TartalomjegyzékKövetkező

Székely Melinda

Calamitas atrocissima1

Teutoburgi-erdő, Kr. u. 9.

Németország Teutoburgi-erdő2 nevű hegységének egyik dombján egy hatalmas, ötven méternél is magasabb emlékmű áll. A Hermannsdenkmal a germánoknak a római légiók felett Kr. u. 9-ben aratott nagy győzelmét örökíti meg. Hermann óriási, huszonöt méteres alakja romantikus ábrázolásban, a Vilmos császár kori elvárásoknak megfelelően hősiesen, erőt sugárzóan magasodik a vidék fölé.3

Az antik írók a germánok győztes vezérét Arminius vagy Armenius4 néven emlegetik, eredeti germán nevét azonban nem ismerjük. A 16. században Luther "németesítette" a római Arminiust Hermannra, s a germánoknak ezt a régi, nagy győzelmét jó érzékkel használta fel a római pápával való konfliktusában. A 17-18. században számtalan regény, színdarab és opera született,5 melyeknek főhőse Arminius/Hermann lett, aki a germán törzseket egyesíteni tudta a rómaiak ellen, s akinek győzelme lelkesítően hatott az utókorra. Heinrich von Kleist, a német romantikus dráma legnagyobb alakja a Napóleon-ellenes nemzeti összefogás érdekében használta fel Hermann személyét az 1808-ban Hermannsschlacht címen írt hazafias drámájában.6 Az Arminius iránti lelkesedés Németországban egészen az 1930-as évekig tartott, amikor is a nemzetiszocialista vezetés számára Arminius barbár alakja és a római birodalommal szembeni hitszegése már alkalmatlan volt propagandacélokra,7 s mivel Hitler nem "járatta le" a germán vezért, a mai Németországban Arminius újrafelfedezését tapasztalhatjuk, a csata színhelye is turisztikai látványosság.8
Ki is volt valójában a teutoburgi csata győztes vezére, Arminius? Hogyan zajlott a csata? Milyen hatással volt a római politikára Varus súlyos veresége?

Az első két kérdésre csak egyoldalú választ tudunk adni, ugyanis a germán írásbeliség hiánya miatt9 a korabeli eseményekről és személyekről kizárólag a görög-római szerzők tollából maradtak ránk feljegyzések.10 Tacitus Annales című művében említi ugyan, hogy Arminius tetteit még ma is éneklik a barbár népeknél,11 de további utalást ezen énekekre és tartalmukra sem Tacitus művében, sem más forrásokban nem találunk.

A kortárs történetírók közül Velleius Paterculus12 tájékoztat arról, hogy Arminius az egyik jelentős germán törzs, a cheruscusok13 vezetőjének, Sigimernek a fia.14 Születésének időpontját sem tudjuk pontosan, csak Tacitus egyik megjegyzése alapján következtethetünk a dátumra.15 Ha halálakor, Kr. u. 21-ben harminchét éves volt, akkor születése Kr. e. 16-ra tehető. Gyermekkoráról, neveltetéséről sem tudunk semmit. Ifjúként a rómaiaknál teljesített hadiszolgálatot, latinul tanult,16 és (valószínűleg Kr. u. 4-ben) megkapta a római polgárjogot és a lovagi rangot is.17 Velleius Paterculus röviden, elismerően jellemzi őt: "Tum iuvenis genere nobilis, manu fortis, censu celer, ultra barbarum promptus ingenio".18 Bengtson feltételezi, hogy Arminius személyesen is ismerhette a történetírót,19 aki Kr. u. 4-től praefectus equitumként Germaniába kísérte Tiberiust,20 majd Pannoniában is éveket töltött a hadvezér kíséretében, s mivel Arminius a pannoniai felkelés idején - valószínűleg Kr. u. 7-8-ban - egy cheruscus segédcsapatot vezetett a rómaiak oldalán, valóban elképzelhető a személyes ismeretség. A források azonban nem igazolják egyértelműen ezt a feltételezést. Hiányolhatjuk Velleius Paterculus művében a képzett katona szakszerű leírását a hadmozdulatokról, különösen a csatáról,21 bár a szerző ígéretet tesz, hogy iustis voluminibus, igazi kötetekben, vagyis egy részletesebb munkában fog beszámolni Varus vereségéről.22 Sajnos az ígéret, talán az író korai halála miatt, nem teljesülhetett.23

Arminiust tehát Kr. u. 9-ben Varus, a római hadvezér kíséretében találjuk. A forrásokból egyértelműen kiderül, hogy ekkor már hosszú évek óta római szolgálatban állt, együttműködött velük, így személye tökéletesen megbízhatónak tűnt, lojalitását sohasem vonták kétségbe.24 Éppen ezért volt megdöbbentő a kortársak számára, hogy több germán törzset fellázítva felkelést szervezett a rómaiak ellen, csapdába csalta Varust és lemészároltatta légióit. Strabón - az egyetlen auctor, aki még Arminius életében alkotta meg munkáját25 - így ír erről: "éppen azok ártottak a legtöbbet, akikben megbíztak, mint a cheruscusok és alattvalóik".26 A források nem írnak Arminius pálfordulásának okáról, meg sem próbálják indokolni, hogy mi lehetett az a tényező, amelynek hatására megváltoztatta korábbi Róma-barát politikáját, és római lovagból a rómaiak kérlelhetetlen ellensége lett.27

Strabón név szerint említi Arminius feleségét, Thusneldát is, aki egy cheruscus előkelő, Segestes leánya volt.28 E házasság a történetírók tanúsága szerint Segestes akarata ellenére jött létre.29 Azonban nemcsak személyes ellentét feszítette Arminius és Segestes kapcsolatát, hanem a rómaiakhoz fűződő viszony megítélésében is eltérő állásponton voltak. Segestes ugyanis a teutoburgi csata előtti éjszaka "feltárta a zendülés előkészületeit, és azt tanácsolta Varusnak, hogy kötöztesse meg őt, Arminiust és az előkelőket, mert a főemberek félreállítása után a nép semmit sem mer majd tenni".30 Varus azonban nem adott hitelt szavainak, második figyelmeztetésre pedig már nem volt lehetőség.31 Segestes meggyőződéssel vallotta, hogy a rómaiak és germánok közös érdeke a béke megtartása, következetesen ragaszkodott a kiegyezés politikájához a csata utáni években is, mint például a 15-ben indított Germanicus hadjárat idején.32 Így Germanicus győzelme után tiszteletben álló férfiúként, emelt fővel nézhette végig szerettei, leánya és unokája33 felvonulását a győztes hadvezér diadalmenetében.34

A germán vezetőréteg nem volt egységes a rómaiakkal szembeni politikában. Évszázados gyakorlatuknak megfelelően a rómaiak mindenütt kialakítottak egy hozzájuk hű vezetőréteget, akiknek érdekükben állt az idegen fennhatóság, élvezték a római uralom által biztosított előnyöket.35 Ez a társadalmi réteg római módon élt, latinul tanult, római ruhákban járt, római bútorral rendezte be házát, előfordult, hogy némelyikük római nőt vett feleségül, sőt olyan is akadt, aki a birodalom szívében telepedett le.36 A római terjeszkedő politika érdekében állt konfliktust gerjeszteni a germán előkelők között, ami megnehezítette az egységes fellépést. A cheruscus vezetőréteg megosztottságára utal Arminius és Segestes viszonya és eltérő politikája, de Flavus37 példáját is említhetjük, aki Arminius fivére volt. Flavus a teutoburgi csata után a birodalmi erőknek ajánlotta fel szolgálatát és hűségét, s hat évvel később, Kr. u. 16-ban, Germanicus hadjárata idején még mindig római szolgálatban harcolt törzse és testvére ellen.38 Nemcsak a cheruscus előkelők egy része, hanem más germán törzsek vezetői is támogatták a római uralmat. Így Kr. u. 9-ben, a rómaiak elleni felkelés ideje alatt Arminiusnak láncra kellett veretnie az ampsivariusok egyik vezetőjét, Boiocalust, aki hűséges kívánt maradni a birodalomhoz. Boiocalus ezután a római seregben harcolt Tiberius és Germanicus vezérlete alatt. Ötven esztendőn át engedelmeskedett, és ez idő alatt népét római fennhatóság alá vetette.39

Kr. u. 9-ben, a teutoburgi csata időpontjában a római légiók vezére Publius Quinctilius Varus40 volt. Az előkelő származású, tapasztalt, jelentős politikai karriert befutó 55 év körüli férfi Kr. u. 6 vagy Kr. u. 7 tavaszán váltotta fel elődjét, C. Sentius Saturninust a rajnai főparancsnoki poszton. Varus Augustus legszűkebb bizalmi köréhez tartozott, valószínűleg már Kr. e. 22-19. között is elkísérte keleti utazására a princepset. Az uralkodóhoz való közelségét bizonyítja, hogy Kr. e. 13-ban Tiberiussal, Augustus mostohafiával, a későbbi császárral közösen viselte a consulságot, ami csakis a princeps beleegyezésével történhetett.41 Varus harmadik házassága révén a császári családba is bekerült, Augustus egyik unokahúgának a leányát, Claudia Pulchrát vette feleségül.42 Politikai karrierjéről az általa vert pénzérmék tanúskodnak. A gazdag Africa provincia irányítása után, Kr. e. 7-6-tól 4-ig Syria provincia helytartója lett,43 amelyhez a Herodes vezette Iudaea is tartozott. Kr. e.
4-ben, a Herodes halála után kirobbant felkelésnél erőteljesen avatkozott be, a lázadást leverte, és szigorú büntetésként kétezer felkelőt keresztre feszíttetett.
44

Varus helytartósága idején Germania még nem volt megszervezett római provincia, de a római igazgatás már kialakulóban volt. A germánok elleni hadjáratokat Augustus uralkodása alatt indították meg. A birodalmat ekkor nem fenyegette ugyan nagyobb veszély, de
a germán törzsek rablóhadjáratokkal pusztították a határvidéket.
45 Kr. e. 12-ben Augustus mostohafia, Drusus vezetésével indultak a germánellenes hadjáratok, és két évvel később
a római légiók már az Elba folyót is elérték. Augustus ekkor már valószínűleg az Elba vonalában látta a birodalom új északi határát.
46 Drusus halála után a germán hadszíntéren testvére, Tiberius lett a hadvezér, aki diplomáciai eszközökkel igyekezett erősíteni a fivére által kivívott sikereket.47 A Rajnán-túli Germaniába a rómaiak ekkor még csak nyári hadjáratokat vezettek, télire visszavonultak a Rajnánál kiépített táboraikba.48 Kr. e. 7-ben Tiberius rhodoszi önkéntes száműzetése miatt megállt a germán hódítási folyamat, csak Kr. u. 4-ben folytatódott, amikor a fiatal utódjelöltek halála miatt Tiberius visszatért a száműzetésből. Kr. u. 4-5 telén a római hadsereg első ízben maradt germán földön, majd a következő nyáron elérte az Elba vonalát, a flotta pedig Jütlandig nyomult előre.49 Kr. u. 5-ben
a Rajna és az Elba közötti területet Germania provinciának nevezték el. A Kr. u. 6-ban kirobbant pannon-dalmata felkelés azonban megakasztotta a provincia megszervezését.
50
A pannon-dalmata felkeléssel szembeni katonai fellépésben a római szolgálatban álló Arminius is részt vett, és így személyesen tapasztalta a Róma-ellenes felkelés lehetőségét. Ez a lázadás mintául szolgálhatott Arminius számára.
51

A teutoburgi csata lefolyásáról a történetírók közül Cassius Dio ír a legrészletesebben. Schmidt hiteles forrásként értékeli, mivel szerinte Dio a háborúban részt vett túlélők beszámolóit is felhasználta művében.52 Kornemann is nagyra értékeli Dio művét, Bengtson viszont úgy gondolja, hogy nem szabad túlértékelni, mivel a mű forrásértéke vitatható.53 Legújabban Wolters Dio művének a csatára vonatkozó részét alapvonásaiban megbízhatónak tartja.54

Varus Kr. u. 9 nyarán hadserege egy részével a Weser bal partján állomásozott Porta Westfalica közelében,55 talán Mindennél, egy nyári táborban.56 Ősz végén vissza akart térni a Rajnánál lévő téli táborba. Hadserege a XVII., a XVIII. és a XIX. légiókból állt. Mindegyik légió segédcsapatokkal (auxiliares) volt megerősítve. Az auxiliarest három lovas alaba és hat gyalogos cohorsba szervezték.57 A menetet hosszú poggyászkocsisor lassította. Írnokok, földmérők, orvosok, szakácsok, kézművesek vonultak velük, talán nők és gyermekek is.58 A vonuló sereg létszáma körülbelül huszonötezer fő lehetett, pontos számot nem tudunk megadni.59 A napi menetelés után60 a katonák minden szakaszhelyen ideiglenes megerősített tábort építettek fel, hogy éjszakára védve legyenek. Útközben a Varus kíséretében lévő Arminius jelentéseket juttatott el a helytartóhoz néhány távolabbi germán törzs felkeléséről.61 A nyugtalanító hírek hatására Varus valószínűleg kerülő útvonalat választott. A germán kísérők közül többen - köztük Arminius is - különváltak Varustól azzal az ürüggyel, hogy összegyűjtik szövetségeseiket.62 A római csapatok a számukra ismeretlen, úttalan vidéken haladtak. Fákat kellett kivágniuk, utakat létesíteniük, a mélységek felett hidakat verniük, hogy járhatóvá tegyék a terepet a menet számára.63 Ilyen szorongatott helyzetben támadtak a germánok a rómaiakra. A megrakott málhaszekerekkel, hosszan elhúzódó, laza menetelési rendben haladó sereg nem volt kellően felkészülve ellenséges támadásra. Az első heves védekező harcok után egy erdős dombvidéken vertek tábort a rómaiak.64 Szekereik nagy részét és minden olyan felszerelést, amire nem volt feltétlenül szükségük, elégették.65 A következő napon rendezettebb, zártabb, védekezésre alkalmasabb rendben vonultak tovább.66 Amíg nyílt terepen haladtak, kedvezőbbek voltak a viszonyok a védekezéshez, de amikor újra erdős vidékre értek, azonnal folytatódtak a germán támadások.75 A Kalkrieser Berg melletti csata volt a csúcspontja és a befejezése a három- vagy négynapos küzdelemnek. A germánok bekerítették a római sereget, és szörnyű mészárlás kezdődött.76 A huszonötezer ember közül csak kevesen tudták az életüket vagy a szabadságukat megmenteni.77 A legtöbben meghaltak vagy fogságba estek. A lovasság a Rajnához akarta magát átvágni, de nem járt sikerrel, beérték és nagyrészt felmorzsolták az egységet. A parancsnok, Vala Numonius, Varus legatusa Velleius Paterculus szerint szökevényként halt meg.78 Az egyik táborparancsnok, Ceionius megadásra határozta el magát, amikor a rómaiak nagyobb része már elesett. Őt kivégezték.79 A germánok tüstént elfoglalták a szövetségeseik területén lévő valamennyi római táborerődítményt, egy kivételével.80 L. Caedicus táborfőnök Alisóban körülzárva tartani tudta magát.81 Később egyes fogságba esetteket kiváltottak római családtagjaik, de a súlyos vereség szégyene miatt nem térhettek vissza Itáliába.82
A csata során, amikor a már sebesült Varus felismerte, hogy helyzete kilátástalan, önkezével vetett véget életének.
83 Tisztjei közül többen is követték példáját, hogy elkerüljék
a fogságot.
84 Varus holttestét lefejezték, és a levágott fejet Arminius elküldte Maroboduusnak. A markomann király Rómába küldte Augustusnak, aki eltemettette.85 Hogy a történtekben mi volt Varus személyes szerepe, azt máig sem tisztázták teljességgel. Az általunk ismert ókori források mind őt tartják a katasztrofális vereség fő bűnösének.86 Szemére vetik, hogy hiányzott belőle a megértés a germánokkal szemben, különösen a római törvénykezés és adórendszer bevezetése kapcsán. Úgy tűnik azonban, hogy ez nem az ő személyes hibája lehetett, hanem általában a római rendszeré, hiszen Varus helytartóként lényegében a feladatát teljesítette az akkori római elvárásoknak megfelelően. Hibás lehetett viszont
a törvények kíméletlen végrehajtásában.
87 Kornemann szerint a rómaiak vereségét nem Varus, hanem Augustus okozta azzal, hogy takarékoskodás miatt túl gyenge sereget küldött Germaniába, amely semmiképpen sem érhetett el átütő sikert a germánok ellen.88 Bengtson elveti Kornemann véleményét, mivel szerinte a rómaiak a Rajna és az Elba közötti területet lényegében megbékélt jellegűnek tekintették, hiszen itt még sohasem volt nagyobb felkelés rómaiak ellen. Így szerinte a római sereg sem volt alulméretezett Germaniában.89

Augustus hosszú, sikeres uralkodásának legsúlyosabb vereségét szenvedte el a Teutoburgi-erdőben. Az idős, hetvenkét éves császárt mélységesen megrázták a történtek. A vereség hírére ruháit megszaggatta, és meggyászolta az elesetteket.90 Germán testőrségét azonnal feloszlatta és kiutasította a városból.91 Hónapokon keresztül nem vágatta haját és szakállát, fejét az ajtófélfához verdeste, s ezt kiáltozta: "Quintili Vare, legiones redde."92 Rettegett a germániai és galliai provinciák sorsa miatt is, attól félt, hogy már magát Itáliát és Rómát is megtámadhatja az ellenség.93 Sorozást rendelt el, hogy a hadsereg létszámát feltöltse. De mivel nem jelentkezett elég hadköteles korú férfi, a húzódozók között sorsot vetett, és a katonai szolgálatot megtagadók egy részét vagyonelkobzással és polgárjoguk elvételével sújtotta, sőt néhány embert ki is végeztetett. Végül kénytelen volt veteránokat, sőt felszabadított rabszolgákat is besorozni, és ezeket azonnal Germaniába irányította.94
A vereség napján minden évben komor gyászünnepet ült.
95

Ám a cheruscus felkelés nem vált nagyobb arányú germán megmozdulássá,96 és sikeres volt a következő évben Tiberius vezetése alatt indított megtorló hadjárat is. A teutoburgi vereség azonban Augustus egész germán politikájának a meghiúsulását jelentette. Fel kellett adnia azt a tervet, hogy a birodalom része legyen a Rajna és az Elba közötti hatalmas terület.97 Húsz évnyi fáradságos küzdelem és számos hadjárat vált ezzel hiábavalóvá.98
A
csata jelentőségét is abban láthatjuk, hogy Augustus kénytelen volt megkérdőjelezni az addigi töretlen római expanziós politika létjogosultságát, és újragondolni a római birodalomról alkotott mélyen gyökerező elképzeléseket.99 Be kellett látnia, hogy Róma területi igényeinek határt kell szabni. Politikai végrendeletében megfogalmazza keserű tapasztalatát, hogy utódai érjék be a birodalom fennálló határaival, vagyis mondjanak le az újabb hódításokról.100

Az óriási emberveszteséggel és szégyennel járó vereséget azonban meg kellett magyarázni, felelőst kellett találni a római közvélemény számára. Augustus és környezete - elhárítva a felelősséget - a hadvezér személyében találta meg a bűnbakot, egyedül őt okolta
a történtekért. Így Varus, a vesztes hadvezér mint a teutoburgi csata fő bűnöse került be
a történelmi köztudatba. Az ellenség vezéréről, Arminiusról kialakult képet pedig éppen egy római történetíró, Tacitus határozta meg az utókor számára. Annales című művében, melynek egyik másolatát 1507-ben Corvey kolostorában találták meg, Arminius jellemzése így hangzik: "liberator haud dubie Germaniae".
101 A mű felfedezése után a korabeli német humanista közvélemény e leírás hatására alapozta meg az Arminius/Hermann nevéhez fűződő mítoszt, amely évszázadokon át hatott, és amely szerint Arminius a "német" szabadsághősök mintaképe lett. Azonban mindig akadtak, akik ezt a hősi szemléletet kritizálták. Heinrich Heine például így írt Deutschland. Ein Wintermärchen című versében 1844-ben:

"Das ist der Teutoburger Wald,

Den Tacitus beschrieben,

Das ist der klassische Morast,

Wo Varus steckengeblieben.

Hier schlug ihn der Cheruscerfürst,

Der Hermann, der edle Recke;

Die deutsche Nationalität,

Die siegte in diesem Drecke.

Wenn Hermann nicht die Schlacht gewann

Mit seinen blonden Horden,

So gäb' es die deutsche Freiheit nicht mehr,

Wir wären römisch geworden!"102

Ugrás a lap tetejére

Szeged, 2001.03.21.

|| e-mail