« Vissza: Polgári Szemle tartalomjegyzék 
Várakozók szövetsége
Coalition of the Waiting
By Jonathan Rauch
The Atlantic Monthly, December 2006


Meglepő módon az iraki háború utáni években Európa-szerte tapasztalható általános Amerika-ellenesség nem érte el a magas politika szintjét, az államközi kapcsolatokat. A kontinensen új politikai generáció előretörésének lehetünk szemtanúi, mely generáció kinyilvánítottan Amerika-párti. Angela Merkel német kancellár az óceán két partja közötti együttműködés mihamarabbi helyreállítását szeretné látni – ami amerikai szemszögből komoly előrelépés a Gerhard Schröder vezette kormány által képviselt vonaltól. De ugyanez állapítható meg a Gordon Brown és David Cameron nevével fémjelzett brit jövőbeni politikai vezető nemzedékkel, illetve Nicolas Sarkozy, francia elnökjelölttel kapcsolatban is. Pedig annak idején senki sem volt Amerika-ellenesebb a francia elnöknél, Jacques Chiracnál. Az utódjának tartott Sarkozy amerikai körúttal kezdte meg kampányát, ahol egy lelkes, Washingtont támogató beszédet mondott, melyben az Egyesült Államokat Európa „nyilvánvaló és természetes partnerének” nevezte, a transzatlanti szövetséget pedig „különlegesnek és pótolhatatlannak” tartotta. És hogy mindezt nehogy bárki félreértse, hozzátette: „Országom Amerikával ápolt kapcsolatainak szorosabbra fűzése melletti hitem mindenki előtt ismert hazámban, amiért rendkívül sok kritika is ér.” Úgy tűnik, nem elég ahhoz, hogy felülírja meggyőződését.

A közvélemény-kutatások tehát az egyik irányba, a politika viszont a másikba mutat. Miért? Erre a választ a Német Marshall Alap adja meg felmérésében. E szerint a népszerűség (vagy annak hiánya Amerika esetében) nem befolyásolja oly nagy mértékben a külpolitika alakítását. A legfontosabb az érdek. Amerika és Európa lakosságának az érdekei pedig elég nagy felületen találkoznak. Mindkét társadalomban konszenzus uralkodik azzal kapcsolatban, hogy a nemzetközi terrorizmus, az iszlám fundamentalizmus, egy nukleáris Irán és Irak instabilitása jelentik az elsődleges veszélyforrásokat számukra. Habár Európa kevésbé érzékeny a biztonság témájára, mint az Egyesült Államok, a két közösség azonos véleményen van. Az óceán mindkét partján úgy vélik, hogy az Európai Uniónak erősebben és aktívabban kellene fellépnie a világpolitika színpadán. Mindkét helyen létfontosságúnak tartják a NATO, és fontosnak az ENSZ működését, miközben egyetértenek abban, hogy a gazdasági hatalom többet ér a politikai hatalomnál. Egyaránt úgy vélik, hogy ha egy ország a nemzet biztonsága érdekében cselekszik, akkor kritikus jelentősséggel bír, hogy a lehető legnagyobb szövetségi támogatással tegye azt.

Ezen adatok tükrében nagyon különösnek hat, hogy a közvélemény-kutatások Európa-szerte mindenhol Amerika-ellenes közhangulatról számolnak be. Miért van az, hogy az amerikaiak szorosabb együttműködést szeretnének Európával, miközben Európában növelni akarják országuk és az Egyesült Államok közötti politikai távolságot? Ennek egyik oka természetesen az iraki háború. Ebbe az irányba hat George W. Bush európai megítélése is. Mindemellett az európaiak sokkal inkább pacifisták. Európában hisznek abban, hogy az erkölcsi igazolás megkönnyíti számukra egy „jó” háború megindítását.

A számokat vizsgálva még egy dolog kitűnik. Az, hogy a törésvonal nem is igazából Amerika és Európa között, hanem a republikánusok és Európa között húzódik, mivel a felmérések a kontinens lakosságának, illetve az amerikai Demokrata Pártnak és függetleneknek az ideológiai közelségét mutatják. Az elmúlt évek folyamán a republikánusok, nekik is egy jól körülhatárolható csoportja, vezette a washingtoni kormányhivatalokat. E politikai erőnek pedig egyszerűen nem létezett megfelelője az európai politikai mainstream körében. Előfordulhat, hogy az európaiak megkeseredtek ebben a vezetésben, ami persze nem ásná alá teljesen az együttműködést az óceán két partja között (mint ahogyan arra eddig sem került sor), de az együttműködés költségeit mindenképp megnövelné, így komoly hatással lenne olyan kérdésekkel kapcsolatosan kialakított álláspontokra, mint Irán, a Hamász, a Hezbollah, vagy akár maga az al-Kaida. De épp e politikai törésvonal létét feltételezve, könnyen előfordulhat, hogy az egyik oldal már kész az együttműködés reaktiválására, amihez már csak a washingtoni őrségváltás hiányzik.





© 2005-2011, Polgári Szemle Alapítvány