Mélyvonósok lemezen

Szerző: Eszes Kinga
Lapszám: 2016 június

Várdai István és Julien Quentin Singing Cello című új felvétele a cselló emberi hanghoz hasonlatos karakterét a középpontba állítva éneklő, lírai jellegű darabokat sorakoztat fel. A cím lassú, érzelmes ráadásszámokból álló gyűjteményt sejtet, Várdaiék azonban nem a könnyű utat választották: egy-két népszerű kompozíció kivételével kizárólag kevésbé ismert művek, illetve ritkán hallható átiratok szerepelnek a lemezen. A tizenhárom számból csupán három íródott eredetileg is csellóra és zongorára, a feldolgozások közül pedig nyolc dalátirat. A Liszt-műtől eltekintve a kísérőfüzetből egyetlen adaptációról sem derül ki, hogy kitől származik, ami a Schumann- és a - feltételezésem szerint ebben a verzióban Várdaiék által először játszott - Mahler-dalok esetében különösen sajnálatos.

Első hallgatásra a szomorkás, melankolikus darabok egymásutánja kissé talán monotonnak hat, úgy tűnik, mintha egyetlen búskomor dallam szólna. De jobban megismerve az albumot egyre több lelkiállapotot és színt különböztet meg az ember, és egy viszonylag szűk teret bejáró, mégis differenciált, karakter- és hangulatváltásokban gazdag zenei anyag tárul fel előtte. A műsorválasztási koncepció és a szerkesztési elv tudatosságára sem derül fény azonnal - amikor azonban körvonalazódik az összeállítás mögötti elgondolás, a program magával ragadja, és rabul ejti hallgatóját. A CD-t a kiváló előadói teljesítmény mellett a válogatásnak ez a rejtett, illetve kevésbé nyilvánvaló koherenciája teszi különlegessé. Várdai István előadásmódja mindvégig a zenei kifejezés szolgálatában áll, cselló hangja hol simogató, hol metszően éles, hol áttetsző és lágy, hol pedig telt és szenvedélytől fűtött. A francia Julien Quentin nagyszerű muzsikus és remek kamarazenész: kísérő szerepben érzékenyen alkalmazkodik partneréhez, a dalok elő-, illetve utójátékaiban pedig mesteri atmoszférateremtő képességről tesz tanúbizonyságot.

A cselló emberi hanghoz való hasonlatossága miatt kézenfekvőnek és indokoltnak tűnik a vokális művek átültetése erre a hangszerre - az eljárás ugyanakkor számos kérdést vet fel. Vajon mennyire állják meg a helyüket szöveg nélkül a dalátiratok? Közvetíteni tudják-e az eredeti kompozíciók mondanivalóját? A zenei szövet egy fontos alkotóeleméről való lemondás nem jelent-e pótolhatatlan veszteséget? A felvétel egyértelműen eloszlatja a felmerülő kételyeket: a hangszeres feldolgozásnak igenis van létjogosultsága, a dalok szavak nélkül is rendkívül kifejezőek. Az a többlet, amit a zenéhez a szöveg ad, az instrumentális verzióban nem jelentkezik hiányként, sőt, inkább felszabadítóan hat, hogy a hallgató fantáziáját semmi nem köti béklyóba.

Az op. 39-es Liederkreis című ciklusban Eichendorff egy-egy lelkiállapotot megjelenítő, szimbólumokban és képekben gazdag szövegei Schumann keze alatt zenei motívumokká és gesztusokká lényegülnek át - a szöveg és a zene összetartozik ugyan, de nem feltételezi egymást. A lemezen ez a dalciklus kiemelt szerepet kap: ha a legutolsó számot, a kvázi ráadásként felcsendülő Kreisler-művet leszámítjuk, aLiederkreis két-két darabja ad keretet a felvételnek. Várdaiék játéka szuggesztíven ragadja meg a dalok leglényegét: interpretációjukban a hold ezüstös fényében úszó éjszakai táj békéjének és a lélek nyughatatlan vágyakozásának kontrasztjára épülő Mondnacht, az alkonyati fényeket, mint a belső bizonytalanság kivetüléseit lefestő Zwielicht, a boldog dalolás mögött megbúvó mélységes fájdalmat megjelenítő Wehmut és az esküvői menetre is komor árnyat borító lovag legendáját megidéző Auf einer Burg kivételes árnyaltsággal és megrázó mélységgel szólal meg.

Az albumon betöltött szerepét tekintve hasonló jelentőségű, és a Schumann-dalokkal hangvételében is rokonságot mutat Mahler két dala a Lieder eines fahrenden Gesellen című ciklusból. A gyász­indulószerűDie zwei blauen Augen megformálásában rendkívül érzékletes a gyötrelmek súlya alatt megrogyó lépteket imitáló első szakasz és a felszabadultan áradó, ám csupán átmenetileg megnyugvást adó, álomszerű második rész közötti váltás. Drámaiságával és szenvedélyességével új színt hoz a fájdalom eddigi árnyalatai közé az Ich hab' ein glühend Messer: a cselló és a zongora tökéletes egységet alkotva, mesterien ábrázolja, ahogy az indulatos, kétségbeesett kiáltás panaszos fohásszá szelídül.

A melankólia különféle tónusait fedezhetjük fel Mendelssohn, Liszt és Fauré egy-egy alkotásában: Mendelssohn csellista kollegája és barátja emlékének ajánlott h-moll Assai tranquillója rezignált, elégikus hangulatú narráció (a kompozíció a CD-n némileg félrevezetően Albumblatt címen szerepel, ami valójában az Op. 117-es zongoradarabot jelöli - a csellóra és zongorára írt mű alcíme helyesen Albumblatt für Julius Rietz), Liszt egy korábbi dalátiratának újrafogalmazott változata, a kései Liszt stílusjegyeit még csak körvonalaiban hordozó Romance oublié egy kitárulkozó vallomás, Fauré eredetileg énekhangra készült, népszerű Après un rêve című darabja pedig az álombéli beteljesült szerelem hamis valóságába kapaszkodó, elkeseredett vágy kifejeződése. A lemez négy ügyesen elhelyezett oldási pontja jólesően billenti helyre az arányokat: Suk tizenhat évesen írt, lendületes, könnyed és bájos A-dúr szerenádja és Rachmanyinov szintén fiatalkori, op. 2-es Két darabja - a légies és ábrándos Prélude és az egymással ellentétes zenei anyagokból építkező, temperamentumos Danse orientale - üde frissességével hat, Manuel de Falla a lágy bölcsődaltól a tüzes tánctételeken át a siratóig számos karaktert felvonultató Suite Populaire Espagnole című dalciklus-átirata színes és izgalmas világot varázsol elénk, Kreisler édes-bús Liebesleidje pedig vigaszt nyújt az Auf einer Burg reményvesztett, keserű záróütemei után. }

Kismesterek nagybőgőn

A nagybőgős famíliából származó Rácz Ödön nagyon fiatalon eljutott oda, amiről mások csak álmodni mernek: számos nemzetközi verseny díjazottjaként, huszonhárom évesen felvették a világ egyik legrangosabb együttesébe, a Bécsi Filharmonikusok tagjai közé, öt évvel később pedig a zenekar szóló nagybőgőse lett. Korábbi lemezein zongora kíséretes szonáták és karakterdarabok szerepelnek, legújabb felvételén pedig három versenyművet játszik a Liszt Ferenc Kamarazenekar közreműködésével.

Ahogy az orosz hegedűiskola, vagy a francia hárfaiskola, úgy a bécsi nagybőgőiskola is komoly hagyományra tekint vissza. Az 1700-as évek közepétől néhány kitűnő nagybőgőművész - köztük Friedrich Pischelberger, Josef Kämpfer, Johann Matthias Sperger és Johann Hindle - tevékenysége révén a vonós hangszercsalád legmélyebb tagja szólóhangszerként is elfogadottá, sőt, igen népszerűvé vált. A kor zeneszerzői is a bőgő virtuózok hatása alá kerültek - így született meg Mozart Per questa bella mano című, obligát bőgőkíséretes basszusáriája és Haydn elveszett (egyes feltételezések tűz martalékává lett) nagybőgőversenye, Beethovennél pedig a szimfóniák nagybőgő szólamai tanúskodnak erről az intenzív élményről. Bár a három nagy szerzőtől nem maradt fenn concerto, a kisebb mesterek jó pár alkotással gazdagították a nagybőgő repertoárt. Köztük van a felvételen szereplő két komponista, Johann Baptist Vanhal és Carl Ditters von Dittersdorf is, akiknek az életútja a nagybőgő iránti lelkesedésükön kívül számos más ponton is összekapcsolódott. Bár egyidősek voltak, Vanhal órákat vett Dittersdorftól. Sokat kamaráztak együtt, méghozzá igen kiváló társaságban: az ír tenor és zeneszerző, Michael Kelly feljegyzése szerint az 1784 körül Bécsben összeálló alkalmi vonósnégyesben Haydn és Dittersdorf hegedült, Mozart brácsázott, Vanhal pedig csellózott. A lemezen szereplő harmadik versenymű a „nagybőgő Paganinijé"-nek tartott olasz Giovanni Bottesinitől származik, aki nemcsak a hangszer legnagyobb 19. századi virtuóza és zeneszerző volt, hanem karmesterként is tevékenykedett.

Rácz Ödön lemeze több szempontból is izgalmas élményt ígér: egyrészt a szólisztikusan kevésbé reprezentált nagybőgő ezúttal főszereplővé lép elő, másrészt nem egy népszerű átiratokból és virtuóz ráadásszámokból álló válogatáson keresztül csodálkozunk rá a hangszerben rejlő lehetőségekre, hanem zenetörténeti kontextusba ágyazva, egy nagyobb szabású és komplexebb formákra épülő műfaj közvetítésével kapunk képet a 18. és a 19. századi nagybőgő játékról. A három kompozíció közötti megegyezések - a műfaji azonosságon túl a tételek száma és karaktere - az embert akaratlanul is valamiféle sorrend felállítására sarkallja. Egyértelműen Dittersdorf E-dúr concertója kínálja a legkevésbé érdekes zenei anyagot - és ezen a rendhagyó módon öt különböző témát feldolgozó első tétel sem változtat. Vanhal D-dúr nagybőgőversenye egy kiválóan megírt, lendülettel és fülbemászó dallamossággal teli alkotás - különösen a lassú tétel egyszerű bája és a Finale könnyed játékossága ragadja magával a hallgatót. A Bottesini-mű nemcsak azért különül el a másik két szerző darabjától, mert már a romantika stílusjegyeit viseli magán, hanem mert tipikusan olasz muzsika. Az első tétel, melynek a kezdetén úgy érezhetjük, mintha egy operai jelenetbe csöppennénk, drámaiságával és bámulatos virtuozitásával, a rendkívül expresszív Andante kitárulkozó líraiságával, a nápolyi dalszerű záró Allegro pedig szilaj féktelenségével nyűgöz le. Rácz Ödön elképesztő természetességgel, kivételes precizitással és érzékenységgel játszik hangszerén, a melegséggel teli, nagy vibrátójú, hosszan zengő hangoktól a könnyed és hajlékony, üveghangokig felkúszó futamokon át az energikus kettősfogásokig minden olyan könnyedén és magától értetődően szólal meg a keze alatt, mintha egy apró, finom mozdulatokkal vezérelhető, kisméretű instrumentummal lenne dolga. Előadásában a bravúros technika a szép hangra való törekvéssel és plasztikus dallamformálással párosul. Intonációja szinte makulátlan - kár, hogy éppen két szembetűnő helyen, a Dittersdorf-, és a Bottesini-versenyműben is az utolsó tétel záróhangjainál érezhető némi bizonytalanság. A nagybőgőművész által dirigált Liszt Ferenc Kamarazenekar játékát mindvégig kiegyenlített éshomogén hangzás jellemzi, az együttes az intenzívebb zenekari jelenlétet igénylő Bottesini-kompozícióban is remek partnernek bizonyul. }

Singing Cello

Hungaroton, 2015

Várdai István - cselló

Julien Quentin - zongora

Concertos 
for double bass

Rácz Ödön

Liszt Ferenc Kamarazenekar

Deutsche Grammophon, 2016

Rácz Ödön - Lukas Beck felvétele 

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.