A műtárgy szellemi és művészeti tendenciák találkozási pontja
Interjú Piotr Skubiszewski lengyel művészettörténésszel
Professzor úr,
az Ön bibliográfiájából kiderül, hogy
rengeteg témában és egymástól meglehetősen
távol álló területeken végzett kutatásokat.
Pályája kezdetén Weit Stossszal foglalkozott, legutóbb
megjelent monográfiája pedig a román kor előtti
néhány évszázad művészetét tárgyalja.
Mondhatom, hogy az egész középkor
érdekel. Ugyanannyira foglalkoztat az átmenet az ókorból
a középkorba, mint a kései középkor időszaka.
Való igaz, kezdetben inkább ez utóbbi volt a kutatási
területem, első munkáimban a 14-15. századi gótikus
és késő-gótikus szobrászattal foglalkoztam,
s ezért készült disszertációm is Weit Stossról.
Lehet-e ezután egy határozott
fordulatról beszélni, amikor a romantika került a kutatásai
középpontjába?
Nem mondanám, érdeklődésem
globális volt és maradt, de amikor 1957-ben Franciaországba
kerültem, a 9-10. századi preromán ötvösművészettel
kezdtem el foglalkozni; ez lett egyébként varsói egyetemi
székfoglalóm témája is. Ezen belül a keleti
művészet hatását vizsgáltam a korai középkorban.
Azóta ugyanúgy foglalkozom a román korral, az ötvösséggel
vagy kódexekkel és miniatúrákkal, mint korábbi
és későbbi korok különféle műtárgyaival.
A könyvem, amelyet említett, a középkor legkorábbi
időszakáról szól, a Storia Universale dell' Arte
sorozatában jelent meg olaszul, a francia és a lengyel nyelvű
kiadás hamarosan követni fogja. A könyv egész Európa
művészetéről ad áttekintést. A magyarországiról
sajnos nem adhat, minthogy csak a 11. század végéig terjedő
időszakot tárgyalja. A könyv kronológiája épp
azon a ponton ér véget, amikor a magyarok a Kárpátmedencébe
érkeznek. A 10-12. századot egy másik kutató dolgozta
fel. Ez a művészettörténeti szempontból nem
igazán indokolt periodizáció a kiadó döntése
volt. Én jobban örültem volna, ha a 10. század végéig
vagy legalább a közepéig tartott volna az általam
tárgyalt időszak. De minthogy már így is elég
vaskos lett a kötet, kénytelen voltam respektálni a kiadó
döntését. Nyilvánvaló, hogy az efféle
vágások, melyekkel a történelem üres testét
osztjuk, szakítjuk ketté, mesterségesek és konvencionálisak.
De a 10. század második felében ténylegesen történt
egy olyan változás, melyet szerettem volna megvizsgálni.
Ekkor egész Európában elkezdődött valami: egy
újfajta építészet, újfajta adminisztráció,
amiről az írásos emlékek tanúskodnak. A magyarokról
viszont akkor sem igen írhattam volna, ha elmehetek a 10. század
közepéig, hiszen pogányok lévén vajmi keveset
alkottak ekkor még a keresztény művészetben. Amit
a sztyeppékről magukkal hoztak, inkább az ázsiai
művészeten belül értelmezhető.
Említette, hogy 1957-ben jött
Franciaországba. Sok éve dolgozik, tanít itt. Miért
döntött úgy, hogy ide költözik?
1957-58-ban a disszertációm
kiegészítésén dolgoztam Franciaországban.
Főleg itt, Poitiers-ban és Párizsban, ahol a Collčge
de France-ban André Grabar előadásait hallgattam. ő
egyébként tanácsaival sokat segített nekem. A disszertációmat
hazatérésem után, 1958-ban védtem meg. Ezután
elég hosszú ideig Lengyelországban maradtam. Ott tanítottam,
majd az Egyesült Államokban, Angliában és rövidebb-hosszabb
ideig más országokban is. Azután kaptam a poitiers-i Középkorkutató
Központ felkérését, hogy tanítsak itt. Először
csak egy rövidebb időszakra gondoltam, de 1980 óta folyamatosan
dolgozom ezen az egyetemen.
Végleges letelepedése
tehát akkortól számítható?
Nem hiszem, hogy véglegesnek lehetne
nevezni ezt a megtelepedést. Bár itt tanítok, megtartottam
a katedrámat a varsói egyetemen, és gyakorlatilag azóta
ingázom a két város között. Ha úgy érti,
az, hogy itt is tanítok, Poitiers-ban, az valóban végleges
döntés, de Lengyelországot sohasem hagytam el. Igyekszem
megosztani az időmet a két ország között.
Ön tehát jól, belülről
ismeri mindkét ország tudományos életét.
Milyennek látja a középkorkutatás helyzetét
a mai Lengyelországban?
Már a II. világháború
előtt magas volt a kutatás színvonala. Főleg a történészek
voltak jók, a művészettörténészek kevésbé.
A háború után aztán nagy lendületet kapott
a kutatás, a
lengyel
királyság
alapítása
évfordulójának
közeledtével.
A
966. évi kereszteléstől
számíthatók a lengyel államiság kezdetei.
Már a 40-es években megindultak a kutatások. A kommunisták
nem ellenezték, megvolt náluk is a nacionalista és soviniszta
beállítottság. Kiváló tudósok dolgoztak
ki egy hatalmas kutatási és ásatási tervet. Ebben
a művészettörténet is komoly szerepet kapott. 1949-ben
kutatási bizottság alakult az emlékfeltárásra.
A megkezdett munkák egy addig ismeretlen román művészet
nyomaira világítottak rá. Több székesegyház
maradványait tárták fel, köztük a gnieznóit
és a poznanit. Ez utóbbi volt az első katedrális
Lengyelországban, 968-ban alapították. Valószínű,
hogy ennek helyén történt a keresztelés is. Ezek a
felfedezések újraindították a művészettörténeti
kutatásokat, főleg a román és preromán építészet
tanulmányozását, és nyilvánvalóan
az európai középkor művészetének ismeretéhez
általában véve is hozzájárultak. Sokan írtak,
kollégáim és én is a lengyelországi románkori
művészetről, és ezek a munkák tényleg
ösztönzést adtak a kutatásnak. Ezután kicsit
alábbhagyott a lendület, s ha nem is lehet mondani, hogy kimerült
a téma, az érdeklődés más területek
felé fordult. A középkor-kutatás azért a kiemelt
területek között maradt. Születtek kiváló
összefoglalások, például egy krakkói professzor
szintézise a gótikus festészetről. Ez olyan munka,
mint Radocsayé a magyar területen. Mellesleg Radocsay könyvét
nagyon jól ismerem, többször volt útitársam lengyel-
és magyarországi utazásaim során. A megfelelője
nálunk csak a 70-es, 80-as években készült el, de
a kutatás fejlődése analóg a magyarországival.
A lengyel egyetemek közül
hol foglakoznak kiemelten és a legjobb színvonalon a középkori
történelemmel és művészettel?
Nehéz és talán nem is
igazán szerencsés összehasonlításokat tenni.
Az bizonyos, hogy a varsói egyetemen nagyon erős a medievisták
vonala, jó a színvonal, állandó a kapcsolattartás
a külföldi egyetemekkel, és sok a publikáció.
De Varsón kívül is dolgoznak kiváló középkorászok,
például Torunban, Poznanban, Wroclawban. Ezenkívül
az Akadémiának is van művészettörténeti
kutatóintézete, és még ott vannak a múzeumok
is.
Idestova két évtizede
tanít Poitiers-ban, és előtte tanult is itt. Jól
ismeri a központ volt és jelenlegi vezetőit. Hogyan ítéli
meg a központ mai színvonalát; milyen változást
okozott, ha okozott az, hogy a Központ néhány éve
elveszítette az önállóságát és
alárendelték az egyetem bölcsészkarának?
A probléma nem itt van. Az igazi gond
a pénzhiány. Nem rendelkezünk olyan anyagi háttérrel,
mint korábban, és ami van, azzal sem teljesen szabadon. Vannak
olyan területek, ahol ma is kifejezetten erős a C. E. S. C. M..
Ilyen a Központ folyóirata, a Cahiers de Civilisation Médiévale.
Talán nem szabadna ezt nekem megállapítanom, minthogy a
főszerkesztője jelenleg én vagyok. A folyóirat ugyanazon
a vágányon halad, mint indulásakor, jó harminc
éve,
Crozet,
Labande,
Bec
idején.
Ma
ötvenöt
országban
mintegy
1500
előfizetőnk
van,
ami
egy ilyen szűk
periódusra, a 10-12. századra koncentráló folyóirat
esetében nagyon ritka.
Az Ön irányítása
alatt történt-e valamilyen változás a periodizációban?
Részben igen, kértem például
tanulmányokat olyan időszakok civilizációiról,
melyeket szerintem nem tanulmányoztak megfelelő mélységben.
Így rendeltem az ír monarchia időszakáról
egy nagy tanulmányt. Ezt a korszakot kiemelkedő fontosságúnak
tartom régészeti és építészettörténeti
szempontból az európai történelemben, és eddig
a tanulmányig nem készült erről sikeres szintézis.
Ez a téma megkövetelte, hogy a 6-7. századról is szó
essék. Ezenkívül kérek néha a szintén
korábbi Karolingkorról is cikkeket. A folyóiratot alapítói
a román kor tanulmányozására szánták,
de a korlátozás sohasem volt szigorú. A késő-középkorral
nyilván nem foglalkozunk. Egyébként rengeteg tanulmányt
kapunk, nem is tudjuk mindet közölni. Jelenleg 1998. végéig
(!) telítve vagyunk. Ez a bőség lehetővé
teszi, hogy a legfontosabb témákra koncentráljunk tematikus
számainkban, mint például a román művészet,
a feudalitás, és az ezeket kísérő jelenségek,
mint a treuga dei vagy a kollektív vallásosság.
Végül szeretném
megkérdezni, Professzor Úr, hogy Ön mint művészettörténész
hogyan, milyen szempontokkal és módszerekkel dolgozik.
Engem a művészettörténetben
elsősorban a műtárgy érdekel mint többféle
attitűd kereszteződése, illetve annak megrendelője,
és azok, akik az alkotás folyamatában kísérik.
Minden műtárgyat úgy tekintek mint különféle
történelmi, szellemi és művészi tendencia találkozási
pontját, amelyet vizsgálni lehet. Jobban szeretek egy adott műről
írni. A műtől elindulva valamilyen mentalitástörténeti,
teológiai, filozófiatörténeti vagy liturgiatörténeti
témát vizsgálok meg, és utána visszatérek
a mű elemzéséhez. Bármilyen jelenséget vizsgálok
is, mindig visszakanyarodom a műtárgyhoz. A művészet
mint egységes nyelvezet rendezi össze a mű aspektusait és
ad formát neki. Lényegében ez a módszerem. De néha
máshogyan is dolgozom, mint például amikor a "Dicsőség
királya" titulustól indultam el, és a művészet
változását figyeltem az állandó címzés,
titulus mögött. Ez a keresztény művészetben többféle
ikonográfiai témára vonatkozott. A változás
háttere, magyarázata érdekelt, az, hogy milyen rendszerbe
illeszkedett kortól és civilizációtól függően
a "Dicsőség királya".
Poitiers, 1997. március
Az interjút készítette: Seláf Levente