A német megszállás és a magyarországi zsidó holokauszt, nem mainstream nézetben 5.

2014 július 27 8:33 de.2 hozzászólás

Egy népirtás evolúciója és a kollaboráció.

Erősítette a kollaborációs hajlandóságát az a nácik által is táplált tévhit, hogy a zsidókérdés rendezése után az ország szuverenitása helyreáll. Erről először Sztójay beszélt már az első kormányülésen, 1944 március 22-én. De Horthy is említette Endrének április 17-i találkozásuk alkalmával. Amikor június 7-én, – már túl voltak a sikeres kárpátaljai és észak-erdélyi akción – Sztójay megreklamálta, hogy Hitler még sem teljesítette ígéretét, a Führer tovább ámította a magyar miniszterelnököt. Sztójay elmondása szerint Hitler kijelentette, hogy „mi nem csorbítjuk a magyar szuverenitást, hanem megvédjük Magyarországot a saját zsidai és zsidóbérencei ellen. […] de mint a Führer már a birodalmi gyűlésben mondott beszédében is megmondta, ha a zsidók háborút kezdenek, nem mi jutunk a kiirtás sorsára, hanem a zsidók […] Ha pedig ezenfelül még arra emlékeztet a Führer, hogy Hamburgban 46 ezer német asszony és gyermek éget el, akkor senki sem kívánhatja tőle, hogy legcsekélyebb részvétet is érezze a világ e pestise iránt, és most ő már csak a régi zsidó közmondáshoz tartja magát, „szemet szemért, fogat fogért”

Amikor Sztójay azt kérte, hogy legalább az SD-t hívják vissza, Hitler tovább kamuzott:” abban a pillanatban, amint érzésünk szerint minden rendben lesz, intézkedni a teljes tehermentesítésről […] Ha ez a harc holnap véget ér, akkor holnapután kivonulunk Magyarországról, de csak azzal a feltétellel, hogy a zsidókérdést már megoldottnak lehet tekinteni.”

Hitler ezúttal is bebizonyította, hogy milyen jól tudja manipulálni tárgyaló partnereit. Elhúzta a mézes madzagot a kollaboránsok előtt, ti kiadjátok az összes zsidót, mi visszaadjuk a függetlenségeteket! Ezzel elérte, hogy a magyar Endlösungban való részvétel hazafias tett lett, ami az egekig növelte a kollaborációs hajlandóságot.

Tanulságos összevetni a két kollaboráns kormány, a Sztójay és a Szálasi kormány viselkedését.  1944 október 15-re Eichmann is visszatért. Mivel a nyilasokat nem ismerte, a tavaszi kottából játszott. Kis lépésekkel kezdte, ám amíg tavasszal hamar rájött, hogy olyan nagy a fogadókészség az Endre irányította magyar hatóságok részéről, hogy nyugodtan cselekedhet nagyobb léptékben. Ősszel is 50.000 kényszerunkás igénylésével kezdte, azonban a maradék zsidók teljes megsemmisítése elmaradt!

A nyilasok sok ezer zsidót öltek meg, a végsőkig kitartottak a III. Birodalom mellett. Készségesen felajánlották a maradék ország katonai és gazdasági erőforrásait, de zsidó ügyekben gyakran megmakacsolták magukat. Eichmannék nagyobb meglepődtek mikor az átadott 50.000 munkás mindegyikét sárga színű lapon akarták regisztrálni, mert Szálasi szavaival élve csak kölcsönbe adják őket a végső győzelemig, utána vissza kell adniuk őket. Ezzel szemben júliusig Endréék még egy söralátét dokumentumot sem kértek 437.000 magyar zsidó kiadásáért, arról sem volt szó, hogy a zsidók valaha is visszakerülnek szülőföldjükre. A Sztójay-kormány gazdasági és katonai ügyekben viszont állandóan könnyítésért lobbizott.

Bizony, a magyar holokausztért a főfelelősség a konzervatív úriemberekből álló Sztójay-kormányt és nem a lecsúszott elemeket, bűnözőket és fantasztákat is magába foglaló Szálasi-rezsimé. Noha jelenleg is rájuk igyekeznek tolni a felelősséget. Lásd pl. a Terror Háza Múzeumot: az épületen szerepel a nyilaskereszt és vörös csillag, ez oké. De hol van a Horthy-Magyarország jelképe? Ez az állam deportált 1944-ben 437.000 zsidót, 1941-ben 15-20.000 zsidót Kamenyec-Podolszkba, 15-20.000 zsidó muszos esett el a keleti fronton, több mint 9.000 magyar honos, de a Birodalom területén élő zsidó már ’44 előtt a haláltáborokba került, az újvidéki razzia zsidó áldozatainak száma kb. 730 fő, 10.000 magyar állampolgárságú zsidó rekedt a nácik uralta Európában, de csak néhány száznak sikerült hazatérnie, hogy legalább ideiglenesen elkerülje a haláltáborokat. Magyarország hivatalosan – ellentétben Szlovákiával és Horvátországgal- nem adta ki a III. Birodalom területén élő állampolgárait, csak olyan feltételeket támasztott, hogy csak kevesek térhessenek haza. Ez összesen 476-486.000 fő. A nyilas uralom alatt 50.000 főt deportáltak, 8.000 főt öltek meg Budapesten, további 9.000 fő halt meg éhínség és betegségek következtében.

A holokausztot Európában kollaboránsok milliói támogattak. A skála széles volt, a korrupt disznótól kezdve az elvakult gyilkosokig terjedt. A nagy többség azonban a mindennapi hivatali rutinnak megfelelő módon üldözte a zsidókat.

Kollaboránsok nélkül csődöt mondott volna az Endlösung. Hollandiában bizton számíthattak a helyi közigazgatásra és rendőrségre, Szlovákiában maga az állam fizetett a németeknek a zsidók kiszállításáért, a horvát usztasák önállóan irtották a zsidókat, cigányokat és a szerbeket. Norvégiában és Olaszországban a helyi szélsőséges pártok és milíciák voltak a segítségükre. A Baltikumban a helyi segítők legalább annyi zsidót öltek meg, mint az Einsatzgruppe A. Ukrajnában szintén önkéntesek tízezrei álltak rendelkezésükre, a treblinkai, sobibóri és belzeci haláltáborokban ukrán őrség is szolgált. Belzecben 25 német SS mellett 100 ukrán végezte halálos munkáját.

A sokat tapasztalt Eichmann mégis a legnagyobb elismeréssel írt a magyarokról memoárjában: „a magyar hatóságok gépezete olyan módon, ahogy azt akkoriban más országokban működő hatóságok ritkán mondhatták el magukról [..] Több alkalommal azt mondtam magamnak: az áldóját! Eddig azt hitted, hogy csak Németországban uralkodik az a bizonyos pontosság, és itt legalább ugyanazt kínosan pontos akkurátusságot látod. Csodáltam a magyar közigazgatást, és nem abban a tekintettben, hogy milyen módon intézték a zsidóügyeket, hanem általánosságban szólva, hivatali-tárgyi nézőpontból szemlélve”. A magyar közigazgatási, közbiztonsági apparátus kétségtelenül kiválóan teljesített! De mégis hányan voltak? A városokban kb. 40.000 rendőr, vidéken 20.000 csendőr alkotta a közbiztonsági szerveket. Feladatuk az emberek összegyűjtése, motozása, őrzése és a vagonokba terelése volt. Az állomány nagy lelkesedéssel végezte munkáját, Faragho Gábornak, a csendőrség felügyelőjének 1944. júniusi büszke jelentése szerint, mindössze 3 csendőr ellen kellett fegyelmi eljárást. Őket segítették a közigazgatási és önkormányzati szervek. A polgármesterek és a polgármesteri, alispáni, pénzügy-igazgatóságok köztisztviselői, szolgabírók, főszolgabírók, jegyzők, tiszti orvosok, gépírónők, bábaasszonyok (a nők motozását végezték), ápolok. Rajtuk kívül postások és vasutasok vettek részt a végrehajtásban. Az apparátus kb. 200.000 tagján kívül még volt számos civil kisegítő: tanárok, vitézi rend tagjai, leventék.

A hatékony munkát elősegítette a rendszeres személycsere. Endre, PPSK vármegyében, még alispánként, 19 jegyzőt, áthelyezett, 4-et nyugdíjazott és ezen kívül kinevezett 30 egyéb hivatalnokot. Ugyanezt folytatta a BM-ben. A kormány, még a deportálások előtt a 61 vármegyei és városi főispán közül 41 főt lecserélt. Az apparátus több mint 99,9 %-a viszont a helyén maradt, ezért nem lehet kizárólag a cserékre fogni a sikeres végrehajtást. Az apparátusok már a numerus clausus óta hozzászoktak a bürokratikus antiszemitizmus gyakorlatához, amit az 1938-tól bevezetett zsidótörvények csak tovább erősítettek. Mivel a megszállás után Horthy hivatalban maradt, kevesen érezték úgy, hogy egy idegen hatalmat szolgálnak ki. Ezt a képet csak erősítette a megszállás békés jellege. Mindössze egy helyen volt fegyveres harc,- ahol egy honvéd elesett – de az is kommunikációs félreértésből. A piszkos anyagiakat sem lehet figyelmen kívül hagyni.

Súlyos felelősség terheli Horthyt, amiért 1944 március 19-e után a helyén maradt. Bibó megfogalmazásában: „ez a lépés tartotta meg a magyar közéletet s az egész hivatalnoki kart a folyamatos törvényesség hitében, s indította őket arra, hogy a kormány minden intézkedéséhez a folyamatosan működő közigazgatás segítségét megadják, holott a háborúnak ebben a szakaszában már nem csak az aktív ellenállás, de a közigazgatás passzivitása, és szabotálása is komoly nehézséget tudott volna okozni a németeknek és bábkormányuknak”.

Az biztos, hogy a náci invázió nélkül nem lett volna holokauszt, (ez az egyetlen, amit a Nemzet Történésze jól látott meg) az is tény, hogy nem csak a 2E tehetett több százezer ember meggyilkolásáról.

De az is tény, hogy Endre – életcélját tekintve- 1944 áprilisában, álomszerű megbízást kapott. Ő felelt azért, hogy a BM alá tartozó egész magyar közigazgatás tudása legjavát beleadva teljesítse az Endlösungban ráeső feladatokat. Az tény, hogy a német invázió miatt a zsidók egy része Endre közreműködése nélkül is meghalt volna. De az is tény, hogy nem ennyi. A zsidók sorsát befolyásoló döntés közül kettőt, köztük az utolsót az ő vezetésével dolgozták ki. Ő döntött a deportálások gyorsításáról, ami miatt negyedmillióval több ember került a haláltáborba. A háború e szakaszában az idő kulcsszerepet játszott. A lengyelországi zsidóságot már az előtt kiirtották, mielőtt a nácik veresége nyilvánvalóvá vált, Magyarországon már a közigazgatás passzivitása, slampossága is százezreket menthetett volna meg.

Az 1944. április 22-én, szombat délutánján és estéjén, Szentkúton meghozott döntés biztosította, hogy a magyar Endlösung is olyan eredményeket hozzon, mint a lengyel és szovjet területeken.

Ugyan az európai végső megoldásról a döntést Hitler már 1941 őszén meghozta, később többször megerősítette, de a lengyel és szovjet területek kivételével, mindenütt olyan eredményt hozott, amilyen mértékben megszerezték a helyiek támogatását. Így történhetett, hogy a Bulgáriában a hazai (nem menekült) zsidók teljesen, a francia, olasz és román zsidók többsége megmenekült. Németország 1942-től fejtett ki nagyobb nyomást Magyarországra. Ez csak részben volt köszönhető az európai zsidóság kiirtását célzó terveiknek, más részt viszont a magyar, – elsősorban a Honvédségtől induló- kezdeményezésekre adott válasz volt. Ameddig azonban a magyar kormány,- első sorban Olaszországra figyelve- elhárította a követelések teljesítését, – a Birodalom és a megszállt területeken rekedt zsidók kivételével – nem tehetett semmit.
A megszállás után az események folyása villám rajtot vett. A Sztójay- kormány már az első ülésén, március 22-én elfogadta a zsidók elkülönítését és sárga csillaggal történő megjelölését. Rá egy hónapra már a végső döntés is megszületett.

Mindezt a BM és a SEK egyre erősödő kapcsolata tette lehetővé. A nácik ugyan a végső megoldást tekintették az ideális forgatókönyvnek, de ez vágyálom volt mindaddig, amíg helyben nem találtak ehhez megfelelő partnert. Ha az együttműködési szándék gyengébb volt, vagy épp ellenállással találkoztak, vagy a katonai helyzet romlott kevesebbel is beérték. Magyarországon az Endlösung tervét valódi tartalommal 2 E közti kapcsolat töltötte meg. Először szimpla munkakapcsolatként indult, majd barátsággá fejlődött viszonyuk.

Sikerükhöz nagyban hozzájárult, hogy a zsidókérdés ügyében, március 19-e után, hatalmi vákuum alakult ki. Horthy passzivitásba vonult, Sztójay betegeskedése, Jaross gyengekezűsége miatt hanyagolta el az ellenőrzést. Viselkedését maguk a németek tartózkodónak minősítették. Baky meg elmerült a pártpolitikába, így a jó magyar hagyományoktól eltérően nem fúrta államtitkártársát. Endre mindezt kihasználva minden szálat a kezébe kaparintott. Amint a 2 E számára világossá vált, hogy egyetlen magyar és német hatalmasság sem támaszt politikai és/vagy logisztikai akadályt, a magyar Endlösungot a megszállástól számított alig 4 hónap alatt végrehajtották. A kollaboráns kormány március 22-i megalakulásától csak egy hónap kellett, hogy április 22-én meghozzák a végső döntést.

Az első lényegi döntés a zsidók fizikai elkülönítéséről és a sárga csillag viseléséről már március 22-i kormányülésen megszületett. Semmilyen ellenállás nem volt. Még az átlagpolgárok milliói is egyet értettek az egyik újságban megjelent Endre-interjúval: „A magyar antiszemitizmus nem politikai divat, nem időszerű politikai irányzatok másolása és utánzása. A magyarság nem egy-két esztendeje, hanem évtizedek óta – úgyszólván elsőként Európában- a saját kárára érezte azt, milyen végzetes veszélyt jelent az egyre nagyobb arányokban elhatalmasodó zsidó befolyás […] csak a gyökeres megoldás hozhatja meg mindkét fél szempontjából kívánatos végső és kielégítő eredményt […] Megingathatatlan meggyőződésünket abban foglalhatjuk össze, hogy a zsidóság, a magyar fajta szempontjából sem erkölcsileg, sem szellemileg, sem pedig fizikailag nem kívánatos elem. Ennek a felismerésnek a tudatában keresni kell azt a megoldást, amely a zsidóságot teljes egészében kikapcsolja és kiküszöböli a magyarság életéből”.

Ez az interjú március 31-én jelent meg. E napon a 2E megszerezte gettósítási tervéhez Jaross Andor hozzájárulását. A gettósítás április 16-án kezdődött Kárpátalján. De már a kezdetekkor kiderült, hogy az élelmiszertől, a gyógyszeren át a vízig mindenből hiány volt, két kivétel volt: a brutalitás és a korrupció. Az alsóbb szervek kérvényei elárasztották a budapesti íróasztalokat: segítség, járványveszély, csináljanak már ott fönn valamit.

A német csapatok bevonulása nélkül az áldozatok száma sokkal alacsonyabb lett volna, de a tett végrehajtása a magyar államhatalom és közigazgatás lelkes közreműködése nélkül lényegesen nehezebb lett volna. Az interjú alanya csak a törvények keltezését figyeli, tudnia kell, hogy az ország vezetői minden kényszer nélkül, vidáman dalolva fogadták el a náci Németország faji nézeteit.

Azonban a fenti megállapodás, mint korábban már szó volt róla, 9 nap alatt dugába dőlt, a 2E a totális deportálásról döntött. Ugyanakkor pont a legértékesebb munkaerőhöz nem fértek hozzá, mert ez a HM kizárólagos fennhatósága alá tartozott. Innét datálható az ellentét újbóli kiéleződése. A HM is rájött, hogy becsapták, elkezdte kiküldeni a behívókat gyűjtőhelyekre. A SEK sem volt ostoba, hamar rájött, hogy így a legértékesebb munkaerőtől esik el. Sikerült is elérnie, hogy a HM május leállítsa a behívásokat. Május 15-én, a deportálások kezdetén ismét kiéleződött az ellentét. Másnap Hennyey már azt a parancsot adta ki, hogy a lehető legsürgősebben állítsanak fel 32 közmunkaszolgálatos századot 7.200, 18-30 év közötti zsidó férfiból. A behívókat nem csak, hogy be kellett küldeni a gettókba, hanem ha szükséges erővel ki kellett hozni a behívottakat.
Május 17-én a németek újabb, – ezúttal nem zsidó- munkaerőt kértek hollandiai munkára. Hennyey ezt követően drámai bejelentést tett minisztertársai előtt:” ma már ott vagyunk, hogy nincs munkaerőnk”. Továbbá kérte, hogy 150.000 zsidó férfit munkaszolgálat céljából tartsanak vissza. A Sztójay-kabinet viszont úgy döntött, hogy keresztény munkaerő nem, zsidó viszont kiadható németországi munkára.
A HM viszont folytatta a férfi munkaerő behívását, pl. a balassagyarmati 2.000 fős gettóból 300, 18-40 év közötti férfit emeltek ki. Eichmann erre úgy válaszolt, hogy utasította Ferenczyt, hogy ne kézbesítsék a behívókat.
Kirobbant a nyílt háború. A BM és SEK tiltakozására a HM és Hennyey május 21-én megígérték a behívások leállítását, ezúttal viszont ők verték át a másik felett. A musz metamorfózison ment keresztül, korábban rettegték, most életek ezreinek lett megmentője. Nemcsak férfiaké, ugyanis a muszosok engedélyt kaptak arra, hogy családtagjaikat kihozzák a gettókból.

Erre a BM-SEK párostól az a válasz érkezett, hogy, a pályaudvarokon vadásztak a behívottakra és a szabadságukat töltőkre. Hatvanban az átutazó muszosokat a többi zsidóval együtt Auschwitzba szállították. Veesenmayer e közben állandóan zaklatta Horthyt a HM vezetésének leváltása érdekében. A viszony annyira elmérgesedett, hogy Endre egy udvarias, de mégis fenyegetést tartalmazó magánlevéllel fordult Hennyeyhez. Ebben a az állítólagos partizán és zendülésveszélyes helyzetre hivatkozva „kérte”, hogy a muszos századokat szigorúbban őrizzék, a szabadságolásokat állítsák le, a hadiüzemekben dolgozókat pedig válasszák el családtagjaiktól, valamint valósuljon meg a „táborszerű” elhelyezés. Hennyey áltábornagy látszat szerint eleget tett e „kérésnek”. Július elején tovább durvult a helyzet. Az Endre-banda a főváros környéki hadiüzemekből emelt ki muszosokat. A HM joggal dühöngött, Jarossnál tiltakoztak, ő meg kérdőre vonta Endrét. Ám Endre addig halogatta a választ, amíg Ferenczy vonatra nem pakolta a hadiüzemi munkásokat.

A SEK és a HM közti háború, még Hössnek is feltűnt:” Eichmannt csak a hadsereg nem akarta látni. A hadsereg ott akadályozta a zsidók elszállítását, ahol tudta”. Endre, -a már korábban említett- június 21-i kormányülésen elpanaszolta, hogy 80.000 muszost vontak ki a deportálások hatálya alól. Ez jelentős túlzás volt, de az tény, hogy több ezer ember menekült meg így.

Miért mentett meg a különben erősen antiszemita Honvédség most több ezer zsidót, holott korábban a musz és a visszacsatolt területeken, majd a szeptemberi dél-erdélyi ellentámadás során számtalan jelét adta zsidóellenes érzületének? Két oka is volt. Egy részt nem akarta elveszíteni az értékes munkaerő feletti ellenőrzést, más részt a német vezetés annyiszor alázta meg őket, hogy Hennyeyék úgy érezték, hogy visszavághatnak, azzal, hogy megtartják a muszosokat.

A SEK még július végén, néhány héttel a nagy deportálási hullám leállítása után is rá akarta tenni kezét a muszra. Az alkalmat erre az adta, hogy egy magyar-német vegyes bizottság megszemlélte a keleti határoknál álló csapatokat. Ekkor Dannecker, a SEK képviselője, a már az ismert nótát fújta. Partizánveszélyre, szökésekre, németellenes propagandára hivatkozva ismét követelte a muszosok kiadását. Hennyey válaszában az igaz, hogy bolsevik partizánok igyekeznek kiszabadítani a zsidókat, de az ukrán nacionalisták a kezükre került zsidókat megölik. Mivel a munkaerőhiány van, így róluk csak megfelelő pótlás biztosítása után mondhatnak csak le. A magyarok kompromisszumos javaslata szerint ezen alakulatokat a hátországban használják fel. A nyilasok majd több tízezer muszost kiadtak, de az egész állomány soha nem került a nácik kezére.

A hadsereg magatartása is kettős, előzőekben már írtam a deportálásokat elősegítő és a gyilkosságokban részt vevő szerepéről. De ugyanezekben az időkben azt is megmutatták, hogyha akarnak igen is tudnak tenni a megsemmisítés ellen:

A magyar zsidók deportálása és a német gazdaság munkaerőigényének kielégítése szoros kapcsolatban. Azonban e kérdés okozta a legnagyobb konfliktusokat az amúgy kiválóan együttműködő német és magyar szervek között.

A munkaszolgálat nem volt ismeretlen Magyarországon, még a II. világháború előtt vezették be. Felügyelő szerve a HM volt. Nem véletlen, hogy a 2 E-nek a legtöbb konfliktusa e minisztériummal volt. A III. Birodalom 1944 tavaszára katasztrofális munkaerőhiánnyal küzdött. Május 12-én az amcsi légierő lebombázta a német műbenzin üzemeket, a kapacitás fele kiesett. A károk nagy részét 2 hét alatt úgy ahogy kijavították, de ekkor ismét jöttek az amcsik és kapacitás 90 %-át pusztították el. Ez arra késztette Speert, hogy kijelentse, vagy találnak valahol félmillió munkást a műbenzin gyárak újjáépítéséhez, vagy a német haditermelésből kell kivonni félmillió munkást.

De nemcsak Speer nyújtott be igénylistát a magyar (nemcsak zsidó) „élőerőről”. Az SS 40-50.000 svábot kívánt „önkéntesként” besorozni. A Wehrmacht új magyar hadosztályok keleti frontra küldését, a Luftwaffe 25.000 segéderőt a légelhárításhoz, Speer újabb 70.000 munkást a magyar vasutak és repterek átépítéséhez, Berlin 100.000 lóápolót követelt a magyar kormánytól.

Nemcsak a németeknél volt gond a munkaerő hiánya, hanem Magyarországon is, majd minden kormányülésen tárgyaltak e kérdésről. Már áprilisban Hennyei Gusztáv 37.000 főre tette csak az iparban a hiányzó munkások számát. A hadiüzemek ezen felül több ezer zsidóra tartott igényt, a légelhárítás 40 muszos századot akart.

Előjöttek a régi reflexek. A kormány 120.000 moldvai csángó betelepítéséről döntött. Őket a zsidóktól elvet földekre kívánták letelepíteni. Mások a cigányokat és a munkakerülőket akarták dologra fogni. Egyes hivatalnokok női zsidó munkaerő felhasználását tervezték. Még Endre titkára is azon gondolkodott, hogy hogyan lehet románokat a hazai földekre dolgozni, hozni.

Endrét nem érdekelték a gazdasági problémák, ő 100 %-os zsidótlanításra törekedett, minél rövidebb idő alatt. Dühítette, hogy a HM csorbítani akarja kompetenciáját. A konfliktus német-magyar feszültségként indult, de hamar magyar belháború is lett belőle.

Az erőegyensúly állandóan változott. Először a HM-nél volt az előny. Április elején sikeresen torpedózta meg a kárpátaljai falusi zsidók városba telepítését, majd beleszólást kért a zsidóellenes rendeletek megalkotásába. A HM-et az is zavarta, hogy nem sokkal korábban döntött 31 zsidó muszos század felállításáról, 6.975 fős létszámmal. Azonban a viszony hamar rendeződött. Pár nappal később a Hennyey vezette HM küldöttség már nem emelt kifogást a zsidók gettósítása ellen. Ezután pár hétig jó viszony volt a két „cég” között. Tévesen azt hitték, hogy a gettósítás nem fogja meggátolni hozzáférésüket a zsidó munkaerőhöz. A HM kompromisszum készségét jelezte, hogy hozzájárult a Jägerstab program munkaerőigényének kielégítéséhet, cserébe a muszosok létszámát 100-150.000 főre emeli.

A deportálások újraindítása a román kiugrásig napirenden maradt. Az augusztus 2-i kormányülésen Jaross kezdeményezte a budapesti zsidók deportálását, a kikeresztelkedett személyek kivételével. Hogy Jaross újra semmibe vette utasításait, Horthynál újra kiverte a biztosítékot. Ezúttal már a németeknek nem sikerült megmenteni Jarosst, Endre és Baky még a helyén maradt. Sztójay meg közölte az örömhírt Veesenmayerrel, a deportálások 1-2 héten belül újraindulhatnak. A következő minisztertanácsi ülésen határoztak 50-60.000 „galíciai és beszivárgó zsidó” kiszállításáról. Az SS-nek sem kellett több, augusztus 15-én, a koncentrációs táborokat felügyelő Wirschaftsverwaltungshauptamt der SS (SS—WVHA) már 90.000 rabszolgamunkással tervezett.

1944 augusztus 18-án Eichmann letartóztatta a Zsidó Tanács 3 tagját: Stern Samut, Wilhelm Károlyt és Pető Ernőt, megparancsolta, hogy valamennyi alkalmazottjukról készítsenek listát. Másnap, 19-én, Bonczos Miklós az új belügyér személyesen biztosította Eichmannt, hogy a deportálások 6 nap múlva újraindulnak. Napi 20.000 (ezt több mint májusban) zsidó elszállításával számoltak, 3.000 mentesített és az összes kikeresztelkedett egyén kivételével a többi zsidó deportálásra kerül.

Csakhogy augusztus 23-án a románok sikeresen átálltak, a front helyzet változása újra átírta forgatókönyveket. A kormányzó gyorsan és határozottan cselekedett, másnap délben közölte Veesenmayerrel, hogy nem indul újra verkli. Azt viszont megígérte, hogy a zsidókat eltávolítják a fővárosból és vidéki gettókba szállítják őket.

A csalódott Eichmann ekkor kérte a SEK visszarendelését, Himmler táviratozott Winkelmannak, melyben megtiltotta a maradék zsidóság deportálását. A katonai események alakulása ismét fontosabb volt az Endlösungnál, a román átállás miatt nem akartak egy újabb konfliktust.

A sikeres román kiugrás azonban sebezhetővé tette Magyarország délkeleti részének védelmét. Ezt megelőzendő magyar-német támadás indult, hogy elsőként érjék el a déli Kárpátok hágóit. A hadsereg szeptember elején indult meg. Dél-Erdély magyar zsidósága,- amely 1942-ben megúszta a belzeci táborba való szállítást és megsemmisítést- újra veszélybe került. Tordán bevezették a magyar zsidótörvényeket, csak a kormánybiztos erélye akadályozta a deportálást. Aradon Heszlényi tábornok (aki már 42-ben is egyezkedett a Wehrmachttal) bevezettette a sárga csillag viselését, megkezdődött a gettó felállítása. Az aradi zsidók szerencséjére a magyar uralom hamar végett ért. De a környéken mind a Honvédség, mind a Csendőrség tagjai sok atrocitást követtek el, pl. Nagysármáson megölték az összes helyi zsidót, 126 embert.

Augusztus végén Horthynak sikerült leváltania a Sztójay-kormányt, a hivatalba lépő Lakatos-kormány fő feladata a sikeres kiugrás volt, október 11-én Moszkvában aláírták az előzetes fegyverszüneti megállapodást. De a rossz konspiráció és amatőr előkészítés miatt az átállás október 15-én megbukott. A náciknak nem maradt más választásuk, mint a nyilasok hatalomra segítése, noha addig nem számoltak velük.

2 hozzászólás

  • A barátom, akkor hétéves kisgyermek, az édesapját vesztette el a tanulmányben is említett hatvani eseménnyel kapcsolatban, amikor a magyar csendőrök egy egész, a frontra irányított munkaszolgálatos század vagonjait kapcsolták rá, kapcsolták át egy Auschwitzba menő szrelvény végére… Azok tudták, hogy hol van végállomás.

  • Puchert János

    Sajnos napjainban is történek olyan dolgok amelyek aktuálisá teszik az ilyen irásokat az NBI öszi indulásakor az MTK látogatott el Pécsre és csufos vereséget mért a pécsi csapatra. A fanatikus szurkolok ha egyáltalán annak lehet nevezni öket hát belekezdtek egy a szurkolásra aligha nevezhetö rigmusba “Palesztina Palesztina Kitartás” ami egykoron Szálasiék által használt köszöntésa volt, a biróban nem volt annyi bátorság, hogy félbeszakitsa a mérközést

Leave a Reply


Trackbacks

This site is protected by Comment SPAM Wiper.