Trefort Ágoston
Értekezés
az eszközökről, melyekkel
a forradalom befejezhető az osztrák birodalomban
és Magyarországon179
Non ex fulgore fumum sed ex fumo lucem.180
Nem a nézeteim csalhatatlanságába vetett hit, nem a viszontvádaskodás szándéka, hanem az a törekvés késztetett az értekezés megírására és közzétételére,181 hogy szerény vizsgálódásom is hozzájáruljon az osztrák-magyar kérdés megoldásához. Ha sok minden nincs eléggé megindokolva és kidolgozva, akkor ez annak köszönhető, hogy mindenekelőtt rövidségre törekedtem.
Pest, 1850. november 22.182
A Szerző.
Jóllehet az anyagi erő minden forradalomnak döntő tényezője, de azért a hatóokok, melyek ezt az erőt s egyáltalán a forradalmakat előidézik, szellemi természetűek. Vannak eszmék az állam életében, melyek megvalósulni, érzések, melyek kielégülni akarnak: ezt bizonyítja minden forradalom története. Éppen ezért a forradalmakat anyagi erővel csak leverni lehet. Befejezni, azaz az előidéző okokat megszüntetni, a forradalmak mozgatóerőiként szolgáló eszmék és érzések káros hatásait ártalmatlanná tenni csak szellemi úton lehet, mégpedig úgy, hogy a régi alapokon olyan új jogállapotot hívunk életre, amely lecsillapítja a kedélyeket, és tartósságra számíthat.
Forradalmakat, úgymond Guizot, csak azon eszközökkel lehet befejezni, amelyek az államot is fenntartják.183 Bátorkodom a mondatot úgy módosítani, hogy a forradalmakat azon eszközökkel kell befejezni, melyek révén megakadályozhatók lettek volna.
Ha hitelt adunk e nézetnek, s az eszközöket kutatjuk, melyekkel egy bizonyos forradalom befejezhető, akkor azokat az eszközöket is keresnünk kell, melyek révén ez a forradalom elkerülhető lett volna.
E tekintetben elsősorban a Genesis der Revolution in Österreich184 szerzőjének nyomdokán fogok haladni, aki mindamellett, hogy megértéssel tekint az új eszmékre, mégiscsak a múlt embere, és éppen nem vádolható forradalmi hajlamokkal, amint azt az 1848 előtti időszak185 ellenzéki és reformerférfiúinak sokszor a szemére vetik.
I. Hogyan előzhettük volna meg a forradalmat az osztrák birodalomban?
Az ausztriai forradalom megelőzésének leghatékonyabb eszközeként a Genesis... szerzője nyomán elsősorban a következőket említhetjük:
a) Egy erős,
tevékeny kormány, amelynek erőfeszítéseket kellett volna tennie, hogy
megfeleljen a józan korkívánatoknak. Ilyen kormány nem létezett, és nemcsak
azok fogyatékos képességei miatt, akik a legfőbb állami hivatalokat viselték,
hanem azért is, mert az ausztriai államgépezet minden efféle kormányt lehetetlenné
tett. Ez az államgépezet végül oda vezetett, hogy az osztrák kormány még azon
javítások tekintetében is elmaradt a korkívánatok mögött, melyek nem sérthették
meg az abszolutizmus elvét. Igazságtalanul vádolják a császárt és minisztereit
azzal, hogy meggyőződésből voltak maradiak. Az ember csak akkor marad egyhelyben,
ha nem tudja eldönteni, melyik lábával induljon meg. Bármi lett légyen is
az oka, a helyben maradás következménye ugyanaz maradt, és fájdalmas volt,
mert aláásta
a népeknek a kormány érzületébe vagy képességébe vetett bizalmát, s ezáltal
megbénította
a népek erkölcsi erejét és ellenálló képességét a rejtőzve tevékenykedő felforgató
párttal szemben.186
A G[enesis...] szerzője úgy véli, Ferenc császár halála után "az új kormány első dolga az kellett volna legyen, hogy az apró-cseprő ügyek tömegét, melyeknek igazgatásába az egykori császár beleveszett, elvegyék a tróntól, és felelős miniszterekre bízzák."187 Csak így lehetett volna megfelelően cselekedni, kielégíteni a józan korkívánatokat, és hathatósan ellenállni ama tendenciáknak, melyek minden fennálló dolog megrázkódtatásához és az osztrák birodalom felbomlásához vezettek. Így nem alakult volna át az osztrák államgépezet a maga udvari hivatalaival, melyeknek tekintélye és befolyása egyre csökkent, valódi minisztériumokból kézbesítő feladatokat ellátó közigazgatási hatóságokká.
Az udvari hivatalok vezetői eredetileg az államtitkárok vagy miniszterek hatáskörével rendelkeztek.188 Az uralkodó konferenciákra hívta őket, és Mária Terézia császárnő uralkodásának utolsó éveiig nem volt testület, mely az udvari hivatalok által hozott ajánlások ellenőrzésében és megítélésében illetékes lett volna, a fontosabb államügyeket a konferenciákon, az uralkodó elnöklete alatt döntötték el.189
Amíg az udvari
hivatalok eredeti jegyeiket megőrizték, addig az összminisztérium hiánya nem
volt észrevehető. Az idő előrehaladtával azonban e jegyek elvesztek.190
A hivatalok korábbi összeköttetése egymással megszűnt. A kollegiális191
ügykezelés révén valamennyi tárgyat késedelmesen intézték el, és létrejött
a minden felelősséget nélkülöző referensuralom.
Az államgépezet működésével szembeni - korántsem jogosulatlan - elégedetlenség
alapja azonban nem az egyes alkatrészek alkalmatlanságában keresendő, hanem
sokkal inkább azok összeállításában, amely a többszörös súrlódások miatt a
mozgást megnehezítette, leginkább pedig a mozgató erő elégtelenségében. Ez
az erő ernyedt volt, és inkább az egyes részekre, mint a mechanizmus egészére
hatott: egyszóval igazgatták az államot, de nem kormányozták. A kormányszékek
útján tárgyalásra kerülő ügyeket megoldották ugyan, ellenben mindaz, amit
természeténél fogva nem ezen az úton, alulról fölfelé, hanem fordítva, felülről
lefelé kellett volna megoldani, nevezetesen az elavultnak nyugodt, a kornak
megfelelő átalakítása, az állam intézményeinek egy az állam egészét átfogó
vezéreszme szerinti előrehaladása elmaradt, már amennyiben a kormányzottak
arra nem hivatott rétegei mintegy elébe nem vágtak a kormány működésének,
s ez utóbbiak, akiknek az élen kellett volna járniuk, az előbbiek uszályába
nem szegődtek.192
Mindezen hiányosságokon a kormányzat minisztériumokba szervezése segíthetett volna, s mivel e hiányosságok váltak a forradalom egyik fő forrásává, bízvást megállapíthatjuk, hogy a kormány minisztériumokba való szervezése lett volna a leghathatósabb eszköz, mellyel 1848 viharai megelőzhetők lettek volna.
b) A kormányzati rendszer fokozatos elkanyarodása e fő alapelvtől: "a szuverenitásjogok csorbítatlan fenntartása és tagadása a népek ezen jogokban való részesedésre támasztott igényének."193 Mely irányban történt volna mindez: ezt is részben a Genesis... megállapításai nyomán kívánjuk kifejteni.
Ferdinánd császár
trónra lépésével korszerű reformok iránti elvárások kötődtek össze. Ebből
mindinkább terjedő és emelkedő mozgalmak támadtak a birodalom minden részében,
melyek a társadalom felső és középosztályaiból indultak ki, ám a néptömegeknél
is visszhangra találtak, mégpedig az adó szorítása, illetve két pénzügyi rendelkezés,
nevezetesen
a fogyasztási adó és az 1840-ben megjelenő homályos, a gazdagoknak kedvező
bélyegtörvény miatt.
E mozgalmak két csoportba oszthatók. Egyfelől azokra, melyek tényleges célja a császári államtól való elszakadás volt, és azokra, melyeknek célja a kormányzásban való részesedés kiszélesítése vagy visszaszerzése volt. Közös törekvése mindkét csoportnak a nemzetiség érvényre juttatása.194
Ahelyett azonban, hogy az elszakadási mozgalmakat korszerű engedményekkel hatástalanították volna, és ezáltal inkább az elszakadni kívánó népelemeknek a birodalmon kívül élő törzsi rokonait vonzották volna magukhoz, a többieket pedig hatalmukba kerítették és saját előnyük érdekében irányították volna, s így békés úton eszközölték volna ki Ausztria átalakítását, az osztrák kormány szilárdságának sajnálatos túlértékeléséből kifolyóan olyannyira elfogult volt a belső támadásokkal szemben, hogy tekintetét kizárólag a kívülről fenyegető veszély felé irányozta.
A pénzügyek állása hasonlóképpen kétségesnek tűnt fel a közvélemény szemében. Kübeck báró éles pillantását nem kerülte el e visszás állapot következménye, amely elsősorban a vezetésére bízott ágazatot érintette. Ezért azt javasolta, hogy "össztartományi gyűléseket hívjanak egybe, s ezek kebeléből követeket küldjenek Bécsbe, hogy ott teljes, adatokkal alátámasztott felvilágosítást kapjanak a pénzügyek állásáról, és a pénzügyi igazgatással megtanácskozzák azon utakat-módokat, melyek elvezethetnek az állam bevételeinek és kiadásainak egyensúlyához". E lépés felmérhetetlen horderejű lett volna, és megnyitotta volna az utat a birodalom alkotmányos átalakítása előtt. A kérelmet a császár nem utasította el, hanem inkább egészében támogatta. Amint azonban a kivitelezés részletkérdései kerültek szóba, ismét felülkerekedett a kétség és a habozás, s így esett, hogy beütött március 13-a, még mielőtt az ügyben bármi fejlemény történt volna. Ha a kormány nem szalasztja el e lehetőséget, nagyobb erkölcsi erővel szállhatott volna szembe a kibontakozó forradalommal; nem vethették volna a szemére, hogy el akarta ereszteni füle mellett a népképviselők szerepét magukra vállaló rendek kívánatait. Így az átmenet az abszolút monarchiából az alkotmányos monarchiába kevésbé lett volna gyors és viharos: "Az átmenetet azonban e lépéssel sem lehetett volna elkerülni".195
Egyszóval szükséges lett volna a későbbi felfordulások elkerüléséhez a birodalmi rendek összehívása a pénzügyek s ezzel összefüggésben az egész birodalmat érintő tárgyak vonatkozásában!
Arról a kérdésről, hogy miképpen kellett volna megalakulnia egy efféle birodalmi gyűlésnek, a Genesis... szerzője ezt mondja:
Az osztrák birodalom
berendezkedésére vetett figyelmes pillantással a kérdés megoldható. A birodalom
1848 márciusában oly részekből állt, melyek már rendelkeztek az uralkodó által
esküvel erősített ősi alkotmánnyal196
- Magyarországból és Erdélyből -, továbbá olyanokból, melyeket abszolút módon
kormányoztak, ám amelyekben mindazonáltal léteztek rendi testületek, melyek
részt vettek az egyes tartományoknak nem annyira a kormányzásában, mint inkább
az igazgatásában, mégpedig bizonyos, az uralkodó által biztosított előjogok
révén. Egy olyan alkotmány kihirdetése, amely csak az egyik részre vonatkozott,
s egyszersmind a másikra nem, szükségképpen veszélyeztette a birodalom egységét,
és előkészítette az utat az elkülönült alkotmányos államokra való szétesés
előtt.197 Ezen államok
a közös
uralkodó
által
talán
megőrizhették
még
egy
kis
ideig
az
egység
látszatát, ám csak úgy,
s csak addig, míg a közös fő végrehajtó hatalmát a különérdekek közötti konfliktus
vagy
a népképviselők közötti vetélkedés nem állítja az egymástól különválasztott
törvényhozó hatalmak egymással ellentétes követelési közé, elkerülhetetlenné
téve ezáltal a nyílt szakítást.198
A kész alkotmánnyal való előrukkolás helyett össze kellett volna gyűjteni
a trón köré az egyes tartományok képviselőit, s arra kellett volna törekedni,
hogy az összállam alkotmányossá alakítását tanácsaikkal, s amennyire lehetséges,
a magyar és az erdélyi rendek egyetértésével valósítsák meg. Kérdéses, miképpen
kellett volna ezt az alkotmányos egységet megteremteni.199
A Genesis... szerzője igen helyesen úgy véli, "hogy e cél elérésére
nem az újkor szokásos módszerével,200
hanem a tartományi viszonyok alapján"201
kellett volna törekedni.
Mindazok elfogulatlan
ítélete számára, akik jól ismerik annak a konglomerátumnak a természetét,
melyből az osztrák birodalom áll, a javasolt megoldás tűnik a legtanácsosabbnak.
Azaz: birodalmi törvényhozás az egyes országok legitim jogainak - és autonómiájának
- megőrzése mellett.
Ha feltesszük, hogy az ausztriai forradalom elkerülhető lett volna a felelős miniszteri kormányzásnak, illetve a birodalmi rendeknek avagy egy birodalmi gyűlésnek a tartományi autonómia megőrzése melletti fokozatos kiépítésével, akkor már meg is válaszoltuk a kérdést: miképpen kerülhettük volna el a forradalmat Magyarországon és a háborút Ausztriával? 1848 márciusában számunkra is engedélyezhették volna a belső ügyek miniszteriális kormányzását, országgyűlésünk megtartását az alkotmányos király minden jogainak messzemenő megőrzése mellett a fennálló törvények, különösen az 1791:10. tc. alapján. A közélet azon ágait illetően, melyek egysége nélkül a birodalom nem állhat fenn, egybe kellett volna hívni minket az általános birodalmi rendekkel, mégpedig a magyar és az erdélyi rendekkel kötött szerződés útján.
c) Mármost ha a felelős miniszteri kormány kiépítésével és a birodalmi rendek felállításával a forradalmat el akarták volna kerülni, akkor azokba a reformokba is bele kellett volna egyezni, amelyek mindezzel szükségképpen összeköttetésben álltak.
A kormányzati
felelősség és a törvényhozó birodalmi gyűlés megléte előfeltételezi azon feudális
intézmények megszüntetését, melyek összeegyeztethetetlenek a modern jogállammal.
A modern, alkotmányos állammal nem férnek össze sem a parasztság egykori viszonyai,
sem az úriszék, s még kevésbé a nemesi adómentesség és a kizárólagos nemesi
közigazgatás
a vármegyékben.
d) Mivel nemzeti törekvések keveredtek minden politikai mozgalomba, ezért a nemzeti konfliktusok elkerülése egyszersmind a forradalom elkerülésének eszközévé válhatott volna. Teljesíteni kellett volna a méltányos nemzetiségi követeléseket mindaddig, amíg nem veszélyeztetik a birodalomnak és az egyes, hosszas történeti folyamat során önálló egyéniségekké fejlődött országoknak a fennállását. Biztosítani kellett volna mindegyiket a többi túlkapásaival szemben, és nem kellett volna új reményeket kelteni, be nem tartható ígéreteket tenni.
II. Az eszközökről, melyekkel eleddig az osztrák birodalomban a forradalom befejezését megkíséreltek
Nézzük, milyen eszközöket alkalmaztak eleddig, és miképpen, a forradalom befejezésének érdekében.
Az elmúlt két
év eseményei elsöpörték az útból a kollegiális udvari hivatalokat. Az osztrák
birodalomnak jelenleg miniszteri szervezete van, ami lehetővé teszi az erős,
egységes kormányzást. Ám az osztrák minisztérium a mai napig sem nem alkotmányos,
sem nem működik valamely alkotmánynak megfelelően. Felelősnek sem mondható,
hiszen még nem létezik testület, amely a felelősség fogalmát valóságossá tenné.
Továbbá a minisztérium túl sok olyan részletkérdéssel terheli magát, amelyeket
egészen a tartományi kormányok hatáskörébe utalhatna. Sőt, olyan feladatköröket
tulajdonított magának, melyeket az osztrák állam természetéből adódóan a tartományi
kormányoknak kellene átengedni, melyek nem igényelnek egységes igazgatást,
melyeket a nemzetiségi és tartományi szükségletek sokféleségének megfelelően
kellene kezelni, és amelyek eltérő kialakítása egyáltalán nem fenyegeti
a birodalom integritását és egységét.
A birodalmi minisztérium a zavar és a gyengeség kiapadhatatlan forrását nyitotta meg azáltal, hogy elvette a birodalom egyes országaitól az igazságügy, az iskolaügy, a rendőrség és a közigazgatás irányítását - olyan ügyekét, amelyek visszakövetelésével sem Magyarország, sem a többi ország nem fog soha felhagyni.
A március 4-i oktrojált alkotmány kétségkívül kilátásba helyezi számunkra a birodalmi gyűlést,202 mivel azonban e kilátás folyvást a távoli jövőbe tolódik ki, senkinek sem akaródzik hinni az oktrojált alkotmány életbe léptetésében. Egyébként ha meg is engedjük, hogy az oktrojált alkotmány életbe fog lépni, akkor is kérdéses marad, vajon megfelelne-e az osztrák birodalom szükségleteinek. Az oktrojált alkotmányban a tartományi felosztás szükségességét203 elismerték ugyan, azonban az elvet, elismerése mellett, semmivé tették azáltal, hogy azon tárgyakat is a birodalmi gyűléshez utalták, melyek tartományi természetűek, és amennyiben létezniük kell tartományi gyűléseknek, akkor ezeknek kell e tárgyakban intézkedni. Az oktrojált alkotmány azonban csupán egyetlen fontos funkciót szán a tartományi gyűléseknek: a felsőház tagjainak választására gondolok.204 Messzemenően szerencsétlen utánzása ez az amerikai alkotmánynak.205 Ezáltal a birodalmi gyűlés összehívását a tartományi gyűlésektől tették függővé, ami oly időszakban, amikor több országban ostromállapot uralkodik, kényelmes kifogás lehet arra nézvést, miért mellőzik a birodalmi gyűlés összehívását, ám ez kritikus pillanatokban, amikor nem szabad késlekedni a birodalmi gyűlés egybehívásával, a legrosszabb következményekkel járhat.
Ahelyett, hogy a tartományi érdekek számára megfelelő küzdőteret biztosítottak volna az egyes tartományi gyűlésekben, a felsőháznak a tartományi gyűlésekből való részesedése révén e küzdőteret a birodalmi gyűlés felsőházába helyezték át.
Továbbá megfosztották attól az arisztokráciát - amely Angliát leszámítva sehol nem rendelkezik egy majdani Pairie206 ilyen sok összetevőjével -, hogy egyfajta Lordok Háza létrehozásával tér nyíljon számára az alkotmányos tevékenységhez. Az arisztokráciát így az alkotmányos rendszer ellenzékébe kényszerítették.
A tartományi gyűlések természetes hatáskörének korlátozásánál sokkal inkább semmivé tették a tartományi összetevőt az újonnan létrehozott közigazgatási rendszer és bírósági szervezet. Nem érték be a nagy ügyek központosításával és így egy erős kormány létrehozásával, hanem mechanikus egyenlősítősdibe kezdtek, és a közigazgatást és az igazságszolgáltatást is központosították.
A kierőszakolt közigazgatási és igazságügyi központosítás azonban sehol nem talált kedvező visszhangra. Fennállhat-e huzamosan egy olyan rendszer, amelyet nemcsak mi, magyarok nem akarunk, de a csehek, a lengyelek, a délszlávok és az olaszok sem? Talán olyan közigazgatási rendszerrel fogják a birodalmat alkotmányosan kormányozni, aminek ellene munkálkodnak a birodalom legjelentősebb népei, és ki akarnak bújni alóla? Vajon nem ütközik mindez viharos ellenállásba, ha egyszer egybehívják a birodalmi gyűlést vagy a tartományi gyűléseket?
Mindennek legalább elvi következményekkel kellett volna járnia, de úgy tettek, mintha meg akarnák tartani a tartományi felosztást, másfelől viszont olyan közigazgatási körzetekre osztották fel a tartományokat, amelyek közvetlenül a belügyminisztériumtól függnek. Mire valók akkor a helytartók és a helytartótanácsok, ha a helytartók megkerülésével közvetlenül Bécsből akarnak igazgatni? Ha a birodalmat francia mintára département-okra207 akarják osztani - mi végre költenek akkor helytartókra és helytartótanácsokra?
Ugyanez vonatkozik az igazságügy központosítására is. Ez még feleslegesebb, mint a közigazgatásé. Valóban veszélyeztette a birodalom integritását és egységét, hogy Magyarországon hétszemélyes tábla működött? Talán a magyarországi forradalmat ez a bíróság, s az itáliai felkelést a veronai szenátus idézte elő? Miféle elfogadható okok indokolják ezen olyannyira heterogén elemek egységesítését a jogszolgáltatás területén?
Az oktrojált alkotmány ennélfogva egészen ellentmond az osztrák birodalom természetének: nem tud megfelelni szükségleteinek, és nem fejezi be a forradalmat, mert nem szabályozza újra az egyes részek viszonyát a birodalomhoz, és a birodalomét az egyes részekhez.
A feudális viszonyokat
és a nemesi előjogokat megszüntették ugyan, s nincs remény arra, hogy bármiféle
legitimista párt azokat újra életbe tudná léptetni. Mit állítottak azonban
a helyébe? A bürokrácia igáját rakták a nyakunkba, és megajándékoztak bennünket
egy jól kifejlett rendőrállammal - azzal a rendőrállammal, amely egész Európában
rég elvesztette minden hitelét, és emellett a polgárok erszényére is a legaggasztóbb
módon igényt tart. Egy efféle rendőrállam bevezetésével akarják befejezni
az 1848-as forradalmat? Igen csalódnak azok, akik abból, hogy a népek elutasították
a feudális nemesi államot, arra következtetnek, hogy a rendőrállamot óhajtják.
Az alkotmányos, önkormányzati állam, mint Anglia vagy Belgium, éppen félúton
van a kettő között.
Ha kifejezetten Magyarországra tekintünk, nem sajnálhatjuk eléggé, hogy a forradalom befejezésének érdekében mennyire célszerűtlen eljáráshoz folyamodtak, és milyen csekély eredményt értek el vele.
Lehet, hogy
kívánatosabb lett volna, ha a maga idejében a törvény útján megegyeznek
a magyar korona országainak törvényhozásával, és ezen az úton bevonják az
országokat a birodalmi
ügyekre
nézve
a
birodalmi
gyűlésbe:
el
akarunk
most
tekinteni
ettől,
és
a
március
4-i alkotmány oktrojálását
bevégzett ténynek fogjuk fel, jóllehet a formális jog minden megsértését fájlaljuk.
A kezdetben elvi okokból választott út azért volt kevésbé helytelen, mert
a formális jog minden megsértése csak precedenst szolgáltat a felforgató párt
számára.
Azonban a március 4-i charta szavatolja számunkra az ország integritását, a nemzetiséget és az alkotmányt.208 Hogyan tartották be ezeket az engedményeket? Már 1849-ben megjelent a pátens, amely elszakítja a leggazdagabb megyéket209 - és milyen jogon? És milyen célt értek el vele? Ami a nemzetiséget illeti, a legfájóbb sérelmek egész sorát vezethetnénk elő. Egyáltalán minden, ami mindmáig történt, a legélesebb ellentétben van az oktrojált alkotmány 70. §-ával.210
Mivel az oktrojált charta biztosította alkotmányunkat, ezalatt nyilvánvalóan az áprilisi törvényeket211 kellett érteniük, azon intézmények korlátozásával természetesen, melyek minden jel szerint a bécsi forradalomhoz és a birodalommal vívott vészterhes háborúhoz vezettek. Ezek a közélet azon ágaihoz tartozó minisztériumok, melyektől a birodalom integritása függ, és azok az ominózus paragrafusok,212 melyek a koronát megbénították, és lehetetlenné tették a kiegyezést a formális jog megsértése nélkül. A többinek az oktrojált charta értelmében sértetlenül kell maradnia; vagyis igazán megszervezhető lett volna a megyei igazgatás alkotmányunk szellemében is, és így az alkotmányos élet fokozatosan, alulról kezdve felépülhetett volna.
Mi történt ehelyett a magyarországi forradalom befejezésének érdekében? Meghódított tartományként kezelnek bennünket: nemcsak ostromállapotban tartanak, hanem Bécsből is igazgatják az országot. Ahelyett hogy a megfelelő módon valamiféle önkormányzatot engedélyeztek volna, mindenféle elkoptatott bürokratikus formákat vezetnek be, országos ügyeinket idegen nyelvű, idegen hivatalnokokra bízzák, elveszik legfelsőbb törvényszékünket - és azt hiszik, ezzel befejezték a forradalmat.
A nemzetiségi követeléseket illetően nem negatíve jártak el, azaz nem szüntették meg mindama nyomást, amely a nemzetiségeket saját szabad fejlődésükben akadályozta, nem úgy cselekedtek, mint az egyházak és vallások vonatkozásában, azaz nem teremtettek egyenlőséget és szabadságot valamennyi számára, és nem vonatkoztattak el teljesen a politikai szerveződések vonatkozásában a nemzetiségi megfontolásoktól. Ehelyett közénk vetették a nemzetiségek egyenjogúsításának üszkét, egy olyan eszmét, amelyet senki nem képes formulázni, hiszen az egyenjogúsítás egy olyan szó, amelyhez az állam vezetői más fogalmakat kapcsolnak, mint azok, akiknek kedvéért a szót kimondták.
Palacký kétségkívül a leginkább következetesen fogta fel és formulázta a dolgot.213 Felfogásának azonban van egy gyenge oldala - nevezetesen, hogy az osztrák birodalom fennállását lehetetlenné teszi. Nézeteim e kérdésben teljességgel megegyeznek az Über die Gleichberechtigung der Nationalität[en] in Öst[er]reich című röpirat szerzőjéével.214
III. A restaurációs politika
Kétség nem fér
hozzá, hogy létezik restaurációs párt Ausztriában,215
azt azonban nem hiszem, hogy egység uralkodna e párton belül: a párt a mértéket
és a célokat illetően megosztott. Aligha feltehető, hogy léteznék olyan párt,
amely mindent a március előtti alapokra óhajtana visszahelyezni. S ha létezne
is, ez bizonyosan nem az a mód, amellyel döntő befolyást gyakorolhatna az
államügyek menetére. Jelentősebb az a frakció, amelyik az abszolutizmus bevezetésére
törekszik anélkül, hogy az 1848 előtti formákhoz kötődnék. Nem kevéssé meglepő,
hogy e párt szenvedélyesen küzd a jelenlegi kormányrendszer ellen, hiszen
a jelenlegi kormány vitathatatlanul abszolutisztikus rendszer így, birodalmi
gyűlés és tartományi gyűlések nélkül, ostromállapottal a birodalom legjelentősebb
országaiban. Úgy tűnik, e párt csak a diszharmóniát nehezményezi az oktrojált
alkotmány elvei és azon mód között, ahogyan a kormány a számukra érvényt szerez.
Azt akarja, hogy elvileg is kinyilatkoztassák azt, ami ténylegesen fennáll.
Ha azonban utánaszámolunk a következményeknek, melyeket
e párt döntő győzelme magával vonna, akkor megállapíthatjuk, hogy ennél még
a látszatalkotmányosságot is inkább előnyben részesítjük, bármi kevéssé rokonszenvezzünk
is vele. Ebből az állapotból ugyanis könnyebben megvalósítható az átmenet
a ténylegesen alkotmányos rendszerbe, mint az elvszerű abszolutizmusból, ahonnan
a szabadabb állapotok felé nincsen más átmenet, mint a forradalom hídja.
Kérdéses, hogy e párt győzelme lehetséges-e, s hogy e győzelemmel a forradalom befejezhető-e.
Ha azt tekintjük,
hogy a reakció Németországban kibontott vitorlákkal halad az abszolutizmus
felé, és hogy e pártnak minő hatalmas támaszai vannak, akkor e tendenciák
diadalának lehetőségét nem vonhatjuk kétségbe. De ez távolról sem fejezné
be a forradalmat -
a mozgalom csupán új, veszélyes stádiumba jutna.
Az osztrák birodalomban
többé senki nem hisz az abszolutizmus jogszerűségében: anyagi erővel elültethetnék
e hitet az emberekben? Ha pedig az emberek nem hisznek egy intézmény jogszerűségében,
akkor félelem nélkül minden eszközzel ellene sorakoznak fel. Hol
a példa arra, hogy valamely intézmény tartósan fennállt, melynek tekintélye
az emberek tudatában semmivé lett? Ahogy a birodalomnak nincs szilárdabb támasza
és hívebb pártfogója, mint az alkotmányos párt, úgy nincs veszélyesebb ellensége
az abszolutizmus híveinél: ők szolgáltatják ki a népeket a köztársaságnak.
Ha az abszolutizmus restaurációja sikerülne, úgy az európai népek néhány év leforgása alatt republikánussá válnának. Gyerekjáték volna a republikánus bujtogatóknak tényekre támaszkodva nyilvánvaló bizonyítékot szolgáltatni arra, hogy a szabadság nem egyeztethető össze a monarchiával, hogy agyrém az alkotmányos monarchia. S miképp hihetik azt, hogy a hadseregeket úgy elszigetelhetik, hogy érintetlenek maradjanak az efféle nézetektől? Az 1848/1849. évek mozgalmai a legvilágosabb bizonyítékot szolgáltatták arra, hogy a kormányok nem hagyatkozhatnak egyedül a fegyveres erőre. Az abszolutizmus szükségszerűen forradalomhoz vezetne - már csak ezért sem győzhet.
Létezik azonban még egy frakció, amely lényegét tekintve abszolutisztikus, az abszolutizmust azonban mérsékelni kívánja tartományi gyűlések révén, melyeket a birodalom minden országában engedélyeznének. Nézzük, így befejezhető-e a forradalom. Elemezzük kissé e rendszert. Mármost úgy vélik ezek az urak, hogy ami birodalmi ügy, azt minden ellenőrzés nélkül a központi kormány hatáskörébe kell utalni. A birodalmat illetik: a külügyek, a hadügy, a pénzügy, a kereskedelem és a közlekedés - olyan ostobának gondolják Ausztria népeit, hogy értéket tulajdonítanának bármiféle alkotmányos jogosítványnak, ha nincs befolyásuk a külügyekre, a hadügyre, a pénzügyekre, a kereskedelemre és a közlekedésre? Vagyis közvetlenül és közvetve adóztatnának bennünket megkérdezésünk és a számla benyújtása nélkül. Minden más vonatkozástól eltekintve is a pénzügyek semmissé teszik e rendszert; mert hiszen olyan természetűek-e az osztrák birodalom pénzügyi prioritásai, hogy kizárhatók volnának Ausztria népei az azokra gyakorolható befolyásból? A tartományi gyűléseknek csupán az a hasznuk lehetne, hogy a kormány elleni harc színteréül használnák őket a birodalmi gyűlés egybehívásának, vagy ami még valószínűbb, azon állás elérésének érdekében, amelyet Magyarország az 1848-as törvények következtében elfoglalt.
Amennyiben e nézettel szemben valaki az 1848 előtti magyar országgyűlésre hivatkoznék, és azt állítaná, hogy egy efféle országgyűlés Magyarország és a többi ország számára még értékesebb volna, mint amit én javasolok, annak már most válaszolok az ellenvetésére. Mégpedig: 1848 előtt efféle országgyűlés csak Magyarországon létezett, a birodalom többi országaiban pedig nem. Másodszor: ezen országgyűlés törekvése mindig annak az autonómiának az elérésére irányult, amelyet 1848 márciusában Magyarország számára kivívott. Harmadszor: a magyar országgyűlés nemesi gyűlés volt, és a nemesség nem fizetett adót, nem volt hadköteles, és a saját érdekeinek megfelelően igazgatta az országot; ennélfogva könnyűszerrel nélkülözhette a költségvetést és a kormányzati felelősséget. Képzeljünk azonban egy képviseleti országgyűlést! Az országot úgy adóztatják, mint most, és a közigazgatás a bürokrácia kezében van - ínyére lesz-e ilyen körülmények között az országgyűlésnek, hogy kirekesztik a beleszólásból a kormány legfontosabb ágaiba? Nem fognak-e szükségképpen összeütközések támadni, melyek lehetetlenné teszik az efféle országgyűlések megtartását? És állhatja-e a folytonos harcot a központi kormány nyolc-tíz örökké ellenzéki országgyűléssel szemben? Akarna-e bármelyik országgyűlés is a számára engedélyezett tárgyakra szorítkozni? Márpedig ha az országgyűlések ilyen eredményekkel járnak, akkor vagy át kell térni az egyszerű abszolutizmusra, vagy engedni kell, mégpedig vagy az egység vagy a különös nemzetiség tekintetében.
Másfelől pedig békülékeny álláspontot fog-e a megtűrt birodalmi gyűlés a kormánnyal szemben elfoglalni? Könnyebb lesz-e egy efféle gyűléssel kormányozni, mint ha kezdettől fogva az alkotmányos úton maradtak volna? Az 1848/1849. évek tapasztalataival a háta mögött nem fog-e a birodalmi gyűlés újabb és újabb biztosítékokat követelni, mígnem a kormány teljességgel eljelentéktelenedik? S azután nem ismétlődnének meg 1848 jelenetei?
S ha arra kényszerülnének, hogy a nemzetiség tekintetében engedjenek a forradalmi követeléseknek? Hogyan fog akkor alakulni a birodalom egysége és integritása? Ha biztosítani kellene nekünk azt, amit egyszer már biztosítottak? Ha a csehek és lengyelek ugyanilyen követeléseket támasztanak? Nem fog-e ez az 1848. év mintájára egy második polgárháborúhoz vezetni?
Léteznek azonban a restaurációnak különös magyar hívei, akik a birodalom többi országával nem törődve, Magyarország számára az 1848 előtti állást próbálják visszakövetelni. Ám e politika épp olyan tarthatatlan, mint az abszolutizmus híveié vagy a rendeké: éppen nem járulna hozzá a forradalom befejezéséhez. Úgy tűnik, e párt különösképpen három dolgot kíván: a) magyar országgyűlést az 1848 előtti hatáskörrel; b) helytartótanácsot; c) kancellárt Bécsben, miniszteri rangban. Ha e párt ezenkívül a nemzetiség biztosítását - az ország integritását és az önkormányzatot - követeli, akkor ezek nem saját kívánatai: ezt kívánja az egész ország, és e tekintetben minden elem kéz a kézben fog megindulni a közös cél eléréséért.
Mi is óhajtjuk a magyar országgyűlést; de - eltekintve attól, hogy ennek képviseleti országgyűlésnek kell lennie - úgy hisszük, hogy jelenleg Magyarországon egy 1848 előtti értelemben vett országgyűlés nem lehetséges. Nézetünk szerint most a magyar országgyűlésnek vagy mindazon jogosítványokat birtokolnia kell, melyeket számára az áprilisi törvények biztosítottak, vagy pedig léteznie kell egy másik törvényhozásnak - birodalmi parlamentnek, birodalmi gyűlésnek vagy birodalmi szenátusnak, bárhogy is nevezzük - a közélet azon ágaihoz, melyekben a magyar országgyűlés nem illetékes, és amelyek közösek az egész birodalom számára, s amelyből Magyarország is kiveszi a neki juttatott részét. Harmadik megoldás nem lehetséges. Tételezzük fel, hogy van harmadik megoldás, és engedjük meg, hogy összehívják a magyar országgyűlést anélkül, hogy kilátás volna az összbirodalmi gyűlésre. A pénzügyekkel és a pénznemmel kellene a magyar országgyűlésnek a legelsők között foglalkoznia. Mármost Magyarországnak nincs önálló pénzügye és saját pénze, ezért az országgyűlés vagy olyan birodalmi ügy tárgyalásába bocsátkoznék bele, amelyre nem akarják, hogy befolyása legyen, vagy pedig a pénzügyek elválasztásáért folyamodna, minek következtében Magyarország számára bizonyos, a birodalmi vagyonból leválasztandó összeget állapítanának meg, amelyet az ország maga osztana fel, és maga forgatna.
Van-e kilátás arra, kérdem én, hogy az egyiket vagy a másikat engedélyezzék? Nem oszlatnák-e fel az ehhez hasonló követelések miatt az országgyűlést, hogy azután ne hívják össze többé? Eltűrnék-e, hogy a magyar országgyűlés beleártsa magát a birodalmi pénzügyekbe, ha a monarchia többi országait abszolutisztikusan kormányoznák? Avagy megnyitnák az utat az egyik birodalmi ügy szétválasztása előtt, és financiális előjogokat biztosítanának Magyarországnak? Megengedi-e mindezt az osztrák pénzügyek állása és az 1848. áprilisi törvények tapasztalatai?
Ami a helytartótanácsot illeti: ezt kívánatosnak tartom, de nem abban a Bécstől függő formában, mint az egykori, mert hiszen Magyarországot végső soron a régi rendszerben is Bécsből kormányozták.
Ami a kancellárt illeti: az igazat megvallva, ha már léteznie kell, akkor inkább miniszteri rangban tartjuk kívánatosnak, semmint, egy hatalom nélküli udvari hivatal elnökeként, mint annak idején. Az is elképzelhető, hogy amennyiben a birodalmat teljességgel Bécsből igazgatják a központosított rendszer szerint, akkor magyar ügyek minisztere vagy államtitkára működhetne a belügyminiszter mellett, ahogyan az angol közigazgatási rendszerben saját államtitkára van az ír ügyeknek, s ez nem válik a brit birodalom egységének kárára.
Tervünkben nem
szerepel e követelés, jóllehet a jelenlegi közigazgatási módszerrel szemben
természetesen elsőbbséget adnánk e berendezkedésnek.
[IV.] Az osztrák birodalom és Magyarország végleges megszervezésének lehetőségéről
Az osztrák birodalom tartós megszervezésének érdekében gondoskodni kell arról,
a) Hogy egységet teremtsenek az államélet azon ágaiban, melyektől az állam léte külső irányban függ, és amelyek nélkül állam huzamos ideig nem maradhat fenn.
b) Hogy ezen egységet összeegyeztessék a népek alkotmányos igényeivel.
c) Hogy teljes autonómiát biztosítsanak azon országoknak, melyek hagyományaik, nemzetiségük, történeti jogaik értelmében nemcsak belső viszonyaik miatt tartanak igényt autonómiára, hanem az autonómia megtagadásakor szükségképpen szembehelyezkednének a birodalom egységével.
Kérdéses, hogy egyenlíthetők ki e követelések? Nem kételkedem abban, hogy a kiegyenlítés lehetséges. Az építőmesterhez hasonlóan, akinek a ház építését az alappal kell kezdenie, én is alulról, a harmadik követeléssel akarom kezdeni az állami szervezet felépítését, és Magyarországot akarom kiindulópontként választani. Remélem, senki nem veszi rossz néven, hogy külön hazámat216 viselem leginkább szívemen.
Nem kivételezett helyzetet kívánok Magyarországnak; nem kívánok Magyarország számára több jogot és kevesebb terhet, mint amennyivel az osztrák birodalom bármely országa rendelkezni, s amennyit viselni fog. Egyenlő jogok, egyenlő kötelességek - ez benne rejlik az alkotmányos állam természetében! Nem biztosíthatnak számunkra semmit, amit nem kellene biztosítani a birodalom más népeinek is. Amit a birodalom más népeitől megtagadnak, azt tőlünk is meg kell tagadni. Meg kell barátkozni e gondolattal - azonban ha az ember lemond előjogairól, akkor annál nagyobb nyomatékkal harcolhat olyan jogokért, amelyeket másoknak is engedélyezni akarnak. Én azonban Magyarország számára olyan célszerű alkotmányos intézményeket követelek, hogy azok a birodalom más országaira is átvihetők legyenek, éspedig nem mechanikusan, hanem a helyi viszonyoknak megfelelően.
Magyarország nemcsak az osztrák birodalom legnagyobb országa, hanem azon ország is, amelynek fennmaradásától Ausztriának mint nagyhatalomnak léte függ: mert hiszen az osztrák birodalom mint nagyhatalom igenis elképzelhető Itália, sőt talán Galícia nélkül is, de mivé lenne az osztrák birodalom Magyarország nélkül? A Magyarország nélküli Ausztria minden bizonnyal feloldódna Németországban, s így megszűnnék: ezért tehát talán nem szerénytelen a követelés, hogy a végleges megszervezésnél Magyarországot vegyük kiindulási pontnak, az épület alapjának. S ahogy Ausztria abszolutisztikus államférfiúi mindig azután törekedtek, ut Hungaria ad normam reliquarum provinciarum gubernetur,217 amitől Magyarországon mindig is féltek, s nem ok nélkül - úgy Magyarország alkotmányos férfiainak most arra kell törekedniük, hogy Magyarországot akképpen rendezzék be, ut reliquae provinciae ad normam Hungariae gubernentur.218 Így Magyarország megtartható volna jogaiban anélkül, hogy számára kivételezett állást igényelnénk, anélkül, hogy külön irányt vinnénk Ausztria újjáépítésébe.219 Kérdés mármost, hogyan volna mindez foganatosítható?
Magyarország az 1791. évi törvény 10. §-a és az erre alapozott áprilisi törvények értelmében követel teljes autonómiát a belső ügyek tekintetében. Ezzel szemben a birodalom azt követelheti Magyarországtól, hogy rekesszen ki mindent e törvényekből, ami a birodalmi ügyekhez tartozik, illetve az említett törvények azon paragrafusait, melyet sértik a korona alkotmányos jogait. Magyarország azonban ezen igényekkel együtt azt is akarja, hogy a birodalom többi országainak is hasonló jogokat biztosítsanak.
E posztulátumból következik:
1) Egy helytartó felállítása, aki, közvetlenül a koronától függvén, a magyar közigazgatás feje volna; aki ellenjegyezné a korona minden parancsát, valamennyi kinevezést és a magyar országgyűlés törvényeit. A helytartó mellett közigazgatási hatóságnak kellene lennie, mégpedig a következő szekciókra osztva:
a) a közigazgatás és a rendőrség részére
b) az oktatás és a vallási ügyek részére
c) az igazságügy részére.
E szekciók főnökei felelősek kellenének hogy legyenek a magyar országgyűlés előtt a feladatkörükhöz tartozó ügyekért.
2) Legfelsőbb bíróság felállítása Pesten.
3) A kor szükségleteinek megfelelő megyei berendezkedés a képviseleti rendszer alapján, s az önkormányzat azon mértékével, amely a felelős kormányzással összeegyeztethető, valamint egy ehhez hasonló községi szabályozás.
4) Kétkamarás országgyűlés az áprilisi törvények szellemében, amely törvényeket hoz minden belső ügyben: ezeket a helytartó felterjeszti Õfelsége elé szentesítés végett.
Ha e szervezet Magyarország számára célszerű, akkor alkalmazható volna a birodalom minden országában. Ez az egyetlen mód, hogy megfeleljenek a birodalom népei vissza nem utasítható szükségleteinek és kívánatainak. E népek nem semmisülnek meg, és nem akarják, hogy Bécsből igazgassák őket. Adjanak hasonló szervezetet a Lombard-Velencei Királyságnak, Galíciának és Csehországnak, adjanak Österreich örökös tartománynak, Tirolnak, Krajnának, Karintiának és Stájerországnak, s a birodalom egységesebb és erősebb lesz, mint valaha. Mert hiszen az államéletben a természetszerű organikus egység erősebb, mint a mechanikusan kikényszerített.
Kérdés mármost,
miképpen valósuljon meg a korona és az egyes országok helytartói között az
ügyviteli összeköttetés, illetve hogy a birodalom egyes részeinek e vezetői
milyen viszonyban álljanak a koronával és a központi kormánnyal (azaz az összállam
minisztériumával) annak érdekében, hogy e tartományi autonómia se az alkotmányos
kormányzást, se
a birodalom integritását ne veszélyeztesse?
Abszolút államban a dolog nem volna nehéz. Minden tartomány helytartója írásban benyújtaná azon fontosabb ügyeket, melyeket a korona elé kell terjeszteni. Az uralkodónak kabinetje vagy kancelláriája volna, amelynek vezetője megtartatná a szükséges referátumokat, és az uralkodó döntése után a dolgokat aláírásra előterjesztetné, és a hivatali személyzeten keresztül a további intézkedésekről gondoskodna.
Alkotmányos
államban mindez nem eshet meg: ott nem engedhetik meg, hogy a végső döntésre
egy nem felelős kancellár vagy kabinetfőnök ilyen fontos befolyást gyakoroljon
-
e személynek felelős miniszternek kell lennie. Amint a magyar áprilisi törvények
minisztert állítottak a király személye mellé, úgy az általam javasolt szervezetben
is szükséges egy miniszter a király személye körül, hogy elintézze mindazon
ügyeket, amelyeket a helytartók
a korona elé terjesztettek. Referálna ezekről az ügyekről Õfelségének,
és ellenjegyezné valamennyi rendelkezést, azokat is beleértve, melyek érvényességéhez
még az illető helytartó ellenjegyzése is szükséges volna.
Hogy azonban ne történjék ebben vagy abban az országban valami, ami veszélyeztethetné a birodalom integritását; hogy elkerülhetők legyenek a konfliktusok az országok kormányai és a birodalmi kormány között; nehogy valamiképp szeparatisztikus célzatú tartományi törvények szülessenek - azért a kabinetminiszternek vagy tartományi ügyek miniszterének (de Õfelsége személye körüli miniszternek is nevezhetjük) a birodalmi minisztérium tagjának kell lennie, és kétséges esetben tartományi ügyekről is tanácskoznia kell a birodalmi minisztériummal.
Fő követelmény egy nagy állam esetében az államélet azon ágainak egysége, melyektől állása külső irányban függ: itt semmiféle szétszabdaltság, decentralizáció nem lehetséges. Ide tartoznak:
1) A külügyek: erre az egyes országgyűlések semmiféle befolyást nem gyakorolhatnak, ez a birodalmi minisztérium és a birodalmi gyűlés dolga.
2) A hadügy: egyetlen hadsereg és a hadügy egységes igazgatása. Ennek felosztása vezetett az 1849. év sajnálatos eseményeihez, s újra ahhoz vezetne, ha még egyszer megkísértenék.
3) Kereskedelem és közlekedés. Ahogy nem létezhet egy államban két hadsereg és két különböző külpolitika, úgy két különböző kereskedelmi és vámrendszer sem lehetséges: ez is csak polgárháborúhoz és forradalomhoz vezetne. A kereskedelmi és vámügyhöz kapcsolódnak a szállítási eszközök, melyekről szintén a birodalomnak kell gondoskodnia.
4) A fenti minisztériumok kiadásaira gondolva, s egyáltalán, törvényes és gazdasági megfontolások miatt nem létezhet több pénzügyi rendszer egy államban, hanem csak egy pénzügyi vezetés, egy pénzügyminisztérium.
A birodalmi
minisztérium ezért öt tagból állna: a külügy-, a hadügy-, a pénzügy-, a kereskedelmi
és közlekedési, illetve az országos vagy tartományi ügyi miniszterből, elhagyva
a jelenlegi minisztériumból a belügyet, az igazságügyet és a vallás- és közoktatásügyet,
melyek irányításához szükségtelen az egyöntetűség, és melyek egysége korántsem
feltétele az osztrák állam integritásának.
A közigazgatási
decentralizációra vonatkozó követelésem a birodalmi ügyek lehető legnagyobb
egységének követeléséhez kapcsolódik. S az alkotmányos megfontolásoktól eltekintve,
az egységes kormány szempontjából kívánok általános birodalmi gyűlést, mert
csak egy, a szó legszorosabb értelmében vett birodalmi ügyek érdekében létező
általános birodalmi gyűlés képes elejét venni az országgyűlések szeparatisztikus
tendenciáinak. Ha nincs általános birodalmi gyűlés, akkor minden országgyűlés
bele akarja magát ártani a birodalmi ügyekbe, alkotmányos jogosítványokat
akar majd követelni magának, ami szükségképpen
a birodalmi ügyek elaprózódáshoz és az ebből következő felfordulásokhoz vezetne.
Sokszor és sokféle ellenvetést hallottam már a Reichstag avagy általános birodalmi gyűlés avagy birodalmi szenátus (a név most mellékes) eszméje ellen. A birodalom valamennyi országának képviselőiből álló törvényhozó gyűlésről van itt szó, amely törvényeket hoz az államélet azon területein, amelyek valamennyiük számára közösek, s emellett találkozási pontként is szolgálna, ahol valamennyi ország és nemzetiség érintkezne és megtanulná belátni, hogy nem a viszály és a háború az érdekük, hanem a békés együttélés. Az általános birodalmi gyűlésnél nincs jobb eszköz arra, hogy lehetetlenné tegyük a jövőben a testvér- és népharcot s a visszatérést az abszolutizmushoz. A fő kifogások a következők:
a) Ez az olyannyira különböző nemzeti elemekből álló birodalmi gyűlés a nemzetiségi harc színterévé fog zülleni.
b) Az osztrák birodalom nem kormányozható birodalmi gyűlés által.
c) A nyelvek különfélesége lehetetlenné teszi az általános birodalmi gyűlést.
d) Anomáliát okoz, ha törvényhozás fölé törvényhozást rendelünk: az országgyűlések összeegyeztethetetlenek a birodalmi gyűléssel.
Ami az első kifogást illeti, ez a jelenlegi központosító rendszer mellett teljességgel helyénvaló. De hiszem, hogy az egyes országok és nemzetiségek megbékélt nemzeti érzésekkel jelennének meg a birodalmi gyűlésben, amennyiben minden országnak, ahogy óhajtom, megadják a jogait, és átengedik neki, hogy gondoskodjék belügyeiről. A birodalmi gyűlésnek egyébként olyan fontos létkérdéseket kell majd tárgyalnia, hogy tagjai, bármely nemzetiséghez tartozzanak is, nemzetiségi velleitások miatt ezen kérdéseket nem hagyhatják figyelmen kívül. Az álláspont és a politikai nézetek közös volta vonzzák és taszítják az embereket, és a pártok, mint minden törvényhozó gyűlésnél, elvek, politikai nézetek avagy anyagi érdekek szerint fognak alakulni, nem pedig pusztán nemzetiségek szerint.
Kormányozható-e birodalmi gyűléssel Ausztria? Készséggel elismerjük, hogy birodalmi gyűléssel nehezebb kormányozni, mint ostromállapottal; kérdéses viszont, vajon meddig kormányozhatnak birodalmi gyűlés nélkül, vajon nem újabb forradalomhoz vezeti-e a birodalmat az abszolutisztikus kormányzási mód? Vajon a birodalom pénzügyei nem kényszerítik-e rá a kormányt, hogy egybehívja a birodalmi gyűlést? Abból, hogy a jelenlegi minisztérium nem volt képes birodalmi gyűléssel kormányozni, nem szabad arra következtetnünk, hogy egy másik minisztérium sem kormányozhatja birodalmi gyűléssel az osztrák birodalmat.
A nyelvi nehézséget a gyakorlat szüntetheti meg, csupán kényszert nem szabad alkalmazni nyelvügyben; ne hozzanak rendeletet, hogy ezt vagy azt a nyelvet kell beszélni. Nem kell tartani attól, hogy a birodalmi gyűlés tagjai nem fogják egymást kölcsönösen megérteni, és hogy nem akarják magukat a közvéleménnyel megértetni. Nem lehet kétséges, hogy a birodalom német fővárosában, az osztrák birodalomban, ahol Itália kivételével a német nyelvet minden országban valamennyi művelt ember beszéli, s még Itáliában is sokan akadnak, akik értik és beszélik a németet, az ügyeket német nyelven fogják tárgyalni. Mivel feltehető, hogy a birodalmi gyűlés nem minden tagja rendelkezik a német nyelv megfelelő készségével és gyakorlatával, azért engedélyezhetik az írásbeli referátumokat is, mint a francia törvényhozásban. A legcsekélyebb mértékben sem fogja veszélyeztetni az osztrák birodalom érdekeit, ha magyar vagy olasz akcentussal fognak német beszédeket tartani; de a nemzetiségek szellemi fejlődését sem veszélyezteti ez, hiszen otthon, saját országgyűlésükben, saját tartományi kormányukban mindent saját nyelvükön tárgyalnának.
Az utolsó ellenvetés skolasztikus természetű, melyet már régen megcáfolt a politikai gyakorlat: Svájc és Amerika legyen előttünk a példa.
Kissé közelebbről is szemügyre akarjuk venni egyébként a kérdést. Az ellenvetést a következők motiválják:
Amennyiben az
uralkodó egy történetileg kialakult határokkal rendelkező, politikailag önálló
ország népképviselőinek körében magát törvényhozó hatalomként konstituálja,
akkor együtt van az alkotmányos országokban elgondolható egész államhatalom,
amely államhatalomból a hatalom egy része sem vehető el magának az államnak
a megzavarása nélkül,
s amely
fölött
józan
ésszel
nem
képzelhető
el
egy
még
magasabb
hatalom.
E hatalom minden korlátozása
az állam veleszületett őserejét rabolná el, és megfosztaná az élettől; minden
arra vonatkozó kísérlet, hogy a hatalom egy részét átruházással továbbadják,
az állam határain kívülre vezetne, s következésképpen idegen földre, idegen
személyek körébe, akiknek az államhoz nincs közük.
A dolgok ezen szemlélete egészen helyes volna, ha Franciaországra vagy Spanyolországra tekintünk, ám sem Magyarország, sem Csehország, sem az osztrák birodalom bármely alkotórésze nem önálló állam, és következésképpen ha az uralkodó ezen országok egyikének népképviselői körében magát törvényhozó hatalomként konstituálta, akkor még nincs együtt az egész államhatalom. Mivel ezek az országok a Pragmatica Sanctio által összeköttetésben vannak, külső irányban egészet képeznek és közös érdekekkel rendelkeznek, melyekről közösen is kell gondoskodniuk, ezért a dolog természetében rejlik, hogy korlátozzák az egyes országok törvényhozó hatalmát, és hogy a hatalom azon mennyiségét, melyre ez a korlátozás kiterjed, átruházzák az egyes országok képviselőiből álló gyűlésre. Ez az átruházás azonban sem idegen földön, sem idegen személyek révén, akiknek az államhoz nincs közük, nem mehet végbe, hiszen sem a hely, ahol Csehország, Magyarország és Galícia királya lakik, nem lehet idegen ezen országoknak, sem pedig azok a népek nem tekinthetik egymást idegennek, melyeknek nemcsak közös uralkodójuk van, hanem közös hadseregük, közös pénzügyük és közös kereskedelmi törvényhozásuk is.
Óriási tévedés azt hinni, hogy a tanácskozási tárgyak gondos rétegzése és elválasztása lépcsőfokul szolgálna ahhoz, hogy egy államtól szépszerével megvonjuk természetes és veleszületett jogait, hogy egy idegen testületnek szolgáltatjuk ki. Mert hiszen még a fenntartásokkal elválasztott tárgyak sem vihetők az állam természetes határán túlra, és minden, amit az országoktól és képviselőitől távol tartanak, nem helyezhető egyebüvé - mint magának az uralkodónak a kezébe. Az uralkodó ezeket sem ajándékozással, sem meghatalmazással tovább nem adhatja azon szándékkal, hogy ezáltal elérje az eredeti államnak egy idegen és képzeletbeli törvényhozásnak való alárendelését. Ha azonban mindent, amit megvonnak a birodalom egyes országainak törvényhozó gyűléseitől (értve ezen a pénzügyet, a hadügyet, a kereskedelmet, a közlekedést és a külügyet), átengedhetnek az uralkodónak, aki nem ezen országok mindegyikében, következésképpen (a dolgok e szemlélete szerint) idegen földön székel, akkor miért ne ruházhatnák rá mindezt egy - mindezen országokhoz közösen tartozó törvényhozásra?!
Továbbá azzal érvelnek: Ahogy kétszer nem lehet egy állam területét birtokba venni, mert a fennálló tényleges birtoklás valamennyi másikat kizárja: így törvényhozási lehetetlenség a lépcsőzetesen elrendezett kettős képviselet.
E lehetetlenség azonban lehetőségként tűnik szemünkbe Svájcban és Amerikában.
Az egész érvelés
során - melyet nem óhajtunk tovább követni - abból az előfeltevésből indulnak
ki, hogy az osztrák birodalom valamennyi országa önálló állam. A Pragmatica
Sanctio értelmében viszont a birodalom egyes országai nem önálló államok,
és ennélfogva
az érvelés alapja éppúgy hamis, mint amennyire puszta doktriner fikció a reá
alapozott építmény.
Még arra az ellenvetésre akarok e helyütt egy pillantást vetni, amely szerint az általam javasolt szervezet két külön államot hozna létre.
A jelenlegi központosító rendszer hívei szememre vethetnék, hogy hiábavaló dolog kiemelni a birodalmi minisztérium hatásköréből a belügyet, az igazságügyet és a kultuszminisztériumot, ha a legfontosabb dolgokat ezekben az ágakban továbbra is a korona dönti el Bécsben egy kabinetminiszter közreműködésével, aki egyúttal a birodalmi minisztérium tagja kellene legyen. Úgy gondolják, a kabinetminiszter minden valószínűség szerint három, a jelenlegi három minisztériumnak megfelelő szekcióra osztja majd minisztériumát: a belügyire, az igazságügyire, illetve a közoktatás- és vallásügyire, és ezért sokkal egyszerűbb megtartani a jelenlegi minisztériumokat és a jelenlegi eljárásmódot.
A hasonlóság azonban csak látszólagos a jelenlegi és az általam javasolt szervezet között, mert a helytartók, javaslatom értelmében, csak olyan ügyeket terjesztenének a korona elé, mint amilyeneket a valóban alkotmányos államok miniszterei. Azokban az ügyekben, melyekben maguk a miniszterek szoktak dönteni, maguk a helytartók döntenének.
A helytartóknak, nézetem szerint, kezdeményező szerepük volna tartományi ügyekben; és e tárgyakban a korona rendelkezése is az illetékes helytartó ellenjegyzésével válna hatályossá. A kabinetminiszter befolyása így mintegy a mechanikus segítségre korlátozódna, melyet a koronának kellene nyújtania, illetve annak ellenőrzésére, nehogy valami történjék az egyes országokban, ami ellenkeznék a birodalom érdekeivel.
A föderalizmus
szószólói azt szegezhetnék szembe nézetemmel, hogy miután a legfontosabb dolgok
mégiscsak Bécsben dőlnek el, így hát éppen mindegy, mely formában történik
ez. Ám ez nagy tévedés, mert épp itt minden a formán múlik. Mármost vannak
egyszer országos ügyek, melyek alkotmányos monarchiában nem dönthetők el az
uralkodó közvetlen közreműködése nélkül; mivel az uralkodó nem székelhet tíz
tartományban, ezért e dolgoknak valóban Bécsben kell eldőlniük. A magyar kancellár
is Bécsben volt megtalálható 1848 előtt, és - az áprilisi törvények értelmében
- a király személye körüli miniszter is. Kérdés, miért nem állíthatnak magyar
minisztert a magyar ügyekhez. E posztulátumot nem találjuk egészen megengedhetőnek,
hiszen ekkor az olasz ügyekhez olasz, a lengyelhez lengyel,
a csehhez cseh, azaz minden tartományhoz saját minisztert kellene állítani.
Így szakadás, nehézkesség támadna az ügyekben, ami csak rendetlenséghez vezet,
s épp ezért tarthatatlan volna. Továbbá nem volna lehetséges megteremteni
a szükséges kapcsolatot az országos kormányok és a birodalmi minisztérium
között, ha a király személye körül ilyen sok miniszter működne.
Az osztrák birodalom
sajátos természetéből következik, hogy amennyire minden egyes rész a centralizáció
ellen berzenkedik, és már ezáltal is lehetetlen a teljes centralizáció, annyira
lehetetlen a teljes föderalizmus is. A tökéletes föderalizmus előfeltételezi
az egyes részek abszolút elkülönülését a belügyek tekintetében, amint azt
Svájcban és az Amerikai Egyesült Államokban látjuk. Ez azonban csak köztársasági
kormányzatnál valósítható meg. Monarchiában az államfőnek - az uralkodónak
- nemcsak azon ügyekre kell befolyást gyakorolnia, amelyek az összállamot
érintik, hanem az egyes országok ügyeire is. Ezért már az egyes országoknak
is érintkezniük kell az uralkodó személyében belügyeik tekintetében, mint
ahogy azon hivatalban is érintkezniük kell, amelyet az uralkodó mellé állítanak
fel a korona elé terjesztett országos ügyek elintézése érdekében. Az osztrák
birodalom ezért olyan szervezetet követel meg, amely éppoly messze van a centralizációtól,
mint amennyire a föderációtól. A centralizáció elnyomja a nemzetiségeket és
az egyes országok történetileg önálló létezését, melyek túl mély gyökeret
eresztettek, sokkal inkább összenőttek a népek szemlélet- és érzésmódjával
annál, mintsem hogy feladják őket. A föderalizmus viszont kizárná, hogy
a korona az egyes országok belügyeire bármi hatást gyakoroljon, minélfogva
szükségképpen aláásná a birodalmat, és minden valószínűség szerint az egyes
részeknek az egésztől való elszakadását vonná maga után.
V. A végleges megszervezés útja
Nem tételezzük fel a kormányról, hogy egy csapásra visszavonna mindent, ami 1849. március 4-én és azóta történt, és új alkotmányt, új kormányzási és közigazgatási szervezetet oktrojálna ránk. Sem lehetetlen dolgokat, sem forradalmi rendszabályokat nem követelünk, jöjjenek akár alulról vagy felülről. Ellenben az egykori és a fennálló intézmények kiegyenlítését óhajtjuk; óhajtjuk, hogy rálépjenek arra az útra, amelyen elérkeznek a dolgok végleges elrendezésével a forradalom befejezéséhez, a jog alapjához. Magyarország és a birodalom viszonyának jogalapja a Pragmatica Sanctio. Ez még mindig áll, az elmúlt két év minden eseménye ellenére. Áll továbbá, de jure a korábbival megegyező teljes törvényerővel, az 1791. évi 10. tc., hiszen 1848-as magyar országgyűlés csak ráépült erre az alapra, és nem szüntette meg azt. Az 1848. évi törvények, melyeket a magyar birodalom rendjei őfelsége a császár és király szentesítésével hoztak, de jure szintén érvényben vannak - csak éppen az 1848. és 1849. év eseményei miatt nincsenek szokásban.
A március 4-i oktrojált alkotmány is elismerte a magyar alkotmányt, amin semmi egyéb nem érthető, mint az 1848. évi alkotmány, már amennyiben az csupán a belügyekre vonatkozik.
Később mindazonáltal szervező rendeletek jelentek meg, melyek teljességgel figyelmen kívül hagyták az oktrojált charta ígéreteit; bevezették a bürokratikus kormányzást, elvették tőlünk a legfelsőbb bíróságot, létrehozták a Vajdaságot, és olyan dolgokat hívtak életre, melyekbe Magyarországon soha nem egyeznek bele. Mindezen rendelkezések azonban csak átmenetiek, és minden jogalapot nélkülöznek. Kérdéses, miképp tehetünk szert jogalapra. Nem hisszük, hogy ez az egykori viszonyok egyszerű restaurációja révén megtörténhet - mert akkor az áprilisi törvényeket a maguk teljességében kellene helyreállítani. Magyarország történeti joga: az áprilisi törvények - Magyarország legitim jogait e törvények foglalják magukba. Mivel azonban aligha feltételezhető az áprilisi törvények teljes helyreállítása, melyek az áprilisi intézmények következményeként jöttek létre, így a Pragmatica Sanctiónak, az áprilisi törvényeknek és a március 4-i chartának valamiféle kiegyenlítésén kell gondolkodnunk. E kiegyenlítésnek új szerződés kell legyen az eredménye, amely jogalapját fogja képezni az osztrák birodalomnak és Magyarország s a birodalom összeköttetésének: ez Ausztria újjáépítésének legbiztosabb alapja.
Hol és miképp valósulhat meg e kiegyenlítés, és köthető meg e szerződés?
E feladatot csak egy általános birodalmi gyűlés oldhatja meg, mert csak a birodalom valamennyi országának képviselői jogosultak erre. Csak ők juthatnak új megegyezésre az uralkodóval a tekintetben, milyen állást foglaljanak el az egyes országok az összbirodalomhoz képest, illetve hogyan szerveződjék meg a birodalom. Miután mindez megtörtént, csak akkor válik lehetővé, hogy az egyes országgyűlések országaikat véglegesen megszervezzék. Hiszen az egyes országok belső szerveződése, különösen pedig Magyarországé alapjában függ az összbirodalom megszervezésétől. Csak így kerülhetjük el az áldatlan harcot, melyek akkor törnének ki az egyes országgyűléseken, ha ezek a birodalmi gyűlésnél előbb szerveződnének meg. Csak így előzhető meg az országgyűlések eredménytelensége.
Az oktrojált alkotmány elköveti mindkét nagy hibát: hogy ti. még a birodalmi gyűlés felsőházának megválasztását is a tartományi gyűlésekre bízza, és hogy ezért a tartományi gyűlések megelőzik a birodalmi gyűlést. Mivel azonban az oktrojált alkotmány mindeddig nem valósult meg, sőt mivel a legfontosabb szervezési területeken eltértek tőle, ezért e pont tekintetében is eltérhetnének tőle, és egy ideiglenes Pairie-t vezethetnének be. Ezzel felszámolnák e nehézséget, és egybehívhatnák az általános birodalmi gyűlést anélkül, hogy az országgyűléseket előreengednék.
Engedtessék meg, hogy a vezérgondolattal zárjam értekezésemet. Nevezetesen: ahogy megelőzhető lett volna a forradalom Ausztriában a felelős miniszteri kormányzási mód bevezetésével, a birodalmi gyűlés egybehívásával s az ezekhez szükségképpen kapcsolódó reformokkal, úgy most is kizárólag a birodalmi gyűlés egybehívásával, amely megállapítja a birodalom egyes országainak a birodalomhoz való állását, és új jogalapot lépesít a régi elveken, illetve csakis valódi, nem pedig látszat-alkotmányos kormányzási móddal fejezhető be a forradalom.
Sajtó alá rendezte, fordította és a jegyzeteket írta: Gángó Gábor
A címlap csonka. Az eredeti német nyelvű cím rekonstrukciója: "[Abhandlung] übe[r die Mittel, die Revolution] in der österreichischen Monarchie und in Ungarn zum Schluß zu führen". A szögletes zárójelek közé foglalt kiegészítés alapja Trefort szóhasználata. Lásd a szerzői előszót, a bevezető bekezdéseket, illetve passim.
"Non fumum ex fulgore, sed ex fumo dare lucem" Horatius, Ars poetica (Epist. II 3, 143). Muraközy Gyula fordításában: "Nem hal füstbe a láng, de a füstből szít ragyogást [...]".
A kézirat végül nem jelent meg, sorsáról a magyarországi katonai és polgári hatóságok irodáiban lásd Fried - Hódosy 69-71. Deák Ágnesnek ezúton is köszönöm a vonatkozó levéltári források másolatainak szíves átengedését.
Trefort két hónappal az emigrációból való hazaérkezése után fejezte be röpiratát, azaz tájékozottnak kellett lennie a magyarországi viszonyokról. Eötvös és Trefort 1850 végi politikai terveiről lásd Deák Ágnes: Eötvös József levele Trefort Ágostonhoz. Századok, 130. 1996/1. 119-128.
"A forradalom eszméje egyaránt vészt hozó az általa fölemelt és a' lerontott
jelentőségeknek [aux grandeurs]. Azon politica, melly fentartja a' státusokat,
egyszersmind azon egyedüli, melly a' forradalmakat is béfejezi és megalapítja."
François Guizot: Értekezés az angol forradalomnak története felett. Elő-
s végszóval ellátva fordította Somssich Pál. Pesten, Kilián György, 1851. 128.
Guizot művének (Pourquoi la révolution d'Angleterre a-t-elle réussi? Discours
sur l'histoire de la Révolution d'Angleterre. Leipzig, F. A. Brockhaus, 1850.),
melynek Trefort az utolsó mondatát idézi, Trefort posszesszori bejegyzésével,
illetve margójelölésekkel ellátott példánya Eötvös József könyvtárában fennmaradt.
In: Eötvös József könyvtára - Die Bibliothek von Joseph Eötvös. Szerkesztette,
bev. tan., mutatók: Gángó Gábor. Budapest, Argumentum, 1995. 344. sz. tétel.
Hartig, Franz gróf: Genesis der Revolution in Österreich im Jahre 1848 (Leipzig, Ferdinand Fleischer, 1850) című művéről van szó. (a továbbiakban: Hartig)
Itt és a továbbiakban ez a "vormärzliche Zeit" kifejezés fordítása.
" [...] daß die österreichische Regierung sogar in jenen Verbesserungen hinter der Forderungen der Zeit zurückblieb, welche das Prinzip des Absolutismus nicht verletzen konnten. Mit Unrecht klagt man den Kaiser und seine Minister an, aus Maxime stationär geblieben zu seyn; man blieb nur stehen, weil man zu keinem Entschlusse kommen konnte, mit welchem Fuße man vorwärts schreiten sollte. - Die Wirkung des Stehenbleibens war allerdings dieselbe, was es immer für einen Grund haben mochte, und sie war eine betrübende, denn sie untergrub das Vertrauen der Völker in die Gesinnung oder die Fähigkeit der Regierung, und lähmte dadurch ihre moralische Kraft und Widerstandsfähigkeit gegen die im Verborgenen thätige Umsturzparthei." Hartig 19-20.
"Die erste Sorge der neuen Regierung hätte demnach sein sollen, die Masse der Detailgeschäfte, in deren Behandlung der verstorbene Kaiser sich gefallen hatte, vom Throne wegzuleiten, und verantwortlichen Ministern zuzuweisen." Hartig 25.
"Ursprünglich hatten die Chefs der Hofstellen den Wirkungskreis von Staatssecretären oder Ministern im wahren Sinne des Wortes [...]." Hartig 27.
"Sie wurden vom Monarchen zu Conferenzen berufen, und es bestand bis zu den letzten Regierungsjahren der Kaiserin Maria Theresia keine Körperschft, welcher die Prüfung und Beurtheilung der von den Hoffstellen erstatteten Anträge zugewiesen worden wäre, sondern die wichtigsten Staatsangelegenheiten wurden in den Conferenzen unter dem Vorsitze des Monarchen [...] berathen und folglich entschieden." Hartig 28.
"In so lange der ursprüngliche Charakter der Hoffstellen und des Staatsrathes sich fort erhielt, konnte der Mangel eines Gesammtministeriums in Österreich nicht fühlbar werden. Allein im Laufe der Zeit ging dieser Charakter allmälig verloren." Hartig 29.
A Mária Terézia uralkodásának második felében felállított államtanácsról és az állami konferenciáról van szó.
Der Grund aller nicht ungerechten Unzufriedenheit, welche sich über den Gang der Staatsmaschine hörbar machte, darf aber nicht in der Untauglichkeit ihrer einzelnen Bestandtheile gesucht werden, sondern vielmehr in ihrer Zusammensetzung, welche durch vervielfältigte Reibung die Bewegung erschwerte, am meisten aber in der Insufficienz der bewegenden Kraft. Diese Kraft war erschlafft, und wirkte mehr auf einzelne Theile als auf das Ganze des Mechanismus, d. h. der Staat wurde administrirt, aber nicht regirt. Die im Dikasterialwege zur Verhandlung kommenden Alltagsgeschäfte erhielten ihre Erledigung [...]; dasjenige aber, was seiner Natur gemäß nicht auf diesem Wege von unten hinauf, sondern umgekehrt von oben hinab in Ausführung zu bringen war, nämlich die ruhige, zeitgemäße Umgestaltung des Veralteten; das besonnene, nach einer die Gesammtheit des Staates umfassenden leitenden Idee, geregelte Fortschreiten in den Staatsinstitutionen unterblieb, insoferne nicht etwa aus irgend einer dazu nicht berufenen Schichte der Regierten dem Wirken der Regierung darin vorgegriffen, und diese letztere, welche hätte vorangehen sollen, von dem Ersteren an das Schleppseil genommen wurde." Hartig 44-45.
"[...] ungeschmälerte Aufrechterhaltung der Souverainetätsrechte, und Verneinung eines jeden Anspruches der Völker auf Theilnahme an jenen Rechten" Hartig 50.
"An die Thronbesteigung des Kaisers Ferdinand hatten sich Erwartungen von zeitgemäßen Reformen geknüpft. Ihr Ausbleiben vermehrte die bereits vorhandene Mißstimmung. [...] Daraus entstanden bald leise sich verbreitende und allmälig sich steigernde Bewegungen in allen Theilen der Monarchie, welche von den höheren und mittleren Schichten der Gesellschaft ausgingen, bei den Massen des Volkes aber durch den Druck der Steuern, und besonders zweier Finanzmaaßregeln, nämlich der Verzehrungssteuer, und des im Jahre 1840 erschienenen unklaren, den Reichen begünstigenden Stempelgesetzes Anklang fanden. Diese Bewegungen lassen sich in zwei Hauptkategorien theilen, nämlich in jene, deren eigentliches Ziel die Losreißung vom Kaiserstaate war, und in jene, welche die Erweiterung oder Revindicierung der Theilnahme an der Regierung zum Zwecke hatten. Das Streben nach Geltendmachung der Nationalität war beiden gemein." Hartig 71-72.
"Dem Scharfblicke des Baron Kübeck entging die den seiner Leitung anvertrauten Zweig [...] berührende Folge dieses beklagenswerten Zustandes nicht. [...] Er schlug daher vor, sämtliche Provincialstände aufzufordern, aus ihrer Mitte Deputirte nach Wien zu senden, um dort über den Zustand der Finanzen die vollständigste documentirte Aufklärung zu erhalten, und mit der Finanzverwaltung Mittel und Wege zu berathen, welche zur Herstellung des Gleichgewichts zwischen den Einnahmen und Ausgaben des Staates führen dürften. Dieser Schritt wäre von unberechenbarer Tragweite gewesen, und hätte den Weg zu einer constitutionellen Einrichtung der Monarchie anbahnen können. Der Antrag wurde vom Kaiser nicht zurückgewiesen, sondern vielmehr der Maxime nach genehmigt. Als es sich aber um die Einzelheiten der Ausführung handelte, trat das Zweifeln und Zaudern auch hier wieder ein, und so geschah es, daß der 13. März hereinbrach, noch ehe in der Sache etwas eingeleitet worden war. Ohne dieses Versäumniß hätte die Regierung der sich erhebenden Revolution mit größerer moralischer Macht entgegen treten können, denn es hätte sie nicht mehr der Vorwurf getroffen, ihr Ohr den Wünschen der, die Rolle von Volksvertretern sich aneignenden Stände verschließen zu wollen, und der Uebergang von der absoluten zur constitutionellen Monarchie wäre minder rasch und erschütternd erfolgt; vermieden hätte er aber auch durch jenen Schritt nicht mehr werden können." Hartig 127-128.
"Altergraue Constitution" - Hartignál és Trefortnál egyaránt.
Az 1848. április 25-i ún. pillersdorfi alkotmányról van szó.
Ein aufmerksamer Blick auf die Gestaltung der österreichischen Monarchie [...] dürfte die Frage lösen. - Sie bestand damals aus Theilen, welche bereits eine vom Souveraine beschworene altergraue Constitution hatten (Ungarn und Siebenbürgen) dann aus anderen, die nach absoluter Form regirt wurden, in welchen es aber demungeachtet ständische Körperschaften gab, welche nicht sowohl an der Regierung, als vielmehr an einzelnen Zweigen der Verwaltung kraft besonderer, gleichfalls vom Landesherrn bestätigter Privilegien Theil nahmen. [... D]urch Proclamirung einer für einige Theile allein und nicht auch zugleich für die anderen geltenden Constitution mußte die Einheit der österreichischen Monarchie gefährdet und ihr Zerreißen in abgesonderte constitutionelle Staaten angebahnt werden, welche Staaten vielleicht noch für einige Zeit durch ihr gemeinschaftliches Oberhaupt den Schein eines Ganzen behalten konnten, dies jedoch nur, in so lange kein Conflict zwischen ihren Sonderinteressen, oder eine Rivalität unter ihren Volksrepräsentanten die Executivgewalt des gemeinsamen Oberhauptes zwischen entgegengesetzte Forderungen der getrennten legislativen Gewalten gestellt, und dadurch einen offenen Bruch unvermeidlich gemacht haben würde. Hartig 189-190.
"[...] daß die Erreichung dieses Zwecks auf andere, als die stereotype Weise der Neuzeit, nämlich auf der Grundlage der Provincialverhältnisse [...]" Hartig 194.
A törvényhozó gyűlésről szóló VII. fejezetben (38. §, a részletes rendelkezések:
39-68. §§): "A' törvényhozó hatalom a' birodalmi ügyekre nézve a' Császár által
a' birodalmi országgyüléssel egygyütt;
a' tartományi ügyekre nézve pedig a' csácszár [!] által a' tartománygyülésekkel
egygyütt gyakoroltatik." Gyüjteménye a' Magyarország számára kibocsátott
Legfelsőbb Manifestumok és Szózatoknak, valamint a' cs. kir. hadsereg főparancsnokai
által Magyarországban kiadott hirdetményeknek, Budán, az egyetemi nyomdából,
1849. 1. füzet, 53. (a továbbiakban: Gyüjteménye ...)
A IX. fejezet (70-83. §) rendelkezik erről; a tartományi ügyekhez a 35. § a földművelést, a középítkezéseket, a jótékony intézeteket és a tartományi költségvetést sorolja. Gyüjteménye ... 1. füzet, 57-60., 52.
A harmadik cikkely 1. §-a értelmében "Az egyesült statusok tanácsa állani fog a tartományi törvényhozás által mindegyik statusban választandó két senatorból; minden senator egy szavazattal birand". Mészáros Károly: Europa legujabb alkotmányai. Különös tekintettel Europa társadalmi állására. Pesten, Magyar Mihál, 1848. 15.
1790-ben megszervezett közigazgatási egységek Franciaországban.
A 71. § szól erről: "A' magyarországi királyság alkotmánya annyiban tartatik fen, hogy azon szabályok, mellynek ezen birodalmi alkotmánynyal nincsenek összhangzásban, erejöket elvesztik, és hogy minden nemzetiségek `s a' tartományban divatozó nyelvek egyenjogusága a' nyilvános és polgári élet minden viszonyaiban czélszerű intézmények által biztosittatik. Különös szabály rendezendi ezen viszonyokat." Gyüjteménye ... 1. füzet, 58.
A császár 1849. november 18-i pátense rendeli el, "miszerint az eddigi Bács-Bodrogh, Torontál, Temes és Krassó megyék, `s Szerém megyének rumai és illoki járása együttvéve ideiglenesen külön közigazgatási területet [»]szerb vajdaság és temesi bánát« nevezet alatt képezzenek, `s igazgatása saját, magyarországétól [!] független, közvetlen a' ministeriumnak alárendelt tartományi hatóságok által vitessék." Haynau táborszernagy hirdetménye. Gyüjteménye ... 2. füzet, 243.
Eszerint "Az 1. §-ban megnevezett tartományok azon ügyekben, mellyeket a' birodalmi alkotmány, vagy a' birodalmi törvények tartományi ügynek jelölnek ki, a' tartományi gyülések által képviseltetnek." Gyüjteménye ... 1. füzet, 57-58.
Az eredetiben, itt és a továbbiakban: "die Märzgesetze". Trefort szóhasználata
(amely egyébként
a korban nem egyedülálló) egyrészt az 1848 márciusi eseményekhez köti a magyar
áprilisi törvényeket, másrészt el akar kerülni minden utalást az 1849 áprilisi
fejleményekre.
Elsősorban az önálló pénzügyi, hadügyi, kereskedelemügyi, oktatásügyi és igazságügyi osztályokat felállító 14. §.
Frantiek Palacký rendezési tervei közül az 1849 januári képviseli legmarkánsabban a birodalom nyelvi-etnikai régiók szerint való felosztásának elvét. A nyolc országcsoport eszerint a következőképpen osztotta volna részekre az osztrák birodalmat: "Az osztrák csoporthoz a három tiszta osztrák tartomány mellett Stájerország, Karintia, Tirol, Csehország, Morvaország és Szilézia német területeit[; a] cseh csoporthoz a három cseh tartomány cseh részein kívül a felső-magyarországi szlovák régiót, [a] lengyel csoporthoz a három lengyel többségű tartományon kívül a magyarországi Ruténföldet jelölte ki. Az illír csoporthoz Stájerország és Karintia szláv részei mellett Krajna és a Tengermelléke tartozott volna. Az olasz csoportot Tirol olasz része, valamint Lombardia és Velence, [a] délszláv tartományegyüttest Dalmácia, Horvátország, Szlavónia és a szerb Vajdaság alkotta. A magyar rész a történeti Magyarország és Erdély magyar többségű régióiból állt volna. S végül a tervezett román csoportot Erdély, valamint a történeti Magyarország és Bukovina román részei jelentették." Palacký tervét a szakirodalom alapján e szavakkal összefoglalja: Szarka László: Frantiek Palacký 1848-49. évi föderációs alkotmánytervezetei. Fried - Hódosy 55.
Trefort Eötvös József bárónak Über die Gleichberechtigung der Nationalitäten in Österreich (Ausztria nemzetiségeinek egyenjogúsításáról. Pest, Hartleben, 1850.) című röpiratára utal. A nyelvi alapú föderációs tervek kritikáját a VII. fejezet tartalmazza.
Az itt és az alábbiakban említett irányzatok lehetséges képviselőinek azonosításához lásd, a korábbi irodalom kritikai méltatásával együtt Deák Ágnes tanulmányát: A Habsburg Birodalom a nacionalizmus kihívásai között. Tervek és koncepciók a birodalom újjáalakítására (1848-1849). Aetas, 1997/4., 5-44., különösen: 20-29.
"Mein specielles Vaterland": megkülönböztetve a közös hazától, azaz Ausztriától.
"Hogy Magyarországot a többi tartomány mintájára kormányozzák" (lat.). Az 1791:10. tc. tagadó parafrázisa.
"Hogy a többi tartományt kormányozzák Magyarország mintájára (lat.). Lásd az előző jegyzetet.
"Ohne eine divergirende Richtung in den Neubau Oestreichs zu bringen": szójáték az épület-metaforával. A szövegfordításban szereplő értelemben Trefort a kormánynak üzeni, hogy Magyarországnak nem áll szándékában módosítani Ausztria épületének tervén. Ha azonban a 'Richtung' szót 'Richtfest' ('bokrétaünnep') mellékjelentésében vesszük, akkor a mellékmondat értelme a következő: "anélkül hogy külön ünnepelnénk az új épület főfalainak felhúzását". Ez a kifejezés üzenet a többi nemzetiség számára: ne tartsanak attól, hogy Magyarországnak hátsó szándékai volnának a közösen épített Ausztria rendeltetésével kapcsolatban.