ElőzőTartalomjegyzékKövetkező

KRISTÓ GYULA

Géza fejedelem és István király

A korai magyar történelem egyik fontos kérdése annak meghatározása, hogy Géza és István egyéniségükben, politikai célkitűzésükben, ideáikban miként viszonylanak egymáshoz,
a fiú folytatta-e apja művét, illetve az apa meddig haladt előre azon az úton, amelyen a fiú továbbment. A kérdésre a választ az elfogulatlan (elsősorban külföldi és kortárs) forrásokban lelhetjük meg. Géza alakjáról két hiteles forrás örökített ránk információkat. Időben a korábbi a Magyarországon éveket töltött Querfurti Brúnó 1008 táján írott Szent Adalbert-életrajzának rövidebb szerkesztése. Ennek híradása 995 körüli időre vonatkozóan annyit közölt Gézáról – nevének említése nélkül –, hogy a magyarok nagyfejedelme helyett felesége „az egész országot egy férfi kezével tartotta hatalmában, és mindazt, ami férjéé volt, maga irányította”.53 E forrás tehát azt tanúsítja, hogy Géza élete utolsó éveiben passzív szerepre kényszerült, a tényleges hatalom Sarolt kezében összpontosult. Ennek oka bizonnyal Géza betegségére vezethető vissza, amit hamarosan, 997-ben bekövetkező halála nyomatékosít. Miután Géza 940-945 körül születhetett,54 995 körül 50. életéve körül járt (vagy kevéssel túl azon), ami ekkor már inkább idős, semmint javakorabeli embert jelentett. Géza megöregedését
a
kisebbik István-legenda is említi, ám olyan szövegösszefüggésben, ami gyanút kelthet: Géza „megöregedvén érezte, hogy nemsokára távoznia kell testéből, fiának, akit az ország trónjára kívánt emelni, a római császárok kiterjedt nemzetségéből származó, igen előkelő feleséget hozott”.55 Kérdés, az országot vezetni képtelen Géza 995 táján volt-e olyan egészségi állapotban, hogy gondoskodhatott feleségről István számára. Aligha. A kisebbik István-legenda írója mintegy száz év időtávlatából nem tudhatta pontosan, hogy István házasságának létrehozatalában játszott-e tevőleges szerepet az apa vagy sem. Õ sztereotípiát jegyzett le, hiszen általában a hatalmat gyakorló apa kötelessége, hogy gondoskodjék fia és utóda számára feleségről és az uralom zavartalan átörökítéséről. A másik kortárs forrás, Merseburgi Thietmar krónikája, részletesebben ír Gézáról, nevén nevezi, és érdemi mondanivalója van Géza feleségéről, Saroltról is. Géza „igencsak kegyetlen volt, és sokakat ölt meg hirtelen felindulásból. Mikor kereszténnyé lett, indulatosan lépett fel tusakodó alattvalóival szemben
e hit megerősítéséért, és a régi bűnt az Isten iránti buzgalomtól felbuzdulva elsöpörte. Ez
a mindenható Istennek, de [más] istenségek különféle hiú képzeteinek is áldozott, s midőn főpapjától szemrehányást kapott ezért, magáról azt állította: elég gazdag és hatalmas ahhoz, hogy ezt megtehesse. Felesége, Beleknegini, azaz szlávul mondva szép úrasszony, pedig mértéktelenül ivott, és katona módjára ülve meg a lovat egy embert hirtelen haragjának túlzott hevességében megölt. Jobban tenné e beszennyezett kéz, ha orsót forgatna, s őrjöngő lelkét türelemmel megfékezné”.56 Az időpont, amikorra e tudósítás vonatkozik, magából
a műből nem deríthető ki, mivel Thietmar nem kronologikus tárgyalásmódot követ, sőt „egy fejezetben egymástól évtizedekre levő események említését, leírását is megtalálhatjuk”.57 Szilárd pontnak látszik Géza kereszténnyé válásának említése. Gézát Brúnó püspök (volt Sankt Gallen-i szerzetes) keresztelte meg 972-ben vagy kevéssel ezt követően.58 Nem tudjuk, hogy Brúnó meddig élt, azt sem, hogy a Thietmarnál említett főpap, aki szemrehányást tett Gézának hitbeli tévelygése miatt, Brúnóval azonos-e. Egy dolog mindenesetre szemet szúr. A 972-974 közti években lázas tevékenység folyt a Kárpát-medence nyugati felében a magyarok megtérítése érdekében. I. Ottó császár kezdeményező szerepet játszott ebben, Wolfgang sikertelen próbálkozását követte Sankt Gallen-i Brúnó eredményes akciója, majd Pilgrim passaui püspök papjainak térítő munkája, közben pedig magyar részvétellel lezajlott 973 húsvétján a quedlinburgi „közép-európai csúcstalálkozó”.59 A források ezt követően mintegy húsz éven át hallgatnak a kárpát-medencei kereszténységről.60 Ebben részint a magyaroknak kedvező elzárkózás játszhatott szerepet. Jellemző, hogy a II. Ottó császár felesége, „Theophanu által rendszeresen Quedlinburgban tartott húsvéti gyűlésekre (például 984, 986 és 991) számos külföldi küldöttség is érkezett, de magyar küldöttek megjelenéséről egyetlen esetben sem tudunk”. A kapcsolatok meglazulására, illetve teljes megszűnésére a német viszonyok szintén magyarázatul szolgálnak. I. Ottó 973. évi halálát követően II. Ottó „nem akart a birodalom keleti határain új hódításokat eszközölni. Sem az Elba-vidéken a szlávok, sem a Duna völgyében a magyarok körében nem támogatta a missziót”. Halála után a birodalmat ténylegesen kormányzó özvegye, az egyébként igen agilis és a lengyelek vonatkozásában nagyon aktív Theophanu „keleti politikájában … egyáltalán nem került elő
a Duna-medence kérdése”. Az ő helyébe lépő III. Ottó politikája is egészen 996-997-ig ezen a nyomvonalon haladt.61 Majd csak a 990-es évek második felében bukkannak elő adatok arról, hogy feléledt, illetve új alapvetésen újraindult a magyarországi kereszténység (az újraindulás első mutatói sorában Adalbert prágai püspök és tanítványai magyarországi tartózkodása, a pannonhalmi apátság, valamint a veszprémi püspökség alapítása említhető). Hogy azonban a 970-es évek első felében folytatott tevékenység maradandó eredménnyel nem járt a kereszténység meghonosításában a Kárpát-medence nyugati felében, arra perdöntő tanúnk van Querfurti Brúnó személyében. Õ ugyanis 1008 táján azt jegyezte le, hogy a magyarok körében Sarolt „vezetése alatt kezdődött el a keresztény hit, de pogánysággal vegyült össze a beszennyezett vallás, és rosszabb kezdett lenni a barbárságnál ez a tétlen és bágyadt kereszténység”.62 Vagyis harmincöt évvel Wolfgang, Sankt Gallen-i Brúnó és Pilgrim akciói után már a német földről jött másik Brúnó sem emlékezett (illetve őt sem emlékeztették itt) arra, hogy a kereszténység alapvetését az I. Ottó császár által küldött térítők végezték el. Ha a 970-es évek első felében ők jelentős eredményeket értek volna el, illetve missziójuk érdemben tovább folytatódott volna a 970-es évek közepén túl, akkor ez
a
feledés nem következett volna be. Persze lehet, hogy Brúnó püspök 974 után még egy ideig Géza mellett élt, és módja volt végignézni, miként lohadt le Géza politikai érdekből gerjedt lelkesedése a keresztény vallás iránt, hogy a keresztényi alázat miként csapott át a keresztényektől idegen dölyfbe, amelynek alapján magának tartotta fenn a jogot, hogy eldöntse: mikor adja meg a tiszteletet a keresztények Istenének és mikor a pogány démonoknak. Hogy miként vélekedtek a Német Birodalomban 985-ben a magyarokról, arról III. Ottó király ez évből való oklevele tájékoztat. Ekkor ugyanis az uralkodó adományt tett a passaui egyház javára, mivel Pilgrim püspök elpanaszolta: súlyos károkat szenvedett el amiatt, hogy a barbárok határánál fekvő püspökségének keleti részén levő tartozékait ezen Ottó idején (III. Ottó 983-ban lépett trónra) a barbárok sűrű pusztításokkal fenyegetik, és a lakók nélkül maradt föld elvadul.63 E barbárok csakis a magyarok lehetnek. Maga a barbár minősítés világosan utal arra, hogy a magyarok ekkor nem számítottak kereszténynek. Pilgrim Ottó által közvetített 985. évi panasza a magyar szállásterület nyugati részére vonatkozott, arra a területre, ahol a 970-es évek első felében a térítő tevékenység folyt, s amely Géza országához tartozott. Hol van már az az – alig egy évtizeddel korábbi – euforikus hangulat, amikor Pilgrim ezt írta VI. Benedek pápának (973-974): „szinte az egész magyar nép hajlandó a szent hit befogadására”.64 Ez a 985. évi adat azt a gyanút kelti, hogy a keresztény térítés ügye már ekkorra elakadt a magyaroknál, és Brúnó talán már ekkor – ha egyáltalán életben volt még – elhagyta a Kárpát-medencét. Hogy Brúnó visszatérhetett Sankt Gallenbe, az mutatja: elhunyta napra pontos idejét (február 2.) – de annak évét, sajnos, nem – bejegyezték a Sankt Gallen-i halottaskönyvbe,65 ami azt feltételezi, nem térítő püspökségének színhelyén hantolták el.

A Brúnó által terjesztett kárpát-medencei kereszténység igen zsenge hajtására nőtt rá és nyomta el azt a Sarolt-féle pogányos, tétlen és bágyadt kereszténység, amin mást, mint a Sarolt apja által Konstantinápolyban felvett – ortodox rítust aligha érthetünk. Ennek a keleti kereszténységnek maradhatott nyoma a bazilisszák veszprémvölgyi megtelepítésében és az alapításról szóló görög nyelvű adománylevélben.66 Az ezt kiadó István király eszerint nem
a fiú, hanem az apa, Géza lenne, aki – amint egy kortárs francia krónikás ránk hagyományozta – a keresztségben az István nevet nyerte.67 Géza joggal használhatta a király címet, hiszen nem kisebb személyiség, mint I. Ottó császár minősítette 972-ben királynak a magyarok vezetőjét, és ugyancsak királyként szerepel Géza – nevének említése nélkül – a Sankt Gallen-i halottaskönyvben, sőt a kisebbik István-legenda még a 11. század végén is királynak címezte őt.68 A veszprémvölgyi oklevélnek az a kitétele, hogy az apácákat az oklevél kibocsátója „a magam, nőm és gyermekeim, valamint egész Pannónia lelki üdvéért” gyűjtötte össze, sokkal inkább vonatkozhat Gézára, Saroltra és gyermekeikre, semmint a latin rítusú kereszténységet kizárólagosan magukénak valló Istvánra és Gizellára, valamint azok gyermekeire. A görög nyelvű oklevél megfogalmazása arra mutat, hogy Géza-István környezetében, Veszprémben annak kiállítása idején görög pap működött. Ez nyilván ugyanúgy nem független bizonyos görög állami befolyástól, miként a III. Ottó kancelláriájából 1002-ben Istvánhoz érkezett írnok, Heribert C sem függetleníthető a német császári befolyástól. Bárki is fogalmazta meg e a görög oklevelet, egészen bizonyos, hogy járatos volt nem csupán a görög egyházi szertartásban, hanem a bizánci oklevéladásban is, hiszen jellegzetes bizánci oklevélformulát használt, és a formulás részben árulkodó módon a basileus 'császár' szót használta, amely csakis bizánci diplomában lett volna helyénvaló.69 A veszprémvölgyi görög oklevél ismeretlen időben készült, magam nagyon feltételesen gondoltam arra, hogy 985 (vagy 990?) táján íródhatott.70 Bármikorra is tesszük kiállítását Géza idejében, a tény maga arra utal, hogy ekkor Géza környezetében Sarolt hatására erősödött az ortodoxia térnyerése, és ezzel együtt háttérbe szorult a latin rítusú kereszténység. Merseburgi Thietmar Saroltról adott rendkívül elmarasztaló jellemzése (részegeskedése, nőhöz méltatlan férfias viselkedése, szerfeletti indulatossága) nomád fejedelemasszony képét vetíti elénk, amint ezt Bogyay Tamás találóan megfogalmazta: a Saroltra vonatkozó „életteljes leírások nagymértékben összhangban vannak azzal, amit a lovasnomád társadalmak előkelő asszonyainak helyzetéről és szerepéről tudunk”.71 Thietmar tudósítása megerősíti Querfurti Brúnó híradásának lényegét, azt, hogy ez az asszony ténylegesen képes volt Géza betegsége és öregsége idején (de talán korábban is) részt kérni és kapni – idővel egyre növekvő mértékben – Géza országának kormányzásában. Mivel azonban Sarolt – hit által nem korlátozott viselkedéséből következően – legfeljebb külsőségeiben lehetett híve az ortodox vallásnak, az a veszély nem fenyegetett, hogy ténylegesen uralomra juttatja a keleti rítust Géza országában.

A külországi források tehát Gézát megkeresztelkedett, de nem keresztény elvek szerint élő uralkodónak mutatják. A magyarországi kútfők, amelyek pedig Gézában a szent király apját látták, és kivétel nélkül 1083 (István szentté avatása) utáni idő termékei, nem tettek túlságosan sokat azért, hogy Géza alakját átszínezzék, és megfosszák pogányos vonásaitól. Ennek alapvetően az volt az oka, hogy ennek érdekében túlságosan nagy erőszakot kellett volna tenniük a valóságon. A pogányságot Gézával kapcsolatban valamennyi forrásunk hangoztatta. A nagyobbik legenda szerint „jóllehet belemerült még a pogány szertartásokba, de kezdte már megvilágítani a lelki adományok fénye”. Ez a forrás eufemisztikusan utalt arra, hogy hitt Jézusban is. Megőrizte annak emlékét, hogy Géza „háza népével együtt a hitre tért és megkeresztelkedett”, kedvezett az idegenek, kivált a keresztények iránt. Ugyanakkor szerfelett óvatosan fogalmazott a tekintetben, hogy mit ért el e téren Géza. Szerinte az uralkodó csupán megfogadta (és nem véghezvitte) azt, hogy „valamennyi alattvalóját a keresztény név viselőjévé teszi”, illetve (nem magát a tervet valósította meg, hanem mindössze) „felettébb nagy gondot fordított a lázadók megfékezésére, a szentségtörő szertartások megsemmisítésére és arra, hogy püspökségek felállításával … előrevigye a szent egyházat”.72
A
kisebbik István-legenda szerint Géza „király volt ugyan, de eleinte pogány. Később a Szentlélek kegyelmétől megvilágosítva megismerte az út és az élet világosságát, és az evangélium követőjeként az igazság kereséséig is eljutott”. E forrás szerint katonasága valamennyi elöljáróját megkeresztelte.73 Ez igen korlátozott számú embert jelentett. A 14. századi krónikakompozíció is Gézának mindössze a keresztény hit meggyökereztetése irányában tett kezdeményező lépéseit emelte ki: „a magyarok népét a keresztény hitre kezdte téríteni”.74 Minden hazai forrásunk szólt Géza erőszakos módszereiről. A nagyobbik legenda szerint „az övéivel erős kézzel bánt”, kezét embervér szennyezte.75 A kisebbik legenda arról írt, hogy akik nem követték Isten útját, azokat Géza „fenyegetéssel és megfélemlítéssel törte meg”.76
A krónika szerint Gézának a térítés során „némelyeket fegyverrel kellett megzabolázni”.77
A későbbi hazai források tehát alapvetően nem mondanak mást Gézáról, mint a kortárs külföldiek, legfeljebb jobban hangoztatják szándékokban – és nem tettekben – megnyilvánuló elkötelezettségét a keresztény hit iránt, amit sokkal inkább fia, István szentségével magyarázhatunk, semmint azzal, hogy Géza lényegesen másképpen gondolkodott, mint ahogyan cselekedett.

Szerfelett kevés az a pozitív információ, amely arról tájékoztat, hogy Géza mit cselekedett. A nagyobbik legenda Géza békepolitikáját emelte ki. Eszerint „valamennyi szomszédos, körös-körül elterülő tartománnyal figyelmesen béketárgyalásokba kezdett, noha azelőtt sosem telt kedve ilyesmiben”.78 Ugyanezt erősíti meg a krónika híradása: mivel „többen voltak a hit ellenségei, mint az azt elfogadók”, Géza a térítés sikere érdekében keresztény királyok és fejedelmek segítségét kérte.79 Kérdéses, hogy valóságban megtörtént-e II. (Civakodó) Henrik bajor herceg és Géza fegyveres összecsapása 991-ben. Ez két ok miatt is bizonytalan. Egyrészt az eseménynek nincs kortárs és megbízható forrása, a hír csak a 12. század közepén szerepel első ízben, majd azt követően újabb kútfőkben a 13. században. Ráadásul Géza neve elő sem fordul ezekben, csak annyit olvashatunk, hogy Henrik győzelmet aratott a magyarokon.80 Ha valóban volt 991-ben bajor–magyar fegyveres összecsapás, ez inkább határ menti súrlódás lehetett, amelynek súlyát és következményeit nem szabad eltúloznunk.
A magyar történeti hagyomány egy vonulata szerint Géza volt az első fejedelem, aki alatt portyázó hadjáratok már nem folytak. Más források Taksony koráig terjedőnek tekintették
a kalandozásokat.81 A kérdés körüli bizonytalanság azzal lehet kapcsolatos, hogy a két irányban folyt magyar kalandozások nem egyazon időben értek véget. Nyugat felé 955, délkelet felé 970 után nem indultak többé katonai akciók. Amikor a nyugati portyáknak vége szakadt, 955-ben, még bizonyosan nem Géza volt a magyarok nagyfejedelme. 970-et követően ugyan valóban ő állt névleg a Magyar Fejedelemség élén, de a Balkánra tartó hadakozásokhoz semmi köze nem lehetett, lévén ő annak a területnek a főnöke, a Kárpát-medence nyugati részéé, ahonnan – vélhetően – a nyugati irányú portyákat vezették. Tehát az Árpádok közül nem Géza, hanem apja, Taksony hagyott fel a nyugati hadjáratokkal. A kutatók nagyszabású és tudatos házassági politikát fűztek Géza nevéhez. Ezzel szemben úgy tűnik, egyetlen házasság létesítése sem kapcsolható teljes bizonyossággal nevéhez. Ha igaza van Makk Ferencnek, hogy Géza egyik leánya és Gavril Radomir bolgár trónörökös között 995 táján létesült házasság,82 kérdés, az öreg és beteg Géza hozta-e ezt tető alá, vagy a tetterős és agilis Sarolt, aki erdélyi származása miatt közeli kapcsolatban állhatott a bolgárokkal. Ha pedig Györffy Györgynek adunk igazat, aki szerint e frigy 1001-ben létesült,83 Géza tevőleges szerepe ebben automatikusan elesik. Nincs forrásos alapja annak a vélekedésnek, hogy Vitéz Boleszláv Géza leányát vette volna feleségül. Stanisław A. Sroka helyesen írta, hogy a lengyel uralkodó második felesége „magyar hercegnő volt…, származása bizonytalan”.84 Géza további két leánya pedig már jóval Géza halála után, 1008-1010 között ment férjhez Orseolo Ottó velencei dogéhoz, illetve Aba Sámuel hazai főemberhez.85