Ördögűzés az Operában

Eötvös Péter: Szerelemről és más démonokról

Szerző: Farkas Zoltán
Lapszám: 2017 március

 

  

Balra fent Haja Zsolt, középen Fodor Bernadett 

Eötvös Péter korunk legtermékenyebb és legsikeresebb operaszerzője. Operái előbb-utóbb megtalálják az utat a magyar színpadokra is. Eddigi tizenegy (vagy ha a korai opuszokat, a Harakirit és a Radamest különválasztjuk, kettő plusz kilenc) színpadi műve közül már csak az Angels in America (2002-2004) és a Der goldene Drache (2013-2014) nem jutott el Magyarországra, előbbit viszont a tervek szerint 2019 őszén láthatja majd a budapesti közönség. Az ördög tragédiáját azért nem említem, mert ezt a dramaturgiailag megoldatlan darabot quasi érvénytelenítette „javított" kiadása, a Paradise reloaded (Lilith). Eötvös-opera ügyben tehát biztatóan alakul a felzárkózás Európához és a nagyvilághoz. (Ilyesmiről ugyan mostanság nem divatos beszélni, sőt a „fel" igekötőt szívesen „el"-re cserélnék némelyek, de ne fessük az ördögöt és más démonokat a falra.)

Ha már most hűvös, elemző tekintetünket eme felzárkózás ütemére vetjük, megállapíthatjuk, hogy míg a legtöbb Eötvös-operát az ősbemutató után két-három éven belül idehaza is bemutatták, a Márquez-regényből készült Szerelemről és más démonokról glyndebourne-i és budapesti bemutatója között kilenc hosszú esztendő telt el. Én leszek azonban az utolsó, aki e megkésettség fölött siránkozni kezd, hisz benyomásaim szerint épp jókor történt mindez. Ráadásul a produkció túlnyomórészt saját erőből, az ukrán címszereplőt leszámítva hazai énekesekkel, az Operaház ének- és zenekarával érte el imponálóan magas színvonalát. A rendezés ugyan import, de nem kisebb mester műve, mint Silviu Purcărete alkotása, aki nem személyesen vett részt az előadás munkálataiban, hanem földi helytartója, Rareş Zaharia gondoskodott a színpadra állításról. A magyar premier még azzal is biztosította megkülönböztetett helyét a zenetörténetben, hogy Eötvös a budapesti előadás apropóján javított a partitúrán - elsősorban dramaturgiai szempontból - mindegy két és fél jelenetben.

Hamvai Kornél librettója néhány igen fontos ponton eltér a Márquez-regény cselekményétől. Az operában a 12 éves kislány, Sierva Maria immár öt éve árva, hisz akkor hunyt el anyja, Olalla, akit az apa, Ygnacio márki is keservesen sirat. Márqueznél azonban a fizikai anya nagyon is él: nem Olalla ő, akivel a márki mindvégig csupán plátói kapcsolatot ápolt, hanem Bernarda Cabrera, egy valaha volt mesztic szépség, aki annak idején gyakorlatilag megerőszakolta az özvegy (de még szűz) márkit, s a méhében megfoganó magzatot, Sierva Mariát csupán a kikényszerített házasság nyélbe ütésére s a vagyon megszerzésére használta. Ez a meglehetősen naturálisan ábrázolt nőalak, aki a cselekmény idejére már teljesen tönkrement; korábban néger rabszolgák hadával elégítette ki korlátlan szexuális étvágyát, de immár csupán kakaófüggő. Püffedt teste kínjain hashajtókúrákkal próbál erőt venni, és hatalmas szellentései a ház szelindekeit is halálra rémítik. Legfontosabb vonása, hogy engesztelhetetlenül gyűlöli a férjét és a lányát. Ha valakit ennyire gyűlöl az anyja, az már eleve „veszettségnek" kitett, veszélyeztetett személy. (Nézz szét magad körül, bólints, majd sóhajts, Nyájas Olvasó!) Egy tipikus anyai mondat, amelyet Bernarda Siervának címez: „Pont olyan vagy, mint az apád. Egy igazi szörnyeteg." Az operának azonban nincsen szüksége erre a konfliktusra. Egy olyan anya, aki annyira gyűlöli családtagjait, hogy lehetőleg nem is érintkezik velük, használhatatlan az operaszínpadon. Pusztító anyafigurákért tessék más operákhoz fordulni (itt van például az Anyaisten, alias Genitrix, François Mauriac és Tihanyi László tollából).

A másik kardinális különbség Márquez és Hamvai olvasata között Josefa Mirandát, a Santa Clara kolostor apátnőjét illeti. (E szent helyre zárják a veszett kutya harapása nyomán megszállottsággal vádolt kislányt.) A regényben Josefa közönyös marad Sierva iránt, s egyetlen vágya, hogy a „veszedelmes, ördögszállta" némbertől minél hamarabb megszabadítsa kolostorát. Az opera ördögűzés-jelenetében azonban az apátnő sajátos pálforduláson megy keresztül. A kislány szenvedéseit látva, a részvét arra indítja, hogy maga is osztozzon ezekben a kínokban, s saját magát kínálja a démonoknak, hogy ezzel is könnyítsen Sierván. (Hogy mindebben csupán az önzetlen részvét játszik-e szerepet, vagy saját elfojtott vágyainak szabadjára engedése is, ne döntsük el, hisz az opera sem teszi. Mindenesetre Purcărete rendezése megengedi azt az értelmezést, hogy az ördögűzés hasonlíthatatlan izgalmat hoz a kolostor életébe, és az önmagukból kivetkőzött apácák szívesen megmerítkeznek a démonokkal való találkozás lehetőségében. Ugyanakkor kétségtelen, hogy Josefa Miranda az első pillanattól kezdve humánusabb figura az operában, mint a regényben.) Az apátnő váratlan beavatkozása mit sem javít Sierva Maria sorsán, viszont lehetőséget biztosított Eötvösnek, hogy megkomponálja az opera egyik leghatásosabb jelenetét. A zeneszerző egy közönségtalálkozón elmondta, hogy a glyndebourne-i bemutatón Felicity Palmernek szánták a szerepet, aki viszont látni akarta szólamot, mielőtt elvállalja, így elsőként az apátnő démon-jelenete készült el (és az énekesnő persze igent mondott a szerepre).

Eötvös zenéje több szinten is lenyűgözi a hallgatót. Nekem már az is örömöt jelent, ha megfigyelhetem, milyen inspirációk vezetnek egy kortárs komponistát, amikor a semmiből megteremti operája hangzó világát. A főhős, a kislány, Sierva Maria de Todos Los Angeles neve nemcsak kimondva muzsikál, hanem - a relatív szolmizáció és az abszolút hangnevek alkalmazásával - Eötvös minden egyes részét hangokká kódolja át. Különös „természeti" ajándék ez a tizennyolc hangból álló, nyolc különböző hangmagasságot tartalmazó hangsor. Kvintek és tritónuszok váltogatják benne egymást, s az Esz és E hang ingázása teszi izgalmassá. Az opera legelső zenei anyaga ebből születik. Cseleszta szólaltatja meg, melyhez a hárfa üveghangjai, a vonóval megszólaltatott vibrafon felvillanó fényei, harangjáték és „pergőnyelves" (Flatterzunge, frullato) kisfuvolák társulnak. Rendkívül atmoszférateremtő, szép kezdet, amely nem a Márquez-regény alaphangulatába, hanem egy ártatlan kislány gyerekszobájába visz, aki oly tiszta, mint minden gyerek, s akit csak babonás és bigott környezete kerget „megszállottságba". Ez a lágy hangzású, mégis izgalmas zenei anyag többször visszatér az operában, Sierva Maria alakjához kapcsolódva. Itt kell megjegyeznem, hogy - Eötvös operáiban először - e darabban megjelenik a kórus is, egy nyolcszólamú női kar formájában. Sokszor ők töltik be Sierva megsokszorozott hangjának szerepét, különösen, mikor álmait szólaltatják meg. Másszor meg apácakórust alkotnak, de erről később.

Egy másik „külső" ötlet által inspirált matéria: Ygnacio márki dühös, amiért kislánya a néger rabszolgák szokásait és babonáit követi. „A lánynak csak egy családja van, és ez a család fehér." A „fehér" kulcsszóra veszi kezdetét a püspök és famulusa, Delaura jelenete, melyet diatonikus hangsorból, azaz a zongora „fehér" billentyűinek hangjaiból felépített, nyomasztóvá váló hangtorony vezet be. A fehérek világa és vallása nyomasztó, fojtogató, pusztító. A püspök maga is szenved a harangozástól, mely úgy visszhangzik benne, mint egy földrengés, és a CD-ről bejátszott harang zúgása csúszkáló glissandókba torzul, világosan jelezvén e világ hamis voltát.

Olykor Márquez maga siet Eötvös Péter segítségére, hogy zenei anyagához külső forrást találjon. A regényben a márki első felesége, Olalla Domenico Scarlatti tanítványa volt Segoviában. A zeneszerző saját bevallása szerint kikölcsönözte a könyvtárból és egy nap alatt végigzongorázta Scarlatti 555 billentyűs szonátáját. A másnapi végigzongorázás során már ki is válogatta azokat, amelyeket drámai töltettel rendelkezőnek vélt. Így hát Ygnacio márki jelenetét, amelyben nosztalgikusan emlékezik szeretett első feleségére, mi más is foghatná zenei keretbe, mint Scarlatti-szonáták elidegenített idézetei, melyek hol érzelmes-fájdalmasan, hol motorikus vidámsággal ellenpontozzák a szenvedő és önsajnálatba süllyedt szereplő szólamát. A Scarlatti-idézetek (gyakran egymásra kopírozva) szellemes és rugalmas eszköznek bizonyulnak a zeneszerző kezében. Éppúgy alkalmasak a denevérek ábrázolására, amelyek Ygnacio rémálmai szerint éjszakánként avas vérét szívják, mint a romokban álló palota zenei képének megfestésére, de természetesen a sajnálatosan rövid házasság szép emlékeinek, lírai pillanatainak felidézésre is.

Eötvös képes priméren zenei eszközökkel bemutatni operájának alapkonfliktusát. Két kibékíthetetlen hatalom, az afrikai származású rabszolgák ősi hitvilága és a katolikus egyház liturgikus zenéje kel birokra egymással. Alighanem ez a zenei szembeállítás is nagy szerepet játszik abban, hogy az operát igazi, vérbő zenedrámaként tudjuk végigkövetni. A kolostorjelenetben az apácák nyolcszólamú kórusa Szent Ambrus himnuszát éneklik, amely a zsolozsma terciájában használatos. Az már minden valószínűség szerint Hamvai Kornélt dicséri, hogy épp a Nunc, Sancte, nobis Spiritus hangzik fel, amelyben a Szentlélek arra kéretik, hogy gyújtsa lángra az emberi szívet az isteni szeretet befogadására. Ami azt illeti, alaposan lángra gyúl itt majd az emberi szív, a tizenkét éves lány és  „gyógyítója", a harminchat éves Delaura atya szíve, de e lángokat épp nevezett Szentlélek segítségével iparkodnak majd eloltani. Drámai irónia. Eötvös valóban gregoriánszerű dallamot fogalmaz, s korai orgánum formájában, ritmikusan zenésíti meg Szent Ambrus jambusait, miközben a harmóniavilág penetránsan feszült és mai. E szent közegbe robban be Sierva Maria pogány madárdala, ősi joruba nyelven, éteri (avagy fülsértő) magasságokban. A jelenet hatása magával ragadó.

A másik világ, a rabszolgák ősi hitvilága szinte a kezdettől ott lapul bevetésre készen a zenekari árok ütős szekciójában, s olykor elszabadul. Ez a szféra határozza meg a fekete dajka, Dominga áriáit is: egyik legszebb, s leghitelesebbnek tűnő imáját épp a kislány kolostorba hurcolása előtt énekli Oshun istennőhöz. Oshun - Szent Vicipaedia szerint - a joruba vallásban a folyó, a friss víz, a luxus és gyönyör, a szexualitás és termékenység, a szépség és szerelem istennője. Valljuk meg, épp Sierva Mariához illő patrónus. A joruba vallás játékos arca is felvillan, amikor a kislány kolostorbeli fogolytársának, Martina Laborde-nak név szerint felsorolja különböző démonait, s mindeközben egzotikus ütős arzenál szolgáltatja az aláfestést. S Afrika hangja az utolsó jelenetben mutatkozik meg a legszívszorítóbban, midőn Dominga dajka elsiratja a halott Siervát.

A tapasztalt operaszerző számtalan vérbeli színpadi ötlettel eleveníti meg a partitúrát. E pillanatokban a teljességgel korszerű zenei nyelv képes ismert operai szituációkat megidézni. Midőn a püspök és Delaura atya a kislány démoni megszállottságát bizonygatják a tamáskodó apátnő előtt („Demonic signs"), miniatűr „szabadság-kettősben" egyesül a két férfihang. Az apátnő levelet ír a márkinak, aki a színpadon egy másodperccel később már olvassa is a neki címzett sorokat. Mindebből pompás „levél-duett" kerekedik, amelyben a zeneszerző még a két figura a helyzethez való különböző viszonyulását is érzékeltetni tudja. Mennyivel másképp énekli (olvassa vissza) például az apa Sierva Maria nevét! A nagyszabású ördögűzés egyfajta 21. századi „autodafé jelenetté" növekedik. Sok-sok hasonló erőteljes, hatásos, sőt telitalálatként ható zenei mozzanatot emelhetnék ki még az operából, de be kell látnom, a partitúra túl gazdag efféle részletekben ahhoz, hogy egy mégoly bő lére eresztett beszámoló keretében mindegyikről számot adjak. Egy lírai pillanatról mégsem hallgathatok, amely már első hallásra lebilincselt. Immár közel a végkifejlethez, Delaura atya felkeresi kolostori cellájában Sierva Mariát (7/C jelenet). Már megvallották egymásnak a szerelemüket, s habár a testi beteljesüléstől tartózkodnak, immár nem küzdenek saját érzéseik ellen. Delaura csöndesen félmeztelenre vetkőzik. Hosszan kitartott magas hangok érzékeltetik a szituáció vibráló feszültségét, s a veszélyeztetettséget. A zenekari bevezetés két egymásnak felelgető oboa dallama - számomra teljes evidenciaként - a szerelem hatalmának immár magát megadó emberpárt szimbolizálja. Itt nem valamilyen kölcsönanyag zseniális, virtuóz felhasználásáról, s nem is valamely rendkívül hatásos zenedrámai nagyjelenet felépítéséről van szó, hanem „csupán" arról, hogy Eötvös megejtően szép zenét ír. A zenekar mondja el a lélekben zajló legfontosabb történést, egyértelműen, ellenállhatatlanul, akárcsak a Kékszakállú bizonyos pillanataiban. Ezt a zenét nem lehet nem szeretni.

  

Meláth Andrea, Tetiana Zsuravel és Cser Krisztián  - Nagy Attila felvételei/Operaház 

A zenekar egyébként, mely két szimmetrikus részre osztva, szokatlan ültetésben foglalta el az árkot, mindent elmond, kommentál, ábrázol. Olykor drámai erővel tör föl, de sohasem túl vastag, plasztikus és gyakran jótékonyan él az osztott hangzás kínálta térbeli akusztikai játékkal.

Ki merem jelenteni, hogy a produkció minden egyes résztvevője felnőtt a feladathoz. Silviu Purcărete rendezése magasrendű munka. Első látásra ugyan ott motoszkált bennem az érzés, hogy a nagy rendező szolgálatba helyezte magát, „rendez", s nem hagyja magát zavartatni Eötvös színpadi utasításokban gazdag partitúrájától, de ez így nem igaz. További előadások megtekintése nyomán összeérett bennem az opera és színpadra állítása, sőt egy minden ízében átgondolt, finom belső rímekben gazdag, erőteljes képi világú rendezésben gyönyörködhettem. Csak néhány apró észrevétel. A színpad közepén kis mélyedés húzódik: hol patak, hol füst, hol vérpatak medre. Amíg Dominga mama a színpad belsejében Sierva Mariát mosdatja, aki tiszta, csak a tébolyodott külvilág gondolja beszennyezettnek, addig a püspök pilátusi „mosom kezeimet" gesztussal indítja el a lavinát, amely módszeresen tönkreteszi a kislányt. A színpadkép illúzió­keltően latin-amerikai és lepusztult. Invenciózus vetítés hozza mozgásba. Don Ygnacio házának végromlását figyelve a néző egyszer csak bogarak, (pajorok? lárvák?) gusztustalan mozgására lesz figyelmes. A kislány és a fiatal pap szerelmi összecsapása alatt egy férfi és egy nőalak vetítődik párhuzamosan a falakra. Embrió-pózban, majd kinyúlva, zárt, szűk térben vergődő rovarmozgásuk egyfelől leképezi kettejük reménytelen szerelmét s a heves zenei történést, másfelől erősen rímel a korábban látott lárva-látványra. A skatulyába zárt, ki nem bontakozó lehetőségek világa ez. „Úristen, fekszem a nyüves veremben." Ez azért, valljuk meg, nem épp inadekvát ehhez a Máquez-Eötvös-darabhoz. Purcărete szorosan olvassa Márquezt, és hogy minden ötletét megértsük, ahhoz persze magunknak sem árt elolvasnunk a regényt. Szorosan. (De miért ne tennénk? Csupán 190 oldal.) Ez által válik érthetővé az előadás kerete is, hogy tudniillik Sierva Maria miért egy sírboltból érkezik a darab elején, és miért oda tér vissza.

Eötvös azt nyilatkozta, hogy a Szerelemről és más démonokról az ő bel canto-operája. Talán azért szeretik az énekesei. Van közöttük egy, akit alighanem tényleg joggal lehetne megvádolni azzal, hogy földöntúli hatalmakkal cimborál. Különben hogyan lenne képes ilyen tévedhetetlen technikai biztonsággal végigtornázni a legszélsőségesebb magasságokban tartott ko­­lo­ra­túrszoprán szólamán? Igen, a Sierva Mariát alakító Tetiana Zsuravelről beszélek, aki hangilag és zeneileg egyaránt makulátlan és bombabiztos alakítást nyújt. A háromvonalas e-t, amellyel védekezésként sokkolja környezetét, nem egyszer, de százszor is kivágja, magabiztosan, de olykor még az Éj királynője magasságait is túlhaladja ez az ártatlan teremtés. S mindamellett színpadi megjelenése is tökéletesen kislányos. Fenomenális. De nagy­szerű a többi nőalak is. Fodor Bernadett az operatörténet összes jóságos dajkáját egyesítve, ősanyai erővel és egyszerűséggel énekli szerepét. Az őrült ex-apácát, Martina Labordét alakító Balatoni Éva minden színpadon töltött pillanata mestermunka. Akár háttérben van, akár reflektorfényben, nagyszerűen játszik és zenél. Már szín­padra lépésének első pillanatában érezhető, hogy Meláth Andrea (Josefa Miranda apátnő alakítója) olyan énekes, akinek elsősorban nem mindennapi vocéja adja meg a formátumát. Az ördögűzés-jelenetben mutatott önfeláldozása pedig igazi jutalomjáték, óriási színészi és zenei teljesítmény. A rémisztő maszkokba burkolt öt démonfiú sem tehetett mást, mint megilletődött gyöngédséggel hallgatta. (Ritkán jutnak ilyen pompás csemegéhez.) Az apafigurát Eötvös jó érzékkel nem basszusra, hanem magas tenorra bízta, hisz Don Ygnacio a (korábban férfiúi, aktuálisan érzelmi) impotencia mintapéldánya, aki tehetetlenül adja át magát a romlásnak. Ko­vácsházi István nemes hang­anyagot kölcsönöz mindehhez, és illúziókeltően sántikálja végig a színpadot. Kiváló a szerepében, csakúgy, mint a libertinus doktort, Abrenunciót alakító Boncsér Gergely. Őt hallgatva szinte sajnáljuk, hogy az operában kicsit jelentéktelenebb a doktor szerepe, mint a regényben, habár a rezonőr feladatát Hamvai és Eötvös neki osztja ki, hisz ő énekli az opera legfontosabb mondatait: „Semmilyen gyógyszer nem győzi le azt, amit a szeretet nem tud meggyógyítani", illetve: „A teremtésben egyetlen démon van: saját legbelső magányunk." S végül, de nem utolsósorban a klérus is méltóképp képviselteti magát. Cser Krisztián Püspöke, szoborszerű, kérlelhetetlen, s elaggott állapotában is félelmetes. Gyönyörű és nagy hang, amely a legnagyobb fortissimókban is átjön a zenekaron. Nem csoda, hogy a démonok is engednek neki. (A népi mondást juttatja az ember eszébe: „Papot, kutyát a szájáért tartják.") Végére hagytam Cayetano Delaura atyát, azaz Haja Zsoltot. Baritonjának nemcsak a 12 éves ártatlan lányok nem tudnak ellenállni. Hitelesen járja végig a papból hősszerelmessé vezető út minden stációját. A nyolcszólamú női karnak nincs könnyű dolga. Annál nagyobb öröm, hogy makulátlanul megoldja feladatát, akkor is, ha nem a színfalak mögül és erősítve énekel.

A karmesteri dobogón a zeneszerző úgy fogta össze az előadást, hogy egy kiérlelt, alapos próbaidőszak megérdemelt sikerét aratta le estéről estére a - minő csoda! - mindig telt ház előtt. Eötvös Péter Márquez-operájának budapesti előadása szerencsés csillagzat alatt született, s messze űzte az Andrássy úti palotából a provincializmus, kisszerűség és igénytelenség démonait. Mi lesz itt 2019-ben? Tán még az angyalok is idejönnek. }

Eötvös Péter Szerelemről és más démonokról

Magyar Állami Operaház, 2017. január 27.

Librettó: Gabriel García Márquez nyomán Hamvai Kornél

Sierva Maria Tetiana Zsuravel

Don Ygnacio Kovácsházi István

Dominga Fodor Bernadett

Abrenuncio Boncsér Gergely

Don Toribio Cser Krisztián

Cayetano Delaura Haja Zsolt

Josefa Miranda Meláth Andrea

Martina Laborde Balatoni Éva

Karmester Eötvös Péter

Karigazgató Strausz Kálmán

Látvány Helmut Stürmer

Világítás Jerry Skelton

Animáció Andu Dumitrescu

Színpadra állító Rareş Zaharia

Rendező Silviu Purcărete

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.