ElőzőTartalomjegyzékKövetkező

Maciej Janowski

Eötvös és Heybowicz

Egy összehasonlítás vázlata.*55

1901-ben mutatós könyv jelent meg Lembergben, melynek címe Zarys pojêæ o narodzie (Nemzetfogalmak vázlatokban) volt. A borítón látható név - I. Snitko - senkinek sem mondott semmit, de még ha a szerzô nem is használt volna álnevet, és valódi nevén - Stanis³aw Herburt Heybowicz - jelenteti meg a kiadványt, akkor sem árult volna el sokkal többet magáról. A könyv mégsem maradt teljesen észrevétlen: hosszú recenziót szentelt neki a kiváló irodalomtörténész és kritikus, W³odzimierz Spasowicz. Ezt leszámítva azonban nem keltett túl nagy érdeklôdést, s hamarosan feledésbe is merült. Olykor-olykor belepillantottak kutatók. Jan Stanis³aw Bystroñ elismerte, hogy Heybowicz saját nézetei ugyan nem valami izgalmasak, az általa lelkiismeretesen összegyűjtött tényfeltáró anyag azonban figyelemre méltó.56 Fél évszázaddal késôbb Roman Zimand kétértelmű bókkal illette a művet.57 Andrzej Walicki nem egészen egy oldalt szentel Heybowicz munkájának az általa szerkesztett lengyel filozófiatörténetben.58

Stanis³aw Herburt Heybowicz (1842-1900) fehéroroszországi nemesi családban született. Kaliszban élt, ahol adóhivatalnoki tisztséget töltött be és tevékenyen részt vett a város kulturális életében. Nos, ez a lelkiismeretes cári hivatalnok, a kormányzósági város megbecsült polgára sok-sok éven keresztül írta élete nagy művét: szabadidejét Krakkó, Boroszló (Wroc³aw), Poznañ és Berlin könyvtáraiban töltötte. Munkája posztumusz kiadásban jelent meg.59

Heybowicz egyáltalán nem követte az akkoriban - legalábbis lengyel földön - divatos nemzetszemléletet. Olyan korban írta meg könyvét, amikor a sovinizmus már egyre inkább uralkodó eszmévé vált - mégis, ez a legkövetkezetesebb mű, amelyet a felosztott Lengyelországban a soknemzetiségű állam eszméjének védelmében írtak. Nem találunk sok hasonló alkotást a lengyel írásbeliség történetében. A nemzet iránti érdeklôdés mindig inkább magasröptű és mélyenszántó, filozofikus vagy álfilozofikus műveket termett, mint olyan munkákat, amelyek azt firtatták volna, hogyan rendezhetik egymáshoz való viszonyukat az egy államban élô különbözô népcsoportok. Még Galícia sem szentelt figyelemreméltóbb művet ennek a témának. Némileg paradox helyzet tehát, hogy éppen az Oroszország által bekebelezett lengyel országrészben íródott meg egy olyan könyv, amely kifejezetten "osztrák" gondolkodásmóddal közeledett a nemzet kérdéséhez.

A szerzô számtalan elméleti író nézeteit érinti, mégis csak egyiküknek szentel egy egész fejezetet, a könyve terjedelmének körülbelül tíz százalékát - ez az író pedig Eötvös József. Heybowicz szerint Eötvös "jeles államférfi, a korszellem igazi értôje, kiváló [...] publicista és filozófus", valamint "egyike azoknak, akik a haladást szorgalmazó nagyszerű eszméikkel tevékenyen részt vesznek az emberiség újjászületésében". Szerzônk a szabadság olyan védnökei között említi, mint Alexis de Tocqueville, John Stuart Mill vagy Herbert Spencer. Eötvös szerinte oly kiválóan mutatta be a nemzetiségi problémákat, hogy minden utána élt író már csak az ô gondolatait ismételgeti.

Lengyel hódolójával ellentétben, aki az erôltetett "magyar Tocqueville" jelzôvel ajándékozta meg, báró Eötvös József, a regényíró, politikus és gondolkodó nem panaszkodhat: soha nem volt népszerűtlen, sem kortársai, sem a késôbbi szerzôk körében.60 A negyvenes években a liberális ellenzék politikusa volt, késôbb vallás- és oktatásügyi miniszter gróf Batthyány Lajos kormányában. 1848 ôszén elhagyta hazáját, s az emigrációban, az 1850-es években született legfontosabb elméleti művének elsô kötete: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra.61 Elméleti elgondolásai több szempontból is érdeklôdést keltettek Magyarországon, de külföldön is, bár ott természetesen kisebb mértékben. A közép-kelet európai országok szerény kulturális kapcsolatainak jelzôje, hogy Eötvös a 19. századi Lengyelországban szinte ismeretlen volt, noha regénye, A falu jegyzôje 1855-ben megjelent lengyel fordításban. Az Encyklopedia Orgelbranda (IV. 1883) hosszabban is elidôzik az irodalmár és politikus, a közoktatást és a felekezeti viszonyokat reformáló Eötvös alakja mellett, egy szóval sem említi azonban - bár zárójelben megadja fô művének címét - a nemzetiségi kérdésrôl kifejtett nézeteit. Heybowicz tehát tudomásom szerint idáig az egyetlen lengyel szerzô, aki közelebbrôl is vizsgálta a magyar gondolkodó politikai filozófiáját. Ha megelégedett volna azzal, hogy lelkiismeretesen elismétli Eötvös gondolatait, műve nem lenne különösebben figyelemre méltó. Mivel azonban Heybowicz inkább politikaelméletet, mint eszmetörténetet írt, Eötvös műve pedig csak annyiban érdekli, amennyiben saját fejtegetései számára talál benne kiindulópontot, a kérdés mindjárt izgalmasabbá válik. Milyen érdekes gondolatokat találhatott egy lengyel szerzô a tizenkilencedik század végén egy több, mint negyven évvel korábban élt magyar gondolkodó művében? Mi volt az, amit fontosnak tartott, és mi volt az, amit - tudatosan vagy nem tudatosan - elhagyott? Hasonlít-e az ô értelmezési módja ahhoz, ahogyan az egy évszázaddal késôbb élô eszmetörténészek interpretálják az eötvösi elképzeléseket? Úgy vélem, nemcsak azért érdemes válaszolni ezekre a kérdésekre, mert így megvilágíthatunk egy máshonnan ismeretlen jelenséget, tudniillik hogy egy lengyel szerzô értelmezi a kiváló reformkori gondolkodó eszméit; hanem képet kaphatunk ezáltal arról is, milyen utakon fejlôdtek a nemzeti eszmék a tizenkilencedik század folyamán Közép-Kelet-Európában.

Ezen a ponton érdemes felidézni Eötvös teóriáját. A tizenkilencedik század uralkodó eszméi szerinte a szabadság, az egyenlôség és a nemzetiség. Kiindulási pontja az a kijelentés, hogy az Európában általánosan elfogadott (és Eötvös szerint hibás) értékrendben ezek az eszmék egymással ellentétesek, és nem is lehet megvalósítani ôket anélkül, hogy azzal ne semmisítenénk meg valamennyi létezô államszervezetet. Eötvös ezért úgy akarja újradefiniálni a három eszmét, hogy az európai civilizáció lerombolása nélkül életre lehessen hívni ôket. Heybowicz lelkiismeretesen, bôséges idézetanyaggal kivonatolja a mű összes olyan részét, amelyben a nemzetiség kérdésérôl esik szó. Hangsúlyozza azonban, hogy az ô állásfoglalása két pontban eltér Eötvösétôl. Az egyik ilyen sarkalatos pont a történeti jogok,
a
másik pedig a nacionalizmus kérdése. Kezdjük az utóbbival gondolatainak rekonstrukcióját.

Eötvös szerint az uralomvágy az egyik alapvetô nemzetiségi elv. Az elnyomott nemzet egyenjogúságra törekszik, ám amint elnyeri szabadságát, törekvése rögtön a többi nép elnemzetietlenítésébe csap át. Minden elnyomott nép tehát, amely a tolerancia jelszavait harsogja, végsô soron a saját territóriumán élô más népek önállóságát akarja megsemmisíteni. Heybowicz számára ez az értelmezés elfogadhatatlan, hiszen alapjaiban megrendíti elképzelését, az egyenjogú nemzetiségek államát. Hogy fenntarthassa egy ilyen állam létezésének lehetôségét a növekvô etnikai konfliktusokkal szemben - amelyek ekkorra már még nagyobb teret kaptak, mint Eötvös életében -, Heybowicz alapvetô különbséget tesz a nemzet eszméje és a nacionalizmus között. Szerinte a nemzet eszméjének semmi köze az államformához, amely a háborúk és hasonló események függvényében változhat, miközben maga
a nemzet változatlan marad. A nemzeteszme legteljesebben a kultúrában valósulhat meg
- ennek a bizonyítékát Heybowicz a lengyel romantika rendkívüli teljesítményeiben látja.
A nemzet eszméje tehát a szabadság és az egyenlôség felé törekszik. A nacionalizmus ezzel szemben valóban a hatalom megszerzése és az elnemzetietlenítés felé halad. Csak látszólag kapcsolódik a nemzet eszméjéhez, valójában inkább állameszme. A nacionalizmus alakját ölti magára az abszolút hatalomra törekvô állam abban a korszakban, amikor a monarchikus hatalom szentségét hirdetô régi eszme már elvesztette jelentôségét.

Egy ilyen terminológiai különbségtételnek alapvetô következményei vannak. Eötvös teljességgel meg van gyôzôdve arról, s ezt többször világosan kifejezésre is juttatja, hogy az eszmék veszélyesek lehetnek, azaz hogy minden eszme automatikusan és követôi akaratától függetlenül a saját legtávolabbi következményeinek a megvalósítására törekszik (I. 70-71.). Éppen ezért "biztonságos" eszméket kell kigondolni, amelyeknek még a legtávolabbi következményei sem veszélyeztetik azokat az értékeket, amelyeken az európai civilizáció alapszik. Heybowicz nem foglalkozik ilyen mélységben ezzel a kérdéssel, de hasonló véleményen van; és éppen ebben rejlik a probléma lényege: az egyenjogúságra és az egyeduralomra való törekvés vajon ugyanannak a nemzetiségi eszmének a kifejezôje (Eötvös szerint), avagy (ahogyan Heybowicz várná el) két teljesen különálló, egymástól független alapelvbôl, a nemzetiségbôl és a nacionalizmusból következik? Ha Heybowicz megállapítása helytálló, akkor nem kell félnünk attól, hogy a nemzetek egyenjogúsága utáni törekvés valamikor is nacionalizmusba csap át, hiszen ez nem is lehetséges. A nacionalizmus ugyanis nem a nemzetiség elvének szélsôséges megnyilvánulása, hanem teljesen önálló princípium.

Ebbôl a megállapításból azonban az következik, hogy Heybowicz nem ért egyet Eötvössel a másik fentebb említett pontban, tudniillik a történeti jogok kérdésében. Eötvös ugyanis úgy oldja meg művének fô problémáját - a nemzetiségi eszme oly módon történô újradefiniálását, hogy az ne veszélyeztesse az európai stabilitást -, hogy azt ajánlja: fogadjuk el a történeti jogot mint a népek kollektív jogainak alapjait. Ennek a jognak az elismerésével kívánja stabilizálni a politikai rendszert és semlegesíteni a nemzetiség elvének esetleges forradalmi következményeit. Heybowicznak ezt nem kell megtennie, mivel a nemzetiségi elvet ártalmatlanná tette azáltal, hogy élesen elkülönítette a nacionalizmustól. A történeti jog viszont így kirívó ellentmondásba kerül az egyenjogú nemzetek államának eszméjével, mivel Heybowicz a nemzeteket "jobbakra" - vagyis "történetiekre" - és "rosszabbakra" - azaz "nem történetiekre" - osztja. Szerinte ezen utóbbiak, "amikor [...] megérzik [...] magukban a létezés szükségességét, melyet a Gondviselés helyezett szívükbe, a többiekkel egyenjogúságban kell létezniük és fejlôdniük, s a saját fejlôdésüket gátló elnyomásban kell támaszra lelniük" (196.).

Heybowicz maga is észrevette a fent tárgyalt két különbséget, sôt fel is hívta rájuk olvasója figyelmét. Ezek azonban igen alapvetô különbségek, úgyhogy felmerül a kérdés, vajon helyesen gondolja-e a lengyel szerzô, hogy a magyar gondolkodó nyomdokain halad. Ráadásul ha összehasonlítjuk a két munkát, még fontosabb problémák is felmerülnek, amelyeknek a Nemzetfogalmak vázlatokban szerzôje még csak tudatában sincs. Ezt egy nyilvánvaló példa szemléltetheti. A nemzetiségi elv 1848 utáni fejlôdését tárgyalva Heybowicz az 1868-as magyar nemzetiségi törvénnyel is foglalkozik. Ezt a törvényt azonban - akárcsak
a
Szent Koronához tartozó nem magyar népcsoportok aktivistái - Heybowicz is csak kárhoztatni tudja. Különösen az a formula háborítja fel, amely szerint az ország összes állampolgára egyetlen politikai nemzetnek, a magyarnak a tagja. Szerinte ugyanezen az alapon "Törökország is mondhatná, hogy összes lakosa az egy és oszthatatlan török nép része" (220.). Heybowicz minden bizonnyal nem értesült arról - pedig igen sokat olvasott -, hogy Eötvös volt a nemzetiségi törvény egyik fô megalkotója.62

Még ha fel tételezzük is, hogy Eötvös 1868-ban már más nézeteket vallott, mint 1854-ben, a példa mégis szemlélteti, miként olvasta Heybowicz a magyar író munkáját. Nos, Eötvös igen bonyolult módon old meg egy alapvetô problémát, tudniillik azt, hogy a nemzetiségi szabadságok kollektívek-e, és a nemzetiségre mint közösségre vonatkoznak, vagy inkább - és ezt vallja szerzônk - az egyéni jogok közé sorolhatók, amelyek az egyes állampolgárt illetik meg. Úgy tűnik, hogy megoldási módszere a következô: a nemzetiségi jogok csupán az egyénre vonatkoznak, nem pedig csoportokra, azaz minden állampolgár a liberális állam keretein belül az ôt megilletô jogok értelmében juttathatja kifejezésre nemzetiségi hovatartozását. Ahogy azonban már fentebb említettük, léteznek történeti jogok is, amelyek teljességgel függetlenek a nemzetiségi jogoktól. Ezek is lehetnek kollektívek, mint például a politikai nemzet kiváltságai, amelyeket a középkor és a kora újkor uralkodói adtak az egyes népcsoportoknak. Minden nemzetiségnek tehát csupán annyi természetes joga van, amennyi egyes tagjait illeti meg; a kollektív jogok ugyanis azokat a nemzetiségeket illetik meg, amelyek az évszázadok folyamán szert tettek rájuk.

Heybowicz szintén megkülönböztet egyéni és kollektív jogokat, de más kritériumok alapján. A nemzet szerinte kollektív közösség, amelyet romantikus és némileg misztikus módon értelmez, s amelyre értelemszerűen a kollektív jogok vonatkoznak. A Nemzetfogalmak vázlatokban szerzôje rendkívül nagy hangsúlyt fektet erre, s éppen ezért találja annyira felháborítónak a magyarországi 1868-as nemzetiségi törvényt. Egyúttal azonban - idézzük csak fel - Heybowicz értelmezésében a nemzet kizárólag a kultúra, és nem a politika területén valósítja meg jogait. Így a nemzetre csak a kultúra területén vonatkoznak a kollektív jogok, a politikában viszont az egyént a liberális állam keretein belül megilletô jogok és szabadságok érvényesülnek. Eötvös és Heybowicz nézetei között tehát nincsen olyan alapvetô különbség, mint az elsô pillantásra tűnik, mivel mindkét szerzô úgy véli, hogy a nemzetiségi elvbôl még nem következnek kollektív politikai jogok. Különbség azonban mégis van kettejük között, Heybowicz - úgy tűnik - azt gondolta, hogy nézetei Eötvös elveinek hű másolatai. Heybowicz Eötvösnek tulajdonítja azt, hogy a nemzetet kollektív jogok illetik meg,
s éppen innen származik a nemzetiségi törvénnyel kapcsolatos félreértése. Ebbôl a félreértésbôl származik az a meggyôzôdése is, hogy Ausztria lakosságának egyenjogúsítása, amelyet az 1867-es alkotmány léptetett életbe, az eötvösi állameszme megvalósulása volt - holott a magyar gondolkodó élesen elítélte a nyelvi egyenjogúság bevezetését.63

A két szerzô nézeteinek különbségét mutatja az is, hogyan képzelik el az ideális államberendezkedést. Eötvös többször is hangoztatja a központosítás szükségességét, a központosítás fogalmát azonban igen sajátos, leszűkített jelentéskörben használja. Az államnak szerinte sokkal szélesebb körű tevékenységet kell biztosítania a társadalom, mint a kormány számára. Eötvös ekkorra már eltávolodott azoktól a centralista nézetektôl, amelyeket a negyvenes években vallott, s inkább a Montesquieu-, vagy még inkább a Tocqueville-féle arisztokratikus liberalizmust képviselte, olyasfajtát, amely a nemességben és a helyi szervekben az abszolút monarchia nivellációs törekvéseinek gátját látja (vö. I. 215 skk.). Eötvöst olvasva
- némileg úgy, mint Montesquieu esetében - az embernek néha kétségei támadnak: vajon valóban liberális elveket vall a szerzô, vagy valahol mégis a feudalizmus rendkívül éles elméjű védnöke, aki kívülrôl megtanulta ugyan a liberalizmus szókészletét, de csak azért, hogy
a régi rendet védelmezze vele?64

Heybowicz ezzel szemben meg van gyôzôdve arról, hogy egy modern, centralizált államberendezkedésnek sokkal több az elônye, mint a hátránya; ezt az államformát egyébként szinte természetesnek véli. Gondolatmenete tehát azon a feltételezésen alapul, hogy az egységes, centralizált államszervezetet egyetlen olyan intézménynek sem szabad veszélyeztetnie, amely a nemzetiségek egyenjogúsítását tűzte ki céljául. Heybowicz számára - Eötvössel ellentétben - a föderális államforma nem jelenti a nemzetiségi kérdés megoldását, sôt kifejezetten veszélyesnek tartja, mivel egy nagy, központi elnyomás helyett minden egyes föderatív tag a saját területén külön-külön alakítja ki a maga elnyomását.

A két szerzô tehát különbözôképpen képzeli el a nemzetiségi kérdés megoldását. Eötvös, ahogy fentebb kiderült, a történeti jogok tiszteletben tartásában találja meg az ideális államberendezkedést; a nem történeti nemzeteknek csak az egyéni jogokat hagyja meg. Heybowicz ezzel szemben az egységes és nemzetiségileg tökéletesen semleges államot tartja eszményinek. Ebben az ideális államban nincs sem hivatalos nyelv, sem hivatalos nemzet: területén minden nemzetiség ugyanolyan joggal létesíthet kulturális intézményeket.

Félreértés volt-e csupán az oka annak, hogy Heybowicz a magyar gondolkodó hű tanítványának vallotta magát? Nem egészen. Könnyen beláthatjuk ugyanis, hogy a fentebb bemutatott összes különbség ellenére a két szerzô gondolatmenete hasonló. Egyetértenek az alapvetô módszertani kérdésekben is. Heybowicz John Stuart Mill egy mondatát használta fel műve mottójául, s ugyanezt a mondatot idézi a könyv végén is: "After the primary necessities of food and raiment, freedom is the first and strongest want of human nature." Heybowicz módszertani alapelveibôl fakad az a meggyôzôdése is, hogy minden alapvetô emberi tevékenységnek a szabadságra való törekvés az indítóoka. Ezért is hiheti azt, hogy a nemzetek végsô soron képesek egyeztetni érdekeiket.

Eötvös hasonló alapokból indul ki. Igaz, elôszava elsô mondatában azt írja, hogy az embereknek "mindenekelôtt nyugalomra" van szükségük (Heybowicz buzgón helyesel, amikor ezt a passzust idézi), sok más helyen azonban nem hagy kétséget afelôl, hogy az ember legfôbb célja mégiscsak személyes szabadságának megteremtése (például II. 39-40.). Ennek megállapítása nélkül nem reménykedhetne abban, hogy az európai politikai gondolkodás kategóriái átformálhatók.

Látványos hasonlóságokat fedezhetünk fel ott is, ahol a két szerzô nézetei látszólag különböznek. Mind Heybowicz, mind Eötvös úgy véli, hogy a nemzetiségi eszmék legáltalánosabb értelmezésébôl két teljesen ellentétes gondolkodásmód következhet. Az egyik ezek közül kívánatos, a másik azonban veszélyes. Az utóbbihoz sorolja mindkét szerzô az egynemzetiségű állam ideáját. Már ennyi is elegendô ahhoz, hogy az eszme egész tizenkilencedik századi történetét figyelembe véve elmondhassuk: mindketten a liberális gondolkodóknak abba a körébe tartoztak, akik a soknemzetiségű állam eszméjét vallották magukénak.

Heybowicz az eszményi államot egységesnek és központosítottnak képzeli el, de semmi esetre sem mindenhatónak. Azok a kísérletek, amelyekkel az állam a kelleténél jobban ellenôrzése alá akarta vonni a társadalmi életet, mind a két szerzôben ellenszenvet keltettek. Zárójelben azonban érdemes megjegyeznünk, hogy még Heybowicz is, aki olyan lelkesen védelmezi a nemzetek természetes (azaz nem történeti) létjogosultságát, a zsidósággal kapcsolatban mégis alkalmazza a történeti elvet, bár ez nem illeszkedik filozófiai rendszerébe. Elismeri a zsidó nép másságát és azt, hogy ennek a népnek is jogában áll, hogy kulturális és oktatási intézményeket létesíthessen, de nem engedi meg, hogy az általa elképzelt állam valamilyen formában is segítse ezeket az intézményeket - pedig minden más esetben az állam egyik fô feladatának tartja, hogy támogassa az adott nép kultúráját.

Óhatatlanul felmerül a gyanú: a következetlenséget a szerzô antiszemita elôítéletei okozták, amelyeket még saját maga elôtt sem tisztázott kellôképpen. A logikus érvelés talaján maradva Heybowicz a zsidó kultúra eltérô voltával indokolja véleményét. Ez az oka annak, hogy a zsidóság soha nem volt az európai politikai hagyomány része. E kijelentés alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy Heybowicz mégis elismert egyfajta "történeti" érvet - "történetieknek" ugyanis csak azokat a népeket tartotta, amelyek az európai civilizáció részesei voltak.

A fentebb felvázolt hasonlóságok és különbségek nem csupán a két szerzô eltérô nézeteibôl és jellemébôl fakadnak. Felismerhetôk bennük azok a változások, amelyeken a nemzetiség fogalma az eltelt majdnem fél évszázad során keresztülment; s érzékelhetôk általuk
a lengyel és a magyar értelmiségi hagyomány közötti különbségek is.

Ha elfogadnánk azt az általánosan elismert (de nem feltétlenül helyes) vélekedést, miszerint a nemzetiségi eszmék a tizenkilencedik század folyamán egyre inkább a sovinizmus irányába tolódtak el, akár azt is hihetnénk, hogy Heybowicz a korábbi szerzô, nem pedig Eötvös. Igaz, mindketten hisznek abban, hogy a történelem happy enddel végzôdik, és abban is, hogy a veszélyes jelenségek és törekvések elkerülhetôk. Heybowicznál azonban ez a fajta optimizmus sokkal szembetűnôbb és letisztultabb formában jelentkezik. A nemzetfeletti állam gyôzelme szerinte már csak egy karnyújtásnyira van tôlünk - a nacionalizmus pedig annyira nem felel meg a természet törvényeinek, hogy már ezáltal sem lehet veszélyes. Eötvös szorongása ezzel szemben olyan élethű képeket fest a különféle veszélyekrôl, hogy utána a szerzônek minden erejét latba kell vetnie, hogy eljusson az optimista történelemszemléletig. Említettük már, hogy Eötvös szerint a nemzetiségi mozgalmak célja nem az egyenjogúsítás, hanem az elnyomás. Gerald Stourzh úgy véli, hogy alapvetôen ez a gondolat uralja Eötvösnek a nacionalizmusról alkotott egész elméletét.65 Valóban, ha Eötvös gondolatait elemezve csak egy kicsit is máshova helyezzük a hangsúlyokat, mint azt Heybowicz tette, a magyar gondolkodóban a társadalmi darwinizmus egyik korai elôfutárát fedezhetjük fel, nem pedig - ahogyan Heybowicz gondolta - a romantikus nemzetfelettiség (internacionalizmus) képviselôjét. Ebben az értelmezésben a nemzetek hatalmi harcáról alkotott eötvösi elképzelésnek Ludwik Gumplowicz Rassenkampf-elmélete lenne a folytatása.

Mondhatjuk természetesen azt is, hogy Heybowicz egyszerűen kisebb kaliberű gondolkodó volt, s nem látta át az általa fejtegetett problémák bonyolultságát. Van azonban a kérdésnek más - és érdekesebb - megoldása is. A lengyel romantikus hagyomány, amely olyan jó táptalajnak bizonyult Heybowicz nézetei számára, köztudomásúlag óriási fontosságot tulajdonított a nemzeti eszmének, egyúttal azonban igen erôsen internacionalista eszméket is vallott. A romantika számára még Lengyelország szabadsága is a világszabadság egy kicsiny részét jelentette. Magyarországon, úgy tűnik, a nemzetiségi konfliktusok (bármit is jelentsen ez a kifejezés) korábban kialakultak, hiszen a negyvenes években már felütötték fejüket; ez
a
helyzet pedig nem kedvezett a romantikus internacionalizmusnak. A negyvenes évek lengyel értelmisége általában nem látott komoly veszélyt a régi nemesi köztársaság nem lengyel népeiben, úgyhogy nyugodt lélekkel megengedhette magának az idealizmust. Ez a szemléletmód tartósan gyökeret is vert a lengyel gondolkodásban, bár azt már nem állíthatjuk egyértelműen, hogy a gyakorlatban is hatott a lengyelség és a szomszédos népek kapcsolataira. Akárhogy is áll a dolog, Heybowiczot teljes joggal sorolhatjuk a romantikus internacionalizmus képviselôi közé.

Bizonyos szempontból Heybowicz korának fô eszmei áramlatához tartozott. Tudjuk, mennyire ellenszenvesnek találta a föderalisztikus megoldásokat, s arra is emlékezhetünk, hogy a nemzetek egyenjogúsítását az állam egységességével kívánta összhangba hozni. Ez
a beállítottság igen közel hozza szerzônket az ausztromarxizmushoz, amely a Nemzetfogalmak vázlatokban megjelenésekor kulcsfontosságú szerepet játszott az osztrák szellemi életben. Heybowicz nem jutott el a személyes autonómia hirdetéséig, amit az ausztromarxista újítók olyan fontosnak tartottak, noha ennek az elgondolásnak néhány eleme megtalálható nála. Soha nem szakad el műve alapproblémájától: attól, hogy miként oldható meg a nemzetiségi kérdés az állam egységességének kockáztatása nélkül.

Abból, hogy mekkora ellenszenvvel viseltetik a történeti nemzet fogalma iránt, szintén az következik, hogy Heybowicz már egy másik, újabb korszak gyermeke: liberális vagy demokrata író a huszadik század hajnalán nem is gondolkodhatott másként. Itt érdemes megemlíteni, hogy Eötvös hallatlanul modern volt akkor, amikor a természeti jogok ellenében a történetiek mellett érvelt. A magyar gondolkodó a jogi pozitivizmus mellett foglalt állást, amely csak abban az idôben kezdett bizonyos népszerűségre szert tenni. Paradox módon éppen
a jogi pozitivizmusból kiindulva ismeri el a történeti jogokat: hiszen a lege artis meghozott törvény érvényessége független attól, hogy a múltban milyen körülmények között került sor az elfogadására. Ha tehát Eötvös elgondolását a német eszmetörténet szemszögébôl vesszük figyelembe, ismét amellett érvelhetnénk, hogy munkája modernebb, mint a negyven évvel késôbb keletkezett Nemzetfogalmak vázlatokban. Németországban ugyanis a 19. század második felében és a 20. század elején a jogi pozitivizmus irányadó eszmének számított. Közép-Kelet-Európában - azaz a Németországtól keletre és délkeletre fekvô országokban - a dolog másképpen festett: itt a századfordulón a természeti jog eszméje élte reneszánszát, ami a kis nemzetek nemzeti öntudatának fejlôdésével függ össze - ezek ugyanis a természeti jog érvével nem indokolhatták jogköveteléseiket. Heybowicz tehát a természeti jogokkal szemben kimutatott ellenszenvével a lehetô legteljesebben au courant.

Megkérdezhetnénk azonban: van-e egyáltalán értelme azon töprengeni, mennyire "modern" Heybowicz munkája? Avagy nem fogalomkészletében tűnik-e fel már elsô pillantásra
a mű anakronizmusa? Hisz nem sokkal késôbb, 1903-ban jelent meg Roman Dmowski műve, a My li nowoczesnego Polaka (Egy modern lengyel gondolatai) - s evvel a romantikus internacionalizmus helyét a nemzeti egoizmus és a népek kiolthatatlan ellenségeskedésébe vetett meggyôzôdés foglalta el. A huszadik század kollektív ideológiái elvetették azt a felfogást, amely szerint az emberiség természetes módon egyéni szabadsága növelésére törekszik, pedig mind Heybowicz, mind Eötvös erre az axiómára alapozta egész rendszerét. Eötvös kortársa, John Stuart Mill A képviseleti kormány című munkájában felismerte annak lehetôségét, hogy egy egész nép lemond egyéni szabadságáról a nemzeti büszkeség javára, amit államának nagysága folytán érez: a csoporthovatartozás és az ebbôl fakadó büszkeség tehát fontosabb, mint az egyén szabadsága. Eötvöshöz hasonlóan Mill is 1848 hatása alatt írta meg művét, mégis észrevette ezt a fajta tendenciát, amely elkerülte a magyar gondolkodó figyelmét. Különös, hogy Heybowicz jóval késôbb keletkezett művében sem találjuk nyomát ennek az irányzatnak.

Úgy vélem, alapjában véve értelmetlen azt firtatni, mennyire "anakronisztikus" és mennyire modern ez a könyv - de talán ez minden szerzô minden művére igaz. Hiszen az efféle vizsgálódás feltételez valamilyen objektív fejlôdésmércét, vagy más szóval egyfajta determinisztikus haladáseszmét. Európa szellemtörténetében olyan sokféle eszme küzd egyszerre váltakozó szerencsével, hogy bármelyiket - ha elég általános hozzá - nevezhetjük modernnek vagy archaikusnak, ha megfelelô kronologikus felosztást alkalmazunk. Ahelyett, hogy ilyen általános és úgyis bizonyíthatatlan értékeléseket végeznénk, inkább konkrét művek különbözô jellegzetességeire mutathatnánk rá, amelyek a műveket az egykorú nézetekkel kötik össze, vagy azokhoz a nézetekhez közelítenek, amelyek csak késôbb jutottak érvényre, vagy amelyek az adott korszakban már veszítettek népszerűségükbôl. Munkámban Eötvös és Heybowicz fent tárgyalt műveinek ilyen konkrét jellegzetességeire igyekeztem rámutatni. Úgy vélem, a két mű összehasonlítása érdekes kiindulópontja lehetne valamiféle átfogóbb elmélkedésnek, amely a lengyel és a magyar szellemi hagyomány hasonlóságait és különbségeit követhetné figyelemmel, valamint azt a változást, amelyen a nemzeti eszmék a 19. század második felében keresztülmentek; vázlatunk egy ilyesfajta kutatás lehetséges szempontjait kívánta kijelölni.

Fordította: Petneki Noémi

55 * A fordítás a következô kiadás alapján készült: "Wêgierski Tocqueville" i jego polski wielbiciel. Z dziejów wêdrówski idei w Europie Œrodkowo - Wschodniej. In: Wêgierska Wlosna Ludów a walki naradowowyzwolencze w XIX-wiecznej Europie. Ed. Jerzy Snopek. Wêgierski Instytut Kultury, Warszawa, 1999. 85-99.

56 Bystroñ, J. S.: Rozwój problemu filozoficznego w nauce polskiej. In: Archiwum dla historii filozofii polskiej I. Kraków, 1917. 243-244.

57 "Minden naivitása ellenére a könyv ezen a szakterületen, lengyel viszonylatban sajnos alapmunek számít, és az is marad, amíg csak valaki nem ír jobbat." Zimand, R.: Uwagi o teorii narodu na marginesie analizy nacjonalistycznej teorii narodu. Studia filozoficzne, 1967. 4. szám. 12.

58 Walicki, A. (Ed.): Zarys dziejów filozofii polskiej 1815-1918. Warszawa, 1986. wyd. II. 404.

59 Polski S³ownik Biograficzny IX. Wroc³aw, 1960-1961. 454-455. (Az életrajz Wies³aw Bieñkowski tollából származik.)

60 Lásd például legutóbb Gergely, András: Josef Eötvös, theoréticien hongrois du liberalisme. In: Delsol, Ch. - Mas³owski, M. (Ed.): Histoire des idées politiques de l'Europe Centrale. Paris, 1998. 355-362.

61 Der Einfluss der herrschenden Ideen des 19. Jahrhunderts auf den Staat. Von Baron Joseph Eötvös. Vom Verfasser selbst aus dem ungarischen übersetzt. Leipzig, F. A. Brockhaus, 1854. I-II. kötet. (Magyarul: Bécs, 1851., illetve Pest, 1854. A hivatkozások a Révai-féle Eötvös-összkiadás megfelelô kötetére vonatkoznak. Budapest, 1902. - a fordító megjegyzése)

62 Jóllehet a törvény végsô formájában nem mindenben az ô nézeteit tükrözte. Vö. Bôdy, Paul: Joseph Eötvös and the Modernisation of Hungary 1840-1870. Philadelphia, 1972. (Transactions of the American Philosophical Society, New Series, vol. 62 part 2.) 111. skk.

63 Eötvös, J.: Über die Gleichberechtigung der Nationalitäten in Österreich. 3. kiadás. Pest, 1871. 54-55. Vö. még: Stourzh, Gerald: Die politischen Ideen Josef von Eötvös' und das österreichische Staatsproblem. In: Wege zur Grundrechtsdemokratie. Wien-Köln, 1989. 225. (Deák Ágnesnek hálásan köszönöm a fénymásolatokat.) (a továbbiakban: Stourzh)

64 Szabad György szerint Eötvös az ötvenes években nagypolgári eszméket vallott, és ô hozta osztrák-magyar földre a nyugati alkotmányelvuséget. Ez az elgondolás azonban egyáltalán nem bizonyított, és olyan komoly tudományos vitára szorul, amelynek a tizenkilencedik századi európai liberalizmus összes kritériumát és válfaját érintenie kell. Vö. Szabad, György: Hungarian Political Trends between the Revolution and the Compromise (1849-1867). Budapest, 1977. 42-43.

65 Stourzh 230.

Ugrás a lap tetejére

Szeged, 2001.03.21.

|| e-mail