Unhappy ending, sok vetítéssel

Mozart: A varázsfuvola / A berlini Komische Oper vendégjátéka

Szerző: Kovács Sándor
Lapszám: 2017 június

Az előadást megelőzte a híre. Nagyjából fél évtizede kezdődött a sugdosás: Berlinben akad egy remek Varázsfuvola, aki tudja, nézze meg. A Komische Oper rendszerint kirukkol valamivel, amiről aztán „jólértesült körökben" nálunk is beszélni illik. És most, a Tavaszi Fesztiválon végre elkövetkezett a pillanat, amikor mi, egyszerűbb, a német fővárosba nem feltétlenül hetente-havonta repkedő operabarátok is ellenőrizhettük, igaz-e az a sok jó, amit eddig csiripeltek a verebek (vagy más, erre hivatott madárfélék: mert szegény veréb úgyszólván eltűnt az utóbbi években aranykalászos hazánkból).

Ha nagyon röviden és frappánsan kívánnék válaszolni az iménti kérdésre, azt kell mondanom: igaz. Kicsit hosszabban: igaz, de azért... Nos, ezt kísérlem meg az alábbiakban kifejteni.

A varázsfuvola az az opera, amellyel muszáj valamit kezdenie a rendezőnek. A Figarót el lehet játszani hagyományosan, különösebb aktualizálás, merészen újszerű rendezői koncepció nélkül, sőt valószínűleg az a legjobb, ha senki nem talál ki hozzá semmi meglepőt. A varázsfuvola nem ez az eset. (Ebben igazat kell adnom Szinetár Miklósnak, aki valahol - nem keresem elő - hasonlóan nyilatkozott). Wolfgang Hildesheimer híres, immár majd' fél évszázados könyvében Schikaneder librettóját ízekre szedte, mondván, butaság az, és főleg teljesen logikátlan. Engem meggyőz az érvelése. A jó Johann Joseph, aki magát utóbb a számára előkelőbbnek tűnő Emanuel kereszt­néven szólíttatta, igencsak közepes tehetség lehetett. Aktuális szenzációkra volt érzékeny (lásd például: léggömbbel belebegő fiúk - éppen az opera alkotásának napjaiban hirdette magát egy elszánt vállalkozó, hogy léggömbbel megy a magasba, sok halasztás után aztán végre emelkedett is a schönbrunni mezőről pár száz métert). A daljáték külvárosi közönsége (mert ne feledjük, nem a Burgtheaterben volt a premier!) nyilván vette is a lapot, és röhögött (úgy tudjuk, az akciót azon frissiben meg is kellett ismételni). Ami viszont a sztori mélyebb rétegeit illeti, a helyzet kétségbeejtő. Kitől is származik a fuvola? Ki adja át Taminónak? Valójában mi köze van a „bölcs" Sarastrónak az Éj királynőjéhez? Csodálatos filmjében Bergmann azt igyekszik sugallni, mintha elvált szülők lennének ők, s közös gyermekük Pamina, akinek nevelését éppen apuka venné át. Ez kétségkívül megold sok logikátlanságot. De: önkény. Nem ez van az eredetiben. A szerencsésebb rendezések általában azt a receptet követik, hogy quasi megemelik a történetet és bölcseleti magasságokba helyezik. Ez is jelképes, az is - nincs többé baj. NB. Wagner Ringje ugyanígy emelkedik éteri magasságokba - csak talán az a különbség, hogy Wagner eleve számított erre. Örök kérdés, hogy Mozart számított-e. A zene annyira remek és magával ragadó, hogy hajlanánk erre a nézetre. Holott lehet, hogy csak a külvárosi közönség megnyerése volt a fő (és nyilvánvalóan maximálisan elért) cél a fülbemászó dallamokkal, harangjátékkal, pa-pa-pa-papagenóval, háromvonalas f-fel és hasonlókkal.

A berliniek ezúttal nem sokat filozofáltak. Mulatságos mesét vittek színre. Minden nem énekelt szöveget kidobtak - ami egy Singspiel esetében enyhén szólva merész gondolat. De bevált. A sok fecsegés helyett vetített szöveget láttunk - szavakat, maximum tömör mondatokat, miközben fortepianón valamelyik Mozart-fantázia részlete szólt (a d-moll és a c-moll). Olykor nem az eredeti hangnemben játszott a fortepianós - a részlet illeszkedjék a következő áriához, kettőshöz stb. Nekem határozottan tetszett ez a megoldás, s úgy tapasztaltam, a közelemben ülőknek sem volt ellene kifogásuk. A színpadkép nagy mértékben a vetítésre épült. Ebből a budapesti Operaház előadásain is van újabban elég. Hol jobb, hol kevésbé jó. A berliniek megoldásának lényege a bámulatos koordináció a színpadon mozgó szereplők és a háttérvetítés közt. Nem tudom, hogyan oldották meg, de a szinkron tökéletesen működött. A képváltozások és a zene mindig összhangban maradt, a színészek centire odaálltak, ahová kellett, s az egész úgy lett kitalálva, hogy a nézőtér minden pontjáról nagyjából ugyanaz látsszék. Az Éj királynője úgy jelent meg, mint egy hatalmas pók (mondjuk: fekete özvegy), az énekesnő egy kis kiszögellésen állt (ilyen aprócska erkélyfélék máskor is megnyíltak egyébként, Sarastro is „fent" jelent meg például), a pók lábait vetítették, és azok néha elég gyorsan mozogtak - lent Tamino futkosott is köztük becsülettel. Hiába, a német pontosság, mondanám, ha az ilyen nemzetkarakterológia nem lenne kínos butaság. (A magyarok vajh' milyenek? Pontatlanok, de büszkék? Alkalmasint nyalkák?). Nem, nyilván nem a germán gének a felelősek, de felelős (ez esetben jó értelemben) a tradíció: ott ugyanis illik rendesen dolgozni, nincs az a hányaveti hanyagság, hogy aszongya: jóvanezígy. (Tessék szerelőt hívni a lakásba: nagy az esély, hogy hallani tetszik a mondatot). A Komische Oper énekes színészeinek java része nem német - egyszerűen ott ez a szokás, a követelmény, amihez alkalmazkodnak.

Rengeteg remek ötletet láthattunk. Taminót elnyelte a kígyó (vagy sárkány), láttuk a szörny gyomrát. Papagenónak macskája volt, amely (az állatok iránti tiszteletből inkább mondanám: aki) végigkísérte a történetet. Poénok tucatjain kacaghatott harsányan a közönség. Eleinte sűrűn, később kicsit ritkábban. És ezzel elérkeztem a kifogásokhoz. A legfőbb: az előadás feszültsége a második felvonásban már lankadt. Sok újat Suzanne Andrade és Barrie Kosky rendezők, illetve munkatársaik, az animációért felelős Paul Barrit és a díszlet- és jelmeztervező Esther Bialas már nem tudtak kitalálni. A legvégén mintha elszomorodott volna a mese. Taminóék győztek - és ünnepelt a fekete sereg. Egy csomó egyen-fekete-fehérbe öltözött embert láttunk. Egyéniség nélküli tömeget. Mintha Tamino valójában az alapító Sarastro (értsd Kim Ir Szen) elvtárs után az újabb Kim generációt képviselné. Kim Dzsong Il elvtársat, aki az eredeti berlini produkció létrehozásakor még uralma teljében vezette népét (azóta, mint tudjuk, ő is átköltözött a pjongjangi mauzóleumba). Felteszem, ez a furcsa, cseppet sem happy befejezés nagyon is tudatos volt az alkotók részéről - és egyet is értek vele. Azzal is egyetértek, hogy az öreg pap nem jelent meg a színen, Sarastro hangját hallottuk. Jó gondolat - valóban a Vezér követéről, szócsövéről volna szó -, más „papok"' is úgy jelennek meg a színpadon, mint Sarastro klónjai. A szócsőnél mindössze a „cső" maga aggályos. Elektronikusan erősített hangszóró-hang. Túl erősen szólt, mint valami orákulum. És a hangszórós ötletet máskor is bevetették - ugyancsak nem örömömre.

Hajdan a keletnémet operajátszásnak volt inkább jellemzője az, hogy rendezés és fegyelmezett színpadi játék mindenekfelett, az énekesek meg olyanok, amilyenek. A Komische Oper szerény véleményem szerint ezt a hagyományt vette át. Fontosabb a rendezői koncepció és a színészi játék, mint a vokális megvalósítás minősége. Lehet rajtra vitatkozni, hol az igazság. Jobb, ha egy világsztár ágál a színpadon a karmesterre meredve, nagyjából terpeszállásban, s ontja magából a csodálatos hangmatériát, vagy ellenkezőleg, azt kellene helyesebbnek tartanunk, ha az énekes tornagyakorlatokat végezve, alkalmasint fejen állva igyekszik kibocsátani magából a megfelelő rezgésszámú hangokat? Természetesen a kettő együtt kellene, akrobatika és minőségi voce, de feledjük el az efféle habzsolást. Egy-két sztár olykor akad, aki aláveti magát a komoly rendezői kívánalmaknak, ám az esetek többségében pontosan az történik, ami ezen az előadáson is. Hogy tudniillik rendes, tehetséges, de nem élvonalbeli énekesek teljesítették hittel-odaadással a feladatukat. Iwona Sobotka mint Pamina figyelemre méltóan. Andreas Strooper (annak ellenére, hogy az Oper szó ott rejlik a nevében) kevésbé. Andreas Bauernél is el tudnék képzelni jobb Sarastrót (főleg, ami a szólam mélyebb hangjait illeti). Olga Pudova elég jónak tűnt, mint Éj királynője, és Papageno is tetszett (Tom Erik Lie). Ahogy fentebb már említettem, nem valami ősgermán produkcióról volt ezúttal szó. A jól teljesítő zenekart sem Wotan egyenesági leszármazottja vezette: Nánási Henrik a becsületes neve - jegyezzük meg, igazán jó dirigens. }

 

Mozart
A varázsfuvola 

Erkel Színház, április 20.

A berlini Komische Oper vendégjátéka a Tavaszi Fesztiválon

Sarastro/Beszélő Andreas Bauer

Tamino Adrian Strooper

Az Éj királynője Olga Pudova

Pamina Iwona Sobotka

Első hölgy Mirka Wagner

Második hölgy Karolina Gumos

Harmadik hölgy Ezgi Kutlu

Papageno Tom Erik Lie

Papagena Talya Lieberman

Monostatos Ivan Tursic

Első őrtálló Johannes Dunz

Második őrtálló Carsten Sabrowski

a Komische Oper Berlin zenekara és kórusa

Karmester Nánási Henrik

Animáció Paul Barrit

Fény Diego Leetz

Díszlet, jelmez Esther Bialas

Dramaturg Ulrich Lenz

Rendező Suzanne Andrade

Barrie Kosky

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.