Richard Strauss Dalai
Dietrich Fischer-Dieskau Az úgynevezett „új német iskola" a dalkomponálást csak passzióból művelő Liszt Ferenc és Peter Cornelius hagyománnyal szakító fellépésével vette kezdetét. Tény, hogy a számtalan rokon törekvésű utód dalterméséből egyedül Richard Straussé maradt mindmáig élő és ható. Míg a századfordulón működő dalkomponisták - noha a névsor hosszú és tekintélyes - nem vetekedhettek a két újító teljesítményével, Strauss e műfajban alkotott terjedelmes életműve messzemenően betöltötte az iskolateremtők célkitűzéseit. Dalaiból - ez egyébként más dalmesterekre is igaz - a szimfonikus költemények és a zenedrámák mellett az általában véltnél jóval árnyaltabb kép nyerhető alkotójuk személyiségéről. Ebben a bensőséges műfajban ugyanis a zeneszerző feltárulkozó énje többet mutat önmagából, mint az operákban vagy azenekari művekben. Univerzális műveltsége éppúgy kifejezésre jut a dalokban, mint a szalonfi magabiztossága, a bajuvár öntudat éppúgy, mint a szókimondó és csibészes humor, a kísérletezés öröme éppúgy, mint a zeneszerző-virtuóz fölényes mesterségbeli tudása, amelyet mintegy fél kézzel is tudott alkalmazni. De tükröződik bennük a gyönyör szerelmesének hol rokonszenves, hol taszító portréja is. Ellentmondások egész gyűjteménye tehát, ami Strauss személyiségét olyan összetetté teszi. A dalok e színgazdagságnak hű lenyomatai. A hanglemeznek köszönhetően mindez most ténylegesen a fülünk által érzékelhető. Hallhatjuk, miként bukkan elő a mindenkori alkotókorszak nagyobb formái közül az adott időpontban éppen előnyben részesített komponálási mód. A Guntram vagy a Feuersnot korszakának hűséges wagneriánusa a dalműfaj jóval szűkösebb keretei között is gátlástalanul alkalmazza a patetikus kifejezésmódot. Az 1905 és1908 közötti zenedrámák disszonáns, csupa ideg nyelve éppúgy visszaköszön, mint A rózsalovag delíriumig fokozódó szépségkultusza, vagy a bensőségesebb kamarazenei stílus felélesztésére való törekvések az 1910-es és '20-as évek első felében. Még Hugo Wolf Mörike-kötete előtt, 1885-ben jelent meg az op. 10, amelyben a nyolc Hermann von Gilm-megzenésítés között már olyan slágerdarab található, mint a Zueignung (Ajánlás). A következő három opusz (15, 17, 19) tizenhat dala Adolf Friedrich von Schack verseire készült: a feszült és erőteljes Aus den Liedern der Trauer (A gyász dalaiból) mellett az elegáns Ständchen (Szerenád), mely utóbbiból több zongorista is szóló-átiratot készített a maga számára. E problémátlan elegancia bár tetszetős, nem mindig hat valódinak, a zongoraszólam burjánzó arabeszkjei ott is gyakran simaságot hazudnak, ahol nincs. De ne hagyjuk magunkat megtéveszteni. Ezek közvetlen szomszédságában remekmű található, a Michelangelo-versre készült Madrigal (Alázattal hajtom nyakam igába), melynek különleges volta - mivel nélkülözi a „tipikus" Strauss barokkos jegyeit - eddig észrevétlen maradt. Alexander Ritter, a barát és mentor ötlete volt az op. 21-es gyűjtemény címe: Schlichte Weisen (Egyszerű dalok), amelyet Reger is átvett abban a reményben, hogy az akkortájt az előadó elé egyre magasabb művészi követelményeket állító műdallal szembe tud állítani valami házi zenélés céljára alkalmasat. Ám, mint azt a Felix Dahn verseire komponált Strauss-dalok szemléltetik, a továbbiakban a professzionális nehézségi fok fikarcnyit sem változott. Az op. 22-es Mädchenblument (Leányok virágalakban) hallgatva már az első ütemeknél kiderül: nem állja meg a helyét, hogy ez csak „érzelgős" zene lenne. Megállapítható viszont, milyen közel kerül itt Strauss Othmar Schoeck analitikus, áttetsző harmóniavilágához. Az op. 26-ban a Schumann-megzenésítések óta először ismét feltűnik Nikolaus Lenau szenvedélyes költészete a zongorakíséretes dal történetében - bizonyára nem függetlenül a Don Juan szimfonikus költemény alapjául szolgáló irodalmi mintától. Az op. 27 John Henry Mackay verseire írt két darabja meghozta a dalkomponista Strauss számára az igazi közönségsikert. És ha a Heimliche Aufforderungban (Titkos felhívás) a szerző netalán túl pazarlóan élt is profizmusával a hatáskeltésben, a siker minden esztétikai fenntartást elhallgattat. Az op. 29-nek Otto Julius Bierbaum költészete adja meg a jellegét. A Traum durch die Dämmerung (Alkonyi álom) kíséretének ostinato mozgása és nemes dallama olyan sikerült egységet alkot, mely máig méltán élvezi a zenei világ csodálatát. Az op. 32 - benne a tenorok egykor kedvelt repertoárdarabja, az Ich trage meine Minne (Mindenhol velem van szerelmed) - teljességgel elszakadni igyekszik Brahms, Wolf, Pfitzner szellemi hitvallásától. AJugendstil és az Überbrettl a szellemi és ízlésbeli forrásvidéke az ilyen szalonhasználatra szánt csemegéknek. Közben egészen zseniális darabok születnek: például a Detlev von Liliencron versére írott Sehnsucht (Vágyakozás), amely a maga könnyen megjegyezhető frázisaival már-már Pfitzner rivális dalának elsőségét veszélyezteti. Egyáltalán, Liliencron! A költészet e megtisztítóját senki úgy nem értékelte és szólaltatta meg, mint Strauss, akár elmélkedő a hangvétel, mint a Glückes genugban (Hiánytalan boldogság), akár komédiázó, mint a Bruder Liederlichben (Züllött fráter). Az op. 36-ban a Klopstock versére írt Das Rosenband (Szerelmi kötelék) rokokó manírja, ironikus mesterkéltsége vonja magára a figyelmet, szemben Schubert stílushű, közvetlen hangú megzenésítésével. Épp fordítva áll a dolog a másik Klopstock-vers, az An Sie (Hozzá) esetében, ahol Schubert harmóniailag bonyolultabb megközelítése kevésbé bizonyul hatásosnak, mint a straussi dallamból áradó boldogság. Nagyjából egy időben Gustav Mahlerrel támadt emberi és zenei ellentétével Strauss is megzenésített szövegeket A fiú csodakürtje gyűjteményből, bár egészen más jellegűeket, de nem kevésbé biztos kézzel válogatva. Strauss külön érdeme, hogy felfigyelt Clemens Brentano eredeti költeményeire is: ezek megzenésítései dalművészetének legbensőségesebb, legihletettebb darabjai közé tartoznak. Egyre virtuózabbá válik modulációs tudása, mint azt a basszusra írt nagyszerű Im Spätboot (Éjszakai hajójárat) is bizonyítja. Strauss a Berlini Opera első karmestereként kortársainál élénkebben érdeklődött a lírai költészet újabb törekvései iránt. A Der Arbeitsmannban (A munkás) magas közhivatali státusza ellenére magáévá teszi aköltő, Richard Dehmel társadalmi elkötelezettségét és fenyegető, hősi hangon követel több szabadidőt a munkások számára. A Lied an meinen Sohnban (Ének fiamhoz) a forradalmi lelkületnek tajtékzó akkordhullámok hivatottak biztatást adni. A zeneszerző iróniája pengeélessé válik a Das Lied des Steinklopfersben (A kőtörő dala). Érdekes visszahatásnak lehetünk itt tanúi: azt a Bartók-féle száraz ostinato-stílust veszi elő újra, amelyben nem sokkal korábban a Zarathustrával ő maga mutatott zeneszerzői utat. Máig nem szűnt meg az egyébként szükségtelen találgatás, vajon Dehmel Befreitjában (Elengedlek) férfi vagy nő-e a megszólaló, illetve a megszólított. Strauss itt a magánszféra intimitását az énekszólam pátoszával egyenlíti ki, amelyet az operán iskolázott hang bátran a hatás szolgálatába állíthat. De az a mámorító korszak, amikor a Salome és az Elektra elemi erővel rátört a világra, éppenséggel nem nélkülözi a halk és finom árnyalatokat sem. Az olyan dalok, mint a Freundliche Vision (Kedves látomás) és a Winterweihe (Téli napokon) bensőséges, visszafogott megközelítést igényelnek. Kromatikájával nyűgöz le a Blindenklage (A vak ember panasza), jelezvén, hogy 1906-ban a zenedrámák számára kiképzett hang technikája az énekelhetőség határainak a végsőkig való kiterjesztése által gyakorlatilag Alban Berg első dalsorozatának közelébe érkezett. Ugyanez mondható el a Heinéig ismeretlen megrészegültségről a Frühlingsfeierban (Tavaszünnep). Ez utóbbi Az árnyék nélküli asszonysólyommonológjához készíti elő az utat. A melizmatika megjelenésével a dalok egyre határozottabban a tiszta zene felé fordulnak, mint például az op. 69 Das ist ein schlechtes Wetterjének (Cudar idő van odakinn) arabeszkjeiben, vagy a szintén Heine-versre írt, zenekari változatban is létező Die heiligen drei Könige (A három napkeleti királyok) Ariadne-nyelvében. Különleges figyelmet érdemel az a kifinomult technika, amelyet Strauss a düh elemi indulatából született Krämerspiegel (Kalmártükör) zongorakíséretében alkalmaz. A kiadó illetlen követelőzésére végül leszállított album a zeneszerző megleckéztetésnek szánt és a megrendelő által máig nehezményezett nyilvános tréfája, Alfred Kerr hajmeresztő szövegírói segédletével. Ami a már említett zongoraszólamot illeti, az kétségtelenül a legterjedelmesebb, amit a korai Burleske után Strauss valaha e hangszerre bízott. A Schumann Dichterliebéjére emlékeztető kibővült köz- és utójátékok egyik témája utóbb aCapriccióban jut kiemelt szerephez. Végül a sokat megzenésített Goethe is feltűnik. Strauss - e tekintetben Hugo Wolfhoz hasonlóan - inkább Goethe fergeteges rosszkedvét juttatja szóhoz, a gondolatokat megannyiszor a saját és mások műveiből vett humoros zenei idézettel megvilágítva, mint már korábban a Krämerspiegelben. A Friedrich Rückert öregséglírája ihlette op. 87 dalai, köztük a két utolsó versszak elhagyásával Schubert által (Greisengesang) is megzenésített Vom künftigen Alter (Az eljövendő öregségről) című, már aNégy utolsó ének letisztult hangját előlegezik, a gyors dalrészek összetettsége ellenére. Joseph Weinheber lírája utoljára még szemlélődő zenére inspirálta Strausst. Ebben testet ölt mindaz, ami számunkra e dalkincset olyan értékessé teszi. A művészi tudás és az érzékek egyaránt szóhoz jutnak itt. Az elkoptatott - és gyakran a humortalanság értelmében használt - „német bensőségességtől" Strauss jótékony távolságot tartott, nem élvén a lelki létezés tematikájának utolsó cseppig való kifacsarásával. Ha van valami, amit a könyvtárában fennmaradt versesköteteinek ceruzás bejegyzéseit olvasgatva sajnálhatunk, az az, hogy milyen sok alkotói elképzelése maradt megvalósítatlan. „Az embernek része, hogy örvendezzen az ő munkájának" - a dalokra vonatkoztatva ez Strauss művének is méltó dicsérete lehet. } Lilik Laura fordítása Írásunk egy 1970-ben megjelent lemezalbum kísérőtanulmányának (Richard Strauss und seine Lieder) fordítása. Az album adatai: Richard Strauss Lieder, Dietrich Fischer-Dieskau, Gerald Moore, EMI Classics, 6 CDs, CMS 7 63995 2 dietrich fischer-dieskau |