Lear

Aribert Reimann-bemutató az Operaházban

Szerző: Kovács Sándor
Lapszám: 2016 március

 

 Fent: Palerdi András, Tómas Tómasson, Matthew Shaw,

lent: Káldi Kiss András és Kovácsházi István

A sárga irigységgel vegyes csodálat kerít hatalmába, ha arra gondolok, a budapesti Opera műsorpolitikája mennyire naprakész tudott lenni, röviddel a „Ház" megnyitása (1884) után. 1887: Otello. Budapest volt az első nem itáliai város, ahol színre került. Aztán  a Parasztbecsület következett, immár a Mahler-érában, mindössze fél évvel az itáliai premier után, minden más metropoliszt megelőzve. A századforduló táján Puccini látogatott ide, többször is. Szívesen jött, hisztizett kicsit a próbákon, majd a bemutatók után elégedetten távozott. A varázs az új század elején kezdett lassanként foszladozni. A rózsalovagot még szinte azon frissiben láthatták - Drezda után - a budapestiek (1911), de például a Pelléas 23 évet késett. A Wozzeck pedig, kimondani is szégyen, 39-et (1925-ben játszották először Berlinben, 1964-ben Budapesten). Aribert Reimann Learjének késése majdnem ugyanennyi (1978, illetve 2016). Most persze mondhatná valaki, hogy a Reimann-opera jelentősége a Wozzeckéhez nem mérhető. Igazat adok. Talán tucatnyi zenés színpadi darab sincs, amely az első világháború vége utáni évtizedekből a század végéig, vagy akár napjainkig valóban Wozzeck-rangú volna (a Kisvárosi Lady Macbeth feltétlenül, de zavarba jönnék, ha most listát kellene készítenem: a Lulut sem sorolnám ide). A Lear esetében pedig, bevallom, rossz előérzetem támadt, amikor először hallottam a magyar premier tervéről. Ha létezne fogadóiroda efféle eseményekre, nagy összegben fogadtam volna a csendes, de biztos bukásra (hangos nálunk emberemlékezet óta nincs). Vesztettem volna.

A Lear ugyanis sikert aratott Budapesten. No nem kirobbanót, akadtak, akik sürgősen távoztak a szünetben (a második és harmadik előadás nézőtéri adataiért pedig nem vállalnék felelősséget), de azért tisztesnek mondhatót. Ami a mi konzervatív hajlamú publikumunk esetében cseppet sem kevés. Az idős komponistának mindenesetre nem kellett keserű emlékekkel távoznia a Sugár úti palotából: kapott tapsot, bravót eleget. Méltán, hiszen a zene erényei számosak.

Reimann alapvetően a schönbergi dodekafónia folytatója. Mármost a 21. század kényelmes távolából tudjuk, hogy a dodekafónia (a nagy bécsi triász kétségtelen remekművei ellenére) végső soron nagy vargabetű volt az európai „komoly" zene történetében, a nyomában keletkező radikális szerializmusról nem is szólva. Utóbbit Reimann nem is követi, inkább arrafelé tájékozódik, amerre egy időben Ligeti György haladt: nagy hangfelületeket teremt, olykor mikrohangközökkel, belső mozgásokkal, jellegzetes színekkel. Egyes szakaszok úgy hatnak, mintha aleatóriát írna elő a szerző, jóllehet minden részletesen rögzítve van a rendkívül aprólékos partitúrában. Az eredmény nagyfokú stiláris tisztaság. Nincs banalitás, semmi érzelgős, olcsó fordulat.

Ugyanakkor a zene a maga módján nagyon is hatásos. Döbbenetes a kezdés. Nincs nyitány, szereplők jönnek a színpadra, némán, jön Lear és minden hangszeres kíséret nélkül egyetlen hangot ismételgetve kezd kántálni. Szavai után beindul a zenei gépezet. Goneril, majd Regan, a két gonosz lány áriázik, amikor az énekes befejezi mondókáját, vagy szünetet tart, erőteljes zenekari effektusok következnek, érdes, kemény hangzatok, sokszor ütők. Mindez lenyűgöző - legalábbis egy ideig. Kétségkívül rontja kissé a hatást viszont az, hogy a sablon sokszor ismétlődik. Ének, háttérben maradó hangszeres kísérettel, majd forte, sőt, fortissimo. Mikor már éppen belefáradna a hallgató, szerencsére következik a vihar - talán a mű legjobb részlete. És utána hatalmas kontraszt: a király lassú elvonulása lényegében egyetlen reihe-dallammal kísérve.

Nagy ötlet a szegény Tamás-alak (azaz valójában Edgar) „kontra" hangja. Egyáltalán: jó az alakok egyénítése. Goneril és Regan énekstílusa egyaránt atonális, de nem ugyanúgy: Regan hisztérikusabb, félelmetesebb. Mintha még nővérénél is gonoszabb lenne. Jól működnek a hangszeres színek. Például az, hogy basszusfuvola meg hárfák társulnak Edgar énekéhez, vonósnégyes kíséri rendszerint a bolondot és így tovább. A második felvonás végéhez közelítve egészen megható megint az egyszólamú, kis belső ismétlésekkel dallammá nemesített reihe. Schönberg Mózese marad így abba a második felvonás végén. Kár, hogy Reimann egy kicsit elhúzza a dolgot. És végül még hozzátesz egy másféle hangszeres zárószakaszt. A kevesebb itt biztosan több lett volna. Ám akárhogy is nézzük, el kell ismerni, a Lear igazi mestermű. Markáns stílusa van, a tudatosan vállalt stiláris limiteken belül azonban sokféle karaktert jelenít meg, sokféle érzelmet ébreszt. Úgy is fogalmazhatnék, a sokféleséget mintegy közös nevezőre hozza, egymásra vonatkoztatja Reimann összetéveszthetetlenül egyéni zenei nyelve.

Ami a librettót illeti, az vesse az első követ Claus H. Hennebergre, aki e különösen részletgazdag Shakespeare-darabból jobb operának való anyagot tud teremteni. Magam korábban azt hittem, egyetlen Lear-opera sem született eddig: a legtovább talán Verdi jutott a tervezgetésben. Balázs István tanulmányából tudom (Muzsika, 2016 január), hogy mégis akadt példa (nyilván csak azért, hogy a mondás igazát bizonyítsa, miszerint kivétel erősíti a szabályt). A librettóíró fő problémája irodalmi művek átalakítása során rendszerint az, hogy erősen rövidíteni kell az eredeti szöveget. Itt elsősorban a férjek estek áldozatul. Albany valamivel jobban járt, mint Cornwall. A francia király szinte csak biodíszletként jelenik meg. S egy picit zavaros a második felvonás első fele, amikor szimultán fut több szálon a cselekmény - megfeszített figyelemmel is nehéz követni.

Illetékes elvtársék úgy döntöttek, hogy a budapesti előadáshoz Jean Pierre Ponnelle 1978-as rendezésének „replikáját" készítik el (a munkát Anger Ferenc vállalta magára). Faramuci döntés. Tudniillik azOperaház ezzel óhatatlanul szegénységi bizonyítványt állított ki magáról. Azt, nevezetesen, hogy nincs jelentős rendezőegyénisége (amit persze eddig is tudtunk). Ilyen körülmények közt persze még mindig alegjobb megoldás átvenni valamit, ami egykor bevált. Ponnelle rendezése és díszlete nemesen egyszerű. A nyitókép kissé kietlen tájat mutat, kiszáradt mocsárfélét, némi hepehupával - az embernek az az érzése, nem sokat kellene gyalogolni innen, hogy Stonehenge-hez érjünk. A vihart felülről mozgó rudazatok jelzik és pár háttérvillámlás. Olykor a színpad egy része megemelkedik. Mindez éppen elég a dráma megjelenítéséhez, ha a szereplők pontos instrukciókat kapnak, ki hova álljon, honnét hová menjen. Ez nyilvánvalóan megtörtént. Talán csak egy apróságot lehetne szóvá tenni, ami mai szemmel kevésbé érthető: Albany és Cornwall japános jelmezét-figuráját. Rendben, hogy hasonlítanak, rendben, hogy bábok. De miért japán bábok? 1978-ban a japán színpadi játék nyilván roppant érdekes lehetett a vén Európában. Ma már nálunk, Budapesten (vagyis tiszta kvarttal a Jóisten háta mögött), az utcavégi üzletben is lehet szusiválogatást kapni... amivel azt bátorkodnám mondani, kissé elpárolgott az a hajdani izgalmas érdekesség. Egyéb funkciót pedig nemigen fedeztem fel.

Az előadáshoz külföldről szerződtettek Leart - Tómas Tómasson személyében. Szerencsés gondolat volt. Az izlandi kiváló énekes-színész. Nagy tetszést aratott az előadás végén Edgar-Tamás, azaz Matthew Shaw is. Joggal. Magam Frank van Akennek (Edmund) szintén lelkesen tapsoltam, ahogy Caroline Melzernek is, aki egy váratlan megbetegedés miatt az utolsó pillanatban ugrott be Cordelia szerepébe. Ahazaiak közül elsősorban a két gonosz hölgyet illeti maximális hódolat, vagyis Bátori Évát (Goneril) és Rálik Szilviát (Regan). De Palerdi András (Gloster) és Kovácsházi István (Kent) előtt is megemelem akalapomat.

 Bátori Éva, Kovácsházi István és Rálik Szilvia - Rákossy Péter felvételei/Operaház

Stefan Soltész karmester nem először kapott fontos feladatot az Operaházban. Csak remélni tudom, hogy a továbbiakban is rendszeresen kap. Lódítanék, ha azt merném állítani, egyetlen este benyomásai alapján meg tudom ítélni, a zenekar mennyire pontosan valósította meg Reimann elképzeléseit. Csak annyit tudok, hogy számomra a produkció mindvégig meggyőzőnek tűnt. }

 

Aribert Reimann

Lear

Magyar Állami Operaház, 
2016. január 30.

Lear király                   Tómas Tómasson

Franciaország királya Kovács stván

Albany hercege          Haja Zsolt

Cornwall hercege       Ujvári Gergely

Kent grófja                  Kovácsházi István

Gloster grófja              Palerdi András

Edgar                          Matthew Shaw

Edmund                       Frank van Aken

Goneril                         Bátori Éva

Regan                          Rálik Szilvia

Cordelia                       Caroline Melzer

Bolond                         Káldi Kiss András

Karmester                    Stefan Soltész

Eredeti díszlet              Jean-Pierre Ponnelle

Eredeti jelmez              Pet Halmen

Díszlet- és jelmez-rekonstrukció

                                     Zöldy Z Gergely

Eredeti rendezés          Jean-Pierre Ponnelle

Jean-Pierre Ponnelle rendezését zínre állította

                                      Anger Ferenc

 

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.