Bayreuth Budapesten

Wagner: A bolygó hollandi / Müpa, Wagner-napok

Szerző: Kovács Sándor
Lapszám: 2015 augusztus

Volt egy félelmetes jelenet Kovalik Balázs Hollandi-rendezésében. Olyan, amit alighanem örökre megőrzök emlékezetemben (ha csak nem szól közbe dr. Alzheimer). Kétszer láttam az előadást, jeges borzongás futott rajtam végig mindkét alkalommal. Arra a részre gondolok, amelynél a Hollandi elátkozott matrózait próbálják a „norvégok" szóra bírni - ami egy idő után sikerül, vesztükre, hiszen az látkozott kar fölébük kerekedik, s reménytelenül próbálnak a maguk nótájával versenyre kelni vele. Döbbenetes részlet ez, rendezői trükkök nélkül, mondjuk CD-ről hallgatva is: Wagnert nehéz volna azzal vádolni, hogy nem volt érzéke a hatáskeltéshez. Kovalik azonban világkatasztrófát vizionált. Vidám mulatság közepette megjelent egy fekete sereg. A nézőtérről vonultak be. Némán, kimérten, méltósággal. Odamentek a színpadi szereplőkhöz. Az arcukba néztek. Aztán felvonultak az emeletre. A mulatság látszólag tartott tovább. Ám egyszer csak megszólalt az addig néma kar, és a színpad szinte összeomlott. Sorra feküdtek el az emberek. Volt, aki menekülni próbált: felmászott a nagy díszletre (erről még később), mintha az valamilyen hatalmas határzár lenne. De nem jutott túl. Neutronbomba robbant a tájon. Nyilvánvalóan győzött a fekete sereg. De kik? A nibelungok teljesítették volna be Alberich próféciáját? Az éhes proletárok söpörték el ezt a hedonista bandát? (Hogy más, ma aktuálisnak tekinthető, ahedonizmussal igencsak szembenálló csoportosulást ne is említsek - a rendezés erre utaló konkrétabb elemeket a fekete színen kívül nem tartalmazott, úgy hiszem, szerencsére.) Vagy ezek a feketék csak azemberek lelkiismeretét jelképezték volna, amely még ilyen társadalmakban is előfordul?

De milyen is ez a „norvég" társadalom? Sportőrült és „büszke". Mármost önmagában véve ez is, az is lehetne erény. Miért is ne szeretnénk a sportot, miért ne drukkolnánk hazafiként zászlókat lobogtatva aválogatottnak. Az a baj, hogy ez manapság világszerte a nyomor pótlékává züllött. A sport (mélységes tisztelet a kevés kivételnek) a legundorítóbb üzletté vált, vagy semmi más, mint gyógyszeripari dzsembori. Szegény vagy, nyomorult, ezerszer eltiport, de legalább büszke piréz. És Pirézia, lám, döntetlent harcolt ki Bergengóciával! Kezet a szívre, elő a piréz lobogóval és himnusszal. Szinte ironikus, hogy a világ egyik leggazdagabb országának zászlaja (jelesül: a norvég) jelképezi mindezt - Kovaliknak elképesztő érzéke van az iróniára. Az a jelenet is elképesztő, amikor a mű elején Daland és legénysége úgy mutatkozik be, mintha valamilyen városka (vagy nagyvállalat, manapság szinte mindegy) választott közgyűlését látnánk. Kormánypárti szónokok, ellenzékiek. A szövegük: Jo-ho-hoé... Tökéletes blabla. Aztán végre néhány értelmesebb szó. „Kapitány"-nak szólítják Dalandot. Mint egy igazi maffiában. Legfeljebb a keresztapa megszólítás lehetne autentikusabb, de hát Wagner az előbbit írta, ugyebár. A társadalom női fele sem számíthat tiszteletünkre. A fonókórus lányai nem fonnak: mosógépek dolgoznak helyettük. Ők ezalatt csevegnek, színes lapokat néznek, okostelefonokat nyomkodnak (hárman pedig szorgalmasan kocognak hátul). Senta egyedül azzal tűnik ki közöttük, hogy még ostobább. Igazi liba. Egy Vulnera Rea (ha valaki olvasta a Feleségversenyt Spirótól, tudja, mire célzok). Állandóan a fülében a zsinór: felvételt hallgat. Kedvence lemezeit, újra meg újra. Apja, Daland tipikus moral insanity. Kormányosa félálomban kislányok megerőszakolásáról vizionál. Talán csak Erikben sejlik fel valami emberibb érzés, persze ebben a világban hiába.

Mindezzel szemben viszont... No, itt bicsaklik számomra az egyébként oly logikusnak és igaznak tűnő Kovalik-féle látomás. Mert a fekete sereg főnöke („kapitánya") Wagner librettója szerint a Hollandi volna. Csakhogy ő egy nar­cisztikus színész. Voltaképpen önmaga paródiája, hiszen a vetített részletek azt sejtetik, hogy operaénekes volna, aki többek közt a Hollandi szerepében tündököl. Már a nyitány során megismerjük, ő int be a zenekarnak. Megszólal a zene, s (ismét parodisztikus módon) mintha éppen egy előadás végén volnánk. Repülnek a virágok. Aztán az elvonuló zenészek gratulálnak (nem mindenki: akad, aki keményen továbbmegy, csak azért is - remek pillanat). Ezután következik Dalandék közgyűlése, majd főhősünk nagyjelenete, amelynek élén saját magát nézi valamilyen felvételről (video, dvd, tv?), s csak egy zeneileg erre igen alkalmas pillanatban fordul végre felénk. Szavakban ugyan megváltásra vár, de esze ágában sincs közelébe engedni bárkit is. Megvan neki a „megváltója" régről: Mary az, aki gondoskodik róla. Fekete ruhás Mary, fehér, majd utóbb vörös ruhás Senta: be van itt kapcsolva egy másik asszociációlánc is, a (norvég!) Munch híres festménye az élet táncáról. Kovalik ezt következetesen végigviszi: az ő unott Hollandija legkevésbé a megváltást várja, az ő Sentája erre nem is képes: buta, rajongó csaj, aki egy képzet iránt rajong, a valóságos ember nem érdekli, szépen visszazökken zenegépe mellé. S „Norvégiában" a helyzet változatlan.

Elisabet Strid és Nyári Zoltán - Posztós János felvétele/Müpa

Wagner ezt az értelmezést szerintem bizonyos mértékig lehetővé teszi. Az ő Hollandijának és Sentájának útja valóban keresztezi egymást: találkoznak, megtörténik a nagy felismerés, és ettől a pillanattól kezdve távolodnak is (részben nem a maguk akaratából). A végkifejlet - Senta áldozata - nem meggyőző. Mea maxima culpa, hogy ezt merészelem állítani Wagnerről. Az ő központi gondolata volt a„Mitleid", az egyetlen igazán önzetlen szeretet, a részvét (ma úgy mondanánk: empá­tia). Mindez a legtisztábban kétségkívül a Hollandi-Senta történetben valósul meg, de éppen ez a tisztaság teszi kevésbé hitelessé (mint például a nyilvánvalóan szerelmes Erzsébet áldozatát a Tannhäuserben). Kovalik jól vette észre, hogy van itt valami keresnivalója, jó érzékel használta ki. Csakhogy ott maradt a kérdés: ki vezeti a fekete sereget? A katasztrófát okozót? Mert egy ilyen, görgős kofferját unottan rángató széles kalapos „művész úr" ilyesmire a legkevésbé sem alkalmas...

Száz szónak is egy a vége: Kovalik hozta a formáját. Ezt szeretjük benne (remélem, sokan, én mindenesetre velük tartok). Gondolatokat ébreszt. Nyugtalanít. Vitára ingerel. Fantáziadús és hatásos. No éspersze mindig (vagy legtöbbször) akad valami, amit túlcsavar. A Fidelióban Florestan meghal. Az Anyeginben Lenszkij önmagát öli meg. Itt Senta nem ugrik fejest a hullámokba, éli tovább a maga siralmas életét. Mindezzel csak egy probléma adódik: az ember hovatovább mérget vehet rá, hogy Kovalik az adott opera végét valahogyan ki fogja facsarni. Violetta legközelebb meggyógyul, és elmegy Germont Györggyel (vagy éppen Flórával)... Na jó, nem adok több tippet. Most mondhatná valaki, hogy ez a markáns rendezői egyéniség bélyege. De úgy is fogalmazhatnánk, hogy modorosság.

Fentebb említettem a díszletet. Horgas Péter műve lenyűgözött. Olyan alakzat, amely hajóvázra is emlékeztet, de lehet ülésterem is, vagy lelátó. Emeletei vannak, mászni lehet rá és leesni róla. S elforgatható. Amikor a Hollandi és Senta nagy kettőse véget ér, éppen keskenyebb részével fordul felénk. A felső emeleten Senta, alul a Hollandi: kettejük útjának végzetes szétválása már itt nyilvánvaló.

Azt a budapesti Wagner-napok során megszokhattuk, hogy Fischer Ádám mindig jeles külhoni énekeseket kér fel, s a legjobb hazai erőket társítja hozzá. Ezúttal is így történt. Számomra a legnagyobb élményt ezúttal Daland adta - Peter Rose. Nagy, érces hang, kiváló színészi adottságok. Csodálatosnak éreztem a svéd Elisabet Strid alakítását is, bár Senta balladáját egy picivel élesebb, metszőbb hangon képzelem ideálisnak. De meg voltam győzve. Egy árnyalattal halványabbnak tartottam mindkét alkalommal (mint fentebb szó volt róla: két előadást láttam, a premiert és a harmadikat - egyszersmind sajnos utolsót)James Rutherford Hollandiját. Szó se róla, remek énekes és színész ő, de talán már túl a pálya delelőjén. Uwe Stickert tökéletes kormányosnak bizonyult, s csak a legnagyobb elismerés hangján szólhatok ahazaiakról, Nyári Zoltánról (Erik) és Wiedemann Bernadettről (Mary) - nem udvariatlanságból vettem előre az „urat", neki van fontosabb szerepe. Szívet melengető, hogy a honi erők helytállnak a nemzetközi élvonalban. Mert, kérem tisztelettel, ez bizony az. Élvonal. Pár éve merészeltem Bayreuthhoz mérni. Kaptam a neten hideget-meleget. Imádnivaló ez a névtelen üzengetés, szórakoztat a leplezetlen és kockázat nélküli gyűlölködés. Mennyi remek Wagner-szakértő él hazánkban! Csupa olyan művelt hölgy és úr, aki persze évről évre koptatja a bayreuthi fapadokat, és ezért tudja a tutit. Nos: közkívánatra még egyszer kijelentem: Budapest Wagner-fesztiválja véleményem szerint második Bayreuthtá nőtte ki magát. Jöhetnek a mérges levelek a szerkesztőség címére. A külföldiek pedig Budapestre. Mert jönnek, egyre nagyobb számban, kizárólag a Wagner-napok kedvéért.

Ez a színvonal mindenekelőtt Fischer Ádámnak köszönhető. Korunk nagy karmester-egyénisége ő, akinek hívó szava idecsábítja a sztárokat. Pálcájának intésére pedig megtáltosodnak a honi taposó­malomba olykor belefásult zenekarok, kórusok. Most a Rádió együtteseit illeti a dicséret, illetve a Nemzeti Énekkar hozzájuk csatlakozó énekeseit - ámbár, ha nagyon objektív szeretnék lenni (és miért ne lennék? ) nem hallgathatom el, hogy a hangszeresek a harmadik előadáson fáradtabbnak tűntek. }

 

Wagner

A bolygó hollandi

Művészetek Palotája, június 20., 24.

A Hollandi James Rutherford

Senta Elisabet Strid

Daland Peter Rose

Erik Nyári Zoltán

Kormányos Uwe Stickert

Mary Wiedemann Bernadett

a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara

a Magyar Rádió Énekkara

Nemzeti Énekkar

No Comment Társulat

Karmester,
művészeti vezető Fischer Ádám

Karigazgató Pad Zoltán
Antal Mátyás

Jelmez Benedek Mari

Díszlet Horgas Péter

Rendező Kovalik Balázs

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.