Reichardt bizalmas levelei

Második, befejező rész: Bécs

Szerző: Mikusi Balázs
Lapszám: 2014 augusztus

Látogatás Haydnnál1

Már nagyon vágytam egy egészen szabad, nyugodt pillanatra, hogy híven elmesélhessek Neked egy megható jelenetet, amelyet az öreg Haydnnal éltem meg. (...) Az egyik legtávolibb külvárosban a legutolsó utcácskáig és sarokig kellett utaznunk, csaknem egy óra hosszat. Ott találtuk a dicső aggastyánt egy kicsi, de egészen takaros kertes házban, amely a sajátja, a lépcső tetején egy kicsiny szobában egy zöld szövettel betakart asztalnál ülve, teljesen felöltözve egyszerű, de rendes, szürke posztóruhában fehér gombokkal, valamint pompásan fésült és púderezett parókában. Nagyon mereven és szinte dermedten ült, szorosan az asztal mellett, mindkét keze az asztalon, akárcsak egy élethű viaszbábu. Kurzböck kisasszony2 előbb elmagyarázta neki, hogy be szeretne mutatni. Csaknem aggódni kezdtem, hogy talán nem is ismeri a nevemet, vagy ebben az apatikus állapotában nem fog emlékezni rá, és igazán meghatott - őszintén mondhatom: megszégyenített -, mikor az agg hős még mindig élénken megvillanó szemeit nagyobbra tárta, és így szólt: „Reichardt? Egy ember! Hol van?" Éppen ekkor léptem be, s az asztal felett kitárt karokkal ezt kiáltotta felém: „Legkedvesebb Reichardtom, jöjj hát! A keblemre kell szorítanom Téged!" És megcsókolt heves, görcsös kézszorítással. Aztán aszott kezével három-négy alkalommal végigsimította mindkét orcámat, s így szólt a többiekhez: „Mennyire örülök, hogy a művésznek ráadásul ennyire becsületes, jó arca van!" Mellé telepedtem, s kezét a magaméban tartottam. Egy ideig meghatottan nézett rám, majd megszólalt: „Milyen friss még! Ó, én túlságosan megerőltettem a szellemem, már teljesen gyermek vagyok" - és keserű könnyekben tört ki. A hölgyek meg akarták szakítani a látogatást, hogy kíméljék. „Nem, hagyjatok, gyerekek - kiáltott az öreg -, jót tesz nekem, ezek igazán örömkönnyek e fölött az ember fölött, akinek jobb sora lesz." Alig találtam egy kedves, köszönő szót - csupán a kezét csókoltam meg igaz szívből.

Pereira asszony,3 akit Haydn gyenge emlékezeténél fogva kezdetben meg sem ismert, gyermeki, játékos hangon különféle tréfákra emlékeztette őt, s Haydn csakhamar maga is átvette ezt a tónust, amelyet köztudottan mindig is nagyon kedvelt. Ekkor azonban a hölgyek úgy érezték, magára kellene hagynunk a gyenge öreget, hisz végül még túlságosan kimerítjük, és elbúcsúztunk. Alig értünk azonban az ajtóig, amikor visszahívott bennünket, és így szólt: „Reichardtnak mégiscsak meg kell mutatnom a kincseimet is." Erre egy szolgálónő mindenféle szép, részint drága dolgokat hozott elő. Közülük a legérdekesebb egy meglehetősen nagy, lapos doboz volt, amelyet az Esterházy hercegné, a most uralkodó hercegnek (a mi Haydnunk csaknem élethossziglani urának) a felesége4 csináltatott számára a maga gondos utasításai alapján. Gazdagon aranyba foglalt, arany bas-reliefekkel díszített fekete ébenfából készült. A fedelére az Akadémia-terembeli megindító, gyönyörű jelenetet festették, amely Haydn Teremtésének utolsó nagy előadásakor a művész valódi apoteózisává lett. A dobozban egy pompás, hatalmas emlékalbum feküdt, ugyancsak fekete, arannyal futtatva, rajta a hercegné aláírásával, belül pedig az egész hercegi család legszívélyesebb bejegyzéseivel. Legyek én az első művész, aki bejegyzi magát - szólt a kedves öreg -, tekintsem az ajándékának. Egyébként az egész doboz mindkét oldala tele volt a legdíszesebb írószerszámokkal és különféle kicsi, kellemes és hasznos eszközökkel, finom angol ötvösmunkával és arannyal kitöltve.

Aztán még mutatott nekem egy sor aranymedált a pétervári zenei társaságtól, a párizsi hangversenyvállalattól, amelynek a számára ő maga is több szimfóniát komponált, és sok mástól; egy egészen pompás gyűrűt az orosz cártól, a párizsi Institut National diplomáját meg a bécsi polgárjogát igazolót, s még sok hasonló dolgot. Úgy látszott, a jó öreg igazán boldogan éli ezekben újra az emlékeit.

Amikor egy jó óra múltán valóban elbúcsúztunk, még kézen is ragadott, és sok csók közepette azt mondta, amíg itt maradok, hetente legalább egyszer meg kell látogatnom. A fösvénység apró, aggodalmas jeleivel - kincsei között, amelyeknek többé már hasznát sem vehette - nem szeretném bepiszkolni ezt az elbeszélést; a dolog azonban szíven ütött.

Beethoven és Salieri5

Végre a nagyszerű Beethovent is felkutattam és meglátogattam. Itt olyan kevéssé törődnek vele, hogy senki sem tudta megmondani a címét, és igazán sok fáradságomba került kinyomozni. Végül egy hatalmas, üres, magányos lakásban leltem rá. Kezdetben ő is ugyanolyan komor hatást keltett, mint a lakása, de hamarosan jobb kedvre derült, és éppannyira örülni látszott, hogy viszontláthat, amennyire őszintén én örültem neki. Nagyon becsületesen és szívélyesen el is árult néhány dolgot, amit tudnom kellett. Erős természet, külsőleg küklopszszerű, mégis igazán bensőséges, kedves és jó. Sok időt tölt egy magyar Erdődy grófnénál,6 aki a nagy ház elülső részében él, Lichnowsky hercegtől7 viszont, aki a ház felső részének lakója, s akinél néhány esztendőn át mindig időzött, egészen külön él. Utóbbit, aki nekem is régi ismerősöm, valamint feleségét, a nagyszerű Thun grófné egyik lányát,8 akinek első bécsi tartózkodásom kellemes élményeit nagyobbrészt köszönhetem, ugyancsak szerettem volna meglátogatni, ám egyiküket sem találtam otthon. Hamarosan azt is megtudtam, hogy a grófné igen visszavonultan él.

Salierit, aki saját, impozáns házában él, kottákkal és hangszerekkel teli nagy szobájában ülve találtam, ruhája és felöltője felett egy nagy posztókabátban, ugyanis sosem enged befűttetni. Azt kívánta, hogy a nagykabátomat, amelyet az előszobában hagytam, vegyem újra fel - én azonban éppen nem fagyoskodtam, jóllehet általában nem faragtak annyira kemény fából, mint az ő durva itáliai természetét. Mióta nem láttam, megöregedett ugyan, arcvonásaiban és viselkedésében azonban még mindig ugyanaz a rendkívül finom, tapintatos olasz, akinek mindig is mutatta magát. Ő is barátságosan és bizalommal mesélt sok mindenről, s a különféle színházak énekeseit és zenekarait jellemezte éppoly őszintén mint pontosan. Kellemes, hálás érzésekkel telve hagytam ott.

Erdődy grőfné és Beethoven9

Egy másik igazán kellemes vacsorára Beethoven - aki nem talált otthon - egy nagyon barátságos, szívélyes levélke útján hívott meg a háziasszonyához, egy magyar hölgyhöz, Erdődy grófnéhoz. A nagy megindultság csaknem elrontotta ottani örömömet. Képzeljetek magatok elé egy nagyon csinos, apró, finom, huszonöt esztendős asszonyt, aki tizenöt évesen kötött házasságot, mindjárt az első gyermekágytól gyógyíthatatlan betegséget kapott, tíz év óta két-három hónapot sem tudott ágyon kívül tölteni, mégis három kedves, egészséges gyermeket szült, akik úgy csüngenek rajta, mint a bogáncs; akinek csupán a zene élvezete maradt, aki maga is Beethoven-darabokat játszik egészen remekül, s még mindig feldagadt lábain egyik fortepia­nótól a másikig sántikál, mégis olyan derűs, olyan barátságos és jó - mindez többször is igen elszomorított az egyébként igazán vidám étkezés alatt, hat-nyolc jó muzsikus lélek társaságában. És most még a humorisztikus Beethovent szólítjuk a fortepianóhoz, s ő fantáziál nekünk legalább egy óra hosszat művészi érzéke legbenső mélyéből, a mennyei művészet legmagasabb magasságaiban és legmélyebb mélységeiben, mesteri erővel és ügyességgel, hogy bizonyára tízszer is a legforróbb könnyeket hullattuk, s én magam végül egyáltalán nem találtam szavakat, hogy legbenső elragadtatásomat kifejezhessem neki. Mint egy mélyen meghatott, boldog gyermek csüngtem a nyakában, s ismét csak mint egy gyermek afelett örvendeztem, hogy Beethovent és valamennyi odaadó lelket az én Goethe-dalaim is boldoggá látszottak tenni.

A Schuppanzigh-kvartett10

Maga Schuppanzigh úr11 sajátos, pikáns modorban játszik, amely nagyon jól illik Haydn, Mozart és Beethoven humorisztikus vonósnégyeseihez - vagy inkább bizonyára ezeknek a mesterműveknek a megfelelő, játékos előadásából nőtt ki. A legnehezebb helyeket is világosan adja elő, még ha nem is mindig tökéletesen tisztán, ami felett az itteni virtuózok mintha általában is hajlamosak volnának elsiklani. Nagyon helyesen és értelmesen hangsúlyoz. Gyakran cantabiléje is igen éneklő és megindító. Jól megválogatott, a komponista felfogásába igazán jól illő kiegészítő díszítéseit is jól adja elő; csupán az az itt általánosan elterjedt, bosszantó szokás zavart, hogy a taktust a lábával üti, ott is, ahol erre semmi szükség, gyakran puszta rossz szokásból, gyakran pedig mindössze azért, hogy a fortét erősítse. Az ember itt általában is ritkán hall fortét vagy különösen fortissimót anélkül, hogy az előadó hevesen bele ne dobbantana a lábával. Ez azonban elrontja minden szabad, tiszta élvezetemet, s számomra minden efféle dobbantás félbeszakítja a harmonikus, tökéletes előadást, amelynek létrejöttét elő kellene segítenie, s amelyet én minden nyilvános produkciótól elvárok. Próbákon, amelyeken addig kell gyakorolni és minden irányítóeszközzel segíteni, míg a darab tökéletesen összeáll, ott élhet az ember a taktus ütésének eszközével - amint a hangos bekiabálásokkal is -, amennyiszer csak akar. Magának az előadásnak azonban a legfőbb követelménye mindenben a nyugalom: ekkor teljesen el kell tűnnie minden előkészítő váznak, és sokkal jobb egy egyszer megesett - vagy akár csak fenyegető - hibát dorgálatlanul elsikkadni hagyni, mint erőszakos eszközökkel próbálni segíteni. Nem szólva arról, hogy a gyakorlatlan, tanulatlan hallgató a hibát valószínűleg észre sem veszi; míg a jobbak ettől nem veszik kevésbé észre, s csak kétszeresen szenvednek. A tisztességes és figyelmes hangszerjátékosnak egy efféle hangos, megszégyenítő segítséggel mit sem kell törődnie; az csupán nyugalmát és hidegvérét zavarja meg - amelyeken pedig a tiszta, tökéletes előadás kiváltképpen alapszik. A hanyag és lusta játékosnak pedig egy ennyire közönséges segéd- és serkentő eszközre semmiképp sem szabad hagyatkoznia. Mindenkinek valamennyi érzékszervével és teljes figyelmével jelen kell lennie, s aki erre nem képes, azt a lábdobogás sem fogja képzettebbé és biztosabbá tenni.

A vonósnégyes mesterei12

Csütörtökön ismét hallottam a kiváló vonósnégyest. Három kvartettet játszottak, egyet Haydntól, aztán egyet Mozarttól, végül egyet Beethoventől; az utolsót különösen jól. Nagyon érdekes volt számomra ebben a sorrendben megfigyelni, hogyan alakította tovább a műfajt a három valódi humorista, ki-ki a maga egyéni természete szerint. Haydn bájos, eredeti természetének tiszta, világos forrásából alkotta meg. Ennél fogva még mindig egyedülálló, ami a naivitást és a vidám hangulatot illeti. Mozart erőteljesebb természete és gazdagabb fantáziája távolabbra merészkedett, s néhány tételében belső lényének legmagasabb és legmélyebb régióit tárta fel. Ráadásul maga is virtuóz előadó volt, s emiatt a játékosoktól is sokkal többet várt el, az alapos művészi kidolgozásra is nagyobb súlyt helyezett, így Haydn bájos-fantasztikus kerti házikójára saját palotát épített. Beethoven hamar belakta ezt a palotát, s így - mikor saját természetét saját formákkal kívánta kifejezni - nem volt más választása, mint hogy merész, dacos tornyot emeljen, amelyre más aligha építhet tovább bármit is anélkül, hogy a nyakát szegné. Ez több ízben is Michelangelo büszke, vakmerő gondolatát juttatta eszembe, hogy a pompás Pantheont kupolaként illessze a Szent Péter-székesegyház tetejére.

Beethoven szerzői estje13

Az elmúlt héten, amikor a színházak zárva tartottak, s az estéket nyilvános zeneelőadások és koncertek töltötték meg, igencsak zavarba jöttem azzal a szándékommal és igyekezetemmel, hogy mindent meghallgassak itt. [December] 22-én különösen ez volt a helyzet, mivel a helyi muzsikusok a Burgtheaterben ez évi első nagy hangversenyüket tartották, nagy és dicséretreméltó özvegysegélyező intézetük hasznára - ugyanaznap viszont az elővárosi színházban Beethoven is egy nagy koncertet rendezett a saját javára, amelyen kizárólag saját kompozíciói szólaltak meg. Ezt semmiképp sem mulaszthattam el, így délben szíves köszönettel elfogadtam Lobkowitz herceg14 nagylelkű ajánlatát, hogy magával visz a páholyába. Ki is tartottunk ott a legkeményebb hidegben fél héttől fél tizenegyig, s beigazolódott számunkra, hogy az embernek a jóból - s ami még több: az erősből - is könnyen megárt a sok. Némelyik elhibázott produkció igencsak próbára tette a türelmünket, a páholyt azonban a koncert legvégéig éppoly kevéssé tudtam elhagyni, mint a felettébb jólelkű, tapintatos herceg, akinek a páholya az első emeleten a színpad közvetlen szomszédságában volt, melyen a zenekar - középütt a vezénylő Beethovennel - egészen közel volt hozzánk. Szegény Beethoven, akinek egész évben csupán ebből a hangversenyéből származott tiszta bevétele, a rendezés és az előadás során jelentős ellenállásra s csupán gyenge támogatásra talált. Az énekegyüttes és a zenekar egészen heterogén elemekből állt össze, s még csak arra sem volt mód, hogy az előadott darabok mindegyikéből - amelyek pedig hemzsegtek a legnagyobb nehézségektől - egy teljes próbát tartsanak. Meg fogsz döbbenni, mennyi mindent adtak mégis elő a négy óra alatt ettől a termékeny zsenitől és fáradhatatlan munkástól.

Először is egy Pastoralsymphonie-t, vagyis emlékezéseket a vidéki életre. Első darab: Kellemes érzések, amelyek falura érkezéskor ébrednek az emberben. Második darab: Jelenet a pataknál. Harmadik darab: A falusiak vidám szórakozásai, ezt megszakítja a negyedik darab: Mennydörgés és vihar. Ötödik darab: Jótékony, az istenség iránt érzett hálához kapcsolódó érzések a vihar után. Mindegyik szám egy igen hosszú, tökéletesen kidolgozott tétel volt tele életteli hangfestésekkel, csillogó gondolatokkal és figurákkal - s így ez az egyetlen pasztorálszimfónia már tovább tartott, mint ameddig nálunk egy egész udvari koncertnek szabad.

Azután hatodik darabként egy hosszú, olasz jelenet a gyönyörű cseh Killitschgy kisasszonytól,15 szép hangon énekelve. Hogy a szép gyermek ma többet reszketett, mint énekelt, a kegyetlen hidegben nem vehettük tőle zokon, hiszen mi is reszkettünk a zsúfolt páholyokban bundáinkba és kabátjainkba burkolva.

Hetedik darab: egy Gloria kórusokkal és szólókkal,16 amelynek előadása azonban sajnos egészen félresikerült. Nyolcadik darab: egy új, borzasztóan nehéz zongoraverseny,17 amelyet Beethoven meglepetésünkre bravúrosan, a leggyorsabb tempókban játszott. Az Adagiót, egy mindvégig gyönyörűen dallamos, mesteri tételt valósággal énekelte a hangszerén mély, melankolikus érzéssel, amely közben engem is elfogott. Kilencedik darab: egy nagy, alaposan kidolgozott, túlságosan hosszú szimfónia.18 Egy mellettünk ülő úr arról biztosított, a próbán látta, hogy a sok játszanivalót kapott csellók szólama önmagában 34 ívre rúg. A másolók persze itt sem kevésbé értenek a kották elnyújtásához, mint nálunk a törvényszéki és ügyvédi írnokok. Tizedik darab: egy Heilig,19 megint csak kórussal és szólóénekesekkel - sajnos az előadás éppoly elhibázott volt, mint a Gloria esetében.

Tizenegyedik darab: egy hosszú fantázia, amelyben Beethoven egész mesteri tudását bemutatta; s végül még egy fantázia, amelybe hamarosan a zenekar, s végül még a kórus is bekapcsolódott.20 A különös ötlet előadás közben balul ütött ki, olyan végletes zavart keltve a zenekarban, hogy Beethoven szent művészi igyekezetében sem a helyre, sem a közönségre nem volt többé tekintettel, hanem közbekiáltott, hogy hagyják abba s kezdjék újra elölről. Elgondolhatod, mennyire szenvedtem én ettől valamennyi barátjával együtt. Abban a pillanatban mégis azt kívántam, bárcsak lett volna bennem mersz ahhoz, hogy korábban kimenjek.

A muzsikusok helyzete21

Egész ívet írhatnék a bálok, álarcosbálok és mindenféle farsangi ünnepségek vidám hirdetményeiről, amelyek most Bécs valamennyi falát elborítják, minden lehetséges formátumban és színben, rajtuk többnyire igen terjengős és zagyva szövegekkel. A külvárosokban található csaknem valamennyi kisebb, vagy akár egészen apró táncteremnek tréfás, gyakran egészen bohókás neve van, ami feltehetőleg csáberőként is szolgál. A nap legnagyobb részében mindenütt rengeteg ember ácsorog ezek előtt a falragaszok előtt, nagy komolysággal és buzgalommal olvasva azokat. De gyakran ugyanez a helyzet a képkereskedéseknél - különösen, ha a kiállított dolgok között vallásos tárgyúak is vannak -, és a nagyszámú zenemű-kereskedés előtt is, ahol a napi újdonságokat rendszerint az ablakokra és az ajtódeszkákra kötik. Itt azonban többnyire csak apróságokat nyomtatnak ki. A nagyobb dolgokat, amelyeket fellel itt az ember - de csak ritkán teljes formában, mint várná - Párizsból és Lipcséből hozzák. Egyébként a zeneszerzőknek és a zenemű-kereskedőknek sikerült háttérbe szorítaniuk a külföldi kompozíciókat, s csak nagyon kevés zenemű vált itt ismertté, különösen Németország északi részéből. Ha az ember látja itt a mindennapi zeneéletet, bizony megérti, hogyan is kényszeríthettek erre többeket a körülmények. A legtöbb itteni komponistának nincs meghatározott, tekintélyes fizetése, mint más nagy udvarokban és színházaknál; többnyire a munkáikból élnek, amelyekért egyenként fizetik őket, s amelyekből annál kevesebbre lenne szükség, mennél több külföldi dolog érkezik ide a nyilvános árusítás alacsony árain. A császári udvarnak voltaképpen nincs is saját együttese, hanem a legidősebb és legkedveltebb művészek közül néhánynak ad egy kis nyugdíjat egyéb szolgálataikért, hogy ezért cserébe az udvari misén és egy-két udvari ünnepségen közreműködjenek. Mások a nyilvános templomok orgonistáiként, vagy a főurak házi zenekarainak tagjaiként húznak némi fizetést; de egyikük sem kap szinte soha annyit, hogy abból megélhessen, s szabadon a művészetnek szentelhetné magát. Egyik-másik hercegnek van ugyan saját zenekara, mint az Esterházy hercegnek, Lobkowitz hercegnek és másoknak. De ők aztán a művészeiket eléggé igénybe is veszik, s nem gyakran találni köztük annyira termékeny zsenit, mint Haydn, aki az Esterházy herceg számára írt egyházi és színpadi műveivel egyszersmind egész Európát, sőt az egész muzikális világot gazdagította és boldoggá tette.

Bál az Apolló-teremben22

Vasárnap ismét ellátogattam a hatalmas Apolló-terembe, amely szerdán és vasárnaponként van nyitva. Akármit hozzon is fel a jó ízlés ezzel a rendezvénnyel és egyes részeivel szemben, az egész lenyűgöző, varázslatos dolog. Persze annak is kell lennie, hogy annál biztosabban csábítsa magához a tömeget, amely itt a különféle pompás, ragyogó rendezvényekhez már régóta hozzászokott, s a tiszta, egyszerű, nemes ízlést biztosan nem találná ilyen vonzónak. Úgy látszik, a vasárnap a nép napja próbál lenni. Hét-nyolcezer ember gyűlt össze, akik között talán ötszáz előkelő sem akadt. Sokan a környező vidékről érkezett haszonbérlőknek és parasztoknak néztek ki. De hogy micsoda jólétről árulkodott ez! Tizenöt-húsz forintnál (öt-hat szász tallérnál) kevesebből aligha látogathat ide egy polgár vagy parasztember, az efféle emberek számára ugyanis kifejezetten hozzátartozik a dologhoz, hogy bőségesen fogyasszanak is. Csakhogy öt forintot fizet a belépésért, öt forintot az ételért, a városból pedig ebbe a távoli külvárosba legalább öt forint a fuvar; most ugyanis olyan rendelkezést hoztak, hogy az ember a sorban álló fiákerekkel két forintért biztosan visszajut a városba. Ki senki sem jöhet három forintnál kevesebbért; a legnagyobb tülekedés idején, 11 és 12 óra között négy-öt forintot is kell fizetni egy kocsiért. Ha a polgár még a maga üveg borát is megissza, s a hosszú éjszaka alatt a cukrászdából is nassol valamit, amit a bécsiek nagyon szívesen tesznek, akkor csupán a maga személyére húsz forintot adott ki. Csakhogy volt ott sok teljes polgár- és paraszt­család feleségestül és gyermekekkel - sőt, gyakran úgy tűnt, cimborákkal és szolgálóleányokkal, merthogy éppannyi bőrsipka és közönséges prémsapka járkált ott, mint kerek kalap. Háromszögletű kalapot egyáltalán nem lehetett látni.

Azt beszélik, a vállalkozó nagyszámú munkását és napszámosát részben belépőjegyekkel fizeti ki. Hogy azonban ezek elfogadják az efféle fizetséget, s maguk és a magukfajták számára igénybe veszik, ugyancsak az alsó osztályok nagy jólétéről tanúskodik.

A termekben és szobákban található számtalan kisebb-nagyobb asztal ezúttal is csaknem egész éjjel foglalt volt. Csupán két nagy asztalnál láttam számomra ismerős nagy, arisztokrata társaságokat. Az egyiknél a szép Apponyi-család ült. Én magam az est során távol maradtam mindenféle társaságtól, hogy az Egész minden részletét alaposan figyelemmel kísérhessem és megismerhessem, és némi tapasztalatot szereztem e jóságos, vidám nép jellemzéséhez.

Egészen különös örömömet leltem a szép, dúsan hangszerelt tánczenében, mely a csodálatosan megvilágított teremben szólt: órák hosszat sétáltam ott fel és alá. Korán érkeztem, hogy az úton való lassú előrehaladás és várakozás kényelmetlenségét kevésbé szenvedjem meg, s hogy a nagyszámú vendégsereglet fokozatos érkezését és helyfoglalását végignézhessem - mert aki helyet biztosított a maga számára, nem egykönnyen hagyja újra el, hacsaknem az étkezőtermekbe megy. Mindjárt az elején véletlenül Hummel úrba, az Esterházy herceg Kapellmeisterébe botlottam,23 és többször is biztosítottam róla, milyen nagy örömömet leltem a szép valcerekben, amelyeket olyan remekül adtak elő. Csak később tudtam meg, hogy azokat javarészt ő komponálta, s hogy ő felel e nagyszerű zene jó elrendezéséért. Bizony nem csekély megtiszteltetés egy ilyen közönségnél, amely e műfajban már régóta a legjobb zenéhez van szokva.

Ugyanazon az estén volt még az álarcosbál a nagy és a kis Redoutban, ahol ugyancsak rengetegen voltak, s ha ehhez még hozzávesszük a számtalan tánctermet valamennyi külvárosban, ahol néha szintén ezer vagy még több ember gyűlik össze egy helyen, akkor ezen az estén talán tizennégy-tizenötezer ember táncolt vidáman. Ezt nevezem az élet vidám élvezetének, még ha egy vulkán tombol is fenyegetően a lábuk alatt.

Virtuózok és zenekarok24

A virtuozitás, amellyel az ember az itteni műkedvelők - s különösen a hölgyek - között találkozik, egészen egyedülálló. A legnagyobb virtuózok nem is jutnak játékhoz, saját kompozícióikat gyakran inkább egy szép tanítvány előadásában hallgatják. Ennél fogva előbbiekből gyakran a buzgalom is kivész, hogy produkálják magukat, s akadnak itt olyan kiváló művészek, akiket az ember egyáltalán nem hallhat egész évben.

A zene manapság leginkább a szolgálatot teljesítő zenészek tömegének restségét és kedvetlenségét sínyli meg. Ezek mintha sosem lelkesítenék át a zenekart azzal a buzgalommal és jóakarattal, amelynek híján nem születhet tiszta és erőteljes összjáték. A többség a pocsék fizetés miatt panaszkodik, amely állítólag csaknem mindenütt ugyanannyi, amennyi azokban a hihetetlenül olcsó időkben kényelmes életet biztosított, most azonban, miután a papírpénz használata miatt értéke a felére csökkent, alig elegendő a legszűkösebb megélhetésre. Így aztán nem csoda, hogy a legtöbb zenekarban rosszkedv és kelletlenség uralkodik. Ráadásul a zenekarok nagy része idős, gyenge férfiakból áll, akik csekélyke fizetésüket már rég megszolgálták mint nyugdíjat, most azonban tovább kell szolgálniuk, csak hogy fenntarthassák magukat. Túlságosan hosszú idő telt el, mialatt senki sem gondolt a zenekarok szükséges megújítására és kiegészítésére, amire pedig az operák hangszeres szólamaiban megszaporodó nehézségek miatt kétszeresen is szükség lett volna. Ha egy Gluck-operát ebből a szempontból összevetünk egy Mozart-darabbal, utóbbit pedig egy Cherubini-operával, azt hihetné az ember, a zeneszerzőket a mindegyre tökéletesedő előadás bátorította arra, hogy zenekaraiktól efféle nehézségek megoldását várják el. Itt azonban a zenekarok éppen abban a mértékben lettek gyengébbek, amennyire a nehézségek növekedtek. }

- Jegyzetek

  1. Erster Band, 161-166.
  2. Magdalena von Kurzböck (1767-1845) a korabeli Bécs egyik legkiválóbb billentyűsvirtuóza, neki szól többek között Haydn Esz-dúr szonátájának (Hob. XVI:52) ajánlása is.
  3. Henriette von Pereira-Arnstein (1780-1859) a Bécs szalonkultúrájában meghatározó szerepet játszó Fanny von Arnstein lánya; édesanyjához hasonlóan ügyes zongoristának számított.
  4. Reichardt közbevetése félrevezető: Esterházy Mária hercegnő (1768-1845) nem Haydn „csaknem élethossziglani urának", I. (Fényes) Miklósnak (1714-1790), hanem II. Esterházy Miklósnak (1765-1833) volt a felesége.
  5. Erster Band, 166-168.
  6. Anna Maria Erdődy (1779-1837) Beethoven egyik legközelebbi bizalmasa, a zeneszerző két-két zongoratrióját (op. 70), illetve csellószonátáját (op. 102) ajánlotta neki.
  7. Carl Alois von Lichnowsky (1761-1814) a fiatal Beethoven egyik legfőbb támogatója volt, a zeneszerző számos művének (op. 1, WoO 69, op. 13, 26, 36) ajánlásával tisztelte meg. Barátságuk 1806-ban szakadt meg.
  8. Maria Christiane Josepha von Thun (1765-1841) 1788 novemberében ment hozzá Lichnowsky herceghez.
  9. Erster Band, 189-191.
  10. Erster Band, 206-208.
  11. Ignaz Schuppanzigh (1776-1830) hegedűművész, Beethoven tanára és barátja. Razumovszkij herceg 1808 végén megalakult magánkvartettjét, amelynek élén Schuppanzigh többek között Beethoven kései vonósnégyeseit is bemutatta, az egyik első professzionális vonósnégyesnek tekinthetjük.
  12. Erster Band, 231-232.
  13. Erster Band, 254-258.
  14. Franz Joseph Maximilian von Lobkowitz (1772-1816) Beethoven egyik legbőkezűbb mecénása, maga is szenvedélyes hegedűjátékos. Beethoven egész sor fontos művét ajánlotta neki (op. 18, 74, 55, 56, 67, 68, 98).
  15. Schuppanzigh sógornője, Josephine Killitschgy (1790-1880) beugrásként énekelte az Ah! perfido jelenetet (op. 65).
  16. A C-dúr mise (op. 86) Gloria tétele.
  17. G-dúr zongoraverseny (op. 58).
  18. Az 5., c-moll szimfónia (op. 67). A hivatalos programon egyébként a két szimfónia fordított számozással jelent meg: a ma „Hatodik"-ként ismert „Pasztorál" (op. 68) mint „Ötödik", s a c-moll hatos sorszámmal.
  19. A C-dúr mise (op. 86) Sanctus tétele.
  20. Az első fantázia (a korabeli hangversenyek konvencióinak megfelelően) a szólista szabad improvizációját jelentette, zárószámként pedig a Karfantázia (op. 80) hangzott el - a hosszú program egyetlen, kifejezetten erre a hangversenyre készült darabja.
  21. Erster Band, 301-304.
  22. Erster Band, 340-344.
  23. Johann Nepomuk Hummel (1778-1837) pozsonyi születésű zongoraművész és zeneszerző, 1803 és 1811 között II. Miklós zenekarának vezetője az Esterházy-udvarban. Reichardt látogatásának idején az Apollosaal igazgatója a zeneszerző édesapja, Johannes Hummel volt - ennek köszönhető Hummel rendszeres felkérése a bálokon használt tánczene megírására.
  24. Zweiter Band, 120-122.

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.