„...18 éves fiatal koromból egyszerre gondolkodó emberré lettem...”

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc 150. évfordulója alkalmából számos korabeli napló, illetve későbbi visszaemlékezés jelent meg és fog még megjelenni. Az akkori történések résztvevői közül rendre és rangra való tekintet nélkül sokan öntötték írásba gondolataikat a „körülöttük és velük történt dolgokról”. Politikusok és katonák, tudósok és művészek, polgárok és földművesek, kereskedők és kézművesek, papok és tanítók, mérnökök és hivatalnokok próbálták értelmezni, megmagyarázni az eseményeket, vagy egyszerűen csak lejegyezték személyes tapasztalataikat. Számos kiemelkedő személyiség, köztük Kossuth, Görgey, Széchenyi, Klapka írásai jól ismertek a történelem iránt érdeklődők számára, de sok kisebb jelentőségű és a háttérben maradó szereplő memoárja is napvilágot látott már. A megjelent művek között a szépirodalmi színvonalú szórakoztató írásoktól a már-már bürokrata módjára magyarázkodó visszaemlékezéseken át a száraz és precíz napi feljegyzésekig sokfélét találhatunk. A 150. évforduló most alkalmat adhat arra, hogy megpróbáljunk minél több, eddig publikálatlan, levéltárakban vagy családoknál lappangó visszaemlékezést, naplót kiadni, vagy egykoron megjelenteket, elfeledetteket újra az olvasók elé tárni. Kézenfekvőnek tűnhet, hogy inkább válogatni kellene a hullámzó színvonalú források között. Véleményünk szerint azonban ezek mindegyike adatokkal bíró történelmi dokumentum, s így megérdemlik, hogy előtűnjenek az ismeretlenségből.

Az alább közlendő elbeszélés is évtizedekig hevert a szolnoki múzeumban, csak Urbán Aladár történész használt fel belőle egy rövid részletet, bemutatandó egy honvédtoborzást. A memoár mellőzöttsége egy kissé érthető, hiszen az írás színvonala nem éri el az irodalmi szintet és „nagy” meglepetések sem találhatók benne. Emellett azonban számos érdekes történet színesíti a visszaemlékezést, s megmutatja, hogy miként is látta egy akkori tizenéves honvéd a szabadságharc hadseregét, bajtársait, feletteseit, a csatákat, az ellenséget és a keserű bukást.

A szerző, Almai (1861-ig Aigner) Gyula György Károly 1831. április 24-én született Szegeden, ahol apja, Aigner Imre főjegyző volt. Apjának öccse az az Aigner Ferdinánd volt, aki Rengey néven 1848–49-ben Szeged egyik országgyűlési képviselője lett és népfelkelési kormánybiztos (érdekesség, hogy unokaöccse meg sem említi nagybátyját, pedig rokonairól több helyen is megemlékezik). A fiú a neves szegedi piarista líceumban fejezte be középiskolai tanulmányait, s az elsők között innen lépett be a honvédseregbe, a későbbi híres fehértollas 3. zászlóaljba még 1848 májusában. A seregben a 3., a 33., majd végül egy újonczászlóaljban szolgált, s végül főhadnagyként tette le a fegyvert Világosnál. Rövid bujkálás után 1850-53-ban Hódmezővásárhelyen volt segédhivatalnok, majd 1853–78 között Szegeden városi díjnokból főszámvevővé tornázta fel magát. állítólag politikai okokból nyugdíjazták 1878-ban, s ezután a Szegedi ármentesítő Társulat hivatalnoka. 1879-ben a Tisza vészes közeledésekor Molnár Márton mérnökkel, volt honvéd századossal együtt az egyik töltésvonalra rendelték ki, segítendő a közigazgatási és számviteli ügyeket. 1891-ben jelentkezett a szegedi honvédegyletbe, mint nyugalmazott városi hivatalnok és volt honvéd főhadnagy, de annak 1905-ben már valószínűleg nem volt tagja. 1870-ben vette feleségül Balogh Rozáliát, akitől nyolc gyereke született. Almai 83 éves korában, 1914. január 26-án halt meg Szegeden, s a helyi Belvárosi temetőben helyezték örök nyugalomra egy puritán családi sírboltban.

A mű a másodlagos történelmi forrásanyagok közé tartozik, hiszen a dokumentum utólagos visszaemlékezés, ráadásul több mint fél évszázad elteltével íródott. A címben említett „töredékes jegyzetek és emlékek” fedik a tartalmi megjelenítést. Sok helyen zavaros, az eseményeket összekeveri, s ott, ahol emlékezete már megkopott, egyszerűen átugrik számos fontos időszakot. Az íráson érződik egy bürokrata tisztviselő szellemisége, körmönfont, egymásba érő mondatok, kifejezések sorakoznak benne, tagolásuk enyhén szólva nehézkes. érdekes, hogy rendkívül kevés név található a visszaemlékezésben. A legfontosabb kortársak is szinte teljesen hiányoznak, Kossuth neve is csak egyszer fordul elő, de a főbb politikai és katonai vezetők sem kapnak több helyet. A szabadságharcról kiadott későbbi történeti munkákat – szerencsére úgy tűnik – nem használta fel, Reizner János egyik szegedi helytörténeti munkáját kivéve. így a későbbi elemzők megállapításait nem olvasztotta be gondolatai közé. Csak saját mikrokörnyezetének eseményeit rögzítette, „alulról” szemlélte az országos jelentőségű történéseket, a távolabbi összefüggésekről, célokról nem vett tudomást. Információhiánya az 1848-49 óta eltelt időnek, a megkopott emlékezetnek is tulajdonítható, de megmutatja azt is, mennyit érzékelhetett az akkori eseményekből egy egyszerű „közkatona”.

A visszaemlékezés nem szöveghű, a mai helyesírás szabályai szerint alakítottuk át, valamint a tartalomnak megfelelően tagoltuk. Néhány névelőt és kötőszót az érthetőség kedvéért kénytelenek voltunk elhagyni, ellenben a tulajdon- és helyneveket, a korabeli kifejezéseket a szerző által írt formában hagytuk meg.

A kézirat a szolnoki Damjanich János Múzeum könyvtárában található, leltári folyószáma: 826, I osztály, H szakcsoport, szakleltári szám: 132.

Almai Gyula elbeszélése az 1848/9-ik évi honvéd szolgálataim történetének – maradandó emlékül családom és leszármazóim részére –, töredékes jegyzeteim
s emlékeim alapján

Az 1847/8-ik tanévben a szegedi gimnázium164 8. osztályának tanulója voltam, s javában folyt az oktatás, midőn őseinktől öröklött alkotmányunk, s az abban gyökerededzett nemzeti önállóságunk biztosítására Pozsonyban az országgyűlés által alkotott, s akkori koronás fejedelmünk, V. Ferdinánd165 által is szentesített törvényeknek 1848. március 15-én166 történt kihirdetése az egész országban oly lelkesedettséggel fogadtatott, hogy attól fogva a nemzet örömmámorban volt. átcsapott az intézetekre is, s napról napra bénítóbban hatott az oktatásra is elannyira, hogy amidőn a nemzet ezen vívmányát irigy szemmel kísérte rácság már megkezdett fészkelődése167 miatt is 10 önkéntes honvéd zászlóalj felállítására a toborzás országszerte megkezdetett168, végleg megakadt az oktatás, s felsőbbi rendeletre a bizonyítványok kiosztása mellett április hó második felében az intézet is már bezáratott169.

Eközben a 3. zászlóalj felállítására Szegeden is megkezdetett a toborzás Jelencsik Imre volt császári főhadnagy hadfogadó parancsnok170 vezetése alatt. Tényleg pedig a toborzást bizonyos Marcsó József nevű császári sorezredbeli, szurokkal erősen kifent bajuszú verbunkos káplár eszközölte, ki ebbeli mesterségének vitelében az őt megelőző időkben hasonló minőségben Szegeden működött, s tényeiről itt oly híressé vált Agárdi huszár őrmesternek nem maradt mögötte, mert az őtet és embereit kísérő cigányok előtt feszesen testéhez állott katonai egyenruhájában, s lépten-nyomon pengő sarkantyús, bojtos bakancsában és jóízű ötletei kíséretében úgy járta a verbunkot, hogy a bámulók seregétől környezve alig győzte a felcsapásokat tenyerébe fogadni.

Szabó Mihály iskolatársammal s jó barátommal171 iskolai bizonyítványaink átvétele után az utcán járkálva, Marcsó incselgő viselkedése akasztott meg utunkban. Egy darabig azt bámulva mondani találtam barátomnak: – Miska, nem állnánk be? Az én Miska barátom – nem tudom, Marcsónak ékes szólása, sarkantyújának ütemes pengése vagy karakterisztikus, mondhatnám unikum viselkedése okozta-e, de valószínűleg ezek hatása alatt – választ sem adva, Marcsónak tenyerébe csapott, jeléül annak, hogy honvédnak állott. Ezt nyomban követvén én is, másnap hazánk védelmére már fel is eskettettünk.172

Mint besorozott honvédeket, ettől fogva a fegyverforgatásban, a menetelésben és a harcászatban folyton oktattak bennünket.

A katonai gyakorlatok által némileg higgadtabbá válván, elmélkedni kezdtem elkövetett lépésem felett, mit szüleim megkérdezése nélkül cselekedtem. áthatva a gyermeki kötelesség mulasztásának vádjától, hazamenetelem egy alkalmával bejelentettem szüleimnek, hogy honvéd lettem. Boldogult édesanyám – születési nevén Szunerics Vilma, Szunerics Ferdinánd volt sótári főnök leánya – sírva fakadt, boldogult atyám – Aigner Imre, Szeged város főjegyzője,173 kinek neve és viselt állása a többi tanácsbeliekkel együtt a városházi harangon öntve és megörökítve van – nem értvén a tréfát, kétszer arcul ütve mondta: – Nesze mulasztásod díja, vidd a másvilágra, hisz úgy is mészárszékre visznek benneteket.

Boldogult édesatyám ezen kifejezését soká nem tudtam feledni, s honvédeskedésem kezdetén többször is fordultak elő esetek, melyek atyám eme kifejezésének igazat adni látszottak. Utóbb azonban beletörődve a változtathatatlanba, az előítéleteskedés szűntével lelki világom is nyugodtabb lett, s atyám kifejezését is már csak konzervatív érzelmei kifolyásának tulajdonítottam.

A fennebb már érintett, és folytatott gyakorlatozásaink közben a megyében és Biharban toborzott honvédeket Szegedre szállították,174 s már nagyra nőtt számukra tekintettel, a szerzetes tagoknak magánházaknál történt beszállásolása után a felsővárosi minorita rend klastromába175 helyeztek el bennünket. De alig egy pár hétre terjedt itteni tartózkodásunk, midőn a folyton érkezett újoncokkal zászlóaljunk kiegészítve lévén, 1848. május második felében az akkor már nagyon is rakoncátlankodó rácok ellen ó-Becsére lettünk rendelve.176

Katonásan ment a dolog, a rendelet érkezése után nappal gőzhajón már ó-Becsére megérkeztünk. Azon éjjel a város alatt táborozva,177 másnap zászlóaljunk Damjanich János őrnagyunk által hat századra történt felosztása178 után, én mint már Szegeden kinevezett káplár – lásd Rajzner: A régi Szeged címen írt könyvének 299. Lapján, a 155. sorszám alatt – az első századhoz jutottam179. Kapitányom báró Meszena Ferenc180 lett, egy igen művelt, humánus ember, ki a forradalom lezajlásával Kufsteinben szenvedett két évi várfogsága181 után N. Váradon porcelángyárat alapított, s előbbre haladt korát tekintve, valószínű, hogy már jobblétre szenderült182.

Zászlóaljunk a felosztás után nyomban a városban lett elhelyezve. Századom a város Szt. - Tamás felöli oldalán, az úgynevezett „ürge” városrészben lett elszállásolva. Harmadmagammal egy öreg zsidóhoz jutottam, ki azelőtt jobb módú szatócs volt, de a rácok által kifosztva tönkrement. Ennek szatócsüzleti helyisége szolgált lakásunkul.

A zászlóaljunk ilyképp lett elhelyezése után következett a rácság kicsapongásainak meggátlására irányult külterületi szolgálat, mely abból állott, hogy naponta három század a rácság által elsáncolva tartott Szt. -Tamás, Földvár, Verbász, Túria s más főfészkeik183 lehető közelébe vonulva, őrszemek felállításával figyelte annak mozdulatait. Hosszan tartott ez a minden másodnapos szolgálat, mert a 3. zászlóalj e vonalon jó darabig egyedül lévén, annak fele mindennap ily szolgálatban volt.

Ezzel megkezdődvén a tulajdonképpeni honvédi szolgálat, az események hatása alatt 18 éves fiatal koromból184 egyszerre gondolkodó emberré lettem, mindent komolyan vettem, sőt boldogult édesatyám ismert kifejezésének is gondolataim közt tért engedve mindenben nagyon óvatos és vigyázó lettem. Okul szolgált részben az is, hogy lépten nyomon meg kellett győződnöm arról, hogy egy különben kényelemben nevelt úrfiból lett honvéd sem kivétel, ennek is élete úgy kockán függött, mint bárki másé.

Előőrsi szolgálatunkból legfőként éjjel szakaszonkint kémszemlére is kellett mennünk. A vidéket még nem ismervén, e szolgálat különösen nagy óvatosságot igényelt, nehogy az örökösen mozgó rácság kelepcéjébe jussunk.

A többek közt, egy alkalommal ó-Becse és Szt. -Tamás közt fekvő, bizonyos Jóvics nevű gazdag rác elhagyott tulajdonát képező, s a honvédek által már összerongált, nagy kiterjedésű tanyaépületébe lett századom fele velem együtt őrállásra és kémszemlei szolgálatra kirendelve. A minden egyéb teendőt megelőző előőrsök teljesített kiállítása után az éjjeli kémszemle megejtésének módja és ideje határoztatott meg, s az esti homály bekövetkeztével, mint a szakaszom egy részével ezen szolgálat végrehajtásával megbízott tizedes, embereimmel összeszedve a kémszemlére megindultunk. őrállomásunkról jó tova haladtunk már, midőn tőlünk nem nagy távolságra „állj, ki vagy!” kiáltást, s egy lövést hallottunk. Ennek okát kötelességszerűen megtudandó, gyors ügetésben a lövés irányának tartottunk. A hely színére csoportosult honvédektől értesültünk, hogy az őrszem egy, a kukoricásban bogarászott nagy komondort lőtt meg, mivel az alakot a sötétben fel nem ismerhette. Eközben tudtuk csak meg, hogy ha a lövés utunk irányát meg nem változtatja, valószínűleg rövid időn belül a rácokkal gyűlik meg bajunk, mert a sötétségben szabálytalanul haladva irányt tévesztettünk, s az ellenséges területre kelleténél jobban is behatoltunk. Intő például szolgált a jövőre, mert más alkalommal az e részben kiadva volt utasítást szem elől nem tévesztve, a kémszemlélést mindég szigorúan az őrszemek vonalán, azok folyton érintésével végeztem.

Innen utunknak őrhelyünk felé folytatásában virradathoz közelgett már az idő, midőn őrhelyünk felől ismét, és gyors egymásutánban több lövést hallatszott. Csapatommal szaladva egyenesen a lövések zajának tartottunk, s a hely színére érve láttuk, hogy századunk emberei tömegbe vonódva emberi hullák közt mozognak, s azokat egymás mellé fektetve, búzakévékkel letakarják. Sejtelmem sem volt a dologról, azt hittem, csak további intézkedésig födik be azokat. Azonban csalatkoztam, mert a kéverakást nyomon meggyújtották, s rövidesen az előző órában még a saját lábán járt ember sötétsárga zsiradék felülettel sült csemege lett, a levegőben pedig kiállhatatlan nehéz bűz terjedt. Barbár cselekménynek tűnt fel előttem a dolog, s megbotránkozásomnak kifejezést is adtam, de midőn társaim eszembe juttatták honvédeinken a rácok által véghezvitt kegyetlenségeket185 – különösen kiemelve azt az esetet, midőn a rövid idővel előbb Verbász ellen volt támadás186 alkalmával, megbokrosodott lova által a rácok közé vitt huszárt lenyakazva, fejét karóra húzva hurcolták sáncaik közé – megnyugodtam a tényben. Már csak azért is, mert időközben megtudtam, hogy az áldozatok nem is a rác lakosság közüliek, hanem az ellenünk Szerbiából beözönlött szerbek közül valók voltak.187 Eközben kérdezősködésemre beszélték a tettet elkövető honvédek, hogy mintegy éjfél körüli időtájban tapasztalták, hogy az előttük elterült kukorica- és tarlóföldeken, nem éppen nagy távolságra, emberek mozgolódását vélték látni. A valóról azonban sehogy sem volt alkalmuk meggyőződhetni, s a fenyegető veszély eshetőségére tekintettel már azon nézetben voltak, hogy a fő őrállomásról erősítést kérnek, midőn egyik társuk arra vállalkozott, hogy ő egyedől a dolog mibenlétét kikémlelni fogja, s úgy is történt. Visszatérve hírül hozta, hogy 7 fegyveres embert látott, kik valami felett tanakodva egy csomóba állottak, oly kedvező helyen, hogy megtámadtatásuk semmi veszéllyel nem járna. Vérszemet kapva, a honvédek rögtön felkeresésökre indultak, s már menekvésökben támadván meg őket, háromat agyonlőve hatalmukba is kerítettek.

A legközelebbi napiparancsban a sütögető legénység megdicsérve, a kémkedő és vezető honvéd pedig káplárrá előléptetve lett.

Nem sok idő múlva a fenti esemény után szolgálati viszonyunkban nagy változás állott elő, amennyiben a tábor megerősítésére honvédcsapatok, s ágyúk érkeztek, és ettől fogva már nem őrállás, s kémszemlélet volt csupán a dolgunk, hanem emellett harcászati mozgásokban is gyakoroltak bennünket.

Elannyira, hogy még az étkezést is majdnem fegyverben és parancsszóra végeztük. Ezen lázas oktatásnak a kormány által sürgetett, a rácok elleni támadások célba vett megkezdése volt, ami hamarosan be is következett.

Honvédi szolgálatunkat még mindég saját ruháinkban teljesítettük,188 mígnem valahára megérkezett a zsákszövet kabát és nadrág,189 ezeknél nem sokkal finomabb fehérneműk, a lehető legdurvább bőrből készült bakancsok, s jó posztóból készült katonaköpönyegek és kék posztósapkák190. átöltözve az új mundérba, folytattuk rendes szolgálatainkat. éppen a Becséhez nem távol fekvő, elsáncolt Földvár alóli őrállásainkról egy reggelen Becsére történt megérkezésünkkor adatott napiparancsban tudtunkra, hogy a harmadnap múlva érkezendő Mészáros Lázár honvédelmi miniszter191 által eszközlendő szemle alkalmával mindenki tisztán köteles megjelenni, kijelentvén egyúttal, hogy a tisztálkodást a honvédség maga eszközlendi.

A rendeletnek tisztálkodásra vonatkozott része nagyon megokolt volt, mert magam is minden óvatosságom dacára förtelmes piszkos voltam, de az örökös szolgálat, s a földön fekvés miatt honvédségünk kinézése legnagyobb részben utálatos volt.

A vett parancsnak eleget teendő, még aznap délután századonkint a Tiszához vonulva megkezdtük a mosakodást, olyképp, hogy két-két ember együtt a ruháknak vízbe áztatása után azokat fenyőlapokon egy fadarabbal mindaddig veregette, még tisztának nem látszott. Ekkor kicsavartuk, s száradás végett kiteregettük. Azután pedig, hogy a csavarási ráncok simuljanak, meg is húzogattuk, s ezáltal ruhánk némileg vesztett ugyan kérges kinézéséből, de tisztább csak annyiban lett csupán, hogy a piszok nem az egész szövetet borította, hanem csak a csavarási ráncokon csíkokban mutatkozott. Eleget téve a parancsnak, haza húzódtunk, készülvén erősen a holnaputáni rukkolásra, miközben kapitányom közénk jőve figyelmeztetett a bekövetkezendő szemlénéli magunk tartására. én, kinek a bakancs már tűrhetetlenségig feltörte lábomat,192 kapitányomnak mutatva feleletül egyszerűen azt kaptam, húzza fel a sajátját (ti. a csizmáját). Elérkezvén a nap, századunk a kapitányunk elé vonult, ki még alig vehetett szemügyre bennünket, már zászlóaljunk őrnagyát, Damjanichot vettük észre lován közeledni. Kapitányunk vezényszavára mint a cövek állottunk. Mint tizedes, az első sorban állva, amint Damjánits kimeresztett szemekkel léptet a század előtt, csizmám meglátva kiáltotta: „Hát úrfi, hol a bakancs?” Bár tudtam, hogy katonának sorból beszélni nem szabad, megilletődésemben amint szólani akartam, kihúzott kardjával elém ugrat, mondván: „Egy szót se, mert ketté vágom a fejedet!”, s kapitányomhoz fordulva adta ki a parancsot, hogy nyakig vasba veressen. A miniszter által megtartott szemle193 után szállásainkra menve magam a történtek feletti izgatottságomban kapitányomhoz botorkáltam, ki mosolyogva kérdé: „Talán bizon már a büntetést jött sürgetni?”, s szóhoz sem juthattam, már is megnyugtatott, hogy ő azt elintézni fogja. S el is intézte, mert annak végrehajtása végett parancs kiadva nem lett. Bárha a bajtól ily könnyedén menekültem is, de társaim viccelődéseinek még sokáig céltáblájává lettem. állhatatosan kitűnt ebben boldogult édesatyám unokatestvére, Müller Imre kapitány,194 kivel balsorsom később mint Vásárhelyre helyezett tisztviselővel is összehozott, és aki itt sem szűnt meg az esetet alkalmilag megújítani. Rendkívül jól érezte magát, ha volt kinek a dolgot elbeszélni. Kövér ember volt, nevettében a hasa csak úgy dobálódzott.

A tulajdonképpi beszédem fonalát felvéve, Mészáros Lázár Becsén létének idejére kell visszatérnem előbb, mert Mészáros Becsére lett küldetésének célja tulajdonképp az volt, hogy az állásáról időközben lemondott Kis Ernőtől a vezényletet átvéve, Bechtold császári tábornoknak adja át.195 Ami is így megtörténvén, Bechtold harmadnapra már Földvár alá vezényelt bennünket, s itt kezdődött a dolog vastagabb része. Egy förtelmes zimankós nap hajnalán, még alig világos alatt értünk Földvár alá.196 Az eső csak úgy zuhogott, midőn a sáncokból már ágyúlövésekkel lettünk megtizedelve. Szerencsére azonban a golyók fejünk felett repültek, kárt ekkor még nem okoztak. Mire zászlóaljunk csatarendbe állíttatott, ágyúink is egy domb mellől elkezdték működésüket szemmel látott eredmény nélkül, mert golyóink kivétel nélkül még a sáncpart előtt már a földet szántották. Ezen ügyetlenkedés megbírálására századunk leghivatottabb volt, mert bennünket Damjanich lőtávolban, s teljesen fedetlen a sánc felé menetelés helyre állított céltáblául.197 Sajnosan kellett ezt tapasztalnunk, mert ágyúinkra történt nehány lövés után az ellenséges golyók bennünket tisztelgettek a rossz irányzat dacára néha olyképpen is, hogy sorainkat már-már megszakítani fenyegették. Ez természetesen a sorokban nagymérvű mozgolódást, de földre bukdosást is idézett már elő. Látva ezt Damjanich, agyonlövéssel fenyegette azt, ki még egyszer lebukni merészel, de azért bennünket fedezettebb helyre nem vezényelt. Hogy mi célja volt az indokolatlan, ostoba felállításnak akkor, midőn sem előre nem mehettünk, sem fegyverünket a távolság miatt nem használhattuk, nem tudtuk, a honvédek azonban katonahicznek nevezték (értsd katonaedzés). Valószínű azonban, hogy Damjanichtól az egész csak bosszú műve volt, mert kezdetben a honvédek Damjanichot nemigen kedvelték, s sokszor is megtámadták a szegedi Tiszavidéki újságban a fentihez hasonló eljárásai miatt,198 mire Damjanich egy ízben a zászlóalj előtt nyíltan is kijelentette egy ily cikk következtében, hogy: „No, megálljatok ti írástudó farizeusok, majd megtanítalak én benneteket!”.

Alig, hogy meg lett tiltva Damjanich által a földre bukdosás, máris áldozatul estek nehányan, részint halva, részint sebesülve.199 Azok között egy iskolatársam, egy szegedi gyógyszerész fia, Bauernfeind Gyula200 is bal lábszárán kapott seb következtében mellőlem szinte (ti. szintén) a földre bukott. Több volt már az áldozatok száma, mikor Damjanich megelégelvén a komédiát, más, emberségesebb helyre vezényelt bennünket, s kezdte meg egy borbélylegény sebesülteink vagdalását és kötözését. Délről jól elhaladt már az idő, mikor Bechtold visszavonulást veretett,201 s csendes menetelünk közben társától mindenki csak azt tudakolta, hogy vajon nem tudná-e megmondani, hogy miért is jöttünk Földvár alá, és a felelet csak az volt: támadtatni. Igazuk volt, mert a „bölcs” vezérlet folytán csakugyan mi lettünk a megtámadottak és megveretettek, mert a rácság sáncaiban maradva, több, mint bizonyos, hogy ágyúlövéseink tapasztalt rossz irányzása miatt azok közül egy sem érezte annak hatását, még ellenben zászlóaljunkból holtak és sebesültek nem kevesen voltak.202

Becsére visszatérve a zászlóalj szolgálaton kívüli része, magam a szabadidőt felhasználva a főtérre mentem szétnézni, s amint Damjanich lakásához értem, csibukozva, veres fezzel a fején Damjanichot már az ablakon kikönyökölve pillantottam meg. Nem volt már más hátra, katonásan tisztelegtem és távolról sem sejtettem a következőket. Damjanich úgyszólva minden előzmény nélkül kérdezte tőlem, hogy vajon nem-e én vagyok az a szegedi, kivel neki öltözéke miatt baja volt. Igenlő válaszomra mondta, hogy: „Jó, tehát te fogod gőzhajón Szegedre kísérni a sebesülteket, jelentsd magad a segédtisztnél(!)”. Tisztelegve, miután az ugyanazon épületben volt segédtiszt nevem és századom jegyzékbe vette, utam tovább folytattam, s másnap megkaptam a parancsot a szegedi útra. Estefelé értünk Szegedre a 27 sebesülttel.203 Keserves utunk volt, a szenvedő, kisebb-nagyobb mérvbeni sebesültek fájdalmuk enyhítésére vélt különbféle kívánságaikat alig győztük kielégíteni. Szegeden hordágyakon szállították őket a kórodául időközben berendezett régi gimnáziumi épületbe.204 Bauernfeind gyógyszerész pedig a vett értesítés folytán Gyula fiát lakására205 vitette, s dacára, hogy a leggondosabb ápolásban részesült, rövid idő alatt a sok vérvesztés következtében elhalt.206

Képzelni alig lehet az öröm nyilvánulását oly meghatóan, mint ahogy az több havi távollétem után lakásunkba váratlan betoppanva szüleim és testvéreim207 részéről kifejezve volt, úgy, hogy szóhoz sem juthattam. Az egyik nyakamba borulva sírt, a másik csókolt, a harmadik kíváncsiságtól gyötörten kérdezősködött, mégnem szóhoz jutva elmeséltem katonaéletem. Másnap fejem szédült a kíváncsi látogatók sokadalmától. Közben meglátogatva még sebesülteinket, következő napon már Becsén voltam, hogy szolgálatban soros századommal a szokott módon Szt. -Tamás alatt a rácok fészkelődéseit szemmel tartsuk, s ettől fogva több napon át hol előőrsön, hol pedig gyakorlaton voltunk. Közben egy napnak reggelén208 nagy zörgéssel dobolták a riadót, s mivel nem volt ritka zene, általa nem is voltunk meglepetve. Azonban az egészben nem tetszett az, hogy annak okát senki sem tudta, sőt gyanítani sem lehetett, amennyiben a rácok sáncaikból reánk támadást nem intéztek. „Tehát mi fene lelte a németet?” – értsd Bechtoldot –, ilyfajta több megjegyzések elhangzása közben elharsan Damjanich száján a szó: „Zászlóalj, szakaszonkinti rendekben jobbra indulj!”. Erre amint kilépett a zászlóalj, Turjáig meg sem állott,209 s bár útközben gyanakodtunk már, de csak itt láthattuk, hogy mi vár reánk. Egy szőlő alatti kanyarulatnál fedett helyen találtuk már a huszárokat, s egy pár század Ferenc Károly sorezredbeli katonát, az ágyúkat és a pesti önkéntes nemzetőröket,210 a nagy erejéről akkortájt igen híres volt Toldi Ferenc zászlótartójokkal egyetemben. A tapasztaltak folytán megkezdődött az ily alkalmakkor köztünk szokásban volt megbeszélése annak, hogy baj esetén kit, s hol értesíthessünk.

Turja község ó-Becse felőli oldalán elsáncolva nem volt, mert ez oldalon közvetlen a község mellett vonult el a Ferenc-csatorna az akkor alacsony volt vizével, s a községbe csakis ezen keresztül lehetett jutni. Felállítatván kijelelt helyeikre a honvédek, jel adatott a támadás megkezdésére. Századom a csatorna partján volt dombos fekvésű szőlők közé jutott, innen folytonos lövöldözés közt a csatorna szélén elvonult fűzfakelvények közé mászva tömegesen, innen oly erősen tüzeltünk, hogy annak következtében az egyetlen ágyújok otthagyásával a rácok menekülni kezdtek. Eközben a rohamjelre megkezdődött a minden nehézség nélkül átgázolható csatornán az átkelés, de már senki sem volt előttünk, mert a község ellenkező oldalán a rácok már tömegesen Szt. -Tamás felé futóban voltak. A huszárok által azonban elvágatván útjok, nagy részben elfogattak, s a szegedi várba kísértettek.211 Még mi a községbe – vénasszonyon és csecsemőn kívül egyebet nem látva – emberek után kutattunk, erősen pörgött a dob visszahívóra. A vezénylet körüli sorakozás közben láttuk csak Szt. -Tamás felől a rengeteg népáradat hömpölygését, mely számunkat háromszor is túlszárnyalni látszott. Csatarendbe állíttatott ismét hadtestünk, s midőn az előnyomulás csaknem megkezdődött, a pesti önkéntes nemzetőrcsapat – mely bár kezdettől fogva védett helyen volt – egyhangúlag kijelentette, hogy az előnyomulásban nem vesz részt, mert csak fedezetre, és nem támadásra vállalkozott. Mintha Bechtold lova is megértette volna az arcátlan kifejezést, úgy toporzékolt gazdája alatt. Bechtold nagy ingerülten hátat fordítva elutasította őket, s szót fogadva a hely színéről rögtön elhúzódtak, úgy hogy őket többé sohasem láttuk.

E közbejött szégyenletes esemény után folytatta hadtestünk az előnyomulást, s a felkelő csordától majdnem ágyúlövésre csatárláncba oszolva, részünkről az ágyúzás is megkezdődött már, midőn a rácság előhaladása – lövéseink viszonzása nélkül – megszűnt. De ennek dacára Bechtold visszahívást veretett, s előbbi utunkon visszavezényelte hadtestünket, s rendes sorokban Becsének meneteltünk,212 természetesen a napi esemény bírálgatásáról folyván a beszéd. Mert okát nem tudták felfedezni annak, hogy a csekély számú sebesültek árán megszerzett községet miért hagytuk őrizetlenül. Valónak látszott azonban az, hogy Szt. -Tamás közelében annak őrizete nagyobb csapatot igényelt volna, mi akkoron részünkről még nagyon is korlátolt volt. Azonban hogy miért indultunk a Sz. Tamás alatti rácok elé oly nagy garral, s miért fordíttattunk nekik háttal, az előttünk csakugyan örökké titok maradt.213

A turiai expedíció után szolgálatunk ismét változatosabb lett a múlthozképp, mert ettől fogva a rácság őrállomásainkat különösen éjjelenkint kitöréseivel untalan nyugtalanította, s elfoglalva lettünk ezáltal olyannyira, hogy bárha őrségeink erősbíttettek, mindamellett pihenésről még csak szó sem lehetett. Hétről hétre változatlan fehérneműkben voltunk, s szerencsés volt az, ki közben a városba jutva tisztálkodhatott. Miközben egy alkalommal ismét a nevezetes Jóvits-féle tanya közelében teljesítendő őrállási szolgálatra jutottam, az említett tanyán fél század hasonló célból már elhelyezve volt, s utasításom volt baj esetén szakaszommal ahhoz csatlakozni. őrszemeim már kiállítva voltak, midőn a szokásos kémszemle megejtésére visszatartott embereimmel foglalkozva, az említett tanya felől gyors egymásutáni lövöldözést hallottunk. A sötétben rögtön embereim egy részével lövés iránt indulva, amint egy magas avarral borított területre léptünk, közvetlen közelünkben egy lövés történt. Annak keletkezését fürkészve még azt hittem, közülünk valamelyiknek fegyvere akaratlan sült el, de már a másik pillanatban a lövő, s menekülőben levő szerviánt embereim elnyomták, s már megkötözve vallotta, hogy megilletődve szembe menetelünk által, fegyvere zavarában sült el. Nem sokat törődtünk ostoba mentségével, magunkkal vittük, s mire a hely színére értünk, Jóvics-tanyai őrségünk már segítség nélkül végzett megtámadóival. Kiterülve hevertek a gaz támadók, köztük egy páran sebeikben vajúdva. Dolgunk tovább nem volt, mert a támadók a láthatárról már elmenekültek. Visszatértünk őrhelyünkre, de pihenésről szó sem lehetett, amennyiben a lövésekre mindult (ti. minduntalan) patrolok (ti. őrjáratok) járása szünet nélkül tartott.

Bizonyos lett a vezérkar előtt, hogy a már hetek óta tartó éjjelenkinti rác és szerb kicsapongások a szt. -tamási felkelőktől eredtek. Egy éjjel214 megperdült a dob, és se szó, se beszéd, 60-60 élestöltény kiosztása közben tudtuk meg, hogy ismét lakodalom készül, de hogy a zene hol szólal meg, azt nem. Gyorsan történt felszerelésünk után nyomban megindult zászlóaljunk a külterületre, s az útirányról következtetve gyanítottuk, hogy menetelünk célja Szt. -Tamás megtámadása lesz.215 Vélekedésünkben csakugyan nem csalatkoztunk, mert Szt. -Tamás határát amint csak elértük, nyomban csatárláncba fejlődött seregünk egy része. Előnyomulásában a rácok „Csicsója” által már meg is tiszteltetett. „Csicsónak” nevezték 24 fontos ágyújokat.216 Nagyot bömbölt a bitang, de kárt még akkor nem okozott. Nagy erővel nyomultunk a sáncok felé, s bár a távolság miatt fegyvereinket sikeresen még nem használhattuk, folyt folyton a lövöldözés oly eszeveszett módon, hogy lövegeinket többeknél máris pótolni kellett. De hiába, mikor a vezényszó folyton az volt, csak lőni, lőni. Amint előre haladtunk lövéseink gyéren történt viszonzása mellett, az előbb sáncaikból kilépett rácok mindinkább visszahúzódtak, s ekkor kezdődött részünkről a nagyobb baj. Szerencsétlenségünkre Bechtold éppen közelünkben kotorászott,217 midőn hogy-hogy eddig fedezet nélkül volt ágyúinkhoz egy tiszt fedezetet kért. Bechtold nagy hamarosan századunkra mutat: „Itt van, vigye!”. Két ütegünk volt tűzben, s külön-külön helyről dolgozván, századunk is kétfelé szakadt. Mint fiatal, s egészben véve még tapasztalatlan létemre is tudtam, hogy nem akadt ember seregünkben, ki megbízatásunkat irigyelte volna. Mert igaz ugyan, hogy a bár sűrűn röpködött puskagolyóktól okunk nem volt félni, de ennél jobban tarthattunk a 3-6 fontos golyóktól, melyek ágyúinkra irányítottan, mintha csak bennünket kerestek volna. Folyton vagy a földön előttünk baktatva, vagy fejünk felett sivítva, vagy közénk csapva röpködtek. Kiállhatatlanná vált vizitelésük, midőn egy sík helyre szerelt ütegünk – de mintha a mi kérésünk késztette volna – alig egy pár lövés után helyet cserélt, s itt már áldozatunk sem akadt. Kivévén egy embert, ki szerencsétlenségének oktalan viselkedése által maga volt oka, mert a földön baktató ágyúgolyót sarkával akarta feltartani, holott annak volt annyi ereje még, hogy a lábszárát megroncsolja.

Eközben honvédségünk előhaladva majdnem már a sáncokra nyomulhatott, midőn abban megakadályozta Bechtold visszahívó parancsa. Bár ezáltal a lövések zaja is szűnőben volt részünkről, de a rácok míg csak látták csapatunkat, lövéseikkel nem szüneteltek.

Mindenki tudja, ha próbálta, hogy tűzben legtöbbször biztosan az ágyúfedezeti szolgálat a legveszélyesebb, mert saját nagyobb veszedelmének elhárítása céljából minden hadviselő fél arra törekszik, hogy az ellene működő ágyúkat ártalmatlanokká tegye. Következésképpen van aztán azok körül meleg, főként akkor, ha az üteg helye valami által fedezve nincs. Egy esetet kivéve ágyúink helyei jól lettek megválasztva, s azáltal helyzetünk is tűrhető volt. Már csak azért is, mert a rácok részéről – mint egyébkor is – igen rosszul lőttek.

Vége lévén a támadás név alatti ostobaságnak, utunk Becse felé folytatása közben megkezdődtek ismét az esemény feletti tárgyalások. árulás vádját is suttogatták Bechtold ellen, mert mint tudva volt, valahányszor csak honvédeink már csaknem a rácok sáncaira léptek, Bechtold által mindannyiszor visszahivattak. De volt is alapja a gyanúsításnak, mert Bechtold a vezénylettől rövidesen eltávolítva lett. Azonban utódja, Mészáros Lázár volt honvédelmi miniszter sem mutatta be magát különb vezérnek, mert a fenti eset után alig egy hétre ő is Szt. - Tamás alá vezetett bennünket, honnan majdnem egy teljes 24 órai semmittevés után szégyenkezve tértünk vissza anélkül, hogy csak egy lövés is történt volna.218 úgy hangzott akkor, hogy a vezérkar egyenetlensége okozta ezt, a célba vett támadás módja felett köztük támadt nézeteltérés miatt. Egyik sem akart a másik nézetéért felelősséget vállalni, s egyhangúan a visszavonulást határozták.

Olyan kisebb-nagyobb éjjeli támadásokon kívül nagyobb ütközetünk jó hosszú időn keresztül nem volt. Valószínűleg alkalmas vezér hiányában, mert a most említett eset után Mészáros is lemondott, s Vécsei és Hadik tábornokok vették át a vezényletet.219

Az idő előhaladtával Bécsben is kiütötte a szög a zsákból magát, mert ekkor már a nemzet önvédelmi harca az uralkodóház elleni lázadásnak minősíttetvén,220 felvidékünk is már az osztrák seregek által fenyegetve lett. Nyakra-főre szaporodott a honvédzászlóaljak száma, s így ismét alakult Szegeden egy, a 33. zászlóalj.221

Az 1849. év elején napiparancsban jelent meg, hogy a 3. honvédzászlóaljtól négy őrmestertársammal a 33. zászlóaljhoz mint hadnagyok lettünk áthelyezve.222 A legközelebbi alkalommal a Felvidék felé már úton volt zászlóaljhoz megindulva, azt Szabadka, Halas, Félegyháza, Mezőtúr és Karcagon át Miskolc vidékén értük utol, s közben Guyon Richárd hadtestéhez csatlakozva Kassára, s onnan ismét (majd) Iglóra meneteltünk.223

A már nagyon is hosszan tartott folytonos gyaloglás, a nagy hideg, s részben a nélkülözés is annyira kimerített némelyeket már, hogy a sorokból útközben elmaradoztak. Ez Guyonnak annyira ellenére volt, hogy szigorúan megtiltotta az elmaradozást. Saját szememmel láttam, mikor egy ily elmaradottat Guyon pisztolyával agyonlőtt. Pogány ember volt Guyon az ő forradásokkal teli arcával, s idegen nemzetiségű bár, de rendkívül híven és nagy ambícióval szolgálta ügyünket.224

Iglóra 1849. február elején érve itt, s környékén nagy részben födél alá jutottunk, s a kíméletlen menetelés fáradalmait kipihenendő, alkonyat után225 nyugvóra készültünk már, midőn Igló utcáin végig erősen pörgött a dob, s szólott a trombita riadót jelezvén. Sokan felöltőiket karon hozva csak a sorokban ölthették fel csak. Első pillanatra nagy volt a zavar, senki sem tudta, mi történt. Csak azt láttuk, hogy a város több helyen iszonyú lángtömegekben ég. Mi a tűz továbbterjedésének megakadályozására voltunk kirendelve, de bárhogy igyekeztünk is, a lakosságnak segített hurcolkodáson kívül egyébben célt nem értünk, mert rendkívül nagy szél lévén, a legnagyobbára zsuppal födött égő házakat meg se közelíthettük. így a tűz keletkezése előtti csekély számú házakat kivéve az egész város leégett. Távolról sem gondoltunk arra, hogy még mi a községben a tűzesetet jóformán tétlenül bámultuk, a külterületen hogy mi történik.

Iglóba bevonulásunkat megelőzőleg a községtanács biztosnak nyilvánította ottani megszállhatásunkat, amennyiben nyilatkozata szerént Igló környékén ellenséges seregek tartózkodását nem tudja. Ennek volt a következése, vagy mi, nem tudom, csakhogy a beszállásolás alkalmával a szokásos óvintézkedés kívántképp szigorúan betartva nem volt, s ez okozta, hogy a branyiszkói hegység körül táborozott császáriak egy portyazó csapata226 Iglót megközelítve röppentyűkkel azt több helyen felgyújthatta.

A vakmerő eset elkövetése után a portyász sereg rögtön menekülőben volt ugyan, de az Iglón kívül elhelyezve volt honvédek által megtámadtattak, s közülük nehányat foglyul ejtve töllök egy röppentyűt is elvett.227 A veszedelmes szerszám szemlélete közben – mely a biztos és elolthatatlan gyújtást egy hosszú lécen alkalmazott kénkeverék által egy gépezetből minden nagyobb zaj nélkül csak süstörgéssel kilöketve eszközli – egy embert vezettek Guyon elé, ki nem volt más, mint a község bírája. A vezérkar haditörvényszék elé állítását hangoztatta, de Guyon lován ülve kirántotta nyeregkápájából pisztolyát, s e szavakkal – mert magyarul egy szót se tudott: „Nichts gericht!”, főbe lőtte, s rögtön utána mondta: „Eingraben!”

A bíró gazember volt csakugyan, mert mint kitudódott, érintkezésben volt a császáriakkal, sőt mi több, fizetett kémjök volt.

Nem tudom megtámadtatásunk következtében-e, de pihenés nélkül Braniczkó felé vettük utunk. Guyon és vezérkara által folyton lelkesíttetve értünk csekély pihenés után Braniczkó határába,228 hol már harckészen várt bennünket Schlik császári hadvezér. Az osztrák sereg ágyúival hatalmasan támadva. Hozzászoktunk már az ily hangzatos fogadtatáshoz, és óvatosan bár, de feltartóztathatatlanul csatarendekre oszolva nyomultunk előre oly erős kitartással, hogy a császáriak hátrálva a braniczkói szorosokba húzódtak. Tábort ütvén hadtestünk a szorosoktól nem nagy távolban, másnap hajnalhasadtával már mi támadtuk meg őket.229

A braniczkói hegyszorosra vezető út volt egyedül csak amelyen a hegyre tömegesebben feljutni lehetett, s emellett mindkét oldalon a meredek hegységet borító erdők voltak. Guyon személyesen intézte a sereg felállítását, ami közben kétszer is könnyebb sebet kapott, de izgatottságában sebeit bekötözni sem engedte. A szorosra vezető útnak rohammal elfoglalására a 23., az út menti erdőségekbe pedig a 10. és 65. zászlóalj volt rendelve. Zászlóaljunk tartalékban volt.230 Nagy erővel folytattatott az ágyúzás, s ennek védelme alatt az út elleni roham is kezdetét vette. Eget verő lárma között rohant az úton a 23. zászlóalj, s alig harmadára haladhatott csak, midőn az osztrákok gyilkos tüze miatt hátrálni volt kénytelen. Annak (ti. a rohamnak) ismét is sikertelenül lett megkísértése után Guyon nagy hevültségébe zászlóaljunkat dörögve vezényelte rohamra, s ez idő közben történt már meg, hogy az erdőségben előnyomult osztrák vadászok elől meghátrált 65. zászlóaljat Guyon kartácslövésekkel kényszerítette az előhaladásra.231 Vezényszóra zászlóaljunk tömören rohant az útra, s már-már hanyatlott bátorsága és vissza is esett egy jó darabon, midőn Erdősi András tábori lelkészünk232 a feszületet magasra tartva közénk ugrott és kiáltotta: „Utánam, előre fiúk!”. E pillanat hatása alatt mint a sáskaraj hömpölygött honvédségünk a hegyszorosnak fel, s e borzasztó elem láttára Schlik osztrák hadvezér célszerűbbnek tartotta seregének zömével a szorost elhagyni. Bár a szoroson még a visszamaradt osztrákok magokat, s elfoglalt helyeiket erősen védték, zászlóaljunk temérdek halott és sebesült árán mégis diadalmaskodott, találván a hegyszoroson négy beszegezett ágyút is. A nap hőse ilyképpen zászlóaljunk lévén, nagy örömmel gratulált Guyon, s nyomban kijelentette, hogy zászlóaljunk egy hónapon át dupla lénungot, bort és pálinkát kap, ami úgy is történt.

A szorosnak hatalmunkba lett kerítése után az osztrák sereg üldözésére nyomultunk előre, azonban Schlik osztrák hadvezér oly gyorsan menekült előttünk seregével, hogy azt Lőcsén túl már nem üldöztük.233

Sebesülteink s halottaink szép számban voltak, még ellenben az osztrákok részéről aránylag nagyon is keveset találtunk.234

A hegyszoros bevétele után hamarosan Selmecbánya felé indultunk, s amint a nehéz hegyi utakon Selmecre értünk, a város lakossága rendkívül nagy ünnepséggel fogadott bennünket, s a selmecbányai nők egy arany szegélyzettel díszített veres szalagot tűztek ki zászlónkra „A selmecbányai nők a braniczkói hősöknek” felirattal.235

Selmecbányán vette Guyon a kormány azon utasítását, hogy a Pestet fenyegető osztrák hadsereg feltartóztatása végett a Komárom környékén mozgolódott Görgei hadtestével egyesülve Pest felé nyomuljon. Guyonnak a parancs zokon esett, mert az alárendeltséget egyáltalán nem szerette, s különösen Görgeyvel szemben, kinek nagy antagonistája volt. ő csak különváltan szeretett verekedni. Azonban mégis megindítván hadtestét Görgey táborával Komárom alatt egyesültünk. Itt a Dunán átkelve Tata, Csákvár és egyéb községek érintésével Martonvásárnál ismét át a Dunán 1849. március hó elején már Szolnok alatt voltunk.236 A Szolnokot akkor megszállva tartotta osztrákokat innen kiűzve a Jászságon keresztül az osztrákok után Vác felé meneteltünk.237 Itt magunkkal szemben Windischgrätz herceg osztrák főhadvezér seregét találtuk, s a következő napon, 1849. april hó 10-én ezzel oly veszett harc kezdődött, hogy több órai folytonos ágyúzás közben többször úgy a gyalogság, mint a lovasság részéről megkísért rohamnak dacára állásaikból egyik fél sem engedett. Részünkről az erőszak leghevesebben a pesti útra terülve volt osztrák sereg ezen részére volt irányítva Görgey terve szerint abból a célzatból, hogy azt a pesti útnak végleg hatalmába kerítésében megakadályozza. Jóformán csak egy pillanat műve volt, hogy Görgey Artúr, a honvéd hadsereg fővezére majdnem az összes ágyúinak e részre lett irányításával oly erős tüzet szórt az osztrákokra, hogy ezek Vác utcáin keresztülvonulni voltak kénytelen halottaikat és sebesülteiket is visszahagyva, melyek között Göcz nevű osztrák tábornok is hevert, egy puskagolyó által halálosan találva.238

életemben annyi döglött lovat sohasem láttam, mint e területen, emberi hulla ezek közt azonban aránylag sokkal kevesebb volt.

Az osztrák hadseregnek Vácon keresztül történt vonulása közben folyt utcaharc után Windischgrätz Görgey seregével az összeütközést – ki őtet hadseregével Nyitra felé üldözte – gondosan kerülte.239

Eközben Görgey seregétől elvált hadtestünk Verőcéről Vácra visszarendeltetett a pesti út fedezése céljából. Itt hosszasan időzve, április vége felé Nagymarosnál gőzhajó sleppeken a Dunán át Esztergomba menetelt hadtestünk,240 hol szintén több napokon át időzött. Görgey rendeletére május 2-án Kmety József volt osztrák tiszt, honvéd ezredes – ki a forradalom után Törökországba menekülve ott Oszmán néven basa lett – vezénylete alatt Vörösvárra meneteltünk. Guyon ekkor már bennünket, de hazánkat is elhagyta.241 Ott (ti. Vörösvárott) Görgey hadtestünk előtt szóval adta tudtunkra, hogy Budavár ostromára megyünk, s hogy minden egyes honvédzászlóalj dicsőséget szerezni igyekezzék. Az esetben, ha Henczi osztrák tábornok a várat fel nem adná, s mi több Pestet bombáztatná, vagy csak a Lánchidat megrongálná is, a vár kifosztását sem tartaná megtorlandó cselekménynek.

Vörösvárról különböző irányokban a vár körülvételére megindult a hadsereg. Hadtestünk május 4-én déltájban érkezett meg ó-Budára.242 A különben németajkú lakosság kivétel nélkül utcai ajtaikba állva kancsókból kínálgatták honvédeinknek a budai vöröset, de nem is akadt egy sem, ki azt el nem fogadta volna. Nem értük el még a Császár fürdőt, mely a vártól még jó távolra volt, a várból már ágyúlövésekkel fogadtak, s ettől fogva már csak a falakhoz zárt sorokban folytathattuk utunkat a vártól nem távol párhuzamosan vonuló úgynevezett Landstrasse utcába,243 hol egy igen hosszú és magas kőkerítés mellett állapodtunk meg, nagy részben várakozván a további parancsra. Másnap, mivel a várból annak feladását megtagadá válasz érkezett, minden vonalon megkezdetett a vár elleni tüzelés, de természetesen eredménytelenül.244 A mi hadtestünk gyermek ágyúsai sem akartak elmaradni a többiektől, egy kőfalba volt deszkakapu felnyitása után egy hatfontos ágyúval a kapurésen át párszor a várba lőttek, s midőn a harmadik lövésnek irányzott ágyúsunk a várból lőtt golyó oly szerencsétlenül találta fején, hogy szörnyet halt. De nem is hősködtek tovább ágyúsaink, igyekeztek nem kis veszedelem közt a kaput betenni, de hasztalan, mert a várból folytonosan lövöldöztetve a deszkakapu mielőbb forgácsszilánkokká lett. Ennek következtében másnap e helyről az ördög-árokba245 lettünk elhelyezve. Itt oly fedett helyünk volt, hogy néha-néha a honvédek még játékra is vetemedtek. Nyugalmas helyünket mi is kihasználni akarván, a közeli csapszékeket meg-meg látogattuk. Egy ily alkalommal boldogult édesatyámmal is találkoztam, ki tudtomon kívül mint a VII. hadtest élelmezési biztosa kapitányi rangban már mintegy két hónap óta szolgálatban volt. Tőle értesültem arról is, hogy boldogult testvérem, Imre korábban már hivatalból szintén honvédnek soroztatott, s az időben mint hadnagy a pétervári várban246 tett szolgálatot. A viszontlátás reményében atyámtól elváltam, de a felső táborban vele többé nem találkoztam.

Eközben szakadatlan volt ágyúinkkal a lövöldözés, mégnem megérkeztek Komáromból a nehéz faltörő ágyúk. Ezek a Sas-hegyen felállítva már eredményes munkát végeztek, mert több ily ágyúnak egyszerre, s folyton tartott kilövése következtében erősen porzott a várnak Fehérvári kapu247 részéni fala. Henczi sem vette tréfának a dolgot, Pest bombázását ő is megkezdette.248 Hadtestünk ekkor már közvetlen a vár falai alatt a Vízivárosban volt elhelyezve a Víziváros eltorlaszolt részének bevétele, s a vár falainak létrákon teendő megmászása végett. Zászlóaljunk a kapucinus szerzet tulajdonát képező kettős tornyú templom terére jutott nappali tartózkodásra.249 Innen volt alkalmunk nézni fejünk felett a várból kiinduló bombák köríves röpködéseit. Bár lehangolóan hatott bosszúvágyó lelkünkre az eset, mindamellett nagy érdeklődéssel szemléltük, éjjel különösen, amidőn a bombák tüzes kanóca a levegőbeni őrületes gyors forgás által a bombához hasonló nagyságú tüzes golyókat látszottak feltüntetni. A bombázás csaknem három napig folyton tartott,250 kisebb-nagyobb megszakítással. Viszonzásul azonban nehéz ágyúink is a várnak már omladozott falát kettőzött erővel törték olyannyira, hogy a falakon már rések is támadtak. Eközben hadtestünk is erősebben folytatta működését. A 23. zászlóalj, melynek feladata volt az eltorlaszolt vízivárosi rész elfoglalása, már csak azért is, mert itt volt a várbeli vízvezetéket tápláló gépezet felállítva. Hatalmas támadásokat intézett a torlasz ellen, de annak megrongálásán kívül egyebet el nem érhetett.251 Zászlóaljunk sem ért célt a falak megmászásában, mert a célból a vár falai alá hordott létrák közt egy sem volt csak olyan is, mely a várfalnak felénél följebb ért.252 Ennek következtében honvédeink folyton tüzeltek a vár falain mutatkozott várőrségre, hogy a létrákat napközben toldozó munkások az ellenség által háborgatva ne legyenek. Egy ily alkalommal Lázár János253 hadnagy, később Szeged városánál útibiztos, a munkásoknak adott utasításokat végezve az utcán leszaladt, s már a sarkon forduló közben a várból egy golyó nem őtet, hanem az oldalán lógott, vörösborral telt bádogkulacsot fúrta át. De ahogy oldalához kapkodva kezét vörösen nedvesnek látta, azon hitben volt, hogy testét találta a golyó. Nagy nehezen lehetett csak a valóról meggyőzni, s akkor is csak a borát sajnálta.

Megkísértették honvédeink a falra mászást még több ízben is,254 de a létrák alkalmatlan volta miatt mindannyiszor sikertelenül. Kmety, hadtestünk parancsnoka személyesen is meggyőződött arról, s a kettős tornyú templom terére vezényelte ismét zászlóaljunkat. Eközben ágyúsaink közül egy tacskó kölyök többek segítségével az Iglónál szerzett rakétát a toronyba felcipelve egy pár rakétát eresztett a várba. ámde a várból sem soká késtek a felelettel, mint a mennykő, úgy hullott a bomba a térre. Menekült mindenki, ahogy arra alkalma volt. Sokan a téren maradni voltak kénytelenek, ezek lefekvéssel védték magokat a bombák szétpattant részei ellen, ámde többen, kiknek közvetlen közelében robbant szét a bomba, különféle sérülésekkel úgy is áldozatul estek.

Az esetről Görgey értesülve, Kmetyvel személyesen jött a hely színére. A még folyton tartott bombázás közt személyesen ejtette meg a vizsgálatot, s eltávozva a sebesültek, s elhaltak eltakarítása közben a vakmerősködő ágyús gyereket is elkísérték a hely színéről. Hogy azonban mi történt vele, nem hallottuk soha.255

Ezen eset következtében zászlóaljunk a templommal szemben a téren volt katonai őrház falán tört résen keresztül, s az e mellet levő apácazárda kertjén és folyosóján át a Duna-parti fedettebb fekvésű házsorokra volt kénytelen húzódni. Ekkorra már megtudták a várban ott tartózkodásunkat, s a térre pokoli bombázással voltak.

Itt nappal, s éjjel a vár falai alatti veszteglésünk közben a vár fala már annyira lerombolva lett, hogy Görgey az általános rohamnak május 20-a és 21-e közötti éjjelen megejtését elhatározta. így május 20-án este 9 óra táján hadtestünk is a vár vízivárosi részében fekvő falai alá húzódott, s az időközben ismét is toldozott létrákon a falakra feljutni kísérletezett, de eredmény nélkül. A lehetetlent egész éjen át mintegy erőszakadva viaskodtak honvédeink,0 midőn éjfél után ugyan, de jóval virradat előtt a várnak másik oldala felől egetverő lárma támadt. Ez volt a faltörésen eszközölt roham kezdete, mert ezt megelőzőleg időközönkint már erős lövöldözések voltak a vár faltörése felől, de a várnak tulajdonképpeni megrohanása csak az imént mondott nagy lármával csak ekkor kezdődött. Nem telt el egy óra időköz, virradatra már a vár be volt véve, s falain a nemzeti zászló lobogott.1

Midőn a nagy lárma kezdődött, egyidejűleg azzal lábunk alatt a földet megrázó iszonyú dörrenést hallottunk. A feltódult nagy füst által mutatott irányról mindjárt gyanítottuk, hogy az a Lánchíd ellen elkövetett merénylet következése volt, mit egy álnoch nevű ezredes2 eszközölt, meggyújtván maga alatt az ott elhelyezve volt puskaporos készüléket. Szerencsére azonban gyarló testének semmivé lett tételén túl a Lánchídban alig számba vehetett kárt okozott.3

A történtek után nyomban a vár ezen részének falain, tehát közvetlen a fejünk felett a Zanini ezredbeli olasz katonák4 fehér kendőik lobogtatásából is meggyőződtünk, hogy honvédeink győztek. Nagyon fájt lelkünknek, hogy mi is velük nem lehettünk. Eközben, midőn a bejuthatásra kerestük az alkalmat, hallottuk kiáltozni, hogy a vár Pest felőli kapuja5 már nyitva áll. Mint a lavina indult meg seregünk a kapun keresztül a várba, de sajnos ekkor már tennivalónk nem akadt, mert Henczit kétszeresen is átlőtt mellel már ágyra fektették, ki még aznap meghalt, s másnap katonai tisztességgel el is temettetett.6 A sértetlen maradt nehányszáz várőrség7 is már lefegyverezve, fegyveres honvédek között sorakoztatva volt.

A honvéd ekkor már annyi volt a várban, mint a raj, jutott mindenfelé, még a boltokba is. így történt, hogy a honvédség erőszakosan is elszéledvén, ki hol, mit talált, bornyújába, esetleg tarisznyájába dugta. Szemtanúja voltam egy fűszeresbolt kifosztásának, láttam a honvédeket fenn az állványokon mászkálni, de visszatartani őket nem lehetett.

Támolygásunk közben vettük a parancsot ó-Budán sorakozni, hol egyidejűleg szállásaink is megrendelve voltak. Ennek eleget teendő, amint a Bécsi kapun a várat másodmagammal elhagyni akartam, félre kellett húzódni, mert épp akkor ért oda egy század huszár, s kénytelenek voltunk mosolyogni, midőn egy honvéd baka odaszól: „No, huszár, ki vette be a várat?”. A huszárok különféle vastagságú megjegyzések kíséretében folytatták útjukat.

A hegyen keresztül egyenes irányba haladva ó-Budára, az útszélen egy pihenő honvédet láttunk tarisznyájába motozva, s szintén útra kelt, mikor bennünket meglátott. Már túlléptük, midőn körülötte kis verkliszerű hangokat hallottunk. Visszatekintve, a honvéd zavarodott toporgással kérdésünkre megvallotta, hogy terhét a várban szerezte. Kíváncsiságból betekintettünk tarisznyájába, s ott egy asztali zenélő órát, s nehány kis katula szivart láttunk, de a vitéznek mit sem szólva tovább ballagtunk. Szállásomon tisztálkodtam, midőn „honvédem” az órát, s pár katulya szivart ajándékul hozta. Szívesen vettem a szivarokat, de az órát nem fogadtam el. Nyomon megízleltem a szivart, de oly kitűnő jót, mint azok voltak, életemben soha sem szívtam. Valódi havannaszivarok voltak!

Hadtestünk ó-Budáról 48 órai időzés után Székesfehérvárra menetelt. Itt tűzte fel Kmety zászlónkra az ezüst másodosztályú érdemrendet – egy babérkoszorú, közepén az ország címerével –, melyet a kormány Braniczkó bevételének emlékére adott.8 Az ünnepségen keresztülesve szállásainkra tértünk. én egy igen jómódban volt vaskereskedőhöz, Linzer Károlyhoz jutottam. Az öregúr, ki igen lekötelező nyájassággal fogadott, pár szóváltás után kijelelte szobámat, s azzal mosakodáshoz és átöltözködéshez fogtam. Mert társaimmal úgy beszéltük meg a dolgot, hogy ebéd után csak jó délután gyülekezünk, nem is siettem nagyon az öltözködéssel, ámde egyszer csak értésemre adatták a házbeliek, hogy ebédre várnak már.

Mentegetőzésem mit sem használt, maradni kellett. A levesevés közben tett kérdésre, midőn nevemet és származásomat megmondottam, az öregúr helyéről felugorva és levesét is felborítva nyakamba borult, s mondotta: „Hisz akkor mi igen közeli rokonok vagyunk, mert nőm Aigner Imrének unokatestvére, Müller Mária!”. Ennek folyománya természetesen az egész családdal összecsókolódzás lett, s ettől fogva folytonos mulatozás közt mint a családhoz tartozó éltem. De ez sem tartott soká, mert három napi ott időzésünk után hadtestünkkel Veszprémbe kellett menni, s kevés pihenő után újoncokért Pestre lettem küldve, hadtestünk pedig Pápának indult.9. Pestnek Székesfehérváron keresztül vitt utamban Linzeréket is meglátogattam, s Pestre érve az újoncok után tudakozódtam. Csakhamar értesültem, hogy azok háromszázan már készen várnak, az átvételt azonban nem sürgettem, mert Pesten egy kissé még szét akartam nézni. Később jelentkezvén azokért, megdöbbenve tapasztaltam, hogy azok Arad megyében sorozott, kevés kivétellel szín oláhok voltak. Gondoltam is magamban, ezt ugyan hadtestünknél meg nem köszönik. átvévén honvéd öltönybe bújtattuk őket, s még élek el nem feledem, hogy az újoncok kísérése végett velem volt honvédek tizedese, Kronstein János10 szegedi izraelita, utóbb Szegeden ezüstműves azzal állott elém, hogy az újoncok által levetett jó nagy garmada ruhát adjam el, ő majd vevőt teremt. Felháborodva az ajánlattételen összeszidtam, s legott a ruhákat vele számjegyzékbe foglaltatva a hadfogadó-parancsnokságnak általadtam. Eközben arról értesített a parancsnokság, hogy a zászlóalj után már nem mehetek, mert időközben a Csornánál 1849. június 13-án hadtestünk által vesztett csata11 miatt utunk attól a császáriak által elzárva lévén, Komáromba kell mennem a hadtesttől elszakadt honvédekkel egyesülendő. Meg volt állapítva az útirány, és másnap gőzhajón Komáromnak indultunk. Ide megérkezve Görgey rendeletére újoncainknak a hadtestünkből Csornánál elszakadt 4 századával egybeolvasztása után az egészből egy új zászlóalj alakíttatott, s ahhoz mint főhadnagy osztattam be.12 A várba lévén szállásunk, ennek udvarán és sáncaiban oktattuk nagy bajjal a rumunyokat, s alig két hét múlva már a történeti nevezetességű ácsi csatában13 – hol jelenlegi koronás királyunk, Ferenc József, akkor még csak osztrák császár, s a beözönlött orosz hadsereg egy része is jelen volt14 – mi is kivezényelve voltunk a honvédsereg balszárnyára Neszmély alá. Itt úgy látszott, az osztrákoknak térfoglalási terve nem volt, mert az ütközet itt oly lanyhán folyt, hogy csekély kivétellel az ütközet egész tartama alatt majdnem mindég egy helyen állottunk.15 De annál hevesebben folyt az ütközet a középen, s még inkább a jobbszárnyon, ács alatt az erdőségben, hol a honvédség egy maroknyi tért sem engedve a legelkeseredettebb harcot folytatta, s több ízben visszanyomta az osztrák haderőt.16 Egy alkalommal, midőn a huszárok nagyobb része is részt vett a rohamban, egy közülök Görgeyt kardjával úgy fejen vágta árulásnak minősített visszás intézkedései miatt, hogy sebét is bekötöztette, mely eset után seregünk anélkül, hogy az osztrák hadsereg üldözőbe vette volna, visszavonult nagy részével a Duna jobb partjára Komárom alá, Görgey pedig szállásán ágyba fekve ápoltatta magát. Rosszul lehetett, mert a lakása előtti utcát is térdig érő szalmával borították. A huszárral, ki megvágta, hogy mi történt, vagy hogy tudva lett-e annak kiléte, soha se hallottuk.17

Komárommal szemben, a Duna bal partján, a Szőny körüli földsáncokban és környékén foglalt helyet seregünk egy része.18 Ide szállították a sebesülteket, itt történt azok sebeinek vagdalása és kötözése is. Rendkívül sok volt a sebesült, utam ezek közt vitt el, s midőn közülök kibontakozni igyekeztem, az egyik szivart kérve megállított. Azt átadva láttam, hogy a földhöz nyomott egyik lábának a sarka teljesen hiányzott. Ez nem annyira fájt neki, mint ahogy türelmetlenül, szitkokkal várta az operálást. Sok és különféleképpen megcsonkultak között haladtam jó darabig, mégnem kibontakozva azok közül küldetésemben jártam el.

Komárom alatt táborba szállt Görgey hadserege harmadnapra már Vácnak indult, s azt másnap mi is a Duna bal partjáról szintén seregestől követtük.19 Midőn hadtestünk Verőcéhez közeledett, Vác felől már hallatszott az erős ágyúzás, mely az elöl járt Görgey hadteste és az oroszok hadserege közt folyt.20 Mi Verőcének állva hallgattuk az ágyúzást, mígnem éjfél körül nagy csöndben, Görgey hadteste által kísértetve a rétsági hegyszorosokon át a hegyek között Balassagyarmaton és Miskolcon át Tokajra érkeztünk, imitt-amott egy kis ágyúszó kísérettel,21 mert észrevévén az orosz Görgey távozását, nyomunkban utánunk volt egész Tokajig.

Tokajon az átkelés a Tiszán késedelmesen történt, s még sorra kerültünk, elegendő időnk volt a jó tokaji bor megízlelésére. De rosszabb bort, mint ott a csapszékből kaptunk, soha nem ittam. Zúgolódásunkra felvilágosítottak bennünket, hogy Tokajon csapszékekben általában csak a hordómosadékot mérik, a valódi bor kereskedési cikk lévén, már szüretkor onnan elszállítják. így bortól szomjan keltünk át a Tiszán, s Berkeszen, Nyirbátoron, N. Létán és Diószegen át N. Váradra érkeztünk.22 N. Létán volt hadseregünk augusztus 1-jén, mikor Debrecennél az orosz sereg Nagysándor hadtestét megverte,23 ágyúzásaik jól hallatszottak.

N. Váradról ismét N. Szalontán, K. Jenőn át Aradra meneteltünk.24

Csehül álltak már ekkor a dolgok, Kossuth a kormányról lemondott, a diktátorságot Görgeyre ruházta, ki azt, a háború további folytatásának lehetetlenségét hangoztatva kiáltványban adta tudtul az ország népének, felhívván egyúttal arra, hogy tűzhelyeikhez békében térjenek vissza.25

Aradon ekkor a népáradat oly nagy volt, hogy utcáin kocsival éppen nem, de gyalog is csak erőmegfeszítéssel lehetett közlekedni. A nép, amint megértette a falragaszokból a szomorú esetet, leverten elszéledtek, s az utcák szabadabbak lettek. Csakis így következhetett be azon véletlen, hogy boldogult édesatyámmal és Imre testvéremmel találkoztam. Miután ekkor már fejét mindenki elvesztette, sőt a hadsereg sem volt már különben, elhatároztuk, hogy végszabadulásunkig együtt maradunk.

Aradról az augusztus 12-én megindult hadsereggel Világosra értünk,26 nyomunkban az orosz hadsereg által kísértetve, s tőlünk csekély távolban táborba szállt az orosz sereg. A két hadsereg fővezére, Görgey Artúr és Paskievics orosz herceg fővezér közt folyt tárgyalások27 eközben befejeztetvén, 1849. augusztus 13-án reggel megkezdődött, s legott be is fejeztetett a fegyverletétel,28 melynek lefolyása a következő volt.

Az orosz hadsereg előttünk készenlétbe helyezkedett, hadseregünk pedig szintén fegyverben állva hadosztályonkint értesíttetett az ügy állásáról. Vezényszóra a gyalogos fegyverét gulyába rakta, a lovasok és ágyúsok kardjaikat rakásra hányták és vezényszóra fegyvereiktől külön csoportosult. Ez tartott mindaddig, még a honvéd hadsereg által használt összes fegyverzet a megkezdett csoportba mind le nem tétetett. Csak ennek megtörténtével jött Görgey és Paskievics vezér karaikkal a hely színére forma szerént kijelentvén a fegyverek letételének tényleges megtörténtét. Nyomban ezek után tudtára adatott a honvédeknek, hogy a létrejött megegyezés folytán őrmestertől lefelé mindenki hazamehet, a tisztek azonban kardjaik megtartásával a N. Váradon székelő orosz katonai térparancsnokságnál jelentkezni kötelesek.

Erre bekövetkezett a honvédsereg elszéledése. A tisztek közül is voltak sokan, kik azonnal N. Váradnak indultak. Sokan szökés céljából másfelé vették útjokat, mégnem az egész sokaság gyalog, s legnagyobbára kocsikon megindult N. Várad felé.

Nagyon sokszor gondolkodtam azóta már az esemény felett, s ha bár jól emlékezem arra, be kell vallanom mégis, hogy az ott lépen-nyomon előfordult különleges esetek sokasága és untalan változatos volta miatt annak láncolatos összefüggésben elbeszélésére már képtelen vagyok. általánosságban csak azt mondhatom, hogy kit sorsa azon útra nem vezetett, képzelete sem lehet a zűrzavarról.

N. Váradnak alig csak hogy közelébe érkeztünk, már katonai küldöncök által arról értesültünk, hogy N. Várad már telve van, Sarkadon vagy Boros Jenőn jelentkezzünk.

Megfordítva a rudat Sarkadnak tartottunk, s ha bár itt is sokan voltunk, a muszkák számjegyzékbe véve bennünket mégis befogadtak. Amíg Sarkadon időztünk, élelmezési pótlékul fejenkint, s naponta egy forintot kaptunk a muszkáktól, sőt ezen felől lovaink részére szénát és zabot is. Nehány napi időzés után Gyulára utasítottak bennünket, azonban itt már az oroszok között vegyülten osztrák tisztek is voltak. A gázsi és az abrak már ekkor nem járt.29

Egy napon utasítva voltunk kardjainknak a Vencheim-féle kastélyba30 vitelére. Természetesen itt azokat egy orosz és osztrák vegyes bizottság elvette, s egy nagy terembe rakásra hányta.

Boldogult édesatyámmal és testvéremmel egyet gondolva kardjainkat beadás helyett kocsink kibélelt ülésének hátuljába elrejtettük, s így azokat szerencsésen haza is hoztuk. De kevés idő múlva egyéb honvédemlékeinkkel együtt, habár lakásunkon jól elrejtve voltak, megsemmisítenünk kellett, mert az ily tárgyak, s különösen a fegyverek rejtegetése halálbüntetés terhe alatt szigorúan tiltva volt.

Gyulán a tiszti kardok bevétele utáni napon kényelmes lakásainkból is kirendelve az éjt is szabad ég alatt, táborba kellett töltenünk, körülvéve egy sor muszka és egy sor osztrák fegyveres őrség által. Másnap ugyanezen fedezettel környezetten Aradra kísértek bennünket, s mivel az orosz tisztektől, kik velünk szemben igen humánusan viselkedtek, útközben megtudtuk, hogy az osztrák hadseregbe sorozás végett kísérnek bennünket Aradra, sokan azon gondolkodtak, hogyan lehetne megszökni. Hogy az bárkinek is sikerült volna a dupla kordonon keresztül, alig hiszem.

Aradon a már ránk várakozó osztrák katonaság által még szorosabban körülvétetve szabad ég alatt vesztegeltünk, mégnem szuronyos fegyverek közt csapatonkint kísérték besorozás végett a honvédtiszteket a városba. Eközben villant meg agyamban a gondolat, hogy mivel mi császári katonák nem voltunk, besoroztatásunk föltételes lehet. Boldogult édesatyám 50. évében volt,31 testvérem gyenge és beteges is. Ezek a besorozástól mentesek lesznek, de én, ki életerős és egészséges voltam, egy csöpp hajlandóságot sem éreztem magamban arra, hogy a dolgot megkockáztassam. E pillanattól rongyos és piszkos felöltőben mint szolga szerepeltem az urak körül. Mint ilyent a következett sorakozó alkalmával az osztrákok csakugyan visszahagyták, s csak atyámat és testvéremet kísérték el. Csakugyan igaznak bizonyult számításom, mert sem atyám, sem testvérem nem lettek besorozva, hanem, mint a hadseregbeni szolgálatra alkalmatlanok, végelbocsátó levelet kaptak.

Aradról több szegedivel együtt még aznap hazafelé vettük utunkat, de mivel Arad katonasággal körülvéve volt, a külterületen ezek által feltartóztatva lettünk ugyan, de az elbocsátó levelek felmutatása után útra eresztettek. De Makó alatt pihenve arról értesültünk, hogy Tápénál a Tiszán átkelni veszélyes,32 mert az ott őrt álló katonaság a honvédeket kivétel nélkül a szegedi várba kíséri. Utunkat tehát az akkor még a tájon rengeteg kiterjedésben volt nádasoknak vettük. Az éjjelt is e között töltve iszonyú fáradságos munkával Tápén jóval felül a Tiszát elértük. A lovak átúsztatása mellett a kocsikat csónakokon szállítottuk át.

Megtörténvén fáradságos átkelésünk, a város közelében a kukoricák között húztuk meg magunkat. én az est homályában a városba mentem lakásunkra, megtudandó, hogy otthon nem fenyeget-e veszély bennünket. Boldogult édesanyámtól és két nővéremtől kapott megnyugtató válasz után rejtekhelyünkre visszamenve éjjel 11 órakor 1849. augusztus 27-én már otthon voltunk. A viszontlátás öröme megvolt ugyan, de aggodalomba burkoltan, mert a város már ostromállapotba volt helyezve. A katonai uralom ezzel kezdetét vette.

Viszontagsággal teli hazavergődésünkkel nyugalomra véltem találni itthon, de csalódtam, mert a honvédek előállítására országszerte kiadva volt katonai parancsot nagy buzgalommal teljesítő városi közegek által annyira nyugtalanítva lettünk, hogy az utcai ajtót is, az esetleges meglepetéstől tartva zárva kellett tartani éjjel s nappal. Mivel időközben édesatyám és testvérem magokat már igazolták, én minden legkisebb neszre a padláson volt széna közé rejtőztem, s végre megunva a sok zaklatást, boldogult édesatyám unokatestvéréhez, őrhalmy Lajos főszolgabíróhoz33 mentem H. m. Vásárhelyre. Nála mint írnok egy darabig csendben voltam, mégnem kitudódott tartózkodásom. De ekkor már hivatalból neki hagyatott meg a sorozó bizottság elé állításom. Sok különféle módon megkísértettem a besorozás előli menekülést, de miután nem sikerült, végre 1850-ik év január havában a sorozóbizottság elé állottam, azonban jóakaróim közbejárása folytán a katonai szolgálatra alkalmatlannak találtatván, én is végelbocsátó levelet kaptam.

Végleg megszabadulva ez által a zaklatástól, H. m. Vásárhelyen tisztviselő lettem, honnan az 1853. év tavaszán Szeged városához jöttem hivatalnokoskodni, hol különbféle hivatalos állásokban, s utóbb mint főszámvevő szolgáltam 1878. év március végéig, amidőn a megejtett tisztújítás alkalmából túlsúlyra vergődött hátulgombolós szekta jóakaratából nyugdíjazva lettem, s mint ilyen történeti elbeszélésem megírásának befejezése napján Isten kegyelméből egészségben élek 1901. augusztus hó 13-án.

Almai Gyula

Jegyzet:

Nevemet Aignerről Almaira felsőbbi engedéllyel egy aranynak természetben teljesített befizetése mellett az 1861. évben változtattam. Lásd ez évről a szegedi levéltárban a 4198/681. közgyűlési jegyzőkönyvi szám alatt.

Jegyzet:

Történeti elbeszélésem megírásának befejezése után a hírlapokból arról értesültem, hogy Szél Kálmán akkori miniszterelnök által 1901. július 11-én 3000. M. E. H. szám alatt kelt körrendeletének 3.§-a értelmében mindazon 1848/9-iki honvéd, ki mint ilyen két már nyugdíjazott vagy kétségkívül már igazolt, s vele együtt szolgált bajtársának eskü alatti vallomásával magát igazolja, nyugdíjban részesül.

Kapván az alkalmon, nyugdíjaztatásom iránti kérvényemet felszerelve még 1901. november hóban a miniszterelnökséghez benyújtottam. Ott azonban annak elintézése oly lassúsággal történt, hogy többszöri írásos és szóbeli megsürgetéseimre is csak 1903. szeptember hóban értem célt. Ugyanis 1903. szeptember 10-én, 3801. M. E. H. szám alatt kelt a végzés, mellyel nyugdíjaztatásom megrendeltetett. Szól pedig a végzés ekképp:

3801. M. E. H. szám – Almai Gyula szegedi lakos, 1848/9-iki honvéd főhadnagy 1903. évi október hó 1-től kezdődőleg a szegedi m.k. adóhivatalnál havi előleges részletekben folyósítandó évi 552 koronával nyugdíjaztatik. Az 1848/9-iki honvédeket nyugdíjazó bizottság 1903. évi szept. hó 10-én tartott üléséből Jarkovich m.k. bizottsági elnök.

Jegyzettem 1905. febr. 3-án Almai Gy.

Sajtó alá rendezte, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Nyéki Tamás

164 A több mint kétszáz éven keresztül fennálló, országszerte híres piarista gimnáziumról és líceumról van szó. Diákjai között ott találjuk Klapka György tábornok, Horváth Mihály püspök és miniszter, Rajacsics pátriárka, Szende Béla honvéd százados, majd hadügyminiszter, Remellay Gusztáv író és honvéd őrnagy, Bene Lajos nemzetőrezredes, Csemegi Károly honvéd őrnagy és jogi szakíró, az ún. Csemegi-kódex atyja nevét is.

165 V. (Habsburg) Ferdinánd, a „Jóságos” (1793–1875), I. Ferdinánd néven osztrák császár, 1830-48. magyar király, 1848 december 2-án egy palotapuccs során lemondatták unokaöccse, Ferenc József főherceg javára. Haláláig a prágai királyi palotában lakott.

166 Ez természetesen tévedés, hiszen március 15-e a pesti forradalom napja volt, a törvények szentesítésére pedig csak április 11-én került sor.

167 „A rácság fészkelődése” már március végén megkezdődött. A magyar országgyűléssel és kormánnyal vívott politikai csatározások következtében radikalizálódott mozgalmuk a Magyarországgal való teljes szakítás gondolatának deklarálásáig. A május 13-15-i karlócai szerb nemzeti gyűlés már érzékeltette egy katonai konfrontáció lehetőségét is, amely június közepétől véres valósággá változott, s egy évig tartó pusztító polgárháborúvá fajult szerbek és magyarok között.

168 Batthyány Lajos miniszterelnök és Baldacci Manó, az Országos Nemzetőrségi Haditanács elnöke május 16-án bocsátotta ki azt a toborzási felhívást, melyben tíz „rendes nemzetőri” zászlóalj megalakításához önkéntesek jelentkezésére szólította fel a lakosságot. A 3. zászlóalj toborzási központjául Szeged városa lett kijelölve.

169 Az iskola csak május közepén zárt be.

170 Jelencsik (Jelentsik) Imre (1818-?) cs.k. hadnagy a 37. Máriássy gyalogezredben, majd ősztől honvéd százados ugyanitt, végül egy honvédkórház parancsnoka Nagyváradon. A szabadságharc után gazdálkodó. A zászlóalj avató bizottmánya rajta kívül még Korda János ideiglenes nemzetőrparancsnokból állt.

171 Szabó Mihály (1827-1889) mérnökgyakornok, 1848-49-ben a 3., majd a 39. zászlóaljban szolgál. Végül századosként teszi le a fegyvert. A bukás után telekkönyvi igazgató Szegeden. Második felesége Aigner lány volt, talán az író testvére. Szabó valójában 1848-ban már nem volt gimnazista, így Almai iskolatársa is csak egy-két évig lehetett, de semmiképp sem 1848-ban. Elképzelhető, hogy egy másik Szabó Mihályról van szó.

172 A minorita zárdában elhelyezett 350 önkéntes május 30-án tett esküt a sorkatonaság zászlajára a zárda és a mellette lévő templom előtt.

173 Aigner Imre Viktor Róbert (1801-1878) ügyvéd, 1834-től Szeged főjegyző je, Csongrád vármegye táblabírája. 1848-ban nemzetőrszázados, majd 1849-ben hadnagy, végül főhadnagy a 65. zászlóaljban, majd a szegedi térparancsnokság on. 1849-ben bűntény miatt kirúgják hivatali állásából, de 1850-ben már Csanád-Csongrád vármegye törvényszéki ülnöke, 1861-től városi állásokért folyamodik arra hivatkozva, hogy két fiával (Gyulával és Imrével) együtt honvéd volt, de mégsem kap hivatalt. Feleségétől, Szunerits Vilmától hat gyereke született. öccse volt a Rengey nevet felvett Aigner Ferdinánd képvise lő és kormánybiztos (Aigner Imre 1849-ben rövid ideig maga is viselte a Rengei nevet).

174 A 3. zászlóaljba Szegeden kívül toboroztak még Gyulán, Aradon, Temesváron, Nagyváradon és Nagybecskereken. A toborzottakat azután Szegedre vitték, ahol a fölső- és alsóvárosi kolostorokban.helyezték el őket.

175 A fölsővárosi Szent Miklós minorita templom zárdája volt az első 300 újonc szállása, de később helyhiány miatt az alsóvárosi ferences kolostorba is kerültek újoncok. Június közepén mind a két zárdát elhagyták a honvédek.

176 Ez a kirendelés egy hónappal később történt. A június 21-én kapott parancs értelmében a zászlóalj még aznap este három gőzhajón elindult óbecsére.

177 Mint láttuk, még aznap elindult a zászlóalj, de az éjjelt egy pusztán töltötték. Másnap reggel érkeztek óbecsére (ma Becsej, Jugoszlávia).

178 Damjanich János (1804-1849) szerb származású cs.k. főszázados a 61. gyalogezredben, 1848 június végétől a 3. honvédzászlóalj őrnagy-parancsnoka, az év végére ezredesként hadosztályparancsnok, 1849 elejétől tábornok, a III. hadtest vezetője, tavasszal ideiglenes hadügyminiszter, majd a szabadságharc bukásáig Arad várparancsnoka. Október 6-án ugyanott kivégzik.

179 Almait Szegeden még Vass István ideiglenes parancsnok nevezte ki a minorita zárda újoncai közül átmeneti jelleggel káplárrá. Belőlük alakult meg később az 5. és 6. század, ám őt elmondása szerint az 1. – helyesen a 2. – századhoz tették tizedesként. (Reizner János: A régi Szeged I. kötet 1899., 299. oldal, 155. sorszám – Aigner Gyula néven)

180 Báró Meszéna Ferenc Sándor (1819-1902) cs.k. vezérkari főhadnagy, 1848 nyarától a 3. zászlóalj 2. századának parancsnoka, majd az év végén már Perczel Mór, 1849 tavaszától pedig a II. hadtest, vezérkari főnöke, várfogsága után évtizedekig postamester Bihar megyében.

181 Meszénát 12 évi várfogságra ítélték Aradon, melyből négy évet töltött le, s 1855-ben szabadult.

182 Meszéna 83 éves korában, 1902. március 22-én halt meg a Békés megyei újkígyóson, tehát a visszaemlékezés befejezésekor (1901) még élt. „Előrehaladott kora” kissé túlzás, hiszen csak 12 évvel volt idősebb Almainál.

183 Szenttamás (ma Srbobran – „a szerbek erődje”, Jugoszlávia) volt a szerb felkelők leghíresebb tábora, amelyen egészen 1849 április elejéig megtört a magyar fegyverek ereje. Bácsföldvár (ma Bacsko Gradiste, Jug.) és Turja (ma Túria – Turija, Jug.) a szenttamási védelmi rendszer részei voltak. Verbász (ó- és újverbász – Vrbas, Jug.) azonban nem a szerb, hanem a magyar védvonal jobbszárnyának volt a központja, s csak 1849 januárjának végén került szerb kézre. A felkelők „főfészkei” voltak még: Karlóca, a római sáncok (Csurog, Temerin, Goszpodince, stb.), Perlasz, Tomasevác, Alibunár, Strázsa, stb.

184 Igazából még csak 17 éves volt, hiszen 1831. április 24-én született.

185 A polgárháborúkkal együtt járó kegyetlenségek kölcsönösek voltak. A szerbek mészárlásairól (Fehértemplom, Zenta, Zombor, stb.) sokat olvashatunk, a magyar honvédek, nemzetőrök és civilek bosszúfűtött válaszreakciói még javarészt feldolgozatlanok, de ők sem bántak kesztyűs kézzel az elfogott ellenséggel, polgári lakossággal. A költő Vajda János honvédnaplójában is olvashatunk a magyar katonák hullákon elkövetett „tréfáiról”.

186 Augusztus 1-én, 3-án, 13-án, majd 1849 január 26-án próbálkoztak szerb felkelők a verbászi tábor elfoglalásával. Mint már említettük, Verbász magyar kézen volt 1849 január végéig.

187 Ezek voltak a hírhedt szerviánusok, a horvát szerezsánokkal fosztogatásban és harcértékben egyenrangú szerbiai önkéntesek. Már 1848 májusában megjelentek Karlócán, majd folyamatosan áramlottak be a Bánságba és a Bánátba, segítendő magyarországi testvéreiket és saját meggazdagodásukat. Mivel az osztrák hadvezetés számára is kellemetlenné váltak, 1849 márciusában hazarendelték őket Szerbiába.

188 A zászlóalj óbecsén csak fegyvert, tölténytáskát, kenyérzacskót, szuronyt és köpenyt kapott, rendes honvédruhát csak ősz végén. Jellemző, hogy sok önkéntes hónapokig saját civil ruhájában szolgált.

189 Ezeket az ún. kukoricakitliket (kabátokat) és -nadrágokat fehér vitorlavászonból készíttette Szeged városa, de ezek a tábori egyenruhák túl vékonyak voltak, s hihetetlenül összementek a sok mosástól és használattól. Egyetlen előnyük volt, hogy gyorsan és olcsón készültek.

190 A bőrbakancsokat, a fehérneműket, a szürke köpenyt és a búzavirágkék tábori sapkát szintén Szeged szállította nekik. A kék sapka mellé először 1848 októberében Törökbecsén tűzték ki a később híressé váló fehér kakastollat.

191 Itt kissé összekeveri a sorrendet, s előbbre hoz egy későbbi eseményt. A hadügyminiszter augusztus 8-14-között tett szemleutat a déli táborban.

192 Nem is csoda, mivel a bakancsok egy kaptafára készültek. A zászlóaljat felszerelő városuk több csizmával is ellátta, így nemcsak a tiszteknek, hanem az altiszteknek is jutott csizma, noha azt csak tisztek viselhették.

193 Mint fentebb említettük, Mészáros csak augusztus 8-14-ig tett szemleutat a Délvidéken. Augusztus 10-én hallgatta meg a Damjanich ellen panaszkodó 3. zászlóalj szószólóit, de nem tudta meggyőzni a honvédeket parancsnokuk hazafiságáról.

194 Müller Imre (1818-1895) ügyvéd, 1848-49-ben a híres szegedi önkéntes nemzetőrcsapat, a későbbi 104. zászlóalj önkéntese, végül itt az 5. század parancsnoka a IV. hadtestben. Esetleg ennek apjával, Müller Ferenccel (1778-1850) azonos, aki 13 éven keresztül szegedi városi kapitány volt.

195 Ez tévedés. Kiss Ernő a 2. huszárezred parancsnokaként vett részt a délvidéki harcokban, s csak október közepétől lett hadtestparancsnok a Bánságban. E posztjáról sem mondott le, hanem 1849 legelején felmentették. így tehát nem kellett elvenni semmit Kisstől, és Bechtold már június 27-től a délvidéki hadsereg vezére volt – igaz, csak két hónapig.

196 Ez a „zimankós nap” július 14-én volt. E napra tűzte ki Bechtold először a már addig is sok gondot okozó szenttamási szerb tábor bevételét. Damjanich vezénylete alatt két század Ferenc Károly baka, három század fehértollas honvéd, fél század huszár és egy üteg tartott Turjának, a másik három oszlop Eder tábornok, Kolowrat ezredes és Bergmann százados parancsnoksága alatt Szenttamás felé menetelt.

197 A honvédek elhelyezése nem Damjanich, hanem Bechtold ötlete volt. A sorezredi katonák a kukoricásba kerültek, míg a honvédek egy dombon voltak kénytelenek vesztegelni az ellenséges ágyútűznek kitéve. Damjanich maga is rendületlenül állt az ágyútűzben. Turját végül nem sikerült elfoglalni, mivel a felkelők felszedték a Ferenc csatorna odavezető hídját.

198 A Damjanich elleni közutálatot és bizalmatlanságot, mely egészen az őszi bánsági csatákig fennállt, csak a győzelmek és az őrnagyról szerzett egyre több tapasztalat változtatta meg át a zászlóaljban az ellenkezőjére. Attól fogva azonban rajongtak Damjanichért, aki a szabadságharc egyik legszeretettebb tábornoka lett. A zászlóalj és parancsnokuk közeledését az is megnehezítette, hogy a „tintanyaló prókátorok”, – ahogy Damjanich nevezte őket, – a hadi élethez nem szokott „úrifiúk” nem tudtak mit kezdeni parancsnokuk szigorú fegyelmével, durva kiszólásaival, precíz és nehéz kiképzéseivel, fenyítéseivel, számukra elképzelhetetlen rendelkezéseivel, osztrákos külsejével és egyenruhájával. Ellenszenvük miatt minden rájuk vonatkozó és őket érintő visszás, hibás parancs miatt őrnagyukat tették felelőssé. Mint említettük, ez a rossz kapcsolat 1848 őszére lassan eltűnt, s atya-fiú kapcsolat alakult ki Damjanich és a 3. zászlóalj között.

199 A zászlóaljnak akkor két halottja esett, Szigeti Kálmán honvéd és Szathmáry Dániel tizedes, egy színészdinasztia megalapítója. Ezenkívül hat súlyos és két könnyebb sebesültjük volt.

200 Bauernfeind (Baurnfeind) Gyulát (1829–1848) barátja, Kaiser (később Mogyoródy) Adolf – a 3. zászlóalj főhadnagya, majd Itáliában a magyar légió alezredes – parancsnoka lett – vitte le óbecsére Szegedről szülei aggodalma ellenére, ahol a 6. századba kerültek, a „művelt fiúk” közé. A zászlóalj tűzkeresztségekor ágyúgolyó vittel le bal lábát a még civil ruhában harcoló Bauernfeindnek. Két nap múlva halt meg Szegeden sebe elüszkösödése miatt. A Belvárosi temetőben temették el mint Szeged első hősi halottját. Halála után egy-két héttel a városban verset nyomtattak ki róla. Nővérét a szabadságharc után Maygraber ágoston volt honvéd őrnagy vette feleségül. érdekesség, hogy Damjanich július 14-i jelentésében neve mégsem fordul elő.

201 Bechtold több mint három órás ágyúpárbaj után minden roham vagy támadás nélkül rendelte vissza a csapatait. A „csata” nagy erkölcsi vereség volt a magyarok, és nagy erkölcsi győzelem a támadásról előre értesült szerbek számára.

202 Erről lásd fentebb a 36. jegyzetet. A nehéz sebesültek többsége óbecsén belehalt sérülésébe.

203 Július 14-én éjjel érkeztek Szegedre. Nem 27 sebesült volt a csatában, hanem csak 17-en kaptak sebeket. A könnyű sérültek a táborban maradtak, a nehezebbek közül is csak keveset vihettek a városba. A nehéz sebesültek mellett valószínűleg betegeket is kísért Almai a gőzhajón.

204 A mai Dóm téren állt az egykori piarista rendház, gimnázium és líceum, melyet csak augusztus 13-án alakítottak át kórházzá. Ellenben a minorita zárda már július 10-től katonai kórházként működött. A sebesültek valószínűleg ide kerültek, nem a gimnáziumba, de lehet hogy ideiglenesen már akkor is fogadtak betegeket. A líceumról lásd még az 1. jegyzetet.

205 Bauernfeind Ferdinánd gyógyszerész háza és patikája a mai Victor Hugo utcában állt. Itt szállt meg Kossuth Lajos 1848 októberében toborzókörútja alkalmával, és mondta el a ház előtt híres beszédét.

206 A fiú kétnapi szenvedés után, július 16-án halt meg.

207 öt testvére volt Almainak.

208 Augusztus 19-én.

209 Szenttamás második ostromakor három oszlopban támadott Bechtold. Turja ellen Kolowrat és Castiglione ezredesek voltak kirendelve, dandárjukban a 3. zászlóalj 1. és 4. századával, illetve a 2. század felével.

210 A Turja ellen támadó csapatban néhány század Ferdinánd-huszár, egy félüteg, a pesti önkéntes zászóalj, néhány század Ferenc Károly sorkatona, és a fehértollasok haladtak.

211 Több órás ágyúzás után indult rohamra az 1. század, s foglalta el Turja felét. A 4. század a szőlőben volt elhelyezve, míg a 2. század fele csónakokon szintén átment a Ferenc csatornán a falu alá. Almai leírása szerint százada szőlők között volt, ezért elképzelhető, hogy nem is a 2., hanem a 4. század tagja volt.

212 Az ostrom alól felszabadult szenttamási felkelők délután négy óra körül indultak turjai bajtársaik segítségére, ami miatt Kolowrat megkezdte a visszavonulást Kiskér felé. Kénytelen volt kivonulni a faluból és ágyúzásba bonyolódni a felkelőkkel. Almai ezeket az egymás utáni eseményeket keveri össze. Természetesen nem Bechtold, hanem valószínűleg Kolowrat teremtette le a pestieket.

213 A második ostromot Bechtold a kormány újbóli sürgetésére kísérelte meg. A főparancsnok újra nagy hanggal hirdette a támadás tervét, s megint idő előtt rendelte el a visszavonulást, noha már Szenttamás eleste biztosnak látszott, hiszen a szerb ágyúk javarésze is el lett némítva.

214 Szeptember 21-én.

215 Almai szerint a csata Szenttamás harmadik ostroma volt, bár Hegyesi Márton, a 3. zászlóalj krónikása szerint a zászlóalj ebben már nem vett részt.

216 A híres „Csicsó” „csak” 18 fontos volt, s 1849 március 5-én Bajmoknál a magyar csapatok kezére került. A szeptember 21-i támadásban a magyarok nem használtak ágyúkat, noha Almai erről is megemlékezik.

217 Bechtold ekkor már majdnem egy hónapja nem volt a délvidéki csapatok főparancsnoka, tőle augusztus végén ideiglenesen Mészáros Lázár vette át. A „kotorászó” tiszt talán Mészáros lehetett, vagy egy másik magas rangú törzstiszt – ha valóban a harmadik szenttamási csatáról van szó.

218 Mint már említettük, Bechtold már augusztus végén lemondott a vezényletről. árulással vádolták, és így jobbnak látta nem megvárni szégyenteljes leváltását. A parancsnokságot ideiglenesen a hadügyminiszter vette át, aki szintén dicstelenül volt kénytelen elhagyni a délvidéki csapatokat. Hogy a leírt csata valóban melyik lehetett, azt a kevés adatból nehéz megfejteni. A szerző valószínűleg sok ütközetet kevert itt össze.

219 Mészárosnak nem kellett lemondania, hanem levonva a konzekvenciákat, feladta az itteni vezényletet, s visszament a Hadügyminisztériumba. A Bánságban Kiss Ernő, a Bácskában Bakonyi Sándor, majd Esterházy Sándor tábornok volt a főparancsnok. Hadik és Vécsey csak 1849 januárjától voltak a bácskai csapatok parancsnokai.

220 „Hivatalosan” 1848 október 3-án szakított Bécs Magyarországgal, amikor Ferdinánd király felmentette Batthyányt, Jellacsicsot pedig a magyarországi haderő főparancsnokává tette, és az országot hadiállapot alá helyezte.

221 A 33. zászlóalj szervezése októbertől decemberig tartott Szegeden. éjra a helyi iparosok készítették el felszerelésüket, és a város biztosította nekik a fegyvereket. Ez a zászlóalj volt a „ködmenyes zászlóalj „, mivel a zimankós téli időjárásra való tekintettel az Országos Honvédelmi Bizottmány juhbőrből készített nekik nadrágokat és ködmönöket. Ezek a ruhadarabok kiváló szolgálatot tettek az 1849 elejei nagy hidegekben.

222 A kinevezést sem Hegyesi Márton könyvében, sem a Közlönyben nem találtam meg.

223 A 33. zászlóalj egyhónapos óbecsei és petrovoszellói táborozás után csatlakozott a feldunai hadtesthez, s lett beosztva a Guyon- hadosztályba (nem hadtestbe). Almaiék nem igazán érhették utol Miskolc környékén a zászlóaljat – leírt útvonaluk is kétséges -, mivel az akkor még császári kézen volt. Kassára sem menetelhettek, hiszen ez szintén az ellenségé volt. Valószínűleg Besztercebányán csatlakoztak a hadosztályhoz, és együtt mentek tovább a Garam-völgyében Igló, majd Branyiszkó felé.

224 Guyon Richárd (1813-1856) angol származású kilépett cs.k. főhadnagy, gazdálkodó, 1848 őszétől ezredes és hadosztályparancsnok a feldunai hadtestben, 1849 tavaszán tábornok és Komárom, majd nyáron a IV. hadtest parancsnoka. Törökországi emigrációjában mohamedán és török tábornok lesz (talán ezért írta róla Almai, hogy „pogány ember volt”). Hadvezérnek csapnivaló, de katonának kiváló volt.

225 A Garam-völgyében menetelő déli hadoszlopból (a Piller- és Guyon-hadosztályok) Guyon február 2-án érkezett meg Iglóra (ma Spisska Nová Ves, Szlovákia).

226 Február 3-án éjjel a Schlik-hadtest lőcsei helyőrsége Kiesewetter őrnagy vezetésével betört Iglóra abban a hiszemben, hogy csak csekély erőt fog ott találni. Eleinte sikerült is nagy zavart okozni a rosszul felállított és meglepett magyar csapatokban, hét magyar löveget el is foglaltak.

227 Guyon egységei rövid idő alatt magukhoz tértek, visszaverték a támadókat, visszaszerezték az elvesztett ágyúkat, sőt egy röppentyűtelepet is sikerült zsákmányolniuk. Az ellenséget egészen Szepesváraljáig üldözték. A várost több helyen felgyújtó röppentyűk megszerzése nagy jelentőségű volt, mivel később ezek alapján kezdték meg Nagyváradon gyártásukat a honvédség számára. A röppentyű egy háromlábú állvány volt, melyről hengeres hüvellyel és hosszú vezérlőrúddal ellátott golyót vagy kartácsot lehetett kilőni.

228 A hadosztály február 5-én ért Szepesváralján át a branyiszkói hegygerinc (ma Pod Braniskom, Szlovákia) alá, Korotnok faluba (ma Korytné, Szlovákia).

229 Természetesen a csata egy napon zajlott le, február 5-én. Eleinte 3-4 órán keresztül csak kölcsönös ágyúzásra szorítkozott mindkét fél, majd ezután vezényelt Guyon többszöri rohamot zászlóaljainak fel a gerincre. A védekező osztrákok parancsnoka Franz Deym tábornok, Schlick egyik dandárának vezetője volt.

230 Guyonnak itt öt honvéd zászlóalja volt. Ezek közül a 33. kapta a legnehezebb feladatot, a meredek hegyi kanyarulatok megrohamozását, míg a 2. zólyom-besztercei és a nógrádi önkéntes zászlóaljakat az erdőn át az ellenséges jobbszárny ellen rendelte. A 13. és egy újonc zászlóaljat tartalékban hagyott. A 10., 23. és 65. zászlóaljak nem tartoztak a hadosztályba. A 10. és 23. zászlóalj később tényleg együtt szolgált a 33. zászlóaljjal a hadosztályban. A 33-asok nem tartalékban voltak, igaz, a két önkéntes zászlóalj kezdte meg a rohamot az erdőn át, de hamar vissza is verték őket.

231 Guyon tényleg kartácstüzet vezényelt a megfutó nógrádiak elé, s egy tisztet is megkardlapozott a „klasszikus” „Vorwarts dupla lénung, rückwarts kartács schiessen” („Előremenés dupla zsold, hátrálás kartácsolás”) felkiáltással. Nemsokára a hegyre felvezető országút két oldalán elhelyezkedett 33. zászlóalj kapott parancsot a frontális támadásra felfelé az úton. Többszöri megakadás után maga Guyon vezette őket rohamra, s kínkeserves, fordulóról fordulóra történő elkeseredett harc után végül szuronyrohammal sikerült elűzni az osztrákokat. A győzelmet a vadászok, a huszárok és a tüzérség együttes jó fellépése is elősegítette.

232 Helyesen Erdősi (Poleszny) Imre piarista paptanár, tábori lelkész.

233 A megvert osztrákok Sirokán át vonultak Eperjesre, ahová éjjel érkeztek meg, ahonnan egészen Kassáig meneteltek. A Guyon-hadosztály másnap vonult be Eperjesre.

234 Kb. 150 fő volt a magyar veszteség, melynek kétharmada esett a 33. zászlóaljra. Az osztrákok kb. 300 halottat és sebesültet vesztettek.

235 Egy zászlószalagot Görgey is adományozott a 33-asoknak, de azt természetesen nem Selmecbányán kapták meg, hiszen már hetekkel azelőtt maguk mögött hagyták. Az Almai által említett selmecbányai szalagot valószínűleg csak hónapokkal később kaphatta meg a zászlóalj, de az is lehetséges, hogy azonos a Görgey-féle szalaggal.

236 Itt teljes a káosz. A Guyon-hadosztály februárban a Tarna mentén állomásozott, a feldunai és a Klapka-hadtesttel részt vett a kápolnai csatában, majd a főhadszíntéren a VII. hadtest kötelékébe tartozott. A hadosztály nem vett részt a március 5-i szolnoki ütközetben, csak a „közelben” tartózkodott, és Görgeyvel sem kellett Komárom alatt egyesülnie. Ilyesféle egyesülés csak Budánál történt. A branyiszkói és váci csata közti, általa leírt történések és helyszínek felsorolása teljesen zavaros. Két fontos hónap eseményeit hagyja ki, s egy teljesen fiktív eseménysort állít össze hiányos emlékeiből.

237 A tavaszi hadjárat hatvani, tápióbicskei és isaszegi ütközeteit meg sem említi.

238 Almai végre újból helyesen veszi fel a történéseknek valahol Eperjes tájékán elvesztett fonalát. április 10-én Vácnál nem Windisch-Gr(tz-et, hanem a Götz tábornok vezette Ramberg-hadosztályt verték meg. A VII. hadtest, benne az egykori Guyon-, most már Kmety-hadosztállyal, s vele együtt a 33. zászlóaljjal, nem vett részt a csatában, csak Rákospalota környékén állt harcállásban, hogy az esetleges Pest felől jövő támadásokat felfogja. A hadtest két hadosztálya csak két nappal a csata után vonult be a városba, maga a Kmety-hadosztály csak 13-án. A 10-i csatát a Damjanich vezette III. hadtest nyerte meg öldöklő harc során. A csata leírásából látszik, hogy Almai igazából a pesti útnál történt eseményeket taglalja, ami meg is felel a VII. hadtest tényleges feladatának. A csatát valószínűleg csak hallomásból ismerhette, s így másodlagos tapasztalatait írta le.

239 Görgey egészen Komáromig hajtotta Windisch-Grätz-et, s mind Nagysallónál, mind Komáromnál vereséget mért rá, hiába „kerülte vele az összeütközést a táborszernagy”.

240 Mint már említettük, a Kmety-hadosztály, s vele együtt a 33. zászlóalj április 13-án szállta meg Vácot, hogy a gyöngyösi és a miskolc-lévai országutat biztosítsa. Az április 19-i nagysallói győzelem után Komáromhoz rendelték az addig Vácot és környékét vigyázó hadosztályt, amely 23-án érkezett meg az Esztergommal szemközti Párkányra. Almai itt kivételesen pontosan emlékezik.

241 Guyon nem hagyta el az országot, hanem nagyon is közel volt a 33. zászlóaljhoz, ugyanis április 2-án Komárom parancsnokává nevezték ki, ahová többszöri bejutási kísérlet után csak 20-án tudott megérkezni. Az országot is csak a bukás után hagyta el augusztus közepén (lásd még a 61. jegyzetet).

242 Az I. hadtest Tatán és Bicskén át, a III. Tatán és Kovácsin át ment Buda felé, a II. hadtest pedig már ott volt, hiszen Pestet és környékét tartotta megszállva április közepe óta. A Kmety-hadosztály a budai vártól északra, a Kálvária-hegytől a Duna-partig helyezkedett el, bezárva az ostromgyűrűt. óbuda déli és a Víziváros északi végén táboroztak le. Délelőtt 10 óra körül értek a Császárfürdő környékére, ahol a Bomba térnél (ma Batthyány tér) máris rájuk kartácsoltak és puskáztak.

243 A Duna mellett húzódó, ma is meglévő Fő utca.

244 Kmety tüzérségi tűztől kísérve még aznap támadást kísérelt meg a Duna-parti gátrendszer védte vízmű ellen a 10. és 33. zászlóaljakkal. A vízmű látta el ivóvízzel a várőrséget, s ennek lerombolása elősegítette volna a vár gyors elfoglalását. A két zászlóalj azonban fennakadt a vízművet védő hatalmas torlaszon és nagy veszteséget szenvedett.

245 Az egykori ördögárok-patak a vár nyugati oldala alatt folyt, és a Tabánban, a Fő utca végén ömlött bele a Dunába. Ez kissé messzinek tűnik a Kmety-hadosztály eredeti harcállásától.

246 Itt Péterváradot kell érteni, amely egészen szeptember 7-i kapitulálásáig magyar kézen volt.

247 Guyon Komáromból csak Kossuth és Görgey együttes sürgetésére küldte le Budára a négy 24 fontos, az egy 18 fontos ágyút és a négy 40 fontos mozsarat a hozzávaló lőszerekkel együtt, melyek május közepére érkeztek meg Budára. A Sashegyen nem állítottak fel ágyúkat, hanem a Kálvária-hegyen, a Kis-Svábhegyen, a Gellérthegyen, a Fehér- és a Naphegyen. A komáromi réstörő üteget, – mely a Fehérvári kaput és rondellát rombolta május 16-tól, – a Naphegyen állították fel.

248 A vár parancsnoka, a debreceni születésű Heinrich Hentzi von Arthurm tábornok (1785–1849) már május 4-én lövette Pestet. E dicstelen tettét 9-én, 12-én és 13-án újra megismételte.

249 Az akkori Kapucinus tér ma a Corvin tér. A fő gyülekezési hely a Bomba téren volt.

250 A vár bombázása, „réstörése” május 16-án hajnaltól kisebb-nagyobb megszakításokkal egészen 21-e hajnaláig tartott.

251 A vízivárosi vízműről már esett szó a 81. jegyzetben. Május 11-én kétszer is kitörtek innen az osztrákok, majd 12-én csaptak újra itt össze az ellenfelek. Hentzi e napon a Vízivárost is bombázta. A 17-én hajnalban bekövetkezett általános rohamban a hadosztály csak figyelemelterelés céljából támadott, de így is pusztító zárótűz zúdult rá. A vízmű torlaszánál május 21-ig mindennaposak voltak az összecsapások.

252 Erről a súlyos hibáról majdnem minden visszaemlékező említést tesz. Több napon át folyt a létrák toldozása, hogy a kívánt magasságot elérjék.

253 Lázár János (1822-1893) mérnök, 1848 októberétől a 33. zászlóaljban szolgál, 1849 február végén hadnagy, Buda elfoglalása után főhadnagy lesz, augusztus elején maga Bem nevezi ki századossá. 1850-től Szegeden mérnök, majd útbiztos, honvédegyleti tag, 1879-ben az árvízkor a röszkei-matyéri töltés védelmét vezette. A szegedi Dugonics-temetőben temették el, György fia Szeged egyik leghíresebb polgármestere lett.

254 Rohamok voltak május 4-én, 17-én, 18-án és 20-án este. Lásd még a 88. jegyzetet.

255 Az iglói röppentyűk felhasználása nem egy gyerektüzér önkényes ötlete volt, hiszen már a május 4-i rohamkor két rakétát állítottak fel a kapucinus templomnál a roham támogatására. A felvázolt „csíny” valószínűleg csak az lehetett, hogy parancs ellenére néhány siheder honvéd használatba vette a rakétákat, bosszantandó az ellenséget. A Víziváros bombázása természetesen nem emiatt zajlott.

0 Május 20-án este négy század hajtott végre színlelt rohamot a vár ellen, mely egészen a másnap hajnali általános támadásig tartott, elterelve arról a figyelmet.

1 Május 21-én hajnalban ágyútűz adta meg a jelet az általános rohamra. Az I. hadtest a Fehérvári rondella résének környékére, a II. hadtest a dél felőli falakra és az Alsó-Vízikapura, a III. hadtest pedig a Bécsi kapu környékére intézett támadást. Kmety három zászlóaljjal – köztük a 33.-kal – és egy vadászszázaddal rohamozta meg a vízmű torlaszát, míg tartaléka a Bomba téren várakozott. A szívósan védekező várőrség ellenállását legyűrve, reggel hét órára, négy órás küzdelem után a vár újra magyar kézre került. Kmety csapatai a második szuronyrohammal foglalták el a Felső-Vízikaput és környékét, de lépésről-lépésre kellett megküzdeniük minden helyért.

2 Alois Allnoch ezredes a vár dandárparancsnoka volt, s a Lánchíd végső esetre tartogatott felrobbantását maga hajtotta végre. De a hibás elhelyezés és a rossz konstrukció miatt a lőporos hordók csak magukat és Allnochot tépték darabokra.

3 Hentzi a budai hídfő jobb oldali lánckötege alá helyeztette el a 10-12 puskaporos hordót, mely munkálatokat maga Allnoch irányította. Ezt megelőzően Adam Clark, a híd tervezője „szabotázst” hajtott végre, mivel elrontotta a szivattyú gőzgépét, így a legsebezhetőbb rész, a hídtartó láncok ürege víz alatt maradt.

4 A magukat megadó olaszok nem a 16. Zanini-ezredhez tartoztak, hanem a 23. Ceccopieri-sorgyalogezred 1. zászlóaljához, akik az udvari lovarda környékén védekeztek.

5 Két kapu is volt ilyen, az (Alsó-) Vízikapu és egy kisebb a piarista gimnáziumnál. Almai nyilvánvalóan az előbbire céloz.

6 Hentzit a Szent György téren érte a halálos gyomorsebet ejtő puskalövés az I. hadtestbe tartozó 47. zalai zászlóalj katonáinak részéről. A tábornok másnap éjjel egy órakor halt meg, s Allnochal együtt csendben temették el a budai köztemetőben.

7 A várőrség 4764 tagjából összesen 710 ember halt meg az ostrom során betegségben vagy harcban, köztük a vár- és a dandárparancsnok is, a többiek hadifogságba kerültek. A magyar veszteség 368 elesett és 670 sebesült volt, köztük hősi halált halt Burdina őrnagy, a 39. gyalogezred 3. zászlóaljának parancsnoka és Kleinheinz Oszkár őrnagy, az I. hadtest vezérkari főnöke.

8 Közvetlenül Buda bevétele után a Kmety-hadosztályt Görgey Székesfehérváron át a Balaton és a Fertő-tó közti területre küldte, hogy a cs.k. fősereg elleni támadásban segítséget nyújtson.

9 A hadosztály június első felében Veszprémből Pápán át Tétre ment, hogy a VII. hadtest szélső balszárnyát képezze. Innen csapott rá aztán Wyss tábornokra Csornánál.

10 Kronstein János (1827-1892) zsidó származású honvéd őrmester volt a 33. zászlóaljban, a szabadságharc után besorozták, később híres arany- és ezüstműves Szegeden, az ottani izraelita temetőben nyugszik.

11 Június 13-án Csornánál nem Kmety szenvedett vereséget, hanem éppen ő aratott győzelmet. A sopron-győri országúton elszigetelten előrenyomuló Wyss-dandárt lepte meg és űzte Bősárkányra, majd át a Rábca folyón. A csata után a magyar csapatok is visszatértek előző állásaikba. Az ütközet során maga az ellenséges hadak parancsnoka, Franz Wyss is elesett. A hadosztályt nem ekkor, csak június végén vágták el végleg a főseregtől, s ezért volt kénytelen Kmety levonulni a Délvidékre.

12 Hogy melyik zászlóalj lehetett ez, azt nem lehetett kideríteni, de talán Almai és egysége a III. Leiningen-hadtestbe kerültek, vagy a VII. Pöltenberg-hadtestbe (lásd erről a kérdésről még a 112 és a 114. jegyzetet). Bona Gábor 1998-as, a szabadságharc hadnagya it és főhadnagyait bemutató könyve szerint Almai a 23. zászlóalj hadnagyaként szolgált 1849 júliusától a Kmety-hadosztályban. A visszaemlékezés azonban el lentmond ennek.

13 Július 2-án.

14 Ebben a csatában az oroszok részéről a Panyutyin-hadosztály vett részt.

15 A magyar balszárnyon a III. hadtest foglalt helyet, de nem Almásneszmélynél, hanem ószőnynél és a hídfőnél. A csata legelején a hadtest lovassága az osztrák jobbszárny, Benedek tábornok lovasságával csapott össze, de vesztett és magát a falut is ki kellett ürítenie, majd visszavonulnia a sáncok mögé. Attól kezdve egészen késő délutánig tényleg viszonylagos passzivitásban volt az egység, amikor is öt zászlóaljjal (a 3., 42., 65., 109. és 118. zászlóalj) elkeseredett harcok után sikerült elfoglalni a falut és a lovasság segítségével elűzni az ellenséget. Almai ezen csataleírása azt valószínűsíti, hogy tényleg a III. hadtestbe tartozott – már persze ha elfogadjuk leírásának hitelességét –, a hídfőt őrző zászlóaljak valamelyikéhez (112., 113. és 121. zászlóaljak), melyek nem vettek részt a csatában.

16 A centrumban a VII. hadtest állt, a jobbszárnyon a VIII. hadtest Janik-dandára. Az ácsi erdő birtoklásáért egész nap elkeseredett harcok folytak a magyar jobb- és az osztrák balszárny között, de a csata végére egyik fél sem tudta azt teljes egészében megszerezni.

17 Délután Görgey azért határozta el az utolsó nagy lovasrohamot a centrumban, hogy a magyar balszárnyat tehermentesítve, az megkezdhesse ószőny visszafoglalását. A huszármerénylet álhíre még aznap kialakult, s még évtizedeken át rendületlenül tartotta magát, komoly hadtörténeti munkákat sem elkerülve (a hiedelem kialakulásáról és továbbéléséről lásd Hermann Róbert : Merénylet a fővezér ellen ? Görgei sebesülése, In. Hadtörténelmi Közlemények 1995 / 4.). A tábornok koponyáját ténylegesen egy gránátrepesz szakította be, s a csata végeztével a komáromi Szaáky-házba vitték ápolásra. A térdig érő szalmával borított utca nem valószínű, s természetesen a merénylő huszárral sem lett semmi, hiszen nem is létezett ilyen.

18 Az ellenség korábbi állásaiba húzódott vissza, a magyarok pedig ószőnybe és a Duna bal partján lévő sáncok mögé.

19 Ezelőtt azért még eltelt egy hét. 11-én már egy újabb csata zajlott le itt, melyben a III. az I. hadtesttel együtt a jobbszárnyon küzdött, s sokkal keményebb harcokat kellett vívniuk, mint 2-án.

20 Július 15-17-én. Az első csata 15-én magyar győzelemmel zárult, s a másnapi viszonylagos szünet után 17-én folytatódott. Aznap a magyarok végül súlyos harcok árán tudtak csak elvonulni Vácról, de az orosz csapatok mégsem nevezhetők győztesnek, mert tényleges nagy sikert nem sikerült elérniük túlerejük dacára sem.

21 A Pöltenberg-hadtest 15-én éjjel Vác mögött foglalt helyet tartalékban, kimaradva a 15-i összecsapásból, s a haditervnek és pozíciójának megfelelően elsőként tudta elhagyni a várost 16-a estéjétől 17-e hajnaláig, így az aznap kibontakozó harcban sem vett részt. Azt a Leiningen-hadtest vívta, fedezve a honvédség és a civilek elvonulását. Pöltenberg csak Rétság mögött folytatott védekező ágyúharcot késő éjjelig az őket üldöző Rigyiger tábornok ellenében, majd táborozott le Rétság és Vadkert között. Innen Balassagyarmaton és több más helységen át július 24-én vonult át Miskolcon. Közben azonban folyamatos védekező harcokba bonyolódott Görömbölynél, a Sajó mentén és Gesztelynél. A Tisza bal partjára július 29-én kelt át mindhárom hadtest.

22 A Tiszán átmenve, Nyíregyházán az I. hadtest Debrecen felé vonult el, míg a III. és VII. hadtest Nagykállón, Nyíradonyon, Vámospércsen, Nagylétán, Kismarján, Biharon át augusztus 5-én ért Nagyváradra, ahol egyesült az I. hadtesttel.

23 Az oldalvédet adó I. Nagysándor-hadtest augusztus 2-án szenvedte el ezt a súlyos vereséget az oroszoktól. Ezalatt a másik két hadtest Vámospércsen állt, s csak 3-án mentek tovább Nagyléta felé.

24 A VII. és III. hadtest augusztus 6-án indult el Nagyváradról Aradra Gyapjún és Nagyszalontán át. A kormány utolsó székhelyére 10-én érkeztek meg.

25 Kossuth és a kormány, négy miniszter kivételével, augusztus 11-én mondott le Aradon tisztségéről és ruháztak át este Görgeyre minden katonai és polgári hatalmat. Görgey 11-i, a polgári lakossághoz intézett kiáltványát 13-án Haynau is közzétette a fegyverletétel után.

26 A sereg augusztus 12-re virradó éjszaka vonult el Aradról Világosra, ahová megérkezve tábort ütött. Az oroszok csak másnap kora hajnalban értek oda.

27 Ivan Fjodorovics Paszkevics-Erivanszkij gróf, varsói herceg (1782-1856) orosz tábornagy, a Lengyel Királyság helytartója, a mobilizált hadsereg főparancsnoka. De Világosnál nem Paszkevics, hanem Fjodor Vasziljevics Rigyiger (1784-1856) lovassági tábornok, a III. orosz hadtest parancsnoka előtt tették le a fegyvert a magyar csapatok, és vele folytatott Görgey tárgyalásokat július közepe óta a magyar kormány megbízásából.

28 Augusztus 13-án a fegyverletétel késő délelőttől késő délutánig tartott, tehát nem „legott” fejeződött be.

29 A kapitulált honvédek nagy részét tisztjeikkel együtt Nagyváradra és Kisjenőre vitték, majd onnan Sarkadra, ahol hatalmas hadifogolytábort állítottak fel. Sarkadról Gyulára terelték a tiszteket, hogy ott átadják őket az osztrákoknak. A későbbi aradi vértanú tábornokok nagy része is így került itt osztrák hadifogságba augusztus 22-én.

30 Az egykori Harruckern-Almássy-Wenckheim-kastély ma is áll Gyula belvárosában.

31 Aigner Imre pontosan 48 éves volt ekkor.

32 Tápénál a kora középkor óta működött komp a Tiszán, s rendkívüli megerősítésére az adott okot, hogy a szegedi oldalra csak itt lehetett átjutni a belvárost és újszegedet összekötő hajóhídon kívül.

33 Helyesen őrhalmi (1847-ig Müller) József (1807- ?) ügyvéd, Csongrád vármegye pénztárnoka, táblabírája és törvényszéki ülnöke, majd főszolgabírája. Esetleg öccsével, Müller Jánossal (1819-1874) azonos, aki 1849 után lett csongrádi kerületi főszolgabíró.