Empátia

2015 január 30 6:19 de.1 comment

Tele vagyok empátiával. Fiatalabb koromban persze inkább halikrával szerettem tele lenni, de az idő rohan, az ember azzal foglalkozzon, amire még képes, jelen esetben – a magam részéről például – rohadt empatikus vagyok.
Arra gondoltam, hogy bizonyára oka van annak, hogy az ország lakosságának egy jelentősnek mondható része a magyar jobboldalt támogatja, meg annak is oka lehet, hogy epét hány, mikor a liberálisokra terelődik a szó, és ezelőtt tizenöt évvel még azon is spekulálnom kellett, hogy miért is haragszik annyira a baloldalra – mára ez legalább tisztázódott.
Mára a magyar baloldalt bátran le lehet haragudni, adtak rá okot, nem is keveset, habár az okok nem azok, melyeket Magyarország másik fele mantrázni szokott.

Ami a magyar jobboldalt illeti, próbálom őket szeretni, de -sajnos – nagyon nehezen sikerül, mondhatnám azt is, hogy e területen kudarcot kudarcra halmozok.
Pedig vannak jobboldali meggyőződésű emberek, akiket kedvelek, van olyan is, akivel baráti jóviszonyban vagyok.
Persze ez is olyan, mint a vízzel való kapcsolat, ha egy kádnyi van belőle, akkor akár élvezetes is lehet, üdítő és kellemes, de ha beleejtenek az Atlanti Óceán hideg vízébe, akkor az már minden, csak nem barátságos, főként, ha a vacogós cápára gondolunk.
De azért kísérletezem, hátha képes leszek megérteni az indulatokat.

Itt vannak mindjárt a liberálisok.
Liberálisnak lenni nálunk érdekes műfaj, a maguk zárt kis világában jól elvannak egymás között, van egy idézet-gyűjteményük, melynek bemagolásából a lustábbak éppenhogy, a szorgalmasabbak elég jól megélnek, az csak a baj, hogy szó szerint kell ismerni, mert amikor a számonkérés folyik, akkor az utolsó betűig követelni kell az előírtak rigorózus betartását.
A jobboldali ezt tulajdonképpen szereti, mert ő maga sem szeret sajátfejűleg gondolkodni, emellett számára roppant rokonszenves gondolat, hogy őt hagyja békén mindenki, főleg az állam, tudja ő jól, hogy mit kell tennie.
Namármost ez a tiszta liberalizmus, ezzel csak egy baja van, hogy az eszme nem írja elő pontosan, hogy más, nála fejletlenebb népek hogyan kötelesek gondolkodni, hanem róluk is azt gondolja, hogy tudnak azok a saját fejükkel gondolkodni, ami csak zűrzavarhoz vezethet.
A jobboldali ember önmagával szemben szuperliberális, míg a társadalom többi tagjával szemben Dzsingisz kán népnevelési módszereit favorizálja, és csak a szomszédasszony megtekintése tartja vissza attól, hogy ne követelje az elfoglalt intézmények nődolgozóinak csoportos megpocsékolását házastársaik tetemeinek kupacán, a jobboldal vitézei által.
Röndnek muszáj lönni, – mondta a hajdani rendőr a kupléban. és ehhez a követeléshez boldogan csatlakozik a jobboldali érzelmű magyarember, és a rend azt jelenti, hogy őt nem abajgatja a hatalom, ellenben ő meg első körben szabadon seggberúghatja a cigányt, később pedig a nyílt utcán végezhet gatyavizitet, meggyőződni, hogy a vizsgált gyanús elem előírásszerű, avagy hiányos bőrkötésben ténfereg ebben a durva világban.

A jobboldal tele van hazaszeretettel.
Ez a hazaszeretet praktikusan pofázásban nyilvánul meg, és meglehetősen szelektív memóriában.
A hazáját szereti, de adót fizetni nem szeret – és itt máris találhatunk egy kapcsolódási pontot a baloldallal, merthogy adót csak a hülye fizet, magyarember kreatív adóoptimalizási eljárásokat alkalmaz, ezt néha államilag is támogatják, ilyenkor felépül egy-egy stadion és az adóhivatal úgy kerüli azokat, akik ezt alkalmazzák, mint a tüzet.
Persze élesebb politikai helyzetben a jobboldal tenni is szokott a hazáért, például papokat nyúz meg böllérbicskával, baloldali kisembereket herél, madárcsontú festőnőket lógat fel a fára, sorkatonákat lő halomra, drótkötélen huzigál végig halottakat a téren, miközben a többiek sztálinista gépírónőket rugdalnak.
Ez persze rokonszenvessé teszi őket bizonyos körökben, melyeket ma akár jobboldalnak is mondhatunk, igaz, inkább a szélének, vagy az aljának, nem is tudom, pontosan mi a helyes kifejezés.
A mainstream jobboldal elhatárolódik a túlzásoktól, például helytelennek tartja a drótkötelet, elég lett volna agyonlőni a delikvenst, de azért beszavazza a parlamentbe azt a bárcást, aki ott ugrált a téren, miközben egyéves gyermekére az isten tudja ki vigyázott.
Hogy miért szereti őket a nép – megfejthetetlen.
A magyar jobboldal ezidáig jót még nem tett ezzel az országgal, ellenben belehajtotta a magyart két világháborúba, halálba kergette párszázezer zsidó és nemzsidó honfitársunkat, megteremtette a hárommillió koldus országát, majd amikor a baloldal élhető országot teremtett, az első adandó alkalommal visszaállította a Rendet.
A hárommillió koldus megvan, az éhező gyerekek stimmelnek, a köznépnek kuss van örüljön, hogy él.
Nem volt könnyű, de amit huszonöt év alatt felépítettünk, annak huszonöt év kellett a rombadöntéséhez is, de végre sikerült!
Amikor a pokolban cigarettaszünet van és jön Belzebub, visszalökdösni a beutaltakat a fortyogó szarral teli katlanba, akkor lemerülés előtt még odahúzzák az ikszet a jobboldali jelölt neve mellé, mert az megígéri nekik, hogy mire újból feljöhetnek a levegőre, addigra a szar nemzetiszínűre lesz festve, maga lesz a Mennyország.

Szidják Kádárt és a kádárizmust, de főleg a nemlétező komcsikat azok, akik csak köszönhettek annak a kornak, köszönhettek társadalmi felemelkedést, kultúrát, létbiztonságot, emberi életet.
Magyarországon nyolcszázezer párttag volt és hatszázezer KISZ-tag.
Ez – ha átszámítjuk családra, akkor két és fél – hárommillió embert jelent, gyakorlatilag minden családban volt “komcsi” – a jobboldali családokban is.
Megértem azokat, akik 1945-46-ban rettegtek attól a társadalmi berendezkedéstől, azt is megértem, hogy Rákosi rendszere nem szerettethette meg velük az eszmét, azt is tudom, hogy ma már illúzió lenne Kádár rendszerében gondolkodni, na de ettől még nem kellene meghülyülni.
Mint kiderült, nem kellett csajkával sorbanállni az egyforma ebédért, nem kerültek közös tulajdonba a nők, nem kellett pufajkát hordani, a kitelepítettek is visszatérhettek ötvenháromban, az ötvenhatos nagypofájúak is hazatérhettek legkésőbb hatvankettőben, aztán azóta meg eltelt néhány év.
Ebből a néhány évből az utolsó huszonöt lefele vitte a társadalmat, minden tekintetben.
Ma már éppen a sunyi diktatúra idejét éljük, de a magyar jobboldal még mindig nem ébredt fel.
Nem csodálkozom, amióta a világ világ, azóta a magyar jobboldal mindig döngő léptekkel masírozott elmebeteg vezérei után, ma is ez a helyzet.

Pedig van előtte példa jócskán, hova vezet a kritikátlan hitbuzgalom, és biztos vagyok benne, hogy vannak közöttük is olyanok, akik csendben szégyenkeznek.
Mindenesetre ha én jobboldali keresztény ember lennék, a pofámról leszakadna a bőr, ha arról olvasnék, hogy a parlamenti jobboldali kétharmad nem szavazza meg az éhező gyermekek ebédeltetésére szolgáló pénzösszeget, Krisztus születésnapja környékén.
Nem várok én csodát, hiszen Marx megmondta, hogy a lét meghatározza a tudatot, nekik meg sok esetben a létük függ attól, hogy paríroznak-e a hatalomnak, vagy nem.
Nem várok hősöket, kamikázékat, öngyilkos merénylőket, de azt azért elvárnám, hogy ne lelkesedjenek a maffiáért, a diktatúráért, és adott esetben álljanak mellénk.
Az a vágyálmom, hogy a magyar jobb és baloldal a programjaival versengjen a választópolgár kegyeiért, de ez a program konkrét legyen, megismerhető és ellenőrizhető.
Ne az egymással szembeni gyűlöletre építsen, hanem adjon választási lehetőséget, hadd döntse el a választó, hogy ki tudja hatékonyabban emelni az ország tekintélyét és a nép életszínvonalát.
Hogy ne kelljen egymástól tartanunk, ne kelljen egymásban ellenséget látnunk.
Szilárdan hiszem, hogy lehet a kapitalizmust is tisztességesen csinálni, és remélem, hogy eljön még ide egyszer az emberarcú kapitalizmus, még, ha jómagam nem is fogom már megérni.
De el kell jönnie, mert nincs más út az emberiség számára.

El tudod ezt képzelni?

1 Comment

  • Ejnye! A zászlóanya egy kurzuson keresztül táncolt, és hát -erkölcsi – halottról vagy jót, vagy semmit!
    A gyerekéről – mint annyi másról – anno gondoskodott az állam.
    Az az állam, amelyik most – felelős miniszterével az élen – gondosan szegregál.
    A szar már most is nemzeti színűre van festve. Felettébb kínos, hogy még mindig van, akinek nem ízlik, még így sem.

Leave a Reply


Trackbacks

This site is protected by Comment SPAM Wiper.