A francia forradalom – belülről

Edna Hindie Lemay – Alison Patrick:
Revolutionaries at work. The Constituent Assembly 1789-1791.

Voltaire Foundation, Oxford, 1996.
144 old.

„Franciaország számos részletében még ma is az, amivé 1789-ben tették” – írja a szerzők egyike (58. o.). Kik voltak azok a politikában alapvetően járatlan franciák, akik mindezt véghezvitték? Milyen indítékok vezérelték őket? Hogyan viszonyultak egymáshoz, miként viselték el egymást? Ezek azok a központi kérdések, amelyekre a szerzők választ kerestek.

E könyv nemcsak azért érdemel megkülönböztetett figyelmet, mert egyfajta nemzetközi összefogással készült egy speciálisan francia történelmi témában, hanem azért is, mert tulajdonképpen egy korábbi kutatás folytatása (még inkább első gyümölcse), amelyet ugyanezen munkaközösség végzett. Dictionnaire des Constituants, 1789-1791 című kétkötetes munkájuk még 1991-ben jelent meg Párizsban. Ez több, mint ezer oldalon keresztül tárgyalja az Alkotmányozó Nemzetgyűlés tagjainak személyi adatait, karrierjük alakulását 1789 előtt és 1791 után. A szerzők azonban még ennyivel sem elégedtek meg: kutatásaikat kiterjesztették az ezerháromszázötvenegy alkotmányozó szüleire és nagyszüleire, valamint gyermekeikre és unokáikra is. Ezzel öt generációt átfogó, részletes kézikönyvet hoztak létre, amely a most bemutatásra kerülő munka alapjául is szolgált.

Amint a szerzők a bevezetésben felidézik, korábbi kutatásaik közben két kérdésre irányult a figyelmük. Az egyik az alkotmányozás politikai feltételrendszere, a másik pedig a résztvevők egymással való személyes kapcsolatai.

Munkájuk első ránézésre nem több, mint az Alkotmányozó Nemzetgyűlés tevékenységének napról-napra nyomon követett kronologikus elemzése különböző aspektusok szerint, hiszen bevezetőjükben a szerzők is vallják: ez alkotja a mű gerincét. Az alkotók azonban e tekintetben túl szerénynek mutatkoztak, mivel ennél jóval többre vállalkoztak: megismertetnek bennünket az Alkotmányozó Nemzetgyűlés számos olyan tagjával, akiknek eddig legfeljebb a nevét ismertük. 1991-ben megjelent, fentebb említett munkájuk valóban csak az alapot képezte. Emellett levéltári forrásokat és több, mint két tucat korabeli folyóiratot használtak fel (amelyek jó része nem párizsi kiadású), valamint tüzetes vizsgálat alá vették az alkotmányozók levelezését is.

A könyv nyolc fejezetre tagolódik, amelyeket érdemes sorra vennünk. (Természetesen nem áll módunkban a fejezetek minden részletére kitérni.) Az egyes fejezetek ismertetésénél megadjuk azok eredeti címét és szerzőjét.

Az 1. fejezet, melynek címe A politika mint nyilvános szereplés (Politics as public performance; E. Lemay) voltaképpen az Alkotmányozó Nemzetgyűlésről ad általános képet, kitérve annak felépítésére, működésére, az előterjesztések, bizottságok megszervezésére stb.

Az „újdonságok” a 2. fejezettel kezdődnek, amely a közvéleményt (The Public Image; E. Lemay) veszi górcső alá. Amint a fejezetet nyitó már-már költői kérdés is felteszi, a legfőbb talány itt az, hogy vajon a kor „babonás és léha” átlagembere tudatában volt-e annak (és ha igen, mennyire), hogy sorsfordító napokat él át (22. o.). E tekintetben egyáltalán nem mellékes – és erre a szerző részletesen is kitér –, hogy a párizsi és vidéki lapokat kik és milyen szemléletű újságírók tudósították. Különösen azért lényeges ez, mert az alkotmányozók nagy része maga is végzett efféle tevékenységet.

Nem kevésbé érdekes a 3. fejezet sem, mely a Rokonok, barátok és munkatársak: kapcsolatok a küldöttek között címet (Relatives, friends and colleagues: the links between the deputies; A. Patrick) viseli. E témában szinte semmi sem kerülte el a szerző figyelmét, amely a rendek közti kapcsolatokra (és e kapcsolatok dimenzióira) éppúgy kiterjedt, mint a küldöttek közti családi kötelékekre vagy a földrajzi származás alkotta közösségekre. Röviden szóba kerül a szabadkőművesség szerepe is, amelyről szívesen olvastunk volna többet. Jóval alaposabb a klérus kapcsolatainak ismertetése, különös tekintettel az alsó és felső papság eltérő kapcsolatrendszerére. Megtudjuk például, hogy míg az alsóbb papi rétegeknek mindössze 5,5%-a, addig a püspökök 54%-a állt rokonságban az Alkotmányozó Nemzetgyűlés valamely más tagjával (41.o.).

A 4. fejezet, amely A Forradalom korlátai: az ellenállás (The limits of revolution: the opposition; J. Félix) címet kapta, azzal foglalkozik, hogy milyen érdekek vezérelték a forradalom ellenzőit, és milyen módszerekkel próbálták fékezni (vagy inkább megállítani) annak lendületét.

Az Alkotmányozó Nemzegyűlés tevékenysége alatt több, mint harminc különböző bizottságot (comité) hozott létre a különböző törvények kidolgozása céljából. (5. fejezet: A reform terhe: a bizottságok és munkájuk; A. Patrick) A szerző megállapítja, a bizottságok létrehozása kényszerszülte intézkedés volt, és egyike azon lépésnek, amellyel a franciák letértek az angol forradalom által mutatott útról (59. o.). Részletesen olvashatunk a bizottsági tagok megválasztásának procedúrájáról és a bizottságok személyi összetételéről (táblázatok segítik az eligazodást, a függelékben pedig az összes bizottság felsorolása megtalálható). A szerző két térképet mellékelt e fejezethez. Az egyik azt mutatja, hogy a bizottsági tagok mely baillaige-okból származtak, a vele szemközti oldalon pedig a généralité (általános gyűlés) hangadóinak (major speaker) franciaországi megoszlása látható. E két térkép összevetése számos tanulsággal szolgál.

A következő, 6. fejezet (A reform és az állampolgár: közigazgatási fejlődés és a közvélemény; Reform and the citizen: administrative process and public reaction; A. Patrick) az előző rész szerves folytatása. Címéből is adódóan azt vizsgálja, hogy milyen volt a bizottságok által kidolgozott és életbe léptetett adminisztratív reformok lakossági fogadtatása. E fejezetben olvasható a következő kulcsmondat: „Politikai szempontból az Alkotmány bizonyosan rossz volt: úgyszólván nem működött (88. o.).” A fejezet ennek miértjére keresi a választ.

A 7. fejezet (A vita fejlődése: néhány életképes megoldás; The process of debate: some vital issues; E. Lemay) különösen érdekfeszítő témát tár elénk: azt a vitát, amely a háború és béke kérdésében zajlott. Lemay igen szemléletesen írja le az ezzel kapcsolatos dilemmát. A forradalmi lelkülettől átitatott franciák többsége ugyanis a források tanúsága szerint sem azt nem kívánta elviselni, hogy a király parancsára meneteljen egy háborúba (vagy a halálba), sem annak a kockázatát nem akarta vállalni, hogy XVI. Lajos esetleg éppen ezt az alkotmányos jogát játssza ki a forradalom ellen, azaz csak késlekedve vagy egyáltalán ne üzenjen hadat. Ugyancsak e fejezet foglalkozik a gyarmati delegátusok viszonylag ritkán tárgyalt problémájával, a protestánsok és zsidók forradalomban betöltött szerepével.

Az utolsó, 8. fejezet (Az egység megbomlása: a politikai attitűdök zűrzavara; The dissolution of unity: the confusion of political attitudes; E.Lemay) azokat a széthúzó, bomlasztó erőket és folyamatokat mutatja be, amelyek a vizsgált három év során az Alkotmányozó Nemzetgyűlés összhangja ellen hatottak. Ezek ismeretében valóban döbbenetes, hogy egyáltalán három évig többé-kevésbé (nézőpont kérdése) sikeresen működött.

A kötetet utószó, függelék és részletes irodalomjegyzék zárja, a tájékozódást pedig mutató segíti. A szerzők olyan munkát készítettek, amely a történeti művek között ritkaság számba megy. A tudományos újdonság, a zsurnaliszta tömörség és az irodalmi olvasmányosság sajátos együttesében a könyv egyetlen igazi hiányossága csak az, hogy magyarul még nem jelent meg.

Szélinger Balázs