Pap József

A Heves és Külső-Szolnok vármegyei politikai elit és a „passzív ellenállás”

Heves és Külső-Szolnok vármegye politikai elitjének története
1844-1853

A jelen tanulmány célja, hogy Heves és Külső-Szolnok törvényesen egyesült vármegyék 1844 és 1853 közötti időszakban szolgálatot teljesítő tisztikarának személyi összetételét elemezze, továbbá levéltári források alapján megvizsgálja, hogy a megyei vezetés koronkénti átszerveződésekor személyileg megújult tisztikar került-e a megye élére; kik és milyen körülmények között vállaltak aktív politikai szerepet az adminisztrációban a forradalom és szabadságharc idején, mi lett a sorsuk a Bach-korszak éveiben, háttérbe szorultak-e helyüket átadva az újonnan jötteknek vagy folytatták addigi munkájukat a megváltozott politikai környezetben. A vizsgálat végpontjául azért választottuk az 1853-as évet, mert az önkényuralom későbbi éveiben egyre nagyobb számban jelennek meg az olyan hivatalnokok, akik nem ebből a megyéből származnak, közöttük gyakran találunk Pest megyéből áthelyezetteket. Ezért ennek az időszaknak az értékeléséhez szükségesek a szomszédos vármegye adatai is, melyeknek feldolgozására a kutatás további szakaszában kerül sor.

Az elemzés elkészítéséhez alapvetően a Heves megyei Levéltár anyagát használtuk fel,34 ezenkívül Szederkényi Nándor35 és Borovszky Sámuel36 megyei monográfiájára, Orosz Ernő,37 Bona Gábor38 műveire, valamint a nagyobb lexikonok Heves megyére vonatkozó életrajzi adatait összegyűjtő levéltári munkára39 támaszkodtunk. Munkánk első részében röviden áttekintjük a szakirodalomnak a passzív ellenállásra vonatkozó elméleteit, majd a megye történetével párhuzamosan a tisztikar összetételének törvényszerűségeit elemezzük. A legfontosabb személyek életrajzi adatait lábjegyzetben jelezzük.

A „passzivitás politikája”

Magyarország történelmének neoabszolutizmus kori időszakával elválaszthatatlanul összekapcsolódik a „passzív ellenállás” fogalma és Deák Ferenc személye. A szabadságharc leverése után a reformkori liberális nemesi mozgalom vezetői közül Deák Ferenc az egyetlen aktív politikus, aki az országban maradhatott. Tekintélye a kor sajátos politikai viszonyai között tovább növekedett, hiszen 1850. április 25-én kelt levelében40 udvarias hangnemben utasította vissza Anton Schmerling osztrák igazságügy-miniszternek egy, a magyar magánjog kérdéseivel foglalkozó bizottságban való részvételre szóló meghívását. Levelének sokat idézett sorai, melyekkel „a közelmúlt szomorú fejleményeit és a jelenleg még fennálló viszonyait” említve megtagadta az együttműködést a közjogi szempontból törvénytelen hatalommal, az egész ország számára például szolgált. A szakirodalom ebben a levélben véli felfedezni a passzív ellenállás meghirdetését, mely magatartásforma megítélése nagy átalakuláson ment keresztül.

Az első világháború előtti művek többségében a vizsgált politikai magatartásforma heroikus küzdelemként jelenik meg, amelynek segítségével a magyar nemesség – bizonyítva politikai vezetőképességét és kitartását – rákényszerítette az osztrák kormányköröket Magyarország törvényes rendjének és függetlenségének az elismerésére.

Hőke Lajos41 munkája ebbe a sorba illeszkedik. A visszaemlékezés szerint Deák említett levelét olvasva határozza el, hogy 10-20 holdas birtokára húzódva várja ki az alkotmány visszaállítását.42 A levelet a korabeli magyarországi újságok a cenzúra miatt nem közölhették, de a liberális Ost-Deutsche Post című lapban megjelent, csakhamar az egész országban elterjedt kéziratos formában, még a nagyszebeni börtönbe is becsempészték, ahol a rabok csoportosan olvasták, és a róla készült másolatokat ereklyeként őrizgették.43 A passzivitás magatartásának legszemléletesebb leírásával itt találkozhatunk először, a későbbiek során is ez a kép tér vissza a történeti munkákban: a hazafiak ebben a korban az osztrák hatalmat nem segítették, támogatást nem adtak, a közigazgatás döntéseit csak kényszer hatása alatt teljesítették, a végrehajtásban részt nem vállaltak, az adót csak akkor fizették, ha érte jöttek, a fuvarral késtek, a katonaság elől rejtegettek. „Igaz magyar ember” németül nem értett, minden kérdésre nem tudom, nem ismerem, nem láttam volt a felelet. A nemesi családokba osztrákok és azok kiszolgálói nem voltak hivatalosak, a hölgyek kerülték velük az érintkezést; társadalmilag nem léteztek. A passzivitás mozgalmának sarkalatos eleme volt a hivatali szolgálat megtagadása, a közigazgatásban, az igazságszolgáltatásban vállalt munka elutasítása. A kor emberei kitaszították maguk közül azokat, akik vétettek ezen elvárással szemben. Hőke a mozgalom hatását a következő szavakkal jellemzi: „A világtörténelemben egyedülálló tünemény, hogy az osztrák katonai uralmat, amely kétszázezer szuronyra támaszkodott, a magyar nemzetnek csupa szenvedőleges ellenállása, segítve az emigráció külső működtetése által, megtörte és végképp megbuktatta.”44

Beksics Gusztáv45 szintén a „schmerlingi” levél megjelenésétől származtatja a passzív ellenállást, de nála már árnyaltabb kép jelenik meg: az ellenálló többség mellett jelentős számú magyar hivatalnokról tud, akik „nemcsak a rég megszokott megyei igazgatásban vettek részt, hanem helyet foglaltak a rendőrség sőt a zsandárság és az elnyomó katonaság soraiban”.46 Eötvös Károlyra hivatkozva a „Bach-huszárokat” a következő csoportokba sorolja: a) a provisoriumbeliek (1849-54): azzal a hittel, hogy az ideiglenes alkotmányellenes állapot csak ideig-óráig tart, „sok hazafi fogadott el tisztséget”; b) a definitívek: legnagyobb részt osztrákok és csehek, az itthoniak közül a „királyi hivatalnokok és azok családjából származóak”; c) „díszmagyar-ruhások”: nevüket Bach 1859-es rendelete után kapták, „Ezek között ismét akadtak jó magyarok, a magyar világ bekövetkeztének reménye alapján.”; d) „Schmerling-lovagok” (1861-65): „igazán szedett-vedett népség, Ausztriából nem vállalkozott senki, itthon pedig 61-ben mindenki lemondott. Az itthoniak salakjából lehetett a tisztviselőket összeválogatni.”47 Ez a kategorizálás már lehetővé teszi számára, hogy eltérő megítélés alá eső csoportokra bonthassa az addig egyoldalúan elítélt hivatalvállalókat.

Ferenczi Zoltán Deák-életrajza48 a következőképpen értékeli Deák politikáját: „Szelleme és bölcsessége a nemzet közkincse lett; az ő bátorságából merítette bátorságát, nyugalmából nyugalmát és vigaszát, ezért elfogadta, szintén az ő tanácsából az 50-es években egyetlen lehető politikát: a lemondás nélküli hallgatást és az egyetlen legszükségesebb erényt: a kitartást.”49 Az abszolutizmust Deák egyedül a törvényre és a passzivitásra támaszkodva győzte le, és ennek alapján hozta létre a kiegyezést.50

A hősies küzdelem ábrázolása mellett már ebben az időszakban is megjelennek a volt vármegyei nemeseket különböző mértékben elítélő hangok. Mocsári Lajos 1855-ben így jellemzi a „táblabírói osztály” magatartását: „a táblabíró, mióta megyegyűlés nincsen, tökéletesen kiesett minden szerepéből”, „bezárt magas kapuja mögött magát most is kiskirálynak érzi”, „élete módjában és a gazdasága vitelében örökösen idézi az öregek axiómáit, s ephemer (tiszavirág-életű) kísérleti viszketegnek, bolondságnak tart minden újítást”.51

Seress László véleménye szerint az „abszolutizmus közigazgatása gondosabb volt, mint a régi megyei vezetés, amely egészében hanyag, igazságtalan, egyoldalú, úrhatnám-féle volt, dolgozni nem szeretett”. A szolgálatban álló hivatalnoki karból „csak a szolgabíró volt magyar ember”, míg az irányító pozíciókat „otthon haszontalan külföldi hivatalnokok” töltötték be.52 A hivatalt vállalók között „sokan akadtak a rendbeliek közül is”, akiket erre vagy a szegénységük vagy az egyéni becsvágyuk késztetett.53

Jászi Oszkár csupán érintőlegesen foglakozik a passzív ellenállással, megemlítve, hogy az országot „elözönlő német és cseh hivatalnokok” mellett „sok száz, sőt sok ezer hivataláért reszkető nemes ugyanúgy szolgálta a rendszert”, amely azonban egészében véve idegen és ellenséges hatalmat képviselt.54 Nézete szerint a mozgalom nem rendelkezett elegendő belső energiával, a nemzetiségektől való félelem volt az az erő, amely a nemességet és az osztrák kormányköröket a kiegyezésre késztette.55

A két világháború között megjelent, a tárgyalt a korral foglalkozó tudományos munkák közül kiemelkedik Berzeviczy Albert Az absolutizmus kora Magyarországon című műve.56 Berzeviczy először tett kísérletet arra, hogy levéltári források segítségével alapos vizsgálat alá vegye a kort és az azzal foglakozó elméleteket. A passzivitás vizsgálatakor megemlíti ugyan Deák Schmerlinghez írt levelét, annak országos visszhangjáról, programadó jelentőségéről azonban nem szól.57 A Bach-rendszer közigazgatási alkalmazottainak vizsgálatakor elismeri, hogy „nagyszámú” magyar szolgálata bizonyítható, ők azonban „kiléptek a nemzet nagy zömének érzelmi kötöttségéből”.58 Az alkotmányos és az abszolutisztikus időszakok tiszti állományai személyi összetételük alapján egymástól jól elkülönülnek. Az 1860-as választásokkor több helyen rendesen felolvasták az 1848-i megyebizottság névlajstromát, és megállapították, hogy az akkoriak közül kik haltak meg, vagy kik költöztek el; ilyenkor meghaltnak jelentették ki azokat is, akik a Bach-korszak alatt hivatalt vállaltak. 1861 után pedig az önkényuralom újraszervezői ... az alkotmányos korszakban hivatalba helyezett egyének közül, akik a közönség bizalmát kétségbevonhatatlanul bírták, majdnem senkire sem számíthattak. A hivatalokra nem jelentkeztek megfelelő tekintéllyel és szakértelemmel bíró személyek, ezért mélyről kellett meríteni: az alacsonyabb beosztású, megfelelő képességekkel és tekintéllyel nem rendelkező emberek közül. A közvélemény mély megvetéssel és gyűlölettel fordult a hivatalt vállalók felé.59 Az 1849 és 1867 között szolgálatban lévő hivatali apparátus nem egységes, egymástól időben jól elkülönülő csoportokra lehet tagolni, melyek között csekély kapcsolat létezett csupán:60 az egyiket az abszolutista kormányzat hivatali apparátusa képezi, a másikat pedig az alkotmányos időszaké.

Braun Róbert Berzeviczy művéről írott kritikája61 előre vetíti a második világháború után szinte egyeduralkodóvá váló marxista elméletet. Braun szerint Berzeviczy jó úton indult el akkor, amikor célul tűzte ki az abszolutizmusról élő egyoldalú kép kritikai vizsgálatát, azonban a tények feltárása után a következtetéseket nem tudta levonni. A feltárt források alapján kétségbe kellett volna vonni a passzivitás jelentőségét és a zsarnokság mélységét. Ehhez a következtetéshez azonban Berzeviczy nem juthatott el, mert nem látta be, hogy ekkor „két úri társadalom ütközött össze, amely között sok érintkezési pont volt”, „mindketten egy alattuk álló széles népréteg felett uralkodtak, amely útját állta annak, hogy a harcban egy bizonyos határon túlmenjenek”. Ez a közös fenyegetettség vezetett el a kiegyezés megkötéséhez.

Pethő Sándor62 a kor társadalmát a politikai magatartásformák alapján három csoportra tagolja: a „labancszerepet játszó arisztokratákra”, a „délibábokkal játszó” emigránsok híveire és a passzívákra. A „baljóslatú hallgatásban nagyobb erő és tiszteletreméltóbb önérzet rejlett, mint a konzervatívok udvarlásában”. „Ez a passzív és büszke dac, amelyben a cselekvéstől irtózó magyar álmodozás kedve szerint kiélhette magát”, Deák 1854-es Pestre költözésével kapott vezetőt és politikai programot.63 Mellettük – írja Pethő – „elég nagy számban” voltak olyan emberek, akik kisebb-nagyobb hivatalt vállaltak a Bach korszakban.64

Gabányi János egy évvel később írott művében65 szintén megjelenik ez a beosztás, azonban ő a konzervatívokat más megítélés alá veszi, véleménye szerint ők „néhány Bach-huszár és muszkavezető kivételével, derék hazafiak voltak”. A passzív ellenállást hirdető Deák köré csoportosult „az egész magyar nemzet, sőt politikájukat magukévá tették a nemzetiségek is”. Közéjük sorolja a főpapságot is, „akik hazafiságuknak állandó tanújelét adták”.66

Gratz Gusztáv szerint Ferenc József számára a kiegyezés szükségszerűsége mellett a döntő érvet az szolgáltatta, hogy az 1859-es és 1866-os vereségek hatására rá kellett döbbennie, „hogy a nyílt küzdelemben levert magyar nép még mindig elég erős arra, hogy teljesen megbénítsa a monarhia erejét”. Az abszolutizmus megdöntésében a „magyar nép” egyetlen eszközt használhatott fel, a passzív ellenállást, amely azonban elegendőnek bizonyult a „nagyhatalmak szorításában” elkerülhetetlen kiegyezés kikényszerítéséhez.67

Perlaki Lajos is a passzív ellenállásban vélte felfedezni azt az erőt, amely Ferenc Józsefet rávezette arra, hogy felismerje birodalmának valódi támaszát és politikai célját.68

Szekfű Gyula gazdasági okokkal és a liberalizmusból való kiábrándulással magyarázza a kis- és középbirtokosi nemesség kisebb részének a hivatalvállalását. Albrecht főherceg irányítása alatt azonban a magyarok helyett cseh és német hivatalnokok tömegeit alkalmazták, akik az abszolutizmus bukása után hamar elmagyarosodtak, és „két generáció alatt magyar nacionalistákká váltak”.69 A Három nemzedék című munkájában az abszolutizmus elleni általános ellenszenvvel magyarázza, hogy a nemzeti jelszavakat hirdető köznemesség, anyagi és szellemi meggyengülése ellenére megőrizte, sőt erősíteni tudta politikai befolyását. Hiszen a „passzív rezisztencia éveiben az igazi bús magyarok a vármegyében élnek, az ő hajlíthatatlan, tétlenségben s kitűrő várakozásban nagyszerű hangulatukon törik meg az osztrák adminisztráció beolvasztó akarata, kibékítő próbálkozása.”70

A második világháborút követő időszak marxista történetírása Jászi Oszkár és Braun Róbert hagyományait követve szakított a „polgári történelemszemlélettel”, új szempontok alapján vizsgálta a kor ellenállási mozgalmait és a kiegyezéshez vezető utat.

Mód Aladárnak a magyar ellenállási mozgalmak történetét feldolgozó munkája 1943-ban jelent meg először,71 a művet ezután még többször átdolgozta. A benne kifejtett elmélet már ennek az új szemléletű történetírásnak a terméke. Véleménye szerint a magyar nemzet többsége ugyan szembenállt az önkényuralommal, de annak szilárd hazai bázist jelentett a „hazaáruló aulikus főnemesség és a klérus”.72 A „dolgozó parasztság és a kibontakozó ipari munkásság” körében növekvő feszültség a kiegyezés felé mozdította el az ellenálló magyar és az elnyomó osztrák uralkodó köröket.73 Kossuth így elvesztette osztálya támogatását, mivel nem ismerte fel az elnyomott osztályokban rejlő valódi erőt, az általa vezetett függetlenségi szervezkedés nem érhetett el sikert. A passzívan ellenállók Deák vezetésével a kiegyezés lehetőségeit keresték.74

Az egyetemek történelem szakjai számára készített előadás-tervezet szerint: „A népi tömegek küzdelme nem tudta kivívni a nemzeti függetlenséget, mert az ellenforradalmi birtokos osztály és a kialakult burzsuázia – a forradalmi múltját mindinkább eltagadó birtokos nemességgel együtt – elalkudták Magyarország függetlenségét.”75 A nemességet a paraszt- és munkásmozgalmak, valamint a fokozódó gazdasági nehézségek vették rá a Deák vezette passzivitás feladására. A kiegyezés a „polgári forradalmak korának, a forradalmi erők vereségén, a magyar uralkodó osztályok árulásán, a magyar nép és a nemzetiségek elnyomásának fenntartásán alapuló lezárása.”76

Lukács Lajos munkáiban a passzivitás politikájának a gyengeségét emeli ki. A nemesség vezetői Deák példájára kitartottak ugyan, de az 1860-as évek gazdasági nehézségei könnyen megtörték őket.77 A passzív ellenállás alapvetően helytelen politika volt, mert a forradalom útját is elzárta. A mozgalom gyengeségét mutatja a hivatalvállalók nagy száma is.78 Hasonló következtetésre jut 1954-ben Pamlenyi Ervin, aki szerint a nemzet többségét kitevő passzívan ellenállók alapvetően a néptömegek forradalmi ellenállását gyengítették.79

Szántó Imre megítélése szerint az 1849 és 1867 közötti korszakot folyamatos harc jellemezte, ebben azonban a közbirtokos nemesség nem vállalta a közösséget a harcot folytató néptömegekkel.80 A néppel szembefordulva azonban nem folytathattak komoly ellenállást, így nem maradt más út számukra, mint a passzív visszahúzódás. Felhívja a figyelmet arra, hogy ezt a politikát nem szabad túlbecsülni, mint azt a „polgári történetírás” tette, hiszen az ellenállás igen gyenge volt és alapvetően ellenforradalmi tendenciák jellemezték, a 60-as évekre az anyagi előnyök csábítása ezt a gyenge formát is felmorzsolta.81

Szabad Györgynek a kiegyezés centenáriumán írt munkája szerint az ötvenes évek a „tegnapi nemesség zöme” számára „fénytelen szürkeség, a lehangoló szegénység és a passzív ellenállás” jegyében teltek. A hivatalt nem vállaló nemesek magatartásának leírásánál visszatérnek a Hőke Lajosnál felbukkanó jelzők és megállapítások. Megjelennek a rendszer kiszolgálói is, akik kisebb arányban ugyan, mint az arisztokraták, de mégis jelentős számban vettek részt a hivatalokban, és az ellenük irányuló ellenszenv miatt az önkényuralom fő támogatói lettek.82 A 70-es években írt munkáiban az előzőekben ismertetett nézetet képviseli. Emellett azonban új vonások is megjelennek. A falusi nemességet birtoka teszi képessé a visszahúzódásra, ez azonban a gyorsan változó világtól való elidegenedéshez vezetett. A kor közvéleménye nem tett különbséget a „retrográd gondolkodású” karrierista és a „kenyérkereset szüksége által hajtott” értelmiségi között, mindkettőt társadalmi kiközösítéssel sújtotta.83 A mozgalomban részt vevők azonban nem szervezetten azonosultak Deák politikájával, a Schmerlingnek írott levél csak megerősítette a „politikai vezetőréteg többségének passzív ellenállásra hajló politikáját.”84 Ezzel az állásfoglalással találkozhatunk a „tízkötetes” Magyarország története vonatkozó fejezeteiben is.85

Galántai József a kiegyezés előzményeit vizsgálva arra a következtetésre jut, hogy a nemesség passzív ellenállását a schmerlingi gazdaság- és nemzetiségpolitika törte meg. A gazdasági fejlődés 1861 után kizárólag a nagytőke érdekeit követte, az úrbérmegváltásból a középbirtokosok szinte teljesen kimaradtak. így míg az 50-es években képesek voltak az ellenállásra, addig a 60-as években belekényszerültek a kiegyezésbe.86

Hanák Péter elgondolása szerint a magyar nemesi vezető réteg nagy része már 1849-ben is kész volt a kiegyezésre, akár a forradalom egyes vívmányainak feladása árán is, ettől őket csak az udvar elvakultsága tántorította el.87 A passzivitásba vonult liberálisok 1859-ig nem reménykedtek céljuk, 1848 helyreállításának elérésében. „Ez a később heroizált ellenállás nem tudatos program volt, hanem a helyzet kényszeréből és a józan megfontolásból adódó politika”, amiből hiányzott a tervkészítés, a programadás.88 1861-ben a közjogi negyvennyolcasság jegyében aktivizálódott nemesség bezárt körbe került, nemzetközileg és belsőleg is elszigetelődött, nem maradt más hátra számára, mint újra visszahúzódni a passzivitás bástyái mögé. „Ennek tendenciája azonban ... nem a passzivitás, hanem az ellenállás előbb-utóbbi feladásának irányába mutatott.” „A magyar nagy és középbirtokosok azért hajlottak a kiegyezésre, a nemzeti függetlenség lényeges kérdéseinek az elalkuvására, hogy megőrizhessék, megszilárdíthassák uralmukat az ország elnyomott osztályai és nemzetei felett.”89 Emellett az abszolutizmus kori közigazgatási rendszer vizsgálatakor megállapítja, hogy a megyék 1849-es újjászervezésekor eltávolították a tisztikarból a forradalom alatt kompromittáltakat, ezt olyan következetesen hajtották végre, hogy ez alól a községi alkalmazottak sem mentesültek. Ezzel párhuzamosan a deffinitívum idején a szolgabírók jelentős hányadát a magyar nemesi családok adták. A két korszak személyi állománya azonban élesen elkülönült egymástól.90

Deák Ferenc halálának századik évfordulóján jelent meg Fekete Sándor munkája, melyben újra visszatér Deáknak és mozgalmának „polgári” értékelése: a katonaság, a zsandárság és a hivatalnoksereg által támogatott önkényuralmi rendszer „történelmileg viszonylag rövid idő alatt kénytelen volt idomulni annak a hatalom nélküli férfinak a stratégiájához, aki az Angol királyné szállodában látszólag semmi nagypolitikát sem űzött...”. Deák érdemeinek eltúlzásától ugyan óvakodik, mert „ez az igazodás mindenekelőtt az európai viszonyok módosulását követte”, de ebben a folyamatban a „csendes helytállás deáki politikájának” ismét történelmi jelentőséget tulajdonít.91

Somogyi éva Deák elutasító levelét a passzív rezisztencia programnyilatkozatának minősíti.92 Ezt a magatartásformát azonban nemcsak a nemzeti ellenállás, hanem a világtól való rezignált elzárkózás eszközének is tekinti, amely a nemesség iránytévesztéséhez vezetett. A jobbágyság megszűnte után a gazdasági nehézségek hatására a hivatalnoki pálya a politikai érvényesülés mellett egyre több ember számára jelentette a megélhetés lehetőségét, így a szegényebbek közül egyre nagyobb számban kerültek ki az önkényuralommal kényszerből megalkuvó tisztviselők.93

Németh G. Béla 1988-ban megjelent tanulmánya szerint, „a birtokos nemesség még azoktól az átalakulásoktól is idegenkedett, amelyek korábbi elképzeléseivel összevágtak”, ennek okát abban keresi, hogy a reformokat önkényuralmi eszközökkel, a köznemesség részvétele nélkül hajtották végre. Emellett az „idegenkedését, hozzá nem értését, s nem utolsó sorban úri, rendi kényelmességét a nemzeti ellenállás jelszavával ... részben legálisan, részben illúziós, tetszetős öncsalással igazolta önmaga előtt.” E réteg túlnyomó többsége a kiegyezés után is folytatta „passzív ellenállását”, hiszen szakképzettség nélkül nem kapott igényeinek megfelelő állást.94

Sajátos nézetet képvisel Gerő András: a deáki példát követő többség a türelem, a passzivitás politikáját választotta, „a passzivitás lehetőségét az adta, hogy a hatalom nem tartott különösebb igényt a társadalom közreműködésére. Lényegében a semmihez kellett passzívan viszonyulni, s ez sikerült is azoknak, akiket az anyagi kényszer nem hajtott közpályára.”95

A „passzív ellenállás” értékelése két véglet között mozog: a 19. században heroikus küzdelmet láttak benne, a marxista történetírás azonban a forradalomellenes, „béke-párti” politikát vélte benne felfedezni, élén a harc idején elvonuló Deákkal, aki az elveihez élete végéig hű maradó Kossuthtal szemben a kiegyezés megalkuvásába vezette az országot.

A szakirodalom szerint a vizsgált időszakban a magyar társadalom a politikai állásfoglalás tekintetében két csoportra oszlott: a reformmozgalomhoz és a 1848-as elvekhez hűséges többségre és a kényszerből vagy számításból a rendszerrel együttműködő kisebbségre. A két csoport között az átfedés minimális volt, ennek alapján mereven elhatárolódtak egymástól az önkényuralom alatt és az alkotmányos időszakokban hivatalban álló tisztikarok. 1849-ben a közigazgatás újjászervezésekor a hivatalnoki kart megtisztították a szabadságharc idején kompromittálódottaktól, és 1860–61-ben is két „ellenkező előjelű őrségváltás” játszódott le a személyi összetételben.96

Heves és Külső-Szolnok vármegye tisztikara 1844-53-ban

Az 1844-45-ös „kettős tisztújítás”

Heves és Külső-Szolnok vármegye 1848 és 1853 közötti időszakban szolgálatot teljesített tisztikarának elemzését 1844-ben kell elkezdeni. 1844-ben és 1845-ben két ellentétes politikai szándékú tisztújítás zajlott le, aminek eredményeképpen 1844-ben elsősorban a kormánypárti beállítottságú főispánnak és híveinek akarata teljesült, 1845-ben pedig az ellenzék állíthatta saját jelöltjeit a vármegye élére. Ez utóbbi éli meg a szabadságharcot, amikor csak a lemondások által megüresedett helyeket töltötték be, általános tisztújítást nem tartottak.97 Az elemzés érdekes lehetőségeit kínálja e kettős választás, össze lehet hasonlítani egyrészt a két hivatalnoki kar felépítését, másrészt meg lehet vizsgálni a szabadságharc alatt és után a politikai magatartásban tapasztalt esetleges különbségeket.

1841. szeptember 16-án Almásy Gedeont, eddigi elsőalispánt nevezték ki a törvényesen egyesült vármegyék élére főispáni helytartóul, akinek személyében kormánypárti politikus került a tisztikar élére.98 Almásy minden tőle telhetőt megtett azért, hogy megyéjét a liberális ellenzéktől „megóvja”, és szilárdan megtartsa a kormány zászlaja alatt. Hivatali ideje során állandósult a konfrontáció közte és az ellenzékiek között, feladatát egyre nehezebben tudta teljesíteni. Amikor a vegyes házasságok körül kirobbant vita során a római katolikus püspöki kar 1841. február 22-én körlevelet bocsátott ki, elrendelve, hogy a vegyes házasságokban született gyereket katolikus hitre kell keresztelni, a megye – Esztergom vármegye példáját követve – még szembehelyezkedett a liberális ellenzékkel, s elfogadta a körlevelet. Az 1843 áprilisában tartott követválasztáson a közgyűlés ugyan elutasította a szatmári 12 pontot, különösen kikelve az ősiség eltörlését célzó javaslat ellen, azonban a követek egyike már a megyei liberálisok jelentős személyisége, Almásy Pál lett. Az augusztus 28-án megváltoztatott követutasítás pedig már az ősiség eltörlése mellett foglalt állást.

A főispáni helytartó utolsó próbálkozása céljainak elérésére az 1844-es botrányos tisztújítás volt:99 az 1844. december 16-ára összehívott választó közgyűlésre a szokottnál nagyobb számban gyűltek össze a megyei nemesek, akik között a liberális irányzat képviselői voltak többségben. Almásy Gedeon látva a nagy tömeget, kijelentette, hogy ennyien nem férnek be a vármegye üléstermébe, ezért a tisztújítást a szabadban fogják megtartani. A reggeli szentmise után a sokaság, élén a főispánnal és híveivel a megyeháza felé vonult. Amikor a kapubejáróba értek, Almásy megállt a kapuboltozatból nyíló jobboldali feljáró lépcsőjén, és az ide betorlódott hívei előtt megkezdte a tisztújítást. Az ellenzéki nemesek a kapun kívül rekedtek, először még – nem sejtve, hogy mi fog történni – együtt éljeneztek a bent lévőkkel. Már túl voltak az első- és másodalispán személyének a megválasztásán, mikor a főispán megbízta Balogh János alszolgabírót, hogy a kívül rekedteknek tolmácsolja az eseményeket, közölje velük a jelöltek neveit és a szavazás idejét, ő pedig majd a lépcsőházban, a nyitott ablakokon behallatszó hang erejét összevetve a bentivel, megállapítja az eredményt. A megyeháza ellőtt állók egyre nyugtalanabbak lettek, és a többszöri eredménytelen kiabálás után a küldöncöt azzal irányították vissza a tömött kapualjba, hogy közölje: a választást eredménytelennek tekintik, mert jogaik gyakorlásában korlátozást szenvednek. Erre a bent lévők egyöntetű szavazással valótlannak nyilvánították a protestálók állításait, és folytatták a tisztújítást. Az így megválasztott tisztikar összetételében tökéletesen megfelelt a főispán elképzeléseinek, hiszen hűséges hívei mindig az általa sugallt nevet kiáltozták.

Az eset országos visszhangot váltott ki. Az új tisztviselők közül 7 maga sem fért be a kapualjba, ők az esküt sem tették le, a tisztikar pedig a botrány miatt Földváry János főügyész kivételével rövidesen lemondott. Az ellenzék külön jelentést készített az eseményekről. 1845. január 16-ára keltezett királyi leirat a történtek kivizsgálására és a törvénytelenségek orvoslására Nagypalugyay Plathy Mihály udvari tanácsost küldte ki biztosul Egerbe. A választás újbóli megtartása helyett azonban csak a megüresedett tisztségek betöltését engedélyezték, bár ennek az adott körülmények között csupán elvi jelentősége volt. Magára a tisztújításra 1845. május 8-án került sor, amely az ismételten nagy érdeklődésre való tekintettel a megyeháza udvarán zajlott le.100

1845. május 8-án a tisztikar összetételében gyökeres átalakulás zajlott le.101 Az előző év 79 hivatalnoka közül mindössze 29-et választottak újra. A leváltottak között volt az első- és a másodalispán, a főügyész, a főlevéltáros, két főszolgabíró, 7 alszolgabíró, 9 járási esküdt stb. Ezzel gyakorlatilag a megye teljes vezetése átformálódott. Tovább színesítik a képet a következő adatok: a vizsgált időszak alatt102 az 50 elmozdított személy közül 31 nem vállalt szolgálatot a vármegyében, 8 személyt a szabadságharc során választottak meg különböző tisztségekre, míg tizenegyen csak az önkényuralom korában jutottak hivatalhoz.

Az 1845-ben megválasztottak (67 fő) 43,3%-át tették ki az 1844-ben is szolgálatban állók. A szabadságharc leverése után, a Bach-korszakban ebből a hivatali állományból, szemben az előző évi huszonnéggyel103 (30,4%), 16 fő (23,8%) vállal majd közigazgatási szerepet. E 16 személy közül 9 1844-ben is bizalmat kapott. Különös figyelmet érdemelnek az 1844-ben megválasztott, majd a szabadságharc leverése után kinevezettek közül: Földváry János,104 Kanyó Gábor,105 Sütő János,106 Góth Rafael,107 Kovács Pál,108 Makkay Félix;109 a szabadságharc alatti tisztviselők közül: Magyar Pál;110 és a vizsgált időszakon átívelő hivatali pályájú személyek közül: Elek Mihály,111 Okolicsányi Gusztáv112 és Vétsey László113.

Az önkényuralom alatti szerepvállalás alapján a két év hivatali állománya, megközelítőleg azonos mértékben vétett 1849 után a „passzív ellenállás” nemzeti céljai ellen. Nem mutatkozik jelentős különbség abban, hogy az abszolutizmus korában kompromittálódott embereket e két tisztújítás során a konzervatív elkötelezettségű főispáni helytartó vagy a liberális érzelmű közgyűlés jelölte-e hivatali helyükre.

1845. augusztus 15-én az országos botrányt kavaró Almásy Gedeont is leváltották tisztéről, helyére a megye korábbi országgyűlési követe és alispánja, Brezovay József került.114 A megye vezetését az ellenzéki Almásy Pál vehette kezébe, aki munkáját már modern közigazgatási elvek alapján végezte: az 1846. július 16-i közgyűlésen mutatta be első, statisztikai alapokon nyugvó alispáni jelentését, kezdetben szóban, majd írásban tájékoztatta a közgyűlést a tisztikar munkájának az eredményeiről.115

A megye politikai életében bekövetkező változást hűen igazolta az 1847-es országgyűlési követválasztás, amikor a konzervatívok még jelöltet sem állíthattak. A törvényesen egyesült vármegyéket Schnee László116 és Radics Miklós117 képviselte az utolsó rendi országgyűlésen. A követutasítás az ellenzék országos követelései elfogadása mellett abból az alapelvből indult ki, amennyiben a pótlólagos utasítások bevárására nincs idő, a követek saját lelkiismeretük szerint az általános haladás elveit figyelembe véve szavazzanak.118

A megye tisztikara a forradalom és szabadságharc alatt

A márciusi eseményeket először az 1848. március 20-i kisgyűlésen tárgyalták.119 Az ülést Blaskovits Gyula másodalispán120 nyitotta meg. Felolvasták a helytartótanács cenzúrát eltörlő rendeletét és Pest vármegye levelét, a rend- és a vagyonbiztonság érdekében az általa tett intézkedésekről. Elhatározták, hogy mindkét levelet 1000-1000 példányban kinyomtatják, és a szolgabírók által a megye járásaiban kihirdetik.

István nádornak Batthyány Lajos kinevezését közlő levelét a március 22-i kisgyűlésen ismertette Blaskovits Gyula. Ekkor érkezett meg az országgyűlési követek jelentése a közteherviselést, az országgyűlés Pestre költözését, a papi tized és az úrbéri viszonyok eltörlését elfogadó alsóházi döntésről. „Zúgó, szűnni nem akaró” éljenzés közepette a kisgyűlés felhatalmazást kapott az azonnali választ, intézkedést igénylő ügyek tárgyalására, elintézésére.121

A forradalom utáni első közgyűlésre április 10-én került sor. Az elnöklő elsőalispán beszámolójában ismertette a megye és az ország életében bekövetkezett változásokat: az úrbéri viszonyok eltörlésének a kihirdetésére a „felizzani látszó kedélyek lecsillapítása érdekében” április 3-án került sor, elrendelte a nemzetőrség felállítását, ismertette a március 28-i kisgyűlésen megalakult 37 tagú állandó központi rendőri választmányt, amelyet a közgyűlés további 8 személlyel egészített ki. A közgyűlés elfogadta az alispáni jelentést, és intézkedett arról, hogy az új törvények megérkezte után nyolc napon belül ismét hívattassék össze.122

1848. május 1-jén hatalmas lelkes tömeg gyűlt össze a vármegyeházán. Miután meghallgatták az országgyűlési követek jelentését, kijelölték az áprilisi törvényeket élőszóban kihirdető bizottságokat, kisebb változtatásokkal elfogadták a vármegye új választókerületi beosztását, majd a tisztikar mellett, 314 taggal megalakult a megyei bizottmány.123

A vármegyében a szabadságharc ideje alatt általános tisztújításra nem került sor, csupán a lemondások miatt megüresedett állásokat töltötte be időről időre a bizottmány. Ilyen választásra kilencszer került sor.124 Ez az eddig nem tapasztalt méretű mozgás valószínűleg a politikai változásokkal hozható összefüggésbe, bár a lemondások indokai között szinte kivétel nélkül családi vagy egészségügyi problémákra való hivatkozásokat találunk. De az a tény, hogy a jelenséggel a legnagyobb számban az áprilisi törvények kihirdetése után (1848. június 2.) és a függetlenségi nyilatkozat keletkezését követően (1849. május 15) találkozhatunk, a politikai indíték valószínűségét erősíti. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a vármegyei hivatalról lemondottak, lemondásuk után gyakran bukkannak fel más tisztségekben, különböző bizottságokban. Emellett megfigyelhető az is, hogy többen a közigazgatástól az igazságszolgáltatáshoz kerülnek át. Az abszolutizmus ideje alatti szerepvállalás értékelésénél ezért figyelembe kell venni azt is, hogy a szabadságharc során szolgáló emberek meddig maradtak az adminisztrációban, és milyen bizottsági munkában vettek részt az esetleges lemondásukat követően.

Az 1848-as bizottmányi ülések sorából kiemelkedik a július 22-i. Mészáros Lázár sürgető levelet intézett a vármegyéhez, hogy 3000 nemzetőrét minél gyorsabban vonultassa le a négy hétig tartó délvidéki szolgálatra. Az összeírt 14 000 nemzetőrből azonban ekkorra csak 1000 jelentkezett a veszélyes vállalkozásra. Ebben az elkeserítő helyzetben Blaskovits Gyula önként jelentkezett a nemzetőri seregbe, hogy emelje a megye hanyatlani látszó lelkesedését. Szavait a bizottmány hatalmas lelkesedéssel fogadta, és egyöntetűen követni akarta az alispán példáját. Az alispán javaslatára azonban úgy döntöttek, hogy a tisztikarnak csupán a fele szállhat táborba. A szerencséseket sorshúzással jelölték ki. így 31 tisztviselő követhette Blaskovits Gyulát Kulára.125

A harcok ideje alatt a vármegye területe többször került katonai megszállás alá, ekkor a bizottmány kénytelen volt áttenni üléseinek székhelyét Egerből más településre. A „hadi mozgalmak” idejére a megyét Almássy Pál kormánybiztos rendelete alapján 1848 decemberében ideiglenesen kerületekre osztották, melyeknek élére „helyben lakó, megbízható hazafiakat” neveztek ki ideiglenes szolgabírói címmel. Feladatuk a közigazgatás folyamatosságának a biztosítása, a rend fenntartása és az ellenséges hadak mozgásának figyelése volt.126

Franz Edler von Schulzig altábornagy 1849. január közepén érte el a megye területét, Gyöngyöst január 21-én szállta meg. Ennek hatására a február 9-i gyűlés elhatározta, hogy a vármegye Tiszafüredre teszi át székhelyét, Egerben csupán a büntető törvényszék, az allevéltáros és a várnagy marad. A bizottmány február 14-étől április 14-éig az ideiglenes székhelyen ülésezett.127

Az áprilisi hazaköltözést követően rövid két hónapig tarthatták tanácskozásaikat Egerben, hiszen az orosz hadak előrenyomulása miatt ismételten a költözés mellett kellett dönteni, és megkezdődött az egyre fogyatkozó tisztikar másfél hónapos vándorlása: július 1-jén Törökszentmiklóson, 28-án Fegyverneken, augusztus 3-án Dévaványán találjuk őket. Az utolsó ülés Szana Zsigmond rangidős szolgabíró elnöklete alatt augusztus 16-án Dévaványán zajlott le. Ekkor érkezett meg a világosi fegyverletétel híre, melynek hatására hazatérésről intézkedtek, és feloszlatták önmagukat.128

A 1848–49-ben Heves és Külső-Szolnok vármegyék élén 143 személy töltött be különböző közigazgatási és/vagy igazságszolgáltatási funkciót.129 A hivatalviselők számára kedvező előmeneteli lehetőségeket biztosítottak a gyakori lemondások, a máskor 3-4 évre stabilan betöltött tisztségekben most sűrűn váltogatták egymást a hivatalnokok. A szolgabírói, főszolgabírói állásokra rendszerint az adott járásban eddig esküdti, alszolgabírói státuszt gyakorló embereket választották. E másfél év alatt 34 személy mondott le, ez az időközben meghalt 4 emberrel az összes tisztségviselő 26,5%-át teszi ki. így hasonlatosan a katonatiszti pályához, a forradalmi változások eddig soha nem tapasztalt gyorsaságú előmenetel lehetőségét nyitották meg a kor hivatalnokai számára.

A leköszönések legnagyobb számban 1848 május végén jelentkeztek, ekkor 16 fő hagyta el eddigi állását (köztük egy főszolgabíró, öt alszolgabíró, az 1. alügyész, a 2. aljegyző). Közülük ötöt később még megválasztottak valamilyen tisztségre, 4 pedig a Bach-rendszer alatt vállalt hivatást (Balogh János,130 Földváry László131 és Okolicsányi Gusztáv főszolgabírói státuszban). A következő nagyobb hullám októberben következett be, amikor egy főszolgabíró, két alszolgabíró és egy esküdt köszönt le. Majd a függetlenségi nyilatkozat kihirdetése után hagyta el állását öt alacsonyabb rangú hivatalnok. A lemondások időpontjai viszonylag nagy pontossággal jelzik az udvar és az ország politikai viszonyának határpontjait, ezektől csupán néhány hét késedelmi idővel maradnak el. Ez adta a lehetőséget a következő személyeknek a gyors rangemelkedésre: Blaskovits Gyula, Halassy Gáspár,132 Izsák László133.

A szabadságharc alatt további 105 tisztviselő állt munkába a vármegyében, közülük 37-tel (35,2%) találkozhatunk az önkényuralom adminisztrációjában. A teljes körű feldolgozást azonban lehetetlenné teszi az adatok hiánya, ugyanis a szabadságharc leverése után az egyesült vármegyékből kialakított két különálló megyehatóság közül csupán az egrinek maradtak fenn az iratai. A Szolnoki cs. kir. megyehatóság közigazgatási iratai Orosz Ernő levéltáros század eleji selejtezésének estek áldozatául. így a megye területének csupán a felére vonatkozólag rendelkezünk elegendő adattal, ezek azonban önmagukban is jelzik, hogy az abszolutista közigazgatás a szabadságharc tisztikarának jelentős részét alkalmazta, és ezzel párhuzamosan ezek az emberek nem vettek részt a passzív ellenállás vélt vagy valós politikájában.

Tizenegy olyan tisztviselő nevét ismerhetjük meg a jegyzőkönyvekből, akik az utolsó ülésig kitartottak a forradalom ügye mellett, közülük csupán egy vállalt hivatalt augusztus 16. után. Néhányat közülük érdemes név szerint is kiemelni: Lipcsey József alügyész,134 Nánásy Mihály törvényszéki elnök,135 Soldos Imre főszolgabíró136.

Az önkényuralom kora

A szabadságharc leverése után az országot koronatartományként illesztették be a birodalomba. Az augusztusi ideiglenes közigazgatási rendelet szerint Magyarországot kilenc katonai kerületre osztották, amelyek további polgári kerületeket foglaltak magukban. A Szolnokon megszervezett VII. kerülethez tartozott az Egri polgári kerület, amely magában foglalta Borsod, Heves és Külső-Szolnok vármegyéket. Októberben a megcsonkított ország területéből öt katonai kerületet alakítottak ki: a sopronit, a pozsonyit, a pest-budait, a kassait és a nagyváradit. Az új közigazgatást Haynau október 24-i „Magyarország ideiglenes közigazgatási rendezete” című rendelete szabályozta. Ennek értelmében a magyarországi végrehajtó hatalom az ország területén állomásozó hadsereg főparancsnoka és a mellé kinevezett cs. kir. biztos, Karl Geringer kezében összpontosult. Az egyes katonai kerületek élén a katonai parancsnokok és a melléjük rendelt, polgári ügyekben illetékes miniszteri biztosok álltak. A katonai kerületeket 3-4 megyét magába foglaló polgári kerületekre osztották, melynek élére kerületi főbiztosok kerültek, kerületi főispáni címmel. A megyék közvetlen vezetését a megyefőnökök látták el. A katonai és a polgári irányítás összekapcsolása előkészítette ugyan a polgári irányításra való áttérést, azonban állandó súrlódásokhoz vezetett a két fél között.

Egert július 25-én szállták meg az orosz csapatok. Július 29-én pedig megérkezett a városba a Sáros megyei születésű császári hadi biztos, Kapy Eduárd, aki az utolsó rendi országgyűlésen a konzervatívok egyik vezére volt. Geringer utasítása szerint az eddig eredménytelenül működő Szirmai István kormánybiztost kellett felváltania. Kezdetben csak korlátozott jogkörrel bírt, megbízatása a rend fenntartására szólt. Köllő ezredes, a megye katonai parancsnoka már augusztus 24-én felszólította, hogy nevezzen ki tisztikart a hivatalnokok nélküli megye élére. Felhatalmazást erre csak szeptember első napjaiban kapott, 1849. szeptember 7-étől Köllő ezredes mellett az Egri kerület polgári ügyeit vezette.137 Kapy a vármegye első megyefőnökének Földváry Jánost nevezte ki. Szeptember elején az országos „forgatókönyvnek” megfelelően megkezdődött a közigazgatás újjászervezése és a hatalom átvétele, ennek látványos lépései voltak a folyamatos letartóztatások, a Kossuth-bankók nyilvános elégetése (szeptember 10.), a városi tisztikar feloszlatása (szeptember 16.), a zsandárság október 12-i rendszeresítése. A megyei tisztikar tagjai közül 11 személy ellen indult hadbírósági eljárás. Almásy Pált és Puky Miklóst távollétükben kötél általi halálra ítélték, Csiky Sándor és Schnee László halálos ítéletét kegyelemből 6, illetve 4 éves várfogságra enyhítették, a többiek elleni eljárást 1850-re beszüntették. Hermann Róbert megállapítása szerint a megtorlás elsősorban elrettentő volt, ugyanis a szabadságharc alatti politikai elit büntetése, az új rend ellen fellépőkénél jóval enyhébb volt.138

Kapy a Pest-Budai katonai kerületbe tartozó megyét három kerületre, „császári megyére” osztotta: az egri élére Kanyó Gábor, a gyöngyösi élére Luby István,139 a szolnoki élére Sütő János került. Ezt az intézkedést az tette szükségessé, hogy a megye területét a forradalmi agitáció egyik fő fészkének tartották, és így akarták szorosabb ellenőrzés alá vonni. Kapy a megyében Földváry János elnöklete alatt törvényszéket szervezett.140 Október 3-án Heves megye élére kerületi kormánybiztosnak és alispánnak Majthényi Lászlót nevezték ki141. Kapy október 29-től, Haynau rendelete értelmében, a Borsod, Heves és Külső-Szolnok vármegyéket magába foglaló Egri polgári kerület főbiztosa, kerületi főispánja lett, és emellett ideiglenesen átvette Szolnok „császári” megye ügyeinek intézését.142 Ez a hivatali átfedésekkel és hivatásköri tisztázatlanságokkal terhelt megyei rendszer 1850. január 21-én újra módosult, ekkor a kerületi főispán javaslatára megszűnt Heves és Külső-Szolnok vármegye egysége. Az Egri cs. kir. megyehatóság – amelybe beleolvadt a gyöngyösi „kerület”– főnöke Kanyó Gábor, a szolnokié pedig Sütő János lett.143

Az ország ideiglenesnek szánt közigazgatási struktúráján a következő változás Haynau menesztése után, 1850. május 22-én következett be. Ezentúl a katonai főparancsnok nem kapott olyan politikai jogkört, amilyet Haynau birtokolt. Geringer egyszerűsítésre hivatkozva megszüntette a főbiztosi hivatalok rendszerét, és a megyéket közvetlenül a katonai kerületek miniszteri biztosai alá rendelte.144 Kapy Eduárd hivatala is áldozatául esett ennek az átszervezésnek, ezért a kassai miniszteri biztosság vezetését vette át.145 Az Egri polgári kerület 1850. szeptember 11-én szüntette be működését, ettől kezdve a három császári vármegyét közvetlenül a pesti kerületi miniszteri biztos, Koller Ferenc irányította.146

A következő átalakulásra akkor került sor, amikor a minisztertanács a császári jóváhagyás után, 1850. szeptember 13-án rendeletet tett közzé a katonai és polgári irányítás szétválasztásáról.147 A rendelet szerint az országot – amelynek élére 1852-től katonai és polgári kormányzóként Albrecht főherceg került – öt, a katonaiakkal nem teljesen egyező területű közigazgatási kerületre osztották. Ezeknek központjai Sopron, Pozsony, Kassa, Nagyvárad és Pest-Buda lettek. A kerületek vezetésével császári-királyi főispánokat bíztak meg. A közigazgatási kerületek megyékre oszlottak, irányításukat a megyefőnökök látták el. A megyefőnökök feladata volt a törvények minél gyorsabb végrehajttatása és az első fokon nekik fenntartott ügyek intézése. A közigazgatás legalsóbb szintjét a járás képviselte, élén a járási biztos állt, közigazgatási szolgabíró címmel. Az új rendszernek 1851. január elsejével kellett volna életbe lépnie, de addig az időpontig az új elvek alapján csak a kerületi kormányzatok tudták megkezdeni munkájukat. A kettéosztott megye területe ebben a rendszerben is a Pest-Budai kerület része maradt. A szolnoki kerületet 3 közigazgatási szolgabíróságra osztották: Törökszentmiklósi, Tiszafüredi, Szolnoki járásra.148 Az Egri cs. kir. kerület beosztása a következő volt: Pétervásári, Gyöngyösi, Hevesi és Központi vagy más néven Egri járás.149 Heves megye élén 1851. április 13-án Kanyó Gábort Sütő János váltotta fel,150 akit 1853. július 3-ától Tibold Károly követett.151

Az ország közigazgatásának átszervezésében a harmadik lépést Albrecht főherceg 1852. július 19-i rendelete jelentette, amely a megyehatóságok alá rendelte azokat a községeket, melyek addig földesúri joghatóság alá tartoztak. Ezáltal a törvényhatóságok a területükön található községek teljes jogú, első fokú joghatóságává váltak. A megyehatóság döntött a községek egyesítéséről, szétválasztásáról, tisztviselőik kinevezéséről és elbocsátásáról stb.152

Az ország véglegesnek szánt közigazgatási rendszerének kialakítására 1852 elején egy bizottságot hoztak létre. Ennek javaslatát császári jóváhagyás után 1853. január 19-én tették közzé.153 A rendelet szerint Magyarország élén kormányzó állt, aki egy személyben az ország katonai és polgári irányítója. Az ország területét öt vidékre kihelyezett helytartósági osztály között osztották fel, amelyek területileg megegyeztek a kerületi kormányzatokkal. A Helytartóság területi elven való felosztása új elem volt, amelyet a hivatalos indoklás szerint az ügymenet gyorsítása érdekében vezettek be, ám az osztályoknak a hozzájuk beérkezett iratokat ezután is fel kellet küldeniük a Helytartói hivatalba, így ezzel a lépéssel a kívánt célt nem sikerült elérni. A helytartósági osztályok alá tartoztak a változatlan jogállású megyehatóságok. A leglényegesebb változás az alsó szinten következett be: a közigazgatási és igazságszolgáltatási szolgabíróságokat a legtöbb esetben összevonták, és úgynevezett vegyes szolgabíróságokat hoztak létre. A vizsgált vármegyében ekkor több hivatalnok került rendelkezési állományba.

A két megyefőnöki hivatalra vonatkozó iratok a szolnoki anyag hiányában nem teszik lehetővé a teljes körű elemzést. A század eleji selejtezést csak azok a dokumentumok élték túl, melyek a megyehatóság területi átalakulását rögzítették. A hivatalnokokra vonatkozó források esetlegessége miatt részletesen csupán az Egri cs. kir. megyehatóság elemzésére szorítkozhatunk.

Az önkényuralom első éveiben az Egri megyehatóság közigazgatási és igazságszolgáltatási állományát 123 személy képezte. Orosz Ernő geneológiai munkája alapján154 103 (84%) tisztviselő hevesi származását valószínűsíthetjük. Az ismeretlen születési helyű hivatalnokok esetében neveik alapján joggal következtethetünk magyar származásukra (kivételt képez ez alól, Oberknezeviech László bírósági jegyző). A Bach rendszer adminisztrációja, legalábbis az első éveiben döntően a megye volt kiváltságosaira támaszkodott.

Ha a hivatali múltjuk alapján osztályozzuk őket,155 akkor 50 olyan személyt találunk, aki a szabadságharc leverése után viselt először tisztséget a vármegyében. Közülük azonban 30 gyakornokként, díjnokként kezdte meg megyei szolgálatát. A nemesi vármegye 1849 augusztus előtti irataiban nem sikerült megtalálni a szolgálatban álló alacsony beosztású hivatalnokok nyilvántartását, ugyanis a megyehatóság nem volt köteles olyan fizetési-alkalmazási listákat készíteni, mint az önkényuralom alatti hivatal, így ezek teljes hiányában, e csoportnak 1849 előtti részvételére vonatkozólag nem rendelkezünk elegendő adattal.156 Az új hivatalnokok közül a fennmaradó 20 fő került közép vagy felső vezetői posztra. Ebbe a csoportba tartozott Kapy Eduárd és Tibold Károly, valamint 6 törvénykezési és igazságszolgáltatási alszolgabíró. Ennek a rétegnek az 1849 előtti szerepét a vizsgált forrásanyagban nem sikerült kimutatni, további feldolgozásukhoz szükséges a környező vármegyék vonatkozó iratait is átvizsgálni. Az új hivatalnokok viszonylag magas számára magyarázatul szolgálhat, hogy a megye kettéosztásával a hivatali állások száma is megduplázódott. így a korábbi hivatalnokok még akkor sem tudták volna teljesen betölteni az új állásokat, ha teljes számban részt vettek volna az új közigazgatásban.

14 személynek 1844-es vagy az előtti szerepe bizonyítható. Jelentőségüket növeli, hogy közülük 11 tartozott a megye felső vezetéséhez. Külön is érdemes kiemelni Sütő János megyefőnököt és Földváry János másodalispánt, törvényszéki elnököt. Mellettük még 3 főszolgabírót és 6 alszolgabírót lehet ide sorolni.

59 olyan tisztviselőt találunk, aki a szabadságharc alatt is szolgált vagy szerepelt valamelyik megyei bizottságban. Közöttük olyan vezető beosztású tisztségviselők is fellelhetők, akiknek pályájában nem jelentett törést a politikai irányváltás (például: Babits István főügyész,157 Berecz Ferenc törvényszéki alelnök,158 Elek Mihály főszámvevő, Makkay Lajos főpénztáros). Kanyó Gábor és Luby István megyefőnökök szintén ebbe a csoportba tartoznak. Borbély Sámuel kerületi törvényszéki elnök,159 Nemes János,160 Okolicsányi Gusztáv, Okolicsányi Ignác161 és Utassy István162 főszolgabírók magas beosztása szintén elgondolkoztató, hiszen ők igazán kompromittálták magukat, ugyanis tagjai voltak a függetlenségi nyilatkozatot szóban kihirdető bizottságnak, tehát a forradalom iránti hűségüket a legradikálisabb időkben is bizonyították.

Az Egri cs. kir. megyehatóság esetében nem mutatható ki merev határ az alkotmányos és az önkényuralmi tisztikar között. Az abszolutizmus első éveit felölelő vizsgálat bizonyította az 1848-49-ben szerepet vállalt emberek 35%-ának 1849 augusztusa utáni hivatalvállalását, akik ezáltal a megyei adminisztráció gerincét alkottak. A szolnoki anyag hiányában azonban teljes körű feldolgozás nem készíthető, de valószínűsíthető, hogy ez a szám valójában magasabb lehetett.

Heves vármegye esetében a vizsgált korszak tisztikarai nem határolódnak el egymástól, jelentős átfedések tapasztalhatók, nincsenek merev korszakhatárok. Az udvari politika elvei és a passzív ellenállás tanának a tisztikarra vonatkozó elemei nem jelennek meg kristálytisztán a valóságban. Az önkényuralmi közigazgatás tekintélyes számban alkalmaz „rovott múltú” embereket. Kimutatható, hogy a megye vezetésén belül egy állandó, gyakran magas posztokat betöltő hivatalnoki garnitúra, túlélve korának politikai változásait, folyamatos jelenlétével biztosított átmenetet az átjárhatatlannak tetsző politikai korszakhatárokon. A politikai múlt alapján való szerveződés elvét e vármegye esetében el kell vetnünk, ugyanis ennek érvényesülésekor nem szerepelhetnének oly magas számmal az adott időszakok lajstromaiban az aktuálisan rovott múltúnak tekintett emberek.

Kutatásunk során ez a második vármegye, amelyet ezen szempontok alapján vizsgáltunk meg. Az elsőként feldolgozott Csanád vármegye esetében is hasonló eredményre jutottunk.163 Ha mindezt összevetjük az előzőekben kifejtettekkel, akkor megállapítható, hogy a két eddig feldolgozott megyehatóság esetében egymásnak megegyező tendenciákat tapasztalhatunk.

A hivatalvállalás okait valószínűleg elsősorban nem a politikai nézetek érvényesülésével kell magyarázni, hanem inkább a gazdasági és életmódbeli kényszerítő tényezőknek kell nagyobb jelentőséget tulajdonítanunk. Ez azonban már túlmutat ezen elemzésen.

A hivatalnokokat kinevező felsőbb vezetés részéről sem abszolút érvényűek az általuk megfogalmazott irányelvek, őket is az objektív kényszerhelyzet téríthette el eredetei szándékuktól. Ha fenn akarták tartani a közigazgatási munka folyamatosságát, akkor szükségük volt a megfelelő szakértelemmel és a nélkülözhetetlen helyi tapasztalatokkal rendelkező, politikailag gyakran megbízhatatlannak tartott emberekre.

Véleményünk szerint az állami adminisztráció erre a korszakra már olyan fejlődési fázisba jutott, amikor a szolgálatvállalás függetlenné vált a politikai állásfoglalástól. Fő cél az államapparátus oldaláról a szakszerű munka folyamatossága volt, s ezt nem lehetett alkalmi tisztviselőkkel biztosítani. A több politikai átalakulást megélt hivatalnokok így tudtak munkát vállalni mind az abszolutista, mind az alkotmányos időszakban. Kialakulhatott egy olyan társadalmi réteg, amelynek a vármegyei igazgatásban való részvétel már elsősorban nem politikai tett, hanem szolgálati munka, foglalkozás.

34 Heves és Külső Szolnok vármegye közgyűlési és kisgyűlési jegyzőkönyvei (a továbbiakban: HmL. IV.-1/a) vonatkozó kötetek; Eger cs. kir. megyehatóság iratai, Egri megyefőnöki elnöki iratok (a továbbiakban: HmL. IV.-152/a); Gyöngyösi cs. kir. megyehatóság megyefőnöki elnöki iratai (a továbbiakban: HmL. IV.-153); Szolnoki cs. kir. megyehatóság megyefőnöki közigazgatási iratai (a továbbiakban: IV.-154); Heves és Külső-Szolnok vármegye bizottmányi iratai, 1860-61 (a továbbiakban: IV.-252.)

35 Szederkényi Nándor: Heves vármegye története. Eger, 1893. IV. kötet. (a továbbiakban: Szederkényi)

36 Magyarország vármegyéi és városai, Heves vármegye monográfiája. Szerkesztette Dr. Borovszky Sámuel. Országos Monográfia Társaság, 1909. (a továbbiakban: Borovszky)

37 Orosz Ernő: Heves és volt Külső-Szolnok egyesült vármegyék nemesi családjai. Eger, 1906.

38 Bona Gábor: Tábornokok és törzstisztek a szabadságharcban 1848-49. Budapest, 1983.; Bona Gábor: Kossuth Lajos kapitányai. Budapest, 1988.

39 Heves megyei Levéltár, kézirat.

40 Kónyi Manó: Deák Ferenc beszédei. Budapest, 1886. II. kötet 178-179.

41 Hőke Lajos: Magyarország legújabbkori története. Nagybecskerek, 1893. (a továbbiakban: Hőke)

42 Hőke 463.

43 Hőke 463.

44 Hőke 455. és az azt követő oldalak.

45 Beksics Gusztáv: I. Ferenc József és kora. 1898. In.: A modern Magyarország. Budapest, 1937. (a továbbiakban: Beksics)

46 Beksics 472.

47 Beksics 473.

48 Ferenczi Zoltán: Deák élete. Budapest, 1904. (a továbbiakban: Ferenczi)

49 Ferenczi II. 222., 234.

50 Ferenczi II. 280-81.

51 Mocsári Lajos: A magyar társas élet. 1855. 132.

52 Szász József–Seres László: Magyarország története Ferenc császár korától 1910-ig. Budapest, 1913. 197. (a továbbiakban: Seres)

53 Seres 209.

54 Jászi Oszkár: A Habsburg monarchia alkonya. Budapest, 1982. (reprint) 174.

55 Jászi Oszkár: A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés. Budapest, 1912. 38.

56 Berzeviczy Albert: Az absolutizmus kora Magyarországon. Budapest, 1922. (a továbbiakban: Berzeviczy)

57 Berzeviczy I. 158.

58 Berzeviczy I. 193.

59 Berzeviczy III. 367-369.

60 Berzeviczy III. 367-369.

61 Braun Róbert: Az abszolutizmus hetven évvel ezelőtt. Szocializmus, 1922. 165-173.

62 Pethő Sándor: Világostól Trianonig. Budapest, 1925. (a továbbiakban: Pethő)

63 Pethő 63.

64 Pethő 58.

65 Gabányi János: A magyar nemzet története. Budapest, 1926. (a továbbiakban: Gabányi)

66 Gabányi III. 90-92.

67 Gratz Gusztáv: A dualizmus kora. Budapest, 1934. 14.

68 Perlaki Lajos: I. Ferenc József. Budapest, 1938.

69 Hóman Bálint–Szekfű Gyula: Magyarország története. Budapest, 1936. V. kötet 442-443.

70 Szekfű Gyula: A három nemzedék. Budapest, 1989. (reprint) 173.

71 Mód Aladár: 400 év küzdelem az önálló Magyarországért. Budapest, 1943. (a továbbiakban: Mód)

72 Mód 261.

73 Mód 282.

74 Mód 284.

75 A magyar történelem 1849-1918 című előadás programja. Készítette: Hanák Péter, Kató István, Erényi Tibor, Galántai József, Szabad György. Budapest, 1953. 3. (a továbbiakban: Tanterv)

76 Tanterv 7.

77 Lukács Lajos: A magyar nép története. Budapest, 1953. III. kötet 32.

78 Lukács Lajos: A magyar függetlenségi és alkotmányos mozgalmak 1849-67. Budapest, 1955. 25-30.

79 Imási János – Karsai Elek – Pamlenyi Ervin: A magyar nép története. Budapest, 1954. II. kötet 7-8.

80 Szántó Imre – Nagy József – Nagy István: Magyarország története 1848-1948. Budapest, 1958. II. kötet 9. (a továbbiakban: Szántó)

81 Szántó 25-26.

82 Magyarország története. Főszerkesztő Molnár Erik. Budapest, 1967. II. kötet 24-26.

83 Magyarország története 1848-1918. Szerkesztette Hanák Péter. Budapest, 1972. IV. kötet 32.

84 Szabad György: Deák Ferenc három politikai korszaka. Magyar Tudomány, 1976. 11. 13.

85 Magyarország története. Szerkesztette Kovács Endre, Katus László. Budapest, 1986. VI/1. kötet.

86 Galántai József: Az 1867-es kiegyezés. Budapest, 1967. 49.; Galántai József: A Habsburg-monarhia alkonya. Budapest, 1985. 35.

87 Hanák Péter: A polgári átalakulás feltételei és a kiegyezés. In.: Hanák Péter: Magyarország a Monarchiában. Budapest, 1975. 141., 146.

88 Hanák Péter: Deák és a kiegyezés közjogi megalapozása. In.: Zalai Gyűjtemény V. Zalaegerszeg, 1976. 305-06.

89 Hanák Péter: A soknemzetiségű Habsburg-monarchia elnyomott népei. In.: Hanák Péter: Magyarország a Monarchiában. Budapest, 1975. 115.

90 Hanák Péter: Magyarország politikai kormányzata az abszolutizmus korában. In.: Sashegyi Oszkár: Az abszolutizmuskori levéltár. Budapest, 1965. 35., 37., 63. (a továbbiakban: Sashegyi)

91 Fekete Sándor: A nemzet prókátora. Budapest, 1976. 85.

92 Somogyi éva: Abszolutizmus és kiegyezés. Budapest, 1981. 71. (a továbbiakban: Somogyi)

93 Somogyi 78.

94 Németh G. Béla: Az abszolutizmus korának néhány főbb karaktervonása. In.: A forradalom után – kiegyezés előtt. Szerkesztette Németh G. Béla. Budapest, 1988. 22., 28.

95 Gerő András: Ferenc József és a magyarok. Budapest, 1988. 70-71.

96 /a Sashegyi Oszkár: A neoabszolutizmus rendszere 1849-1867. In.: A magyarországi polgári államrendszerek. Szerkesztette Pölöskei Ferenc, Ránki György. Budapest, 1981. 110., 130.

63/b A vármegyei tisztikarok összetételére vonatkozóan az elmúlt időszakban több tanulmány jelent meg. Jelen munka elkészítéséhez Heves vármegyével foglalkozókat használtuk fel. Szükségét érezzük néhány munkának a felsorolását: Halász Imre: Az önkényuralmi közigazgatás kiépülése Zala megyében 1849–1854. Levéltári Közlemények, 1986. 87–129., Molnár László: Csongrád vármegye közigazgatási szervezetének átalakulása. Tanulmányok Csongrád megye történetéből XIX. század, 1978. 133–163., Géczi Lajos: Csanád megye igazgatásának átszervezése a neoabszolutizmus első éveiben (1849–54). Tanulmányok Csongrád megye történetéből X. 1986. 63–103., Labádi Lajos: Csongrád megye neoabszolutista közigazgatásának kialakítása (1849–1854). Tanulmányok Csongrád megye történetéből X. 1986. 103–131., Tóth Tamás: Lajtántúli tisztviselők a szolgabírói hivatalokban. Sic itur ad Astra, 1995. 1–2. sz. 3–43., Benedek Gábor: Cisszlajtániai tisztviselők a neoabszolutizmus-kori Magyarországon. Aetas, 1995. 4. sz. 60–71.

97 Szederkényi 397., HmL. IV.-1/a, 151. kötet 1848. június 2-i jegyzőkönyv

98 Borovszky 607-08

99 HmL. IV.-1/a, 138. kötet 1844. december 16-i jegyzőkönyv; Szederkényi 388.; Borovszky 609.

100 HmL. IV.-1/a, 140. kötet 1845. május 8-i jegyzőkönyv.

101

Az 1844-ben megválasztott tisztikar (79 fő) hivatalvállalása az 1845-ös választást követően

1845-ben

Leváltottak

újraválasztottak

1848–49-ben hivatalt vállal

1849 után hivatalt vállal

Többé nem visel hivatalt

29 fő, 36,7 %

8 fő, 10,1%

11 fő, 13,9 %

31 fő, 39,2 %

Az 1845-ben megválasztott tisztikar (67fő) összetétele

1844-ben is hivatalban lévő tisztviselő

29 fő, 43,3 %

1845-ben megválasztott új tisztviselő

38 fő, 56,7 %

1849 után nem vállal hivatalt

1849 után hivatalt vállal

1849 után nem vállal hivatalt

1849 után hivatalt vállal

20 fő, 29,9 %

9 fő, 13,4 %

31 fő, 46,3 %

7 fő, 10,4 %

102 A kutatás jelenlegi állapotában a megye történetének 1844 és 1861 közötti időszakát öleli át.

103 9 fő folyamatosan szolgált 1844 óta, 11 főt a szabadságharc leverése után neveztek ki, 4 fő pedig a szabadságharc alatt kapott állást, melyet később megtartott.

104 Földváry János: 1844-ben főügyész; 1845-ben 2. alispáni, főügyészi, főszolgabírói állásra jelölik; 1849 szeptember 7-től alispán, az első megyefőnök; 1851-ben az Egri cs. k. Ideiglenes Megyei Törvényszék elnöke.

105 Kanyó Gábor: 1838-ban főadószedő; 1844-ben 2. alispán; 1848-49-ben a megyei bizottmány tagja, 1849. november 12-től a Heves megyei Kerületi Ideiglenes Fenyítő Törvényszék elnöke; 1850. január 21-től 1851. április 13-ig az Egri kerület kormánybiztosa és kerületi főnöke.

106 Sütő János: 1844-ben a Gyöngyösi járás főszolgabírója; 1850. január 21-től 1851. április 13-ig a Heves megyei Szolnoki cs. k. kerület megyefőnöke; 1851. április 13-tól 1853. augusztusig a Heves megyei Egri cs. kir. kerület megyefőnöke.

107 Góth Rafael: 1844-ben alszolgabíró; 1845-ben alszolgabírói állásra jelölik; 1849 szeptemberétől az Egri járás főszolgabírója; 1850-ben az Egri kerületi Rögtönítélő Bíróság ülnöke; 1853. január 10-én családi okok miatt leköszön.

108 Kovács Pál: 1844-ben a Tarna járás alszolgabírója és aladószedője; 1845-ben főpénztárnoki, alpénztárnoki, aladószedői állásra jelölik; 1849 szeptemberétől a Központi járás főszolgabírója; 1850-ben a Heves megyei Kerületi úrbéri Törvényszék ülnöke; 1851-ben az Egri cs. k. Ideiglenes Megyei Törvényszék ülnöke.

109 Makkay Félix: 1844-ben alszolgabíró; 1845-ben alszolgabírói állásra jelölik; 1850-ben alszolgabíró; 1850. február 5-től a Hevesi járás főszolgabírója; 1854-ben megvesztegetés miatt fegyelmi úton elbocsátják.

110 Magyar Pál: 1844-ben esküdti állásra jelölik; 1845-ben a Tiszai járás esküdtje; 1848 decemberében a hadi mozgalmak idejére a Tiszai járáshoz szolgabírói rangban ideiglenesen kerületekre kinevezett tisztviselő; 1849. április 12-től rendes esküdt; 1850-ben alszolgabíró a Szolnoki járásnál; 1852-től ugyanitt főszolgabíró.

111 Elek Mihály: 1844-től 1850-ig számvevő; 1850-től főszámvevő; a parlamenti munkában való részvétel miatt hadbírósági eljárás indul ellene, amelyet az 1850. július 24-i rendelet alapján felfüggesztenek.

112 Okolicsány Gusztáv: 1841-től 1845-ig főszolgabíró a Tiszai járásnál; 1845-ben főszolgabíró a Tarna járásnál; 1848. május 15-én lemondott; 1848 áprilisában országgyűlési követ jelölt a Tiszanánai kerületben; 1849. április 26-án a függetlenségi nyilatkozat elő szóben való kihirdetésére, a szolgabírók mellé rendelt bizottság tagja; 1849. május 15-én a szavazatszedő bizottság elnöke; 1851-ben főszolgabíró a Tiszafüredi járásnál.

113 Vétsey József: 1844-ben tiszti alügyész; 1845-ben árvás választmányi számvevő; 1848-49-ben alügyész és közvádló; 1850-ben pártbíró az Egri kerületi Rögtönítélő Bíróságnál; 1850-ben főszolgabíró a Pétervásári járásnál.

114 Szederkényi 389.

115 Borovszky 609.

116 Schnee László: 1844-ben aljegyző; 1845-ben 2. aljegyző; 1847. október 18-án országgyűlési követté választják; 1848-ban 1. aljegyző; 1848. június 2-ától főjegyző és az Esküdtszéki Eljárás Vezetését és a Büntetés Kimondását Gyakorló Bíróság jegyzője; 1849. február 9-étől jegyző a Heves megyei Büntető Törvényszéknél; 1849. március 17-én helyettes 2. alispán és főjegyző, édesanyja betegsége miatt lemond tisztségéről; felségárulás vádja miatt kötél általi halálra és vagyonelkobzásra ítélik, az ítéletet kegyelemből 4 év várfogságra enyhítették.

117 Radics Miklós: 1845-ben alszolgabírói állásra jelölik; 1847. október 18-án országgyűlési követnek választják; 1848. április 2-án megválasztják 2. aljegyzőnek, de nem fogadja el, ezért tiszteletbeli 2. aljegyző lesz; 1848. július 22-én a vármegye nemzetőreivel önként a Délvidékre vonul.

118 HmL. IV.-1/a, 1847. október 18-i jegyzőkönyv.

119 HmL. IV.-1/a, 151. kötet, március 20-ai jegyzőkönyv.

120 Blaskovits Gyula: 1838-tól 1844-ig főszolgabíró a Tarna járásnál; 1844-ben 2. alispánságra jelölik; 1845-től 1849. január 3-ig 2. alispán, 1849. május 16-tól főispán.

121 HmL. IV.-1/a, 151. kötet, március 22-i jegyzőkönyv.

122 HmL. IV.-1/a, 151. kötet, április 10-i jegyzőkönyv.

123 HmL. IV.-1/a, 151. kötet, május 1-jei jegyzőkönyv.

124 1848. június 2-án, szeptember 15-én, október 2-án, november 15-én, december 15-én, 1849. január 3-án, április 2-án, május 15-én és június 1-jén.

125 HmL. IV.-1/a, 151. kötet, július 22-i jegyzőkönyv.

126 HmL. IV.-1/a, 151. kötet, december 19-i jegyzőkönyv.

127 Borovszky 615.

128 Szederkényi 412.

129 A gyakori állásváltoztatások következtében a közigazgatási és az igazságszolgáltatási munkakörben alkalmazottak között sok személyi átfedés található, ezért vizsgálatukat nem lehet egymástól elválasztani.

130 Balogh János: 1844-ben alszolgabíró; 1848. május 1-től 4. alszolgabíró a Tiszai járásnál; 1848. június 2-án lemond; 1849 szeptemberétől főszolgabíró a Tiszai járásnál; 1851-ben járásbíró a Szolnoki II. osztályú járásbíróságnál.

131 Földváry László: 1845-ben 1. alszolgabíró a Gyöngyösi járásnál, 1848 májusában lemond; 1849 szeptemberétől főszolgabíró; 1851-ben járásbíró a Gyöngyösi II. osztályú járásbíróságnál.

132 Halassy Gáspár: 1844-től 1849-ig főszolgabíró a Tarna járásnál; 1848. április 10-től az állandó, központi rendőri választmány tagja; 1848 decemberében bűnvizsgáló bíró, a hadi mozgalmak idejére a Tarna járáshoz szolgabírói rangban ideiglenesen kerületekre kinevezett tisztviselő; 1849. január 3-tól 2. alispán; 1849. május 5-től helyettes 1. alispán.

133 Izsák László: 1845-től 1848. december 2-ig alszolgabíró a Gyöngyösi járásnál; 1848 decemberétől a Gyöngyösi járás főszolgabírója, a hadi mozgalmak idejére a Gyöngyösi járáshoz szolgabírói rangban ideiglenesen kerületekre kinevezett tisztviselő; 1860-ban főszolgabíró ugyanebben a járásban.

134 Lipcsey József: 1848-ban tiszteletbeli alügyész; 1849. június 20-tól alügyész a vármegyei törvényszéken; 1848. június 22-én a vármegye nemzetőreivel önként a Délvidékre vonul; 1860-ban alszolgabíró a Tiszai járásban.

135 Nánásy Mihály: 1848-49-ben az állandó központi rendőri választmány tagja; 1848. június 3-tól ülnök az Esküdtszéki Eljárás Vezetését és a Büntetés Kimondását Gyakorló Bíróságon; 1849. február 9-től a Heves megyei Büntető Törvényszék elnöke; 1849 áprilisában a függetlenségi nyilatkozat elő szóben való kihirdetésére a szolgabírók mellé rendelt bizottság tagja; 1849. június 20-tól a vármegyei törvényszék elnöke.

136 Soldos Imre: 1844-ben alszolgabírói állásra jelölik; 1845-ben 2. alszolgabíró a Tiszai járásnál; 1848. június 2-ától főszolgabíró a Tiszai járásnál és bűnvizsgáló bíró; 1848. június 22-én a vármegye nemzetőreivel önként a Délvidékre vonul; 1848 decemberében a hadi mozgalmak idejére szolgabírói rangban ideiglenesen kinevezett tisztviselő; 1849. július 21-én főszolgabíró, az elnöklete alatt ülésezik Törökszentmiklóson a tisztikar.

137 Sashegyi 268

138 Hermann Róbert: Megtorlás Heves és Külső-Szolnok vármegyében 1849-1851. In.: Mátrai Tanulmányok. Szerkesztette Horváth László. Gyöngyös, 1995. 135.

139 Luby István: 1844-ben és 1845-ben alszolgabírói állásra jelölik; 1848. április 10-től az állandó központi rendőri választmány tagja; 1848-49-ben 1. aljegyző; 1849 szeptemberétől 1850 elejéig a Gyöngyösi kerület kormánybiztosa.

140 Szlávik László: A nemzeti ellenállás története Egerben. Eger, 1991. 9. (a továbbiakban: Szlávik)

141 Szlávik 11.

142 Szederkényi 416.

143 HmL, IV-154. 1850/18.; Szederkényi 418.

144 OL D82 2788./1850.

145 Sashegyi 268.

146 Sashegyi Oszkár: Az abszolutizmuskori levéltár. Budapest, 1952. 43.

147 Hivatali utasítás a közigazgatási Hatóságok számára Magyarországban a belügyminisztériumnak ezen koronaországbani közigazgatási Hatóságok szerkezete iránt 1850-i sept. 13-án kiadott rendeletével együtt. Buda, 1851.

148 HmL. IV.-154. 1850/ 21., 309.

149 HmL. IV.-152/a, 1852/65., 245.

150 HmL. IV.-152/a, 1852/245.

151 Szlávik 21.

152 Magyarországot illető Országos Kormánylap, 1852. 220-222. (a továbbiakban: MOKL)

153 MOKL 1853. 75-122.

154 Orosz Ernő: Heves és volt Külső-Szolnok egyesült vármegyék nemesi családjai. Eger, 1906.

155

új tisztviselő 50 fő

1844 előtt viselt hivatalt 14 fő

1848-49-ben is szolgált 59 fő

40,6%

11,4%

48%

Alacsony beosztású: 24% 30 fő

Vezető beosztású: 16% 20 fő

   

156 Ezért el kell végezni egy olyan számítást, ahol csak a teljesen feltárt adatokat vesszük figyelembe:

új tisztviselő 20 fő

1844 előtt viselt hivatalt 14 fő

1848-49-ben is szolgált 59 fő

21,5%

15%

63,5%

157 Babits István: 1841-ben alügyész,; 1848-ban táblabíró és nemzetőr őrnagy; 1849. február 9-től ülnök a Heves megyei Büntető Törvényszéken; 1849. november 12-től tiszti főügyész a Heves megyei Kerületi Ideiglenes Fenyítő Törvényszéken; 1850-ben főügyész a Heves megyei Kerületi úrbéri Törvényszéken; 1875 és 1878 között országgyűlési képviselő.

158 Berecz Ferenc: 1838-ban alügyész; 1845-ben főügyész; 1848. május 10-től az állandó központi rendőri választmány tagja; 1848-ban főügyész és közvádló; 1848 júliusában helyettes 1. alispán; 1849. június 20-án főügyész a vármegyei törvényszéken; 1850-ben az Egri kerületi Rögtönítélő Bíróság alelnöke; 1860-ban tiszti főügyész.

159 Borbély Sámuel: 1831 és 1844 között főszolgabíró a Tiszai járásnál; 1845-ben 1. alispáni állásra jelölik; 1848. május 10-étől az állandó központi rendőri választmány tagja; 1848 májusában a szolgabírók mellé rendelt, az áprilisi törvényeket élő szóban kihirdető bizottság tagja; 1849 áprilisában a függetlenségi nyilatkozat élő szóban való kihirdetésére a szolgabírók mellé rendelt bizottság tagja; 1850-ben a Tiszai kerületi Rögtönítélő Bíróság elnöke.

160 Nemes János: 1844-ben főpénztárnoki állásra jelölik; 1848 májusától az állandó központi rendőri választmány tagja; 1848 májusában a szolgabírók mellé rendelt, az áprilisi törvényeket élő szóban kihirdető bizottság tagja; 1848-49-ben megyei választmány tagja; 1848 decemberében a hadi mozgalmak idejére a ideiglenesen szolgabírói rangba kinevezett tisztviselő; 1849 áprilisában a függetlenségi nyilatkozat élő szóban való kihirdetésére a szolgabírók mellé rendelt bizottság tagja; 1851-ben járásbíró a Hevesi II. osztályú járásbíróságon; 1854-ben főszolgabíró a Hevesi járásnál.

161 Okolicsányi Ignácz: 1828 és 1844 között szolgabíró a Mátra járásnál; 1849 áprilisában a függetlenségi nyilatkozat élő szóban való kihirdetésére a szolgabírók mellé rendelt bizottság tagja; 1849 szeptemberétől főszolgabíró a Mátra járásnál; 1850-ben készült jelentés szerint: a Gyöngyösi járás főszolgabírója, eddig viselt hivatalai: két évig jegyző, három és fél évig alszolgabíró, három és fél évig főszolgabíró, 17 évig nem hivatalnokoskodott, mint táblabíró és ülnök működött.

162 Utassy István: 1839-ben országgyűlési követnek választják; 1844-ben 1. alispánságra jelölik; 1849-ben a függetlenségi nyilatkozat élő szóban való kihirdetésére, a szolgabírók mellé rendelt bizottság tagja; 1850-ben törvénykezési főszolgabíró a Pétervásári járásnál; 1850-ben készült jelentés szerint: beszél latinul, németül, eddig viselt hivatalai: 4 évig megyei aljegyző, 20 évig számvevő, 4 évig a Legfőbb Megyei Számvizsgáló Törvényszék elnöke.

163 Ott a szabadságharc alatti tisztviselők 57%-a szolgált tovább az abszolutizmus éveiben, ezzel az 1849 és 1854 közötti tisztikar 36,7%-át adták, míg csupán reformkori múlttal 8% rendelkezett, további 8%-nak pedig a reformkori feladatvállalása mellett az 1848-49-es nem kellően bizonyítható. Pap József: Csanád vármegye tisztikarának összetétele az önkényuralom korában, 1848-1867. (Megjelenés alatt.)