« Vissza: Polgári Szemle tartalomjegyzék 
Latin-Amerika: őrültek visszatérte
The Return of the Idiot
By Alvaro Vargas Llosa
Foreign Policy, May/June 2007


A 20. században Latin-Amerika populista diktátorai hosszú ideológiai utazásra invitálták népüket marxizmuson, a külföldi imperialisták elleni harcon, a szegénység teljes felszámolásának ígéretén át. Politikai célkitűzéseik azután egymást szorosan követve vallottak csődöt és merültek feledésbe. Az 1990-es években úgy tűnt, az „őrültek” korszaka leáldozott, ám a megnyugvás rövid életűnek bizonyult. Napjainkban önjelölt forradalmárok egy új generációja kapott lendületet a térségben, megkísérelve felidézni elődeik rossz emlékű módszereit.

Pedig a latin-amerikai ”őrület”, amely időről időre már megbukott, leszerepelt ideológiai alapú politikát próbál megvalósítani, minden más tényezőnél inkább felelős a kontinens mai elmaradott helyzetéért. A forradalmi hevület, a gazdasági nacionalizmus, az elvakult Amerika-ellenesség, a kormányzat mindenhatóságába vetett hit, az erő fölénye a törvényesség felett mind e jellemző politikai idiotizmus sarokpontjai. Céltáblái pedig – csak úgy, mint a 20. században – a külföldiek, a középosztály és a vagyonos rétegek képviselői, akiket az állam „a szegények megrablásáért” felelőssé tesz. Latin-Amerika új, populista vezetői saját politikájuk moralitásában semmiféle vitát, alternatívát nem tűrnek meg: a marxista alapok máig szilárdan állnak. Két legismertebb képviselőjük Venezuela ill. Bolívia elnöke: Hugo Chávez és Evo Morales. Pályafutásuk legérdekesebb ellentmondása, hogy oligarchaként építették fel politikai hátországukat, és ma oligarcha-módszerekkel (a hadsereg befolyásának felhasználásával) próbálják a leszakadt rétegek igazságát zászlajukra tűzni.

Akad még egy, kísérteties hasonlóság a 20. század autoriter vezetőihez: a külföldi értelmiség egy része megdöbbentő szimpátiával és támogatással viseltet irántuk. Nobel-díjas írók, közgazdászok, nyelvészek, újságírók Európától az Egyesült Államokig, saját fórumaikon propagálják Latin-Amerika ”új forradalmárainak” abszurditásait. Olyan véleményformálók sokasága áll ki Chávez vagy Morales mellett, akik akár saját hazájukban, akár csak Kuba kapcsán furcsamód sohasem emelték fel szavukat a diktatúra támogatásáért. Ám azzal, hogy legitimációt biztosítanak a hasonló rendszereknek, közvetve maguk is felelősséget vállalnak egy kontinens alulfejlettségének, bezártságának és kilátástalanságának tartósításáért. Mit is takar az a politikai program, ami ekkora csodálatot kelt a nyugati értelmiség egyes köreiben? Az alapvető cél a kormányhatalomtól való függés, ezáltal a rendszer önnön biztonságának megerősítése. 2006-os felmérések szerint a venezuelai lakosság 80%-ának okoz gondot a mindennapi élelem beszerzése: ez éppen ugyanaz az arány, amely Chávez hatalomra kerülésekor, 1999-ben ismert volt. Ráadásul Chávez olajbevételekből fedezi sikeresnek kommunikált szociális programjait, miközben a társadalmi mutatók annak ellenére sem javultak, hogy az elmúlt 8 évben a szénhidrogének világpiaci ára – így pedig az ország ebből származó bevétele – megháromszorozódott. Nehezen követhető tehát nyomon az elnök sokat hangoztatott alapelvének megvalósulása, mely szerint „az ország olaja a venezuelaiaké”. Az ország különböző szektorainak teljes államosítása a piaci eredmény és a nemzetközi versenyképesség drámai erodálódásához – a média szigorú ellenőrzése pedig a sajtószabadság végéhez vezet. Latin-Amerika GDP-növekedése az elmúlt évtizedben alig érte el a 2,8%-ot, miközben Délkelet-Ázsia 5,5%-os, a világátlag pedig 3,6%-al büszkélkedhetett. Közben a szociális igazság az érem másik oldalán sem érvényesül: a tehetősebb rétegek radikális megsarcolása jelenti az egyenlőség megteremtésének állítólagos eszközét. Egy vonatkozásban mégis erőteljes bővülés mutatkozik: Chávez regnálása alatt Venezuela az egy főre eső gyilkosságok terén világelsővé vált a maga évi 10,000 emberölésével.

Sajnálatos módon azok a latin-amerikai vezetők, akik képesek úgy eredményeket elérni, hogy még nélkülözik is a régi vágású és káros populizmust, sokkal kevesebb figyelmet és elismerést kapnak. Lula da Silva brazil, Vázquez uruguayi, vagy éppen Arias costa ricai elnök valódi baloldali programot visz saját hazájában, és tartós javulást ért el a szociális felzárkóztatás terén, miközben elkerülték a fejlett világgal való konfrontációt és a fiskális kicsapongást. Szociáldemokrata irányultságuk és saját országuk baloldali politikai kultúrájának modernizálásában elért eredményeik azonban unalmassá teszik őket a külhoni szemlélődő számára: a nemzetközi közbeszéd sztárja a hidegháborús megosztást, marxista társadalom-felfogást hangoztató Castro-Chávez-Morales tengely marad.






© 2005-2011, Polgári Szemle Alapítvány