Hunding túlélőszatyorral

A walkür / Magyar Állami Operaház

Szerző: Kovács Sándor
Lapszám: 2016 április

Első gondolatom március hatodikán, röviddel öt óra után az volt, hogy a recenzióban akár viccelhetnék is: tudniillik Sieglinde nagy pakkokat hozott be a színpadra A walkür elején, nyilván most intézte azélelmiszerek esedékes beszerzését. Azaz: vasárnap (hatodika ugyanis erre a napra esett). Márpedig ilyenkor újmódi szabályaink szerint nem illenék ez tenni, ugyebár. Aztán mégis jobb belátásra tértem: olcsó poén, mondtam magamban, méltatlan a tárgyhoz, és elvetettem az ötletet (no nem egészen, mint látni tetszenek, úgy látszik, ravaszabb vagyok, mint hittem).

Az utóbbi időben romlik a szemem, nem tudtam pontosan kivenni, bagett volt a sza­tyorban, meg tejecske, söröcske, narancslevecske - mindenesetre valami efféle. Közben a háttérben vetített képen áruházi polcokat, portékákat láthat­tunk. Ja, ne feledjem, Siegmund persze előbb be­óvakodott és levetette magát egy nagy ágyra. Utóbbi nagyjából rendben volna, az előbbit, a vásárlást, a 200 négyzetméternél sejthetően nagyobb boltbelsőt nem értem. Semmi köze nincs A walkürhöz. Egyedül ahhoz van köze, hogy M. Tóth Géza rendező korábbi munkájában, A Rajna kincsében shoppingolós képet talált ki zárásként, és nyilván úgy gondolta, erősíti a két mű kapcsolatát az erre visszautaló kezdés. Fájdalom: nem erősíti. Erőltetett butuskaság volt ez a Rajnában is, itt is az maradt. Az igaz, hogy A walkürnek van egy „emberi" és egy „isteni" szintje, s ezt, ha már vetítünk, nem árt láttatni. Hogy az utóbbit többnyire csillagkép-félék, vagy repülőjáratok internetes követésére emlékeztető ábrák jelenítik meg, alapjában véve elfogadható volna. Viszont az ikerpár és Hunding emberi szintje semmiképp sem jellemezhető a konzumidiotizmus képeivel.

Wagner sok művét lehet „aktualizálni" (elnézést a kifejezésért). Magam nem rökönyödtem meg a dédunoka, Katharina Wagner sok vitát és vehemens indulatokat kiváltó Lohengrinjén: kifejezetten hatásosnak tartottam. Kovalik mosógépei sem zavartak a Hollandiban. Azt a bayreuthi rendezést sem véltem elvetendőnek, amelyben Alberich rabságra vetett törpenépét számítógépek előtt ülő fehérköpenyesek jelenítették meg. A határ azonban mégsem a (vetített) csillagos ég. Ahol Hunding kedélyesen megpaskolja felesége fenekét, koccintgat két haverral, félreérthetetlen jelét adja, hogy házas­életet élne, ahol Siegmund előveszi gitárját és azzal kíséri a tavaszdalt, ott baj van. Ott valamit a rendezőnek nem sikerült megértenie ebből a világdrámából, amelynek emberi szereplőit nagyon is ősi, rideg indulatok, szabályok mozgatják.

Siegmund szembeszállt ezzel a renddel. A környék férfiai - köztük Hunding - egész este üldözték. Ide menekült: Hunding rájön, hogy vendége valójában az ellensége. De van egy másik szent szabály: avendégbarátság. Ezt nem lehet megszegni. Egy éjszakát tehát az idegen itt tölthet. Mindez mérhetetlenül távol áll a mai szokásoktól. Aztán: Hunding úgy ura a feleségének, mintha az Iszlám Állam polgára, hadd ne mondjam, valamely vezetője volna. Parancsokat oszt neki. Nem édesgeti. Ugyanakkor valószínűleg titokban tart is tőle. Feltűnik neki például, hogy az asszony és a vendég tekintete mennyire hasonlít, és azt mondja: „szemükben a rontás, mint a kígyó szemében" (Blum Tamás fordítása). Szerelemmel eltelt férfiú lehet, aki így beszél a nejéről... A házasság szent dolog, Fricka istenasszony védi is... de miért is nincs gyermekáldás? Wagner a maga módján szerintem nagyon jól jelzi, hogy itt egy végletekig romlott kapcsolatról van szó, amit csak a rideg szokásjog tart össze. És akkor M. Tóth szerint Hunding paskol... (ha nem a rendező találta azt ki, hanem a színész-énekes, akkor is a rendező felelős: azonnal le kellett volna állítania az effélét).

A két havert sem értem. Wagner librettója szerint Hunding egyedül érkezik. Patrice Chéreau híres 1976-os rendezésében sok tucatnyi férfiú jön még vele. Fekete ruhás, szomorú, marcona alakok. Félelmetes a kép: azt érzékelteti, igen nagy erővel, hogy Siegmund csapdába esett. Ennek a sokaságnak van drámai értelme. A kettőnek semmi. Eliszogatnak, oszt jojcakát. A világon semmi funkciójuk nincs, azon azegyen kívül, hogy még szánalmasabbá teszik a jelenetet. Az egész ugyanis, úgy, ahogy van, pitiáner. P-I-T-I-Á-N-E-R. Közben megy a vetítés és néhány méterrel fentebb balettszerű mozgásokkal megelevenedik az, amiről Siegmund elbeszélése szól. Utóbbit még érteni vélem (bár szükségesnek semmi esetre sem tartom): Wagner műve teli van az előzmények utólagos elmesélésével - ha valami, hát eznem tartozik nagy erényei közé. Mindez a szöveg magyar és angol fordításának vetítésével együtt már-már követhetetlen káoszt eredményez. Mit nézzünk? A sokféle hatás nemhogy segítené, egyenesen kioltja egymást.

A második felvonás eleje egyszerűbb, követhetőbb. A háttér-kép meg a két fura „trónus" némi Csillagok háborúja-asszociációt kelt, a nagy vita azonban Wotan és Fricka közt leköti a figyelmet (jóllehet zeneileg ez A walkür legkevésbé attraktív része). A folytatás is nagyjából rendben volna. „Csak az a vég, csak azt tudnám feledni", citálhatnám Madáchot. Képzelje el, kedves Wagnert szerető és ismerő olvasó: Hunding a második felvonás végén nem hal meg! Wotan jeges szavára: „Geh!" holtan kellene összerogynia. De nem. Teletöm valami kék műanyag tatyót és kibandukol a színről. És ebben nem is az afelháborító, hogy életben marad - istenkém, láttunk már rendezést, ahol Florestan meghalt, ahelyett, hogy megmenekült volna. A legszörnyűbb a műanyag szatyor. Megint a pitiánerség. Mintha Hunding afféle panelproli volna, vagy inkább zöldövezeti villában (kőrisfák mellett) lakó magyar vállalkozó, aki tréfásan szenyának mondja a szendvicset, gempának a pénzt, amit persze „lenyúl". Legalább Gucci táska volna Hunding kezében...

A kétségbeejtő megoldásoknak azonban még mindig nincs vége. A mélypont a walkürök lovaglása. Felsorakoznak a csajok (bocsánat , de ez a helyes kifejezés), rángatóznak, mintha diszkót hallgatnának ésostorcsapásszerű mozdulatokat tesznek, miközben fiúsereg hentereg a lábaiknál (a lovak ők, nyilván, meg alighanem a walkürhölgyek által szállított elhunyt hősök is). Az egész hihetetlenül nevetséges és ami alegrosszabb, nevetségessé teszi a zenét is. Megint Chéreau jut eszembe. Nála valóban ott vannak a hullák, a lányok vonszolják és rendezgetik őket. Félelmetes jelenet! És éppen bizarrsága folytán az. Azenetörténet legerőteljesebb zenéje szól, miközben mi egy teljesen meghülyült isten teljesen értelmetlen tervének végrehajtását látjuk: a hullasereg gyarapítását. Wotan így akarja felvenni a harcot, kivel is? Ki fenyegeti őt? Alberich? Ő maga ezt mondja a második felvonás közepén Brünnhildének. Ugyanakkor azt is, hogy már minden mindegy, csak a véget várja. „Das Ende, das Ende" (E-dúr, c-moll). Egyre inkább rádöbbenek, hogy Wagner mennyire modern (és enigmatikus) drámát alkotott. Semmi se úgy van benne, ahogy eleinte látszik. Siegmundnak neveznek egy hőst, ünnepélyesen kapja meg előttünk anevét. Siegen - győzni. Az első és egyetlen csatát, amit ezek után látunk tőle, elveszti...

Megnyugtatóan megrendezni ezt a wagneri látomást valószínűleg nem lehet. Érzékeltetni lehet dimenzióit. Ahogy Chéreau. Vagy ahogy a Met-beli, ugyancsak DVD-n beszerezhető előadás tette, a maga igen konzervatív-hagyományos módján. És akad még pár figyelemreméltó példa. Az Operház mostani előadását, finoman szólva, nem vinném filmre és forgalmaznám DVD-n. CD-kiadványtól azonban nem zárkóznék el. Ebben nem zavar a látvány, de szólnak a hangok. És azok többnyire nem rosszul szólnak. Halász Péter vezetésével a zenekar például határozottan jól teljesített a nevezetes hatodiki premieren. Nagyon kevés lötyögés (sajnos egy éppen a tavaszi dalban), viszont sok meglepően pontos indítás kényes belépéseknél és minimum tisztes szint, elég sokszor ihletett emelkedettség jellemezte a zenekari produkciót. Sümegi Eszter és Kovácsházi István hangilag és játékban egyaránt kiváló Sieglinde-Siegmund-párt varázsolt a színpadra. Annál szánalmasabbnak tűnt Andreas Hörl mint Hunding: hangi adottságait ugyan nem becsülném le, de itt és most teljes tévedés volt alakítása. A Wotant megszemélyesítő Tomasz Konieczny első megszólalásakor valósággal megbabonázott hihetetlen hangerejével. Később már az is feltűnt, hogy ennek a hatalmas vocénak a színe néha picit nyers. Ha létezne valamiféle pontozás, a hangszínre 9-et adnék (tíz a maximum). A színészi játékra viszont feltétlenül tízest. Aközönség is őt tapsolta meg leghosszabban a végén - mindig megállapítom magamban, hogy az ezerfejű cézár e tekintetben jól dönt (a rendezések értékelésénél nem feltétlenül hajlok meg ítélete előtt). Németh Judit Frickáját igen jónak hallottam. Nem hálás szerep, a közönség ritkán szereti meg a számonkérő isten-feleséget (ki szeret egy olyan nőt, akinek ráadásul a vitában még igaza is van?). Linda Watson volt ezúttal a közönséget leginkább csábító név - szánom-bánom, nekem csalódást okozott. Csak látható erőfeszítéssel bírta kivisítani a magas h-kat Brünnhilde megjelenésekor (második felvonás), talán betegséggel küzdött (a hangszalag, sajnos igen kényes szerszám). A kezdeti, nem túl pozitív benyomás a későbbiekben előnyére változott. De ezt az előadást semmiképp sem sorolnám pályafutása jelesebbjei közé.

Ceterum censeo, mondanám, ha régi római férfiú lennék. Múltkor, a Lear kapcsán már leírtam, most megerősítem: az Operaháznak ma nincs igazi rendezőegyénisége. Nincs vitát kiváltó, idegeket borzoló Kovalik, nincs Békés, nincs Mikó (messzebb az időben már nem is merészkednék). A bajt felismerték, kísérletezgetnek. Szikorával, úgy hiszem, szerencsésen, másokkal (köztük világhírű cseh filmrendezővel) kevésbé. Az opera sajnos olyan műfaj, hogy ismerni kell sajátos műfaji-zenei törvényeit is annak, aki rendezésre vállalkozik. Nagy operarendezők nyilván nem születnek minden bokorban. Most éppen apály mutatkozik. Ám azért én egy kissé eltöprengenék, vajon tényleg ennyit kell költeni például marketingre? Andrássy úti hintófelvonulásra, utcai kivetítőkre hasonlókra. Nem volna jobb odabent megerősíteni aműhelymunkát? Olyan szakembert vagy szakembereket szerződtetni, alkalmilag felkérni, akik ezen a téren adnak valóban hasznos tanácsot, alkalmasint a túlburjánzott marketing-szekció rovására? }

Richard Wagner

A walkür

Magyar Állami Operaház,

2016. március 6.

Siegmund Kovácsházi István

Hunding Andreas Hörl

Wotan Tomasz Konieczny

Sieglinde Sümegi Eszter

Brünnhilde Linda Watson

Fricka Németh Judit

Helmwige Wittinger Gertrúd

Gerhilde Bátori Éva

Ortlinde Fodor Beatrix

Waltraute Vörös Szilvia

Siegrune Várhelyi Éva

Rossweise Kálnay Zsófia

Grimgerde Gál Erika

Schwertleite Fodor Bernadett

Karmester Halász Péter

Díszlet Zöldy Z Gergely

Jelmez Bárdosi Ibolya

Rendező,
vizuális koncepció M. Tóth Géza

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.