Két rendszer között

Thomas Sanderling karmester

Szerző: J.Gyõri László
Lapszám: 2015 május

- Ön a világszerte rendkívüli státust élvező Kurt Sanderling fia­ként lépett apja nyomdokaiba, szépen alakult a pályája, mígnem aztán 1983-ban elhagyta az NDK-t. Azokban az években nagyon sok kelet-német értelmiségi választotta az emigrációt. Önnek melyek voltak a személyes okai?

- Kétszer egymás után is előfordult, hogy az NDK hatóságai megakadályozták nyugati fellépésemet, mondván, hogy a szerződésem a RIAS rádióállomás közvetítési jogát is tartalmazta. A nyugat-berlini székhelyű RIAS ellenséges médiumnak számított, és tartani lehetett tőle, hogy a rádióközvetítést hallgató kelet-német polgárok hamis következtetésre jutottak volna a nevem hallatán. Ez volt az indoklás. Egy neki írott levélben személyesen tiltakoztam az Német Szocialista Egységpárt legmagasabb kultúrkorifeusánál, de eredménytelenül, kultúrpolitikai elvekre hivatkozva megtagadták a kiutazásomat.

- Kivándorlási kérelmet nyújtott be?

- Nem, de az első adandó alkalommal kint maradtam. Ha akkor kérelmet nyújtok be, először minden munkámat elveszítem, és várhatom, amíg döntést hoznak. Megbeszéltem apámmal, aki megértette éshelyeselte az elhatározásomat, mondván, menjek, ha gondolom, vele aztán igazán nem tehetnek semmit.

- Novoszibirszkben született 1942-ben, 1960-tól Nyugat-Berlinben járt a Hanns Eislerről elnevezett főiskolára...

- Nem sokáig, mert harmadéves koromban a professzorom azt mondta, hagyjam az egészet, van egy szabad állás, Türingiában, Sondershausenban. Kis zenekar jeles hagyományokkal másodkarmestert keres. Többen jelentkeztek, de még nincs döntés, ő majd beszél velük. Lementem, délben elődirigáltam, délután megkaptam az állást. A pályám következő állomása a vogtlandi, reichenbachi zenekar volt, ahol már én voltam a főnök, de ott sem maradtam sokáig, hívtak, menjek főzeneigazgatónak Halléba a színház operatagozatához. Ott hozzám tartozott az opera, de a hatásköröm kiterjedt a szimfonikus koncertekre és aHändel-Ünnepi Játékokra is. Így lettem főzeneigazgató egy operatársulatnál anélkül, hogy valaha is operát vezényeltem volna. Ott tanultam meg az operai alaprepertoárt.

- Amennyire tudom, a hallei egy középméretű opera, hagyományos repertoárral, és értelemszerűen volt egy specialitásuk, a város fia, Händel.

- Händel a Játékok miatt kötelező volt. Legalább kétévente új Händel-bemutatóval kellett kirukkolnunk. Wagner kivételével a megszokott német operai repertoár szerepelt a színház műsorán, Verdi, különösen a kései operák, Strauss és mások. Wagnert csak később, Bécsben, Szentpéterváron és másutt vezényeltem.

- Aztán hamarosan Berlinbe került, ahol az édesapja volt a talán legjelentősebb kelet-berlini szimfonikus zenekar vezetője. Ön is kapott zenekart?

- Nem volt zenekarom. Apámmal pedig volt egy hallgatólagos megállapodásunk: soha nem hívtak az ő zenekarához. A vicces az volt, hogy az ő együttesének konkurenciája, a Rádiózenekar kezdett el hívogatni. Erre a legrosszabb nyelvek sem mondhatták, hogy apám áll a dolgok mögött.

- Létezik olyan család, mint az önöké. Neeme Järvi fiai is karmesterek lettek, és ott volt még egy dirigens a családban, de ilyen Fischer Sándor és két fia, Ádám és Iván, ráadásul a náluk idősebb unokatestvér, György is ezen a pályán mozgott, de az ön édesapjának is három fia lett karmester. Azt gondolom, ilyen esetekben nem annyira a genetika számíthat, bár a zenei érzék biztosan örökölhető, de hajlok arra afeltételezésre, hogy ez a mesterség valahogy úgy öröklődik, mint az iparos-, kézművescsaládokban.

- A két öcsémnél nem tudom, hogyan történt. Ami engem illet, hatéves koromban az édesanyám elvitt felvételizni a lenin­grádi elit zeneiskolába, az ottani konzervatórium előkészítőjébe. A filharmonikusok gyerekei közül sokan jártak oda. Engem is felvettek, és már nagyon korán elhatároztam, hogy karmester leszek.

- Az apai példa vonzotta?

- Nem tudom, mindenesetre gyakori és teljesen normális, hogy zenészek gyerekei maguk is ezt a mesterséget választják, régen az számított kivételnek, ha nem így történt. Én hegedülni tanultam, ehhez jött később a zongora. A példakép nem csak az apám volt, anyám is gyakran magával vitt a filharmonikusok próbáira, ami gyerekként nagyon tetszett nekem. És megragadott, ahogy a karmester dolgozik. De apályám alakulásában egy másik véletlen is döntő szerepet játszott. Amikor Jevgenyij Szvetlanov meghívására Moszkvában debütáltam, a koncertemen megjelent Sosztakovics és a felesége is. Ez azért volt különös, mert a műsoron egyetlen egy Sosztakovics-darab sem szerepelt. A koncert nagyon jól sikerült - megesik az ilyen -, és ő utána bejött hozzám és hívott, látogassam meg. Nem találtam a szavakat, de sajnos nem tudtam elmenni, mert másnap már a leningrádiakkal próbáltam, és rohannom kellett a vonathoz. Visszafelé azonban meghosszabbítottam a moszkvai tartózkodásom, és elmentem Sosztakovicsékhoz. Ez a néhány órás látogatás kulcsfontosságúnak bizonyult az életemben. Végig ő beszélt, én pedig szinte megdelejezve hallgattam őt. Amikor már illett elbúcsúznom, azt mondta: egy pillanat, kiment a szobából és két partitúrával tért vissza, a 13. és a 14. szimfónia kottájával, benne nagyon szívélyes dedikáció. Megkérdeztem, vezényelhetem-e a két darabot, mire azt válaszolta, hogy persze, azért adja a partitúrát. Ezzel ő maga avatott a két mű primer karmesterévé.

- Az ősbemutatókra már korábban sor került...

- A 14. szimfónia ősbemutatóját Barsaj dirigálta, a 13-ét Kondrasin. Én a németországi bemutatókat vezényeltem. Amikor azt tudakoltam tőle, kit javasol a két darab szólistájának, azt felelte, hogy semmiképpen se orosz énekeseket kérjek fel, hanem készíttessek egy német szövegű változatot, és keressek hozzá német anyanyelvű előadókat. Elkészítettem a szöveg nyersfordítását, majd megkértem egy tapasztalt operafordítót, hogy a nyers szöveg alapján írjon énekelhető szöveget. Ez nem akármilyen nehézségű munka volt, hiszen Sosztakovicsnál az egyes hangok és hangszínek a szöveg egy-egy szavának felelnek meg. Ha a szó máshová kerül, értelmetlenné válik az egész. További problémát jelentett, hogy a 14. szimfónia utolsó két tételének szövege egy-egy Rilke-vers.

- Gondolom, itt csak az eredeti szöveg használható, visszafordítani nem lehetett.

- Úgy van, csak az eredeti jöhet számításba.

- Akkor meg nem stimmel a prozódia. Sosztakovicsot rá lehetett venni némi kozmetikázásra?

- A véletlen úgy hozta, hogy a zene az eredetire is csodásan illett, mindössze egy ütemből hiányoztak hangok, mivel az oroszban nincsen határozott névelő, vagyis der, die és das. Megosztottam vele ezt aproblémát, mire ő írt egy taktusnyi zenét a mű német előadása számára.

- Vajon adott tanácsokat a zenéjével kapcsolatban? Mondott használható utasításokat? Instruálta önt, vagy teljes szabadságot adott az előadóinak? Úgy számítom, ön az utolsók egyike lehetett, akikkel még beszélhetett műveinek előadásáról, és egyáltalán, bármiről, ami a zenéjével kapcsolatos.

- Nem adott instrukciókat. Mravinszkijnak is elmondta, de egyik alkalommal nekem is megerősítette, hogy ő vagy megbízik egy művészben, és akkor nincs szükség rá, hogy tanácsot adjon, vagy nem bízik meg, és akkor meg minek adjon tanácsokat? Velem sok mindenről beszélgetett, de sosem tartalmi kérdésekről. Olyanokkal foglalkozott, hogy itt és itt, a második fagott szólamában van egy nyomdahiba, azt javítsam ki. Gyűlölte a nyomdahibákat. Még ma is van két olyan partitúrám, amelyet személyesen ő korrigált. Egyébként két dolgot nem volt szabad kérdezni. Erre apám fel is készített. Nem szerette atartalomra, és a metronómjelzésre vonatkozó kérdéseket. Ez utóbbiakra mindig elmondta, hogy tönkrement otthon a metronómja, és a kézirataiban ezért soha nincs is metronómjelzés. Ez mindig az első előadás után kerül csak a kottába.

- De ezeket azért - gondolom - ő maga írta bele...

- Hát én ebben azért nem lennék olyan biztos. Emlékszem, egyszer fölhívott Solti György, hogy az 5. szimfónia zárótételéről kérdezzen. Jó egy órát beszéltünk telefonon, nagyon alaposan ismerte a partitúrát, és furcsállta a metronómjelzéseket. Elmondtam neki, hogy szerintem mit tanácsolna Sosztakovics: ne gondoljon a számokra, vezényelje úgy, ahogy érzi.

- Szolomon Volkov könyvéből kialakulhat bennünk egy kép a zeneszerzőről. Mivel azonban az önéletrajz Volkov által lejegyzett szövegének hitelességét sokan megkérdőjelezik, fölvetődhet, hogy esetleg eza kép sem felel meg teljességgel a valóságnak. Ön mit gondol erről?

- Hajlok arra a feltételezésre, hogy Volkov könyve autentikus. Egyébként apám is így gondolta. A szöveg ugyanis nagyon hitelesen adja vissza Sosztakovics gondolkodását és beszédstílusát. A környezetében lévőknek, akiket a hatóságok állandóan vegzáltak, hogy cáfolják a könyv hitelességét, saját érdekükben azt kellett mondaniuk, hogy ők semmit sem tudtak erről az egészről, de nekem meggyőződésem, hogy amemoárkötet tényleg az ő szavait adja vissza.

- Ön megismerkedésüktől egészen haláláig kapcsolatban állt Sosztakoviccsal. Milyen volt ő a magánérintkezésben?

- Minden megnyilvánulásában nagyon különleges volt. Ahhoz, hogy megértse, az embernek külön kulcsra volt szüksége. Általában sokáig nem lehetett pontosan érteni, mit is akar mondani. Szándékosan ködösített. A hírhedt „Zene helyett káosz" című cikk után művei és saját érdekében megtanult alakoskodni és hazudni, ha a zenéjéről kérdezték. Ehhez a magatartáshoz egészen élete végéig tartotta magát. Egyáltalán nem szeretett a zenéjéhez kapcsolódó tartalmi kérdésekről beszélni, legfeljebb utalásokat tett. És igazi párbeszéd sosem alakult ki vele. Ami a megjelenését illeti, beteges külsejű, gyenge testalkatú ember volt, de ha belépett valahová, azonnal mindenki elhallgatott. Olyanok is, akiknek amúgy fogalmuk sem volt róla, hogy ki ő. Se korábban, se azóta nem láttam hasonlót. Egyszerűen mágikusan hatott azemberekre. Sosem fogom megérteni a jelenséget. Beszélgetni, vitatkozni nemigen lehetett vele, ha nem akarta, mindenre azt mondta, hogy igen, igen, csak hogy mihamarabb megszabaduljon az őt kérdezőtől. Kondrasin például azt írja, hogy egy napon összeszedte a bátorságát, és megkérdezte Sosztakovicsot, igaz-e, hogy - mint azt mindenki mondja - a 6. szimfónia Scherzója tele van szarkazmussal, ő ugyanis semmi ilyet nem hall benne. Ekkor már viszonylag jól ismerték egymást, rég túl voltak a Babij Jar Kondrasin vezényelte bemutatóján. Sosztakovics azt válaszolta, hogy ugyan már, ez nem igaz. Én egyszer, nem sokkal a halála előtt, meglátogattam és - nem hivatkozva Kondrasinra - azt mondtam neki: „Dmitrij Dmitrijevics, azért ez a Scherzo nagyon harapós, nagyon keserű". Mire ő: „Igen, ebben van valami." Mit gondol, tudják Magyarországon, hogy „Az 1905-ös év" című (11.) szimfóniának mi köze a magyarokhoz? Hogy 1957-ben az '56-os magyar forradalomnak állít benne emléket? Mestere volt akamuflázsnak.

- A memoárjait olvasva, meg például a Rajok című kantátát hallgatva az ember úgy érzi, kettős könyvelést vezetett. Egyfelől már-már együgyűnek tetette magát, másfelől nagyon tisztán látott, és maró gúnnyal ábrázolta az őt körülvevő világot.

- Azért a Rajoknak nem tulajdonítanék zenei jelentőséget...

- Én sem, de ennél szarkasztikusabbat elképzelni sem tudok.

- Egyszerűen nem tudta magában tartani, kijött belőle a gúny és a rezsim iránti megvetés. Figyelje meg az 1. csellóverseny fináléját, amelyben Sztálin kedvenc dalát, a Szulikót idézi. Ott sem tagadta meg magát. Egyébként az idén lesz Sosztakovics halálának negyvenedik évfordulója, ebből az alkalomból Kínában, a China National Orchestra koncertjén vezénylem a Leningrádi szimfóniát. Ennek a műnek ismegvan a maga kis titka. A „bevonulás"-téma évekkel a háború előtt keletkezett, és nincs semmi köze a nácikhoz. A meggyilkolt Mejerhold emlékére íródott.

- Kicsit elkanyarodtunk az ön személyes pályájától, de ha már Sosztakovicsnál tartunk, és ott, hogy ön egyike az utolsóknak, akik még „első kézből" kapták a hagyományt: a karmesternemzedék, amelybe azön édesapja, Mravinszkij, Barsaj, Kondrasin, Rozsgyesztvenszkij vagy Rosztropovics tartozott, már nincs közöttünk, az életmű viszont a 20. századi repertoár állandó részét képezi. Nagyon népszerű. Annak idején Bruno Walter, Klemperer, Mengelberg és mások megteremtettek egy bizonyos Mahler-hagyományt, a Mahler-szimfóniák előadásmódja azonban sokat változott az ő haláluk után. Hogyan látja aSosztakovics-életmű előadásának változásait?

- Mindenekelőtt a felsorolásból kihagynám Rosztropovicsot. Sajnos ő dirigensként nem tartozik ide. És igen, változik a művek előadási gyakorlata. Sosztakovicsot a Sors arra választotta ki, hogy szenvedjen, és hogy kifejezze hazája elitjének szenvedését. Apám úgy fogalmazott, hogy azok az emberek, akiknek ehhez még volt valami közük, lassan eltűnnek, és egy másik korosztály már nem úgy játssza Sosztakovics zenéjét, ahogy azok játszották, akik átélték ugyanazt, amit ő, vagy legalábbis tudják, miről szólnak a művei. Kivételek persze vannak, hiszen például Karajan, akinek aztán a világon semmi köze nem volt sem a Szovjetunióhoz, sem a szovjet elit megpróbáltatásaihoz, gyönyörű felvételt készített a 10. szimfóniából. Ez annak köszönhető, hogy Karajan zseniális muzsikus volt, és intuitívan érezte adarabot. Egyébként az életművek később saját életüket élik, áttevődnek bennük a hangsúlyok. Gondoljon bele, hogy például a két nagy Mahler-apologéta, Bruno Walter és Klemperer, soha nem vezényelte Mahler 6. szimfóniáját. Miközben ma ezt az egyik legfontosabb műnek tartjuk. Volt egy nem rossz, de nem is különösebben izgalmas, viszont kivételesen művelt német zeneszerző, Rudolf Wagner-Régeny. Tőle hallottam azt a mondatot, hogy a nagy műalkotás alapvető tulajdonsága, hogy interpretálható. Ebben nagyon igaza volt. A nagy művekben minden egyes korszak megtalálhatja a maga számára érvényes tartalmat.

- Ön német karmester, sokat dolgozik Angliában, Oroszországban és Ázsiában. Melyek most működésének legfontosabb helyszínei?

- Londonban élek, a legtöbb munkám Angliához, Amerikához és Németországhoz köt, de sokszor dolgozom Japánban is. Orosz­országban csak Szentpéterváron, Moszkvában, és szü­lő­városomban, Novoszibirszkben dolgozom. Oroszországban Moszkván és Szentpéterváron kívül két igazán jelentős zenei központ van: Novoszibirszk és Jekatyerinburg. Moszkvában és Szentpéterváron mindig azt kérik, vezényeljek német programokat, beleértve Brucknert és Mahlert, Bruckner az utóbbi időben az egyik leggyakoribb vezényelt szerzőm. Novoszibirszkben viszont sok orosz zenét is dirigálok.

- Az orosz hangversenyközönség - talán a birodalom zártsága miatt is - hagyományosan konzervatív volt. Vajon változott-e valamit ez a helyzet azután, hogy valamelyest azért kinyílt a világ?

- Nem sokat, az orosz publikum - kiváltképpen az operaházak közönsége - még mindig nagyon konzervatív, a Sosztakovics utáni időben azonban akadtak jelentős szerzők. Ezek nem olyan kaliberűek, mint ő volt, de nagyon jók. Az egyetlen, aki talán leginkább vele egy ligába tartozott, Mieczysław Weinberg volt. Most készítettem egy lemezt a Stuttgarti Kamarazenekarral Usztvolszkaja, Kancseli és Szilvesztrov darabjaiból, és vezényeltem Weinberg utolsó operáját, a Dosztojevszkij nyomán írott és Sosztakovicsnak dedikált Félkegyelműt. Ez volt a darab ősbemutatója, amelyre Mannheimban került sor. A nyáron lemezen is megjelenik. }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.