Szerzők bontakozóban

Szigeti Máté

Szerző: Hollós Máté
Lapszám: 2016 június

Szigeti Máté 

- Családi inspirációra lettél zenész?

- Tudtommal én vagyok az első zenével foglalkozó a családban. Szüleim bölcsész értelmiségiként érdeklődtek a zene iránt, de inkább könyvek, mint kották között nőttem föl, olyannyira, hogy 18 éves koromig kérdéses volt, hogy írott szövegekkel fogok-e foglalkozni, vagy zenével.

- Irodalmi, vagy irodalomhoz kötődő ambícióid is voltak tehát?

- Igen. Nagyjából ugyanannyit olvastam, mint amennyit zenével, s azon belül zeneszerzéssel foglalkoztam.

- Mindez Szegeden történt, s ott is kezdtél zeneszerzést tanulni?

- Tizenkét éves koromban a szolfézstanárom - látván, hogy az óra üresjárataiban saját dallamokat és harmóniameneteket találok ki - elvitt Huszár Lajoshoz. Attól kezdve a Zeneakadémiáig mentoromként ő viselte gondomat, tanított összhangzattanra és komponálásra.

- Eszerint Huszár a szakma kezdőlépéseit megtevő gyerekkel is jól tudott foglalkozni?

- Mint utóbb elmondta nekem, én voltam az első ilyen korú tanítványa, de hamar megtaláltuk a közös nyelvet, aminek köszönhetően sokkal többet kaptam tőle, mint a korombeliek a zeneiskolában. Huszár Lajos egészen napjainkig terjedő, tág zeneirodalmi tájékozottsága jelentős hatás volt, amit erősített az is, hogy könyvtárában minden megvolt, ami tanulmányaim során szóba került.

- A kamasz Szigeti Mátét vonzották a modern irányzatok?

- Viszonyom korunk zenéjével változékony volt, és máig is az. Abban az időben volt egy másik zeneszerzéstanárom is, akitől - mivel Pécsett lakott - csak alkalmanként vettem órákat: Weber Kristóf. Ő másféle darabokat mutatott, Vidovszkyt és az Új Zenei Stúdió más szerzőinek kompozícióit, s ezekre ugyanúgy haraptam, mint a lengyel avantgárd műveire, amelyeket Huszár preferált. Akkoriban még nem válogattam stílusok között, ma pedig már végképp nem stílusok alapján vonzódom egyes alkotásokhoz, hanem hogy mi tud minden előzetes elvárást kikezdve újszerű élményt okozni.

- Amikor élményt említesz, akusztikaira gondolsz, vagy a konstrukció megismeréséből fakadó szellemire?

- Sok mindennek kell egyszerre működnie, hogy ne passzív időtöltés legyen a befogadás. Egy jó darab kiprovokálja, és fenntartja feszült figyelmünket.

- A Zeneakadémiához érkezvén tudatosan alakítottad, hogy Vidovszkyhoz kerülj?

- Első helyen Jeney Zoltánt jelöltem meg, mert leginkább az ő műveit ismertem, s - amennyit esztétikájáról és módszereiről tudtam - főként az övéivel tudtam azonosulni. A sors a második helyen megjelöltVidovszky Lászlóhoz vezérelt, akinek munkásságát akkoriban kezdtem csak megismerni. Aztán érdeklődésem kiterjedt az egész Új Zenei Stúdióra.

- Voltak-e számodra vonzóbb és közömbösebb szerzők az Új Zenei Stúdióhoz tartozók között akkor, amikor mintegy 12 éve a Zeneakadémia hallgatója lettél?

- Hogyne. Mint már megjegyeztem, nem szeretek kategóriákban gondolkozni, márpedig „az Új Zenei Stúdió szerzői" sommás megnevezés azt sugallhatja, hogy e komponisták azonos alkotói pályán mozognak. Manapság közülük leginkább Csapó Gyula és Vidovszky foglalkoztat.

- Zeneakadémista stiláris vonzalmaid már ezekhez az irányokhoz kötődtek?

- Nem. Sok más hatás ért, korábban a lengyel iskolából, később a szeriális irányzatokból, s ezek könnyebben kölcsönvehetőek, alkalmazhatóak voltak saját kompozícióimban. A stúdiósok esetében egy-egy módszert vehettem volna át adott darabokhoz, de ez, puszta reprodukció lévén, akkoriban nem vonzott. Zeneszerző tanáraim esztétikai látásmódja nagyon közel állt hozzám, de zenéjüket nem követtem.

- Akkor hát nem vettél olyan mintákat, mint Bartók Richard Strausstól vagy Stravinsky Rahmanyinovtól? Hogyan alakultál Szigeti Mátévá?

- Nehéz megfognom, hogy az elmúlt két évtizedben írt darabjaimnak mi a saját, hatásoktól érintetlen rétege, ha létezik ilyen. A Zeneakadémián többféle impulzus ért: foglalkoztunk a második bécsi iskolával csakúgy, mint Cage-dzsel, vagy Christian Wolff-fal, s lám, ezek a szinte ellentétes irányok egyaránt hatni tudtak rám, miközben a szerzők egyike sem dominál ebben a hatásban. Újabban sok referenciaanyagot veszek át; más zeneművek elemeit építem a sajátjaimba és formálom át.

- Irodalmi szakkifejezéssel: vendégszövegeket alkalmazol? Nem csupán idézel, hanem mintegy leülteted a hallgatódat egy más komponista hangjaival bútorozott szobába, ahonnan majd átléphet megint a te világodba?

- Ennek egész spektruma kezd kialakulni előttem, onnan kezdve, hogy megjelenik egy idegen zeneműből származó idézet, amelyhez más kontextus adódik hozzá, allúziókon keresztül, amikor nem konkrétan megnevezhető az átvett anyag, de bizonyos jegyek nyomán visszaköszönnek zene­szerzők vagy korstílusok, odáig, hogy egy egész darabot dolgozok úgy át, hogy alapvonásai változatlanok maradnak, de bizonyos paramétereket kicserélek bennük. Menet közben vizsgálom, hogy a referenciaanyagok hogyan működhetnek, az élő elő­adás során mi közvetítődhet a közönséghez.

- Megváltoztatott, hogy az utóbbi három évben posztgraduális tanulmányokat végzel Southamptonban?

- Nagyon. Sokkal liberálisabban gondolkodom a zenékről, így napjaink zenéjének behatárolhatatlan, definiálhatatlan fogalmáról is. Korábban kicsit csőlátású voltam. Egy ideig szinte semmi mással nem foglalkoztam, mint Webern műveivel. Mára kitágult a spektrum olyan szerzőkkel, akikről korábban nem gondoltam, hogy hatással lehetnek majd a darabjaimra. Témavezetőm, Michael Finnissy maga isgyakran használ kölcsönanyagokat, s neki is be kellett járnia az utat, amelyen eljutott oda, hogy működtetni tudja ezeket, s hangzásban el tudja juttatni a hallgatóhoz. Sokat beszélgettünk erről.

- Milyen szerzők kerültek látókörödbe angliai tanulmányaid idején?

- Számos brit szerzőt nyílt alkalmam személyesen is megismerni, olyanokat, mint Laurence Crane, Tim Parkinson, vagy Tansy Davies. De különös módon manapság sokkal több régi zenét hallgatok, mint kortársat. Nem tudatos döntés hatására teszem, de keresem bennük a továbbépíthető jegyeket, amelyek újfajta jelentéstartalommal gyarapíthatnak.

- Az általad zenéjükben és személyesen megismert brit szerzők miben tágították itthon szerzett ismereteidet?

- Ami szinte váltásként tűnt föl: nincs olyan merev szembenállás bizonyos ze­ne­szerzői csoportok között, mint itthon. A Zene­akadémián beszédtéma volt köztünk a hazai szerzők táborokra szaka­dá­sa, akár olyan rég idejétmúlt kérdések alapján, hogy ki ír tonális és ki atonális zenét.

- A tonalitás körüli kettősség azért nem foglalkoztat, mert mindkét világot el tudod fogadni, vagy azért, mert a tonálisat már végképp leírtad magadban?

- Számomra elképzelhetetlen, hogy egy műről alkotott ítélet alapja az legyen, milyen hangrendszerben íródik. Nemrég zongorára és 3 tetszőleges fúvós hangszerre írtam egy Út című 28 perces darabot, amely javarészt modális harmóniafűzésekból áll, újszerűsége ezzel együtt vitathatatlan.

- Emelj ki eddigi pályádból három művet, amely fejlődésed lépcsőfokait mutatja!

- Első jegyzett művem a még Huszár szárnyai alatt komponált Hat miniatűr hegedűre és cimbalomra 2003-ból. Írásmódjában Szőllősy és a lengyelek mintái érezhetők. Ehhez képest jelentős fordulat a két évvel később Wittgenstein-szövegrészletekre írt kantátám, amely Webern és Feldman nyomait egyaránt magán viseli. Ugyancsak fontos állomásnak tartom a mostanában készülő, Herculine Barbin című színpadi darabomat, amely számos referenciaanyagot dolgoz fel Bernart de Ventadorntól Debussyig.

- Anglia után hazatérsz?

‒ Nem ezt tervezem, annál is kevésbé, mivel családostul ott telepedtem le, s a gyerekeimnek nehéz lenne a visszacsöppenés. Ott sem könnyebb a pályakezdők helyzete, igyekeznem kell a darabjaimat minél több megszólaláshoz segítenem. S pályáznom kell tanári állásra, ami sokszor csak évek múltán hoz sikert. Zeneszerzőként szerencsére ott kevésbé vagyok helyhez kötve, mintha itthon, Budapesten lennék. }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.