Egy udvar története
Philip Mansel:
The Court of France, 1789-1830.
Cambridge University Press, Cambridge, 1991.
Az újkori francia királyi udvar története már számos kultúrtörténész számára biztosított igen eredményes kutatási témát. Szinte közhelyszámba megy az a kijelentés, hogy a versailles-i udvar az egész európai kontinensre kisugárzó modern viselkedési kultúra legjelentősebb forrása volt. Norbert Elias szavaival élve az udvari társadalom különleges helyzeténél fogva az egész társadalom számára meghatározó modellt alkotott. (Norbert Elias: La dynamique de l'Occident. Paris, 1990. 219.) Ennek köszönhetően alakultak ki az "udvarias" viselkedés írott és íratlan szabályai, amelyek a modern társadalmi érintkezés elengedhetetlen feltételeivé váltak. De nemcsak a nyugati civilizáció szociogenezisének meg-értéséhez nyújt segítséget a francia udvar vizsgálata, hanem politikatörténeti szempontból is tanulságos lehet. A kiterjedt memoárirodalom és a gazdag levéltári forrásanyag a téma kutatói számára valóságos aranybányát jelentenek.
Ez a meghökkentően gazdag írásos emlékanyag kel életre Philip Mansel többéves könyvtári és levéltári kutatásainak eredményeképpen e könyv lapjain. A szerző már korábban publikált művei is elsősorban erre a témára irányultak: Louis XVIII (1981); Pillars of Monarchy: Royal Guards in History (1984); The Eagle in Splendour: Napoleon I and his Court (1987). A választott periódus szintén igen figyelemreméltó: az ancien régime bukásától a forradalom időszakán és a napóleoni koron át a Restauráció bukásáig terjed. E korszak egyike a francia történelem legmeghatározóbb időszakainak, amelynek értékelése a mai napig igen szenvedélyes viták forrása. Törésvonalat okozott-e a francia társadalmi fejlődésben avagy éppenhogy egyfajta kontinuitást? Rendszerváltást vagy elitváltást? Ezek a kérdések már több mint száz éve foglalkoztatnak neves kutatókat, mint például Alexis Tocqueville vagy Francois Furet. A vaslogikával rendszerezett könyvben számos ezekhez hasonló kérdésre kapunk konkrét adatokkal alátámasztott választ.
Mansel kimutatja azt, hogy a királyi udvar kiadásai XVI. Lajos uralkodása alatt jelentősen csökkentek: az 1786-os 37 650 000 £ről 1788-ban 31 650 000 £re. Mindemellett persze még mindig Európa legfényűzőbb udvara maradt a francia, de számos téren egyszerűbbé vált. Legfőbb feladata az ún. udvari arisztokrácia kialakítása, vagyis a nemesség felső részének "domesztikálásával" a királyi hatalom megszilárdítása volt. Az udvar gyengülésével a forradalom eszméi igen komoly visszhangra találtak az udvari nemesség egy részének köré-ben. Ez a tény bizonyítani látszik azt a tézist, hogy a francia forradalom lényegében az ancien régime terméke volt.
A forradalom alatt az udvar
átköltözött Versailles-ból a párizsi Tuileries-be. Noha itt is megőrizte eddigi
funkcióját és merev szabályait, az udvari élet eléggé beszűkült. Ennek egyik
oka az udvari elit folyamatos emigrációja volt, másrészt pedig az udvarba járás
és a királyi családdal való kapcsolattartás gyakran a forradalmárok gyanakvását
is felkeltette. De a forradalom első éveiben még úgy tűnt, hogy a királyi udvar
teljesen összeegyeztethető a minden nemzetek fölötti francia büszkeséggel megáldott
forradalmárok célkitűzéseivel. Az udvar ugyanis éppen a nemzet nagyságának egyik
legkifejezőbb szimbóluma volt. XVI. Lajos udvari politikáját azon-ban egyre
több hiba jellemezte.
A király nem bízott az udvari elit hűségében
és nehéz helyzetekben gyakran inkább a kormányzati
szervekhez fordult,
mintsem
az
udvari
méltóságokhoz.
Ezzel igen fontos politikai fegyvert veszített el, ami döntően
hozzájárult elszigetelődéséhez, majd pedig
politikai pályafutásának tragikus végéhez.
A monarchia bukásával (1792) a
királyi
udvar tetemes anyagi
veszteséget szenvedett. A királyi rezidenciák gyakran
váltak a csőcselék pusztításának
és atrocitásainak célpontjaivá. De a királyi
család bebörtönzésével még nem szűnt
meg teljesen az udvari élet. A Temple börtönében élő
XVI. Lajost továbbra is korábbi inasai szolgálták
ki, és az uralkodó családja igyekezett betartani a megszokott
napirendet.
A Mansel által végzett többéves francia levéltári
kutatások igen sok meglepetést nyújthatnak az olvasónak.
Érdekes jelenség volt például az udvari személyzet
beolvadása a párizsi lakosságba. A szerző végigköveti
több, az udvari személyzethez tartozó személy pályafutását.
Meglepően sokan támogatták közülük a forradalmat,
mások pedig a túlélésre rendezkedtek be, bízva
a jobb idők eljövetelében.
A királyi udvar továbbélésének másik színtere az emigrációban keresendő. A koblenzi, a mittaui és a hartwelli emigráns udvarokban a Bourbon trónörökösök leghűségesebb híveikből tudatosan építették ki a későbbi restaurációs udvarok prototípusát. Az emigráció állandó pénzhiánya miatt az udvar jelentősen leszűkült, és az udvaroncok jó része tényleges szolgává alakult át. A szolgálat azonban - hasonlóan az osztrák és orosz udvarokéhoz - a társadalmi felemelkedés és érvényesülés meghatározó legitimációs elvévé vált. Korábban ugyanis a francia udvarban a születés legitimációs elvét tartották meghatározónak. Az angliai emigráció évei alatt újraéledt az udvari társasági élet azon jellegzetes franciás jellege is, amely korábban egész Európá-ban csodálatot keltett. Ismét kialakultak a királyi család tagjai számára fenntartott külön udvartartások, persze az udvari klikkekkel és intrikákkal együtt.
Az udvar iránti nosztalgia természetesen nemcsak az emigrációt érintette, hanem Franciaországban is érezhető volt. Már a Direktórium idején megfigyelhető a hajdani udvar árnyéka az új politikai elit Bourbonokat utánzó viselkedésében. Rezidenciájuk, fogadásaik és szórakozásaik egyre job-ban fel-idézték a régi udvar dicsőségét, amely iránt a köznép körében is egyre nagyobb szimpátia nyilvánult meg. Bonaparte Napóleon egyeduralmi szenvedélye így igen kedvező terepet talált, amit a jó politikai érzékkel rendelkező és igen ambiciózus korzikai ki is használt.
Napóleon
nemcsak
szerette
a fényűző
udvart, hanem fölismerte, hogy azzal hatékony politikai fegyverként
is lehet élni. Az első időszakban előszeretettel
használta a Bourbonoktól "örökölt" udvari
berendezést, majd
a sikeres első konzul hozzálátott a saját ízlésének megfelelő udvar ki-építéséhez.
Nagyszabású megrendeléseivel sikerült felélesztenie azokat a forradalom által
kihalásra ítélt műhelyeket, amelyek
a francia luxusipart valaha a világ élvonalába emelték. Mivel tisztában volt
az emigráció politikai aspirációival, 1804-ben saját maga foglalta el az ország
trónját, császárrá koronáztatva magát. Az udvari arisztokrácia sorában megtalálhatjuk
a régi elit számos tagját is. Ségur gróf például, a legismertebb udvari nemes
és fő ceremóniamester (grand maître des cérémonies), XVI. Lajos
híres hadügyminiszterének fia volt. Napóleon tökéletes kormányzati apparátussá
fejlesztette udvarát. Az államtitkári rendszer, amelynek élén Maret bassanoi
herceg - Batsányi János kufsteini rabtársa - állott, a császári udvar fontos
részét képezte. Az udvartartás a napóleoni központosítás és kormányzati ellenőrzés
legfontosabb színtere volt.
Napóleon udvarát az újonnan
elfoglalt országok elitjeinek bevonásával igyekezett nemzetközivé tenni. Az
Itália királya címével járó külön udvartartást egyébként is fenntartotta olaszországi
látogatásai alkalmára. A császár uralkodása idején a katonai szellem igen nagy
hatást gyakorolt az udvari életre. Akárcsak Napóleon, az udvaroncok jó része
is katonai egyenruhát viselt
az
udvari
rendezvényeken.
Ugyanakkor az udvari
személyzet részben le-egyszerűsödött. Eltűntek az ancien régime
korára jellemző inasok és szolgák hadai, és a szolgálat szervezése terén is
történtek racionalizáló lépések. A legnagyobb különbség az volt a két udvartípus
között - állítja a szerző -, hogy a Bourbonok udvara elsősorban a nemesség számára
volt fenntartva,
a napóleoni
udvar
ezzel szemben nyitva
állt a nem nemesek előtt is. Hozzá kell azonban azt is
tenni, hogy a császár uralkodása alatt a nemesség
aránya az udvarban folyamatosan nőtt, s megfigyelhetjük
XVI. Lajos udvara számos tagjának, illetve azok leszármazottainak
visszaszivárgását is. A legszembetűnőbb
személyi összefüggésekre a két udvar között
az ún. technikai személyzet összetételének
vizsgálata során derült fény. Mansel kiváló
szakmai érzékkel szólaltatja meg az Archives Nationales
forrásait és igen szemléletes példákon keresztül
vonultatja fel a két udvar gyakorlatilag azonos társadalmi, sőt
azonos családi eredetű szolgagárdáját.
A szerző hangsúlyozza, hogy a császári udvar legfontosabb funkciója a hatalom megszilárdítása volt. Hasonlóan más katonauralkodókhoz, az udvarban akarta egyesíteni dinasztiájának hatalmát. A Bourbonokkal ellentétben nem volt hajlandó elismerni semmiféle más politikai intézmény, mint például a parlamentek vagy a Nemzetgyűlés hatalmát. Erős akarata gyakran a katonákra jellemző durvasággal párosult, amit sokan nehezen tudtak elviselni. Ezért az udvarban igen rossz volt az általános közérzet, és sok udvari méltóság kerülte a császár társaságát, vagy ha tehette, az egész udvart. Csak kevesen érezték otthonosan magukat ebben a feszült atmoszférájú közegben. Közéjük tartozott Narbonne grófja, aki 1809-ben a "Győr katonai kormányzója" (Gouverneur de Raab) címet is viselte. Napóleon viselkedése nagyban hozzájárult ahhoz, hogy 1814-es politikai bukásakor közvetlen környezetének jelentős része átállt XVIII. Lajos szolgálatába.
Az első restaurációs udvar
igyekezett feltámasztani a hajdani versailles-i udvar hangulatát. A Tuileries
palota ismét megtelt az udvaroncok tömegeivel, s folyosóit betöltötte a lakomák
illata. Napóleon egyszemélyű udvara átadta a helyét a Bourbonok családi udvarának.
Az udvari méltóságok jelentős befolyással rendelkeztek, a Bourbonok nagy hangsúlyt
fektettek pártfogoltjaik érdekeinek védelmére. Bár a szállóige szerint semmit
nem tanultak és semmit nem felejtettek, ez udvartartásuk kialakítására nem igazán
érvényes. A napóleoni udvar személyzetének igen jelentős részét ugyanis gyakorlatilag
változatlanul
átvették
szolgálatukba. XVIII.
Lajos szerint Napóleon "jó házmesterként" megőrizte számára az egykori
királyi palotákat. Az uralkodó egyébként kifejezetten kedvelte az "empire"
stílust és egészen 1822-ig Napóleon trónját használta.
A ceremóniák egy része is napóleoni maradt. A király tervei között szerepelt,
hogy évente hat hónapot Versailles-ban tölt. Ezzel valószínűleg az ancien
régimehez való visszatérést szerette volna hangsúlyozni. Mansel megállapítása
szerint XVIII. Lajos udvara XVI. Lajos, az emigráció és Napóleon udvarának sajátos
elegyét alkotta. Napóleon a híres száz nap alatt is nagy érdeklődést mutatott
a királyi udvar élete iránt. Egyébként is számos közös vonás állapítható meg
Napóleon és a restauráció politikai rendszere között: mindkettő elitista és
arisztokratikus volt, és mindkettő igen nagy jelentőséget tanúsított az udvar
és az arisztokrácia politikai presztízsnövelő szerepének.
A restauráció második korszaka idején - részben a bonapartizmus fenyegető veszélyével szemben, részben pedig az udvarszervezet korszerűsítése érdekében - számos reformot vezettek be. Elsősorban az ultraroyalista udvari párt megtörése és számos liberális intézkedés, mint például az 1817-es választójogi törvény sorolható ide. A minél szélesebb politikai platform kialakítása érdekében az uralkodó igyekezett megnyerni a volt napóleoni elitet és a nagypolgárság egy részét is. Az udvari reformok elsősorban racionalizáló jellegűek voltak. Számos haszontalan és nevetséges tisztséget - mint például a "széktologatókét" (poussefauteuil) - megszüntettek, míg másokat összevontak. A szolgák száma is radikálisan csökkent. A napóleoni udvar mintájára bevezették az udvari egyenruhát, melynek színe a beosztástól függően másmás volt. Az udvari fogadások kiterjesztésével demokratikusabbá vált a francia politikai élet e fontos szférája. A Balzac regényeiből jól ismert udvari arisztokrácia ekkor egészült ki a pénzarisztokrácia tagjaival. A kizárólag nemesekből álló hajdani udvar helyett a gazdasági és politikai viszonyokat igen reálisan értékelő, tekintélyuralmi alapon álló érdekszövetség alakult ki. Az udvaroncok érdekei közelebb álltak a párizsi bankarisztokráciáéhoz, mint az ultraroyalista kormányéhoz. Így vég-érvényesen elkülönült a politikai élet e két fontos tényezője. Az udvar kiszélesedésével Párizs valóságos udvari várossá változott és hatása kisugárzott az egész világra. Számos európai uralkodó vette át a francia udvari modellt. A bajor király apródjait a Versailles-i apród-iskolába járatta, a nápolyi és szárd királyok, az orosz cár is a francia ceremónia szerint szervezték fogadásaikat. Sőt a washingtoni Fehér Házba is a francia udvari asztalosműhelyek szállították a bútorok egy részét. Valószínűleg az sem véletlen, hogy I. Pedro brazil császár is elsősorban X. Károly udvari etikettjét tanulmányozta 1828-ban. A francia királyi udvar ismét a legtündöklőbb és legbefolyásosabb európai udvarrá vált.
A könyv egyik külön kiemelendő érdeme az udvari költségvetéseknek alapos táblázatokkal illusztrált összehasonlító elemzése. Ebből kiderül, hogy a legnehezebb anyagi helyzetben XVI. Lajos udvara volt. De még a szerencsétlen sorsú uralkodónak is milliók álltak a rendelkezésére, ha a szükség azt kívánta. Példa erre a varennes-i szökés idején mozgósított jelentős anyagi erőforrás. Napóleon ennél sokkal szilárdabb pénzügyi helyzettel számolhatott. Ennek egyik oka az volt, hogy a császár családtagjai más országokban uralkodtak, így nem a francia állami költségvetést terhelték. A restauráció udvarát a bőkezű, de nem pazarló gazdálkodás jellemezte. A luxuskiadások jóval kisebb arányt képviseltek, mint XVI. Lajos udvarában, de igen nagyszámúnak tekinthető a király költségén élősködő udvaroncok hada.
A szerző összegzésképpen megállapítja, hogy amíg XVI. Lajos elmulasztotta az udvart politikai fegyverként felhasználni, addig Napóleon annak túldimenzionálásával a másik végletbe esett. XVIII. Lajos és X. Károly udvarai a megelőző udvari rendszerek szerencsés keverékének minősíthetők. A Lajos Fülöp nevével fémjelzett ún. Júliusi Monarchia egyik legvégzetesebb hibája éppen az volt Mansel véleménye szerint, hogy elhanyagolta az udvar szerepét, amellyel pedig politikai tekintélyét megalapozhatta volna.
Philip Mansel könyve jelentős előrelépés a francia királyi udvar kutatása területén. Noha számos munka megjelent már erről a témáról, ehhez hasonlóan alapos vállalkozásra ezidáig nem került sor. A vizsgált időszak kiválasztása különösen tanulságos, hiszen a sokat emlegetett Alexis de Tocqueville nevéhez fűződő kontinuitáselmélet egyik látványos bizonyítékát szolgáltatja a francia társadalom legfelső rétegének példáján keresztül. Örvendetes, hogy Mansel továbbra is behatóan kíván foglalkozni a témával, hiszen 1995 óta a London-ban működő Society for Court Studies vezetőjeként működik.
Tóth Ferenc