« Vissza: Polgári Szemle tartalomjegyzék 
A közép helye a francia politikában
Quelle place pour le centre sur la scène politique française?
Richard Robert
Le Figaro, le 24 avril 2007


A francia elnökválasztás első fordulójának eredményei sajátos paradoxont tükröznek: a jobb- és baloldal közötti törésvonal megnyilvánulása mellett kétségkívül megerősödött a politikai közép is, ami a francia politikai élet átrendeződésének kérdését veti fel. François Bayrou viszonylagos sikere kapcsán először az a kérdés vetődik fel, vajon a harmadik legtöbb voksot kapott jelölt ki mellett fog elköteleződni, vagy elköteleződik-e egyáltalán valaki mellett. Másrészt sokan úgy vélik, eljött az ideje – akár már a második forduló előtt – egy nagy centrista párt létrehozásának, melynek célja egyfelől a most megnyert szavazóbázis megerősítése és a közelgő parlamenti választásokra való felkészülés lenne, hosszabb távon pedig a 2012-es elnökválasztások szempontjából is ésszerűnek tűnhet a mostani alapok kiszélesítése.

A centrum helyével kapcsolatos eszmefuttatás annak fényében nyer értelmet, hogy úgy tűnik, mára számos régi törésvonal elmozdult, s a jobb-bal válaszvonal folyamatos mozgásban van. Ennek egyik legfontosabb eleme a piacgazdasághoz való viszony, ami jó hatvan éven keresztül áthatotta a francia politikai vitát, s épp ennek megváltozása eredményezte a Szocialista Párt (PS) és a centrista párt (UDF) közötti válaszvonal meggyengülését. A piacgazdasági törésvonal ugyanis ma már nem a pártok között húzódik, hanem magán a Szocialista Párton belül. Természetesen számos baloldali szavazó nem szociálliberális beállítottságú, mégis azért szavaz Bayrou-ra, mert megunta a gyámkodás és újraelosztás szocialista retorikáját. A változások mellett azonban két olyan politikai törésvonal is létezik napjainkban, melyek már régóta meghatározzák a politikai paletta fragmentáltságát. Először is a társadalomról alkotott kép, ami két nagy táborra osztja a pártokat: az unitárius és a dualista szemléletűekre. A dualista társadalomkép eredendően a kommunista-szocialista frazeológia sajátja, amely legszélsőségesebb formájában az osztályok harcát vizionálta. De ugyanígy a jobboldalon is megtalálható ez a „mi-ők” felosztás, csak ott a dolgozók és az inaktívak szembeállításával. Ezzel szemben a centrum a társadalom egységét és homogenitását hangsúlyozza, ami elsősorban kereszténydemokrata gyökereire vezethető vissza. Az ördög megoszt, a keresztény összefog. Ennek számlájára írható a „balos keresztények” és a kereszténydemokraták egy táborba gyűlése és szembehelyezkedése a bal- és jobboldal dualista társadalomképével.

A másik törésvonal az egyén társadalmi autonómiájával és az állam szerepével áll összefüggésben. Az egyik oldalon a gaulle-ista jobboldal, valamint a baloldal részéről a kommunisták és a szocialisták egy része áll: ők a jakobinus, republikánus és bonapartista elvek hívei, s alapvető bizalmatlanságot táplálnak az egyén társadalmi autonómiájával szemben, s ezért az állami beavatkozás szükségességét hirdetik. Ezzel szemben a közép hisz a szociáldemokráciában és a civil társadalom erejében, s ez az attitűd részben az állammal szembeni keresztény bizalmatlanságban gyökerezik. Úgy tűnik tehát, bizonyos értelemben nem új törésvonalak keletkeztek, hanem régiek elevenedtek fel. A nagy kérdés most már csak az, hogy ez a centrista politikai kultúra képes lesz-e pártpolitikai szinten is megnyilvánulni, vagy sem.





© 2005-2011, Polgári Szemle Alapítvány