Van egy álmom

2015 március 30 12:06 de.7 hozzászólás

Az én álmom egy párt, az én pártom.

Na, nem úgy, mint Orbánnak a Fidesz, inkább úgy, hogy ez az én élethelyzetemhez hasonló emberek, a korosabb emberek pártja lenne.

Tagja lehetne mindenki, aki a nyugdíjkorhatáron túl van, függetlenül attól, hogy kap-e nyugdíjat.

Tagjai lehetnének a rokkantnyugdíjasok, a korkedvezményes járadékosok – mindenki, aki kiesett, vagy belátható időn belül ki fog esni az aktív munka világából.

Tagjai lehetnének azok, akik a nyugdíjkor előtt állnak öt évvel és azok is, akiknek reményük sincs arra, hogy valaha majd nyugdíjasok legyenek.

Az én pártom nemigen érdekelnék a tagok politikai elvei, engedélyezném a kettős párttagságot és tőlem még pincér-jelmezben is szaladgálhatnának, bár erősen remélném, hogy ha lenne az érdekeiknek valódi képviselője, nem mennének gyűlölködni.

Az én pártom az idős embereket képviselné, mondjuk úgy hatvan és Miskolc között, amikor az ember még ki tudna hozni valami jót hoznia hátralevő évekből, ha hagynák, meg, ha módja lenne rá.
Amikor még el tudna járni kirándulni, utazni, barátkozni, horribile dictu szerelmeskedni, ha egyébként a társadalom csak a töredékét tenné érte, mint amennyit ő tett a társadalomért.
Tulajdonképpen ez az ok, hogy ilyesmiken álmodozom.

Ma mindenki valaminek a károsultja, a devizahitelek károsultjait ma követhetik a Questor károsultjai, de rengetegen vannak, akik egyéb ügyek károsultjai, például Orbán károsultjai.
Például a hatvankét év feletti vezetők, akiket alkotóerejük teljében világgá zavartak, a korkedvezményes nyugdíjasok, akiket éppencsak nem tolvajnak bélyegeztek, de az egész nyugdíjjogosult réteg, akiktől elvették a jogot, hogy a befizetéseik után járjon nekik a nyugdíj, és a megélhetést biztosító járandóságot egy laza mozdulttal áttolták az “adható” kategóriába.

És még sokan mások, ahogy mondani szokták…

A magán-nyugdíjpénztárak pénzének ellopásával a ma nyugdíjasainak megélhetését is veszélyeztetik, nem is szólva a gyerekeinkről.

Ügyesen csinálták, a nyugdíjasok zöme még mindig azt hiszi, hogy a nyugdíj jár, jóllehet már a szája se nagyon járhat.

Idős embernek lenni soha nem volt kellemes, az ember egészsége kopik, sok esetben egyedül marad, annak minden anyagi és lelki következményével, amit még akkor is nehéz cipelni, ha a megélhetés biztosított.

A tetejébe a mai kor kissé erőszakos fiatalabbjai az öreget leginkább csak nyűgnek tekintik a társadalom nyakán, akiket – úgy képzelik – ők tartanak el, jóllehet talán meg sem születhettek volna, ha az egymást követő generációk nem gondoskodnak elődjeiktől.

Talán már a dédapjuk is éhenhalt volna, és akkor oda a mai ifjú, éhes és mohó, türelmetlen titán.

Kiment a divatból a társadalmi gondoskodás, a szolidaritás, márpedig az idős ember – más és más mértékben – gondoskodásra szorul.

Na, nem úgy, hogy majd a család megmondja a hülye nagypapának, hogy mit tehet meg mit nem, hanem úgy, hogy odafigyel rá.

Kezdve a törvényhozótól, aki gondoskodik arról, hogy ki tudja fizetni szükséges gyógyszereit, a szomszédasszonyig, aki odafigyel arra, hogy Lencsi néni már két napja nem jött ki a lakásából, csak a köhögését hallani.

Lehet, van, akinek csak az hiányzik, hogy legyen kihez szólnia, és egy beteggel kevesebbet számlálhatunk máris.

Aztán itt van ez a nyugdíjas kifejezés is.

Nyugdíjas sokféle van, van például nyugdíjas pedagógus, nyugdíjas orvos, nyugdíjas szőlőmunkás,nyugdíjas nyomdász, és így tovább, mindenki más és másfajta ismeretekkel, felhalmozott tudással, élettapasztalattal, különféle anyagi helyzetben.

Ebből adódóan máshogy viselik a feleslegessé válás érzését, merthogy szépen lassan ebbe a helyzetbe akarja őket tolni a társadalom.

Aki még tudna dolgozni, azt is elhajtják a munka környékéről, és nem mindenki képes arra, hogy lekösse magát, jóllehet mindenki azt képzeli, hogy ha nem kell a munkahelyre bemenni, az lesz az aranykor.

De a feleslegesség öl és butít.

Az idős ember ma olyan, mint az a szakács, akinek tele van a kamrája, de nincs kinek főzzön, így aztán a kamra tartalma is lassan tönkremegy.

Nem minden az anyagi biztonság, hasznosnak is kell lenni egy embernek.

A magyar falu van a legnagyobb veszélyben, mert ma nincsenek nyugdíjjogosultak, a TSZ megszűnt, huszonöt éve nem fizet senki a feketemunkából járulékot, így aztán nyugdíja se lesz, jóformán senkinek, a gyerekekre vagy az önkormányzatra szorul mindenki, aki nem halmozott fel kis megtakarítást.

Elképzelhetetlen problémákkal néz szembe az ország, de mindenki a homokba dugja a fejét, mint a strucc, jóllehet már régen pokoli ricsajt kellene csapnia mindenkinek, mint libáknak az ólban, Karak látogatása idején.

Az én pártom ezeknek az embereknek az érdekeit képviselné, nem az aktív generációkkal szemben, de nem is engedve a generációs önzésnek, az öregek lenézésének, kitaszításának.

Értelmesebb országokban tisztelik az idős embereket, nálunk perifériára lökik és átgázolnak rajtuk.

Na, az én pártom ezt nem hagyná.

Minden településen lenne szervezetünk, a szervezet a közös politika alakításán kívül a helyi gondok megoldásában vállalna részt, s szervezetek klubként is működnének, együtt a már létező nyugdíjasklubokkal – feladat van csőstől, jutna mindenkinek.

Ez a párt megmutatná az idősebb generációk erejét, mert sokan vagyunk, tapasztaltak vagyunk, okosak vagyunk, roppant vásárlóerővel rendelkezünk, és ha felismernénk érdekeinket, mi lehetnénk Magyarország legerősebb pártja.

Természetesen lenne hőbörgés eleinte, de aztán beletörődne mindenki,hogy számolni kell velünk, meg azokkal, akik utánunk jönnek, mert ha már generációs párt lennénk, hát fel kellene karolnunk a gyerekek ügyét, mert mégiscsak tűrhetetlen, hogy telhetetlen és felelőtlen hazárdjátékosok, bűnözők elvegyék a jövőjüket.

Amerikát mondják a korlátlan lehetőségek hazájának, a fiatalok tönkretétele nálunk azt bizonyítja,hogy ez a korlátlan hülyeség országa.

Igen, van egy álmom, szép álom.

Vajon hányan lennének – rajtam kívül -, akik valóra szeretnék váltani?

7 hozzászólás

  • Ebert Terézia

    Én nem akartam öreg lenni, de az lettem.
    Kezdetben voltak illúzióim, bár kevés a pártok igazmondásával kapcsolatban, aztán rá kellett jönnöm, hogy ez ostobaság, az első csalódás apám volt, aki hadifogoly volt Oroszországban. Amikor hazajött akkora seggnyalásba kezdett a hatalommal kapcsolatban, hogy hányingerem lett. Azóta egyik pártban sem bízom. Amit tesznek azzal csak a saját zsebükkel barátok…, de nagyon.
    A nyugdíjasok? Sok évet megéltek (már aki, a sok rokkantnyugdíjas minek van), mégis hagyják magukat becsapni, eltespednek, saját magukat sajnáltatják, sokuknak igénye sincs… Falun meg a pletyka jelenti a felüdülést, meg a bukást.

  • Ellenzem az olyan pártokat, melyek egy réteget képviselnek, és nem a társadalom vagy az állam egészének gondjaival foglalkoznak. A partikuláris érdekeket nem pártoknak kell képviselniük, hanem egyéb politikai mozgalmaknak, szervezeteknek. Ilyenek pl. a szakszervezetek, a vállalkozói egyesületek, ifjúsági szövetségek, és igen, akár az időseknek is lehetnek civil szervezeteik.

  • Fényes István

    Kedves Terézia, azon még nem spekuláltál hogy apád esetleg azért érezte úgy, hogy a hatalom seggét kell nyalni, hogy a te jövődet tuja biztosítani?
    Lehet persze éhendögleni is, meg a gyerekekből is lehet mosogatólány a helyi kocsmában, szóval én nem lennék ennyire szigorú.
    Hogy fiatal korodban az voltál, azt megértem, de idősebb korban azért lehetsz kicsit megértőbb – szerintem…
    Kedves endre, a pártok feladata éppenhogy a társadalom jól körülhatárolható csoportjainak képviselete, például a bérből és fizetésből élők, a munkásosztály, a középosztály, a nagytőke, stb. érdekeinek érvényre juttatása.
    Aki mindenkit akar képviselni, az nem képvisel senkit.
    A csoportoknak lehetnek átmenetileg egymással közös érdekeik, de ezek az érdekek el is válhatnak egymástól, és akkor a mindenkit képviselő pártból két macska lesz, amelyik játszik egymással…

  • Ez is egy vélemény, de én fenntartom a magamét. Például nem szabadna a munkások (munkavállalók) érdekeit képviselni a parlamentben a munkáltatókéval (a vállalkozókéval) szemben, mert ebből nagyon rossz aránytalanság származik. Fordítva ugyanez. Nem bízhatunk abban, hogy majd az ilyen pártok harca kiegyensúlyozza az érdekeket. Mindkét félnek érdeke a működés egyenletessége és a társadalmi mobilitás is. A személyi jövedelmek elosztásában, a lehetőségek korlátozásában vagy megnyitásában lehet (szabad) egyik vagy másik irányba húzni, érezheti egyik vagy másik fél, hogy ők aránytalanul alulrészesednek valami kedvező dologból, és igyekezhet ezt az aránytalanságot megszüntetni, de értelmes kompromisszumra csak akkor juthatnak, ha ez egész érdekét tekintik elsődlegesnek.

    A parlamenti pártok alapelvekben különbözhetnek. Például lehet pártja azoknak, akik inkább szabad vállalkozás és a szabad verseny hívei és velük szemben azoknak, akik fontosabbnak tartják az állampolgárok létbiztonságát, alapjövedelmeket, szociális juttatásokat.

  • A seggnyaláshoz:
    Bizton tudom, hogy szüleim és baráti körük *hívő* marxista szociáldemokraták voltak akik ezt a meggyőződésüket a kommunistákkal való egyesülés (bekebelezés) után is megtartották. Nem karriert építettek már a harmincas években, mikor állami és paramilitáris erőkkel szemben is bátran felléptek. Később sem gazdagodtak meg. A *hívő* kommunistákra ugyanez vonatkozik (egyébként olyan is volt a tágabb családban).
    A nyolcvanas évek végének és a kilencvenes éveknek privatizáló vezetői más lapra tartoznak.

  • Endre! El nem tudom képzelni, hogy szerinted mi a fenét csinálna a parlament, ha a pártok nem társadalmi csoportok érdekeit képviselnék. A nevükben is benne van Pars/t=rész. A parlament arra való, hogy a részérdekeket (pártérdekeket) folytonos egyeztetés keretében hagyja érvényesülni. Vagy szerinted a parlamentben ülnének az “okosok”, a többiek meg az utcán egyezkednének? Nincs olyan, hogy “az egész érdeke”. Minden esetben sérül valamelyik csoport érdeke: ha csökkented az adókat, akkor a társadalom azon szegmensének érdeke, aki csak az állami szolgáltatásokhoz tud hozzájutni (oktatás, eü. stb.), vagyis a szegényebbeké, hiszen a gazdag meg tudja fizetni a jó iskolát, kórházat. Ha növeled az adókat, az egyén érdekei sérülnek, kiszolgáltatottá válik az állammal szemben. Arról nem is beszélve, hogy az érdekek – egyéni, csoport és társadalmi érdekek egyaránt – idővel, és a körülményekkel együtt folyamatosan változnak. Ha nem engeded gazdagodni az egyént, nem fog megtakarítani, beruházni – ergo munkahelyet teremteni. Ha viszont naponta pőrére nyírod a birkát, nem lesz gyapja. Előbb-utóbb birka se lesz, mert fölfordul, vagy elmenekül. Szóval nem tudom, mit értesz “az egész érdekein”.

Leave a Reply


Trackbacks

This site is protected by Comment SPAM Wiper.