Vakmerőség, bátorság

Arcus Temporum tizenharmadszor

Szerző: Molnár Szabolcs
Lapszám: 2017 október

Az idei koncertkínálat alapján úgy tűnik, hogy a tavaly nyáron újraindított Arcus Temporum művészeti fesztivál „elengedte" a megelőző évtizedben bejáratódott kétpilléres tematikát. Immár nem a dialógushelyzetbe állított, kanonizált klasszikusok és a kortárs alkotók, hanem a kanonizált modernek adják a program gerincét, Schönberg, Berg, Stravinsky, Messiaen, Górecki, Vidovszky, Pärt. Aligha szükséges bizonygatni, hogy valamennyien figyelemreméltó válaszokat adtak az elmúlt évszázad alapkérdéseire. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a „törzsanyaghoz" tartoznak, és aki ebből a törzsanyagból válogat, kevesebbet is kockáztat.

Természetesen látom lelki szemeimmel a mindenkori koncertszervezőt, aki igyekszik barátságos ábrázattal végighallgatni, hogy semmi kockázatot nem vállal azzal, ha egy háromnapos fesztivál műsorát a kanonizált modernekre építi. Türelemmel meghallgatja az érveket, majd továbbra sem kalkulál a kanonizált modernekkel. Így joggal tekinthetjük bátor cselekedetnek, ha valaki mindennek éppen az ellenkezőjét teszi. Pannonhalmán bátran szerkesztik a fesztivált, sőt azt is el kell ismerni, hogy sikerült új közönséget toborozniuk.

A vakmerő programokért lelkesedő fesztiválveteránok egyelőre még ízlelgetik az új helyzetet. Ők bizonyára hiányolják a nemzetközi előadógárdát, a koncertfolyam belső összefüggéseinek kifürkészését kísérő intellektuális-lelki többletet, a magyarországi bemutatók sokaságát. Ugyanakkor nincs okuk panaszra, ha azt tapasztalják, hogy három napra egy olyan közösség tagjaivá válnak, amely elemi megrendültséggel távozik egy Messiaen-koncertről (Kvartett az idők végezetére), önfeledten csodálkozik rá egy remekműre (Stravinsky: Mise), és Alban Berg operájának kamarazenei keresztmetszetén keresztül (Alekszej Grotz munkája) felszabadítón éli át a Wozzeck-drámát. Ráadásul e közösség (közönség) nagyobbik része - gyaníthatóan - nem rendelkezik különösebb koncertjáró rutinnal, mégis evidenciaként ismeri fel azt, hogy a Berg-Stravinsky-Messiaen nevével fémjelezhető kánonnak Vidovszky László is része.

Vidovszkytól három mű hangzott el. Az Autokoncert, a Schroeder halála és a Tizenkét vonósnégyes. Az Autokoncert egy „Vidovszky és Krasznahorkai" címmel futó programot vezetett fel, a cím azt sugallta, hogy a két alkotó majd nyilvános beszélgetésbe is elegyedik. Nem így történt. A darab elhangzása után egy irodalmi beszélgetés vette kezdetét, Jász Attila kérdezgette az írót, majd az irodalmi beszélgetések koreográfiáját követve az interjúalany felolvasott egy részletet legújabb regényéből (Báró Wenckheim hazatér). Varázslatos, színpadra való szöveg volt, rendkívül élvezetes előadásban. De nemcsak emiatt volt különösen emlékezetes ez az irodalmi délután. Az Autokoncertet végighallgató Krasznahorkai - még mielőtt a „riporter" kérdezte volna - lényeglátón és tömören összefoglalva értelmezte a darabot, amely „nem színpadi akció, nem tárgyinstalláció és nem zenedarab, hanem mindez együtt. Mint a remekművek általában, az Autokoncert is létrehozza a maga egyedi, csak rá jellemző műfaját".

A felolvasást követően a közönség a legutóbbi Arcus Temporumon megcsodált koncertteremből a jégterasz felé vette az irányt, hogy - ki-ki vérmérséklete szerint - apátsági borokkal vagy épp szörpökkel frissítse fel magát, majd a bencés kolostor egyik legszebb termébe, a számos ritkaságot őrző könyvtárba vonult át, oda, ahol roskadoznak a polcok az évszázados kultúra súlya alatt - hogy részese legyen egy apokaliptikus látomásnak. Kissé barokkosnak tűnhet e leírás, különösen a Schroeder halálával összefüggésben, melyet Balog József a vértanúk elszántságával adott elő zongorán, a három preparátor (Keller András, Rácz Zoltán és a szerző) pedig olyan elmélyedéssel szemlélte a zongora belsejét, mint az amszterdami anatómus, dr. Nicolaes Tulp tanítványai a halott férfi felvágott bal karjának izomrostjait (vö.: Rembrandt: Dr. Tulp anatómiája). Nem igazán emlékszem már arra, hogy e darab milyen hatást keltett, mikor először hallottam. Lehetséges, hogy apokaliptikus látomásnak tűnt, és kizárólag a látvány, illetve a konceptuális tartalom kötött le. Ezúttal kizárólag az akusztikai-zenei paraméterekre figyeltem, és csodáltam, miként alakul át lépésről lépésre a zenei matéria és hangolódik el, hogyan bomlanak ki az (ál)polifonikus mellékszólamok, és mikor válik egy hangmagasságokra fókuszáló kompozícióból ütőhangszeres ritmustanulmány. S legvégül: miként lesz „némaság a hang helyett" (vö.: Tandori Dezső és Kurtág György). Az pedig egészen gyönyörű volt, hogy az anatómiaóra nem akkor ért véget, amikor a darab. A közönség valósággal megrohamozta a zongorát, szerette volna látni a demonstráció tárgyát (alanyát, áldozatát), és beszélgetést kezdeményezni a készségesnek mutatkozó preparátorokkal. A Schroeder halála, mint nyitva hagyott könyv. Hát persze hogy a demonstrációnak a könyvtárban volt a helye!

A Tizenkét vonósnégyes előadására egy fiatal muzsikusokból álló társaság, a Kruppa Quartet (Kruppa Bálint, Osztrosits Éva, Kurgyis András, Fejérvári János) vállalkozott. E szó - vállalkozni - néha olyan mellékjelentésekkel rendelkezik, hogy valamit (kényszerűen, jobb híján) elvállalni, valamit megkísérelni, megpróbálni. Vagy azzal, hogy készen állni valamire, rendelkezni mindazzal a tudással, erőforrással, ami garantálja a vállalkozás sikerét. Most az utóbbiról volt szó. A Kruppa Quartet ámulatba ejtően koncentráltan, sugárzó értelemmel közvetítette Vidovszky zenéjét, valahogy érezni lehetett, hogy belakták a kompozíció majd' minden szegletét.

A fesztivál minden egyes zenei programja címet kapott. A nyitókoncerté például „Megdicsőült éj" volt, ennek megfelelően a Concerto Budapest megszólaltatta Schönberg korai művének vonószenekari változatát. A bazilikára jellemző akusztika nem kedvez egy ilyen sűrű szövésű darabnak, viszont meglepő plaszticitással juttatja érvényre a mű érzelmi-indulati mintázatát. Keller András vezényletével tökéletesen érzékelhetővé vált a kompozíció jelenetszerűsége, a jeleneten belüli fordulatok természete, zenedrámai ihletettsége, és a jelenet dimenziója kísértetiesen emlékeztetett egy wagneri léptékű szcénára.

A koncert második felében, Rost Andrea szólójával hangzott el Henryk Górecki 3. szimfóniája - „A fájdalom dalai". E kultikus mű a legtöbb hazai kritikuson (ide értve magamat is) kifog, máshogyan fogalmazva: túl könnyen találunk a darabon fogást. Nem visz közelebb a szimfóniához az sem, ha hiszünk abban, hogy mélyen át- illetve megélt emberi és művészi helyzetre reflektál, ettől ugyanis még sem a formát, sem a megzenésítés módját nem érezzük adekvátnak. Az emberi hitelesség önmagában nem garancia a művészi hitelességre. Mivel tudtam, mire számíthatok, igyekeztem nem tudomást venni a „megzenésítés módjáról", és pusztán arra figyelni, hogy maga az előadás mennyiben közvetíti a szerző őszinte meggyőződését. Szerencsére a szólista olyan messze helyezkedik el a nézőktől, hogy a nem zenei manírok (amilyen például egy „távolba révedő, fájdalmas tekintet") nem segíthetnek rá a produkciójára, kizárólag a hangszínre, a hangminőségre lehet „támaszkodni". Rost Andrea makulátlan volt.

A fesztivál első napját Snétberger Ferenc késő esti gitárestje zárta. A koncertterem zsúfolásig megtelt, az atmoszféra ideális volt, de magam ezúttal egy kissé beleandalodtam a műsorba.

A fentebb már említett Wozzecket a Keller Quartet, Ránki Fülöp (zongora) és Búza Vilmos (nagybőgő) adta elő. Az átíró úgy válogatta össze a feldolgozásra kijelölt zenei részleteket, hogy a hallgató számára kirajzolódjon az opera teljes cselekménye. Lényegében a Wozzeck szüzséjét kaptuk igényes kamarazenei foglalatban. Helyenként annyira intenzíven idézte meg az eredeti partitúrát és a színpadi szituációt, hogy már-már hallani véltem a zseniális bergi szimfonikus színeket és a dialógusok szövegét. Jó csillagzat alatt álló produkció volt, és Ránki Fülöp újra lenyűgözött.

Ugyanennek a koncertnek a programján szerepelt az amerikai Julia Wolfe (1958) Singing in the dead of night című ensemle-darabja, melyet az Eighth Blackbird együttes számára írt. (Lehetséges, hogy a cím játékosan utal Paul McCartney dalának kezdősorára: Blackbird singing in the dead of night.) Annak ellenére kutattam Wolfe munkájában a logikát, hogy a koncertismertető (használati utasítás) felkészített rá: a darabban kiszámíthatatlanul, eklektikusan követik majd egymást a különböző karakterű és hangzású részletek, s hogy ez a fajta kiszámíthatatlanság a kompozíció egyik lényegi tulajdonsága. Tanulság: ha az ember idegen helyre téved, érdemes hallgatni a kalauzra. (Bár bíztam benne, de rövid nyomozás után kiderült, hogy ez a kompozíció sem magyarországi bemutatóként hangzott el.)

„Az idők végezete" című, két helyszínen (Bazilika és Boldogasszony-kápolna) megvalósuló program első felében Arvo Pärt három műve (Fratres; Greater Antiphons; Cantus in Memory of Benjamin Britten) hangzott el, a Concerto Budapest élén Rácz Zoltán állt. Nem az előadás minősége tehetett arról, hogy a szerző ismert (vagy legalábbis ismerősnek ható) darabjai kölcsönösen gyengítették egymás hatását: Pärt kontrasztokban szegény zenéjének jót tesz, ha más zenei világokkal állhat kontrasztban.

A másik helyszínen viszont letaglózó élményben lehetett részünk. Csalog Gábor, Keller András, Klenyán Csaba és Perényi Miklós a Kvartett az idők végezetére című Messiaen-darabot játszotta el. A közreműködők művészi kvalitásától (ez adott), a próbák hatékonyságán át (ezt mindig homály fedi) a koncepciók összehangolásáig (ezt vagy észrevesszük, vagy nem), sok-sok tényező együttállása szükségeltetik egy ilyen élményhez. A tempók tekintetében például abban egyezhettek meg, hogy komolyan veszik Messiaen metronómszámait, függetlenül attól, hogy ez az adott esetben mennyire kényelmetlen. A tempók révén figyelhetünk fel a kompozíció rejtett összefüggéseire, a sűrű szakaszok lassú pulzációja révén pedig különleges időélményben lehetett részünk. A paradoxonok azzá váltak, amik: látszólagossá - a rendkívül lassú tempó (extrémement lent) és az elragadtatás (extatique) például természetes módon kapcsolódott össze (vö. a darab nyolcadik tételének tempóutasításával). A koncertről távozva egy hölgy nem is késlekedett hangot adni saját elragadtatásának: „jövőre már bérletet veszek a fesztiválra".

Messiaen zenéje szólt vasárnap, a napközi zsolozsmán. (Az imaórákon való civil részvételre már tavaly is volt lehetőség, idén sem akartam kihagyni.) Kiss Zsolt egy orgonadarabot (Apparition de l'église éternelle) adott elő, a Szent Efrém Énekegyüttes egy Messiaen-antifónát (O Sacrum Convivium) énekelt. És amilyen furcsa volt az utolsó koncert műsora (Thomas Tallis: Jeremiás siralmai; Igor Stravinsky: Mise; Arvo Pärt: Hét Magnificat-antifóna), olyan jól sikerült. Pannonhalma, Bencés Apátság és Gimnázium, augusztus 25-27. }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.