Ezúttal a nyakazás elmarad

Francis Poulenc: A kármeliták [párbeszédei] / Bemutató a Magyar Állami Operaházban

Szerző: Bóka Gábor
Lapszám: 2017 február

„Operaritkaság"-ként harangozta be a napisajtó a Magyar Állami Operaház december eleji bemutatójának tárgyát, Francis Poulenc 1953-ban elkészült, de csak 1957-ben a közönség elé került három felvonásos operáját, mely franciául a Les Dia­logues des Carmélites címet viseli. A zsurnaliszta-terminológia félreértésen alapul: attól még, hogy egy darab nem került be az Andrássy úti palota repertoárjába, nem feltétlenül számít operaritkaságnak. A kármeliták párbeszédei (hiszen a mostani bemutatóig jórészt ezen a magyar címen ismerhettük) éppenséggel a relatíve gyakran játszott művek közé tartozik: az évad hátralévő részében még öt városban kerül színre az operabase.com adatai szerint (ebből háromban új produk­cióként), az operaclass.com pedig az ősbemutató óta eltelt hatvan évben nem kevesebb, mint hét teljes hang- vagy képfelvételéről tud - és ezek csak a legkönnyebben, egyetlen kattintással hozzáférhető adatbázisokból vett eredmények. De nehogy azt higgyük, hogy csak a haladó Nyugat adózik hódolattal Poulencnek a Nyugat halódását színpadra álmodó remekműve előtt! 2007-ben a zágrábi Horvát Nemzeti Színház előadásában Miskolcon vendégszerepeltek A kármeliták, s a lecke nem csak egy számunkra ismeretlen mű nagyszerűségével szembesített, de azzal is, hogy mennyire rosszul helyezzük el magunkat az operajátszás világtérképén.

Mi lehet hát a külföldi játszottság és a hazai ismertség közti már-már szégyenletes diszkrepancia oka? A választ félve fogalmazza meg a kritikus, elsősorban azért, mert könnyen az önismétlés gyanújába keveredhet. Mégis, újra és újra le kell írni, hogy a Magyar Állami Operaháznak 1945 után hihetetlen mértékű adóssága halmozódott fel a kortárs külföldi operatermés bemutatása terén: míg a hazai szerzők művei (kevés kivételtől eltekintve) igényes előadásban rendszeresen színpadra kerülhettek, addig az „idegen szerzők" alkotásai közül mindössze Britten négy operája és Stravinsky The Rake's Progress-e képviselte a háború utáni éveket. Meggyőződésem, hogy a külföldi kortárs operától való ilyetén elhatárolódásnak nem csak, sőt nem elsősorban (kultúr)politikai, sokkal inkább esztétikai okai voltak. Noha épp A kármeliták párbeszédei esetében felmerülhet a kérdés, hogy a Kádár-rendszer jó szemmel nézte volna-e a szenvedéstörténetüket végigjáró apácák iránt leplezetlen rokonszenvvel viseltető Poulenc-művet, ennél is érdekesebb lenne tudni, hogy vajon mit kezdett volna egy ilyen operával a szinte teljesen a pszichológiai realizmus színpadi hagyományából táplálkozó magyar operajátszás. Úgy vélem ugyanis, hogy a túlságosan egysíkú, a század elejének-közepének uralkodó színpadi irányzatától csak csigalassúsággal elmozduló operaházi játékhagyomány volt elsősorban az akadálya annak, hogy olyan darabok is színre kerülhessenek az Andrássy úton, melyek ilyen színpadi keretek között nem szólalhattak volna meg adekvátan.

  

A kármeliták párbeszédei is ilyen kemény dió: noha látszólag alig igényel többet, mint az egymást követő jelenetfüzér gondos beállítását, valójában egy realista keretbe foglalt előadás adós marad az opera igazi jellegzetességének kibontásával. Honnan a különleges cím, mit jelentenek a párbeszédek? Vajon csak a cselekmény gerincét alkotó, az „akciójeleneteket" helyettesítő dialógusokról lenne szó? Akár így is értelmezhető a mű, ám akkor nem lesz több, mint egyszerű Konversationsstück, társalgási darab, Richard Strauss-módra. Ám a darab spiritualitása éppen az elhallgatásban rejlik: a ki nem mondott szavak folyamatosan Istenhez szólnak, a párbeszédek - elsősorban Blanche de La Force-é, de természetesen a többieké is - az ember végtelen magányát hivatottak ábrázolni azon keresztül, hogy a minduntalan feltett kérdésekre nem érkezik válasz. Poulenc operakoncepciója éppen tőrőlmetszetten realista volta révén lép túl a realizmuson: tudomásul veszi, hogy a lelki rezdülések zenedrámai leképezésének módszerével nem lehet mindent megmutatni - de éppen a meg nem mutatás válhat termékeny dramaturgiai eszközzé. Az operát nézve-hallgatva nem tudtam kiverni a fejemből a gondolatot, hogy mintha csak Ingmar Bergman egyik filmjét látnám, akár a rendezőt nagykorúsító (A kármeliták párbeszédeivel nagyjából egyívású) trilógiából: az Istenhez szóló, mindörökké válasz nélkül maradó szavak éppúgy a svéd mester világát idézik számomra, mint a kamarajelenetek füzérére épülő dramaturgia.

De térjünk vissza az opera világába, és gondoljunk egy pillanatra a néhány évtizeddel korábban született másik apáca-operára, az Angelica nővérre! A szakirodalom nagyjából egyetért abban, hogy Puccininak ez a különös szeretettel gondozott műve befejezését illetően művészi kudarc, az okok taglalása azonban jobbára megreked az ízléskülönbség rögzítésénél. Számomra elsőként most, A kármelitákkal való élő találkozás révén vált világossá, hogy mi az, amit Puccini el akarhatott érni, de amit zsenialitása ellenére is meglévő művészi korlátai és/vagy egyéni operakoncepciójának behatároltsága miatt végül nem sikerült megvalósítania. Pontosabban: amit nem sikerült következetesen végigvinnie - hiszen a látomásjelenetet megelőzően a mű minden vonatkozásában megoldott, és nemcsak témájánál, de feldolgozásmódjánál fogva is A kármeliták egyik legfontosabb forrásának tekinthető.

Poulenc végigviszi a mindennapi apróságokat az élet nagy kérdéseivel elegyítő párbeszédek sorozatát, és a legvégső kérdésekhez érve sem vált stílust, hangnemet - a guillotine alá sétáló apácák jelenete éppoly végtelenül egyszerű és befelé forduló, mint az opera egésze. Éppen ezért érzem telitalálatnak az operaházi bemutató zárójelenetét: az apácák a teljesen sötét színpadon sorakoznak fel, a zenébe foglalt guillotine-suhogások után csak sejteni lehet, hogy melyikük esik el, mint ahogy Blanche visszatérésére is csak auditív élményeinkből következtethetünk. Félreértésnek érzem az olyan kifogásokat, melyek azt teszik szóvá, hogy a beállítás révén nem világos a színpadi cselekmény. Meglehet, hogy néhány részlet homályban marad a néző számára, csak hát - mint arról már esett szó - az egész darab az elhallgatásról, a ki nem mondott szavakról szól; egy realista módon megrendezett kivégzésjelenet a maga teatralitásával óhatatlanul is az Angelica-effektust idézné elő. Dicséret illeti tehát Anger Ferencet, aki ebben a jelenetben a darab lényegére tapintott, a nyakazás elmaradásával színpadi értelemben valóban megoldva azt. Ami a korábbiakat illeti, a rendezés ott közel sem ilyen revelatív, és bizonyos értelemben el is megy a darab mellett: a megszokott társalgási darabot kapjuk. Akceptálható Angernek az a törekvése, hogy a magyar közönség számára ismeretlen, itthon gyökértelennek számító műveket (melyekből az elmúlt évadokban dicséretesen sok került az Operaház színpadára!) a lehető legegyszerűbb eszközökkel tálalja, megkönnyítve ezzel befogadásukat - a módszert magam is dicsértem A kéjenc útja kapcsán, és hasonló törekvést sejthetünk a szintén Anger által színpadra segített Jean-Pierre Ponnelle-rendezés, a Lear előadása mögött. Míg azonban az említett két mű esetében az „egy az egyben" előadás elégséges volt a kielégítő színpadi megvalósításhoz, A kármeliták esetében egészen az utolsó jelenetig hiányzik a kulcs a néző számára, amivel e különleges dramaturgiájú mű mozgatórugóihoz hozzáférhetne. Nem lehet nem értékelni az eredményeket, melyeket Anger a színészvezetés, az egyes szereplők jellemének realista kibontása, általában véve a színészi alakítások realizálása terén elért, ám mindez csak az első lépés egy teljes értékű Kármeliták-előadás felé - hogy vizuálisan mennyivel többet lehetett volna itt tenni, azt éppen a rendező mutatta meg a nagyszerű zárójelenettel.

A vizualitással kapcsolatos elégedetlenségünket csak tovább fokozza az előadás látványvilága. A Szendrényi Éva díszletei által meghatározott térkoncepció elvileg termékeny is lehetne: az egyik oldalról könyvespolcként, a másik oldalról cellaként értelmezhető kékeszöld elemek, melyek ide-oda tologatva dinamikusan változtatják a játékteret, minden jelenethez új keretet biztosítva, ha nem is újszerű, de frappáns megoldását nyújtják a darab által felvetett szcenikai problémáknak, mindenekelőtt a rengeteg színváltozásnak. A gond ezúttal a kivitelezés minőségében rejlik: míg ugyanis a díszletelemek funkcionálisan jól működnek, az általuk meghatározott látványvilág olyan hervasztó képet nyújt, amely a '80-as évek kései Mikó-Forray-korszakának legrosszabb pillanatait idézi.

  

 Boncsér Gergely és Létay Kiss Gabriella  - Csibi Szilvia felvételei/Operaház

Az előadás legnagyobb értéke a kiváló egyéni alakításokban keresendő. Blanche de La Force szerepe szinte kiáltott Létay Kiss Gabriella után: nem csak azért, mert tavaly kiváló Angelica nővért énekelt - ez meglehetősen külsődleges szempont lenne -, hanem azért, mert szoprán-pályafutása kezdetétől különös hitelességgel képes vokális eszközökkel ábrázolni az elragadtatást. Blanche-ként ennél többet, egyenesen az eksztázist is meg kell jelenítenie - amiről a darab sugallatával összhangban szerencsére pontosan tudja, hogy az nem feltétlenül a kifejezőeszközök felfokozottságában, hanem a belső erő kisugárzásában rejlik. Ez a sugárzás éppúgy sajátja Létay Kiss Gabriella Blanche-alakításának, mint a másik oldal: az elesettség, a félelem, kicsiség hiteles ábrázolása - melyet Puccini-szerepeinek egész során át volt lehetősége kimunkálni. Öröm hallani, hogy e kiváló énekes milyen természetesen alkalmazkodik az eddigi szerepkörétől elütő, deklamatív-társalgó énekstílushoz: mindez nem csak a párbeszédek imperatívusza, de magáé a francia nyelvé is, melynek hangzóit persze lehetne plasztikusabban ejteni (ez nagyjából az összes szereplőről elmondható), de amelynek hanglejtésével és hangsúlyaival a jelek szerint Létay Kiss Gabriella mégis tökéletesen tisztában van.

Madame de Croissy perjelnő szerepében Budai Lívia színpadi jelenlétének szuggesztivitásával erős hatást ér el; vokális produkciója azonban sajnos nem kielégítő - a hang ma már nincs olyan állapotban, hogy egy ilyen súlyú és terjedelmű szerepet kielégítően tudjon megoldani. Utódját, Madame Lidoine perjelnőt Váradi Zita alakítja, aki a tőle megszokott mívesen kidolgozott éneklés mellett eddigi arcai - a vígopera-primadonna és kicsinységben naggyá növő Puccini-hősnő - mellé egy újat mutat meg: a komolyságában sokszor magának is ártó, életidegen, ám mégis a jóság által vezérelt apácáét. A többi kármelita - Dobi-Kiss Veronika, Balga Gabriella, Szemere Zita és Heiter Melinda - megbízható ensemble-teljesítményt nyújt, számos értékes megvillanással, egyéni pillanattal. A férfiak közül kiemelendő Boncsér Gergely de La Force lovagja - tavalyi Rodolfója után ismét egy spinto szerep, melyet igényesen, jó vokális adottságait előnyösen megmutatva old meg. Fokanov Anatolij láthatóan feszeng de La Force márki az ő hősbariton-egyéniségénél egy számmal kisebbre méretezett ruhájában. Kiss Tivadar éles hangsúlyokkal nyújt kiváló karakteralakítást Első rendbiztosként; Szerekován János Káplánja, épp ellenkezőleg, visszafogott, szolid eszközeivel tűnik ki.

A Magyar Állami Operaház Énekkara (karigazgató: Strausz Kálmán) kiegyenlített teljesítményt nyújtott: a zárójelenet hatása nagyrészt az ő vállukon nyugszik, s az elvárásnak magas színvonalon meg is feleltek. A zenekar ihletetten tolmácsolta a pasztellszínekben bővelkedő partitúrát, ugyanakkor Christian Badea karmester sosem engedett a csábításnak, hogy szépelgésbe fordítsa a drámai akcentusokat és effektusokat hordozó muzsikát: karaktergazdag, világos vonalvezetésű előadást dirigált. Mindkét hangásztestület produkciója hozzájárult ahhoz, hogy az előadás hiányosságai ellenére is az évad egyik legfontosabb újdonságaként maradjon meg emlékezetünkben. }

Poulenc

A kármeliták

Magyar Állami Operaház, 
2016. december 2.

 

Blanche de La Force Létay Kiss Gabriella

de La Force márki Fokanov Anatolij

de La Force lovag Boncsér Gergely

Madame de Croissy Budai Lívia

Madame Lidoine Váradi Zita

Marie anya Balga Gabriella

Constance nővér Szemere Zita

Jeanne anya Dobi-Kiss Veronika

Mathilde nővér Heiter Melinda

Káplán Szerekován János

Első rendbiztos Kiss Tivadar

 

Karmester Christian Badea

Karigazgató Strausz Kálmán

Díszlet Szendrényi Éva

Jelmez Zöldy Z Gergely

Rendező Anger Ferenc

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.