A Takács Vonósnégyes esete Beethovennel

Szerző: Eszes Kinga
Lapszám: 2017 szeptember

Takács Vonósnégyes Beethoven-sorozata három részletben, 2002 áprilisa és 2004 novembere között jelent meg először, annak azonban, hogy az összes vonósnégyest egy impozáns kivitelezésű, díszdobozos összkiadásban idén ismét megjelentessék, több apropója is volt. Az együttes 2016-17-es évadának fókuszában Beethoven állt: egyrészt megjelent a primárius, Edward Dusinberre Beethoven-könyve (Beethoven for the Later Age: The Journey of a String Quartet), másrészt a négy muzsikus egy – a komponista összes kvartettjét magában foglaló – hatrészes hangversenyciklussal járta a világot. Az 1975-ben zeneakadémiai hallgatókból alakult Takács Quartet névadó primáriusát, Takács-Nagy Gábort 1993-ban Edward Dusinberre váltotta fel, a brácsaszólamot játszó, 1995-ben elhunyt Ormai Gábor utóda Roger Tapping lett, az ő posztját pedig 2005 óta Geraldine Walther tölti be. Az együttes második hegedűse, illetve csellistája kezdettől fogva Schranz Károly és Fejér András. Az újra kiadott Beethoven-felvételeken az együttest az 1995 és 2005 között működő összeállításban hallhatjuk.

A lemezek mellé érdekes háttéranyagot szolgáltat Edward Dusinberre kötete, két szál fonódik össze: Beethoven középső korszakbeli és kései vonósnégyesein keresztül a szerző egyfelől bepillantást nyújt a kvartett mindennapjaiba, másfelől a keletkezési körülményeikből kiindulva igyekszik kontextusba helyezni a darabokat, és feltárni azok mélyebb rétegeit. A Takács Vonósnégyes életéből vett szemelvényekben Dusinberre a kulisszatitkokon túl izgalmas zenei problémákat is érint: olyan különleges próbapillanatokat tár az olvasó elé, melyek nemcsak a muzsikusok Beethoven-olvasatáról adnak képet, hanem az együttes munkamódszerét és belső dinamikáját is megvilágítják. Felidézi például az op. 131 első pár ütemének megformálása körül kialakult polémiát, vagy a vonósnégyes befejező ütemeinek hiteles tolmácsolásával kapcsolatos dilemmákat.

Az együttes pályafutását a kezdetektől végigkísérték a Beethoven-kvartettek: az op. 59 no. 2-es kompozíció például egyszerre idéz fel boldog és szomorú pillanatokat a muzsikusok számára, hiszen ezzel a vonósnégyessel szerezték meg az első komolyabb nemzetközi elismerésüket – az angliai Portsmouth-ban rendezett nemzetközi vonósnégyes verseny I. díját – 1979-ben, és ez volt az utolsó mű, melyet a fiatalon elhunyt brácsással, Ormai Gáborral játszottak. Maga Dusinberre is egy Beethoven-tétellel – az op. 59 no. 3 rendkívül virtuóz záró Allegro moltójával – nyert felvételt a kvartettbe 1993-ban. A primárius által felelevenített próbák a muzsikusok között egy olyan – valahol az első hegedűs teljhatalma és a teljes demokrácia között félúton lévő – viszonyrendszert körvonalaznak, melyben a kooperáció és az individuális kifejezés megfelelő arányú kombinációja a harmonikus közös munka alapja. Dusinberre beszámolója szerint az egyéni nézőpontok ütköztetése és összecsiszolása a próbáik egyik legfontosabb mozzanata – ez a folyamatos párbeszéd, valamint a műveket újra és újra felfedezni vágyó, mindig jobb és hitelesebb interpretációra törekvő attitűd egymástól mindig kissé különböző, egyszeri és megismételhetetlen előadásokat eredményez.

Azért tartottam fontosnak, hogy elöljáróban szót ejtsek a Dusinberre által leírtakról, mert így egy kicsit máshogy hallgatja az ember a felvételeket. Ez a Decca-sorozat nem az együttes egyetlen és kizárólagos Beethoven-értelmezését rögzíti, hanem csupán egy a muzsikusok hosszú éveken keresztül csiszolt és érlelt interpretációi közül. Bár a lemezfelvételre általában is igaz, hogy valójában csak egy pillanatképet ad az előadó éppen aktuális olvasatáról, a vonósnégyes újraértelmező és önmagát folyton megkérdőjelező hozzáállásából fakadóan a Takács Vonósnégyesre ez még inkább érvényes. Nem véletlen, hogy a lemezekhez tartozó ismertető fő mottója is Beethoven egy – a kései vonósnégyesek kapcsán megfogalmazott, de akár az előadói attitűdre is vonatkoztatható – mondatát idézi: „Die Kunst will es von uns, daß wir nicht stehen bleiben”. Ennek az ars poeticának némileg ellentmond ugyan a tény, hogy a lemezek első megjelenése óta már más felállásban működő együttes most a majdnem másfél évtizeddel korábbi felvételeit adta ki újra – az ezzel kapcsolatos döntés hátterében azonban feltételezhetően nem a művészi szempontok álltak az első helyen. Az új kiadvány egyébként a terjedelmes kísérő füzet mellett egy DVD-vel, illetve egy pure audio blu-ray disc-kel is bővült – ez utóbbi arra ad lehetőséget, hogy a vonósnégyeseket ne csupán a CD-ken szereplő elrendezés szerint, hanem keletkezési sorrendben is meg lehessen hallgatni.

Az együttes játékának legfőbb erénye a tökéletes technikai kivitelezés és a kiegyensúlyozott, arányosan felépített hangzás mellett a rendkívül markáns és árnyalt karakterábrázolás. Különösen a darabok sokszor legnagyobb terjedelmű, központi szerepet játszó lassú tételei esetében feltűnő ez a sokszínűség: annak ellenére, hogy vannak köztük hasonló típusba sorolhatóak, mind kicsit más hangulatot, tónust képvisel, és ezek a finom distinkciók az előadásban is érzékelhetőek. A vonósnégyesek lírai hangvételű, éneklő tételei között hallhatunk érzelmes, de minden pátoszt nélkülöző, egyszerű dalokat (op. 18 no. 2 Adagio cantabile; op. 18 no. 6 Adagio), fájdalmas vallomást (op. 18 no. 1 Adagio affettuoso), a négy hangszer együtteséből kibontakozó, derűsen zsongó dallamosságot (op. 18 no. 3 Andante con moto), két eltérő hangulatú anyag dialektikájára épülő alkotásokat (op. 59 No. 1 Adagio; op. 95 Allegretto ma non troppo), románcszerű, szelíd mélabút sugárzó művet (op. 59 no. 3 Andante con moto quasi Allegretto) és himnikus kompozíciókat (op. 59 no. 2; op. 130 Cavatina; op. 131 Adagio; op. 132 Heiliger Dankgesang).

A lassú darabok között találunk szerkesztésmódban és hangvételben meglehetősen különböző variációs tételeket is: az együttes előadásában az op. 18 no.5 Andante cantabile tétele idilli egyszerűségével hat, az op. 74 Adagiója – mely a rondó, a szonáta és a variáció sajátos ötvözete – az átélt szólók mellett a zenekari hangzást idéző tuttikkal nyűgöz le, az op. 127 áhítatos, emelkedettséget árasztó lassú tételében a hegedű és cselló egymást át- meg átszövő kettőse és az őket lágyan körülfogó másik két hangszer tökéletes harmóniája ragad magával. Az op. 131 Andantéjának különös bájt ad a dallamok négy hangszerre való elosztása, és a Takács Kvartett szuggesztív tolmácsolásában rácsodálkozhatunk arra az izgalmas folyamatra, melyben az egyszerű, motivikus játékkal kezdődő variációk egyre elmélyültebbé válnak, értékes tartalommal telnek meg. Az op. 135 bensőséges, nyugalmat sugárzó lassú tételében a mozgalmas belső szólamok szövetébe gyöngéden belesimuló melódia átszellemült megformálása szakrális atmoszférát teremt.

A kvartettek scherzóit hallgatva ugyanilyen változatosságot tapasztalunk: bár az alapvető jellegzetességek – a humor és a játékosság – valamilyen módon mindegyikükben megjelenik, az együttes interpretációjában kiválóan érvényesülnek a zeneszerző elképzeléseinek megfelelő, apró karakterbeli eltérések. Előadásukban az op. 18 no. 1 scherzóját a hajlékony dallamosság és a pregnáns akcentusok kontrasztja teszi emlékezetessé, az op. 18 no. 2 III. tétele rendkívüli kecsessége miatt különleges, az op. 18 no. 6 és az op. 135 scherzójában pedig a megszokott hangsúlyrend felbomlása által keltett ritmikai feszültség kerül a középpontba. Az op. 59 no. 2 Allegrettójában a kvartett remekül megragadja a hajszolt első részt ellenpontozó trió fugatószerű feldolgozásában az összesűrűsödő belépések parodisztikus jellegét, az op. 127 III. tételében pedig árnyaltan és könnyed virtuozitással tárja elénk az eleinte óvatosan tapogatózó téma szeszélyesen változó – vidám, dacos, szenvedélyes – arcait. Az op. 130 hangtalan árnyként suhanó Prestója valósággal démoni hatású, az op. 131 V. tételét pedig felszabadult játékosság jellemzi.

A felvétel számos értékes vonása mellett szót kell ejtenünk a hiányosságokról is. Az egyik – mindvégig meglévő és leginkább zavaró – jelenség a primárius számlájára írható: a négy muzsikus tónusbeli összhangját Edward Dusinberre olykor erőszakolt vibrátóival, vagy éppen – főképp a lassú tételek líraian éneklő pianissimóinál – levegős, testetlen hangszínével és időnként bántóan hangos fekvésváltásaival töri meg. Ez a tónusbeli különbség különösen olyan esetekben eredményez éles kontrasztot, mikor az első hegedű anyaga más szólamban is megjelenik: eléggé szembetűnő például, hogy az op. 18 no. 1 lassú tételében a cselló, az op. 130 Cavatinájában pedig a második hegedű hangja mennyivel magvasabb és gazdagabb a primáriusénál. A másik – a késői kvartettek néhány tételének előadását érintő – kritikai megjegyzésem a tempóválasztáshoz kapcsolódik: az előbb említett Cavatina, egy másik meghatározó, monumentális lassú tétel, a Heiliger Dankgesang (op. 132) korálszerű szakasza, valamint az Op. 135 Lento tétele esetében a túl lassú tempó a belső kohézió rovására megy. Nemcsak a dallamívek megformálása, a hangok melódiává alakítása válik így nehézzé – olykor megvalósíthatatlanná –, hanem maguk a tételek sem állnak össze kerek egésszé. A Nagy fúga (Op. 133) ezzel szemben éppen a túl gyors tempónak esik áldozatul: a mozgalmasabb szakaszok – mint például a pontozott ritmusú első fúga – hajszoltsága miatt a darab egésze is veszít a súlyából.

A Takács Vonósnégyes világhálón fellelhető legfrissebb videói arról tanúskodnak, hogy az együttesnek még mindig van mondanivalója Beethoven kvartettjeiről – izgalmas lenne meghallgatni, és a régi-új kiadvánnyal összevetni az épp aktuális olvasatot. }


Beethoven összes vonósnégyese

Takács Vonósnégyes

Decca 2017

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.