszavazókból álló – társadalmi koalíció szétesett, habár egyes, ebben közrejátszó erők túlmutattak a kormány hatáskörén. Így például az elmúlt tíz év lefolyása alatt jelentősen megváltozott az emberek technikával kapcsolatos viszonya. A britek csaknem fele rendelkezik otthoni szélessávú internet-kapcsolattal, így vég nélkül kommunikálhat a másikkal, és a legfrissebb információk tömkelege áll rendelkezésére anélkül, hogy kilépne az ajtón. Blair pedig mindig is szorgalmazta ezt a folyamatot. Látta a jövőt, és el akarta nekünk hozni, amihez Gordon Brown adókedvezmények sorával asszisztált.

Az internet elterjedésének hatására újrarajzolódott a köz- és a magánszféra közötti határvonal. A változás pedig egy egységes, összefogó narratívát kívánt volna a kormányzat részéről, a Blair csapat azonban ezzel mind a mai napig adós maradt. Így a közös, a társadalmi érdek artikulálásának hiánya mellett nem kell meglepődnünk azon, hogy az antiszociális magatartásformák komoly problémává léptek elő. Habár a technika jóvoltából közelebb állunk egymáshoz, mint bármikor, mégis egyre többünk él egyedül vagy érzi magát egyedül. E légkörben az identitás kérdése még zavarosabbá vált, a britség jelentése és tartalma mihamarabbi újradefiniálásért kiált. Emellett a 2005. július 7-i terrortámadások kapcsán a kormányzatban kimondatlanul, de megérett a felismerés, hogy nem tud a társadalom védelmezőjeként fellépni az új típusú veszélyforrásokkal szemben, így inkább életünk mikroszabályozása útján próbált védelmezni bennünket – saját magunktól. Hiszen nem a terroristák fognak megölni minket, hanem káros szenvedélyeink visznek majd a sírba.

Az individualizmus terjedése, a cybertér magánya, a fogyasztói társadalom kongó üressége, a bizonytalan utcák mind azt mutatják, hogy valami nincs rendben. A környezeti kihívásokkal szemben csak nagyobb társadalmi összetartás esetén vehetjük fel sikerrel a versenyt. Ehelyett általánosan csökkent a közintézményekbe vetett bizalom, még azon intézmények esetében is, melyek kitűnő munkát végeznek. Mindennek a gyökerét talán ott kell keresnünk, hogy a terrorizmus ellen indított harc kudarcából és más – a fentiekben is bemutatott – társadalmi folyamatokból fakadó keserű élmények keveredése összességében bizalmatlanságon és bizonytalanságon nyugvó nemzeti közhangulatot teremtett, miszerint az ember csak magában bízhat, és csakis a maga érdekeit részesíti előnyben. Erre nagy részben Blair tanított meg minket.

A miniszterelnök követői mégis azt hangoztatják, hogy Blair megmentette az államot, amit a toryk teljes mértékben magára hagytak. De hol maradt a társadalom moráljának egyfolytában hangoztatott felfrissítése? Hol maradt a kohéziót, az összetartozást, a társadalom folyamataiban való aktív részvétel érzését biztosító közös élmény? Blair tényleg harmóniát hozott a zűrzavarba – mint ahogyan azt ígérte?

Nem. Tíz évvel ezelőtt, az új miniszterelnök személyében megtestesülve fiatalnak és energikusnak érezhettünk magunkat. Most viszont letörtek és nyugtalanok vagyunk. A folytonosan a fejlődést sulykoló politikai narratíva egyszerűen dezintegrálta a társadalmat, a szabadság és az egyenlőség eszméi egyre sűrűbb ködbe vesznek, miközben arról hallunk, hogy a dolgok jobbra fordultak. Jelen kiábrándultságunkban ezt már képtelenek vagyunk elhinni.





© 2005-2011, Polgári Szemle Alapítvány