« Vissza: Polgári Szemle tartalomjegyzék 
Van gáz! Gáz van?

Megjelent: Polgári Szemle 2007. május – 3. évfolyam, 5. szám


DR. PETZ ERNő címzetes egyetemi tanár.
Távlati becslések szerint Földünk még gazdag földgázkészletekkel rendelkezik, a kitermelés platója kb. negyven év múlva várható. Ezzel szemben a kőolaj maximális kitermelésének a közelébe jutottunk, a kitermelés várható csökkenése a gázigények alakulását is meghatározóan befolyásolni fogja. Európa egyelőre elegendő gázhoz jut, de pl. Kínában az energiahiány már fékezi a gazdaság dinamikus fejlődését. Kezd pánik kialakulni a világméretű energiakrízistől való félelemben.

A megfelelő szintű és biztonságos energiaellátás minden ország, minden régió eredményes működésének az egyik legnélkülözhetetlenebb feltétele, így az energiaellátás a gazdaság kiemelt stratégiai területe. Ennek felismerése óta az energiahordozókért (kiemelten az olajért és újabban a gázért) folyó harc a nagyhatalmi politika talán legkritikusabb és legérzékenyebb területévé, az energiahordozók birtoklása pedig gazdasági és politikai fegyverré vált. Napjainkban e szembenállás az európai kontinens jövőbeni ellátását javító Nabucco, illetve Kék Áramlat gázvezetékek építése kérdésében csúcsosodik ki. E téma uralja a médiumokat, sokféle vélemény, feltételezés, következtetés lát napvilágot, a háttérben meghúzódó igazi eseményekről viszont vajmi keveset tudunk. Ezért magam is csupán néhány gondolatomat próbálom papírra vetni, mint energetikai szakember.

Európa energiaellátása
Kontinensünk energiaellátása gondokkal és kérdőjelekkel terhelt. Saját forrásai egyre csökkennek, energiafüggősége folyamatosan nő. Gázfogyasztása a teljes energiafogyasztáson belül 50%-os, amelynek a felét Oroszországból szerzi be. A gázimport a jövőben tovább növekszik, amiért új gázvezetékek építésére van szükség. Schröder német kancellár Oroszországgal még az utolsó pillanatban tető alá hozta az északi (Balti-tengerben lefektetendő, s mintegy a szárazföldihez képest háromszoros költséggel megépíthető) gázvezeték építésére irányuló megállapodást, oly „eredményesen”, hogy a vezeték építésére létrehozott konzorcium felügyelőbizottságának elnöke lett.

Az EU a Nabucco gázvezeték megépítését szorgalmazza, amely az orosz gázfüggőség mérséklése céljából a Kaszpi-tenger térségéből szállítaná a földgázt. Minthogy azonban nagyobb gázkészletek a tenger keleti oldalán találhatók, ehhez a Kaszpi-tengeren keresztül, vagy azt megkerülve Iránon keresztül kellene a vezeték induló szakaszát megépíteni. A vezeték aztán Törökországon és a balkáni országokon keresztül Magyarországot érintve (ahol előnyösen gáztároló is épülhetne) jutna a nyugat-európai országokba.

Oroszország viszont a Kék Áramlat gázvezeték folytatásához keres partnereket, amely viszont a Fekete-tenger feletti térségből (északkelet felől) szállít orosz (türkmén, azeri) földgázt a Fekete-tengeren keresztül. A vezeték Törökország fővárosáig már elkészült, és innen folytatódna a Nabucco vezetékkel nagyjából azonos nyomvonalon. Az Olaszországba irányuló leágazásról már együttműködési megállapodás is született. Továbbá fontos tudni, hogy Belgium és Csehország is kötött már külön megállapodást az oroszokkal. Görögország és Bulgária is aláírt egy együttműködési szándéknyilatkozatot.

Milyen szerepet játszhat Magyarország ebben a versenyben? – tehető fel a kérdés. Mindenesetre a Putyin–Gyurcsány különtárgyalások arra utalnak, hogy fontosat. A tárgyalások nemcsak az EU magas tisztségviselőinek, hanem az amerikai – eleddig a kormányt támogató – sajtó bírálatát is kiváltották. Ami bizonyosan rögzíthető, hogy a gázvezetékek építésével kapcsolatos vita teljesen átpolitizálódott, és a legmagasabb politikai szintre emelkedett. Tehát fontos és kényes témáról, pontosabban hatalmi érdekekről van szó, amelybe a magyar miniszterelnök, természetesen szándékosan, beletenyerelt, vállalva egyik oldalon a fekete bárány szerepét. A vádak röviden: „A Kék Áramlat támogatásával Gyurcsány megtorpedózta az EU közös energiapolitikáját.” „Ha Magyarország az orosz Kék Áramlat vezetéket támogatja, akkor az kivégzi a Nabuccót.” A helyzetet pedig a következő idézet jellemzi a legfrappánsabban: „E politikai akarat próbaköve az Unió legnagyobb vállalkozása, a Nabucco vezeték. Csakhogy a vállalkozás finanszírozása még mindig csupán terv, míg a Gazprom ugrásra készen áll.” A Nabucco-terv konzorciumvezetője egyébként az osztrák OMV.

Mindezek előrebocsátása után feltehető az alapkérdés: melyik vezeték megépítésének van nagyobb valószínűsége? Mi a realitása, hogy párhuzamosan, vagy egymást követően (s nem egymással versenyezve) mindkét vezeték megépüljön? S ami számunkra a legfontosabb: Magyarországnak mely megoldás lenne az előnyösebb?

A helyzet gazdaságtörténeti kuriózum, minthogy az EU, mint szabadpiaci versenyszféra versenyre kényszerül a Gazprommal, amely Oroszország talán legnagyobb és legtőkeerősebb, többségi állami tulajdonú vállalata. Amíg az EU-ban egy ilyen gigantikus beruházás tető alá hozásához több száz partner együttműködését kell sikeresen megszervezni (ideértve a finanszírozást), hogy a startpisztoly akár csak kézbe vehető legyen, addig Oroszországban elég egy felelős állami döntés. A végrehajtást a Gazprom hivatott megszervezni és irányítani. Ebből nem nehéz a várható fejleményeket megjósolni, amennyiben a józan összefogás helyett továbbra is a rivalizálás marad fenn.

A vázoltak ellenére érdemes azonban arról is szólni, hogy Magyarország, mint EU-s tagország, miképpen viszonyuljon a Nabucco vezetékhez. A létesítésére létrejövő konzorciumban mindenképpen részt kell vennünk, mert ha megépül hazánkon keresztül, akkor abból sokoldalúan profitálhatunk. DE! Hogyan viszonyuljunk az EU – tulajdonképpen még nem is létező – közös energiapolitikájához, amelynek egyik kinyilvánítottan kiemelt (végre konkrét) célja a Nabucco vezeték megépítése?

Közös energiapolitika
Kidolgozásának gondolata már egy jó ideje téma, de igazán a múlt év végén bekövetkezett nyugat-európai súlyos villamosenergia-rendszeri üzemzavart követően vált sürgetően kiemelt témává. Ez már önmagában is elgondolkodtató, hiszen az üzemzavar bekövetkezése szakmai megítélés alapján előbb-utóbb várható volt. Az ellátásbiztonság ugyanis szoros összefüggésben áll az EU gazdaságpolitikájával, amely szélsőségesen a neoliberális közgazdaságtani alapelvekre, mint egydimenziós doktrínára épül. Varázseszközei a privatizáció és a liberalizáció, az állami szerepvállalás kilúgozása mellett. Súlyos hiba, hogy az EU még az energetikában is szélsőségesen e korlátlan szabadpiaci verseny bevezetését támogatja és szorgalmazza, és azt erőszakosan ráerőlteti a tagállamokra. Ennek következtében az indokoltan szükséges ellátásbiztonság viszont – a tények bizonyítják – nem garantálható. Pedig a biztonságos energiaellátás annál sokkal fontosabb, minthogy azt az olyan piaci szereplők garmadájára bízzuk, amelyek különkülön mind a maximális profit bezsebelésére törekszenek. Igazi verseny a vezetékes energiaszolgáltatások területén ugyanis, a speciális adottságok miatt nem alakítható ki. Hiába az erőlködés. Meg kell állapítani, hogy az EU az energiapolitikájában – amelynek eddig csak az ún. „Zöld Könyve” jelent meg – rossz úton halad, minthogy a multinacionális tőke érdekeit képviselő gazdasági globalizációs folyamat mellé sorakozott fel, azt természetes folyamatként elfogadva. Pedig a hatalmas tőkekoncentrációt eredményező globalizációs folyamatok nem önmaguktól keletkeztek, hanem a multinacionális tőke érdekeit képviselve, a levezénylésére létrehozott intézményrendszer (Nemzetközi Valutaalap, Világbank, Kereskedelmi Világszervezet) irányításával folyik. A globalizáció, mint sokféleképpen értelmezett és ezért elég ködös fogalom természetesen nem keverendő össze a technikai és tudományos fejlődés eredményeinek világméretű elterjedésével, noha a globalizáció szereplői ezeket (számítástechnika, informatika, távközlés, közlekedés és szállítás, űrtechnika, logisztika stb.) a hatalmas tőke birtokában a leghatékonyabban tudják alkalmazni és hasznosítani. Ennek révén végül gazdasági eszközökkel az államok nemzeti szuverenitását is képesek korlátozni. Sajnos az EU mindezek szolgálóleányává, sőt szervezőerejévé vált. Az energetika területén ez hatványozottan súlyos tragédia. Összefogás, közös gondolkodás, együttműködés helyett a központból „közös energiapolitika” címmel diktátum érkezik majd? A következmények viszont nem azonosan előnyösek, illetve hátrányosak a különböző tagországokra nézve. Tapasztalható, hogy az új, illetve kis tagállamok mindig hátrányt szenvednek, az érdekeiket eredményesebben érvényesíteni képes tagállamokkal szemben. A felelősség vajon közös lesz? Vagy az marad külön-külön a tagállamoknál? Összefogásra, közös gondolkodásra és tervszerűségre éppen a globalizációs folyamatok negatív következményeivel szemben lenne szükség. Ennek érdekében az EU-nak a saját adottságaiból és érdekeiből kiindulva új utat kellene keresnie, de nem egy újabb doktrínára, hanem tudományosan megalapozott hosszú távú elemzésre és közös tervezésre támaszkodva.

...a fogyasztói árak a szabadversenyes modell bevezetése után szükségszerűen emelkednek...
Az energetikában a szélsőséges privatizáció és liberalizáció ellehetetleníti az országos, illetve energiarendszer-szintű tervezést és fejlesztést, a rendszerek optimális kialakítását, azok optimális üzemeltetését, és ezáltal az ún. legkisebb költség elvének érvényesülését (ami a lehető legolcsóbb fogyasztói árat eredményezi). Ennek következtében a fogyasztói árak a szabadversenyes modell bevezetése után szükségszerűen emelkednek, amint ezt napjainkban tapasztaljuk. Így a kívánatos legkisebb fogyasztói energiaár még csak meg sem közelíthető. És nincs is mihez viszonyítani A képződő jelentős profitot a befektetők kiviszik az országból. Röviden úgy fogalmazhatunk, hogy a mérnöki tervezésen alapuló (rendszerszintű) legkisebb költség elve és a liberalizált szabadpiaci verseny szöges ellentétben van egymással. Míg az első tudományos és mérnöki megalapozottsággal rendelkezik, utóbbi a szabadpiaci verseny sztohasztikus, azaz időben statisztikusan változó, előre kiszámíthatatlan folyamatként jelenik meg, hiszen célfüggvénye – valamennyi szereplője tekintetében – a profit maximalizálása, a sokparaméteres piaci viszonyok állapotterében, miközben a piaci szereplők száma (új irodáikkal, számítógéprendszereikkel, reklám- és PR-tevékenységükkel) egyre csak nő. Mindezt persze végül a fogyasztó fizeti. Minél kisebb az állam szerepe, a fogyasztó annál kiszolgáltatóbbá válik ebben a szabadpiaci, átláthatatlan biznisztérben. Több mint ízelítőt kellett már eddig is elszenvednünk, mind az árak emelkedése, mind az ellátásbiztonság romlása tekintetében. Az energetika szakmai és tudományos megalapozottsága felől tekintve ez biztosan zsákutca. Amennyiben az EUban nem ismerik fel e zsákutcás politizálást, akkor előbb-utóbb súlyos következményekkel kell szembenéznie.

A globalizációnak, és ebből eredően az EU energiapolitikájának egy valóban antagonisztikusnak tekinthető ellentmondása alakult ki. A neoliberális doktrína alapelve, hogy az állam vonuljon ki a gazdaságból, csupán erőtlen szabályozási funkciót töltsön be (noha a globális tőke még ezt is képes befolyásolni). Nincsen szükség semmiféle központi tervezésre, stratégiák kidolgozására, még az energetika területén sem. Legyen elegendő az energiapolitikának csúfolt, a doktrínából levezetett papírszagú direktívák megfogalmazása és számonkérése. Ezzel szemben a globális cégeknél természetes a szinte katonai fegyelem és diktatórikus központi tervezés és irányítás, stratégiai kormányzás, akár a valamennyi kontinensre kiterjedő leányvállalatok hálózatára érvényesen, sokszor emberek ezreit súlyosan érintő döntésekkel (ha a profitszerzés vagy a további terjeszkedés azt megkívánja), miközben gazdasági erejük meghaladja számos ország erejét. Az állam viszont a közjó érdekében mindezeket ne tehesse meg, legyen eszköztelen, hogy a tőke játéktere minél szabadabb lehessen. E kettős mérce ma már szélsőségesen érvényesül. Az energetikában máris igazolódik, hogy ez a gazdasági modell nem lehet eredményes, sem a kellő ellátásbiztonság, sem a legkisebb költségű energiaszolgáltatás célját tekintve. A liberális piaci szemlélet például tűzzel-vassal üldözi a hosszú távú szerződéseket, pedig csak azok képesek stabilizálni, kiszámíthatóvá tenni a piacot, és a kapacitásfejlesztésekhez szükséges tőkét mozgósítani. A megfelelő színvonalú ellátásbiztonság is csak akkor garantálható, ha az államok e feladatban megfelelő szerepet vállalnak. Személyes véleményem szerint direktíva szinten rögzíteni kellene, hogy az ellátásbiztonságért minden országban az állam felelős, amihez megfelelő eszközök és jogkörök rendelendők. Végül is, ha baj van (az eddigi súlyos üzemzavarok tapasztalatai alapján), mindig az államoknak kell közvetlenül beavatkozniuk, mivel ilyenkor nem lehet a piaci szereplőkre igazán számítani. Ehhez a problémakörhöz tartozik „az állam rossz tulajdonos”, számos alkalommal tudatosan kijátszott kártya, abból kiindulva, hogy a történelemi közelmúltban valóban sok rossz állam működött, amelyek nem a közjót szolgálták. Mert az állam is lehet jó és lehet rossz (akár gonosz), mint az ember. Attól függően, hogy az állam irányítását végző politikai osztály (elit?) jó, vagy rossz (esetleg gonosz). Mindkét esetre számos bizonyító erejű példa létezik.

Erről a híres műegyetemi professzorom, dr. Pattantyús-Ábrahám Géza (1885–1956) egyik mondása jut eszembe: „Jó vezető mérnök csak az lehet, akinek lelki és szellemi képességei a következő arány szerint oszlanak meg: 50% erkölcsi erő, 25% általános műveltség és csak 25% szakképzettség.” Mennyire érvényesebb ez a politikai vezetőkre! Ha hibádzik az első 50%-os erkölcsi erő, akkor abból szükségszerűen csak rossz államhatalom jöhet létre. Rossz vezetés, rossz állam! Jó vezetés, jó állam! Pattantyús professzorról egyébként az egyik munkatársa joggal írhatta: „Feladatát mindig a közösséggel szembeni kötelességnek tekinti. Csak azt tartja fontosnak, hogy maga a szolgált ügy jusson előbbre, saját személyére való tekintet nélkül.” Ilyen egyszerű a jó állam fundamentumának tekinthető eszmeiség. Jó állam: a közjó szolgálata! Mintha fordulóponthoz érkeztünk volna. A világon egyre több országban megkezdődött az állami szerepvállalás újraértékelése és újragondolása, a patrióta gazdaság védelmének, illetve erősítésének mérlegelése.

Az elmondottak Magyarországra fokozottan érvényesek, minthogy a neoliberális gazdaságpolitika következtében a gazdasági egyensúly megbomlott, sőt napjainkra negatív spirálba került. Új gazdasági és társadalmi konszenzusra van szükség, amely egyensúlyt képes teremteni a tőke profitmaximáló törekvése és a társadalmi közjó szociális és jóléti igényei között. A rendszerváltás folyamatában az energetikában minden a gazdasági bérgyilkosok által irányított neoliberális forgatókönyv szerint zajlott: dereguláció, privatizáció, liberalizáció. A globalizációs terjeszkedés során a természeti erőforrások megszerzése után (ha vannak), első helyen mindenkor az energetikai rendszerek és elosztóhálózatok (piacok) megszerzése, illetve létrehozása szerepel. Nálunk ez nemhogy a legkisebb ellenállás nélkül, hanem kormányzati segítséggel, sőt nemzetellenesen a kormány messzemenő támogatásával valósult meg. Még nyolcszázalékos tőkearányos nyereséget is garantált a kormány (az 1995. december 8-án aláírt) privatizációs szerződésekben. Mindezek előrebocsátása után térjünk vissza az eredeti kérdésre: a Nabucco, vagy a Kék Áramlat gázvezeték épüljön meg, vagy mindkettő? A válasz több szinten vizsgálandó. Mindenesetre azt meg kell állapítanunk, hogy a készülőfélben levő közös energiapolitika még nagyon sok, a fentiekben is érintett nyitott kérdéssel és problémával terhelt, ami szükségszerűen a függőben maradt közös EU-alkotmánnyal is összefügg. Mindezek ellenére a Nabucco gázvezeték megépítése mégis feltétel nélkül támogatandó, hiszen Európa hosszú távú energiaellátását képes több szempontból is pozitívan befolyásolni. És most nézzük az említett vizsgálati szinteket.

...a Nabucco gázvezeték megépítése mégis feltétel nélkül támogatandó...
Az első szint a nagyhatalmi érdekek és célok érvényesítésének szintje, ami elsősorban az USA és Oroszország ellenérdekelt törekvéseiben jelenik meg. Az energiahordozókért folyó háborúról van szó, ugyanis az energiahordozók birtoklása a jövőben egyre inkább hatalmi tényezővé, és amint a bevezetőben már jeleztük, hathatós gazdasági és politikai fegyverré válik. Oroszország kivételesen kedvező helyzetben van, minthogy energiahordozó készletei, mind a kőolaj, mind a földgáz tekintetében jelentősek. Oroszország az összesített (bizonyított) olajkészlet 6,5%-ával rendelkezik, olajkitermelésének részesedése (Szaúd-Arábia utáni második helyezéssel) viszont 12,1%-os. A gázkészletek tekintetében 26,6%-os részesedéssel és a kitermelésben a 21,6%-os részesedéssel egyaránt az első helyet foglalja el. Ezzel szemben az Egyesült Államok az olajkészleteknek mindössze 2,4%-ával rendelkezik, kitermelése ehhez képest viszont jelentős (8%). Földgázkészletei 3%-ot képviselnek, a kitermelésben mégis előkelően a második, 19%-os részesedéssel. A számok tükrében könnyen megítélhető, hogy hosszú távon a biztonságos energiaellátás a két országban milyen jövő elé néz. A belső energiafogyasztást is figyelembe véve az Egyesült Államok már régóta jelentős energiaimportra szorul, míg Oroszország még hosszú ideig – elsősorban Európa irányában – uralkodó energiaexportőrként léphet fel. Közben kelet felé, energiaexportjának diverzifikálása érdekében is tesz lépéseket.

A hatalmi harc két síkon folyik. Egyrészt az USA igyekszik befolyását növelni azokban a közép-ázsiai utódállamokban (Türkmenisztán, Kazahsztán, Azerbajdzsán), amelyek szénhidrogénekkel rendelkeznek, másrészt fékezni igyekszik az egyes európai országoknak Oroszországgal való kétoldalú energetikai együttműködését, s azt az orosz fél politikai, illetve hatalmi terjeszkedésének tekinteni. Oroszország pedig hosszú távú szerződésekkel igyekszik egyrészt hozzáférni a közép-ázsiai készletekhez vevőként, másrészt az európai országokkal hosszú távú, kétoldalú energiaszállítási megállapodások megkötésére törekszik, illetve egyre erőteljesebben itt tulajdonosként is kíván megjelenni. A konfliktus tehát ebből vezethető le: a két nagyhatalom érdekei ütköznek. Közép-Ázsiában (minthogy azok posztszovjet országok) Oroszország „együttműködési” és térségi előnyökkel rendelkezik, nem beszélve arról, hogy a korábban megépített szállítóvezetékek is az orosz gázvezetékrendszerhez kapcsolódnak. Azonban az Egyesült Államok eszközeit sem szabad lebecsülni, annál is inkább, mert érdekei szerint („demokráciaexportőrként”) akár szélsőséges eszközöket is képes igénybe venni.

A második szint az Európai Unió és Oroszország kapcsolatában jelenik meg. Európa és Oroszország egymásra van utalva, valószínűleg mindaddig, amíg Oroszország az energiahordozók területén exportképes lesz. Európának létkérdés, hogy az Oroszországból érkező hatalmas import magas szintű kereskedelmi és műszaki biztonsággal rendelkezésre álljon. De Oroszországnak is rendkívül fontos az európai energiapiac, különösen a gáz esetében, minthogy egyelőre csak Európa felé épültek ki szállítóvezetékek. S minthogy az EU gázfogyasztása még növekedni fog, szükségszerű új gázvezetékek építése. Az EU a Nabucco gázvezeték építését szorgalmazza, hogy ezzel megteremtődjék a Kaszpi-tenger térségéből szállítható gázhoz való hozzáférés, és ezzel az orosz energiafüggés mérséklése, illetve bizonyos mértékig a versenyhelyzet (a monopolisztikus orosz szállítású gázzal szembeni árverseny) alapfeltételének a megteremtése. A cél egyértelmű és világos. Tehát az EU energiapolitikai érdeke mindenképpen a Nabucco vezeték megépítése, amelyet az USA is támogat, a fentebb említett, inkább hatalmi érdekei szerint. Még megemlítendő, hogy ezzel a közép-keleti és iráni termelésű földgáz becsatlakoztatásának reális lehetősége is megteremtődik, ami a gázellátás további forrásdiverzifikációját teszi lehetővé. Viszont Oroszországnak jobb a kapcsolata Iránnal. A tét tehát jelentős.

A harmadik szint Magyarország részvételi szintje: az ország saját érdekeinek a képviselete és érvényesítése; mint EU-tagállamnak a közösségi érdekek és elkötelezettség megjelenítése, valamint mint szuverén országnak a magyar–orosz kapcsolatok ápolása, a fontos és sokoldalú együttműködés fejlesztése, különös tekintettel az energetikai együttműködés hagyományaira és a jelentős egyoldalú (az EU-ban legnagyobb) energiafüggőségünkre. Gázimportunk 80%-a Oroszországból származik. Így Magyarországnak is érdeke a szállítási útvonalak bővítése és a beszerzési források diverzifikálása, tehát a Nabucco vezeték támogatása és a létesítésben való részvétel. De a Kék Áramlat vezeték építésétől való teljes elzárkózás – amint azt az EU és az USA is elvárja tőlünk – teljesen irracionális lenne, minthogy annak megépülése ma nagyobb realitással rendelkezik. Kérdés viszont, hogy magatartásunk miatt nem fognak-e büntetni bennünket, és a két pad között a földre huppanunk. Egyet bizonyossággal kijelenthetünk: Magyarországnak ebben a nem könnyű kérdésben és helyzetben elsősorban a saját jól felfogott gazdasági érdekei alapján kell döntenie. Még annak figyelembevételével is, hogy napjainkban a kérdés teljesen átpolitizált, és az említett hatalmi ellentétek miatt a politikai megnyilatkozások túlfűtöttek. Jobb lenne először hűvös ésszel érdekeinket képviselve itthon és az érintett külföldi partnerekkel tárgyalásokat folytatni, és a közös megoldást megtalálni. Be kell látnunk, hogy a mi véleményünk – a politikai vitákon túl – igazán nem lesz ügydöntő. Ezért elegendő arra törekednünk és vállalkoznunk, hogy a vezetékek minden esetben Magyarország területén haladjanak át, és a létesítésükben részt vegyünk. Ezen felül minden tekintetben korrekt és kiegyensúlyozott üzleti és kereskedelmi kapcsolatokra kell törekedni.

Gázimportunk 80%-a Oroszországból származik.
A negyedik szint a szakmai megfontolások szintje, amelyek érthetetlen módon az eddigi széles körű vitában és médiaháborúban fel sem merültek. Pedig a legfontosabb szakmai kérdésekre adott válaszok hiányában a vitatott kérdésben megszólalni sem szabadna. Ilyen alapkérdések például, hogy a kellően megbízható gázigényprognózis alapján mekkora szállítási kapacitásbővítésre van, illetve lesz szükség, és azt optimálisan hogyan érdemes létrehozni? Nevezetesen hány, milyen átmérőjű vezetékekkel, és milyen építési (időbeli) ütemezés szerint és mely nyomvonal mentén épüljenek vezetékek. Valószínűleg több reálisnak tekinthető változat jelölhető ki előzetes vizsgálatok alapján, amelyek közül részletes műszaki-gazdasági összehasonlító vizsgálatok útján lehet csak az optimálisnak tekinthető változatot kijelölni. Tekintettel arra, hogy komplex feladatról, és igen nagy beruházási költségű létesítményről van szó, e vizsgálatok lefolytatása hosszú időt és nagy körültekintést igényel. Amíg e vizsgálatok eredményei nem állnak rendelkezésre, kár a politikusoknak egymást öldökölni. Úgy gondolom, hogy minden érintett félnek érdeke a minden szempontból optimális megoldás megtalálása, és annak megvalósítása. Ezért az Európai Uniónak és Oroszországnak együttesen kellene az említett optimális megoldást kimunkálnia, hogy együttműködésben, a lehető legkisebb költséggel, mindkét oldal érdekeinek méltányos figyelembevételével épülhessen meg, pl. Törökországig a „Keleti Nabucco” vezeték, és Törökországtól akár a közös „Déli Kéknabuccó” vezeték. Hiszen Törökországig a Kék Áramlat vezetékszakasz már elkészült. Másokban is már megfogalmazódik valami kompromisszumos megoldás. Pl. legutóbb az Európai Energiafórum elnöke nyilatkozott az Info Rádiónak: szerinte a Nabucco-tervnek van jövője, s érdemes a Kék Áramlat vezetékkel együtt a két tervet egymás kiegészítéseként kezelni. ő nagy valószínűséggel arra gondol, hogy a gázigény felfutásához igazodva, a két vezeték időben egymást követve épülne meg. Ennek a megoldásnak is vannak racionális előnyei.

Amint már említettük, egy kis részrehajlással, a közös, illetve mindkét vezeték nyomvonalának Magyarországon keresztül kellene áthaladnia. Jó lenne ezekben a nagy ívű projektekben pozitív szerepet vállalni. Szakmai (mérnöki) szempontból a közös stratégia és megoldás látszik minden szempontból racionálisnak és egyúttal megnyugtatónak. Vajon a politikusok mit gondolnak erről?

Végül egy nagyon is szubjektív gondolatomat kívánom e helyen is az olvasóval megosztani. A gázellátással kapcsolatos mozaikszerű események alapján nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy a Gyurcsány-féle kijelentések, elszólások, illetve a Putyin–Gyurcsány találkozók, vajon elsősorban nem Gyurcsány Ferenc jövőjét hivatottak-e előkészíteni. Minden bizonnyal tisztában van azzal, hogy pünkösdi királysága már nem tarthat sokáig. Mit fog vajon utána csinálni? Megelégszik a kádkőgyártással, a közben jelentősen megnövelt vagyonának (majd még kiderül) kezelésével az, aki mint miniszterelnök a világpolitika színpadán folyó tragikomédia szereplőjévé vált? Valószínűleg nem. G. Schröder volt német kancellár példáját követve méltó szerephez juthat, pl. a Kék Áramlat konzorcium igazgatóságában, vagy más intézményében. Szerepjátéka alapján, vajon jól megismertem őt? A közeli jövő majd választ ad. De addig még ki kell érdemelnie az új pozíciót, mint ahogy Schröder is kiérdemelte.




Legfrissebb vélemények

Gabor Kato2007-06-04 08:49:35
A Balkán-on keresztül nem fog épülni semmi.
Aki csak egyszer is járt a Balkán-on, az tudja...



Gabor Kato2007-06-04 08:25:20
Az Eu csak egy szabadkereskedelmi övezet.
Ha pedig az egyes orszagok érdekei ugy kívánják, még annyi sem...

© 2005-2011, Polgári Szemle Alapítvány