Csáky Móric

Pluralitás

Az osztrák történelem egy lehetséges elméleti megközelítése*

A pluralitás pozitív értékelése a posztmodern diskurzus alapvető eleme. A pluralitást, a sokféleséget a posztmodern nem az emberi létezés leküzdendő adottságaként szemléli, melynek valamiféle jövőbeli egységben fel kellene oldódnia. Sokkal inkább a létezés egy bizonyos kategóriája az. Nemcsak azt jelenti ez, hogy együtt kell élnünk vele, hanem azt is, hogy el kell ismernünk meghatározó szerepét. A posztmodern ezen alapélménye – legalábbis Jean-François Lyotard szerint155 – már a modernitásban is megjelent (a tudat és az esztétikai kifejezési formák differenciálódásában) 1900 körül, azaz a modern és a posztmodern között egyfajta kontinuitás, s nem – ahogy Jürgen Habermas feltételezte – diszkrepancia áll fenn.156

A történész számára az efféle pluralitásdiszkusszióból természetszerűen adódik az a kérdés, hogy a sokféleség, melyet a posztmodern gondolkodók a jelen meghatározó kategóriájaként azonosítottak, nem releváns tényező-e a múltra vonatkozóan is. Egyes történeti korszakokban, mint például a hellenizmus vagy a barokk idején, a pluralitás élménye valóban lényeges szerepet játszott, s magától értetődően a kor filozófiai reflexióira is (sztoicizmus, Leibniz) rányomta bélyegét. A felvilágosodás toleranciagondolatának hátterében is ott rejtőzött a véleménykülönbségek, az ember végességét tudomásul nem vévő egyetlen igazság felé vezető utak sokféleségének tiszteletben tartása. A pluralitás effajta élményével szemben mindig is, de legalábbis a koraújkortól kezdve, szemben állt az a törekvés, hogy a pluralitással velejáró, inherens disszociatív, elválasztó, ellentéteket gerjesztő tendenciákat valamiféle Mathesis universalis, valamely Monarchia universalis, azaz holisztikus egységeken keresztül legyőzzük. Politikai-kulturális tekintetben például a 19. századi nemzeti ideológia is a pluralitás ezen árnyoldalainak meghaladását tűzte ki célul. Uniformizálásra törekvő attitűdje azonban egyúttal elfedte azokat a valóságban létező társadalmi-kulturális és társadalmi-etnikai adottságokat, melyek Európa egyes régióiban, a Habsburg Monarchiát jellemző közép-európai régióban is meghatározó szerepet játszottak.

A 19. századi nemzeti ideológia uniformizáló tendenciája, a modern nemzetállamok megteremtésében betöltött dinamikus funkciója mellett, természetesen mindenekelőtt azon a demokratikus ihletésű feltételezésen alapult, hogy a műveltség és a nyelv egységesülése útján megszűntethetők a rendi társadalomtagozódás keltette társadalmi konfliktusok. A nyelv identitást megalapozó funkciójának, a „nemzeti” jellegű műveltség és a „tiszta népiség” („reines Volkstum”) követelményének egyoldalú hangoztatása azonban a múlt alapjában véve irracionális és ahistorikus felfogásához vezetett, s a nemzeti célkitűzések keresztülvitele végül a politikai-kulturális téren is kontraproduktív hatásúnak bizonyult. Bár bizonyos tekintetben sikerült a társadalmi korlátokat lebontani, de a gazdasági megalapozottságú s a nemzeti konfliktusokban lényeges, mintegy a motor szerepét játszó társadalmi feszültségek végül is épp oly kevéssé tűntek, s tűnhettek el, mint a másoktól kiinduló represszió állandó látens veszélye. Sőt éppen az etnikai-nyelvi és kulturális tekintetben kevert lakosságú területeken, ahol az etnikumok, nyelvek és kultúrák sokfélesége nem csak nagy sűrűségben létezett, s azok kölcsönös összefonódása következtében világos területi elvű választóvonal sem létezett, a nacionalizmus uniformizálásra törő tendenciája nemcsak nemzetiségi alapú elkülönülést, hanem kizárólagosságra törő elvének nyomán egyre inkább intoleranciát, repressziót, embertelenséget hívott életre. Ez a folyamat a 19-20. századi Európa számos régiójában megfigyelhető, de különös erővel jelentkezett Közép- és Délközép-Európában, ahol a Habsburg Monarchia sokszínű népességet és sok nyelvet egyesített magában.

Először is be kell bizonyítanunk, hogy a pluralitás valóban a Habsburg Birodalom karakterisztikus jegye volt. A pluralitás pozitív oldala lehetővé tette és befolyásolta az ethnogenezis és az akkulturáció folyamatát, ám differenciáló jellege folytán egyúttal magában rejtette az összeütközések, elhárító reakciók, bomlási folyamatoknak a veszélyét, ami az individuumok esetében a pluralitás „multipoláris” jegyéből következően a tudat differenciációjának, azaz „hasadásának” veszélyét is magában hordta. A modernitásra jellemző tudatdifferenciációt tehát, amely társadalmi-gazdasági megosztottságon alapult, és a kultúra és az esztétika szférájában is a kifejezési formák sokféleségét (pluralitását) eredményezte, a századforduló osztrák modern kultúrájában (Wiener Moderne) egy további, történetileg kimutatható etnikai-nyelvi és kulturális sokféleség is erősítette.

Másodszor ki kell térnünk röviden az ebből adódó metodológiai következtetésekre. Ezzel ugyanis rávilágíthatunk a tisztán „deskriptív” történeti megközelítés, azaz a nemzeti történetírás „metaelbeszélésekhez” (Jean-François Lyotard) való rögzítésének hátterére. Hiszen egy paradigma, mint például a nacionalizmus mögött „formációszabályok” (Michel Foucault), elemek sokasága lelhető fel, melyek együttesen adják meg a társadalmi-kulturális hálózat sajátos kontextusát. érdemes felfigyelni arra, hogy éppen ebből a régióból származó gondolkodók indítottak útjukra olyan ismeretelméleti, azaz metodikai újításokat, melyek konkrét megfogalmazásukat éppen a valóságban fellelhető pluralisztikus háttérnek köszönhetik.

A Habsburg Birodalom pluralitása a legkülönbözőbb területeken is megmutatkozott: az etnikai sokszínűségben, a soknyelvűségben, a kulturális gazdagságban, a politikai igazgatás eltérő formáiban, a jogfelfogás eltérő sajátosságaiban vagy éppen a részben mindig is fennmaradt autonóm politikai tradíciókban. A pluralitás, sokféleség természetesen a közeledés, találkozás és egymásra hatás előfeltétele volt a legkülönfélébb vonatkozásokban, s természetes táptalajt jelentett az etnogenezis és akkulturáció megszakítatlan folyamatai számára, ugyanakkor azonban ellentétek, ellentmondások és inhomogenitások forrása is egyben. éppen a nemzeti ideológia látószöge mutatta ezeket az inhomogenitásokat akadálynak a modern, centralizált nemzetállam megteremtése útján.

Inhomogén (avagy plurális jellegű) volt bizonyos értelemben egészen fennállásának végéig a birodalom államjogi felépítése. S ezt nem csak Magyarország „különállása” jelezte. Az egyes királyságok és országok eredeti politikai-államjogi karaktere, a megszüntetésüket a 16. századtól mindig újra és újra célba vevő szándékok ellenére, soha nem tűnt el egészen. Még Csehországban sem, amely az 1627-es „új szabályozás” („Verneuerte Landesordnung”) ellenére is rendjeinek helyét saját Landtag keretében továbbra is őrizte. Mindenekelőtt persze Magyarországra érvényes mindez, mely az abszolutisztikus központi kormányzat minden bekebelezési törekvése ellenében is képes volt „rendies, quasi demokratikus” alkotmányának fenntartására. Az 1722-23-ban elfogadott Pragmatica Sanctioval ugyan kiterjesztették a Habsburgok 1687-ben kimondott örökös királyságát a nőágra is, s Magyarországot az összbirodalom „elválhatatlan” részének deklarálták, ugyanakkor ez nem korlátozta a királyság tulajdonképpeni állami önállóságát, hanem kimondták: „...minden, úgy hitlevélbe foglalt, mint bármely más jogait, szabadságait s mentességeit és előjogait, az alkotott törvényeket s helybenhagyott szokásokat ... [az uralkodó] kegyelmesen megerősíti s meg fogja tartani. Hasonlóképpen utódai is, Magyarország s az ahhoz kapcsolt részek karait és rendeit ugyanazon kiváltságokban az említett mentességekben és törvényekben sértetlenül megtartandják.”157 Az 1867-es kiegyezést előkészítő tárgyalások alkalmával is erre a jogi dokumentumra hivatkoztak, ami annyiban érthető, hogy az a birodalomnak az uralkodó személyében megtestesülő egysége mellett az országok, jelen esetben a magyar korona országainak autonómiáját is biztosította.

Hasonló állapítható meg az osztrák örökös tartományok fejlődéséről is. A tradicionális területi és politikai elhatároló tényezők itt is megőrizték érvényességüket. A Landtagok hatáskörét a 17. és 18. század folyamán ugyan tetemes mértékben megnyirbálták, mégis azok továbbra is fennálltak. A mai Ausztria államszövetségi alkotmánya sokat tükröz az efféle történeti tradíciók „longue durée” jellegéből.

A birodalom természetesen alkotmány- és államjogbeli sokszínűség ellenére sem volt országok modern államjogi értelemben vett föderációja, amit Palacký, Eötvös vagy Masaryk akart megteremteni. De arra sem volt képes – az egészen a neoabszolutizmus időszakáig ismételten jelentkező törekvések mellett sem –, hogy centralizált állammá váljon. Ugyanakkor ezeket az egységesítő törekvéseket éppen a fennálló alkotmányjogi és igazgatásjogi sokszínűség kiváltotta reakciókként értelmezhetjük. Azaz közvetett bizonyítékul szolgálnak arra, hogy állam- és alkotmányjogi tekintetben a sokféleség soha nem szűnt meg, s a mindenkori jelenben is ható tényező maradt. Az országok sokaságából összetevődő Habsburg államszövetség (Staatsunion) nem utolsósorban éppen ezért volt nehezen kormányozható. A birodalom egészére kiterjedő államberendezkedés megteremtésére irányuló kísérletek, kezdve a 16. század Generallandtagjaival, a lipóti abszolutizmus célkitűzésein, Mária Terézia és II. József „funkcionális felvilágosodásán” keresztül egészen Palacký sajátos javaslatáig, mellyel a magyar alkotmányt a birodalom egészére akarta kiterjeszteni,158 mind-mind egyszerre tanúsítják a létező politikai pluralitást s a monarchia lakóinak abból következő „multipoláris” lojalitását, valamint annak az „összállami” gondolatnak („Gesammtstaatsidee”) a létét, melyet mindenekelőtt a birodalom pluralisztikus felépítésével konkrét valóságában szembenézni kényszerülő állami hivatalnoki kar támogatott oly szívósan.159

Az eltérő történeti fejlődésmenetet visszatükröző politikai pluralitást egy speciális etnikai és nyelvi-kulturális sokszínűség mélyítette el, mely a birodalmat mint egészet, de az egyes alkotó királyságokat és országokat is jellemezte. Megkülönböztethetünk belső, endogén és külső, exogén pluralitást.

Endogén pluralitás alatt az egész régiót, így a Habsburg Birodalmat is jellemző etnikai és nyelvi-kulturális sűrűséget értem. A népvándorlás korától fogva itt, egy viszonylag szűk térségen, sok etnikum telepedett meg, melyek egészen a 20. századig fenntartották létüket, s az évszázadok során egymásra hatást gyakoroltak. így e térség népeinek ethnogenezise egészen speciális tartalmat vett magára. Ez annyit jelent, hogy csaknem valamennyi népcsoport elemei egymással etnikai csere- és keveredési folyamatba léptek, s ennek során azonos vagy analóg jellegű „kódok” jöttek létre, melyek ezeket a népeket összekötő, sajátos jegyeket eredményeztek.160 Igaz ez a nyelvi kölcsönhatások vonatkozásában is. Az egyes etnikumok és nyelvek állandó és erős „idegen hatások”-nak voltak kitéve, s bár megőrizték saját karakterüket, egészen jelenünkig sajátos ethnogenezis és nyelvfejlődés nyomait viselik magukon.161 Hasonlóan élénk volt a kulturális csere folyamata, olyannyira, hogy a nemzeti népi kultúra, melyet újra és újra szeretnek mint valami ősit és minden nép legsajátabbját tekinteni, valójában szintén „idegen” elemekkel itatódott át, s más tényezők mellett azok is formálták.

Mindez azonban nem jelent kevesebbet, minthogy azonos vagy analóg kulturális „kódok” léteztek az egész régióban, s a térségnek az adott csoporton kívüli lakói is képesek voltak azokat dekódolni, azaz megérteni, s ezzel a különböző entitások között összekötő elemek jöhettek létre. A gyakorlatban ez például azt jelentette, hogy a térségben a két- vagy többnyelvűség bizonyos rétegekben magától értetődő lehetett. Az anyanyelv jelenthette egészen kisgyermekkortól is több nyelv tudását. A nyelvfilozófus Fritz Mauthner például a nyelv iránti érdeklődését a következő tényezőre vezette vissza: „...ezen kívül meg lehet még említeni azokat a speciális viszonyokat is, melyek a nyelv pszichológiája iránti érdeklődésemet már-már a szenvedélyig fokozták. Ez az érdeklődés nálam már kisgyermek koromtól fogva erős volt, tulajdonképpen nem is értem, hogyan lehet az, hogy egy zsidó, aki Ausztriának egy szlávok lakta vidékén született, ne jusson el a nyelvtudományig. Akkoriban valójában egyszerre három nyelvet tanult meg: a németet mint a hivatalnokok, az oktatás, a költészet és a mindennapi érintkezés nyelvét; a csehet mint a parasztok, a szolgáló leányok s a dicsőséges cseh királyság történeti nyelvét; s egy kis hébert mint az ótestamentum szent nyelvét és a jiddis (Mauscheldeutsch) nyelv alapját, amit a zsibárusok, de alkalmanként még egészen jól öltözött zsidó kereskedők is használtak, s melyet saját rokonsága körében is hallott. Az Ausztria valamely szláv vidékén született zsidónak tulajdonképpen egyszerre kellett a német, a cseh és a héber nyelvet mint „ősei” nyelvét tisztelni. S az egymástól olyannyira eltérő nyelvek keveredése a konyhacseh vagy még inkább a jiddis nyelvben már a gyermeket is figyelmessé kellett hogy tegye bizonyos nyelvi törvényszerűségekre, a kölcsönzés, a kontamináció jelenségére, melyek jelentőségét a nyelvtudomány még napjainkban sem tárta fel teljesen.”162 Mauthner minden bizonnyal nem volt egyedi eset. Magyarországon például szokás volt a gyermekeket másnyelvű családhoz küldeni, hogy az országban beszélt valamely másik nyelvet is megtanulják. Ez a gyakorlat egészen a 20. századig fennmaradt, de épp a 18. század végén, az erősödő nyelvi nacionalizmus ellenében, mely csak egyetlen nemzeti nyelv tudását sulykolta, nyíltan emellett érvelt például Jakob Glatz: „... hiszen ez lenne a legkényelmesebb és legbiztosabb út arra, hogy Magyarország lakói az országban beszélt különböző nyelveket elsajátítsák, melyek ismerete mindenki számára szükséges, aki nem akarja mindig ősei tűzhelyét őrizni, hanem szeretne különböző tartományokat látni, vagy nagyobb kereskedelmi ügyletekbe bonyolódni.”163

Exogén pluralitás alatt pedig azokat az Európa más vidékeiről ideérkező hatásokat tarthatjuk számon, melyek e térség sajátos etnikai-kulturális és nyelvi konfigurációjának kialakulásához hozzájárultak. Az efféle explicit befolyások általában meghatározott politikai és kulturális hálózatra, a Habsburg régiónak a többi európai régióhoz fűződő – ha esetleg csak rövid ideig ható is, de – igen közeli kapcsolódási pontjaira vezethetők vissza.

A Habsburg Birodalom endogén és exogén pluralitására mint e régió megkülönböztető sajátosságára az elmúlt korokban is felfigyeltek. Johann Csaplovics kijelentése Magyarországról – miszerint „szinte valamennyi európai népfaj és nyelv ... itt otthon van”164 – módosításokkal a birodalom többi részére is érvényes. Különösen szembetűnő volt a különböző etnikai és nyelvi-kulturális elemek egymás melletti és egymással összeszövődött jelenléte a városi centrumokban, mindenekelőtt Bécsben, mely hosszú időn át az egész régió szellemi toposzának tekinthető. Már a 16. század közepén arról számolt be a pfalzi Wolfgang Schmelzl, hogy Bécsben a „héber, a görög és latin, a német, a francia, a török, a spanyol, a cseh, a vend, az olasz, a magyar, a guet németalföldi, s persze a szír, a horvát, rác, a lengyel és a kaldeus (Chaldaisch)” nyelvet beszélik.165 A külföldiek számára, mint Schmelzl vagy a 18. század végén a bajorországi jozefinista literátor, Johann Pezzl számára a főváros és udvari székhely, Bécs kulturális pluralitása, s ami ebből következett, poliglott volta természetesen feltűnt.166 Ugyanez volt a helyzet, de persze más súllyal, a birodalom többi centrumában is. 1851-ben mind Pesten, mind Budán a lakosság nagy része német nyelvű volt, számarányukat tekintve őket a magyarok, a zsidók, a szerbek és a szlovákok követték.167 De kisebb városok is, mint például Laibach (Ljubljana), még a 19. században is etnikai és nyelvi szempontból kevert lakosságot mutatnak: „A népnyelv a vend, ami egy sok német és olasz szóval átitatott szláv dialektus; de gyakran lehet német, olasz, francia és újgörög beszédet is hallani.”168 Azok a kisvárosok persze, melyek a nemzetközi kereskedelmi- és ipari hálózathoz nem kapcsolódtak oly szorosan, mint a tartományi székhelyek és fővárosok, minden bizonnyal homogénebb lakossággal rendelkeztek, de ennek ellenére is tény marad az, hogy a birodalom egyes országait, nem kivéve egyes osztrák örökös tartományokat sem, etnikailag és nyelvileg kevert népesség jellemezte.169 Persze a városi központok s az egyes országok és királyságok is csak visszatükrözték az egész birodalom, jobban mondva az egész közép-európai régió pluralisztikus karakterét. Németek, magyarok, csehek, lengyelek, ukránok (rutének), románok, horvátok, szerbek, szlovákok, olaszok és zsidók – ebben a számbeli sorrendben – alkották a birodalom népességét, de a „nemzeti” lakosságtömböket területileg nem lehetett egymástól élesen elválasztani – példa erre Csehország –, hanem erősen kevert jellegűek voltak.170

Kulturális tekintetben ez a sokféleség, az endogén és exogén pluralitás nemcsak a sokféle „nemzeti” kultúrák egymás mellett élését eredményezte, hanem magában foglalta az akkulturáció lehetőségét is. E régió városainak építészete például ma is mutatja pluralisztikus eredetüket. A térség irodalmai közös témákat dolgoztak fel, a zenei hagyományok egységes irányzatokba (bécsi klasszika, katonazene, bécsi operett) olvadtak össze, a konyhakultúra is olyan elemekből építkezett, melyek eredetileg a birodalom (és Európa) legkülönbözőbb tájairól származtak, s egyes nyelvi és a gondolkodásbeli struktúrák is hasonlóságokat mutatnak. Ezek az akkulturációs folyamatok természetesen eltérő intenzitással és a különböző társadalmi rétegekben eltérő módon zajlottak le. Azaz ezen speciális akkulturáció folyamatában a tartalmak, az „üzenetek” átvitelére a „címzettek” ugyanúgy meghatározó befolyást gyakoroltak, mint a közvetítők, a „feladók”. Egy effajta folyamat persze törvényszerűen hatott a tudati tényezőkre, s ennek nyomán egyes, az egész régióra jellemző elemek beépültek az egyének és egész társadalmi csoportok tudatába, s egy közös, összekötő „kódot” alakítottak ki. Az akkulturációs folyamatokat azonban hárító folyamatok is kísérték, melyek célja a vélt elidegenedéstől való menekvés volt. Természetes jelenség ez, ha tekintetbe vesszük, hogy a pluralitás mindig egyúttal differenciálódást is magában rejt.

Ez a megállapítás különösen igaz a 19. századra, amikor az egyre jobban átpolitizált értelmiség gondolkodása „nemzeti”-vé, azaz a pluralitást kizáró jellegűvé kezdett válni. Ennek következménye egyfelől kulturális differenciáció, a sajátos egyedi tulajdonságok túlságos előtérbe helyezése volt. Ezek a sajátos elemek azonban összregionális kontextusban éppen a mássághoz való viszonyításban körvonalazódtak. Már Leibniz is, akinek univerzalisztikus gondolatai a birodalom szellemi térképére tartósan rányomták bélyegüket, a monászok minőségét a percepció és az appercepció viszonyrendszerében vélte meghatározhatónak.171 Másrészt a nemzeti argumentáció felerősítette a pluralitással mindig is együtt járó disszociatív, centrifugális tendenciákat. Ennek közvetlen következménye nem is annyira a Habsburg államszövetség politikai szétesésének elindulása volt, mint inkább a másság ideológiai legitimálása, avagy az eltérő nemzeti uniformitások szankcionálása egy olyan (politikai) beszédmóddal, mely nemcsak hogy beépített egyes xenofób elemeket repertoárjába, hanem a xenofóbiát egyenesen fontos politikai harci eszközzé emelte. A Habsburg Birodalomra a 19. században olyannyira jellemző antiszemitizmust ezen komplex szituáció figyelembevétele jobban megmagyarázhatja, ha természetesen nem is igazolhatja. Ezzel hozható összefüggésbe az a tény is, hogy a 20. század eleje óta a politikai színtéren a holisztikus tendenciák, melyek az effajta disszociációk megakadályozását célozzák, különösen jó táptalajra találtak e térségben.

Ezt a régió pluralitásából következő fejlődésmenetet a 19. század folyamán az általános európai modernizációból származó társadalmi következmények tovább erősítették. A gazdasági innováció, az iparosítás által életre hívott társadalmi tagozódás a Habsburg Birodalomban is a társadalmi struktúra lassú, alapvető változását idézte elő, s ennek következményeként a tudatok etnikai és nyelvi-kulturális alapú sokféleségéhez társadalmi-gazdasági megalapozottságú sokféleség is társult. A század második felétől kezdve például Ferdinand von Saar törekedett ezeknek a változásoknak a novellisztikus megragadására.172

Ennek a kettős értelemben is differenciált tudatnak a kultúra terén a kulturális alkotás (produkció) és befogadás (recepció) sokszínűsége felelt meg. A művészetben ez az esztétikai autonómia nagyrabecsüléséhez, mindenekelőtt pedig a stílusok és művészi kifejezőeszközök pluralitásához vezetett, ami a századforduló osztrák művészetére olyannyira jellemző volt. A bécsi modernek művészetét a már Robert Musil által is hangsúlyozott stíluspluralitás hatotta át – „...generációkhoz kötődő stílusok helyett helyesebb stílusgenerációkról beszélni. Mi is hozzájárultunk ahhoz”173 –, melyet éppen erre a kettős, etnikai-nyelvi,174 illetve a társadalmi-gazdasági pluralitásra vezethetünk vissza.

Az általános társadalmi-intellektuális horizont felvázolása azonban nem teszi egyszerűbbé az egyes konkrét személyek, illetve kollektívumok identitását meghatározó tényezők azonosítását. Minden más térségnél világosabban megmutatkozik itt az, hogy mind az individuumok, mind pedig a társadalmi csoportok tekintetében többrétegű, összetett identitások létezhettek és léteztek is. Igaz ez azokkal az „értékek”-kel való azonosulás tekintetében is, melyeket a nemzeti ideológia átstilizált és a nemzeti hovatartozás kizárólagos mércéjévé emelt, mint például nép, nyelv, kultúra, (nemzet)állam. Azonban a valóság általában véve, különösen pedig ez a pluralitások által meghatározott régió sokrétegűbb, több elemből egybeszőtt, kevertebb jellegű, mint a nacionalizmus által posztulált uniformitás. Azaz a történeti és kulturális emlékezet175 – márpedig a múltra való reflexió az identitás alapvető kelléke – itt etnikai, nyelvi és kulturális sokféleséget ölel fel, s ráadásul a számos eltérő jegy mellett a kölcsönhatások s az azok nyomán lezajlott csere- és akkulturációs folyamatok következtében bizonyos kulturális „elemek”, „kódok” azonosak vagy legalábbis hasonlók.

A történelemre irányuló reflexió tehát a reflektált tudat, az identitás alapvető fontosságú tényezője. A múltra való visszaemlékezés azonban nem csak azt jelenti, hogy az ember saját létét múltbeli, s létét megelőzően már fennállt struktúrákban értelmezi. Magában foglalja az az ember saját jelenének igazolására törekvő állandó kísérletet is. Ez a megállapítás egyaránt érvényes az egyének és egész társadalmi csoportok, például egy állam politikai elitjei vagy egész társadalmi rétegek (polgárság, munkásság) vonatkozásában is. A történeti visszaemlékezés karakterisztikus jegye a múlt eseményeinek és értékeinek szegmentált, megszűrt kiválasztása. Ha elmondhatjuk például, hogy egészen a 20. századig a történelmet mint az uralkodók történetét ábrázolták, úgy igaz az is, hogy ez hallgatólagos kísérletet takart a jelen politikai uralmi viszonyainak és hatalmi struktúráinak a legitimálására. S amikor a 19. században a nemzeti történetírások azt, amit saját nemzet alatt értettek, anakronisztikus módon a korábbi évszázadokba is visszavetítették, az a nemzetállam igazolását szolgálta. Jean-François Lyotard az effajta történetírást „nagy narrációnak”-nak (grande narration)176 nevezi, mely nemcsak hogy uniform ábrázolási módot alkalmaz, hanem megkísérli a múltat a lehető leginkább uniformizálva megragadni. De legalábbis a múlt komplex szituációját egy uniform vezéreszme alá rendeli.

Azonban éppen a Habsburg Birodalom komplex történetéről biztosan kijelenthetjük, hogy annak történeti valóságát uniformizált történeti sémákkal nem lehet igazán megragadni. Ehhez túlságosan is az etnikai, nyelvi, kulturális sokféleség jellemzi a régiót, amihez még autochton politikai tradíciók is társulnak. Ennek nyomán az egyéni és a kollektív tudatot a régióban sokszínűség jellemzi, de e sokszínűség konkrét tartalma maga is alrégiónként (országok, nyelvi közösségek, politikai egységek) különböző volt. A szoros együttélés, a sűrű, egymásba szövődött elemeket magában foglaló pluralitás mindvégig kölcsönhatásokat, asszimilációs és akkulturációs folyamatokat táplált, melyek következtében bizonyos etnikai és kulturális elemek eredeti terüket elhagyták, más közegbe vándoroltak, s ott éltek tovább. Egy alrégió egyénei ezért ráismerhettek saját etnikai-kulturális elemeik némelyikére egy másik alrégióban is, mely elemek talán éppen más „nyelvi” kontextusban, de ugyanannak a dolognak a jelölőjeként létezhettek. így jöhetett létre kódok egész szótára (Vokabularium), mely kódok a pluralitásban benne rejlő differenciálódás ellenére összekötötték az egész régió lakosságát. S ezek nemcsak az integráló szerepű politikai uralmi tényezőket (dinasztia, kormány) hatották át, hanem beépültek a politikai vezetőrétegek (nemesség, hadsereg, egyház) gondolkodásába, és a mindennapi élet elemei közé is. Ily módon létrejött, legalábbis egyes társadalmi rétegekben, mondhatjuk, a régió városi lakosságában egy közös tudatforma, mely analóg gondolkodásmódot és cselekvési módot hívott életre. Ezáltal az identitások adott sokfélesége mellett kialakult egyfajta közös identitás is, melynek jegyei, azaz kulturális „kódjai” éppen az egész régió sokféleségében gyökereztek. Ezek a kódok a régió valamennyi lakója számára többé-kevésbé „dekódolhatók” voltak. Ez azonban nemcsak a mindenkori konkrét valóságra, hanem a múltra vonatkozóan is így volt, azaz a történeti s ennek nyomán a kulturális emlékezet is pluralisztikus volt. Ennek a kulturális pluralitásnak a kritériumai az építészetben, zenei idézetekben és formákban, a nyelv és gondolkodás tudásszociológiai kontextusában, a mindennapi viselkedési formákban vagy akár a konyhakultúra eltérő elemeiben is kifejezésre jutottak. Igaz, minden kulturális emlékezetben fellelhetők pluralisztikus elemek is, de ez a közép-európai régióban nemcsak hogy különös intenzitással jelentkezett, hanem egy sajátos régióspecifikus konfigurációhoz vezetett. Ez annyit jelent, hogy a kulturális viszonyrendszer külső megjelenésében lehetett más rendszerekhez hasonló, de annak minőségi és mennyiségi elemek által meghatározott formációja lényegesen különbözött a többitől.

Az összregionális kulturális emlékezet, egymást átszövő elemek hálózata, melyben mindenki által érthető „kódok” ismerhetők fel, nem pusztán az intellektuális reflexió teremtette absztrakció terméke, hanem a régió lakói által megélt valóság volt; az ember „saját” építészeti vagy zenei kultúrájának egyes darabjait más helyeken is felfedezte, „idegen” elemek mellett ott olyanokra is rátalált, melyeket hazulról ismert, például rábukkanhatott a konyhakultúra egész régióra jellemző elemeire.

Ha vázolni akarjuk ennek a régiónak a társadalmi-kulturális múltját, azaz rekonstruálni kívánjuk lakóinak tudattartalmait, akkor ezt a létező realitást, azaz a pluralitást figyelembe kell vennünk. Hiszen ez a realitás általános perspektívában nézve vélhetően a tudattartalmakat sokkal inkább meghatározta, mint – sarkítottan fogalmazva – egyes politikai vagy úgynevezett állami akciók. De még akkor sem hagyhatjuk figyelmen kívül ezt a pluralitást, ha politikai döntések elemzésére törekszünk, hiszen a komplex társadalmi közegbe e nélkül nem ágyazhatjuk bele, s nem rekonstruálhatjuk valósághűen azokat. A birodalom 19. századi történetére jellemző látens feszültségeket, centrifugális tendenciákat, extrém nemzetiségi konfliktusokat, a társadalmi-politikai különbségeket vagy éppen a visszahatásként fellépő xenofób jelenségeket, köztük a politikai antiszemitizmust is, jobban megérthetjük, ha tekintetbe vesszük, hogy azok a régió plurális jellegéből adódtak. A pluralitás következményei voltak ezek, mely pluralitás nemcsak pozitív akkulturációs folyamatok előtt nyitotta meg az utat, hanem hatalmas erejű disszociatív erőket is felszabadított. A pluralitás negatív aspektusaira való állandó figyelem azért is fontos, mert az megóvhat bennünket a múlt leegyszerűsítő pozitív mitizálásától, s attól, hogy a múltbeli identitást csak naiv történeti metaforákkal magyarázzuk. Az anyagi és a szellemi kultúra legkülönbözőbb területein, a lakosok gondolkodásában és cselekvési módjaiban megnyilvánuló pluralitás figyelembe vétele végül arra indíthatja a történészt, hogy e pluralitás hálózatát ne pusztán egyszerű ok-okozati viszonyrendszerben próbálja megragadni, hanem úgy, hogy miközben azonosítja az egyes elemek közötti kapcsolatokat, a lehetséges relációk sokféleségének – azaz a lehetőségek s nem a szükségszerűségek történetének – is figyelmet szenteljen. Hiszen az egyes elemek, például a kulturális elemek, nemcsak a megvalósult kapcsolatrendszert alkothatták, hanem lehetséges kapcsolatok sokfélesége előtt hagyták nyitva az utat, mely lehetőségeket az akkori kortársak talán egyáltalán nem is érzékeltek, csak a későbbi kérdésfeltevések fényében sejthetjük létüket.

A közép-európai régió ezen fent vázolt jellegének következtében egyáltalán nem véletlen, hogy ez a pluralitás e régió gondolkodóira is hatott, s éppen itt születtek olyan teóriák, melyekre e plurális háttér rányomta bélyegét, s melyek a pluralitást reflexiójuk tárgyául választották. Ezek jelentkezése elsősorban a századfordulóhoz kötődött, amikor az etnikai, nyelvi és kulturális sokszínűség belső társadalmi differenciálódással kapcsolódott össze, ami a tudatok s így az intellektuális reflexió szintjén is a pluralitást még intenzívebben érezhetővé tette. A következő rövid utalások megvilágíthatják mindezt.

Ernst Mach életútjának azon szakaszában dolgozta ki empíriokriticizmusnak nevezett elméletét az egyes érzetelemek relatív jellegéről, amikor az etnikai-kulturális pluralitás disszociatív tendenciáit a prágai egyetem tanáraként és rektoraként saját bőrén is tapasztalhatta – az egyetem megosztása egy cseh és egy német nyelvű egyetemmé 1882-ben ezeknek a folyamatoknak az eredménye volt177 –, s éppen az érzetelemek sokféleségéből indult ki, s az addig „én”-nek nevezett valamit ezen érzetelemek kötegeként (hálózataként) értelmezte. Az egyes elemek számára fontosabbak, meghatározóbbak voltak, mint az úgy nevezett „én”: „Nem az én az elsődleges, hanem az elemek (érzetek) ... Az elemek alkotják az ént. én zöldet érzékelek, ez annyit jelent, hogy a zöld eleme előfordul más elemek (érzetek, emlékek) bizonyos komplexumában. Ha én megszűnök zöldet érzékelni, ha én meghalok, akkor az elemek nem fordulnak elő a megszokott, ismert társaságban. Ezzel mindent megmondtunk. Csak egy ideális gondolkodásökonómiai, s nem egy valódi egység szűnik meg azzal létezni.”178 Az egyes elemek relatív jellegűek, azaz egyenértékűek, egy adott egyén tudatában egymással szorosan összekapcsolódnak, egy másik egyénre vonatkozóan azonban csak csekély relevanciával bírnak. Azonban léteznek „általános jelentőségű” tudattartalmak is, melyek „áttörik az individuum ezen korlátait, s – természetesen ismét csak egyénekhez kötődve – függetlenednek az őket létrehozó egyéntől, s általánosabb, személytelen, egyének feletti létre tesznek szert. Az efféle alkotás a művészek, kutatók, feltalálók, a társadalmat megújítók stb. részére jutó legnagyobb boldogság lehet.”179

Mach tehát egyrészt tematizálta a pluralitást s azt a tudattartalmakkal összefüggésben értelmezte. Másrészt felfigyelt olyan „kódok”-ra, melyek eredeti szubjektív meghatározottságuk ellenére „egyének feletti létre” tesznek szert, azaz általános relevanciával rendelkeznek. Harmadrészt pedig az effajta „kódok” előtérbe állításában és erősítésében látta korának egyik alapvető feladatát. Anélkül, hogy ok-okozati összefüggést akarnánk ott kimutatni, ahol legfeljebb analógia áll fenn, megállapíthatjuk, hogy Mach ismeretelméletének társadalmi-intellektuális jelentőségét a konkrét társadalmi-történeti háttér tekintetbe vétele nélkül aligha láthatjuk át.

Hasonló a helyzet Christian von Ehrenfels „alak-minőségei”-vel (Gestalt-Qualitäten). Míg Mach az egyes elemeket vizsgálta, Ehrenfels azt igyekezett megmutatni, hogyan lesz az egyes alkotóelemek pluralitása ellenére is a belőlük létrejövő összesség egy egységes egész. über-Gestalt-Qualitäten című értekezésében (1890)180 Mach azon tételére hivatkozott, miszerint nemcsak az egyes elemek, hanem azok összessége is egységes „alak-minőség”,181 és ezt a zenei dallammal példázta, mely egyes hangokból áll, mégis maga is egység, amely magasabb minőséget képvisel az egyes hangok minőségéhez képest.182 Nem világos, hogy Ehrenfels ezen gondolata hatott-e a második bécsi iskolára, de az biztos, hogy a 12 fokú skálára épülő zene elmélete, mely egy 12 hang egymásutánjából építkező zenedarab minőségi dimenzióit tárgyalja, hasonló érvelésre épül.183

A Husserl-i fenomenológia „intencionális” megismerése azonban már egészen bizonyosan előfeltételezi Ehrenfels gondolatainak ismeretét; magába építette azonban Franz von Brentano vizsgálati eredményeit is a pszichológia és a filozófia kapcsolatáról. Ez utóbbi viszont hatott Masaryk szociológiájára és a prágai strukturalizmus kialakulására is. Husserl gondolatainak lenyomatát azonban megtalálhatjuk Alfred Schütz „életvilág”-elméletében is. De a budapesti születésű Karl Mannheim által továbbfejlesztett tudásszociológia is arra törekedett, hogy az ember kondícióit hatások sokféleségének közepette s azok által magyarázza.

összességében megállapíthatjuk, hogy a gondolkodást, a teóriák fejlődését bizonyos prediszpozíciók, bizonyos társadalmi-intellektuális keretfeltételek vizsgálata nélkül nem lehet teljes mértékben megmagyarázni, s még inkább azt, hogy a filozófusok is azokat a „kódok”-at használják fel, melyeket az őket körülvevő közegben fellelnek. A birodalom, a közép-európai régió a maga sűrű pluralitásával egészen biztosan olyan közeg volt, mely efféle „kódok”-at, azaz speciális gondolatelemeket kínált. Természetesen ezek a „kódok” akkor tudatosultak teljesen, amikor a pluralitás különösen intenzíven érezhetővé vált, s éppen ezért szükségesnek látszott, hogy arra intellektuálisan is magyarázatot keressenek. Külső tényezők és belső meghatározottságok együttese vezetett aztán azon teóriák megszületéséhez, melyek a régió társadalmi, kulturális vagy politikai jelenségeit vizsgáló történész számára segítséget is nyújthatnak ahhoz, hogy kísérletet tegyen a múlt tudattartalmainak mindig is csak hipotetikus rekonstrukciójára. Amennyiben az elméletalkotás és a társadalmi-intellektuális közeg ismérveinek ezen egybeesése nem puszta véletlen csupán, úgy az a történészt is bizonyos értelemben arra kötelezi, hogy ezt kutatásaiban és leírásaiban mind tartalmi, mind formai tekintetben figyelembe vegye.

Fordította: Deák ágnes

155 Lyotard, Jean-François: Das postmoderne Wissen. Wien, 1986. (a továbbiakban: Lyotard); vö. Welsch, Wolfgang: Unsere postmoderne Moderne. Weinheim, 1988.2 5. (a továbbiakban: Welsch)

156 Habermas, Jürgen: Die Moderne – ein unvollendetes Projekt. In: Habermas: Kleine politische Schriften. Frankfurt, 1981. 444-464.; Habermas: Der politische Diskurs der Moderne. Zwölf Vorlesungen. Frankfurt, 1986.3

157 Steinbach, Gustav (Hrg.): Die ungarischen Verfassungsgesetze. Wien, 1906.4 3-4.; magyarul: Magyar Törvénytár, 1657-1740. Budapest, 1900. 563-569. (a ford.)

158 Vö. Palacký, F.: österreichs Staatsidee. H.n., é.n. 60. Ez az elképzelés azonban már a 19. század elején felbukkant, Palacký idejében egyáltalán nem volt új gondolat. Vö. Csáky, M.: Von der Aufklärung zum Liberalismus. Studien zum Frühliberalismus in Ungarn. Wien, 1981. 93-104.

159 Az e témakört érintő két klasszikus munka: Bidermann, Hermann Ignaz: Geschichte der österreichischen Gesammt-Staats-Idee 1526-1804. 2 kötet. Wien, 1972.; Redlich, Josef: Das österreichische Staats- und Reichsproblem. Geschichtliche Darstellung der inneren Politik der habsburgischen Monarchie von 1848 bis zum Untergang des Reiches. Bd. I/1,2: Der Dynastische Reichsgedanke und die Entfaltung des Problems bis zur Verkündigung der Reichsverfassung von 1861. Leipzig, 1920. 1-58.; vö. Heindl, Waltraud: Die österreichische Bürokratie. In: Lutz, H. – Rumpler, H. (Hrg.): österreich und die deutsche Frage im 19. und 20. Jahrhundert. (=Wiener Beiträge zu Geschichte der Neuzeit 9.) Wien, 1982. 73-91.

160 Vö. Wolfram, Herwig: Die Geburt Mitteleuropas. Geschichte österreichs vor seiner Entstehung. Wien, 1987.

161 A magyar nyelv és a szomszédos nyelvek speciális nyelvi egymásra hatását elemzi: Schubert, Gabriella: Ungarische Einflüsse in der Terminologie des öffentlichen Lebens der Nachbarsprachen. Berlin, 1982.

162 Mauthner, Fritz: Erinnerungen. München, 1918. 32-33.

163 Glatz, Jakob: Freymüthige Bemerkungen eines Ungarns über sein Vaterland auf einer Reise durch einige Ungarische Provinzen. Teutschland, 1799. 118.

164 Csaplovics, Johann: Das Königreich Ungarn ist Europa im Kleinen. In: Erneuerte Vaterländische Blätter für den Kaiserstaat. Wien, 1820. 409. Erről a pluralisztikus alapokon álló, a 19. század elejétől létező magyar nemzeti tudattal szembenálló hungarustudatról lásd: Csáky, M.: `Hungarus` oder `Magyar`. In: Drabek, A.M. – Plaschka, R. – Wandruszka, A. (Hrg.): Ungarn und österreich unter Maria Theresia und Joseph II. Wien, 1982. 71-89. Ezen szupranacionális tudatnak Csehországban a bohémizmus felelt meg.

165 Idézi: Spiel, Hilde: Glanz und Untergang. Wien 1866 bis 1938. Wien, 1988.2 26.

166 Gugitz, Gustav – Schlossar, Anton (Hrg.): Johann Pezzl. Skizze von Wien. Ein Kultur- und Sittenbild aus der josefinischen Zeit. Graz, 1923. 22.

167 1851-ben Pest 83 868 főnyi lakosságából 33 884 fő német, 31 965 fő magyar, 12 642 fő zsidó és 4187 fő szlovák volt. Budán ugyanekkor 22 122 német, 6182 magyar, 1537 zsidó, 1145 szerb és 1124 szlovák élt. Vö. Budapest története a török kiűzésétől a márciusi forradalomig. Szerkesztette Kosáry Domokos. Budapest, 1975. 399. (= Gervich László (Szerk.): Budapest története, 3. köt.)

168 Allgemeine deutsche Real-Encyklopädie für die gebildeten Stände (=Brockhaus). Bd. 6. Leipzig, 1835. 449. Köszönöm H. Wolframnak, hogy erre az adatra felhívta figyelmemet.

169 Tirol és Steiermark 1910-ben az első világháború után aztán elcsatolt déli területek birtokában még egyértelműen vegyes nyelvű területek voltak. Tirol 916 261 főnyi lakosságából 387 700-an (42%) voltak olaszok. Steiermarkban pedig 1,4 millió főből 409 684 fő (21,24%) szlovén. Innsbruck vagy Graz lakóinak nevei még ma is mutatják, hogy ezek a városok száz évvel ezelőtt még alapvetően vegyes lakosságúak voltak. Csáky, M.: Die Gesellschaft. In: Das Zeitalter Kaiser Franz Josephs = Ausstellungskatalog Schloß Grafenegg, 1987. 41. (a továbbiakban: Csáky 1987.); Helczmanovszky, Heimold (Hrg.): Beiträge zur Bevölkerungs- und Sozialgeschichte österreichs. Wien-München, 1985.

170 Csáky 1987. 41-42. Csehország-Morvaország lakosságának körülbelül kétharmada cseh s egyharmada német volt. Az Osztrák-Magyar Monarchia nemzetiségi viszonyai 1880-1910 között a következő képet mutatják: 1880-ban a 37 786 000 főnyi lakosság 26,4%-a német, 17,1%-a magyar, 13,7%-a cseh, 8,6%-a lengyel, 8,3%-a ukrán, 7,7%-a szerb-horvát, 6%-a román, 5,0%-a szlovák, 3,0%-a szlovén, 1,7%-a olasz és 1,6%-a egyéb nemzetiségű. 1910-ben az összlakosság száma 49 263 000, ennek 24,2%-a német, 20,3%-a magyar, 13,0%-a cseh, 10,0%-a lengyel, 8,1%-a ukrán, 7,6%-a szerb-horvát, 6,5%-a román, 4,0%-a szlovák, 2,2%-a egyéb nemzetiségű, 1,6%-a olasz, 1,5%-a szlovén.

171 Leibniz, G. W.: Vernunftsprinzipien der Natur und der Gnade. Hrg. von Herbert Herring. Hamburg, 1982.2 3.

172 Legtalálóbban talán a „Familie Worel” és a „Dissonanzen” című novelláiban. Az előbbit 1904-ben fejezte be, de a történet az 1869. júliusi brünni munkászavargásokig megy vissza. Vö. Minor, Jakob (Hrg.): Ferdinand von Saars sämtliche Werke in zwölf Bänden, Bd. 12: Novellen aus österreich. VI. Leipzig, é.n. 7-31. Az 1900-ban megjelent „Dissonanzen” lebilincselő képét adja a századfordulós Bécsnek. Vö. Minor, Jakob (Hrg.): Ferdinand von Saars sämtliche Werke in zwölf Bänden,. Bd. 11. 167-186. A birodalomban tapasztalható xenofóbiáról lásd Suppan, Arnold: Der Nachbar als Freund und Feind. österreichische Osthefte, 29. 1987. 295-322.

173 Musil, Robert: Stilgeneration oder Generationsstil (1921). In: Musil, Robert: Prosa und Stücke. Hrg. von Alfred Frisé. Reinbeck b. Hamburg, 1983. 662. Hasonlóképpen érvel Musil a Tulajdonságok nélküli ember című művében is, például az első kötet 15. fejezetében („Szellemi átalakulások” – Tandori Dezső ford.). Musil, Robert: Der Mann ohne Eigenschaften. Hrg. von Alfred Frisé. Reinbeck b. Hamburg, 1983. 55. Az ennek nyomán némelykor fellépő „értékvákuum” érzést először nem Hermann Brock fedezte fel az osztrák modern művészettel kapcsolatban (Broch, H.: Hofmannsthal und seine Zeit. In: Broch, H.: Kommentierte Werkausgabe. Hrg. von P. M. Lützeler. Bd. 9/1: Schriften zur Literatur 1. Kritik. Frankfurt, 1975. 111-284.), hanem az már kezdettől fogva tudatosult. Már maguk a modern művészek és gondolkodók is újra és újra megkérdőjelezték a modernitást, azaz végső soron önmagukat, s legalábbis átmenetileg egységet valló, holisztikus „világrendszerek”-be menekültek.

174 Nem tűnik lényegtelennek az, hogy származásukat tekintve a bécsi modern kultúra képviselői jórészt nem bécsiek voltak, hanem a birodalom vidéki részeiből vándoroltak oda. Ezt alátámaszthatja a bécsi lakosság származásának statisztikai vizsgálata: 1857 és 1910 között a lakosságnak még a fele sem volt bécsi születésű, közel egynegyedük Csehországból és Morvaországból érkezett, 16%-uk a osztrák-német örökös tartományokból, 7%-uk pedig Magyarországról. Vö. John, Michael – Lichtblau, Albert: Schmelztiegel Wien – einst und jetzt. Zur Geschichte und Gegenwart von Zuwanderung und Minderheiten. Wien-Köln, 1990. 11-17.

175 Assmann, Jan: Kollektives Gedächtnis und kulturelle Identität. In: Assmann, J. – Hölscher, T. (Hrg.): Kultur und Gedächtnis. Frankfurt/M., 1988. 9-19. Napjaink identitásvitájához lásd Marquard, Odo – Stierle, Karlheinz (Hrg.): Identität = Poetik und Hermeneutik. Bd. 8 München, 1979. Az identitást természetesen sokféle tényező, a genetikai állomány, a társadalmi és természeti környezet, gazdasági és politikai viszonyok stb. együttesen határozzák meg. Vö. többek közt E. Le Roy Ladurie, R. Chartier, D. Roche, P. Videl-Naquet és J-P. Aron érdekes, alapos, rövid írásait a következő kötetben: LeGoff, J. – Nora, Pierre (Ed.): Fair de l`histoire. Bd. 3: Nouveaux objets. Paris, 1986.

176 Lyotard 52.; vö. Welsch 169-184.

177 Vö. Heller, K. D.: Ernst Mach. Wegbereiter der modernen Physik. Mit ausgewählten Kapiteln aus seinem Werk. Wien-New York, 1964. 18.

178 Mach, Ernst: Beiträge zur Analyse der Empfindungen. Jena, 1886. 18. (a továbbiakban: Mach) (a fordítás során felhasználtuk Nyíri Kristóf művét: A Monarchia szellemi életéről. Filozófiatörténeti tanulmányok. Gondolat, Budapest, 1980. 93., 123. – a ford.)

179 Mach 19. Vö. Haller, Rudolf: Grundzüge der Mach`schen Philosophie. In: Haller, R. – Stadler, Fr. (Hrg.): Ernst Mach – Werk und Wirkung. Wien, 1988. 64-86.

180 In: Faber, Reinhard (Hrg.): Christian von Ehrenfels Philosophische Schriften. Bd. 3: Psychologie, Ethik, Erkenntnistheorie. München-Wien, 1988. 128-155. (a továbbiakban: Faber)

181 Faber 128.

182 Ehrenfels egy tizenkétfokú hangsorra alapozza kifejtését. Faber 129.

183 Vö. Webern, Anton: Der Weg zur neuen Musik. Hrg. von Willi Reich. Wien, 1950. 8., 55.; Gerlach, Reinhard: Musik und Jugendstil der Wiener Schule 1900-1908. Laaber, 1985. 99.